Kureiji Hanaro

//Félig meddig küldetés, félig meddig pályázat. Szerteném megpályázni vele, a lentebb is látható njk-t. Egyfelől egy tanító njk-lenne, mivel a családban senki más nem ismeri a bábokat, másrészt ő tanítaná meg a fiúnak a Ryuudouin klán különleges technikáit a későbbiek során  //

Fülledt nap volt ez a Karite no Sato melletti kis erdőségben. Pár napja megállás nélkül zuhogott az eső, de ezen tikkasztó nyári nap reggelén végre alább hagyott. Az égi áldást tikkasztó hőség váltotta fel, s ennek eredményeképp kellemesnek koránt sem nevezhető légköri viszonyok alakultak ki. Nyugaton a helyzet szivárvány színben tündökölt, keleten változatlan lebegtek tova a felhő pamacsok, a kettő között meg ifjú hősünk döglődött a nagy melegben.
Sokan gondolták már és sokan hangot is adtak azon elképzeléseiknek, miszerint ha valaki valahol megszületik nem csak, hogy elviseli, de egyenesen imádja a helyi időjárási viszonyokat. Így volt ezzel Han is. Az emberek sunai származása miatt biztosra vették, hogy ő aztán oda van a forróságért és még a lakástűzben is tüzet kérne cigarettája meggyújtásához. Pedig, ennél távolabb már nem is lőhettek volna a céltól. Lehet, csak a kevés idő miatt, amit ott töltött, nem tudott alkalmazkodni, mi több megszeretni azt, lehet már a génjeiben van. 
Nem. Ő nem szereti a forróságot. Ő az a fajta aki egy hóviharban is képes egyszál pólóban fagyit kérni, miközben a döbbent eladó nem érti, hogy hogy a rákban nem fagyott még kockára. 
Szóval, túl a hosszú, fölös ecsetelgetéseken, túl a barátságon. Han épp aszalt szilvára szottyanni készült, miközben a Karite no Sato melletti kis erdőség ritkás fái között próbált árnyékot és búvóhelyet találni a nap sugarai és mestere elől. 
Jó másfél hónapja kezdett edzeni a szervezet vezetőjével, fogadott apjával és önjelölt menedzserével Tetsuval. A vörös hajú férfi feltett szándéka volt, hogy a srác, a lehetetlennel dacolva, két hónap alatt beérje korabeli társait. Ezzel még talán nem is lenne baj. Han jól haladt és már látszottak az eredmények, csak hát ennek ára volt. Egyszerű példaképp: másik önjelölt tanítója, Kari azzal segített a fiúnak a Bunshin elsajátításában, hogy létrehoztatott vele egy másolatot, majd egyszerűen ledobta a valósnak vélt alakot egy kunaial. Elvileg próbált nem létfontosságú szervre célozni, valahogy a fiúnak mégis az volt az érzése, mondjuk mikor épp nem egy a mája felé dobott penge útjából próbált elugrani, hogy talán mégsem próbálkozik annyira.
Most viszont, hogy meghúzta magát egy árnyékos helyen, a fiú fejében más gondolatok kezdtek cikázni. Melyén zsebébe túrt, s előhalászott belőle egy gyűrűt. Ujjai között forgatta, majd maga elé emelte. Egy pecsét gyűrű volt, rajta egy kör egy vízszintes vonallal.
- Mint egy szem. – villant be elméjébe, a talán két hónapja történt találkozás. Az egész a gyermeki kíváncsiság és felelőtlenség műve volt. Han minden tiltás ellenére kiszökött, az éjszaka közepén a szomszédos falucskába egy kis túrára. Egy ismeretlen férfiba botlott, aki egy fontosnak látszó üzenetet nyomott a kezébe, azzal a céllal, hogy juttassa el egy bizonyos férfinak a falu másik végébe. Hanaro sikerrel teljesítette a rábízott feladatot, s a célszemély, Haruge Kizune, a Fehér Pillangó tulajdonos egy gyűrűt adott jutalmul a fiúnak, s közölte, ha anyagi gondjai vannak csak keresse fel őt egy kis munka reményében.
Most, hogy így az ujjai között forgatta a gyűrűt, szöget ütött fejébe a gondolat. Egyre laposodó erszénykéjére nézett. Tetsu nem valami bőkezű, ha adakozásról van szó, s mivel Han még nem is teljesített feladatokat nem is követelhet semmi neki kijáró részesedést. Így a képlet egyszerű, ha pénzt akar, magának kell megdolgoznia érte. Zsebre vágta hát a gyűrűt, meg az erszényét, s lepattant a fáról, szívében komoly elhatározással, de mellette kételyek sokaságával Karite no Sato felé vette az irányt. 
Nem telt sok időbe, shinobi tempóval csak pár perc volt, s már a falu határát jelző palánk falnál állt. A kérdés adott volt, megpróbáljon besunnyogni megint, vagy csak úgy sétáljon be. De a válasz is legalább ilyen egyszerű. Karite no Sato egy egyszerű munkás falu. A hely bevételének legnagyobb részét a környező mákföldekből bejövő adó teszi ki, az itt lakók pedig jórészt egyszerű munkás emberek. Az őrség itt még éjszaka sem üti meg egyik nindzsa falu szintjét sem. Egyébiránt egy kis eldugott porfészek az egész, de még itt is képviselteti magát az alvilág. Itt pedig csak két dologra érdemes rámenni, a prostitúcióra és a mákból kinyerhető ópiumra. A két nagyobb csoportosulás, akik hatalmat tudtak kiépíteni, ezeket célozták meg. 
Az egyik ilyen banda feje a már említett Kizune. Egy piti bűnöző, aki egy kis félreeső zugban valamicske hatalmat szedett össze magának, s most isteni magaslatokban jár, legalábbis saját elképzelései szerint. 
Hanaro nem is járatta sokat az agyát ilyen dolgokon. Fölösleges, hogy leendő munkaadójával szembe még a legkisebb bizalmat is kiírtsa magából. 
A hosszú, egyhangú, porlepte utcák sokaságán átvágva végül is célt ért. A fából tákolt sorházak szürke tengerében hófehér világítótoronyként ragyogott a Pillangó fehér téglából épített erődítményszerű épülete.
A bejáratnál egy már ismerős alak fogadta. Egy majd két méter magas izomkolosszus, név szerint Taketsu, a Pillangó egyik biztonsági őre és Kizune bizalmasa. Ében barna bőr, hosszú, hátrafogott raszta haj, dagadó izmok és az az elképesztő modor, mellyel főhősünknek már volt szerencséje találkozni. Bár ez csak a felszín. Taketsu nem véletlen Kizune egyik bizalmasa, mert kolosszális termete mellé, legalább akkor ésszel is megáldotta az Úr. És bár soha nem tanult shinobinak, legalább annyira hasznára van főnökének, mint egy tapasztalt nindzsa.
- Hé öcsi! Készülsz valahová? – nézett le a fickó a mellette elhaladó fiúra, s hogy hangsúlyosabbá tegye a fiú elé tette karját, minek a végén a lapos tányérnyi kézfej igen csak erős érvnek hatott. 
- Hát én csak... – nyögdécselte Han, miközben megpróbált Taketsu szemébe nézni, amitől picit olyan érzése lett, mintha egy toronyház tetejét próbálná kémlelni. 
- Húzz el öcsi! Ez nem gyerekeknek való hely. – mondta ellenmondást nem tűrve. 
Hanaronak minden bátorságát összekellett szednie, hogy megtudjon szólalni, vagy legalább ne vizelje össze magát az óriás dübörgő hangjától. Beletúrt a zsebébe, nyelt egy nagyot, majd megmutatta a gyűrűt, amit ajándékba kapott.
Taketsunak lekellett guggolnia, hogy szemügyre vehesse a gyűrűt. Kendőzettlen megdöbbenéssel a nézett a fiú szemébe. 
- Ezt meg honnan szerezted? 
~Szedd össze magad Han! Elvégre már shinobi vagy!
Nagy levegőt vett, majd nyugodt hangon válaszolt az óriásnak. 
- Kizune úrtól kaptam, miután teljesítettem neki egy küldetést. Azt mondat, ha bármikor pénzre lenne szükségem csak keressem fel és ő ad nekem feladatot.
Taketsu kisebb révületéből felocsúdva felegyenesedett. 
- Itt várj öcsi! – mondta, majd eltűnt a kétszárnyú bejárati ajtó mögött. 
Pár percbe telt csak az egész, mire újra nyílt az ajtó, s Taketsu egy elegánsan öltözött úr társaságában jelent meg. Rövidre nyírt, szőke hajú, szemüveges férfi, úgy a negyvenes évei elején. Fehér ingben, szürke mellénnyel, hozzá illő, szürke nadrággal és fekete cipővel. Ő volt Kizune. 
Cigarettával, enyhe mosolyra görbülő ajkakkal nézett le ifjú hősünkre.
- Hmmm... – gondolkodott el egy pillanatra. 
- Leszállítottam önnek egy fontos levelet...
- Ahh már emlékszem – bökte ki. – Fél hónapja, hónapja találkoztunk ugye? 
- Öhhm igen... – válaszolta picit amaz megszeppenve. – Azt mondta, ha bármikor pénzre lenne szükségem, csak keressem önt.
- Hát ami azt illeti lenne is itt egy kis dolog kedves. .. Hogy is hívnak? Bocsánat, de nagyon rossz a névmemóriám. – Mosolygott, s közben védekezőleg maga elé emelte kezeit. 
- Igazából Hanaro, de a Hant jobban szeretem – fintorgott a srác. Ennek az egyetlen apró oka az volt, hogy a Hana jelentése virág, amit valahogy nem tartott magához illőnek. Meg a Han amúgy is menőbb. Na meg a Montana... 
- Rendben akkor Han. Értesz valamennyire a harchoz? Mármint tanultál akadémián.
- Igen, vettem részt képzésen. – Jelentette ki Han, s voltaképp nem is hazudott. Akadémiára ugyan nem járt, de Tetsunak hála letudta az alapvető shinobi képzést. 
- Oh ez remek! – Csendült föl a férfi hangja. – Arról lenne szó, hogy egy régi barátom nem rég a faluba költözött és boltot nyitott, de pár suhanc folyamatosan zaklatja. Azt szeretném, ha oda mennél és segítenél az öregnek a maradék felszerelést, meg miegymást elpakolni és ha közben előkerülnének a banditák helyre tennéd őket. Meg tudnád ezt tenni nekem?
- Természetesen...
Han még folytatta volna, de Kizune kedvesen félbe szakította. 
- Nyugalom ifjú barátom! Ez csak egy kis rutin feladat. Oda mész, segítesz az öregnek rendbe tenni ami még maradt, s ha bármi gond üti fel a fejét megoldod – közben kacsintott – ha érted, hogy mire gondolok. 
Az elegáns úr beletúrt zsebébe, tollat és jegyzet tömböt húzott elő. Gyors kézmozdulattal ráfirkantotta a címet, majd Han kezébe nyomta...

Karite no Sato nem egy hatalmas falu, nincsenek túl nagy távolságok. Gyalog tempóban próbálta megtalálni a férfi által körülírt boltot. Állítása szerint Hannak a főúton kell haladnia, majd az L alakú kanyar után rögtön lesz egy sikátor ballra, annak a legvégén van az üzlet. A távolsággal nem volt gond, csak Hannak borzalmasan rossz a tájékozódási képessége, s ez egy picit megnehezítette a dolgot, bár összeségében így is hamar megtalálta a célt.
Egy szűk, poros sikátor legvégén állt az üzlet. Első ránézésre nem túl biztatónak, s ez a másodikra sem múlt el. Poros, koszos, büdös sikátor végén, egy épület, aminek vakolata omladozott, s mintha plakátokkal akarták volna kitapétázni, több száz hirdetés fedte az ódon épület külső felületét, bár már azokat is megette az idő vas foga, helyenként csak cafatokban lógtak.
A fiú csak fintorogva nézett körül, mintha csak kandikamerára számított volna, majd közelebb ment, s megpróbált benézni az ablakon, de hiába, azt is papír fecnik borították, de ha mégis talált egy szabad üveg felületet, azt meg az évek alatt rárakódott kosz sötétítette el. Jobb ötlet híján belépett hát az üzletbe.

Az üzletbe belépve az fogadta, amire számított. Az aprócska, de magas helyiség minden lehetséges négyzetcentiméterét polcok foglalták el, alig hagyva köztük néhány szűkös folyosót. Ahogy Han beljebb lépett a félhomályos helyiségbe, az ablakokon, s talán falakon beszűrődő fénynyalábok megtörtek a levegőben szálló, lusta porfelhőkön. Az ifjú tolvaj orrát facsarta a bűzös, állott szag, ami a padlóból és a falakból áradt. Legszívesebben sarkon fordult volna és sírva hagyta volna el a helyet, de a boltocska hátsó részéből zörgést hallott, majd egy alak lépett elő.
Egy valamikor talán daliás, ám mára meggörnyedt hátú férfi, ki most Hanaroval egymagas volt. Hosszú szakálla, kackiás bajusza volt, s egy botra támaszkodott, miközben hunyorogva nézett hősünkre. Pár másodperc néma csend erejéig csak egymást nézték, az öreg mintha emlékezni próbált volna, majd be is ugrott neki. Egyszeriben kiabálásba, szitkozódásba tört ki, s öklét rázta Han felé.
- Te mocskos kis huligán? Visszajöttél, hogy tovább randalírozz? Abból nem eszel? – köpte fogatlan szájjal Han felé. Félre dobta botját, s készült volna átmenni berzerker üzemmódba. De ahogy bárminemű támadást is kezdeményezett volna, háta fülsértőt reccsent, s az öreg feljajdult. Han hebegve rohant az öreghez, hátha tud rajta valamit segíteni, s közben próbálta kimagyarázni magát.
- Nem nem! Félre érti a helyzetet! – Közben az öreg hóna alá nyúlt, s felkarolva a hátsó, irodának kinéző helyiség felé vitte az öreget. – Haruge Kizune küldött, hogy segítsek rendbe tenni a boltot – folytatta miközben lassan becsoszogtak az irodába. Az íróasztal, előtti székhez vezette, s leültette a bácsikát.
Megkönnyebbülve húzta ki magát Han, miközben az öreg sajgó derekát matatta. Ahogy felocsúdva körbenézett a fiú, megdöbbenve vette észre, hogy nem irodában van épp, vagy legalábbis nem teljesen.  Ahol ő és az öreg helyet foglaltak az volt kialakítva iroda résznek, a másik fele műhelynek volt berendezve. Egész pontosan egy báb készítő műhely foglalta el a szoba túlnyomó részét.
A falakon és a plafonról egész bábtestek és végtagok lógtak, szerszámos szekrények a falak mellett és középpen egy megvilágított munkapad.
A fiú csak tátott szájjal bámult, alig hitt a szemének. Még soha életében nem járt ehhez hasonló műhelyben. Igaz neki is volt néhány szerszáma, amivel kis bábját javítgatta, de ezekhez képest az semmi volt. Az alap felszerelésen kívül, ami egy bábosnak kellett, hogy rendbe tarthassa bábjait, itt rengeteg olyan eszköz is volt, amit Han meg sem tudott nevezni. Ahogy közelebb lépett az asztalhoz, valamiféle tervrajzot vélt felfedezni rajta. Aztán beugrott neki. Az öreg bábokat készít, ez is az egyikhez való terv.
- Ah ez a fránya derekam... – Egyenesedett fel az öreg, miközben Han az asztalt vette szemügyre. – Szóval azt mondod öcsi, hogy Kizune küldött?
- Öhhm igen. – fordított amaz hátat a munkapadnak. – Azt kaptam feladatnak, hogy segítsek kipakolni, ami még esetleg megmaradt és ha esetleg egyéb gond adódna, azt is segítsek megoldani. – Utalt ezzel a fiú, a vandálokra.
- Igen, igen! Azok az átkozott suhancok, már kétszer felforgatták az üzletem, pedig alig másfél hete vagyok itt. Hát csodálkozik az ember, hogy nem tudtam még rendesen kipakolni? – Költő kérdése után az íróasztal mellett, eddig csendesen megbújó doboz halomra mutatott. – Ezek lennének először, meg kint van még néhány a belső udvarban. 
Nem is húzták sokáig, egyből neki is látták. Han leszedett pár dobozt, kinyitotta őket, s látta, hogy senbonokkal, meg kunaijokkal van megtömve. Az öreg kimutatott a szekrények közé. 
- Látod, minden sort szépen fel címkéztem. Jobbról-balra A-val kezdődik, azokon belül pedig az első polc 1 a második 2 és így tovább. Gondolom menni fog... 
- Hát meglátjuk... – mosolygott a fiú, s felnyalábolta a súlyos dobozt. – Akkor ez hova lesz? 
- A/3, A/5...

Hanaro és az öreg nekiláttak a munkának. Bár ifjú hősünknek eleinte bele-bele zavarodott a sorokba, azért lassacskán hozzá szokott az elrendezéshez. Amíg Han kipakolta a doboz tartalmát, az öreg leltárba vette a következőt. Ugyan a fiú nem volt túl fényes az emberek közötti kommunikáció lefolytatásában, az imént látott műhely mégis felkeltette az érdeklődését. Amíg a dobozokat hurcolászta, folyamatosan győzködte magát, hogy kérdezzen rá az öregnél, de ahogy kigondolta, úgy el is vetette az ötletet. Aztán megint erőt vett magán és a következő pillanatban megint dobta az ötletet. Ezt egészen addig játszotta, amíg már az öreg számára is nyilvánvalóvá vált, s egy kanyart követően a fiúnak szegezte a kérdést. 
- Idegesnek tűnsz öcsi. Csak nem zavar valami? – Vonta fel a szemöldökét. 
- Hát öhmmm – hebegte a fiú -  Maga valamiféle bábos? Vagy bábkészítő? Csak véletlenül megláttam a terveket az asztalon és... 
- Nem kell megijedni. Nem akkora titok ez. – Jelentette ki vidáman, s közben tovább írta a leltárt. – Igen, a fő szakterületem a bábkészítés. De már rég jártam Sunagakereban és azon kívül máshol nem igen keresik a bábokat, szóval fegyverkereskedésbe kezdtem. 
- Szóval maga sunai? 
- Pontosan. Épp úgy mint te! Vagy tévedek? 
Ezen egyszerű tényt nem volt nehéz leszűrni a fiú tipikusan sunai viseletén, amit azóta sem volt hajlandó megváltoztatni. 
- Hát nem jár messze tőle – válaszolta Han komoran. – Eredetileg igen, de a sors úgy hozta, hogy itt kötöttem ki végül. 
- Hát igen, a sors az egy vicces dolog. Én is azt hittem, hogy az egész életem ott fogom leélni, de aztán ez a vicces kedvű sors mégis közbe szólt. Furcsa így visszanézni, miket hibázott az ember és mennyi mindent kijavíthatna. 
Közben Han az utolsó dobozt is kiürítette, így egy kis pihenőt tartott, s helyet foglalt egy sámliszerűségen. 
Az öreg közben folytatta mondókáját. 
- ... igen érdekes dolog. Elképzeled, hogy milyen lesz az életed, mindent szépen megtervezel, előre kigondolsz. Aztán mint a kártyavár, egy szempillantás alatt dől össze, az a kis álomkép. Igen, azt hittem, hogy örökre Sunagakuréban maradok, boltot nyitok és boldog életet élek. De tudod mit öcsi? – Költői kérdése közben a fiúra nézett. – Végül is nem bántam meg semmit... És hidd el, majd te is csak később látod meg, nem is olyan rossz az, ahova az élet sodort.
Elmélkedése közben egy csomag cigarettát húzott elő, kivett egy szálat, majd a zsebéből öngyújtó halászott elő, s meggyújtotta. A cigaretta keserű, kékes füstje kezdte betölteni az apró helyiséget, ahogy az öreg elmélázva pöfékelt. 
A fiúra nézett, aki közben próbált erőt venni kitörni készülő köhögésén, s ettől feje egyre jobban elkékült. Mosolyogva nyújtott egy szál cigi a fiúnak. 
- Szíj egyet nyugodtan. – Bökte oda a meglepett fiúnak. – Hidd el nekem, a shinobik világában nem a bagó fogja benned a legnagyobb kárt tenni. 
Hanaro remegő kézzel húzott ki egy szálat, ajkai közé illesztette, ahogy az öregnél látta, s meggyújtotta. Az első slukk olyan érzés volt, mintha egy téglát akart volna beszívni, s tüdeje fájdalmasan tiltakozva köhögő rohamot generált. 
- Semmi baj – veregett hátba az öreg – minden kezdet nehéz. Itt van egy doboz! Vidd csak haza... Nekem még van úgyis... Aztán Kizune küldött, hogy segíts azokkal a suhancokkal is elbánni ugye? – Váltott témát. – Azt gondolom, hogy kaptál valami képzést, de biztos, hogy nem akadémián... 
- Hát igen, ami azt illeti... – Nem volt egyszerű a fiú helyzete, hisz nem bökhette csak úgy ki, hogy ő maga is egy szervezet tagja és az nem Kizune bandája. Valamiért az öregben mégis képes volt, már ilyen röpke idő alatt is megbízni. Lehet, hogy most óriási hibát követ el. Ki tudja? Valamiért mégis képes volt megbízni az idős bábkészítőben, kinek még a nevét sem tudta. – Sunából származom, de végül itt kötöttem ki... Egy Tetsu nevű férfi befogadott és tanítani kezdett... 
- Na azé mondom én! Öreg vagyok, de nem bolond! – Kacsintott a bácsika. – Azé ha sok évet elél az ember, megtanul ezt-azt. Amúgy meg azt mondtad sunai vagy nem? Oszt tanultál ott valami érdekest? – Bökött állával a fiú hátán lévő bepólyált bábra. 
- Öhmm, igen bábot irányítani. Vagyis hát azt igazából itt tanultam meg – vakarta meg tarkóját zavartan- csak hát a családban senki sem tud, a Kugutsunál többet a bábokról. 
- Ehjj hát ha csak ez a gond, hát gyere amikor gondolod, azt mutatok én neked egy-két trükköt – azzal akkorát sózott a fiú hátára, hogy az majdnem lebukott a sámliról. 
Úgy tűnik az öreg „öregsége” csak egy jó kis színjáték. Jobb erőben van, mint azt Han gondolta volna. Így legalább kap maga mellé valakit alkalomadtán, aki elpakolja a dolgokat. Cseles, igen csak cseles.
- Nah fiam – közben a cigaretta megmaradt csonkját elnyomta – akko vissza a munkához! 
Han csak értetlenül nézte a kezében lógó, alig félig szívott cigarettát. Pontosan nem tudta, hogy mit is tegyen vele. Most akkor eloltsa, vagy félre rakja? Azért biztos ami biztos alapon óvatosan eloltotta, s vissza rakta, az öregtől kapott többi cigaretta mellé. Jó lesz az még későbbre. Össze kapta magát, s belső udvar felé vette az irányt, mert hogy ott voltak még dobozok.
Miközben a dobozokat cipelte, szemet szúrt neki egy kis apróság. Az udvar szemben lévő oldalán valamiféle vörös színű, fa oszlopok voltak egymásra pakolva. Engedve gyermeki kíváncsiságának közelebb ment, hogy megszemlélje őket. Mintha csak valóban a sors különös játéka lett volna, mintha az chakra fonalaival húzta volna oda, a tolvaj gépies mozdulatokkal közelítette meg a különös tárgyakat.
Valóban, elsőre látásra tényleg, olyan kettő méter hosszú gerendáknak tűntek. De ahogy Hanaro legugolt, hogy közelebbről megnézhesse, itt-ott illesztéseket vélt felfedezni. Nem bírta magát türtőztetni, megfogta az egyiket, s átfordította.
Ijedtében hátsójára ült és nem sok hiányzott, hogy felnőt, éret női sikolyt hallason. Az „oszlop”, kisebb puffanás kíséretében legurult a többi közül, s most már jól látszott, hogy arca van. Vagy legalábbis az egyik végét úgy alakították ki. Ahogy még néhány másikat átforgatott, azoknak is mind ilyen különös kialakításuk volt. 
- Mivan má öcsi? Csak nem nehéz az a doboz? – hallatszott az öreg sürgető hangja. 
- De de... Igen már megyek... – Kapkodva visszarakta az „oszlopot” a helyére, átrohant az udvar másik felébe és felkapott egy dobozt, majd besietett vele.

Az alatt a másfél-két óra alatt, míg elrendezték a többi dobozt, a fiú fejében még forogtak a kerekek, mit is láthatott. Bár akármennyire is próbált valami komolyabbra gondolni, végül is a legegyszerűbb magyarázatnál lyukadt ki, hogy azok valójában csak dísz oszlopok. Bár annak elég furák, de hát vannak érdekes ízlésű emberek.
- Azt hiszem ez az utolsó – mondta az öreg, miközben az utolsó doboz tartalmát is leltárba vette.
Han elpakolta őket, s miközben amaz elkezdte bezárni a boltot. Körülbelül olyan hat óra múlhatott, mire közösen mindennel végeztek. Lekapcsolták a villanyokat, s bezárták az ajtókat. Riasztót nem kellett kapcsolni, mert az nem volt.
- Na fiam! – Fordult az öreg Hanarohoz. – Hálás vagyok a segítségedért. Ne aggódj, majd leadom én a drótot Kizunénak, hogy ügyi voltál – kacsintott ifjú hősünkre. - Aztán, ha gyakorloni támad kedved, vagy csak valami új fegyver kell tudod hol keress!
- Én is köszönök mindent öhm... 
Ekkor ugrott csak be neki, hogy meglehetősen bunkó volt, hiszen be sem mutatkozott és az öreg nevét sem kérdezte. 
- Kageki Ishin – nyújtotta előzékenyen a kezét. 
- Kureiji Hanaro – fogadta el vidáman. 

Ifjú tolvajunk vidáman elcsoszogott Kizunéhoz a Fehér Pillangóba, hogy átvegye jutalmát. Taketsu ismét csak útját állta, de most már csak azon egyszerű indokkal nem invitálta be, mert még csak tíz éves. Ő maga ment be, s értesítette a főnököt. 
- Ah Hanaro! Ifjú barátom! – Tárta szét karjait. – Sikerült mindent elintézni?
- Hát félig meddig. A boltot elintéztük, mindent elrendeztünk, de a zaklatók nem mutatták magukat. 
- Nem baj. Úgy tűnik lesz most egy szabad emberem. Majd rá állítom, hogy figyelje az üzletet. Oh igen és a jutalmad a fáradozásaidért. 
Azzal egy kisebb erszénykét húzott elő szépen vasalt mellénye zsebéből, s átnyújtotta Hannak. A fiú boldogan tette zsebre a tasakot, füleinek mennyei ária volt a benne csilingelő pénz hangja. 
- És tudod – tette hozzá – nálam mindig van kisebb-nagyobb elintézni való...

//Bocsánat, de ennél jobb lezárásra már nem futotta :/  //

Megpályázott Njk:

Név: Kageki Ishin
Származás: Sunagakure no Sato 
Kor: 72
Szint: A 
Kinézet
A kor eléggé megviselte. Görnyedt hátú férfi, aki mindíg botjára támaszkodik, így alig magasabb Hanaronal. Hoszzú szakálla, kackiás bajusza van, s szája fogatlan, így ajkai befelé pöndörödnek. Egyszerű, civil ruházatot hord, melyen sunai származása már nem fedezhető fel. 
Jellem
Igazi világot látotott ember. Rengeteg helyen megfordult, miközben a helyét kereste a világban és rengeteg emberrel ismerkedett meg. Nyilt, őszinte, jó lelkű ember, aki a tapasztalatai révén oktatja az ifjabb generációkat. Véleménye szerint még ő maga sem fejezte be a tanulást, így a nála fiatalabbakat is a folyamatos fejlődésre ösztönzi. 
Ugyan nem sok tanítványa volt az évek alatt, hisz nem tudott sokáig egy helyen letáborozni, kevés növendékét, legyen az a shinobik útja, bábkészítő, vagy akár egyszerű asztalos tanonc, a szakmájuk iránti tiszteletre oktatta. 
Ismeretek
Kugutsu no Jutsu magas fokú ismerete
Báb készítési ismeretek
Ryuudouin klán titkos technikái