Kureiji Hanaro
2 posters
1 / 1 oldal
Kureiji Hanaro
Kureiji Hanaro Csüt. Okt. 20 2016, 02:05
//Megvallom őszintén, elég sokáig gyötörtem magam, hogy elindítsam-e ezt a karaktert, vagy ne, de úgy gondolom vele jobban fogok tudni, azonosulni, mint az én kis szerzetesemmel. Félreértés ne essék őt sem hagyom csak úgy ott^^ //
Név: Kureiji Hanaro
Származás: Szél országa
Jelenlegi tartózkodásihely: Füst országa
Rang: Vándor
Szint: E
Kor: 9
Nem: férfi
Felszerelések: 1 szett szerszám készlet(reszelő, penge, drótvágó, fogó), 5db füstbomba, 3db robbanó jegyzet, 1db táska, 1db öngyújtó,
Kinézet: 142cm magas, 38kg. Vékony termetű fiú, sötét zöld hajszínnel, sötétbarna szemekkel és sápadt bőrrel.
Ruházat és pontos kinézet a képen.
Jellem: Általában hidegfejű alkat, akit elég nehéz kihozni a sodrából. Visszahúzó, inkább csak a háttérből figyeli az eseményeket. Nem egy beszédes alkat, a gondolatait inkább megtartja magán.
Technikák: még nincs
Báb:
Hikaru//Darázs
Kureiji első és kedvenc bábja, melyet egy idős vándortol kapott ajándékba. Elég kezdetleges báb, bár egy-két mechanizmus azért található benne. Gömbalakú, naggyából kosárlaba méretű teste, két karja, egy feje és az alsó részén, amiről a nevét is kapta, egy húsz centis penge található, lába nincs. Karjaiban egy-egy tűvető, szájában egy füstbombavető kapott helyet. Különlegessége, hogy karjai, feje és a penge is behúzható, így csukott állapotban egy egyszerű gömbre hasonlít. Hátulján egy pánt található ami megkönnyíti a szálítását.
Előtörténet:
A konohai árvaház. Egy szegény, eldugott kis épületecske valahol Konoha szélén. Egy valamikori szépségét már rég elvesztett, mára már rogyadozó épület, csupasz falakkal, jellegtelen, kopár udvarral és tele szenvedéssel. Szenvedéssel, fájdalommal és nélkülözéssel ami mára beleitta magát a falakba, s mint a bűz úgy árad az épület lakóira. Ránk. Azon névtelen gyerekek tömegére, kik valamely okból szülő nélkül maradtak, s a a világ kivetni látszik magából. Én is ezen névtelen gyermekek közé tartoztam egykoron. Már fiatalon rá kellett jönnöm, hogy azok az istenek akiket oly sokszor emlegetnek valójában nem léteznek. Nem létezhetnek, ha a világ ennyi szenvedés sújától rogyadozik.
Hogy honnan is származom? Nos,talán már magam sem tudnám igazán megmondani, de eredetileg Sunagakuréből. Hogy ismerem-e az igazi szüleimet? Igen. De bár soha ne ismertem volna meg őket. Mindketten egyszerű közemberek voltak. Bár már nem voltak annyira fiatalok, úgy gondolták még kijár nekik a szórakozás. Nap, mint nap kocsmába jártak, ittak, buliztak. Az egész életük egy nagy parti volt. De aztán becsúszott a baj és jöttem én. Az ember azt gondolná, ha már lett egy gyerekük, talán felnőnek végre. De sajnos jobban szerették azt az életvitelt és egy gyerek nem fért bele. Talán nyolc éves koromig tűrhettek meg maguk mellett, de még etetni sem tudtak rendesen, nem, hogy gondoskodni rólam. Egészen addig egy barátom sem volt. Akkor került hozzám Hikaru. Egy vándortól kaptam. Azt mondta neki jó szolgálatot tett és reméli, hogy talán nekem is azt fog, de sok idő mire megtanulom irányítani és kemény munka. Pár hónappal ezután költöztünk Konohába, s kedves szüleimben ott érett meg az elhatározás, hogy túladnak rajtam.
Kilenc éves koromig voltam az árvaház egyik névtelen lakója, akkor azomban minden megváltozott.
Egy viharos éjszaka történt. Már rég takarodót fújtak, minden gyerek az ágyában aludt. Az éjszaka viharában csak a szobatársak megnyugtató szuszogása hozott, békét az ember lelkének. Én szokás szerint mégsem tudtam aludni. Csak forgolódtam, cikáztak a gondolatok a fejemben. A fáradtság egyre jobban kezdett erőtvenni rajtam, ám mégsem jött álom a szememre. Tudtam, éreztem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Legalábbis nem csak én nem aludtam aznap este.
Kísérteties hideg söpört végig a szobán, belemarva húsba és csontba. Először én is magamra húztam a takarót, de aztán felfigyeltem valamire. Mintha beszédet hallanék. Nem a nevelőkét, azokat ismertem, szinte túl jól. Annyi szidás és megvető szó után könnyen emlékszik rájuk az ember.
Halk, szinte alig halható suttogást hozott magával az éjszaka sötétje.
- Ohh, mond, miért tűröd még mindezt? -tette fel a kérdést az ismeretlen. Lassan, kimérten beszélt, de minden szavából sütött az emberek iránti gyűlölete. - Miért vagy még mindíg itt? Hát nem volt elég a szenvedés, a gyalázkodás, a nélkülözés? Hagyd hát el ezt a börtönt! Keresd meg a saját utad, s indulj el rajta, hogy beteljesíthesd sorsod. Ha meguntad eme pokoli helyet kövess engem, s én megtanítalak bosszútállni. Akár magukon az isteneken is!
Egy kis fény csillant az éj sötétjében, pengeként hasítva az ürességebe. Az ablakon keresztűl érkezett, s többször is felcsillant. Hamar ráeszméltem, ez az a pillanat. Végre leléphetek erről az elátkozott helyről. Gyorsan összekapkodtam a holmijaimat. Nem volt túl sok, így nem tartott sokáig. Felöltöztem, Hikarut a hátamra kaptam, s az ablakon keresztül távoztam.
Futottam, ahogy csak a lábam bírta, be az erdőbe. A hátam mögül még viszhangozta az erdő a nevelők kiabálását, de a vihar hamar elnyomta őket. A ruhám hamar átázott a szakadó esőben, a szél belemarkolt a ruhámba, befújt a pulcsim alá is. Azonnal elkezdtem reszketni, de már semmi sem érdekelt. Csak követtem a távoli ragyogást. Aztán egyszer csak eltűnt. Kerestem, forgolódtam, de nem találtam semerre. A félelem jeges karma markolt szívembe, számban éreztem az ismerős ízt.
Ott áltam egyedül az éjszakában, a viharban. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán csak álmodtam ezt az egészet. Nem! Az nem történhetett meg! Nem lehet, hogy az a halovány reménysugár csak álom lett volna, hogy az a hang csak a képzeletem gonosz játéka legyen.
Nem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül. Lassan, szinte gépiesen fordultam meg. Amint megláttam a mögöttem álló alakot hátraléptem, vagyis szerettem volna, de megbotlottam és elvágódtam. Az egyik közeli fába belecsapott egy villám és az éj sötétjéből kirajzolódott egy különös alak.
Talán a harmincas évei elején járó, nem túl magas, vörös haju fickó volt.
Én csak bámultam rá, lentről a földről, egy pocsojában űlve. De ő akkor a kezét nyújtotta felém. Belekapaszkodtam és feltápászkodtam. Nem szólt semmit, csak intett, hogy kövessem. Nekem több sem kellett, elindultam hát utánna.
Az idegen elöl rohant, én csak követtem és vártam mi fog történni. De biztos voltam benne, akármi is lesz, annál a helynél csak jobb lehet.
- Hamarosan megállunk pihenni - szólt hátra az idegen.
Soká tartott mire elérkezett az a bizonyos hamarosan. Még mindíg a Tűz országában voltunk. Azóta már több óra is eltelt, hogy megléptem az árvaházból. Követtem a gondviselés küldte angyalt az éjszaka viharában. Aztán lassan egy ház körvonalai kezdtek kirajzolódni a sötétségben.
Kis kunyhócska volt, amolyan fából tákolt kajiba féleség, bár már eléggé leharcolt állapotban volt, itt-ott hiányzott pár léc a falaiból és a tető sem volt a legjobb állapotban.
- Itt vagyunk - szólt az idegen. - Ez ma estére megteszi.
Elindult a házikó felé, én pedig követtem.
Bellűről sem volt sokkal szívderítőb látvány. Két ágy, egy kandallószerü valami és egy asztalka, azon pedig egy gyertya.
Odaléptem az egyik ágyhoz és leültem. Az idegen az asztalkához lépett, elővett egy öngyújtót és meggyújtotta, majd az öngyújtót oda dobta hozzám.
- Tartsd meg fiú. Hogy mindíg emlékezz a szabadulásod pillanatára. Ő Hikari, a haragos.
Megnéztem közelebről is. Arany színű alapon egy ezüstkoponya volt rajta, az alsó sarkából pedig egy kis láncocska lógott le, amin egy szimbólum volt, kis gyűrű, benne egy kereszt és azon is egy koponya.
- Örökké őrizni fogom - válaszoltam, s egy halvány mosolyt villantottam.
A gyertya fényében még különösebben festett az idegen.
Mint már mondtam, a harmincas évei elején járó fickó volt, vörös hajjal. Piros-fekete csíkós inget és piros szövetmellényt viselt. Testalkatra elég vékony volt és a nyakán egy furcsa, varratszerű tetoválás volt.
Legkülönösebb vonása mégis a szeme. A ball szeme átlagos, szürke színű, de a jobb szeme pupillája vörös volt, s a többi körülötte fekete.
- Az én nevem Tetsu Ken, de hívj csak nyugodtan Tetsu-nak - szólt ismét.
- Az enyém Kureiji Hanaro... - válaszoltam, de ő félbeszakított.
- Tudom jól, hogy ki vagy. Figyeltelek már egy ideje. És tudom, hogy te ennél többre vagy hivatott. Nem az sorsod, hogy egy ilyen helyen nőj fel. De tudnod kell, innen már nincs vissza út!
- Bármit is hozzon a jövő, én készen állok. De oda nem fogok visszatérni soha többé...
Másnap reggel indultunk tovább. Addigra az időjárás is mérséklődött. Már csak szemerkélt az eső, s a tájat, mint egy szellem ködfátyol takarta.
Több napig tartott az utunk, mire elértük a Füst országát és azon belül Karite no Sato határát. Ott azomban Tetsu megállt és rámnézett.
- Nem megyünk be - mondta majd elindultunk a falu körül. Még egy jó tíz percig gyalogoltunk az erdebőben, mire egy kis házikóra nem bukkantunk. Nem sokban külömbözött az előzőtöl, talán csak egy picivel jobb álapotban volt. Én már lassítottam, de Tetsu egyenesen a ház felé ment így követtem. Belépve a házba érdekes látvány fogadott. Az egész teljesen üres volt egy kis asztalkát leszámítva, de még az is az évek alatt felgyült piszok súlyától rogyadozott.
- Most figyelj - nézett rám Tetsu, egy halvány most villantva.
Odalépett a kis asztalkához, vagyis inkább annak az egyik lábához, amiből kiállt egy kis csavar. Megfogta a csavart és elfordította. Az asztalka azonnyomban, egy kis hang kíséretében félrecsúszott, feltárva az alatta lévő csigalépcsőt.
Tetsu intett, én pedig követtem.
A csigalépcső végén egy ajtó volt. Odalépett, s lenyomta a kilincset. Amaz halk nyikorkással válaszolt és feltárult a Katakomba.
Az egész folyosót beragyogták a fáklyák fényei, mintha az egész, a padlótól a plafonig arannyal lett volna kikövezve. Jobbra tekintve pár méterre tőlem egy ajtó volt, de nem volt időm tüzetesebben megnézni, mert Tetsu nár indult is a másik irányba.
Folyosók kusza ösvényein, nagy termeken haladtunk keresztül, mire elértünk egy ajtóhoz.
- Ez lesz a te szobád - mondta, majd betessékelt. - Pakold le a holmijaidat és pihenj le! Én elintézek egy-két dolgot. Majd reggel megbeszéljük hogyan tovább.
Azzal becsúkta az ajtót és magamra hagyott.
Körülnéztem a szobámba. Annyi idő után jól esett végre ezt kimondani: szobám. Egész takarosan volt berendezve. Egy köralapú szoba, benne egy ágy, egy íroasztal, két fotel, dohányzó asztalka és vagy hat könyvespolc, rogyásig könyvekkel.
Az egyszerű halandó ember számra kietlen, rémisztő hely lehetne, de nem nekem. Végre úgy éreztem otthonra találtam. Haza értem.
Ledöltem az ágyra... az ágyamra és a plafont néztem.
Cikáztak a gondolatok a fejemben. Minden ami eddig történt... lezárult egy fejezet és új kezdődik az életemben. Lassan az álom, ez a szelíd bestia magával ragadott.
Másnap reggel halk kopogására ébredtem. Akkor döbbentem csak rá, hogy elaludtam. Aztán halkan kinyilt az ajtó és egy szőke hajú fiú lépett be rajta. Kék pólót viselt, ami tökéletesen illett rikító kék szeméhez.
- Ááá szóval már ébren vagy - mondta a fiú meglepően hadarva. - Tetsu mondta, hogy nézzek rád meg minden. Ó, de hülye vagyok, az én nevem Hiru. Úgy örülök, hogy nem én vagyok itt az egyetlen ilyen fiatal...
- Ááá... - szakítottam félbe kómásan. - Lassítsunk egy kicsit. Szóval Tetsu küldött...
- Igen! Azt üzeni, hogy gyere az étkezőbe. Ott vár mindenki...
- Mindenki? - kérdeztem meglepődve.
- Hát persze - és felsorolásba kezdett. - Tetsu, Kari és Yama is... bár ő most morcos kedvében van. Nem sikerült végrehajtania az utolsó küldetést és Tetsu mérges miatta... Pedig hányszor mondta neki, hogy csendesebben dolgozzon és...
- Áj áj áj... lassítsunk egy picit - mondtam még kömás szemem dörzsölgetve.
- Gyere velem! Majd mindent megtudsz most - azzal megfogta a kezem és maga után húzott.
Megint csak nem volt időm jobban körülnézni. Önjelölt idegenvezetőm nem hagyott sok lehetőséget a nézelődésre. De aztán az egyik sarkon befordulva nagy kétszárnyú ajtóba botlottunk.
- Ez lesz az - tette hozzá Hiru csak úgy megjegyézsként. - Az ebédlő.
Azzal belökte az ajtót. Hatalmas,szinte csarnok szerű terem tárult a szemem elé. Nem volt túl sok berendezési tárgya, de így is csodálatos volt. Néhány óriási polc, a falakon fáklyák hada, ami aranyló fénybe vonta a termet és egy eszméletlenül hosszú étkező asztal, aminek a végén, az asztalfőnél Tetsu foglalt helyet, jobb és ball oldalán pedig két másik. Hiru egyenesen oda vezetett, kihúztunk egy-egy széket és mi is leültünk.
Tetsu láthatöan nem volt túl boldog valami miatt.
- Most mond meg mit csináljak?!? - szavaiból sütött a méreg. - Ezerszer és ezerszer kértelek már... Szerinted jobb lenne, ha Kari-t vagy Hiru-t küldeném inkább?
A másik fickó nem válaszolt, csak az oldalán lévő kardot markolta.
Magas, talán a huszas éveiben járó fickó volt, világos barna hajjal és egyszerű ruházattal.
- Tetsu... - szólt a másik illető.
Egy egészen fiatal, hosszú, hollófekete hajú, csodaszép zöld szemű lány volt.
- Kari! - vágott közbeTetsu. - Tudod, hogy most mekkora összegtől estünk így el!
- Tudom én azt nagyon jól, de... - ekkor félbehagyta a mondatot és rámnézett. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér.
Aztán Tetsu is rámnézett.
- De haggyuk ezt most! Köszöntsük inkább újdonsült tagunkat. Hiru, Karu, Yama, ő itt Kureiji. A tegnapi nappal hozta őt közénk a sors.
- Hali - köszöntem és próbáltam valami mosolynak látszót magamra eröltetni.
- Azt hiszem előszőr is jobb, ha tudod mivel foglalkozunk mi itt. - folytatta mostmár komolyabb hangnemben. - Ezt a kis családot én alapítottam... hmm bandát fogalmazzunk akár így, olyan névetelen, sorstalan gyerekekből, mint jómagad. Igen, itt mindangyian árvaházból jöttünk. Na, de a lényeg, a mi kis családunk az alvilágnak dolgozik. Külömböző feladatokat hajtunk végre, olyan embereknek, akik céljai nem túl törvényesek, de gyávák ahhoz, hogy maguk intézzék és persze elég pénz lapul a zsebükben, hogy mindezt megtudják fizetni. Csalás, betörés, gyilkosság. Nekünk mindedj mi a feladat, ha jó pénzt ajánlanak fel érete. Nyilván én vagyok a vezető. Hiru intézi a csalást és a megtévesztést, feltéve, ha majd megtanulta. Kari a betörésre és lopásra szakosodott. A csendes éjszakai betöréstől, a nyilt utccai zsebmetszésig mindenhez ért. És persze Yama feladata a bérgyilkosság... feltéve, ha nem szúrja el mint a tegnapit... - sandított egy a fickóra, de láthatóan a haragja már rég elszált. - Van egy-két szabály amit kötelező mindenkinek betartania. Az első a névtelenség: a Katakombán kívül egyik tag sem szólíthatja a másikat a nevén! A második: a Katakomba, ez a hely ahol vagyunk, nem is létezik. Soha sem tudódhat ki a létezése! A harmadik: feladatot csak akkor vállalunk,ha az illető elötte felmutatja a megalkudott összeget és annak felét előre leteszi. A feladatokat Hiru gyűjti be, itt pedig leosztjuk őket, a komolyabbakat pedig együtt megtervezzük. Remélem minden világos...
- Igen, de mi lesz az én szerepem?!?
- Azt majd még közösen kitaláljuk - villantott egy mosolyt. - Addig is üdv a családban...
//Ha lehetne innen szeretném fojtatni.
Lényegében egy akadémiai tanuló szintjéről. //
Név: Kureiji Hanaro
Származás: Szél országa
Jelenlegi tartózkodásihely: Füst országa
Rang: Vándor
Szint: E
Kor: 9
Nem: férfi
Felszerelések: 1 szett szerszám készlet(reszelő, penge, drótvágó, fogó), 5db füstbomba, 3db robbanó jegyzet, 1db táska, 1db öngyújtó,
Kinézet: 142cm magas, 38kg. Vékony termetű fiú, sötét zöld hajszínnel, sötétbarna szemekkel és sápadt bőrrel.
Ruházat és pontos kinézet a képen.
Jellem: Általában hidegfejű alkat, akit elég nehéz kihozni a sodrából. Visszahúzó, inkább csak a háttérből figyeli az eseményeket. Nem egy beszédes alkat, a gondolatait inkább megtartja magán.
Technikák: még nincs
Báb:
Hikaru//Darázs
Kureiji első és kedvenc bábja, melyet egy idős vándortol kapott ajándékba. Elég kezdetleges báb, bár egy-két mechanizmus azért található benne. Gömbalakú, naggyából kosárlaba méretű teste, két karja, egy feje és az alsó részén, amiről a nevét is kapta, egy húsz centis penge található, lába nincs. Karjaiban egy-egy tűvető, szájában egy füstbombavető kapott helyet. Különlegessége, hogy karjai, feje és a penge is behúzható, így csukott állapotban egy egyszerű gömbre hasonlít. Hátulján egy pánt található ami megkönnyíti a szálítását.
Előtörténet:
A konohai árvaház. Egy szegény, eldugott kis épületecske valahol Konoha szélén. Egy valamikori szépségét már rég elvesztett, mára már rogyadozó épület, csupasz falakkal, jellegtelen, kopár udvarral és tele szenvedéssel. Szenvedéssel, fájdalommal és nélkülözéssel ami mára beleitta magát a falakba, s mint a bűz úgy árad az épület lakóira. Ránk. Azon névtelen gyerekek tömegére, kik valamely okból szülő nélkül maradtak, s a a világ kivetni látszik magából. Én is ezen névtelen gyermekek közé tartoztam egykoron. Már fiatalon rá kellett jönnöm, hogy azok az istenek akiket oly sokszor emlegetnek valójában nem léteznek. Nem létezhetnek, ha a világ ennyi szenvedés sújától rogyadozik.
Hogy honnan is származom? Nos,talán már magam sem tudnám igazán megmondani, de eredetileg Sunagakuréből. Hogy ismerem-e az igazi szüleimet? Igen. De bár soha ne ismertem volna meg őket. Mindketten egyszerű közemberek voltak. Bár már nem voltak annyira fiatalok, úgy gondolták még kijár nekik a szórakozás. Nap, mint nap kocsmába jártak, ittak, buliztak. Az egész életük egy nagy parti volt. De aztán becsúszott a baj és jöttem én. Az ember azt gondolná, ha már lett egy gyerekük, talán felnőnek végre. De sajnos jobban szerették azt az életvitelt és egy gyerek nem fért bele. Talán nyolc éves koromig tűrhettek meg maguk mellett, de még etetni sem tudtak rendesen, nem, hogy gondoskodni rólam. Egészen addig egy barátom sem volt. Akkor került hozzám Hikaru. Egy vándortól kaptam. Azt mondta neki jó szolgálatot tett és reméli, hogy talán nekem is azt fog, de sok idő mire megtanulom irányítani és kemény munka. Pár hónappal ezután költöztünk Konohába, s kedves szüleimben ott érett meg az elhatározás, hogy túladnak rajtam.
Kilenc éves koromig voltam az árvaház egyik névtelen lakója, akkor azomban minden megváltozott.
Egy viharos éjszaka történt. Már rég takarodót fújtak, minden gyerek az ágyában aludt. Az éjszaka viharában csak a szobatársak megnyugtató szuszogása hozott, békét az ember lelkének. Én szokás szerint mégsem tudtam aludni. Csak forgolódtam, cikáztak a gondolatok a fejemben. A fáradtság egyre jobban kezdett erőtvenni rajtam, ám mégsem jött álom a szememre. Tudtam, éreztem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Legalábbis nem csak én nem aludtam aznap este.
Kísérteties hideg söpört végig a szobán, belemarva húsba és csontba. Először én is magamra húztam a takarót, de aztán felfigyeltem valamire. Mintha beszédet hallanék. Nem a nevelőkét, azokat ismertem, szinte túl jól. Annyi szidás és megvető szó után könnyen emlékszik rájuk az ember.
Halk, szinte alig halható suttogást hozott magával az éjszaka sötétje.
- Ohh, mond, miért tűröd még mindezt? -tette fel a kérdést az ismeretlen. Lassan, kimérten beszélt, de minden szavából sütött az emberek iránti gyűlölete. - Miért vagy még mindíg itt? Hát nem volt elég a szenvedés, a gyalázkodás, a nélkülözés? Hagyd hát el ezt a börtönt! Keresd meg a saját utad, s indulj el rajta, hogy beteljesíthesd sorsod. Ha meguntad eme pokoli helyet kövess engem, s én megtanítalak bosszútállni. Akár magukon az isteneken is!
Egy kis fény csillant az éj sötétjében, pengeként hasítva az ürességebe. Az ablakon keresztűl érkezett, s többször is felcsillant. Hamar ráeszméltem, ez az a pillanat. Végre leléphetek erről az elátkozott helyről. Gyorsan összekapkodtam a holmijaimat. Nem volt túl sok, így nem tartott sokáig. Felöltöztem, Hikarut a hátamra kaptam, s az ablakon keresztül távoztam.
Futottam, ahogy csak a lábam bírta, be az erdőbe. A hátam mögül még viszhangozta az erdő a nevelők kiabálását, de a vihar hamar elnyomta őket. A ruhám hamar átázott a szakadó esőben, a szél belemarkolt a ruhámba, befújt a pulcsim alá is. Azonnal elkezdtem reszketni, de már semmi sem érdekelt. Csak követtem a távoli ragyogást. Aztán egyszer csak eltűnt. Kerestem, forgolódtam, de nem találtam semerre. A félelem jeges karma markolt szívembe, számban éreztem az ismerős ízt.
Ott áltam egyedül az éjszakában, a viharban. Átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán csak álmodtam ezt az egészet. Nem! Az nem történhetett meg! Nem lehet, hogy az a halovány reménysugár csak álom lett volna, hogy az a hang csak a képzeletem gonosz játéka legyen.
Nem vettem észre, hogy már nem vagyok egyedül. Lassan, szinte gépiesen fordultam meg. Amint megláttam a mögöttem álló alakot hátraléptem, vagyis szerettem volna, de megbotlottam és elvágódtam. Az egyik közeli fába belecsapott egy villám és az éj sötétjéből kirajzolódott egy különös alak.
Talán a harmincas évei elején járó, nem túl magas, vörös haju fickó volt.
Én csak bámultam rá, lentről a földről, egy pocsojában űlve. De ő akkor a kezét nyújtotta felém. Belekapaszkodtam és feltápászkodtam. Nem szólt semmit, csak intett, hogy kövessem. Nekem több sem kellett, elindultam hát utánna.
Az idegen elöl rohant, én csak követtem és vártam mi fog történni. De biztos voltam benne, akármi is lesz, annál a helynél csak jobb lehet.
- Hamarosan megállunk pihenni - szólt hátra az idegen.
Soká tartott mire elérkezett az a bizonyos hamarosan. Még mindíg a Tűz országában voltunk. Azóta már több óra is eltelt, hogy megléptem az árvaházból. Követtem a gondviselés küldte angyalt az éjszaka viharában. Aztán lassan egy ház körvonalai kezdtek kirajzolódni a sötétségben.
Kis kunyhócska volt, amolyan fából tákolt kajiba féleség, bár már eléggé leharcolt állapotban volt, itt-ott hiányzott pár léc a falaiból és a tető sem volt a legjobb állapotban.
- Itt vagyunk - szólt az idegen. - Ez ma estére megteszi.
Elindult a házikó felé, én pedig követtem.
Bellűről sem volt sokkal szívderítőb látvány. Két ágy, egy kandallószerü valami és egy asztalka, azon pedig egy gyertya.
Odaléptem az egyik ágyhoz és leültem. Az idegen az asztalkához lépett, elővett egy öngyújtót és meggyújtotta, majd az öngyújtót oda dobta hozzám.
- Tartsd meg fiú. Hogy mindíg emlékezz a szabadulásod pillanatára. Ő Hikari, a haragos.
Megnéztem közelebről is. Arany színű alapon egy ezüstkoponya volt rajta, az alsó sarkából pedig egy kis láncocska lógott le, amin egy szimbólum volt, kis gyűrű, benne egy kereszt és azon is egy koponya.
- Örökké őrizni fogom - válaszoltam, s egy halvány mosolyt villantottam.
A gyertya fényében még különösebben festett az idegen.
Mint már mondtam, a harmincas évei elején járó fickó volt, vörös hajjal. Piros-fekete csíkós inget és piros szövetmellényt viselt. Testalkatra elég vékony volt és a nyakán egy furcsa, varratszerű tetoválás volt.
Legkülönösebb vonása mégis a szeme. A ball szeme átlagos, szürke színű, de a jobb szeme pupillája vörös volt, s a többi körülötte fekete.
- Az én nevem Tetsu Ken, de hívj csak nyugodtan Tetsu-nak - szólt ismét.
- Az enyém Kureiji Hanaro... - válaszoltam, de ő félbeszakított.
- Tudom jól, hogy ki vagy. Figyeltelek már egy ideje. És tudom, hogy te ennél többre vagy hivatott. Nem az sorsod, hogy egy ilyen helyen nőj fel. De tudnod kell, innen már nincs vissza út!
- Bármit is hozzon a jövő, én készen állok. De oda nem fogok visszatérni soha többé...
Másnap reggel indultunk tovább. Addigra az időjárás is mérséklődött. Már csak szemerkélt az eső, s a tájat, mint egy szellem ködfátyol takarta.
Több napig tartott az utunk, mire elértük a Füst országát és azon belül Karite no Sato határát. Ott azomban Tetsu megállt és rámnézett.
- Nem megyünk be - mondta majd elindultunk a falu körül. Még egy jó tíz percig gyalogoltunk az erdebőben, mire egy kis házikóra nem bukkantunk. Nem sokban külömbözött az előzőtöl, talán csak egy picivel jobb álapotban volt. Én már lassítottam, de Tetsu egyenesen a ház felé ment így követtem. Belépve a házba érdekes látvány fogadott. Az egész teljesen üres volt egy kis asztalkát leszámítva, de még az is az évek alatt felgyült piszok súlyától rogyadozott.
- Most figyelj - nézett rám Tetsu, egy halvány most villantva.
Odalépett a kis asztalkához, vagyis inkább annak az egyik lábához, amiből kiállt egy kis csavar. Megfogta a csavart és elfordította. Az asztalka azonnyomban, egy kis hang kíséretében félrecsúszott, feltárva az alatta lévő csigalépcsőt.
Tetsu intett, én pedig követtem.
A csigalépcső végén egy ajtó volt. Odalépett, s lenyomta a kilincset. Amaz halk nyikorkással válaszolt és feltárult a Katakomba.
Az egész folyosót beragyogták a fáklyák fényei, mintha az egész, a padlótól a plafonig arannyal lett volna kikövezve. Jobbra tekintve pár méterre tőlem egy ajtó volt, de nem volt időm tüzetesebben megnézni, mert Tetsu nár indult is a másik irányba.
Folyosók kusza ösvényein, nagy termeken haladtunk keresztül, mire elértünk egy ajtóhoz.
- Ez lesz a te szobád - mondta, majd betessékelt. - Pakold le a holmijaidat és pihenj le! Én elintézek egy-két dolgot. Majd reggel megbeszéljük hogyan tovább.
Azzal becsúkta az ajtót és magamra hagyott.
Körülnéztem a szobámba. Annyi idő után jól esett végre ezt kimondani: szobám. Egész takarosan volt berendezve. Egy köralapú szoba, benne egy ágy, egy íroasztal, két fotel, dohányzó asztalka és vagy hat könyvespolc, rogyásig könyvekkel.
Az egyszerű halandó ember számra kietlen, rémisztő hely lehetne, de nem nekem. Végre úgy éreztem otthonra találtam. Haza értem.
Ledöltem az ágyra... az ágyamra és a plafont néztem.
Cikáztak a gondolatok a fejemben. Minden ami eddig történt... lezárult egy fejezet és új kezdődik az életemben. Lassan az álom, ez a szelíd bestia magával ragadott.
Másnap reggel halk kopogására ébredtem. Akkor döbbentem csak rá, hogy elaludtam. Aztán halkan kinyilt az ajtó és egy szőke hajú fiú lépett be rajta. Kék pólót viselt, ami tökéletesen illett rikító kék szeméhez.
- Ááá szóval már ébren vagy - mondta a fiú meglepően hadarva. - Tetsu mondta, hogy nézzek rád meg minden. Ó, de hülye vagyok, az én nevem Hiru. Úgy örülök, hogy nem én vagyok itt az egyetlen ilyen fiatal...
- Ááá... - szakítottam félbe kómásan. - Lassítsunk egy kicsit. Szóval Tetsu küldött...
- Igen! Azt üzeni, hogy gyere az étkezőbe. Ott vár mindenki...
- Mindenki? - kérdeztem meglepődve.
- Hát persze - és felsorolásba kezdett. - Tetsu, Kari és Yama is... bár ő most morcos kedvében van. Nem sikerült végrehajtania az utolsó küldetést és Tetsu mérges miatta... Pedig hányszor mondta neki, hogy csendesebben dolgozzon és...
- Áj áj áj... lassítsunk egy picit - mondtam még kömás szemem dörzsölgetve.
- Gyere velem! Majd mindent megtudsz most - azzal megfogta a kezem és maga után húzott.
Megint csak nem volt időm jobban körülnézni. Önjelölt idegenvezetőm nem hagyott sok lehetőséget a nézelődésre. De aztán az egyik sarkon befordulva nagy kétszárnyú ajtóba botlottunk.
- Ez lesz az - tette hozzá Hiru csak úgy megjegyézsként. - Az ebédlő.
Azzal belökte az ajtót. Hatalmas,szinte csarnok szerű terem tárult a szemem elé. Nem volt túl sok berendezési tárgya, de így is csodálatos volt. Néhány óriási polc, a falakon fáklyák hada, ami aranyló fénybe vonta a termet és egy eszméletlenül hosszú étkező asztal, aminek a végén, az asztalfőnél Tetsu foglalt helyet, jobb és ball oldalán pedig két másik. Hiru egyenesen oda vezetett, kihúztunk egy-egy széket és mi is leültünk.
Tetsu láthatöan nem volt túl boldog valami miatt.
- Most mond meg mit csináljak?!? - szavaiból sütött a méreg. - Ezerszer és ezerszer kértelek már... Szerinted jobb lenne, ha Kari-t vagy Hiru-t küldeném inkább?
A másik fickó nem válaszolt, csak az oldalán lévő kardot markolta.
Magas, talán a huszas éveiben járó fickó volt, világos barna hajjal és egyszerű ruházattal.
- Tetsu... - szólt a másik illető.
Egy egészen fiatal, hosszú, hollófekete hajú, csodaszép zöld szemű lány volt.
- Kari! - vágott közbeTetsu. - Tudod, hogy most mekkora összegtől estünk így el!
- Tudom én azt nagyon jól, de... - ekkor félbehagyta a mondatot és rámnézett. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér.
Aztán Tetsu is rámnézett.
- De haggyuk ezt most! Köszöntsük inkább újdonsült tagunkat. Hiru, Karu, Yama, ő itt Kureiji. A tegnapi nappal hozta őt közénk a sors.
- Hali - köszöntem és próbáltam valami mosolynak látszót magamra eröltetni.
- Azt hiszem előszőr is jobb, ha tudod mivel foglalkozunk mi itt. - folytatta mostmár komolyabb hangnemben. - Ezt a kis családot én alapítottam... hmm bandát fogalmazzunk akár így, olyan névetelen, sorstalan gyerekekből, mint jómagad. Igen, itt mindangyian árvaházból jöttünk. Na, de a lényeg, a mi kis családunk az alvilágnak dolgozik. Külömböző feladatokat hajtunk végre, olyan embereknek, akik céljai nem túl törvényesek, de gyávák ahhoz, hogy maguk intézzék és persze elég pénz lapul a zsebükben, hogy mindezt megtudják fizetni. Csalás, betörés, gyilkosság. Nekünk mindedj mi a feladat, ha jó pénzt ajánlanak fel érete. Nyilván én vagyok a vezető. Hiru intézi a csalást és a megtévesztést, feltéve, ha majd megtanulta. Kari a betörésre és lopásra szakosodott. A csendes éjszakai betöréstől, a nyilt utccai zsebmetszésig mindenhez ért. És persze Yama feladata a bérgyilkosság... feltéve, ha nem szúrja el mint a tegnapit... - sandított egy a fickóra, de láthatóan a haragja már rég elszált. - Van egy-két szabály amit kötelező mindenkinek betartania. Az első a névtelenség: a Katakombán kívül egyik tag sem szólíthatja a másikat a nevén! A második: a Katakomba, ez a hely ahol vagyunk, nem is létezik. Soha sem tudódhat ki a létezése! A harmadik: feladatot csak akkor vállalunk,ha az illető elötte felmutatja a megalkudott összeget és annak felét előre leteszi. A feladatokat Hiru gyűjti be, itt pedig leosztjuk őket, a komolyabbakat pedig együtt megtervezzük. Remélem minden világos...
- Igen, de mi lesz az én szerepem?!?
- Azt majd még közösen kitaláljuk - villantott egy mosolyt. - Addig is üdv a családban...
//Ha lehetne innen szeretném fojtatni.
Lényegében egy akadémiai tanuló szintjéről. //A hozzászólást Kureiji Hanaro összesen 7 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 11 2016, 12:28-kor.
Kureiji Hanaro- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 350
Elosztható Taijutsu Pontok : 213
Állóképesség : 150 (C)
Erő : 100 (D)
Gyorsaság : 150 (C)
Ügyesség/Reflex : 350 (B)
Pusztakezes Harc : 100 (D)
Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 437
Re: Kureiji Hanaro
Hatake Kakashi Vas. Okt. 30 2016, 15:24
Hm-hm. Főleg hümmögtem a történet olvasása alatt, na de lássuk is miért nem fogadhatom el:
- Első és legszembeötlőbb a szabadulás. Ha jól veszem ki a Füst országában van a "család" székhelye, így a Konohai árvaházból való menekülés minimum 3 napba tellett volna(átlagosan 4,5 napba), nem pedig pár órába.
- A karakter hátteréről nagyon keveset tudunk meg, én kíváncsi lennék, hogy került árvaházba.
- Kisebb-nagyobb elírások elvették az éleit az érzelmesebb pillanatoknak, kár értük.
- Füst országának geninje nem lehet a karakter, elvégre sosem végzett akadémiát, így nem is léphetett hivatalosan rangot. Ebből kifolyólag vándor lehet.
- Végezetül az uccsó pont, ami a legjobban fájt a szívemnek, hogy a végén eltusoltad pár mondatban a ninja tréninget. Egy ilyenfajta átalakulás sok mindent ölel magában, szellemileg, testileg egyaránt. Egy olyan embernek aki sosem használta a chakrát egy teljesen új világ nyílik meg. Ezen felül mivel 9 évesen kezdték el tanítani így már hátránnyal indult, hiszen sokkal korábban szokták elkezdeni az edzéseket a norma szerint. Nehezebben tudná elsajátítani az alapműveleteket, a chakrakontroll nehezebben menne stb. Ezek nagyon jó táptalajok egy pofás kis történethez. Nem mellesleg a függőleges terepen/vízen megmaradást is szükséges részletezni, legalább pár bővebb mondatban. No de, ami a legfontosabb, a tréning is nagy részben meghatározza a kezdő értékeidet. Pontosabb adatokkal tudunk megáldani, hogyha te is pontosabb információkkal látsz el. Elvégre, egy menekülésből még nem lehet levonni egy taijutsu szintet, nem de? ^^
Ha ezeket kijavítottad, dobj egy PM-et és ezer örömest belevetem magam újból. Ne érts félre, ez nem egy rossz történet, csak kell neki egy kis polírozás. Addig is sok sikert!
- Első és legszembeötlőbb a szabadulás. Ha jól veszem ki a Füst országában van a "család" székhelye, így a Konohai árvaházból való menekülés minimum 3 napba tellett volna(átlagosan 4,5 napba), nem pedig pár órába.
- A karakter hátteréről nagyon keveset tudunk meg, én kíváncsi lennék, hogy került árvaházba.
- Kisebb-nagyobb elírások elvették az éleit az érzelmesebb pillanatoknak, kár értük.
- Füst országának geninje nem lehet a karakter, elvégre sosem végzett akadémiát, így nem is léphetett hivatalosan rangot. Ebből kifolyólag vándor lehet.
- Végezetül az uccsó pont, ami a legjobban fájt a szívemnek, hogy a végén eltusoltad pár mondatban a ninja tréninget. Egy ilyenfajta átalakulás sok mindent ölel magában, szellemileg, testileg egyaránt. Egy olyan embernek aki sosem használta a chakrát egy teljesen új világ nyílik meg. Ezen felül mivel 9 évesen kezdték el tanítani így már hátránnyal indult, hiszen sokkal korábban szokták elkezdeni az edzéseket a norma szerint. Nehezebben tudná elsajátítani az alapműveleteket, a chakrakontroll nehezebben menne stb. Ezek nagyon jó táptalajok egy pofás kis történethez. Nem mellesleg a függőleges terepen/vízen megmaradást is szükséges részletezni, legalább pár bővebb mondatban. No de, ami a legfontosabb, a tréning is nagy részben meghatározza a kezdő értékeidet. Pontosabb adatokkal tudunk megáldani, hogyha te is pontosabb információkkal látsz el. Elvégre, egy menekülésből még nem lehet levonni egy taijutsu szintet, nem de? ^^
Ha ezeket kijavítottad, dobj egy PM-et és ezer örömest belevetem magam újból. Ne érts félre, ez nem egy rossz történet, csak kell neki egy kis polírozás. Addig is sok sikert!
Hatake Kakashi- Mesélő
- Specializálódás : Csendben maradás
Tartózkodási hely : Maszk mögött
Adatlap
Szint: S
Rang: Brutál Ízű Gombóc
Chakraszint: Yeah boiii
Re: Kureiji Hanaro
Hatake Kakashi Szomb. Dec. 10 2016, 12:20
Nos, akkor lássunk neki még egyszer.
- Az első és legszembeötlőbb hiba az, hogy a karakter 9 éves, 186 cm és 61 kg. Mondanom sem kell ez lehetetlen, egy 9 éves kisfiú nagyon max. 40 kg lehet és sacper 140 cm.
- Mivel az akadémiát sem végezte el Hanaro, ezért semmilyen technikát nem birtokolhat nagyon, főleg nem a kugetsu no jutsut, bábostul mindenestül. Esetleg a bábot birtokolhatja ajándék gyanánt, de a technikát nem, elvégre ez egy bonyolult technika, nem lehet egyszerűen elsajátítani. (Esetleg ha idősebb lenne és több éves képzést kapott volna a vándortól)
- Még mindig pár óra alatt teszik meg a több napos utat a Füst országába, ami még mindig nem lehetséges.
- Az elírásokat is érdemes kijavítani, sokat dobhat a végeredményen.
Ha az átírással végeztél suhints meg egy új PM-el, addig is sok sikert!
- Az első és legszembeötlőbb hiba az, hogy a karakter 9 éves, 186 cm és 61 kg. Mondanom sem kell ez lehetetlen, egy 9 éves kisfiú nagyon max. 40 kg lehet és sacper 140 cm.
- Mivel az akadémiát sem végezte el Hanaro, ezért semmilyen technikát nem birtokolhat nagyon, főleg nem a kugetsu no jutsut, bábostul mindenestül. Esetleg a bábot birtokolhatja ajándék gyanánt, de a technikát nem, elvégre ez egy bonyolult technika, nem lehet egyszerűen elsajátítani. (Esetleg ha idősebb lenne és több éves képzést kapott volna a vándortól)
- Még mindig pár óra alatt teszik meg a több napos utat a Füst országába, ami még mindig nem lehetséges.
- Az elírásokat is érdemes kijavítani, sokat dobhat a végeredményen.
Ha az átírással végeztél suhints meg egy új PM-el, addig is sok sikert!
Hatake Kakashi- Mesélő
- Specializálódás : Csendben maradás
Tartózkodási hely : Maszk mögött
Adatlap
Szint: S
Rang: Brutál Ízű Gombóc
Chakraszint: Yeah boiii
Re: Kureiji Hanaro
Hatake Kakashi Vas. Dec. 11 2016, 18:35
Gyorsan átfutottam rajta, és így már elfogadom.
Ch: 60
Tjp: 4
Ryo: 2000
Rang: Vándor
Sok sikert és jó játékot a továbbiakban! ^^
Ch: 60
Tjp: 4
Ryo: 2000
Rang: Vándor
Sok sikert és jó játékot a továbbiakban! ^^
Hatake Kakashi- Mesélő
- Specializálódás : Csendben maradás
Tartózkodási hely : Maszk mögött
Adatlap
Szint: S
Rang: Brutál Ízű Gombóc
Chakraszint: Yeah boiii
Similar topics» Kureiji Hanaro
» Kureiji Hanaro
» Kureiji Hanaro
» Kureiji Hanaro
» Akatsuki(Nana) vs Kureiji Hanaro
» Kureiji Hanaro
» Kureiji Hanaro
» Kureiji Hanaro
» Akatsuki(Nana) vs Kureiji Hanaro
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.