Hirota Yukionna

**Hirota Yukionna** Kedd Nov. 29 2016, 20:02

Utam a falun vezetett keresztül. Az utcák szélén mentem, mert ott járt a legkevesebb ember. Szokásomhoz híven a tópartra indultam. Mivel még világos volt, sajna az utcák tele voltak birkákkal. ...na jó, a birkákat nem bántom, mondjuk azt ,hogy kecskékkel. .. a kecskék természetellenes lények. Mint ahogy a tömegben lévő emberek. ... Vagy bármilyen ember, aki szereti a fajtársait. Útközben sajna elkerülhetetlen volt, hogy ne halljam az emberek beszélgetését. Ezek között a sablonbeszélgetések között volt a szokásos * A Hülye szüleim... * aztán a * Találkozzunk délután...* és persze ki nem lehet hagyni a panaszkodásokat, * megint koszos a ház, a gyerek nem tanul, túl sok a munka, megint elfelejtettem vásárolni...* és hasonszőrű mondatok. De fellelhető volt a* szia! Hogy vagy? Jól, te? Én is. Miujság? Semmi, veled? Velem se...* című sablon szöveg is. Megpróbáltam minél hamarabb kifutni a tömegből, de mindenki úgy állt be elém mintha kötelező lett volna. Út közben szembe jön velem a lakótársam és az ő „baráti köre”. Szememet az üzletsorokra szegezem, és úgy csinálok, mint akit nagyon érdekel a vásárlás. Ahogy közelednek az ismerős arcok, én úgy próbálok láthatatlanná válni. Egyre közelebbről hallottam az erőltetett nevetést. Csak hozzám ne szóljanak... csak hozzám ne szóljanak... csak ne vegyenek észre. ... Ne vegyenek észre!
- Yukionna! Szia! - szólt felém lakótársam, Kabi
Igen.. Hát persze, hogy észre kellett vennie...
- Szia Yuki! Szióka kék-hajú! Mizu démonszemű? Sziómizu, furacsajszi? – hallatszottak az értelmesebbnél, értelmesebb köszönések. Kellett egy kis idő mire értelmezni tudtam a mondandójukat. Majd egy újabb időbe telt választ találnom rá.
- Sziiasztok... – Próbáltam visszavenni az antiszociális hangsúlyomból, és még azt is megálltam, hogy megvetően nézzek rájuk. Jó, az utóbbi nem biztos, hogy sikerült, de próbálkozni lehet!
- Mit csinálsz itt? – nézett rám Kabi
- Elmegyek! – vágtam rá, majd megfordultam és elindultam.
Kabi megragadja a csuklóm. Szórakozik velem... nem ismer még eléggé? A vak is látja, hogy el akarok tűnni...
- Nincs kedved velünk jönni?- mosolyog
- Hát... talán... hmm... nincs! – Vágom rá, visszavéve megszokott hanglejtésem.
- Jó buli lesz!- Mondja, kezében a csuklómmal, majd elkezd húzni.
- Ja, jó buli lesz! Jól fogunk szórakozni! Együnk és aztán csavarogjunk! – szólalt fel a körülöttem bolyongó társaság.
- Nekem fontos dolgom van!- vágtam rá, majd kitéptem a csuklóm Kabi kezéből.
- Fontos dolgod? – nézett rám értetlenül
- Igen. ... Vásárlás!
- Tegnap vásároltam...
- Kutyasétáltatás!
- Nincs kutyád...
- Akkor megyek és veszek...
A kifogásaim nem értek sokat. Mikor észbe kaptam, már egy ruhabolt előtt voltunk. itt a lehetőségem! Amíg ők vásárolgatnak, én észrevétlenül eltűnhetek!
- Yuki ezt nézd! – rángatnak be a boltba
- He? Yuki?- nézek rá értetlenül
A kezembe nyomnak valamit, majd eltűnnek a szemem elől. Lerakom, a kezemben lévő cuccokat majd megindulok az ajtó felé. Már láttam a szabadságot, éreztem a kinti levegő édes illatát. Egy lépés és elszabadulok tőlük! Az ajtóban nekiütközök valaminek... vagy inkább valakinek. A boltos volt az, aki dühösen meredt rám.
- Nem velük vagy? – mutogatott a társaságra, akik elől el akartam tűnni
- Nem! – vágom rá határozottan.
- Yukiiii- Hallatszik mögülem egy hang.
A hideg végigfut a hátamon, megborzongok. Ezerszer megmondtam már, hogy nem Yukinak hívnak..
Ahogy a közelembe ért a hang forrása, a kezembe nyomott még valamit.
- Nem velük vagy, igaz? –nézett rám a boltos
- Nem! – Ismétlem meg önmagam, majd lerakom a holmikat a kezemből és újra az ajtó felé indulok.
Szaporázom a lépteim, de a boltos megint utamat állja. Egy ügyesebb mozdulattal kikerülöm, és kijutok az ajtón. Végre fellélegezhetek! Megállok az üzlet előtt és veszek egy mély levegőt. Ez rázós volt. Felemelem a lábam és lépni készülök. De sajna az arcom előbb ért földet, mint a talpam. Hátranézek, szememmel keresem azt a személyt, akinek a porfürdőt köszönhetem. Kabi egyik követője ragadta meg a bokám... szuper.
- Hova mész Yuki? Még csak most jöttünk- mosolyog
A Yuki megszólítás volt a legkisebb gondom, mivel bokámmal a kezében, a lány megindult, vissza a boltba. Én meg mögötte söprök végig a földön, akár egy felmosórongy. Lábamat próbálom, kiszabadítani, de úgy fogja akár egy kutya a kedvenc játékát. Ahogy befejezte a velem való takarítást, és visszaráncigált a „Cellába”, más néven a boltba, újra eltűnt az ezernyi kacat múzeumában. Innen nincs menekvés... nem tudok elszabadulni... Ahogy megpróbálok eltűnni, valaki mindig meggátol. Mintha egy két lábon járó pénztárca lennék, amit nem akarnak, kiengedi a kezük közül. Nem telik el sok idő, valamelyik „börtönőr” megint a kezembe nyom valamit, majd egy másik még valamit... és így tovább. Sajnálatos módon további szökési kísérleteim se járnak sikerrel. Mikor végeztek a kacatok kezembe pakolásával, mind körém tömörültek.
- Yukkii...- kezdett bele monológjába Kabi -  Tuudood... a pénzem nagy részét elköltöttem ételre....
- Te ruhákat eszel?- nézek rá megvetően
- Csak egy kis pénzt adj kölcsööön... – nézett vissza rám, tágra nyílt, kiskutya szemekkel.
Felsóhajtok, majd elgondolkodok rajta, hogy adjak-e neki „kölcsön”
- Yukkii....- törik meg gondolataim zaját a körülöttem tobzódó „Kabi barátai”
Érzelemmentes arccal nézek vissza rájuk, majd felemelem az egyik kacatot, amit a kezembe nyomtak, és hozzávágom az egyik pénzkéregetőhöz. Majd a másik kacatot a másikhoz... és így tovább, amíg el nem fogynak a vackok. Mikor befejeztem a dobálást, sajna nem sok pozitív visszajelzést kaptam, nemtetszésem kinyilvánítására. Mondhatjuk úgy is, hogy ez után már tényleg, fogolynak éreztem magamat. Következő felmosó utunk az állatsimogatóba vezetett... Igen.... Mert akkora szükségünk van találkozni pár sátán kecskével. Az oda vezető út számomra elég kellemetlen volt, a távolság feléig engem a lábamnál fogva húztak. Utána való részt sem mondhatnám sokkal jobbnak, de ott végre a saját lábamon sétálhattam... Az állatsimogató tömve volt az odakényszerített és az önszántukból jött állatokkal. Engem is beráncigáltak. Leültem, hátamat a kerítésnek támasztottam. Körülöttem mindenfelé, mekegések, nyávogások hallatszottak. Sajnálatos módon a mekegések voltak a legközelebb. Majd a hang testet öltött. Ott állt velem szemben... a furcsa pupillájú.... ijesztő tekintetű.... tudatlan.... Kabi, és mellette egy természetellenes kecske. A kecske tovább mellettem maradt... Borzalmas teremtmények. Csak állt velem szemben és mekegett. Egy kecske mit akarhat tőlem? Se étel nincs nálam, se szemét amit rágcsálhat. Megsimogatni meg aztán végképp nem fogom. Simogassa az aki nem látja benne a démont...Kis idő múlva egy ember szerencsére elcsábította egy kis nassolnivalóval. Ezek után nem sokkal valami felbégetett a közelemben. Bégetés? Bárányok? Körbenézek és mellettem egy apró, gombszemű, puha kis lény állt. A világ legaranyosabb állata... a baba bárány... Kinyújtom a kezem és közelebb húzom a puha kis birkát. Ez az egyetlen lény, amivel le lehet venni a lábamról. De még ez a mérhetetlen puhaság se tudja elterelni a figyelem az új szökési tervemről. Amíg el vannak foglalva az állatokkal, addig észrevétlenül kisurranhato... Olyan puha.... és.. olyan aranyos kis birka... Nem! Nem! Nem! Nem terelheti el a figyelmem ez az... apró, bolyhos kis állat. Felemelem az apró kis lényt és a szemébe nézek.
- Segítesz eltűnni innen? – suttogom
A birka kissé értetlenül néz vissza rám.
- Ezt igennek veszem...
Megindulok a kijárat felé, kezemben a kis báránnyal. Az kaputól nem messze álltak Kabiék. Ahogy közelebb érek, próbálok elvegyülni a tömegben.
- Yukionna! Hova rohansz?- néz rám értetlenül Kabi. Végre megtanulta a nevem...
Lassan odasétálok hozzá, majd a kezébe adom a bolyhos kis állatot. Majd sarkon fordulok és kilépek a kapun. Lakótársam pedig teljesen lefagyott tekintettel nézi, ahogy távozom.... senki sem tud arra mit reagálni, ha a kezébe adnak egy bárányt. Végre megszabadultam fogva tartóimtól. Már nem is nagyon volt kedvem ezek után bárhova is menni. Ezzel a mennyiségű szociális élettel kihúzom évekig. Hazafelé szaporázom a lépteim, és sokszor hátranézek. Végre nem követtek. Mikor már kellő távolságra voltam tőlük, lassítottam a tempómon. Onnantól szépen lassan kaptattam haza. Nagy nehezen előkaparom a kulcsomat és belépek az ajtón. körbenézek a házban... Kabinak igaza volt... tényleg nincs kutyám... következő utam a hűtőhöz vezetett... Kabi nem is volt vásárolni... Kivettem egy még meg nem evett sütit a "jégszekrényből", becsattogtam a szobámba és leültem vele az ágyra. Kinéztem az ablakon, szememmel a távoli eget kémlelve. Néztem, ahogy egyik felhő követi a másikat. Végre csend volt... végre nyugalom. Nem kellett tovább hallgatnom az értelmetlen csevejeket. De legalább ma is tanultam valamit... soha többet nem indulok el  világosban a tóhoz! Nem sokkal hazaérkezésem után...mondjuk inkább pár órának... Kabi is megérkezett. Majd besétál hozzám.
- Köszönöm, hogy egész nap elviselted, hogy mindenfelé ráncigállak  - mosolyodik el majd a kezembe nyom egy szatyrot.
- Nem kell köszönet. Elég, ha soha többet nem csinálsz ilyet...- lerakom kezemből a sütit és méregetem a kezembe nyomott tárgyat.
Majd kinyitom a szatyrot, hogy meglessem a tartalmát. A szatyorban egy plüss bárány volt. Nem tudom honnan szerezte, de azért jól esett, hogy honorálta az egész napi szenvedéseimet...

Uchiha Madara Pént. Dec. 09 2016, 01:54

Szép estét!

Ritka az olyan, aki nem harcokból és végtelen küldetésekkel bombázza karakterét az élmények megírása közben. Egy teljesen egyszerű hétköznapi szituáció, mely talán nagyobb gondot okozhat a való életben, mint egy háború, ez pedig a drága barátok és azok hóbortos hülyeségei. S az egész napos szenvedést ily módon élvezetessé téve, remek irományt olvastam.
Ugyan chakrahasználat nem igazán volt benne, a gyönyörű szociális élet és problémák megoldásával megérdemled a maximum 16 chakrat, szép munka volt Smile

Madara

**Hirota Yukionna** Hétf. Aug. 27 2018, 16:22

//Időbeli elhelyezés: Valahol a chunnin vizsga előtt.

A kaland célja: ch szerzés és a karakter személyiségének ezen részének elmélyítése.

Jelzem, ennél sokkal vidámabbra és poénosabbra terveztem aztán ilyen lett :") //

Haza...

A hold világította meg a tavat. Ezüstös fénye megtört a fodrozódó vízen, akár egy álomvilágbeli híd. Mellette a csillagok ezernyi pontfénye ragyogott. A szél egy pillanat alatt végighaladt a tereken, megmozgatva a fák lombjait, táncra bírva az apró fűszálakat. Tücskök hangja törte meg az éj csendjét. Későre járt már, de én még mindig a tó partján feküdtem, szememmel az égen szikrázó pontokat kémlelve. Megnyugtató érzés, ha senki nincsen körülöttem. A csillagok nyújtják az embernek az igazi szabadságot, a motivációt. Egy csillag, még halála után is küzd, hogy a fénye elérhessen idáig. Nekem ezek az apró fénypontok, különösen sokat jelentenek. Ha felnézek rájuk, mindig eszembe jut egy-egy történet, amit még anyukám mesélt. Ezen „legendák” közül, soknak semmi értelme sem volt. De voltak igazán érdekes, mesék is. Ezek közül is volt egy, ami igazán megfogott engem. Ezt a történetet anyukámnak sokszor el kellett mesélnie. Ámbár, akárhányszor mesélte, mindig más és más volt. Gondolom sose emlékezett pontosan, hogy azelőtt hogy is mondta. De a lényege mindig ugyanaz volt. A történet egy, az égből kitaszított csillagról szólt.

Talán nyár vége lehetett, amikor először mesélte. Éppen haza bóklásztam, a szokásos esti túrámról. A csillagok különösen nagy fénnyel ragyogtak az égen. Anyukámmal kifeküdtünk a kertbe. Az ezernyi fényesen ragyogó pont közül, ő pont arra az egy, alig fénylő csillagra mutatott. Majd belekezdett történetébe.
- Volt egy csillag, aki szívén viselte az emberek sorsát. Segítette, védte gondolataikat, álmaikat. Emiatt a többi csillag, nem nézett rá jó szemmel. Nem voltak barátai, egyedül maradt... a többiek nem foglalkoztak vele. De a kis csillagot ez nem zavarta. Ő folytatta munkásságait. Ahogy teltek, múltak az évek, a csillagot egyre jobban kiközösítették. Míg nem egy napon, kitaszították az égből...
- Miért tettek ilyet?- kérdeztem vissza. Kisgyerek fejjel, kb. annyit fogtam először fel belőle, hogy „De gonoszak a csillagok. ..nem szeretem őket..”
- Azért mert más volt, mint ők. – Válaszolt anyukám, majd folytatta a történetet. – A kis csillag a földön ébredt fel. Emberi testben. Piros színű csukja volt rajta, kezében pedig egy hosszú bot, végén egy csillaggal. Sose volt még ezelőtt a földön. Céltalanul kóválygott, hallgatta az embereket. De ahogy sétálgatott, olyat látott, amit csillagként még soha. Az emberek szellemeit, akik nem tudtak eltűnni a földről. Közelebb ment hozzájuk és megérintett egyet a pálcájával. Ekkor az a szellem megszólalt és elmondta gondját. A csillag elhatározta, hogy segít a szellemeknek a továbblépésben. Volt, aki nem bírta befejezni a könyvét, volt, aki csak a kertjéért aggódott és volt, aki csak el akart búcsúzni a családjától. Egy nap, amikor éppen a feladatait teljesíti, találkozik egy emberrel. Zöld csuklyában, csillagos bottal a kezében. Egy ideig csak nézték egymást, majd a piros csuklyás lány szólalt meg először:
*gondolom, te is egy csillag voltál..* - mondta kissé elhaló hangon
* Kitaszított csillag*- kacsintott a zöld csuklyás.
Egy ideig még beszélgettek. Kiderült, hogy a másik csillagot is azért lökték, ki mint őt. A zöld csuklyás már egy éve a földön élt. Az égen pedig azért nem találkoztak, mert nagyon messze voltak egymástól. Pedig ha találkoznak, lehet, hogy egyikőjüket sem taszítják ki. Onnantól kezdve a két kitaszított csillag, együtt segített a szellemeknek. Több legendai is született róluk. Voltak közük, amikben jók és voltak, amikben rosszak voltak.
- De ha az a csillag lejött az égről, hogy lehet, hogy még látszik?- Néztem anyukámra értetlenül.
- Olyan fényes volt, hogy amikor lejött a földre, a fénye egy része az égen maradt. - Próbálta minél jobban leegyszerűsítve elmagyarázni.

Mikor már sokadszorra mesélte, a botból kasza lett, a csuklyából sál. Amikor először hallottam a történetet, csak azt fogtam fel, „Vannak jó és vannak gonosz csillagok. Aztán „ A másság jó”, végül pedig a „Mindenki találhat barátokat”... Ezek a gondolatok egyre nyálasabbak, elcsépeltebbek lettek, ahogy telt az idő. Amit én Kabinak meséltem, abban kaszájuk volt, és csak azokat a szellemeket engedték tovább, akiket érdemesnek véltek arra. Szerény véleményem szerint a történet még így is túl „cuki”, de hát a négy éves énem imádta. Meg kaszával mászkálni még a mostani énem szerint is menő. Felültem, és elkezdtem a vizet nézni. Annyira szerettem azt a falut. Mindent szerettem benne. A társaságot, a játékokat.. az egész életet. Kisgyermekként, minden álmom az volt, hogyha felnövök, cukrász leszek. Otthon emiatt megannyiszor csesztem szét a konyhánkat. A plafon úszott a tejszínhabban, a padló pedig a süti tésztában. Négy sütőnket rontottam el és hatszor égettem le majdnem a házat. Vagy húsz tálat és habverőt is eltörtem, és közel negyven katasztrofális kreálmányt tuszkoltam le a szüleim torkán. s.. mindig megették. Egy rossz szavuk nem volt. Mosolyogva dicsérték a süteményeimet. Áldott hazugságok voltak ezek. Így, visszagondolva... nem is értem, hogy lehettek erre képesek. De értem, tényleg mindent megtettek. Szerettek és támogattak, akármilyen baromságot is tettem. Édesapám, vakon mellém állt a legnagyobb őrültségekben is. Anyukámnak pedig.. akkora szíve volt.. és még annál is nagyobb fantáziája. Mindenből játékot csinált.. a mosogatásra is így vett rá. Még azt is élveztem, amikor ételt vittünk közösen a rétre az éppen ott dolgozó apukámnak. Sietve, rövidke hajam lobogott mögöttem, úgy futottam a kurta kis lábaimon. S persze ott vannak azok az események, amikor a faluban kergettem az állatokat. Rohangáltam a kismalacok és bárányok után. Lehet, ők nem kedveltek annyira.
Aprócska falu volt. Mégis gyönyörű. Így ültem ott, az én kedvenc helyemen Kirigakuréban. Egyenesen magam elé révedtem, s úgy néztem, amint a fények táncolnak a tavon. Annyira gyönyörű itt minden. Nem akarok visszamenni abba a kis lakásba.. Kabi csak nyaggatna. Holnap meg küldetésre kell mennem vagy franc tudja mire. Ma van az utolsó szabadnapom, megint hosszú ideig. Semmi kedvem ehhez az egészhez. Annyira utálatos és idegölő. Gyűlölöm a munkám. Minek lettem én egyáltalán shinobi? Értelmetlen egy meló ez. De tényleg. Én.. haza akarok menni. De tényleg haza. Haza, abba az apró faluba. A.. faluba. A.. falu. Mi van a faluval? Eltakarították volna a romokat? Talán.. újraépült az egész. Nem tudom.. annak már több mint tíz éve. De.. mégis. Én.. még emlékszem merre van. Sose tudnám kiverni az emlékezetemből. De ha.. az árnyékok még ott vannak? Nem... már rég nincsenek ott. Már rég nincs ott semmi.
- Hazamegyek... – suttogtam magam elé. De Yuki várjál már.. nem hagyhatod el ezt a nyomorék falut engedély nélkül. Hogy a kínomba mennél te haza? Nyomoronc. Sehogy. De.. jobb is, ha soha nem mész el oda.
Egy hatalmas sóhajtás hagyta el számat. Úgy álltam fel, s indultam meg. Utam a temetőbe vezetett. Egy anno, jó sok éve megvásárolt sírkőhöz. A temető szélén helyezkedett el.. nem túl látható helyen. A kőbe, Kabi és az én szüleim neve volt cirkalmas betűkkel belevésve. A mai napig nem tudom, mire volt jó ez. Nem ide vannak elásva. Azt se tudjuk, hogy élnek-e, vagy tényleg meghaltak. De végül is.. ez egy megnyugvás. Egy hely, ahová beszélgetni jár az ember. Nem hiszek ezekben a szarokban.
- Ömm.. helo.. vagy.. nem is tudom, hol kezdjem ezt az egészet. – ültem le a kő mellé, s az égre emeltem a tekintetem – Rettentő kínosan érzem magam – s ez igaz is volt - Nem is tudom, miért csinálom ezt. Nincs sok mesélni valóm. Még mindig Kabival élek.. igazából, nélküle valószínűleg meg is halnék. Ő fizeti be a számlákat és főz. Én igazából egy szobanövénnyé gárgyultam az évek alatt. De szerintem nem is volt más várható tőlem. Sose szerettem dolgozni. Most ugye, shinobi vagyok... és hát – szívtam meg fogam – utálom a munkám. De ezzel tudom a legjobban eltartani magam. És.. ugye ez fontos dolog. Nem szeretnék meghalni. – vakartam meg zavarodottan a tarkómat – komolyan egy kőhöz beszélek. Na nem baj. Izé.. hamarosan indulok vizsgázni. Chunnin vizsga. Igazából ahhoz sincs kedvem, de elküldtek és menni kell – mosolyodtam el – holnap küldetésre megyek. Fogalmam sincs mit fogok csinálni. De úgy érzem, lassan ideje befejeznem a beszédet és hazamenni aludni. Még a végén valaki tényleg őrültnek néz. – fogtam meg a fejem – De még előtte.. – néztem le a kezemben tartott szál virágra, amit még délután vettem. Azelőtt, mielőtt kimentem a tóra. Egy aprócsa növény volt. Élénkpiros szirmokkal. Ezt tettem le, szorosan a kődarab elé. – Boldog szülinapot anyu – mosolyodtam el. Még egy pár percig ott voltam. Csak néztem magam elé, majd az eget. A legkevésbé fénylő csillagokat – Ne féljetek.. nektek is segít majd az a kitaszított csillag.. ugye? – kacsintottam, majd halkan elnevettem magam.
Végül felálltam, s elköszöntem. Rettentően szánalmasan éreztem magam. Vagyis.. inkább kínosan. Egy jó húsz perc után értem csak haza. Zörögtem egy sort a kulcsommal.. le is ejtettem azt, egy mozdulattal. De végül csak bejutottam. Bent lakótársam fogadott. Kaját csomagolt nekem és magának is. Nagy mosollyal fordult felém amikor meglátott.
- Hol voltál eddig te csavargó?!
- Neked is szia – nevettem el magam, majd közelebb mentem az egyetlen emberhez, akit barátomnak tudok nevezni s szorosan magamhoz öleltem. Kabi meglepődött. Hatalmasakat pislogott, s nem értette mégis mi az édes kínt csinálok.
- Kabi... haza akarok menni...

**Uchiha Kagami** Hétf. Aug. 27 2018, 23:09

Szervusz!

Tőled várható, igényes munka, bár nekem kicsit rövidkének hatott. Nem is szaporítanám a szót, jutalmad

+8 chakra.

További jó játékot! És gratula az A szinthez!

Kagami

**Hirota Yukionna** Szer. Okt. 31 2018, 18:47

Időbeli elhelyezés: Valahol a chunnin vizsga előtt.

kaland célja: Jellemfejlődés

Obszcén, trágár szavakat tartalmazhat

Ideiglenes meló...

Az éjszaka sötét volt. A levegőben félelem keringett. Az ember már csak a halálban bízhatott. Könnyes szemmel a társamra nézek, szemében a halál szelleme tükröződött vissza. Lassan kimerészkedek búvóhelyemről és az egyik őr mögé lopózok. Tenyeremet hátulról szájára helyezem, míg a másik kezemmel átkarolom a torkát. Szemei kidüllednek, nyakán lüktetnek az erek. Próbál kiáltani, szólni társainak... de visszafolyom torkába a szavakat. Lassan eszméletét veszti, lelke kiszorul a szeméből. Majd halkan a földre hull. Kezemmel társamnak intek, aki lassan utánam jön. Közelebb menjünk a falhoz. Hátammal nekidőlök, majd kezembe veszek egy kunait. Közel megyek az ajtóhoz, kezemet a hideg kilincsre helyezem, majd lenyomom. Az ajtó, csikorgó hanggal kinyílik, a házból léptek hangja hallatszik. Egy másik őr lép ki a házból, szemével a tájat kémleli. A háta mögé megyek, száját befogom, majd a fegyverrel átvágom a torkát. Az értelem hirtelen tűnik el szemeiből. Én pedig csak nézem, ahogy az élet lassan elpárolog testéből, és maga után csak egy üres bábot hagy. Az én bábomat. Sálamat rákötöm a test torkára, elrejtve így a vágást. Szemüvege bepárásodott ruhája összekoszolódott. Én pedig még sérülten, vérrel borítva is folytatom tervünket. Chakrafonolakat irányítok, a bábom létfontosságú pontjaira, majd felállítom. Majd visszaküldöm, hallom, látom amint belép társai körébe. Háta mögött, kezébe fog egy kést. Leüti társait, akik értetlenül néznek vissza rá a földről. Majd elengedem a bábomat, aki így társaira esik. Belépek a félkómás emberkupac közé, és a még eszméleténél lévő embereket, egy mozdulattal a másvilágra küldöm. A levegő a haláltól szennyezve bűzlött...

-Ajóbüdösszennyeszoknitokat! – keltem fel egy elég vérengzős és kissé gyérül megfogalmazott álmomból. Aww, ez a cucc is az emo korszakomból maradhatott itt. Akkoriban nagyon benne voltam a gyilkolászásban. Mármint, mániákusan azt képzeltem, hogy belőlem egy brutális orrgyilkos lesz. Aztán az élet pofán vágott egy nagy fémtáblával.. jelesül, a lakbérrel. Tiszta mencinek éreztem magam attól, hogy egy vajazó késsel gyilkolászom a plüsseim. Akkoriban sok ilyen álmom volt. Mindegyik tele volt izgalommal és feszültséggel. Szerettem azt érezni, hogy nálam nincs is erősebb a földön. Én voltam a csúcs, az űber, a kaffa, a minden gusztustalan szleng. Aztán a jó részeknél általában felriadtam. Talán kicsit féltem is ezektől az álmoktól. Az összes vértől bűzlött, aminek a szagát aztán egész nap éreztem. S néha elgondolkodtatott, hogy most tényleg csak a képzeletem szülte-e, vagy egy látomás volt. Így tíz évvel később azonban a „látomás” is csak valami gyermeki babonának tűnik. Nagyon nem úgy néz ki, hogy valaha is pénzért fogok ölni. Vagy ha mégis, az tök törvényes lesz. Ha meg nem, akkor megpaskolom a múltbéli énem hátát, hogy menjen, ahova én gondolom, mert szerettem a nyugis életemet. Oke, ez így túlzás. Nem szeretem, de nem cserélném le az álmaimban szereplő cuccokra. Semmi kedvem életveszélyes küldetésekhez. Bár most is ezt csinálom. Najóvan Yuki ezt megmagyaráztam. Lényegében törvényes szeretek lenni. Állandó lakhelyes. Satöbbi...

- Bumm bumm tss, tss bumm tsss, nyááj bumm tsssssss! – énekeltem valami dallamot. Igen, ez dob meg cintányér meg ilyenek akartak lenni. Csak nem igazán vagyok egy zenei tehetség. Na de oszt ez mégis kit érdekel?! Cuki vagyok, és ennyi a fontos... a többit ki nem szarja le?!! – Rán viiith júú, júú-úúh, jú-úú! Ándö szon-órán vit júúúúú – Ömm... igen. Ez az én zenei ismeretem. Nem kérek rá beszólást, jó ez így oszt kuss legyen. Amúgy miről is akartam ma pofázni? Azt se tudom. Mire jó eme kalandocskácskacskakacsa? Azzal se vagyok tisztában. No, nem baj.

Ezzel a lendülettel kicsámborogtam a konyhába, élelem után kutatva. Kinyitottam a hűtő ajtaját. Kellemes hűvös szél csapott meg. Az ételhordó alkalmatosságban felgyulladt a lámba, s szorgosan megvilágította a bútordarab belsejében képződött porhálót, mely az egyetlen dolog volt benne. Üres a hűtő. Sivár. Nincs benne semmi kaja. De még egy fonnyadt alma, vagy penészes paradicsom se. Kabi küldetésen van, ő nem vásárolt. Én meg... jahh, szóval ezért nincs kaja. De baszki, pénzem sincs! Fizetnem kell a fos lakbért, számlákat és még az itt lakhatásomért is. Jó, ez igazából az eltartásomért megy, Kabinak. Ő főz, mos, takarít, és nekem ezért fizetnem kell. Ki érti ezt?

Ahogy figyeltem tovább az elém táruló rém szomorú képet, egy cetlire lettem figyelmes, mely az egyik porháló alatt simult rá az üvegtálcára. Az a gyönyörködtetően ronda kézírás pedig az én cukorbogár lakótársamhoz tartozott.

Yuki, gondolom, mikor ezt olvasod, a hűtő már épp a saját öngyilkosságát tervezni. Ugyanis, ha van benne valami, nem veszed ezt észre. Szóval tömören... mire hazaérek, legyen tele eme fagyos doboz, különben magadra főzöl és mosol innentől kezdve.

Pusszantalak: Kabi

Ohh... ömm.. baszki.
Ezzel a gondolatmenettel futottam oda pénztárcámnak kinyilvánított cseppnyi irattartóhoz. A lábaim nem is látszódtak, úgy összemosódtak itt a nagy sietségben. Kerestem és kerestem és kerestem. Üres. Áttúrtam az ágyam; üres. Megnéztem az összes perselyem, de pár gombon kívül más nem esett ki belőle. Á-á-á... miért vannak gombok a perselyeimben? Miért vannak perselyEIM? Mennyi, mennyi kérdés amire rá se jöttem volna ha nem lennék kifosztva. De baszka, pár napja kaptam fizut, akkor ez most mi? Ohhjajajaja... most jut eszembe hogy tegnap voltam vásárolni. De egy pár süti, egy jegyzetfüzet, egy plüssállat és egy könyv nem kerül ennyibe... ohh... de... és.. még tartozom a boltban az eladónak is. YUKIBAZDMEG! Mekkora egy szerencsétlenség halom vagy? Ha máglyára dobnak, téged használnak gyújtósnak. Pfuristen.... Kabi pár nap múlva hazaért... addig hogy fogok pénzt keresni?! A cuccaimat nem adhatom el... basszus... kelleni fog valami gyors ideiglenes meló.. amiből elég pénzt kaphatok egy olcsó nagybevásárláshoz...
Szóval indulás! Eme mozdulattal, felkötöttem hajamat, összepakoltam kistáskámat és elindultam ~~világgá~~ pénzt keresni. Egy ideig matattam meg zörögtem a kulccsal. Kétszer le is ejtettem. De végül csak megindultam. Az emberek, ahogy mindig, most is eléggé elkeserítőek voltak. Mindenki bámult maga elé. Nézték meredten a földet. Egymás szemébe egyszer sem néztek. Ismeretlenek haladtak el ismeretlenek mellett... szótlanul. Rideg tekintetüket csak néha emelték fel cipőjükről. A vér is megfagyott volna bennem, ha érdekelne. De igazából... ez akkor is rettenetesen elkeserítő. Itt minden és mindenki olyan depresszív. Se egy köszönés, se egy kósza mosoly. Mindenki csak megy... mint a sétáló hullák. Félnek egymás szemébe nézni. Félnek, hogy felismerik önmagukat a másikban. Rettegnek az igazságtól. Rettegnek attól, hogyhogy szembetalálkoznak önmagukkal, be kell ismerniük minden hibájukat. Gyávák... mert félnek a saját hibáiktól... félnek, hogy azoktól rosszak lesznek, hogy azoktól elvesznek, hogy üressé válnak és hogy azok miatt kinézik őket... félnek, hogyha sétálnak majd az utcán, mindenki őket fogja bámulni. Pedig épp ettől az elnyomástól, ettől az önmaguk elől való elrejtőzéstől lesznek furcsák és rémisztőek. Én ezért bámulom meg őket. Ettől.. olyan üresek, amilyenné félnek válni...
Nahh, de már megint baromságokon kezdtem elmélkedni. Nem való nekem ez a gondolkodás. Nem az én stílusom. Azonban amint észrevettem, a figyelés se. Hatalmas szerencsétlenségre egy mozdulattal nekisétáltam egy oszlopnak. Ohh, hogy egyem a zúzámat, milyen kis ügyes pelyhes kiskacsa vagyok én. de, mintha csak a sors fintora lett volna, egy jó pár ideiglenes és kevésbé ideiglenes állást találtam magamnak. Majd, mint minden normális és teljesen épelméjű ember, nekiálltam pofázni ott, magamnak.
- Kutyasétáltató... áhh, elhagynám az összes ebet... takarítás.. nem. Felújítás ..soha. „Ifjú hölgyet keresek ágyneműáthúzásra és vízhőfok ellenőrzésre”... oke... ide se megyek. „Kórházi és Proszektúrai feljegyzőt keresünk.” Hát... ez végül is ideiglenes állás. Írnom kell meg rajzolnom, amit az aktuális főnököm diktál. Nem hangzik ez olyan szarul... és egészen jól is fizet... na jó’van Yukkkki, ucccuuu neki! – azzal megindultam Kirigakure kórháza felé, kezemben egy a hirdetésről letépett cetlivel.
Wahh, utálok gyalogolni. Mozogni is utálok. Minek lettem én shinobi? Ohh, francért foglalkozok én ezzel. Gyerünk Yuki, egyik lábat a másik után... és menj előre. Csak menj és lépj. Meg ne állj, mert megesznek a préri kutyák. Várjunk ennek semmi értelme. Itt a vízikuyák esznek meg. Amik olyanok, mint a vízilovak, de mégis olyanok, mint a sellők. Mindegy.. a lényeg, hogy édesek mint mézben a kockacukor.
Na de lassan, mégis egész biztosan elértem a kórházat. A hófehér falakról visszatükröződött a nap fénye. Beléptem a fertőtlenítőszagú, lamináltpadlós, pasztellszínekben pompázó előcsarnokba. Ahol egy kisebb pultnál ült az eligazító néni vagy hogy hívják azt a banyát. Fintorogva közelítettem meg. Majd ott, lábujjhegyre álltam s rátámaszkodtam alkarral a pultra. Onnan néztem a nőt, s nyújtottam felé a cetlit.
- Az állásizére jelentkeznék. Írni, rajzolni tudok. Ééééés mikor kapnék fizut? – vah... gyűlölök emberekkel beszélni. Kiráz tőle a hideg.
- Neve?
- Hirota Yukionna
- Kora?
- 15
- Ennyi idősen, nem lenne rosszul az elhunytak vagy épp a friss műtöttek látványától?
- Nem igazán.
- Képes gyorsan írni, olvashatóan?
- Természetesen – izé.. úgy ahogy
- Beosztása?
- Genin
- Minek jön egy shinobi ilyen állásra?
- Hosszú történet.. a lényeg, hogy nem vet fel a pénz, úgyhogy szükségem van erre a melóra
- Rendben. Ezt töltse ki – nyomott a kezembe egy papírt – adja vissza, majd holnap reggel 7-re legyen itt.
- Rendben van. – Vettem át a kitöltendő papírt. Szépen lehuppantam vele, egy, a már agyonhasznált fotelek egyikébe. A műanyagszékek túl kényelmetlennek tűntek. Majd nekiálltam kitölteni a papirost. Neve, születési dátuma, státusza, betegségei, iskolai képzettségei, kórtörténete.. stb.. kb az egész életemet tudni akarták. Na de nem baj. szépen visszavittem a banyának a lapot, majd elugráltam haza. A boldog tudattal, hogy hamarosan lesz pénzem. Na de várjunk... azt nem mondta, hogy mikor kapok fizut. Ehhww.. na mindegy. Majd holnap megkérdezem.
Otthon, igazából nem csináltam semmit. Tésztát főztem, mert az még volt otthon és képes vagyok elkészíteni. S azt ettem meg. Magában. Üresen. Undorító volt. De ha az embernek nincs pénze másra, akkor mégis mihez kezdhetne? Szóval megebédeltem, majd ledőltem. Olvasgattam. Igazából, szeretek olvasni. Bár ezt az ember nem nézné ki belőlem. Én se magamból. De minek pofázok erről? Wahh.. néha magamat is úgy tudom untatni, hogy a fejem is belesajdul.
A nap végén megint ettem egy kis tésztát. Majd elugrottam pancsizni. Jó nagy habfürdőt csináltam, és órákig bent áztam. Megmostam az a szénahalmot amit a hajamnak nevezek, majd végül kimásztam a jó meleg vízből. Felvettem a csoda csinos fekete alapon fehér bárány mintás pizsamámat, majd bevonultam a szobámba s álomra hajtottam azt a gyönyörű kis fejemet.
Másnap korán reggel, fél hatkor keltett az ébresztő. Ohh, hogy az a büdös retkes rohadt élet! A francért kell nekem pénzt keresni.
- Csak.. még.. öt.. percet..
Ezzel a lendülettel hajtottam vissza a puha párnára buksimat. Majd mikor úgy éreztem letelt eme öt csodás perc, kinyitottam szemeimet. Harminc perc múlva hét
- Ohh, hogy az a büdös *******sípszó*****
Lóhalálában készültem össze. Felkaptam a szokásos rucimat, mely a szekrény legtetején elhelyezkedő póló volt. Ez esetben egy szürke darab. Erre felkaptam a koromszín pulcsimat. Felvettem a színben ehhez társuló nadrágom és a lábszárközépig érő csizmácskám. Összefogtam a hajam és elvégeztem a szokásos szépítkezési beavatkozásaim, majd olyan gyorsan indultam el, hogy még a nyomaimat se lehetett látni. Háztetőkön, faágakon ugráltam végig, olyan gyorsan, ahogy a lábam bírta. De szerencsére pont odaértem hétre, amikorra kellett. egy mosollyal jeleztem a recepciós banyának, hogy „hello itt vagyok”. Mire ő unott képpel intett, hogy tolja oda a valagam. Szépen odakaptattam, mire intett, hogy várjak. Na szuper.. azért siettem ennyire, hogy aztán még várjak is.
Szinte éreztem, ahogy a hatalmas fekete karikák húzzák le szemem alól a bőrt. Egy röpke negyed óra múlva, megjelent, egy magasabb, fehér köpenyes nő. Szemüveget hordott. Hosszú vörös haját egy gyors kontyba tűzte fel. Kezében egy irattartó, tűzős mappa volt, azon megannyi papírral. Váltott pár szót a recepciós boszorkánnyal, majd felém fordult. Kedves mosollyal nyújtotta a kezét.
- Szerbusz. Dr. Shimazaki Mineko vagyok. Téged hogy hívnak?
- Hirota Yukionna. – döntöttem meg kicsit fejem üdvözlésképpen, s megráztam a felém nyújtott kezét.
- Ma én leszek a főnököd. Magyarán az az orvos, akit követned kell, s jegyezd fel, kérlek minden szavam. – Mondta, majd levett a pultról egy vastagabb füzetet és pár tollal együtt a kezembe nyomta. Én bólintottam, jelezvén, hogy megértettem a feladatom. – Este hétkor végzünk, addig tart a te műszakod is – Hohohohohhohohohohohoooogy 12 óra?! Azt hitem ez valami jóval egyszerűbb és nyugisabb meló lesz. Nagyon remélem, hogy ennyi pénzért legalább jó sok pénzt kapok. – Indulhatunk? – kérdezte, mire én újfent bólintottam.
Sokat bólogatok. Olyan vagyok mint azok a játékkutyák akik folyton dobálják a fejüket. Pfuhh.. hosszú nap lesz ez. Ezután rám lett parancsolva, hogy öltözzek át. Nafasza. Kaptam egy világoskék pólót, meg egy annál kicsit sötétebb nadrágot. Gondolom azért, hogy ne vigyem be a szutykot.
Vizittel kezdtünk. A doktornő diktált ezerrel, én meg írtam minden szart amit mondott. Kinek mije, hol és hogyan fáj. Felíratta velem a betegek nevét, a kórterem és az ágy számát is. Aztán a panaszokat, és hogy mivel hozták be, esetleg műtötték e, vagy csak műtétre vár. Azt is, hogy milyen gyógyszerekből mennyit kapott és mikor, és azt, hogy milyeneket kell még bevennie. S persze még sok ehhez hasonló szarságot. Az ott fekvő betegeskedő személyeknek, még azt is elmagyarázta, melyik gyógyszer mit tud, és kb. mit tartalmaz, ami allergén lehet. Nap végére, már én is kívülről fújtam ezeket.. annyiszor hallgattam végig.
Néha bementünk a nővérszobába.. ellenőrizte, minden rendben van e. Ez a nő... furcsamód, kedves volt mindenkivel. Mind a nővérekkel, mind a takarítókkal, mind a betegeivel. Ritkán lát ilyet az ember. Olya 10 óra körül járhattunk, amikor ő maga egy mozdulattal besietett az orvosoknak kijelölt pihenőhelységbe. Persze, követnem kellett oda is. Volt bent nem egy kanapé, fotel és ágy. Menőbb volt mint a lakás amiben élek. Asztal székekkel, hűtő, mikro... és hasonló szerek. Mineko lehuppant az egyik fotelbe, s kicsit kifújta magát.
- Yuki.. megtennéd, hogy leszaladsz a büféhez és hozol nekem egy kávét? – nézett rám, majd nyújtotta kezét amiben egy nagyobb adag apró volt – Tejjel és két bogyóval iszom.
- Rendben. – mondtam, bár igazából rohadtul nem volt kedvem ehhez az egészhez. Mi a szarért ugráltat? Nem a szolgálója vagyok... na mindegy.. a pénzért bármit – Máris hozom – mosolyodtam el hamisan, majd átvettem az aprót és elindultam a büfé felé. Pár perc alatt meg is jártam az egészet. Kikértem az italt, fizettem és még időben vissza is értem. Felettesem pedig egy boldog mosollyal konstatálta ezt.
- És Yuki... miért vállalkoztál erre az állásra?
- Hát.. tudja, nem vet fel a pénz jelenleg. És... otthonról elfogyott mondhatni minden élelem... és, a lakótársam nem nézné jó szemmel, ha ez így maradna, mire hazaér.
- És a születek? Ők nem tudnak pénzt adni?
- Ők sajna több éve elhunytak
- Ohh... sajnálom.. és honnan van így pénzetek?
- A lakótársam és én is, shinobiként munkálkodunk a faluban.
- Tényleg? Az igazán érdekes. Tudod, én magam is ninja volnék.. szanitéc, hogy pontos legyek. Ezért is dolgozom ugye itt... de erre gondolom magadtól is rájöttél.
- Természetesen – mosolyodtam el
- Gondolkoztál azon, hogy szanitéc ninja legyél?
- Hát.. ez nem az én asztalom... így nem került szóba és valószínűleg nem is fog.
- Én se gondoltam volna soha.. aztán nézz rám
- Nem ígérhetek semmit. - mosolyogtam
- Mindenesetre, ha meggondolod magad, én szívesen segítek a tanulásban
- köszönöm, de tényleg nem látok rá esélyt
- Hát..te tudod... Ohh... már jól elszaladt az idő. Megtennéd, hogy előkeresed a negyvenkettes, egyes aktáját és ideadod amit feljegyeztél róla? Az akta a kórtörténettel együtt abban a szekrényben van... valahol a felső polcon. – mutatott maga elé, egy magasabb tölgyfa bútorra.
- Azonnal. – mondtam, majd először kezébe adtam a füzetet, annál az oldalnál ahol a kívánt beteg adatai vannak, majd elindultam a szekrény felé. Kikeresgéltem a bácsi nevét és pár ugrással képes voltam leszedni azt a pakkot ami kellett. Leadtam ezt is a nőnek, ő pedig egy mosollyal konstatálta mindezt. Egy jó fél órán át olvasgatta ezeket, míg én bambán bámultam ki a fejemből és az ablakon.
- Ohh basszus, el fogok késni! – pattant fel felettesem a székből, majd egy újabb papírt nyomott a kezembe. – Tedd meg nekem, hogy rendbe rakod a gyógyszeres szekrényt. Itt van, mi alapján kell őket rendezni, a nevük is ott van és kérlek írd fel ide, miből mennyi van. Rohanok a műtőbe. Ha ezzel megvagy, egy emelettel lejjebb, egy ugyanilyen szekrénynél is csináld meg ezt, majd gyere vissza és várj meg! Sok sikert, szia! – mondta, majd el is rohant, minden papírral együtt.
Nahh tehát akkor összegezzük a dolgokat. Idejöttem azért, hogy felírjam amiket mondd... erre konkrétan az asszisztensévé avanzsáltam, ami egy sokkal bonyibb és megerőltetőbb meló, ugyanazért a pénzért. Ez kicseszés, kérem szépen. Nyaaaaaa.. semmi kedvem ehhez az egészhez. haza akarok menni és enni és aludni és pihiszkélni és jól érezni magam és nyaaaaa... nem akarok itt lenni. De ha nem csinálom végig, akkor tutira nem lesz pénzem, így nem lesz kaja, aztán Kabi megöl, és tiszta ruhám se lesz többet. Nyahh.. az élet szar.
Egy nagy sóhajtással konstatáltam sanyarú sorsomat, majd elindultam a szekrény felé. Tonna számra álltak benne gyógyszerek, teljesen össze-vissza. Szupcsi. Lenéztem a kezemben lévő kis papírra és elkezdtem rendezgetni a cuccokat. Optalgin, Algopirin, Meloxep, Naprosyn, Nospa.. és még jó pár ezer kimondhatatlan nevű izé. Fájdalomcsillapítók, altatók, nyugtatók, görcsoldók, vitaminok... szépen mindet sorba pakoltam, a maga kis polcára, s meg is számoltam, miből mennyi van. Mikor végeztem, lerongyoltam egy emelettel lejjebb. Útközben egy nénit láttam. Szegény járókerettel csoszogott előre.. próbált lehajolni az imént elhagyott pudingjáért. Kezébe adtam a keresett nasit, majd folytattam utam. Míg leértem, egy ápolónak is segítettem, helyükre vinni a lepedőket és ágyneműhuzatokat, mert látszott raja, hogy nehezen bírja őket. Végül megérkeztem a szekrényhez. Pakoltam, pakoltam és pakoltam majd létszámot ellenőriztem. Mindennel együtt úgy röpke max. két óra alatt végeztem is. de a doktornő még sehol se volt. Egyem a fejem basszus. Holt unalmas ez az egész. Fárasztóbb mint egy valamilyen küldetés. De tényleg, itt fog kirohadni a belem, ha ezt így folytatom. És még csak most lesz ebédidő. Lehuppantam az orvosi szoba asztalának egy székéhez és vártam...
Egy fél óra múlva, felettesem meg is érkezett. Üdvözöltem, ahogy ő is engem. Kikérdezte, hogy végeztem- e mindennel, mire egy fáradt bólintással jeleztem, hogy igen. Ő maga, kicsit kifulladt a műtéttől. Elterült egy kanapén, majd leküldött ebédért, s szólt, hogy ha rá hivatkozok, a menzán én is kapok személyzeti kaját. Máris nagyobb energiával mentem le, s kértem ki az ételt. gyomrom már úgy korgott, mint egy újszülött raptor. Az ebédünk, egy elég gyérül megpakolt ramen volt.. ewww.. megint tészta. Na de a kaja, az kaja. Felvittem a doktornőnek is az ételt, amit nem kis hálával fogadott. Jómagam pedig az asztalkához leülve toltam be az éltető táplálékot. Ebéd közben megkaptam az újabb feladatot.. és lassan lettem egyre idegesebb.. mivel tényleg olyanná váltam, mint valami asszisztens, akit kedve szerint ugráltathat. Miután megkajáltam, mehettem le a hullaházba ( aminek eskü valami szebb nevet mondott, de nem jegyeztem meg) hogy az ott dolgozó pasit megkérdezem, hogy a tegnap elhunyt férfinak meg tudták-e állapítani, elhalálozásának okát. Egy mély levegővétellel, és teljesen szétrobban idegekkel mentem ki a kórház mögötti kis udvarra, amivel szemben ott pihent a hullaház. De sajna elég lassan értem oda, mivel utamat több macsek is keresztezte, akiket természetesen meg kellett simogatnom. Végül beléptem a hányásszínűre festett épületbe. Nem sokat kellett várnom, a férfi akit kerestem ki is robogott, hogy megnézze, ki hatolt be a birtokára. Elmondtam érkezésem okát, mire ő olyan szakszavakkal kezdett dobálózni, amiket életemben nem hallottam. .. de azért lejegyzeteltem mindent. Végül megköszöntem a segítséget és eljöttem. Újfent megvakargattam a macsekokat, majd visszatértem a doktornőhöz, akitől indultam.
Átnyújtottam a papírt, mire ő pár hümmögés keretében kimondta a diagnózist.
- Ohh.. tehát mérgezés.
JAHH, HOGY EZT JELENTETTE AZ A SÁTÁNŰZŐ MONOLÓG! ~ világosultam meg.
- Gondolom nem sokat értettél abból amit elmondott
- Csak a kötőszavakat – mosolyodtam el.
- Gyere.. elmagyarázom.. ne halj már meg hülyén – vigyorodott el
Bólintottam, majd leültem mellé, s hallgattam amint magyarázza a szörnyűbbnél is sokkal szörnyűbb szavak jelentéseit. Be kell vallanom.. egészen felkeltette az érdeklődésem ez az egész. Pedig nem sok minden szokott érdekelni. Bár doki tuti nem lennék.. az túl sok mindennel járna. Legfőképp munkával és tanulással. Magyarul: fúj. De mégis érdekes volt hallgatni mi mindent mondott. Miután befejezte a magyarázást, már teljesen másról kezdett el papolni. Mesélt a kórházban előforduló legfurcsább esetekről.. a poénos betegekről, sőt, arról is, amikor egy kisfiú feldugott az orrába egy villanykörtét... igen, ez nekem is furán hangzott és nem igazán akartam elhinni.. de elfogadtam. Élvezettel hallgattam, ő pedig élvezettel mesélt. Örült, hogy van valaki akinek elmondhatja a történeteit. volt egy kislány, aki leborotválta a babát haját, majd csodálkozott, hogy nem nőtt vissza és sírva jött be a rendelőbe. Mint megtudtam, a játék aztán nehézkes plasztikai beavatkozásokon vett keresztül, de csináltak neki hajat. Édes kis történet volt ez.. s megannyi más is még.
Jó ideig eltartott ez a mesedélután. De furcsamód nem bántam. Tényleg érdekes volt.. ami nálam ritkaságnak számít. Szinte észre se vettem, hogy elszaladt velünk az idő vasfoga. Újabb vizit. Megint körbejártuk az eeegééész kórházat. Nyahh.. és már mindenem kivan. Haza akarok menni, de még 2 és fél óra hátra van a műszakból. Továbbra is írtam mindent, amit a doktornő mondott. Annyi kivétellel, hogy most sikerült egy pár rajzocskát is odarittyentenem unalmamban. Egyszerűen, már nem fog eléggé az agyam. Mikor ezzel is megvoltunk, felettesem elvonult aludni. Én addig segítettem a nővéreknek kiosztani a vacsorát, s szerencsére tudtam is bugázni egy pár kiflit meg tömlős sajtot így én is jól bekajálhattam így estére. Ezután sok feladatom nem maradt. Így volt időm hallgatni még a doktornő történeteit. A nap utolsó fele már nyugisan telt. Nem maradt feladat.
Este hétkor végre leléphettem, de egy utolsó kérdésem még maradt.
- És... mikor kapok fizetést?
- Ohh.. egy hetes munka. Tehát amikor letelik ez a hét, azonnal.
- E-e-e-e-e-e-egy hét?!
- Igen. Nem tudtad?
Erre már csak egy kínos mosolyt tudtam mutatni. Majd Elköszöntem, és elindultam haza. el se hiszem. Még hat teljes napon keresztül dolgozhatok, látástól mikulásig. Baszki. Biztos vagyok benne, hogy nem fogom bírni. Itt fogok meghalni. Hogy is képzeltem? egy teljes hét. Bár... annyira azért nem rossz. De nem fogom kibírni az egy teljes hetet... egyszerűen... nem...
Ezen gondolatokkal értem végül haza. Pár perc alatt lefürödtem és már ágyban is voltam... holnap kelhetek fel újra...
Annyi pozitívumot fel tudok sorolni a korházban töltött egy hetemről, hogy igazán jókat és jó sokat ettem. A végére már tényleg úgy éreztem magam, mint valami bejárónő. Segítettem az ágyneműk elpakolásában. Mosogattam étkezések után, levittem a szemetet és a veszélyes hulladékot. Rendet raktam az étkezőben és villanykörtéket cserélgettem. Sorrendbe raktam a betegek aktáit. Ezerrel cipeltem a kávét a doktornőnek (aki mint kiderült, egész héten a felettesem lett). Segítettem a konyhán az ebéd főzésében. Meg persze a reggeli és a vacsoraosztásban. egy párszor lementem a kórház rendelői részéhez és sorszámot osztottam. Volt olyan is, hogy a hullaházba mentem át, feljegyezni, amit az ottani doktor diktál. Aztán macskákat is etettem, akik a kórház kertjében laknak. S megannyit hallgattam mind a betegek, mind a doktorok s mind az ápolónők történeteit. Elképesztő volt. Ez az egész.. egy teljesen más világ, mint amiben mi élünk. S furcsa mód.. egész érdekes volt ez az egy hét..
Az utolsó napomon, amit ott töltöttem, Minekoval a mentális betegségekről beszélgettünk. Skizofrénia és tudathasadás.. Furcsa mód, a két betegséget gyakran keverik.. Mégis sokban különböznek. Ezen kívül, megtanultam nem is egy dolgot a sebek kezeléséről.. Természetesen, az egyszerűbb, chakrát nem igénylő módon. S megannyi gyógyszert és annak összetételét fújom már kívülről.. nem saját akaratomból. valószínű, hogy az itt megszerzett tudást, hamar el fogom veszíteni. Persze, nem mondom, hogy minden pillanatot élveztem.. sőt. a kekeckedő betegek és hozzátartozók. A pökhendi dolgozók. A nem egy gusztustalan feladat. És persze a legfontosabb.. .dolgoznom kellett... undorító... Semmit se utálok jobban a munkánál. De basszus, a pénzért ezt is meg kell tenni. Szóval összességében, egészen elviselhető volt ez a hét nap. És kerestem vele egy csomó pénzt. Johh.. annyira azért nem csomót... de nahhh... eleget.. egy.. kis kupacot.
Bár, bevallom őszintén, az utolsó napot már csak végigszenvedtem. Begörbült háttal, depisen csináltam minden feladatot. az arcom helyén már csak két hatalmas fekete folt volt és néha még a szóképzés is nehezemre esett, így inkább csak dünnyögtem, mint valami elcseszett medvebocs. amikor tudtam leültem, sőt, volt amikor majdnem be is aludtam a széken. Jó.. volt amikor be is aludtam, de ez mellékes. Szerencsére, aznap már sok dolgom nem volt. Macskákat etettem és jegyzeteltem.. és azt vettem észre, hogy minden nap egyre többet rajzoltam az írás mellé. Vasárnapra már, az egész füzet szinte firkákból állt... se nem volt baj elméletben.. vagy nem tudom.. nem kérdeztem. Nahh, de ez szerintem lényegtelen.
Mikor az óra hetet ütött, már rohantam volna haza, de leesett, hogy nem kell sietnem. Kabi csak holnap jön haza... és fel kellett még vennem a fizetésemet. Így utoljára még lecsattogtam a recepciós boszorkányhoz és megvillantottam neki a pénzsóvár vigyoromat.
- Szeretném felvenni a fizetésem!
- Itt írja alá. – nyomott fejem alá egy papírt. Megforgattam csodaszép szemeimet, és odarittyentettem életem legszebb aláírását. A boszi vetett rá egy pillantást, majd elsüllyesztette egy fiók mélyére. Elővett eztán egy másik fiókból egy borítékot a nevemmel és átnyújtotta. – Köszönjük a munkádat, várjuk vissza... – mormolta a sablondumát úgy, hogy rám se nézett.
Egy hatalmas sóhajjal vettem el azt és indultam volna haza, mikor is a doktornő állt elém.
- Mész is?
- Ledolgoztam az egy hetemet és már van pénzem ételre – mosolyodtam el és meglobogtattam a borítékot.
- És.. változott a véleményed az első beszélgetésünk óta? Fogunk még találkozni?
- Talán... de nem ígérhetek semmit – Dobtam be még egy vigyort, majd elköszöntem.. ahogy ő is tőlem.
Utam innen azonnal egy éjjel-nappali kisboltba vezetett. Megvettem az életmentő ételeket. sajtot, tejfölt, zöldséget, gyümölcsöt, húst, csokit, tejet és persze nem egy instant ételt... ínségesebb időre. Így sikerült elvernem az 1 hét alatt megkeresett pénzem, mindössze 27 perc alatt. Taps Yuki. Ügyes vagy.
Nagy nehezen hazacipeltem a mázsás szatyraimat. Otthon még szórakoztam egy kicsit a kulccsal, hátha felkelnek rá a szomszédok. Mikor bejutottam, be is pakoltam a hűtőbe, de a cetlit benne hagytam.. jó lesz az máskorra még. Mikor mindennel megvoltam, jutalmul megettem egy csokit, majd beültem egy kád forró vízbe. Majd egy óráig áztattam magam. Megszabadultam a kórház fertőtlenítő szagától. Végezetül magamra kaptam pizsimet és bebújtam a jó meleg ágyikómba. Kikapcsoltam az ébresztőt.. hiszen holnap nem kel felkelnem. Majd megnéztem a naptárat...
- Jövő héten kell lakbért fizetni... OHH HOGY AZ A *************

**Senju Tobirama** Csüt. Nov. 01 2018, 13:13

Üdv!

Szép élmény volt, érdekes témaválasztás, bár én spec mindig szeretem olvasni, hogy miként boldogulnak a shinobik a mindennapokban. Sokkalta emberibbnek festi le őket, ami kivétel nélkül hozzá ad a róluk alkotott képnek. Nem beszélve arról, hogy ha jól értelmezem, akkor ezzel Yuki kb érdeklődést mutatott ki az orvoslás irányába.. a végén még ő is szanitéc lesz? Very Happy

Akárhogy is... így második élményednél, melyet olvastam, kezdem azt hinni, hogy a szennyes zokni eléggé visszatérő motívum... talán sokat találkozik vele?
Mindenesetre a jutalmad:
+11 Chakra
+3 TJP a kitartásért
És ha nagyon kitartóan számolgatott, talán maradt +2000 Ryo is Very Happy

Egy élmény volt! ^^

**Hirota Yukionna** Hétf. Márc. 25 2019, 19:59

Elvétett lapok, a nagy tétű fogadás

Kaland időbeli elhelyezése: Chuunin vizsga utáni időkben
Kaland célja: Igazából nem sok van :DD
Lehet, hogy tartalmaz trágár szavakat, de nem vagyok benne biztos :")

Szabadnap. Milyen csodálatos dolog... a nap, amit pihenéssel lehet tölteni... egyedül. Nincsenek fajtársak, nincsenek viták, nincsenek zajok... sehol sincs az a sok ijesztő, idegesítő ember. Csak én vagyok itthon, és a gondolataim... Egyszerűen felüdítő érzés, amint az ágynemű simogatja a bőröm. S csak ülök bebugyolálódva, mint egy nagy puha boldog puffancs és figyelem a külvilágot. Térfigyelőként csücsülök a fényesre mosott ablaküveg mögött és a függöny mellől kikandikálva tekintek le a pornépre. Figyelem, ahogy a nyomorék emberek sétálgatnak.. Mindegyikkőjükhöz kitalálok egy-egy rövidebb történetet. A kisfiú fehér kabátban biztos, hogy valami fontos család fia és arra kárhoztatott, hogy elköltsön minden pénz és felnőttkorára egy igazi seggfej legyen. Vagy a pici csajszi ott a rózsaszín kantárs ruhában.. biztos a családja öltözteti. Előre látom, hogy a mostani elnyomás miatt felnőtt korában ki fog törni és olya dolgokat fog csinálni pénzért, amit senki se néz jó szemmel. Például disznókat patkol vagy ilyenek. Höh.. rögtön rosszra gondoltál, mi?
A létező legnagyobb bánatomra azonban nem élvezhettem sokáig a nyugodt csend zaját. Nem figyelhettem az utcán járkáló szánalmasabbnál szánalmasabb embereket és nem is bámulhattam bambán a felhőket, mint egy épp rohamot kapott csivava. Hiszen, van egy lakótársam. Egy, a társadalmi ranglétra legtetején álló „népszerű” valaki, akiért epekednek a másik nem képviselői. Meg néha a sajátjai is. Egyszóval: „Menő”. .. vagy hogy hívják ezt a mai fiatalok.
- YUKIIII – Csörtetett be, akár egy elcseszett viziló.
Én még mindig az ágyban feküdtem. Pontosabban ültem. A paplanom pedig a fejemre volt húzva. Úgy nézhettem ki, mint Marika néni aki épp a piacra siet. Mikor benyitott, összeszűkítettem szemhéjaimat és egy fújtató hangot adtam ki. Jelezvén: Most nem igazán alkalmas. Hiszen, szabadnapokon, az átlagember ilyenkor még alszik, vagy legalább punnyad és kipiheni az összes többi napot amit átélt. Születéstől kezdve. De ez a különleges alfaj, amit lakótársnak neveznek, már hajnalban felébred. Ruhát válogat, reggelizik, fut... de ami ezek közül számomra a legmegviselőbb... szociális életet él. És ennek a társasági létnek én vagyok az indítóköve. Hiszen, mielőtt indulásra adná a fejét, a lakótárs nevezetű lény, hosszasan forgolódik és mutogatja magát, megerősítő és elismerő szavakat várva. Néha úgy érzem, hogy egy egész éljenző bizottság is kevés lenne neki. Jó-e így a haja, jó-e a ruhája... és bla-bla-bla, a többi kamaszos baromság. Ugye, a lakótársnak nevezett faj mellettem honos példánya most éli a köznyelvben „tininek” ismert korszakot. Ilyenkor, ebben a lényben annyira túltengnek a hormonok és a szaporodási vágy, hogy mindent megtesz azért, hogy felkeltse a másik nem figyelmét. Milyen önfeláldozó fajfenntartó lépés.. Gyönyörű.
- Yukiiii!- Hallatszott az újabb sikító hang. A lakótárs nevezetű lény újabb próbálkozást tett, hogy kapcsolatba lépjen velem.
Arcomon még kilvasható volt a puha párnám összes nyoma.. sőt, az álmaim és a tegnapi vacsorám is. Hajam szana meg szerte állt, akár egy lovardai szénakazal. Arcom vetekedett egy gyerekkönyvből ismert rémével. Ha tükörbe néznék, biztos én is megrémülnék magamtól. Vettem egy mély levegőt, majd lassan elkezdtem felfogni, hogy hozzám szóltak.
- Mivanmáááááár? –Hisztiztem annyira látványosan, amennyire csak tudtam.
- Na, a barátnőimmel elmegyek enni. Csinos vagyok így? Lehet lesz ott pár srác is és nem akarok beégni előttük.
- Jah, tisztára csábítasz meg minden miaszarom bók, csak iiinduuuulj – folytattam a nyafogást.
- Egy szóval se mondtam, hogy befejeztem! Cöhh... faragatlan tuskó!... Na, de lényeg a lényegben, kajálás után átjönnek a csajok egy kicsit kártyázni. Meg ha úgy alakul pár srác is – kuncogott.
- Aha, szuper jó szórakozást, ne termékenyülj meg, szia – Majd már éppen húztam vissza fejem búbjára a takarót és tértem volna vissza az eddigi megfigyelőállásomba, amikor realizálódott bennem a barna hajú lány minden szava – U-ugye rosszul értettem? – kezdett remegni a hangom, akár egy vacogó pingviné. - H-hogy... ide ..emberek jöjjenek... a szabadnapomon? Ismeretlen hisztis libák, és párzási vágytól fűtött maguktól is epedező hímnemű vasgyúró kis pávák?
- Igen, mi ezzel a baj? – Nézett értetlenül a lakótársam. Mégis milyen kérdés ez?
Felálltam majd lassan odasétáltam hozzá. Kezeimet felemeltem, majd a vállára helyeztem őket. Belenéztem a szemébe, majd sóhajtottam egyet.
- Minden... - válaszoltam halkan.
- Ki fogod bírni- legyintett Kabi, majd lesodorta kezeimet a válláról.
- Te kibírnád, ha pár kecske rituálisan szétmarcangolná az agyad, hogy aztán visszatöltsék azt a beleidbe hogy hullaként is szarhass?– kérdeztem kikerekedett szemmel. Tökéletesen lejött arcomról a méla undor és a pánik gyönyörű szerelemgyereke. De Kabinak ez nem volt elég.
- Ennek mi köze van ahhoz, hogy ma vendégeink lesznek?
- Több mint gondolnád... – forgattam meg szemeimet – Először is.. vendégeINK? Az lehet, hogy ők a te befogadott őslakosaid lesznek, de, hogy én aztán rájuk se fújom a levegőt az biztos. Tudod milyen szaguk van az ilyen lényeknek?
- Ha-ha, marha vicces. Yukkancs.. Tokubetsu Jounin vagy és ilyeneken hisztizel? Hamarosan rengeteg dolgod lesz a faluban.. emberekkel. Szerintem nem ártana egy kicsit szocializálódnod! – Sz-sz-sz-sz-szocializálódni? Ez a szó ismétlődött a fejemben, egyre halkabban és elnyújtottabban. Mintha egy rossz átok lenne. Rémes. - Na elmentem! Készülj, olyan négy körül JÖVÜNK haza. – Azzal a barna hajú lány csak úgy kisuhant a szobámból. Láttam még meglobbanni fürtjeit és kihívóan rövid szoknyáját az ajtóban. Cipője csak úgy kopogott a frissen felmosott parkettán. Kiakasztó. Ezt a mozdulatot kulcscsörömpölés követte. Majd egy hirtelen ajtócsapódás, és a házban csönd lett. De tudtam, eme mámorító hangot hamarosan bűzlő fiatalok hangja váltja majd fel. Ordibálás, káromkodás és csúnyán inzultáló gesztusok.
Egy hatalmas sóhajjal csúsztam el az ágy végébe és ott lelógattam mezítláb topogóimat. csak ültem és sóhajtóztam, miközben a takaró még mindig a fejemen pihent. Elgondolkoztam az élet értelmén, és, hogy minden milyen depresszív körülöttem. Ezt követően vettem csak rá magam, hogy feláljak. Egy ideig szenvedő arccal járkáltam a nappaliban, fetrengtem a kanapén, és lejátszottam az összes lehetséges menekülési tervet, arra az esetre, ha a lakótársam barátnői megőrjítenének (már pedig erre sok esély van). Végül pedig beettem magam a fürdőbe. Lefürödtem, hogy a sok undorító szag között én illatos legyek. Felkaptam a legelső macskás pólót amit találtam, s gyorsan csumába csapta kék fürtjeimet. Ezt egy újabb hiszti körút követte, egészen a hűtőig. Ott kivettem egy nagyobb darab sajtot és csak úgy magában nekiálltam majszolni. Kellemesen elropogtattam, mint valami retardált kisegér.
Miután végeztem a szenvedéssel, felálltam és elindultam, ki az ajtón. Nem tudtam hova megyek.. csak menekülni akartam. Egy ideig matattam a kulcsommal majd megindultam. Ahogy kinyitottam az ajtót, valamibe beleütköztem és hátraestem. Épp nyitottam volna a számat, hogy leszidjam Kabit, amiért az utamat állta. De ahogy felnéztem, nem csak lakótársam nézett vissza rám, hanem az egész brancsa is. Az arcom lesápadt, a hideg pedig végigfutott a hátamon. Egyszerűen kiszállt belőlem a lélek is, ahogy megláttam a fejletlen tőgyeiket kicsapó csatakancákat és a hozzájuk tartozó lenyalt hajú csődöröket. Legszívesebben mindegyiknek lenyomnám a torkán a cipőjét. Akkor legalább, kuss lenne. Még be se jöttek, de már megcsapta érzékeny orromat a szaguk. Rosszabb, mint képzeltem. A hormonszag olyan erős volt, hogy fel tudta volna kapcsolni a villanyt.
- É-épp menni készültem... – hebegtem, s próbáltam mentei a menthetőt
- Miért mennél el? – Mosolyodott el ijesztően Kabi.
- Mert.... utálom a barátaid? Meg az embereket? Meg körülbelül minden fajtársamat?– mosolygok vissza enyhén kínosan.
- Olyan vicces vagy! – mondta az egyik ruhaagyú, majd megfogta a bokámat és visszahúzott a lakásba. – Jól fogunk szórakozni! – JÓL?” Ennek ezt jelenti jól szórakozni? Szerintem gyerekként nem volt neki semmi játéka, csak a napilap.
- Dezsavű...- motyogtam durcásan, enyhe kalimpálások közepette. De a kanca szorítása olyan volt, hogy kis híján a bokám is beletört.
Miközben a tarkóm érdekes társalgát folytatott a padlóval, az összes lány s társaik bejöttek hozzánk. Kabi előkapta a kártyákat és ledobta őket az asztalra. Én pedig hirtelen ugyanazon asztal alatt találtam magam. A lány elengedte a bokámat. A kis dohányzóasztalt húzták a nappali közepére, s azt ülték körbe mind a tízen. A hideg is kirázott. Nagy nehezen feltápászkodtam és már menekültem is volna... amikor:
- Játssz te is velünk! – hangzott egy idegtépő frekvenciájú hang
- Heh... soha – Jelentettem ki nemes egyszerűséggel
- De Yukiiii! – nyafogott Kabi
- Kabi, ezt már egyszer lerendeztük - sóhajtottam
- Figyelj, fogadjunk. – mondta. Igazából csak menőnek akar tűnni a haverjai előtt. -Ha te nyersz, többet nem jönnek át, viszont ha mi nyerünk, egész héten itt lesznek, és akármikor átjöhetnek.
- Elfogadom! – mondtam magabiztos mosollyal. Ez az egyetlen esélyem arra, hogy végre eltűnjenek. Örökre.
Mindenki elfoglalta a helyét. Kabi osztott.. Mindenki érzelemmentes arccal ült. A lapokat a kezembe vettem. S csak figyeltem meredten mindenki lépését.
Az egyik lány kezdett. Így mentünk sorban. Lapokat hánytunk lapokra. Csak úgy repültek a papírok és hányódtak a kifejezések. Mindenki profinak érezte magát és túlzottan elbizakodottan ült. Én is hasonlóképp tettem. Hittem benne, hogy ezt meg tudom nyerni. Arcomra a méla undor mellé egy diadalittas mosoly is társult. Már éreztem, hogy nyakamba liheg a győzelem izzadtság és rózsa illatú szaga. Hmm.. valakinek túl erős a parfümje. De ez sem zavart meg. Magabiztosan pakoltam le a lapokat az általam megfelelőnek vált sorrendben. Egy páran feladták a meccset.. néhányan ki is estek. De én bennmaradtam. S mindezek ellenére is küzdöttem. Elég sokáig eltartott, csak úgy repültek az órák de... vesztésre álltam. Egy pillanat alatt sápadtam megint fal fehérre. Nem veszíthetek. Itt és most.. ezt semmiképp se. Ha az életem nem is, a jólétem múlik most ezen. Mindenem. Ki kéne találnom, egy módszert... amivel nyerhetek. Majd jött az isteni sugallat. Nem kell nyernem, elég ha ők veszítenek. A játékban már csak egy lány és egy fiú maradt rajtam kívül. Ennél egyszerűbb dolog a világon nincs, hát, hogy nem láttam ezt eddig?! Alig telt bele pár pillanatba, amíg odahajoltam a hatalmas konttyal ellátott lányhoz.
- Izé. nem tőlem tudod, de egyszerűen nem tudom nem észrevenni, ahogy néz téged. Vörösödik az arca és mosolyog – sandítottam oda a fapofával néző fiúra.
- Miiii?! Tényleg?! – Pirult el fejtetőig a csajszika, olyanná akár a puhára főzött rák. Vérben. Sok vérben.
- Igen.. de ő az enyém! – Jelentettem ki, majd visszaültem a kiinduló pozíciómba. Szép volt Yuki.. annyira büszke vagyok magamra. A kis libát pedig azonnal elkapta a versenyszellem. Egy hatalmas sipítozós sóhajtás között állt fel és csapott az asztalra.
- Assz’ed jobb vagy nálam? – visította mint az újszülött kismalac. Nem cicám.. én tudom, hogy jobb vagyok nálad. Is. No de ez szerintem nem is fontos. Sokkal lényegesebb, hogy a kscsaj, kinek fánk van a fején, áthajolt az asztalon és egy mozdulattal.. áhh’ hogy, mondják ezt azzal a fura „kamasz-szlenggel”? Oh megvan! „Lekapta” a srácot. Az undorító nyáltól csöpögő.. áhw nem részletezném. Láttam én már elfogadható szerelmespárt.. de ezek.. mind a vadkanok párzási időszakban. Áhh inkább a bagzó macskák, mint ezek! No de senkinek se kellett sokáig figyelniük szerelmük beteljesedését, mivel a csaj kézen fogta a srácot majd elindultak az ajtó felé.
- Nyertem –vihogta és közbe még azt is odaböffentette, hogy feladják a játékot. Majd kiléptek az ajtón és becsapták azt maguk mögött. Háhá. Bizony nyertél drágám. Egy olyan játékban nyertél amit leszarok. De a fontosabb háborút.. elvesztetted. Örökre.
Egy ördögi kacaj hagyta el a számat, majd kihívó mosolyt villantottam egyenesen lakótársam irányába.
- Nyeeerteeeem!
- csaltál.
- Csak elősegítettem egy párt, hogy beteljesülhessen szerelmük
- Nem ér!
-A fogadás, az fogadás drága lakótársam.
- Olyan izé vagy..
- A csatákban néha mocskos eszközökhöz kell folyamodni. Én csak felismertem az ellenségem gyengepontjait és ellene fordítottam. Taktika geninkéim, taktika. - Kacsintottam, majd felálltam.
A végtagjaim teljesen el voltak már gémberedve így elsőként kinyújtózkodtam. – Örültem a találkozásnak.– Intettem vigyorogva, majd se szó se beszéd elvonultam a szobámba. Ott még hallottam ahogy Kabi morcog és fortyog és ecseteli a barátainak, hogy mekkora egy csaló vagyok. De hallottam azt is, amint összepakolnak majd felöltöznek és elmennek. Hallottam, ahogy becsapódott az ajtó és egyszerre olyan boldog lettem. Felszabadult.
A pillanat tört része alatt vedlettem át pizsibe, majd újra behuppantam az ágyamba a puha párnáim és plüsseim közé. Fejemre húztam a takarót és Marika néni hivatalosan, újra a megfigyelőálláson volt. Még lakótársamékat is sikerült elkapnom, amint épp valahova máshova igyekeznek. De nem érdekelt merre mennek. Büszke voltam magamra és boldog, mivel újra csend honolt itthon. Így visszatérhettem a legfontosabb dologhoz. Néztem az embereket. Láttam a férfit, akinek biztos csomó gyereke van és piába fojtja bánatát. Olyan.. viccesek az emberek. De csak a megfelelő távolságból. Örülök, hogy soha többet nem lesz velük dolgom... Ohh.. várjunk csak. A fenébe, én shinobi vagyok...

**Uchiha Kagami** Hétf. Márc. 25 2019, 20:38

Szervusz!

Érdemes volt olvasni, jó olyan élményt látni, ami a vizsga után játszódik. A tőled várható minőséget láthattam benne, egy kis kikapcsolódás Yukinak és az olvasónak is. Jutalmad +8 chakra és +3 TJP.

További jó játékot!

Kagami

Ajánlott tartalom

Hirota Yukionna

Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna