Hiroto Osumi

Sziasztok!
Új vagyok még az oldalon (de nem a szerepjáték világában) és egy nehezen kijátszható karakterjellemet választottam. Szerintem ki tudnám játszani jól, de ha moderátor-sama mást javasol, szívesen átírom, mégis csak az első karakterem itt már hosszú ideje. Teljesen ismeretlen azért mégsem vagyok, volt már több karakterem, de akkor időhiány miatt abba kellett hagynom.

Név: Hiroto Osumi
Ország: Tűz Országa <- Víz Országa
Rang: Genin
Kor: 16
Nem: Férfi
Felszerelések: 2 hátizsák, 1 széles övtáska, 1 shurikentartó. 3 üres tekercs, tinta. 5 kunai és 5 shuriken, 1 Fuuma shuriken.
Kinézet: félhosszú barna haj; barna szem; atléta alkat; izmos hát és váll, erős lábak; általában kontrasztos ruhákat vesz fel (pl. fekete-fehér) és nem öltözik feltűnően
Jellem: Kedves és általában jókedvű, ha másokkal van, de ez csak a látszat. Általában szomorú, a múltja miatt, és nehezen bízik meg emberekben, mert ő maga is hazudik mindenkinek. Hamar megismerkedett a felnőttek világával, a hazugsággal és ármánykodással, ráadásul neki is részt kell vennie benne - bár általában vidám, ha egyedül van, sokat gondolkodik a világról, próbálja kielemezni az embereket, mert sokszor ledöbben rajtuk, ilyenkor nem érti sem magát, sem a világ működését - azt sem, hogy miért nevetett azon, amit délután még viccesnek tartott. Este mindig végiggondolja az aznap történéseit és ha nem bír aludni, ha valami kellemetlen, számára negatív dolog érte; egyszerűen azon jár az esze egész éjjel. Sokszor szánakozással néz maga felé, vívódik, mert két ellenséges országot is szolgál, de valójában csak egyhez szabad hűségesnek lennie. Ha erre gondol, értéktelennek gondolja magát és az életét, nem élhet teljes életet, ezt gondolja. És legszívesebben újrakezdene mindent.

Előtörténet (E/1, remélem nem gond):
Ha ez egy mese lenne, azt írnám: "a hánytatott sorsú, vitéz ifjú útnak indult, hogy elnyerje apja és a falu megbecsülését, hírnevet szerezzen és elhódítsa imádott szerelme szívét." De ez nem egy mese. A valóság ennél sokkal keményebb. A valóságban se nem vitéz, se nem bátor, de legfőképpen becsületes nem vagyok. Két urat szolgálok és a legrosszabb benne az, hogy már nem tudom, melyiket. Egyrészről hűséges vagyok a hazámhoz, a "gyilkos" Vízrejtekhez, másrészről ők semmit nem adtak nekem, amiért hálás lehetnék. Egész ott tartózkodásom alatt sötétségben éltem, nem ismertem a napfényt. Aztán eljöttem Konohába, ahol az élet teljesen más, mint szülőföldemen. Az emberek kedvesek és vidámak, az életkörülmények a háború ellenére is sokkal jobbak, a nap egész nap süt, a fák, rétek mintha önálló életet élnének. Minden tele van boldogsággal, élettel és szépséggel. Na persze, az ember mindenből csak annyit lát, amennyit szeretne. Ha külső megfigyelő lennék, rögtön Konohát választanám lakhelyemül, de az élet nem ilyen egyszerű. Végső soron én egy kém vagyok itt és akárhogy győzködöm magam, akárhogy próbálom elhitetni magammal, hogy semmivel nem tartozok a hazámnak és hogy az ember oda tartozik, ahova szeretne, mégsem csak úgy hátat fordítani előző életemnek. Ráadásul minél többet, minél jobban beleásom magam ebbe a szerepbe, annál kevesebb az esélyem az életben maradásra: ha egyszer eljön az idő és számot kell adnom tetteimről, vagy Konoha küld a bitóra, kémkedésért, vagy Kirigakure - ők tudják, hogy miért. Vagy ha nem, majd találnak rá okot.
Úgy hírlik, illendő minden történetet az elején kezdeni. Ezt sikeresen meg is szegtem, de muszáj volt írnom az életemről csak úgy általánosságban. Ha valaki ezt megtalálja egyszer, talán meg fogja érteni, hogy mit miért tettem és teszek még mindig - túl hosszú ideje játszom a szerepem ahhoz, hogy levegyem a maszkot.
De akkor térjünk is rá születésem körülményeire. Erről nem sokat és nem is szívesen mesélek, azt hiszem, mindenki ismeri a folyamatot. Mivel Kirigakure nem épp a civilizált, emberbarát modoráról ismert, anyám családi körben szült meg engem, ami -mint később kiderült- nem is olyan szokatlan más országokban sem. Nagyon kimerült volt utána, előbb álomra hunyta a szemét, minthogy egyáltalán rám nézett volna, élek-e, vagy valami. Meg tudom érteni, állítólag súlyos gyerek voltam, mások szerint átlagos baba. Fogalmam sincs, milyen érzés a szülés, reményeim és a természet tanúsága szerint csak közvetve lesz róla némi fogalmam. Azt viszont magamtól is tudom, hogy életet adni valaminek, vagy ebben az esetben valakinek a legcsodálatosabb dolog. De megint elkalandoztunk. Szóval anyám elaludt, így az ő anyukája, vagyis az én nagyanyám dajkált, amíg nem követtem anyám példáját és el nem aludtam én is.
A születésemről ennyi talán elég is lesz, tényleg nem szívesen részletezném, meg így is túl sokat mondtam már. "A kevesebb néha több", mondják, talán igazuk van. Ez alól kivétel talán a puding. Abból jobb, ha több van.
Az elkövetkező évek eseménytelenül teltek, számomra legalábbis mindenképpen: amíg a nálam okosabb emberek már a háborút jósolgatták és titokban talán már folytak is az előkészületek, én csak nőttem, nőttem és ezen kívül nem is emlékszem semmire - erre is csak abból következtetek, hogy első emlékeimben már 150 centiméter magasságból bámultam a talajt - na jó, csak azért, mert anyukám felvett a földről, hogy össze ne koszoljam a szőnyeget a pudingos kezeimmel.
Aztán nem sokkal később az apám leült velem és komolyan elbeszélgettünk arról, mi is szeretnék lenni. "Repülő" - mondtam, ő pedig csak nevetett rajtam. Akkorra már nem volt ismeretlen előttem az Akadémia fogalma, apám sokat és hosszasan beszélt róla, én pedig lélegzetvisszafojtva hallgattam a történeteket legendás ninjákról, halhatatlan hősökről, akik szintén olyan kicsik voltak, mint én. Ez számomra elképzelhetetlennek tűnt, ő ugyanis legalább 70 centivel túlszárnyalt engem, még őt sem tudtam elképzelni kicsiként, nemhogy másokat. Elmagyarázta, ha egyszer nagy ninja akarok lenni, az Akadémiára kell járnom, mert ott mindent megtanítanak nekem. Erre megkérdeztem, hogy nem lehetnék-e én is egyből nagy ninja, mire ő ismét kinevetett és a fejét rázta. Azt mondta, ha akarom, beírat engem az akadémiára, de nem muszáj, mert ő sem járt. Ez volt persze a hazugság a történetben - azt akarta elhitetni ezzel velem, hogy szabadon döntök majd a sorsomról, én pedig hittem neki, mert még nem tudtam, hogy ha nemet mondok, akkor is az Akadémián kötök ki. Ez volt az egyetlen hazugsága nekem egész életében - mégis ő bántott meg ezzel a dologgal a legjobban. Már kezdem megérteni, hogy miért tette, meg akart védeni és persze minden embernek vannak hibái - én pedig csak ezt az egyet tudtam volna felróni neki. Mégis, azóta is sokat gondolok erre a mondatára, vajon miért mondta ezt? Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Szokásom eltúlozni a dolgokat, talán ezt is túlságosan felnagyítottam, elvégre nem nagy dolog, csak egy apró füllentés, csak egy kis plusz dolgot rakott a mondandójához, talán nem is tudatosa, véletlenül. De azért bánt a dolog.
Lényeg a lényeg, anyám akarata és kifejezett tiltása ellenére is végül az Akadémián kötöttem ki, az Akadémián, ahol megaláztatásaim kezdődtek. Már a beiratkozásnál, az írnok megvető pillantással tekintett le rám, majd egyszerűen odébb lökött, miután felvette az adatokat. Én persze elestem, mire rögtön üvölteni kezdett, hogy mért bohóckodok. A többiek csak nevettek, többen eljátszották a jelenetet, én pedig szomorúan elkullogtam. Akkor még nem is sejtettem, hogy mi vár rám ezen a helyen: az idősebb Chuuninok, nevelők és oktatók kegyetlen némasággal tűrték, hogy a nagyobb, erősebb tanulók megverjék a kisebbeket, soha nem avatkoztak közbe, érdektelenségük pedig még biztatta is a rendbontókat. Én többször odaálltam eléjük, már csak azért is, mert nem szeretem, ha bántják a kisebbeket, de semmi esélyem nem volt ellenük, többen is voltak és erősebbek, sokkal erősebbek. Három évig terrorban és elnyomásban éltünk, amíg idősebbek nem lettünk, olyan kilenc éves korunkban már jobban meg tudtuk védeni magunkat, és nem bántottuk a kisebbeket, mert tudtuk, hogy nem jó érzés, mikor félve lépsz be a kapun.
Azt hiszem, elmondhatom, hogy én bizony teljességgel átlagos diák voltam, az órákra bejártam, bár aludtam, a jutsukat sikerült elsajátítanom, talán kicsit előbb is, mert fogékony voltam rá, csak az elmélet volt az, amit soha nem tanultam meg. Ezt jó térlátásommal kompenzáltam, illetve a chakraelméletet gyakorlatból ültettem át elméletbe. Ezt a módszert nem igazán kedvelték, de mindent tudtam, talán még jobban is, mint mások. Azért egy idő után elkezdett jobban érdekelni a dolog, azt gondoltam, jobban fog menni, ha mélyebben beleásom magam a tanulásba, így azt tettem: fél év alatt nagyon sokat fejlődtem és azt vettem észre, hogy az elméleti tudásommal a gyakorlati használat is jobban megy.
Aztán mikor tíz éves lettem -még mindig naiv kisgyerek, aki semmit nem tud a háborúról és szenvedésről, aki sokkal jobban ismeri az anyai kebel melegét, mint a fagyos utcát-, az Akadémián külön csoportokba osztottak minket, én három fiúval és egy lánnyal új mestert kaptam, egy Jounint -áhítattal tekintettem fel rá, ő persze ügyet sem vetett ránk-, aki az elkövetkezendő négy évünkben a kiképzésünkért lesz felelős.
Érdekes ember volt ez a Jounin. Hosszú, ősz szakálla volt, tar koponyáján megcsillant a nap fénye. Magas volt, de nagyon öreg, ez látszott a testtartásából is és mindig fájlalta a hátát - egy bottal járó vénember. Nem is hittük, hogy tud harcolni, amíg egyszer társam egy csípős megjegyzése után fenékbe nem billentette - mi nem is láttuk, hogy megmozdul, mire Kosuki már a padlón feküdt. Egyébként rendes volt, alig beszélt és szigorúan bánt velünk, de mindent megtanított, sokkal könnyebb volt az ő szárnyai alatt fejlődni, mint az Akadémián.
Ez sem tartott sokáig...
Alig egy évvel később új mestert kaptunk és megkezdődött az igazi kiképzés. Egy tekercset kellett ellopnunk, áthatolva két magasabb rangú ninján, megölve a civileket. Mi, akik soha nem gyilkoltunk előtte, nehezen vettük tudomásul, hogy "ez az élet", "ha nem te ütsz először, akkor téged ütnek meg".
Én és Kosuki a mesterrel a tekercsre koncentráltunk, a sensei magára vállalta az erősebb ellenfeleket, nekünk pedig a tekercset kellett leakasztanunk az övükről, míg Noumi, Yoshi és Motta a civileket iktatta ki.
Elősöz mi léptünk akcióba, mesterünk hirtelen ott termett a két ellenséges ninja között, mi pedig nem haboztunk, azonnal odarohantunk vesztünkre. A Jounin megbénult, mi pedig két olyan erőd ütést kaptunk, hogy a fának csapódtunk. Jöttek volna utánunk, amikor a sensei megtörte a jutsut és hátulról levágta őket, mialatt sajgó háttal megszereztük a tekercseket. Ezután jött az a része, ami nagyon meghatározó volt az életemben, az első gyilkosság: Mottát és Yoshit elkapták, Noumi okosan visszavonult, nekünk pedig ki kellett szabadítani őket. A Jounin ránk bízta a feladatot, mondván, az életben is nélkül kell majd boldogulnunk.
Nem volt időnk taktikát kidolgozni, azzal oda a spontanaitás, csak megrohamoztuk őket és kunai késekkel mindenkit levágtunk, akit tudtunk - ösztönösen jött, mindig arra fordultam, ahonnan a támadást véltem, vagy ahova fordulnom kellett; két perc után tizenhárom átmetszett torkú férfi feküdt a földön, a reszkető nő pedig a megváltó halálért könyörgött. A sensei pedig meg is adta ezt neki - mi elfordítottuk a fejünket, mikor érzelem nélküli arccal elválasztotta fejét a testétől. Akkor odalépett hozzám és erővel kényszerített, hogy nézzek a halott nőre.
- Szokd meg ezt a látványt - mondta -, sokszor lesz még részed benne.
Aztán eltűnt. Mi pedig ott maradtunk, tizenhat halott ember között, megrázkódva, megtörve a halál látványától.
Ezután nem volt részünk hasonló küldetésben, még csak gyilkolnunk sem kellett - ehhez képest unalmas feladatok egész sorát kellett elvégeznünk, leginkább azért, hogy megtanuljuk, minden munka ugyanolyan fontos. Egy jól működő gépezetben minden mozgatórugónak a legtökéletesebben kell működnie, a földeken kapáló paraszt is ugyanolyan fontos, mint az életét kockáztató, veterán hős, vagy akár a Mizukage maga. Azt is mondta, ha a kisebb munkákat nem végezzük el tökéletesen, később a nagyobbakkal sem fogunk boldogulni, előbb-utóbb hibát fogunk véteni. Volt még egy fontos lecke, amit igazból később értettem csak meg: "Örüljetek, hogy szemetet kell szednetek és macskák után hajkurásztok, én a ti korotokban már a századik gyilkosságomon voltam túl." - Mint később megtudtuk, ezzel a számmal még szerény is volt. Kisebb-nagyobb feladatok között azért becsúszott egy-két veszélyesebb is, például amikor egy fiatal lány elvesztette kedvenc masniját, Motta pedig majdnem beleesett egy hasadékba a keresés közben - mint később kiderült, a masni az ágya alatt volt. Pironkodva bocsánatot kért tőlünk, mi pedig lovagiasan visszautasítottuk a pénzt, amit felajánlott.
Már egészen el is felejtettük azt az estét, amikor életünk legkeményebb kiképzésén mentünk keresztül.. néhány dolog csak az éjszaka válik valóságossá, a nappal elűzi a gonoszt, a rossz érzést az emberből... a baj csak az volt, hogy ritkán sütött ki a nap. Egy életre elegem lett az esőből, minden ősszel, pedig nem lehet olyan rossz, hozza magával a friss levegőt, de itt már olyan friss volt, hogy lassan fulladoztam tőle.
Ami ezután történt, azt hiszem, elég váratlan és egy kissé rémisztő is: aznap, amikor végre személyesen is megismerhettük volna a Mizukage-t -sőt, ő maga szeretett volna megismerni minket-, a találkozó színhelyére korán érkeztem, várnom kellett a többiekre. Nem tudtam, mennyit, de alacsonyan járt még a nap, olyan 6-7 óra lehetett. Egy fekete árnyat láttam csak elhaladni magam mellett, aztán a következő pillanatban valaki megragadta a karomat és egy ütést éreztem a tarkómon, majd a földre zuhantam - egy zsákban. Valahogy már egy zsákot is kerítettek a testem köré, így nem volt túl nagy mozgásterem, azon kívül nem láttam semmit. A lábaimat összekötözték és vonszolni kezdtek, majd egy idő múlva valaki felvett a vállára és úgy haladtunk tovább. Üvölteni próbáltam, de nem jött ki hang a torkomon, kapálózni, de valami meggátolt a mozgásban is.
Az időérzékem teljesen elvesztettem, de így visszagondolva talán fél órát mehettünk, amikor végre ledobtak a földre és én visszanyertem szabadságom. Azonnal lekaptam magamról a zsákot és már rohantam is volna az ellenfeleimnek; ha nem vélem felfedezni köztük egykori mesteremet, az akadémiai tanáromat, Makoto Saito-t.
Kezem megállt a levegőben, mikor megláttam öreg, ráncos arcát, amit évek cseppet sem kíméltek. Hirtelen a haragom is eltűnt, tisztelettudóan meghajoltam először előtte, majd a többi emberrabló előtt. Ugyan nem tudtam, hogy miért cipeltek magukkal, mik a terveik velem, mégis, az Akadémián azt tanították, feltétel nélkül bízzunk meg a tanítóinkban, higgyünk a nálunk magasabb rangúakban - ha megérdemlik a bizalmat. És bár az imént még leszámolni akartam velük, most mély tisztelet áradt szét bennem és nem éreztem késztetést a támadásra. Végignéztem rajtuk, mindenki arcát megjegyeztem -amire leginkább fenyegető morgást kaptam válaszul-, de nem terveztem, hogy bármikor is fel fogom használni az információt.
Csak két nő volt közöttük, középkorúak, de csinos arcúak, karcsúak és formásak. A férfiak többsége elfedte arcát, csak egy nem, Saito. Ő végig a szemember nézett, míg a többiek elfordultak, oldalról nézték a jövevényt - engem.
Rövid ideig tartott ez a néma egymástnézegetninagyonjó, aztán előlépett valaki háta mögül jelenlegi tanítóm, a mester, sensei, jounin, akinek nevét még mindig nem tudtam.
- Azt hiszem, nem volt még alkalmam bemutatkozni - kezdte mézesmázosan. - A nevem Juro Takashima, a Mizukage megbízásából lettem a te, és négy társad mestere. - Itt egy kis szünetet tartott, majd folytatta.
- Ahogy arról már te is értesülhettél, a Tenger Országát támadás érte, mi pedig minden erőnkkel azon vagyunk, hogy elsimítsuk a szálakat; bár nincs közünk hozzájuk, mi sem szeretnénk egy újabb ninja háború létrejöttét. Bár a Mizukage nem tud tevékenységünkről -erről legalábbis nem-, a kegyét élvezzük és mindenben szabad kezet kaptunk. Abban is, hogy válasszuk ki az Akadémia 10 legfogékonyabb tanulóját, akiket később majd gyilkosságra nevelünk. Nekünk ez sem tetszett. Hosszú tárgyalások és persze nem kis személyek közbenjárásának eredményéül meggyőztük, hogy hadd képezzük ki őket a saját szájízünk szerint. Így is lett, 23 tökéletes katona, akik minden parancsunkat teljesítették. De mindenki hibázhat.. Nem vettünk észre valamit, valamit, ami fontos, mégis, a legtöbbekből hiányzott. Tudod, hogy mi lehet az?
- Fogalmam sincs... - vallottam be őszintén.
- A becsület - válaszolta a Jounin. - Hiába képezzük ki őket tökéletes katonának, a hatalom mindenkit megrészegít, kivéve, aki nem szomjazik rá. - Itt csillogó szemekkel nézett rám. - Te nem árulnál el minket, ebben biztos vagyok, megmaradt benned valami, valami gyermekkorodból, hogy is hívják.. á, igen, tisztaság! Te még nem láttad az emberiség mocskát, nem ismerted meg a gonoszt, habár egyszer nagyon közel kerültél hozzá - mégis, a lelked teljesen fehér maradt. Ez azonban szintén nem jó - megcsóválta a fejét. - Nem, egy shinobinak nem lehet tökéletesen tiszta a lelke, akárhogy szeretné. Ölnünk kell, bizony, azonnal és minden habozás nélkül, ha győzni akarunk. Nem tehetjük le a fegyvert egy pillanatra sem, az ellenfél azt azonnal kihasználná.
Bár még mindig nem egészen értettem mondandóját, már kezdtem kapiskálni valamit. A gyomrom gomolyogni kezdett, én pedig majdnem elhánytam magam. Amikor ezt meglátta, arckifejezése még komolyabbá vált és rátért a lényegre.
- Terveim vannak veled, már attól fogva, mikor megláttalak az Akadémián. Fogékony vagy a tanulásra, képes lennél bármit elsajátítani - tökéletesen kezelni azonban csak egy dolgot. Amiről nem tudjuk, hogy mi, hosszú idő lesz, mire rájössz. De addig bármibe is kezdesz bele, biztosan jól fog sikerülni, hamar megtanulod majd. Téged arra szántalak.... hogy elmenj Konohába.
Itt már tényleg kezdtem rosszul lenni, egy pillanatra meginogtam és szédülni kezdtem.
- Tessék?
- Nem is tudom, hogy mondjam... - kezdte vonakodva a sensei, látszott rajta, hogy tényleg nem tudja, mit mondjon. - Kémnek fogunk felhasználni Konohában.
- Tessék?!
- Úgy, ahogy mondom, Konohában fogsz...
- Na várjunk, álljunk csak meg egy szóra.. Én fogok Konohában kémkedni?
- Igen, mié...
- Nem, nem lesz az úgy jó. Én nem vagyok kém, hamar elárulnám magam.
- Nem fognak rád gyanakodni. Már mindent elrendeztünk, ott két ninja fiaként tartanak számon, aki magatartási problémái miatt nem mehetett az Akadémiára - szülei legnagyobb bánatára.
- És az itteni szüleim?
- Meg fogják érteni, meg fognak várni.. valójában, már mindent tudnak.
- Tessék?!
- Ma voltam náluk, megbeszéltem velük a do...
- Nem, ezt nem hiszem el!
- Ide figyelj! És jól figyelj, mert csak egyszer mondom el; odakint háború készül. Eddig még soha nem látott háború vette kezdetét a Tengerek Országával és ennek mi a kellős közepén vagyunk. Figyelj. Konoha nem tartozik éppen a szimpatizánsaink közé, ahogy mi sem az övék közé. Ha háború lesz, minket fognak megtámadni először. Ezért kell nekünk egy kém, aki mindenről jelentést fog tenni.
- De hogyan...?
- Azt bízd ránk, mindenről időben fogsz értesülni.
- De...
- Figyelj. Nagy szüksége van rád az országnak, életek múlhatnak rajtad, a barátaid élete, a mi életünk, a szüleid élete. Minden rajtad állhat, ha jól forgatod a lapokat, csak a hasznunkra válhatsz.
- Mi van, ha lebukok? - Ez a kérdés még engem is megdöbbentett. Nem gondoltam végig, csak úgy elhagyta a számat. Még igent sem mondtam, át sem gondoltam a dolgot, mégis ez a mondat jött ki a számon.
- Amiatt ne aggódj, nem fogsz lebukni. Minden elrendeztünk, csak akkor lehet baj, ha te elszólod magad.. Ugye nem fogod elszólni magad? - Itt félig fenyegetően, félig gunyorosan közelebb hajolt hozzám.
- Nem...
- Helyes. Akkor holnap már indulhatsz is Konohába...
- De...
- ... és nem akarok ellenkezést hallani.
- A szüleim...
- Elbúcsúzhatsz tőlük, most hazamehetsz és összepakolhatod a legfontosabb kellékeidet, illetve szerezz be egy babát, ami a Hokage -és leendő mestered- tudomása szerint a kabalád.
- M...
- Természetesen mindenről tájékoztatni fogunk, a részleteket ráérsz ott is megtudni, most pedig menj, mert sok a dolgunk és neked is le kéne feküdnöd már.
Azzal, mielőtt bármit szólhattam volna, eltűntek, én pedig ott maradtam az erdő egy barlangjának kellős közepében. Soha nem voltam még ilyen mélyen az erdőben, azt sem tudtam, merre kell hazamennem, de hát kénytelen voltam - ösztöneimre és emlékezetemre hagyatkozva indultam el a végtelennek tűnő úton, ami nem is bizonyult olyan végtelennek, fél óra séta múlva már el is értem a falu határát, onnan pedig még tíz perc volt, míg hazaértem. Apám volt már csak ébren, ő szomorú tekintettel a szobám felé intett, hogy majd holnap megbeszéljük. Láttam az arcán, hogy nem szeretne elküldeni engem, de talán nincs is más választása - kinek van manapság?
Így félve, reszkető szívvel és lábakkal, kérdésekkel tele feküdtem le és vártam a másnapot...
Sokára jött el. Csak nagy nehezen sikerült elaludnom, de szinte már kellhettem is fel. Nem tudom, mennyit aludhattam, de nagyon fáradtnak éreztem magam, ami meg is látszott rajtam. Félig csukott szemekkel mentem le reggelizni, anyám és apám is feszélyezve érezték magukat, anyám kapkodni kezdett, mikor meglátott és a keze is remegett, apám pedig megköszörülte a torkát és nagyon belemélyedt egy cikkbe a gyógynövények 17 felhasználási módjáról.
Mikor leültem az egyik székre, rögtön meg is kaptam a reggelit: ramen volt. Inkább ebédre szokás rament enni, mi is azok közé a hagyományőrző családok közé tartoztunk, akik nem vitték túlzásba a jót, most mégis ezt rakták elém. Anyám remegő hangon megszólalt:
- Érkezett egy csomagod kisfiam.
Lassan elfogyasztottam az elém rakott ételt, majd a nappaliba mentem és felvittem magammal a csomagot. Csak a szobámban néztem meg, mi van benne és örömömben majdnem megfejeltem az asztalom -persze véletlenül-. A kis borítékban megszámlálhatatlanul sok pénz volt -legalábbis annak tűnt-, mellette egy apró cetli: okosan használd. Még soha nem láttam ennyi pénzt egyben, legszívesebben azonnal lerohantam volna elmondani, hogy mi volt a csomagban, aztán rájöttem, talán jobb lenne nem felhozni a dolgot. Tudom, mire kaptam a pénzt és ezt nem hagyhattam figyelmen kívül. Egy darabig csak ültem, néztem magam elé, kezemben a borítékkal és már előre féltem a Konohai kiruccanástól. Mi van, ha lebukok, ha elkapnak már a kikötőben, hogy valamit csempészni akarok és megkérdezik, honnan van ez a sok pénz? Talán örökölhettem a családomtól... Ekkor jutott csak eszembe: azt sem tudom, kik a "szüleim". Mi van, ha megkérdezik, ki vagyok? Semmi egyebet nem mondtak nekem, csak, hogy oda kell mennem, már minden el van rendezve. "Nem lesz ez így jó, le fogok bukni" - ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak elmémben, amikor valaki kopogtatott az ajtómon.
- Gyere be - mondtam és az ágyam alá rejtettem a pénzt.
Apám volt az. Komoly, szomorú arccal, lassan sétált az ágyamhoz, leült rá, én pedig kínosnak éreztem az addig beálló, őrjítő csendet, ami még néhány másodpercig kitartott, amíg el nem kezdett beszélni.
- Fiam, én..
- Tudom, apa...
- Annyi mindent szerettem volna elmondani..
- ... - felelni nem igazán tudtam volna mit, apámmal még soha nem ültünk le kettesben komolyan elbeszélgetni valamiről, talán csak az Akadémiára való beiratkozásom előtt, de a kettő nagyon távol áll egymástól.
- Tudod mikor.. megszülettél, anyáddal azt szerettük volna, hogy nyugodt életed legyen. Hogy ne kelljen nélkülözésben élned. Ezt a Víz Országában nehéz elérnie egy shinobinak született fiúnak, ezért.. szerettünk volna megszöktetni. De nem sikerült. Mikor elkaptak, könyörögtem az életedért. Akkor azt mondták, ha elég nagy leszel, elvisznek. Beleegyeztem, hiszen így legalább az életed megmaradt. Mindig tudtam, hogy eljön ez a nap... de nem hittem, hogy ez ilyen nehéz. - Ekkor valami olyan dolog történt, ami azelőtt még soha. Szorosan magához ölelt és így is maradtunk egy darabig, apa és fia egymás karjában, a nehéz elválás előtt, olyan titkokat és érzéseket felszínre hozva, amiket eddig nem is sejtettünk. Akkor hirtelen mindent megértettem, hogy apám miért harapdálta a száját, mikor az Akadémiáról beszéltünk, anyám miért nézett rám szomorúan minden lefekvés előtt. Minden világossá vált: ők már régóta tudták, hogy egyszer el kell mennem. Aztán kibontakoztunk egymás karjaiból, ő pedig mosolyogva törölte meg könnyes szemét.
- Tulajdonképpen büszkének kellene lennem rád. Nem mindenkire bíznak rá egy ilyen veszélyes feladatot. Tudom, hogy neked sikerülni fog és minden rendben lesz. Így kell lennie...
Azzal magamra hagyott. Nem tudtam válaszolni, még mindig némán ültem ott, a lábaimat nem bírtam mozdítani. Ő még egyszer visszanézett az ajtóból, mosolyogva, könnyes szemmel, de biztató tekintettel; megtört tartással. Majd kilépett. Magamra maradtam. Még soha nem éreztem magam ennyire egyedül... Mintha vésővel vájták volna ki a szívem, lassan, alapos munkát végezve, hogy minden egyes ütésnél, minden itt töltött perc után csak még fájóbb legyen.. Aztán felálltam. Bepakoltam bőröndömbe, eltettem a pénzt és lementem. Anyám a konyha ajtajában várt rám. Szomorú, de büszke arccal, könnyeivel küszködve, ujjaival a kötényét csavargatta. Eldobtam magamtól az utazótáskát és odarohantam hozzá, átöleltem. Percek teltek el egymás karjai közt, aztán könnyes szemmel hátrébb léptem.
- Írni fogok.. megígérem!
Nem válaszolt semmit, mosolyogva megsimogatta az arcom, én pedig nem bírtam tovább, a táskához rohantam, majd ki a házból, egészen a kikötőig, ahol felszálltam az első Tűz Országába vezető hajóra és elhagytam szülőföldemet.


2. fejezet: Kalandozások Konohában
Az utazás nem volt említésre méltó, tulajdonképpen végigaludtam az egészet, csak egyszer keltem fel, mikor bejelentették a várható érkezést. Amúgy is olyan kísértetiesnek tűnt az egész hely, nem szívesen mászkáltam volna éjjel a fedélzeten, így a kabinom tűnt a legbiztosabb helynek.
Kicsi volt ez a kabin, csak nekem, kabintársamnak és kettőnk bőröndjének volt hely, az ajtóból rögtön az ágyba lehetett jutni és ha fel akartál kelni, nagyon kellett ügyelned, hogy le ne fejeld az ágy felső szintjét, illetve, kabintársamnak a plafont. Róla nem tudtam meg sokat, három hete utazik már egyik helyről a másikra, beszámolókat készül, állítólag nem rég járt a Tengerek Országában is. Arra nem válaszolt, hogy milyen a helyzet ott, ahogy arra sem, hogy kinek a megbízásából, miért ment oda. Nem foglalkoztam vele, az ő dolga.
Két nap múlva kötöttünk ki a Tűz Országában, mindenki azonnal szállt le a hajóról, hogy egy kedves ismerősét üdvözölje, nekem pedig nem volt senkim, így mások öröméből voltam kénytelen erőt meríteni. Néztem, ahogy boldog családok halat vesznek a kikötőben, egymást rég nem látott szerelmesek alig tudnak betelni a másikkal, gyerekek rohannak oda szüleikhez, testvérek üdvözlik egymást. Aztán észrevettem, hogy valaki, pontosabban valakik nekem integetnek. Sokáig nem voltam biztos benne, hogy én vagyok-e az, akinek ennyire örülnek, többször hátrafordultam, de nem láttam már a hajón senkit. Odasétáltam hozzájuk, kérdő tekintettel néztem a férfira.
- Csakhogy végre megjöttél fiam - mondta, olyan arccal, mintha ezer éve nem látott kisfiát üdvözölné. - Hogy telt az utad?
Nem értettem, mire akar kilyukadni, aztán végre leesett. Ők lehetnek az álszüleim...
- Ti vagytok a...
- Ezt majd otthon - súgta oda nekem, majd zavartan körülnézett. - Itt túl sokan látnak, még a végén gyanút fognak. Fogd meg anyád kezét.
Eleinte vonakodtam, ezt látva a nő fogta meg az én kezem, majd elkezdett ráncigálni. Próbáltam kioldani kezemet a bilincsből, nem nagy sikerrel. Egy órányi séta múlva aztán meg is érkeztünk "otthonomba", egy hatalmas, fehér-sárga házba, valahol a falu határán, az erdő közelében. Haboztam, hogy bemenjek-e, de végül ők döntöttek helyettem, belöktek a szűk kapun a kövezett földre, egy kutya rögtön oda is jött megnyalogatni az arcom. Feltápászkodtam és bementem a házba. Odabent minden újnak, modernnek tűnt, a gazdagon díszített falak tele voltak festményekkel, a márványpadló visszatükrözte mindazt a pompát, ami a házban volt, a szobák tágasak és tiszták, a konyha nagy és finom illatú volt. Az ebéd épp most lehetett kész, egy lány -talán a nővérem- szolgálta fel nekünk, én pedig jó ízűen ettem az otthon nem ehető valamit -azóta sem mondták meg a nevét, mintha attól félnének, hogy egyszer hazatérve elkészítem-.
- Finom volt, köszönöm - mondtam. A lány elpirult és elvitte a tányérokat. Apám kihúzta magát székében és rám nézett.
- Ahogy azt már tudod, itt fogsz élni velünk. Ezentúl mi vagyunk a szüleid, mi etetünk, gondozunk, ruházunk, te mindig is itt éltél. Holnap megismerkedsz a csapatoddal, a legjobb mestert szereztük meg neked. Téged, és két másik Genint, egy fiút és egy lányt fog tanítani. Te nem rég fejezted be a tanulást, ezért ha ismersz is más jutsukat, kérlek, ne használd, csak az alapokat. Világos?
- Igen...
- Helyes. Akkor mehetsz is a szobádba, Ai megmutatja.
A lány szolgálatkészen állt meg az asztal előtt, meghajolt, majd elindult velem a szobámhoz.
- A nevem Hiroto - mutatkoztam be neki menet közben.
- Ai - válaszolta. Nagyon szép hangja volt, nőies, kecses, nem vékony, pont ideális. Csakúgy, mint az alakja.
A szobámhoz érve nem lépett be, megállt az ajtó előtt, meghajolt és már indult volna vissza.
- Nem jössz be? - kérdeztem, mialatt lerúgtam a kényelmetlen cipőket lábaimról.
- Nem szabadna... - válaszolta a lány elpirulva.
- Gyere be, nem lesz semmi baj.
Végül engedett a csábításnak, bejött velem a szobába, de semmi különös nem történt, így bűntudatunk sem lehet miatta. A Tűz Országáról mesélt, az igazi szüleiről, akik betegek, ezért neki kell eltartania őket. Megkérdeztem őt a legfontosabb dolgokról, úgy mint az emberek, a falu, a Hokage és egyéb más dolgokról, mit hol találok. Csak később jöttem rá, hogy a lány is úgy tudja, én itt élek már lassan 14 éve, tökéletesen ismerem Konohát és környékét, csak rövid időre utaztam el a Víz Országába, hogy tanulmányozzam az éghajlatot. Azzal magyaráztam neki, hogy már rég jártam itt, mert az a rövid kirándulás hosszabbra sikeredett, ő pedig elhitte - miért is ne hitte volna el? Csak néhány napja szolgál itt és még soha nem találkozott velem, így elég hihetőnek is tűnhetett neki. Aztán az álszüleim magukhoz hívták, hogy elintézzen valami sürgős dolgot a fürdőben, én pedig magamban maradtam a nagy, idegen szobában, ahol minden teljesen más volt, mint otthon. Kényelmetlenül éreztem magam az ágyon, a mosdóban, az erkélyen, mindenhol. Arról nem is beszélve, hogy volt bennem egy kellemetlen érzés, hogy ez nekem nem az igazi otthonom, mégis, talán az egész életemet itt fogom leélni, egy teljesen idegen környezetben. Vacsoráig ilyen gondolatok jártam a fejemben, sőt, még azután is. Mivel éhes nem voltam, nem is mentem le. Néha kimentem ugyan a szobámból, ilyenkor mindig megláttam Ait, aki elpirult, mikor észrevett, de ha nem az ágyamon szenvedtem, az erkélyen szívtam friss levegőt.
Az éjjel nem sokat aludtam, de a végére már egész otthonossá vált ez a hely, kezdtem megszokni. Mint amikor nyaralni megy az ember, a szálloda az első percekben, órákban furcsa, aztán otthonoddá válik néhány napra, miután már megszoktad, megismerted a helyet. Csakhogy ezúttal nem néhány napról, sokkal hosszabb időről volt szó...


Csipet-csapat
Houumi Nouka:
Kicsi, gyenge testfelépítésű, de eszes shinobi, kódfejtő. Jó a logikája, a térlátása és a kombinációs készsége. A fegyverekkel jól bánik, de nem ismer sok jutsut, közelharcra alkalmatlan. Van egy kabalája, Ou, egy plüssmalac, mindig magával hordja. Szereti a rament, a barátait és a vizet.
(megj.: nagy szemüvege van)

Haru Okura:
Szép, fiatal lány, okos, jól használja a chakráját, sok jutsut ismer, fegyvere nincs. Jól átlátja a helyzeteket, ismeri az embereket, de sokat hibázik. Könnyen semlegesíthető. Gyenge láncszem.
(megj.: kedves lány)

Aguri Ito:
Kitűnő chakrakontroll, okos, de mindent ránk hagy. Kitűnő kombinációs készség és logika, fegyverhasználata páratlan, sok jutsu, javarészt a gyengébbik fajtából, de tökéletesen használja, megértő, de szigorú. Sokat lehet tanulni tőle.
(megj.: szadista)

Ahogy az lenni szokott, a csapat két fiúból és egy lányból állt, illetve a mester, aki nálunk szintén férfi volt. Nem túl idős, ráadásul békeidőben született, de arca jobb oldalán egy hatalmas heg húzódik, a szája sarkától egészen a halántékáig. A kendőt hagyományosan a homlokán hordja, haját kendő takarja, egy kis borostát mindig meghagy. Izmos, kidolgozott teste van, csatákban edződött, nem az edzőteremben. Két társam, Houumi Nouka és Haru Okura egykorúak velem, mindkettőnek megvan a magához való esze, de nem mondanám őket erősnek, inkább olyan átlagosak.
Az első napon bemutatkoztunk. Megtudtam, hogy Haru szereti a nyulakat, van is neki egy és Houumi fél a pókoktól. Utána Aguri mesélt nekik kalandjairól, de arra nem válaszolt, hogy hogy került a heg az arcára.
Hamar letudtuk egymás megismerését, még beszélgettünk egy darabig és felvettük első küldetésünket: egy elveszett tehenet kellett előkeríteni.
A keresést a közeli réteken kezdtük, úgy gondoltuk, ott hamar megtaláljuk. Már vagy háromszor fésültük át az egész területet, amikor Ito-sama végre megunta a bénázásunk és megmutatta az állat nyomait. Akkor újra keresni kezdtük, ezúttal a nyomokat követtük, amik kivezettek a faluból, át egy másikba, ahol végül elvesztettük, nem csak őt, a visszafele vezető utat is. Aguri persze nem mondta meg, merre kell visszamennünk, kibérelt egy szobát a fogadóban és ott töltöttük az éjszakát. A következő napon úgy döntöttünk, újra elkezdjük keresni a nyomokat, de ahhoz először is vissza kell térnünk Konohába. Ezúttal könnyebb dolgunk volt, néhány farmer adott útbaigazítást, a kapuban pedig már vártak ránk. A lány volt az, akinek a tehene elveszett.
- Én.. öhm.. szóval a tehén már tegnap délután visszajött, akartam szólni, de elfelejtettem...
A pénzt megkaptuk utána, de mindhárman mérgesek voltunk, hogy a semmiért kellett egész nap egy másik faluban rohangásznunk.

Egy másik emlékezetes küldetés volt, mikor egy macskát kellett elkapnunk... Megpróbáltunk mindent, csapdákat állítottunk, a lehető leghalkabban osontunk felé a fűben, egyszerre hárman is megpróbáltunk ráugrani, de mindig sikerült megszöknie, a kötéllel egyikünk sem bánt valami jól, Aguri pedig jót nevetett egy fügefa árnyékában. Haru még jutsuval is próbálkozott, nem sok sikerrel, a macska mindig kiszabadult a kezeinkből és nem elfutott, megállt a füvön és nyalogatni kezdte a mancsait, hergelt minket, magában persze nagyon jól szórakozott. Estig tartott a hajsza, akkor épp a falu határán, a tréningező rét közelében jártunk, amikor egy idős hölgy odajött hozzánk és magához hívta a macskát. Az odament hozzá, megnyalta a kezét, a hölgy pedig felkapta és már el is ment vele, egy pillantást sem vetett ránk. Megkönnyebbülten fújtuk ki magunkat, de megint mérgesek voltunk, amiért átejtettek minket.

És persze még sok más dolog is történt velünk Konohában, de nem mesélném most el mindet, betelne vele az egész füzet.

Aguri-sensei sok időt töltött velünk, az erősségeinket próbálta meg még jobban kibontakoztatni, biztatott minket. Külön-külön is foglalkozott mindhármunkkal, más-más jutsukat tanultunk meg, így nem állt elő az a helyzet, hogy mindhárman ugyanazt csináltuk volna, kiegészítettük egymást, ő pedig hozzátett, ha nem volt elég. Chakrapapírokat adott nekünk, az én elemem a tűz lett, Houumi víz, míg Haru föld. Rengeteget fejlődtünk, míg ő volt a mesterünk, én pedig teljesen el is felejtettem, miért vagyok itt. Még egy jelentést sem küldtem, egy feljegyzést sem írtam semmiről, nem is kérdeztek, de már az volt az érzésem, nem is akarnak. Talán nekem is csak itt kell élnem, hogy majd ha eljön az idő, belülről rombolhassam szét az egységet, mikor már megbíznak bennem. És ez lenne a lehető legrosszabb...

3. fejezet: Csonka csapat
Ahogy az lenni szokott, a boldog és gondtalan semmittevés ideje ismét hamar véget ért, soha nem adatott meg belőle túl sok, most ráadásul, egy még mindig idegen országban kellett eljátszanom egy olyan embert, aki nem én vagyok, olyan emberek gyermekeként, akiket nem is ismerek. Így két év után már sikerült valamennyire beilleszkednem, senki nem gyanakodott rám, én pedig nem is érezhettem magam bűnösnek - itt létem alatt egy jelentést sem küldtem, egy infót sem adtam ki, még csak nem is kérdeztek semmiről. Mégis, mélyen bűntudatom volt és nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszembe a lebukás gondolata - minél tovább vagyok itt, annál súlyosabb teher nyomja a vállam és annál súlyosabb büntetést kell majd kiállnom. Többször álmodtam arról, hogy megkötözve állok egy üres teremben, előttem a Hokage, körülöttem válogatott Jouninok. Faggatnak, hogy mit árultam el. Nem hisznek nekem. Égő bottal ütik a hasam. Aztán megjelenik Juro Takashima, aki ezt az egészet kieszelte, oldalán apámmal és ahelyett, hogy megmentene, mindent elmond a Hokágnak, olyan dolgokat is, amiket el sem követtem. Apám megvető pillantással néz rám, aztán jön a sötétség, én pedig felébredek.
Aznap is épp ezt álmodtam, amikor Aguri-sensei magához hívatta a csapatot, hogy valami fontosat szeretne megbeszélni velünk. A reggeli után felöltöztem, elköszöntem Ai-tól és álszüleimtől és kiléptem a kapun. Odakint már vártak rám, egy 10 éves forma kislány jött oda hozzám, borítékkal a kezében.
- Aguri-sensei azt üzeni, az erdőbe kell mennie, ott folytatódik a kiképzés.
Gyorsan feltéptem a borítékot, amiben 10 Ryut találtam, mellette pedig a cetli: add oda neki. Odaadtam volna én szívesen, de mire feltekintettem, már teljesen el is tűnt, még meg sem tudtam jegyezni, hogy hogy néz ki.
Nem tudtam mit tenni, elindultam az erdőbe, gondoltam, majd megkapja a jutalmát. Bár odafele megsejthettem volna, hogy valami nem stimmel, szinte végig árnyakat láttam elsuhanni magam mellett és végig olyan érzésem volt, mintha figyelnének. Hogy megtévesszem, az ellenkező irányba kezdtem el haladni, mikor úgy éreztem, már biztonságosabb, folytattam utamat az erdő felé. Ez a nap egyébként sokkal sötétebb volt a többinél, illetve reggel még sütött a nap, de mire az erdőbe értem, viharfelhők kezdtek gyűlni az ég felett.
Még csak dzsekit sem vittem magammal, az idő pedig egyre hidegebb lett, a szél az arcomba süvített, a többiek pedig nem akartak megjelenni. Egy fél órás várakozás után eluntam a várakozást, indultam vissza, amikor a lábam megakadt valamiben, beindítva a csapdát, miután minden irányból fegyverzápor kezdett hullani felém. Abban a helyzetben erre számítottam a legkevésbé, időm nem volt már gondolkodni, elugrani nem tudtam volna, így megpróbáltam minél több elől kitérni. Az akrobatikus mozdulatok közepette, mikor épp a levegőben voltam, valaki megfogta a lábam és hatalmas erővel a fának dobott, ami majdnem kidőlt, majd ugyanekkora erővel a hasamba ütött, nem sok híja volt, hogy megismerkedjen a reggelimmel. Még fel sem fogtam mi történt, amikor jött az újabb ütés, balról, majd jobbról, végül már a fejével is rásegített és így ment ez addig, amíg az eszméletvesztés közelébe kerültem. Akkora felállt, kikötözött a fához és csak ekkor vehettem észre, hogy többen is vannak rajta kívül.
- Ki vagy?
- Hiroto.. Hiroto Osumi.
- Hazudsz!
- Hiro..
- HAZUDSZ! - jött az újabb pofon. Egy magasabb férfi lépett oda hozzá és a fülébe súgott valamit, mire sértődötten hátralépett, a másik pedig lehajolt hozzám.
- Mi a neved?
- Hiroto Osumi.
- Mit keresel Konohában?
- Itt élek...
Jött volna az újabb ütés, ha nem állítja meg valaki ismét az előző vallatómat.
- Tudjuk, hogy a Víz Országából jöttél, ahogy azt is, milyen nehéz helyzetben vagy most. Tudnod kell, hogy Juro Takashima átvert téged, ők nem a békéért, az ellen harcolnak. Azért küldtek téged ide, hogy lebukj, a kémkedést Konoha hadüzenetnek venné, ezért egy kémkedésben nem jártas embert kellett kiválasztaniuk.
- És miért pont engem?! Mi van Juroval?
- Meghalt.
- Tessék?
- Egy küldetés során. Senki másnak nem esett baja, csapdába csalták, ellene irányult a támadás. Kár érte, remek ninja volt.
- Mit akarnak tőlem?
- Tőled? Semmit. Békét szeretnénk. Azt szeretnénk, hogy térj vissza a Víz Országába. Védelmet biztosítunk Juroék ellen, akik meg akarnak majd ölni téged, illetve mindennel ellátunk, amire szükséged van. A családod biztonságát is garantálom.
- Miért segítene?
- Egy ninjaháború rengeteg.. vérontással jár, amit el lehet kerülni, de ehhez jól kell forgatni a kártyáinkat. Stabil diplomáciai helyzetet szeretnénk kialakítani a Tűz Országával...
- Ha egy tizenöt éves gyereken múlik, hogy béke lesz-e vagy háború... az minden, csak nem stabil!
- Ezt te nem értheted... A politika finom játék...
- Csend legyen! 3 éve... 3 éve már, hogy eljöttem! Nem fognak engem dróton rángatni, nem veszek részt a játékukban!
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. Hazatérhetsz Kirigakuréba a családodhoz, mi pedig...
A mondatot nem tudta befejezni, mert egy drótra kötözött, számomra ismeretlen fegyver pengéje bukott ki gyomrából, ő pedig vérző hassal a földre bukott. Ezután még több ilyen fegyver tűnt elő a bokrok mögül, a nem várt támadás a körülöttem állókat is meglepte, hárman hullottak el, mire végre észbe kaptak. Akkor hatalmas csata kezdődött el közöttük, én pedig megláttam Harut és Houumit.
- Hiro! - kiáltotta Houumi.
- Houumi! Vigyázz! - elkéstem. Mire a fiú hátrafordult, már halott volt. Engem Aguri szabadított ki a kötelek fogságából.
- Fussatok! Rohanjatok a Hokagéhoz!
Mentünk volna, de az nem volt olyan egyszerű.. Mire Haruhoz értem, már hárman szegezték ránk a tekintetüket, mi egymásnak vetett háttal álltunk, hogy többet lássunk és könnyebben térjünk ki a támadások elől. Szerencsére többször is gyakoroltuk már ezt a fajta harcot, a lényeg, hogy nagyon kell érezned a másik testét, hogy tudd, merről jön a támadás. Életveszélyben az érzékeink kiélesedtek, sokkal jobban és gyorsabban voltunk képesek reagálni egymás jeleire, a fegyverek és közelharci támadások elkerültek minket, a nagy sietség okozta hibáink ellenére is tökéletesen éreztük egymást. Amikor megunták, hogy fegyverekkel semmire sem mennek, valaki egy cápa alakú víztömeget indított felénk, mi pedig kénytelenek voltunk szétválni. A földre vetettem magam, akkor felülről valaki egy katanával próbált lecsapni rám. Arrébb gurultam és megpróbáltam kigáncsolni, mikor földet ért, de valami föld jutsuval megkeményítette a végtagjait, úgyhogy jobbnak láttam elmenekülni. Felpattantam, a katana újabb támadása elől és Harut félrelöktem az újabb támadás útjából. Így az én oldalamat érte a vágás, de sikerült mindkettőnknek távolabb jutnia a harctértől, előttünk pedig senki nem állta el az utat. Rohantunk, ahogy bírtunk, a lábunkat sem éreztük már, amikor végre elértük a falu határát. Ott egy riadt Chuunin szaladt elénk és besegített minket a kapun, egészen a kórházig kísért minket. Az épület aulájában mindketten összeestünk...

Mire felkeltem, már ott állt az ágyamnál Aguri-sensei. Feje, bal keze és ruhájából ítélve egész teste bekötve, szája sarkában még mindig száradt a vér, még aznap magamhoz tértem. Gyorsan körülnéztem, hátha meglátom Houumi arcát az ápolók között, valamelyik ágyon, hátha csak egy álom volt az egész, de nem.. Houumi nem volt ott. Csak Haru. Aki még mindig nem kelt fel. Szégyenkezve néztem fel mesteremre, aki megértően nézett vissza rám - akkor tudtam, már mindent tud.
- Megértelek - mondta. - Nehéz helyzetben vagy, mert meg meg is ölhetnek kémkedésért, ugyanakkor.. ha nem teszed meg, a hazád ellen fordulsz. Ez egy olyan dolog, amivel nem kellene ilyen fiatalon szembesülnöd.
- Houumi...
- Houumi meghalt, megölték. Azok az emberek, akiket az erdőben láttál, mind meghaltak. Kivéve én, és persze Haru. Kemény csata volt...
- Miért támadtak meg őket?
- Nem akarták, hogy többet tudj meg.. dolgokról. Nehéz időket élünk.. az emberek nem bíznak egymásban, minden kimondott szónak hadi és politikai súlya van, az elkövetkező háború.. egymás ellen fordítja nem csak az ellenséges országokat, a legjobb barátokat is. Mindenki árulást sejt a másik mozdulataiban, szavaiban..
Itt egy kis csend következett. Próbáltam felfogni, amit mond, hogy mindannak, amit teszünk, komoly súlya van. Aztán feltettem a kérdést, hátha úgy választ kapok egy másikra.
- Ön mit tenne volna a helyemben?
- Én? Fogalmam sincs. Annyi bizonyos, hogy Hokage-samanak értesülnie kell erről, ő fog dönteni a sorsodról. Sajnos, ha később derül ki, és nem te vallod be, kérdezés nélkül meg fognak ölni, nincs magyarázat.. ha hajlandó vagy megtagadni azt, amit a hazád kér tőled, itt biztonságra lelsz minálunk... de ha inkább szeretné2 hazamenni.. talán elintézhetem, hogy békében hagyd el az országot.
Akkor mélyen elgondolkodtam. Kirigakuréban, ha vissza is megyek, ellenségként fognak rám tekinteni, megbukott shinobiként, talán rosszabb büntetést találnának ki nekem, mintha kémkednék. Itt viszont.. ki tudja, mi vár rám, elvégre nem békés szándékkal jöttem, még ha nem is adtam ki semmit.. nem tudom bizonyítani, a szavam pedig nem lesz elég.
Mire ismét felnéztem, Aguri már nem volt ott. Magamra maradtam a kérdéseimmel. Ismét.
Másnap, mesterem kíséretében kerestem fel a Hokagét. Már két éve éltem itt és még soha nem jártam az irodájában. A hosszú várakozás a folyosón megőrjített, minden percben egyre idegesebb lettem, a végén már üvölteni lett volna kedvem. Leültem, felálltam, sétáltam, leültem, a kezeimmel játszottam, nem bírtam nyugton maradni, mindig kellett valamit csinálnom. Közben dúdoltam valami ritmustalan dalt, csakhogy emberi hangot halljak, megjegyzéseket tettem dolgokra, hogy megbizonyosodjak róla, még mindig van hangom.
Aztán behívtak. Gyors szívveréssel álltam ott a Hokage előtt, aki nem szólt, keresztbe tett kezekkel nézett rám, kifejezéstelen arccal. Aguri már ott állt mellette, biztatóan bólintott. Reméltem, hogy megkönnyítik majd a dolgomat annyival, hogy megszólalnak.
- Hiroto Osumi vagyok - ez, abban a helyzetben elég bután hangozhatott, de nem jutott más az eszembe. Meg egyébként is, mindent az elején kell kezdeni... A nő bólintott. - Én.. azért küldtek ide a Víz Országából, hogy kémkedjek. - Megint bólintott. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, amitől csak még idegesebb lettem. - Azért jöttem ide, hogy információkat szolgáltassak Kirigakurénak. - Megint bólintott. - Nem tudom, mit mondjak...
- Miért vagy itt?
Erre nem tudtam válaszolni. Nem tudtam, mit akar hallani, ahogy ezt sem, miért is mentem el.. Mert Aguri mondta? Mert kegyelmet szeretnék? Mindkettő válasz rosszul venné ki magát és eszembe sem jutottak ott. De akkor miért is mentem el? Hogy engedélyt kérjek a visszatérésre? Egy ilyen vallomás után? Aligha...
- Miért vagy itt? - tette fel még egyszer a kérdést.
- Nem tudom...
- Nem? Megmondom neked, miért vagy itt... Azért, mert félsz. Félsz, hogyha később vallod be, vagy mi jövünk rá, sokkal súlyosabb büntetést kapsz. A tegnapi incidens után azt gondolod, már mi is tudhatunk róla, ha ők is, vagy már csak idők kérdése lehet. Ezért jöttél ide. Mit szeretnél?
- Nem tudom...
- Nos, ha megígéred, hogy itt maradsz és minden kapcsolatot megszakítasz a hazáddal, talán..
- És a szüleim?!
- Gondoskodunk róluk, ne aggódj. Ha akarnak, ide költözhetnek, a Tűz Országába. De ha a legkisebb jelét is mutatod az árulásnak, azonnal meghalsz, a szüleiddel együtt. Vagy vissza is mehetsz...
- Hát...
- Otthon a legjobb esetben is bukottnak ítélik a küldetésed, ha pedig nem a megbízóid, a Mizukage fog kifaggatni arról, mit kerestél te egy idegen országban.. az engedélye nélkül pedig nem vállalhattál volna egy ilyen küldetést, így nem valószínű, hogy kegyes lenne hozzád. Itt tiszta lappal kezdhetsz.. amíg meg nem gondolod magad és el nem árulsz minket.
- Köszönöm...
- És most menj, sok dolgom van még...

Így alakult hát a sorsom. Gondolj amit akarsz, bizony nem volt könnyű kettős életet élni. Az állandó félelem, reszketés.. Most végre úgy éreztem, nyugodt, normális életet élhetek. Bár otthon árulónak fognak gondolni.. és itt.. nem idevalósi vagyok, bárhogy is szeretném, nem ez az otthonom és ez rossz érzés.. az emberek soha nem fognak megbízni bennem és van is okuk rá.. Mintha két otthonom lenne, de valójában egy sincs, nincs hely, amit annak nevezhetnék. Ez egy idegen Jelenleg szabadúszóként vállalok el kisebb-nagyobb munkákat, öregasszonyoknak segítek felásni a kertet, macskákat kutatok fel.. Kérvényt nyújtottam be, hogy új csapatot kapjak, szerettem volna mindent újra kezdeni, lezárni a múltat. Minden most kezdődik el...

Húú, hát ezt eléggé összecsaptam, különösen a végét, meg a két szerény kalandleírást, de nem is volt túl sok időm rá és ma mindenképp be szerettem volna fejezni. Íme. De ha nem jó, javítom...
Meg majd meg is formázom, de most inkább pihenek egyet.

Ne felejtsük megemlíteni a Muon Satsujin jutsut is ami ugyanúgy Kirigakrei alapjutsu.

KTHXBYE

My bad, dad. Így tehát összesen 3 kiragakurei technikát ismerhetsz, viszont a 3.-hoz - amennyiben élsz a lehetőséggel - mindenképpen kérem az élményt.

Köszönöm!
Ma még nem, de hétfőn mindenképpen nekiállok az adatlap elkészítésének, és az élmény megírásának.