Kureiji Hanaro

Éjszakai lógás

//Megérkeztem első élményemmel ezen karakteremmel is. Úgy tervezem, hogy az ide írt küldetések amolyan kis magán akciók a karakterem részéről, hogy egy kis plusz zsebpénzre tehessen szert.// 
 Időbeli elhelyezés: A megismerkedés utáni estén (első mesélés után) 

Leszállt a csendes éj Füst országának kis falujára Karite no Sato-ra, s az éjszaka sűrű szövésű, áthatolhatatlan fekete fátyla takarta a tájat. Legalább is a Katakombák mélyén található egy-két óra ezt mutatja. Itt lenn, mélyen a föld alatt még az órák mellett is könnyen elveszíti az ember az időérzékét. 
Mindenki nyugovóra tért már, álomra hajtotta a fejét, csak egy lakó nem, hát ki más, mint Én. Mindíg is éjszakai gyereknek tartottam magam. Nem is tudok sokat aludni és az sem zavar különösebben, ha egyáltalán nem alszok. 
Így volt ez most is. Miután takarodót fújtak, Én is a szobámba mentem, de meg sem próbáltam aludni. Lekaptam pár könyvet a polcról és azokat bújtam. Való igaz, lehet, ha próbáltam, tudtam volna aludni, csak egyszerűen nem akartam. Amúgy is még sog kérdés nyomasztott, így csak forgolódás meg szenvedés lett volna a vége.
Olvasgatásom közben kiváncsiság fogott el a külvilág, a szomszédos falu irányába. Eleinte sikerült elhessegetnem magamtól, de az egyre jobban hatalmába kerített, egyre inkább körbefogott, míg már nem bírtam tovább. Könyveimet, megjelölve, hol tartottam, elpakoltam, felöltöztem, magamhoz vettem szerény felszerelésem és Hikarut a vállamra. Megjegyzem viszonylag kis mérete miatt nem akadályoz túlságosan a mozgásban, hisz így csukva akkora, mint egy kosárlabda. 
Vérpesdítő érzés volt az éjszaka csendjében a Katakombák széles folyosóin végig osonni. Saroktól sarokig mentem, óvatosan lépkedve, s még levegőt is alig mertem venni. Még szerencse, hogy egy picike tükröt is magammal hoztam, így minden fordulónál megállva ki tudtam tekinteni. Úgy voltam vele, ha itt megfognak a többiek még azt is hihetik, hogy csak játszadozok, hülyéskedek. 
Már majdnem a bejáratnál voltam, amikor lépések nesze, majd egy ismerős hang ütötte meg a fülem.
- Mi jót csinálsz Kureiji? 
Szinte gépies mozdulattal fordultam meg, már csak a rozsdás nyekergés hiányzott, mikor hátrafordulva Hiruval találtam szembe magam. A szőke fiú egy szál alsóban, szemét dörzsölgetve állt elöttem, majd homályos tekintettel, értetlenkedve nézett rám.
- Hova mész ilyenkor? - bökte ki nagynehezen. 
Azt sem tudtam hova kapjak, vagy mit mondjak, de aztán villámcsapásként jött az ötlet. 
- Te most csak alszóóól Hiru, ezt az egészet csak álmodóóód... - mondtam lassan, miközben kezeimmel mindenféle köröket írtam le. 
- Igen? Pedig annyira... - válaszolta a szőke még mindíg kómásan. 
- Gyere majd én segítek... - mondtam, azzal kézen fogtam és visszavezettem az ágyához. Betessékeltem és betakartam, nehogy már itt megfázzon nekem egy szál alsóban. 
- Mondasz nekem mesét? - tette fel a kérdést, ami engem aztán végképp lefárasztott. 
- Hát jó... - azzal, sorsomba beletörődve, belekezdtem. - Hmm... Hol volt, hol nem volt? Volt egyszer egy... Volt egyszer egy mi is? - próbáltam valamit kitalálni, de semmi sem ugrott be hirtelen.
És nagyából eddíg is jutottam, mert egy részt nem tudtam folytatni, más részt Hiru közben elaludt. 
- Atta az ég - csúszott ki a számon, mire Hiru is válaszolt, bár úgy tűnt csak álmában beszél.
- Ne! Vigyétek innen őket... gonoszak. Ne! A mókusok... mind gonoszak...
Az arckifejezésem a "Hát jóóóó" szavakkal lehetne csak talán leírni. 
Ahogy csak tudtam, lehetőleg csendben odébb álltam.
Végre! Sikeresen feljutottam a felszínre, ahól már valamivel szabadabban mozoghattam. 
Tiszta, csendes éj volt, az ég fekete fátylán megannyi csillag ragyogott fekete vászonra cseppent festékként. 
Azonnal futásnak eredtem abba az irányba, amerre a falut sejtettem. A fák hatalmas, éjsötét árnyékai szegélyezték az utamat, eltakarva szemem elől a hold ezüstös ragyogását. Itt-ott a fák, bokrok között hallani lehetett egy-egy állat mocorgását. Elvileg állat, mert itt a Füst Országában soha sem lehet tudni mit relyt az éj sötétje.
Nem egészen tíz percig tartott az utam, mikor két bokor közül kiugorva valami hosszú, sötét építménynek csapódtam, s a földrezuhantam. 
- Ohh, hogyaza!!! - üvöltöttem fájdalmamban, de aztán hamar észbe kaptam és abbahagytam. Nem kajabálhatok itt, még a végén kiszúrnak. 
Elöl, hátúl mindenem fájt. Elöbbi az ütközéstől, utóbbi a földreérkezéstől. Keserves kínok között feltápászkodtam a földről és jobban szemügyre vettem mivel is állok szemben. 
Nem volt más, mint a Karite no Sato-t körülvevő fábol készült palánk fal. 
'Persze, hiszen Tetsu is említette!' - kaptam a fejemhez. 'Én meg hülyegyerek módjára egy az egyben neki rohantam, szó szerint fejjel a falnak. Vagy fejjel a palánk falnak?' - Arcom mosolyra húzódott a saját hülyeségemen. Nem vagyok szégyenlős, ha ekkora hülyeséget csinálok lazán kinevetem magam. Az embernek tudnia kell magán nevetni. 
Jobban szemügyre vettem a falat. Előszőr arra gondoltam, akkor marad a főbejárat, de jobban körültekintve észrevettem egy rést a falon. Nem volt túl nagy, épp akkora, hogy én a kilenc éves, vézna kis testemmel átpréselődjek rajta. Hikarut magam elé vettem és átfurakodtam a falon. 
Belépve nem éppen az a látvány fogadott, amire számítottam. 
Az uttcák kietlenek, sötétek és kihaltak voltak, csak itt-ott világított egy két uttcalámpa. Beljebb mentem hátha, de ugyan az fogadott: kietlen éjszakai félhomály. Azért a kiváncsiságom még mindíg erősebb volt így elindultam a központ felé. 
Már jó pár perce csatangoltam fel-alá a faluban, a fábol készolt, picit ódivatúnak tűnő, sötétségbe burkolózó házak között, mikor egy hangot hallottam, pontosabban beszédet. 
- Hé! Te ott! Pssz! - szólt halkan egy reszelős hang az egyik sötét sikátorból. - Gyere ide egy picit! 
Bár nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet mégis közelebb mentem. Én az uttcalámpák fényében álltam, a férfit, legalábbis a hangja alapján biztosra vettem, hogy az, a sikátor komor árnyai takarták. 
- I-i-igen? - kérdeztem, mert csak ennyit tudtam mondani, s próbáltam uralkodni hangom remegésén. Persze, hogy megrettemtem, hisz' csak egy kilenc éves gyerek voltam, egyedűl az éjszakában, egy vadidegen társaságában, aki ráadásul egy sötét sikátorból szólított meg. 
- Igen te! Volna számodra egy kis feladatom, ha teljesíted kapsz egy kis jutalmat. - mondta a férfi. - Ügyes kis krapeknak tűnsz. Annyi dolgod lenne, hogy elvigyél valakinek egy levelet. Benne vagy öcsi? 
- I-igen. - válaszoltam én miközben össze szedtem a bátorságom.
- Nyugi öcsi, nem kell félned! Csak ezt a levelet - közben előhúzta hátsó zsebéből a nevezett tárgyat - kell eljuttatnod Kizune Úrnak a Fehér Pillangóba. 
- Rendben! - nyúltam a levél után. - De hol találom ezt a "Fehér Pillangót? 
- Nem nehéz öcsi. - mutatott az egyik irányba a férfi. - Ez itt a fő út. Elsétálsz egészen a végéig, ott elfordulsz ballra. Azon az úton végigmész és ott lesz az épület. Fel fogod ismerni, ki is van írva a neve. 
- Értettem Uram! 
- Csak ne uramozz itt öcsi! - mondta a fickó mosolyogva. Vagy legalább is úgy tűnt, mintha mosolygott volna, sötétség miatt ugyanis nem tudom biztosra. - Csak siess és ne állj meg akárki szól is! - Azzal kezembe nyomta a borítékot. 
Miközben átvettem tőle a borítékor látram, hogy a fickó keze tele van sebekkel és ömlik belőle a vér. Nagyon megijedtem, elvettem a borítékot és futottam ahogy csak tudtam. Nem néztem hátra, de furcsa hangokat hallottam a hátam mögül, mintha valaki fuldoklott volna. 
Ahogy csak tudtam, szedtem a lábaimat. Már azt hittem soha sem érek ennek az átkozott főútnak a végére. Ahogy befordultam a sarkon észre vettem, hogy valaki sietve közelít felém a sötétben. Ijedtemben mégjobban felgyorsítottam. Szívem hevesen kalapált, számban éreztem a félelem rezes ízét, a tüdőm pedig majd kiszakadt. 
Aztán valami világos, valami mennyei fehérség ragyogott fel az út végén. Előszőr azt hittem, valami angyal szállt le a földre, még a szárnyait is láttam, hanem közelebb érve láttam, hogy nem angyal az, hanem egy ragyogó, fehér fényben tündöklő, hatalmas fehér pillangó. Persze, késöbb rájöttem ez a bár emblémája, de abban a pillanatban ez nem igazán érdekelt, csak a nyomomban lévő ismeretlen alak.
Közelebb érve az épülethez aztán leesett, hogy milyen épület is valójában. Fiatal vagyok az tény, de ennyire azért nem vagyok zöldfülü. Hát persze, hogy egy didibár. Mindenféle színű fényekkel kivilágított hatalmas épület volt, az éjszaka sötétségében ékkőként ragyogva, előtte pedig pár fiatal, lenge öltözékű lány és egy hatalmas darab ember. Láthatóan valamin vidáman elcseverésztek, észre sem vettek. Hátrafordulva láttam, hogy üldözőmnek nem volt ínyére közelebb jönni. Az egyik sikátorban megbújva, az árnyak közül figyelt. Megnyugodtvw vettem tudomásúl, bár a szívem még mindíg a torkomban dobogott, s a tüdőm majd kiégett. 
Elindultam hát a bejárat felé, ekkor a kis csoportosulás észrevett és a fickó elém állt, elzárva előlem az egyetlen menekülési utat. Mintha a mennyek kapujából küldte volna vissza, úgy hatottak a fickó szavai. 
- Hé öcsi, ez nem neked való hely, húzzál szépen haza! - mondta oly dübörgő hangon, mint a földrengés.
- De... Kizune Úrral kell beszélnem... - válaszoltam, de a fickó félbeszakított. 
- Nem megmondtam, te kis taknyos, húzz el innen! - förmedt rám a hegyomlás.
'Húzz el! Taknyos! Te kis taknyos!' - elpattant a cérna az agyamban. Nem csak a hústorony szavai miatt, hanem az imént átélt események miatt is. Minden erőmet beleadva rátapostam a fickó lábára, mire fájdalmában lehajolt. 
- Te kis...!
Most viszont én nem hagytam neki befejezni. Így lehajolva naggyából egy szinten volt velem. Lekaptam Hikarut a hátamról és ahogy csak az erőmből kiférrt beterítettem a fickót. Amaz hangos puffanással fágódott a földhöz. Szikrázó tekintettel nézett rám és nem sok hijja volt, hogy nekem ugorjon. 
- Te kis taknyos!!! - üvöltött a fickó és már lendült is felém, de egy hang félbeszakította! 
- Taketsu! Mi ez az éktelen üvöltözés! - szólt egy hang, miközben kinyilt a bejárati ajtó!
Egy jól öltözött, talán a negyvenes éveiben járó lenyalt, őszhajú fickó lépett ki az ajtón. Már a puszta tekintete is oly mértékű tiszteletet sugárzott, mellyel talán maguk az istenek sem merrnének ellenkezni. 
- Mégegyszer kérdezem! Mi folyik itt, hogy nem tudok tőle dolgozni? Van még egy halomra való papirmunkám!
Ekkor kapcsoltam én is. 
- Ugye Ön Kizune Úr? - kérdeztem reménykedve. 
- Én vagyok az. Miért keresel engem öcskös, így az éjszaka közepén? - kérdezte mosolyogva.
- Egy levelet hoztam önnek Kizune Úr! Egy férfi adta nekem és mondta, hogy juttassam el önnek.  - közben hátra fordulva még láttam, hogy üldözőm nem tágított, de úgy tűnt Kizune Úr is kapcsolt. 
- Teketsu! - vetette oda a nagydarab fickónak, aki időközben feltápászkodott, az pedig, tudva mi a dolga bement az épületbe és eltűnt a szemem elől. 
Kizune Úr kibontotta a levelet és látható elégedetséggel nyugtázta annak tartalmát. 
- Ügyes vagy öcskös! Hálás vagyok neked ezért! - közben belenyult a zsebébe. Egy kis erszényt vett elő és a kezembe nyomta, majd fojtatta. - Egy kis zsebpénz, hogy ne meny haza üres kézzel. Ohh és ne aggódj, nyugottan haza fogsz tudni menni. - Utal üldözőmre, miközbe sarkonfordult és vissza indult az épületbe. De mielőtt ő is eltűnt volna az épületben, megállt és hátra fordult. 
- Ha még egy kis zsebpénzre vágynál öcsi, mostmár tudod hol találsz. Ja, és ezt tedd el, ha valaki akadékoskodna csak mutasd meg neki. 
Azzal egy gyűrűt dobott nekem, amit sikeresen elkaptam. Közelebről megnézve egy pecsétgyűrű volt, köralakú pecséttel és egy vízszintes vonallal. 
'Mint egy szem!' - futott át az agyamon egy kösza gondolat.
- Viszlát öcskös, majd keress! - Intett miközben elfordult, bement az épületbe és felszívódott a félhomályban. 
Egy ideig csak forgolódtam, hol a bárt néztem, hol az utat amerről jöttem. Nem igazán volt ínyemre egyedül visszamenni, tudva, hogy a fickó esetleg ott vár valahol. Bár időbe telt, de sikerült erőt merítenem. Elvégre ninja, vagy mi a szösz leszek. Ennyitől nem tojhatok be. 
'Erős leszek! Én leszek a világ legjobb bábosa, ha törik, ha szakad és ettől a céltomtól semmi sem tántoríthat el!'
Előkaptam az egyik kunaiomat, becsúsztattam a ruhaujjam alá és elindultam haza. 
Egész haza vezető utam alatt éberen figyeltem minden kis neszre, minden apró mozgásra az árnyak között. Ha jönni akar a fickó, hát jöjjön, én készen állok! 
Szerencsémre, míg elérteem a palánkig semmi komoly sem történt. Itt-ott belefutottam egy-két kóbór macskában, meg egy járókelőbe, de amúgy semmi különös, bár a palánk túloldalán megszaporáztam a lépteimet, nem azért, mert féltem, hanem mert elég későre járt már. 
Így naggyából ugyanazzal a tempóval, mint amivel jöttem tíz perc alatt visszaértem a rejtekhelyre vezető kis kunyhóhoz. Beléptem a kunyhóba és egyenesen az egyetlen berendezési tárgynak számító kis asztalkához léptem. Megkerestem a kis kiálló csavart és elfordítottam, mire az asztalka halk suhogás kíséretében félrecsúszott. Feltárult a rejtett lépcső, így hát lementem. 
Ahkgy jöttem, végigsiklottam a fojosók kusza ösvényén, figyelve, hogy még véletlenűl se vegye észre senki, hogy itt mászkálót az éjszaka közepén, teljes harci díszben. Végülis sikerült eljutnom a szobámba. 
Hatalmas megkönnyebbüléssel vetettem le magam az egyik fotelba, Hikarut pedig a másikba. 
Hosszú-hosszú percekig csak a történtek jártak a fejemben és persze a csilingelő erszény a zsebemben. Még csak meg sem fürödtem, levetkőztem, a helyükre raktam a dolgaimat és villanyt oltottam. Ideje egy picit felejteni, legalább is amíg alszok. 
Csak hát, ahogy lenni szokott nem voltam teljesen egyedűl. A szobám falán lógó egyik festmény szemei hirtelen felém fordultak. Hosszú percekig csak bámultak rám, majd visszafordultak és újra élettelenné merevedtek.

//Az erszényke tartalmár az ellenörző staffra bízom. És persze a gyűrű  //