Hirota Yukionna

**Hirota Yukionna** Szer. Ápr. 17 2019, 19:49

//Időbeli elhelyezés: Pár nappal a vizsga után

Obszcén, trágár szavakat tartalmazhat! //

Hogyan lesz egy földönfutó kis senkiből, egy igazi hős, egy legenda!

Avagy hogy lettem Tokubetsu Jounin..

- Kedves naplóm!
- Yuki, én a lakótársad vagyok és nem a naplód... – mondta Kabi kicsit sem jókedvűen.
- De Kabbbbbiiii – hisztiztem – Úgy sokkal izgibb ha a naplómnak monodoooom.. Sokkal titokzatosabbnak meg menőbbnek tűnök. Tudod, mint azok a tinipicsák akik minden áldott nap leírják, hogy xy fiúcska milyen szépen büfögött aznap rájuk és ez már biztos szerelem. Aztán bezárják a műanyag lakattal, amit simán ketté lehet harapni, és elrejtik a fiók legaljára. Mert ugye nem akarják, hogy anyuci meg apuci a féltve őrzött titkaikat elolvassa. Tudod Kabi, az, hogy valaki mekkorát szart aznap, kétlem, hogy akkora titok lenne, mintha ellopta volna a Mizukagét. De, én sose fogom megérteni ezt a korosztályt. A lényeg, hogy az a raj, ha valaki naplót ír. Szóóóval... Légysziii Kabiii
- Jóh.. de csak mert érdekel maga a történet. És ha megkérhetlek, ne színezd ki annyira, mint szoktad.
- Kiszínezniii? Én csak élvezhetőbbé teszem.. de jó.. elmesélem. De lehet így uncsi lesz.
- Kezd már el.. megőszülök mire befejezed!
- Igazából már most is őszülsz.
- Hogy mi?! – kezdte el a haját nézegetni.
- Szóval! Kedves naplóm. Most annak a történetét mesélem el neked, hogy hogyan lettem ÉN, Kirigakure lusta kis hercegnője egy Tsuk... Toksi.. Tokubitsu.. Toku-be-tisu
- Tokubetsu
- Tsokibetsu Jounin! Szóval igen. Ilyen rangos és nemes kinevezést kaptam. De hogy is volt ez? Hogy megértsd a legendám kedves naplóm, vissza kell mennünk egészen a történet legelejére.
Valami nagyon szép és fényes napot írtunk. Épp azon gondolkodtam, hogy mennyire menő napocskákat is tudok rajzolni. Napszemüveget is rakok rá, meg egy helyes, kaján vigyort. Perverz egy napocska lesz, ezt nem vitatom.. de legalább menő. Naggyon menő. Aztán áttértem arra, hogy megmagyarázzam miért is olyan a kézírásom, mint a háromhetes kenyérnek. Pfúj, kenyér. Erre tisztán emlékszem, mert aznap reggel a lakótársam szendvicset készített, amikor megmondtam neki, hogy ne tegye.
Kabi megvető pillantással nézett rám
- De ez nem is fontos, kedves naplóm! Hiszen ezek után ecseteltem, hogy mennyire jó, hogy van nekem a lakótársam! Ugyanis nélküle, egy olya elcseszett penészgomba, mint én.. meghalna. Hisz, Kabi vezeti ezt a csodás életteret, amit háztartásnak hívnak. Imádom is érte. Ezt követte a szokásos panaszkodós mantrám arról, hogy én bizony mennyire is utálok shinobi lenni. Ez azóta amúgy nem változott, csak már magasabb rangú shinobinak utálok lenni és visszasírom a nyugodt Genin korszakaim. Bár, még alig pár napja vagyok Csokibetsi Jounin.. már most túl nagy teher ez szegény fájós vállaimnak. Hmm... vállak. Lehet el kéne mennem megmasszíroztatni.. Áhh nem. Még, hogy egy marcona Irénke taperolja az én törékeny vállacskáimat.. inkább megfürdenék egy tüzes verembe-
- Yuki!
- Ohh, igen a vizsga. Szóval a mantra után a fejem végre ráállt a vizsgára. Ugye arra a vizsgára, amire az a rózsaszínhajú cukorkamániás selyemmajom küldött. Még most is elég röhejesnek tartom, hogy pont engem küldött. Full alkalmatlannak tűntem akkor is és most is a szerepre. Mégis itt vagyok. azt hittem elsőre kiesek.. aztán nem! Csudijó, nem? Én is pont ennyire örültem.
Jó pár napba telt míg elértük amúgy a szél országának a fővárosát. igazából, addigra már a véremben is napsütés keringett és homokot fingottam és kapartam a fogaim közül egyaránt. Ne kérdezd, hogy sikerültek, csak fogadd el! Az út alatt mániákusan estem pofára.. de hát nem is én lennék ha ez nem így lett volna. jah, és, hogy még fokozzam az üdülési élmény: Éjszaka olyan szinten fáztam, mintha egy elcseszett fagyasztóban ültem volna a mirelitek között. Na de ami fontosabb, lassan elértük a szél országának kapuját. De még ezek előtt, az utolsó pihenőponton, szépen leellenőriztem, hogy minden vicikvacak kacatot és haszontalan holmit magammal hoztam-e. 3 üveg víz; 2 alma; 3 dobozos ramen; zacskó keksz; szívószál; a kedvenc kavicsom; ragasztó; ragtapasz; mosolygós süti; 15 senbon, ebből öt drótozott; füldugó; alvómaszk; egy kulcstartó cserepes növény, hogy meglegyen az otthon hangulata; 5 kuna; 5 shuriken; 5 energiatabletta; 10 Makibishi; 1szerszámkészlet; egy plüssbárány; 10 füstbomba; 10 robbanó cetli; meg vagy 20 méter dróthuzal; másfél liter kávé és egy zacskó gumicukor. S, hogy ebben mi a poén? Hogy semmit se kellett vásárolnom. Igen... Ennyire nem szokásom fogyasztani a cuccaim. A kajákat meg otthonról szedtem össze. A gumicukor a vésztartalékomból volt, a süti pedig a lakótársam ajándéka. Jaj de... mielőtt elfelejteném. Egy dolgot kellett vásárolnom. Egy elképesztően menő és király dolgot, amit a gagyi piacon láttam és azonnal meg kellett vennem. Egy vízzel feltölthető műanyag alpaka... komolyan... Kinek nem érné meg egy ilyen?! S bárki bármit is mondd.. Szerintem menő. Nem sok víz fér belé.. de épp az benne a poén, hogy ezt úgy lehet belőle kiengedni, mintha pisilne. Höhö... szerintem menő. Haza is hoztam! Jaj várj mindjárt megkeresem!
- Yuki...
- Jó, majd később mutatom meg.. Mire elértük a helyszínt, ahol a vizsga előtti napot végigpunnyadhattuk a dögmelegben, én már azt hittem meghalok. Így valahogy megváltásnak éreztem beülni a sarokba s aludni. Bár erre esélyem nem volt. Épphogy lecsukódott volna a szemem, mikor is valami tündérbogár lelocsolt egy vödörnyi hideg vízzel. Igazából, ez egyfajta megváltás is volt. Kicsit lehűlhetett felhevült testem. Na, de ez kicsit sem érdekelt. Ami fontosabb volt, az a gyomrom furcsa morgása, s kisebb fájdalma. Merthogy ételt se italt nem vihettünk be. Na, nálam itt borult ki az a bizonyos bili. S azt a sok finomságot, amit magammal hozhattam, nem dobhattam a kukába. Így megettem. Oké, az almákat, meg a teljes csomag kekszet azért nem. De a többit megettem és megittam. Oké, a ramenek is mentek a szemétbe. Egyedül a gumicukor volt az, melyből csak pár szemet ettem meg, a maradékot meg még azelőtt, mielőtt az átvizsgálás lett volna, szépen elrejtegettem a szerszámkészletembe. Talán a vízmennyiség, amit bebírtam vinni, az alig 100-200ml poshadó víz, ami a műanyagfigurában van. Ráadásul sósvíz... annak meg mégis mi értelme volt? Meg se ihattam. Vacak. A Sunagakurei vendégszeretet pedig.. atyaég! Alig kaptunk enni. Ami az első nap nagyon nem is jelentett bajt, mert épp azon görcsöltem, hogy kiheverjem a kisebb gyomorrontást, amit összeszedtem. Mázlim volt, hogy két napunk még volt a vizsgáig.
Az éjszakák se teltek kellemesen. Azt hittem, ott helyben fagyok meg. Nem is beszélve arról, hogy aludni se tudtam rendesen. Hiába a füldugó és a szemfedő, hogyhogy egyfolytában verték az ajtaját a szobának. Így fél órákat aludtam. Majd felriadtam.. s vissza. Az alvókámmal nincs baj, csak nem jó, ha felkeltenek. A mindenféle furcsasággal megpakolt táskámmal aludtam... Féltettem.. Féltem, hogy ellopják a kedvenc kavicsom.
így telt el az a két nap, amit ott töltöttünk. Hiányzott Kirigakure. Magam körül folyamatosan hallottam a veszekedő embereket. A nyavalygásokat, a hisztiket. Bár, én se voltam jobb. Hatalmas karikák ültek szemeim alatt, s olyan voltam mint egy zombi.. Ami csak penészes kenyeret evett agyak helyet...
Ezután elkövetkezett az összeomlás napja. Avagy a vizsga írásbeli része. Mert ugye az volt az első feladat.
Színtisztán emlékszem arra amit ott éreztem. Jéghideg volt. A gyomrom ódákat zengett akár egy darab sajtért is. Szemem alatt pedig már nem táskák, hanem bőröndök csücsültek és énekelték: Egy.. egy almafa. Kettő.. két katica.. három, három kiskacsa.. Egy.. kettő.. három. S az óra is csak kacagott rajtam. Tikk..Takk.
Atán elérkezett a megváltó pillanat. A kétszárnyú ajtó kitárult, s egy Jounin állta utunkat. Iratokat kért. Igazoljam, ki vagyok. Pedig akkor és ott, én se tudtam erre a kérdésre a választ. Lenéztem tenyerembe tartott papírokra, s leolvastam a nevemet. Yukionna.. Jé.. tényleg. Fura nevem van... ezt állapítottam meg. Irataimat kezemből kitépték. Bólintottak. Tudták ki vagyok... s nekem miért nem árulta el senki? Nem sokkal később már tologattak is, s irányítottak helyemre. Mindkét oldalamon, egy-egy ellenséges nemzet geninje ült. Gondolom a feszültségszítás volt a fő céljuk ezzel. De lesz*rtam. Engem nem különösebben foglalkoztatott ez. Se a többi nemzet... se ez a helyez. Fáradt voltam. A pad kényelmetlen volt. A hátam fájt. Minden nyikorgott. Minden hangos volt. Gyűlöltem.
Az ajtó becsukódott. S fény gyúlt a teremben. A padokon papírok, s tollak voltak. A terem elejében, a sötétből egy alak lépett ki. Egy óra is volt nála. A vizsgáztató eztán szóra nyitotta száját. Vérfagyasztó hangja volt. Legalábbis akkor így éreztem. Eztán ismertette a feladat részleteit. Az utolsó dolog, amire felkaptam a fejem, a hangos ütődés volt, mire az óra elindult. A visszaszámlálás elindult
Ahogy végignéztem a feladatlapon.. lesokkoltam. Éreztem amint agyamban a fogaskerekek mozognak. De nem tudtam semmit. Nem hogy a választ, néhol a kérdést se értettem. De azért megcsináltam. Elmém unott sarkaiból kapartam elő a válaszokat. Némelyiket meg csak betippeltem. S ez még csak a beugró volt...
Miután szépen sorjában elvették tőlünk a feladatlapokat. Majd a felügyelők, krákogások meg nem tudom milyen emberfeletti hangokat kiadva nekiálltak azok kijavításának. Eztán megtudtam az eredményt. Már álltam volna fel, hogy szépen lassan, örömmel telve kikulloghassak a teremből, de legnagyobb bánatomra, maradnom kellett. El sem hittem, hogy átmentem. Erre jött csak az újabb pofon, amikor megláttam a következő tömböt, ami a tényleges írásbeli teszt. Huh naplócskám, nem hazudok... Szerintem Ha kivágjuk az erdő országában a fákat, az is kevés papír lenne egy ilyen teszthez.
Eztán szépen sorjában meg is hallgathattuk az instrukciókat. Mindenki néma csendben figyelt. Nekem is, egyedül a gondolataim zaja volt az, ami megzavart folyamatosan. Annyi felé kalandoztam el már megint fejben, teljesen feleslegesen. Végezetül, elhangzott a parancsszó és az óra megint elkezdett visszafele pörögni. Eztán láttam csak meg a kérdéseket.. Szerintem egy könnycseppet is elmorzsoltam. Vagy én vagyok ennyire analfabéta, vagy nem tanultam eleget, vagy komolyan ötletem sincs, hogy mi lehetett akkor. De semmit se tudtam. De nem adtam fel. Nem mertem feladni. Szóval ceruzát ragadtam és csak körmöltem és körmöltem a feladatokat ezerrel... mint valami retardált. Végül, néhány fejben elejtett szitokszó után, képes voltam befejezni a teszt első részét. Letöröltem homlokomról azt a pár, gondolkozástól termelődött izzadságcseppet és áttértem a következő oldalra. S sokat nem értem el, csak azt, hogy méghülyébbnek érezzem magamat, mint ezelőtt. Biztos voltam benne, hogy tanultam mindezt az Akadémián, de egyszerűen, akárhogy is gyötörtem az agyam, nem jutottam semmire. Így csak a legbutább logikámra voltam képes támaszkodni és az alapján kitölteni a dolgokat. A szituációs feladatoknál, már szerencsétlen protonokat is visszaküldtem a teremtőjükhöz, de így sem jártam közelebb a megoldásokhoz. Eztán jutottam arra nagyon buta következtetésre, miszerint meguntam mindent. Így kikapcsoltam a már túlmelegedett agyszimulátoromat, és józan paraszt Yukiésszel oldottam meg a dolgokat. A leggyermetegebb logikával, ami létezik. Komolyan, egy kockavár építéséhez több ész kell, mint amennyit és felhasználtam. Olyan volt ez, mint egy társasjáték, ahol én irányítottam minden tényezőt. S lásson csodát a világ, sikerült elhalálozás nélkül, pontosan az idő lejártára befejeznem mindent. Kezemből a pillanat törtrésze alatt került ki az íróeszköz és egy kényelmes görnyedt pozícióban figyeltem a további instrukciókat. Utoljára akkor gondolkodtam ennyit, amikor meg akartam számolni otthon, hogy hány bárányunk van, de a kis lükék túl gyorsan mozogtak egy két éves számolási tempójához képest. Ehh.. régi szép idők...
- Yuki ne a birkákkal foglalkozz máááar!
- De olyan cukik.. Jaj, amúgy képzeld. Volt egy valaki, aki felvette a vizsgabiztos ruhátlan alakját és úgy csalt. Kurvanagy volt. Az egész vizsga legjobb része.
A fircsefurcsa ritkesretkes íróeszközképződményeteket a nyikorgó penészes fa...izé... fadarabra le, vagy még a nőkből is férfit csinálok, hogy aztán fenyegethessem őket is a nemváltással! – hangzott el a parancs. Jó... nem pont így, de nekem ez jött le...
Eztán, már megszokott volt, de emberek fáradtak ki orrukat lógatva a teremből. Beszedték a dolgozatokat is, majd újra leütődött az időt jelző óra. Négy kibas...kibas... ömm... kiragadott igazságtalan barmok alpári szövegelése? Jahh... na tehát. Négy kicseszett órát poshadtam ott a nyikorgó teremben. Full. kussban. Dejó! Na tehát, mindenki csendben és némáűn üldögélt és meg se szólalt. Kivéve az, akit a rekedtes hangú nagyon furcsa személy fel nem szólított arra, hogy megszólaltathassa gyönyörű hangját. Ezen kívül, dög unalmasan telt el az idő. Néztem, az előttem ülők fejét. Az egyik gyereknek volt egy hintó alakú anyajegye. Majd elkezdtem számolgatni a kettővel előttem ülő csaj pulcsiján a szőrszálakat. Gondoltam macska, vagy kutyaszőr lehet. Hacsak nem a jeti a kishúga. Aztán volt egy virágosba öltözött szöszke gyerek, akinek még úgy is éreztem a szagát, ha nem figyeltem rá. Az ilyenek amúgy nem is fürdenek? Szívem szerint leköptem volna. Még akkor is illatosabb lett volna... Főleg az én nyálamtól. Szerintem meg is köszönte vó’na és többet fürdeni se akarna. Én is ezt tenném, ha egy ilye különlegesség csulna le... bár.. hmm... lehet vele is ez volt. Eendben, nincs több kérdésem. Engedélyt adok neki így utólag bűzölögni..
- Yuki engem nem igazán érdekelnek a büdös és hasonló emberek a teremben..
- Te akartad, hogy elmeséljem, mi volt! E- nélkül nem tudod átélni az élményt... Szóval kushadj és figyelj csengőbongó hangomra!
Az óra csak kattogott és kattogott. Az amúgy is alacsony vérnyomásom úgy szökött a béka zöldes pozsgás segge alá, mint egy téli álomra készülő pandának (kusscsitt, igen pandának). Magyarul, unatkoztam ezen felül pedig álmos és éhes is voltam. De nagyon. Nyelvemmel fogaimat szeltem át, vagy negyvenszer. eztán ért egy igazi felüdülés. Egy darabka hús ragadt két fogam közé. Nyelvem hegyével óvatosan kibányásztam, majd lenyeltem. A hasam csak megmordult tőle. Mázlimra, egy éppen aktuális padnyikorgatás elnyomta gyomrom siránkozó kiáltását. Lassan telt le az a négy óra. Nagyon lassan. Mint egy Oliva olajon megpörkölt éti csigának a szenet bányászó váladéka, úgy haladtak a percek is. Vagyis sehogy. a rémisztően pedofil kinézetű vizsgabiztos felszólalt és feltett egy kérdést.
„Van-e béke?” Ohh a jóistenbüdösivarszervét. Nagy nehezen előkotortam a maradék káposztalevet ami az agyam helyén maradt. Nem akartam megbukni. Ekkor egy nagyon egyszerű képletet futtattam le magamban: „Hallasz Yuki? Vahh... gondolkooooozz! De ne, most ne azt számold át fejben, hogy mennyi lila virág volt idefelé az úton. ( Huszonkettő). De komolyan. Ésszerűn. Béke. Béke? B-é-k-e... bééé-kekekekeek. Van-e ilyen? Kistesó ellopja a nővére babáját és eltöri. A nővér megbocsájt. De kettejük közt is csak fegyverszünet lesz, béke sose. Kisebb viszályok mindig lesznek majd. Így, ha egy családban sincs megronthatatlan béke, a világban miért lenne?” Vagyis.. szerintem nincs béke. Mert miért is lenne? Ezzel a lendülettel körbe is néztem a teremben, s megláttam csapatomat, amint gondolkodnak, hova is üljenek. Nagy nehezen én is kaptam a kurta kis lábaim, s hozzájuk siettem. Szerencsémre, egy véleményen voltunk. S a terem bal szélére ültünk. Nincs béke. Soha nem is volt, s soha nem is lesz. Mert a béke csak egy hazugság, mely elfedi a rút igazságot.
Mikor lejárt az időnk, mind megtorpantunk. Miután mind beálltunk a megfelelő oldalra (igen, időközben leesett, hogy már nem csak a teszt volt, hanem sétálgatni is kellett), szépen sorban, csapatonként felraktuk a kezünk. Mind egy helyen álltunk, még szerencse. Feszülten vártunk, miközben felolvasták a csapatok nevét, akiknek el kellett hagyniuk a termet. Mi nem voltunk köztük. A cukorkacsapat, átment. Ekkor így vélekedtem róla: „Nagyokat vigyorogva fogok tudni majd hazamenni Kiribe és mondani, hogy „heh, némá’ megvan az írásbeli már csak a szóbeli köll oszt chunnin vagyok baz... baaazrátom”. Sajna ez nem így történt mint tudod Ka... Naplócskám. Ennél sokkal mencibb ranggal tértem haza. Csokie Jounin lettem.
Ezután egy kellemes és szívet facsargató sztorit hallgathattunk végig a chunnin lét fontosságáról. Dolgokat amiket be kell tartunk meg blablabla. Bevallom őszintén, nem figyeltem. De nem azért mert nem érdekel... csak mert.. ja de.. nem érdekel. De ez igazából mindegy is ez már. Kicsit lefoglalt, hogy a vizsgáztató fura mimikáját figyeljem és, hogy ne haljak bele a mellettem álló random geninecskekecske bűzétől. Mert hát, hogy rózsa illata nem volt az egy dolog. De emellett a szennyvíztisztító is elbújhatott vó’na. Na mindegy. Szóval, egyem a zúzám, mivel átmentem. Ügyes vagyok, mi?
Mikor a kopaszka befejezte a csacsogást, kiengedtek minket. Kint minden szép volt, friss leveg...de ezt leszartam. Mert tudod mi volt még kint? KAJA!! Uramisten. Hogy annyira éhes sose voltam az egyszer biztos. Körülbelül fél perc nem telt el, s már rá is röppentem az ételre. És ettem és ettem és ettem. Jahh, ittam is kicsit, mert fontos a hidratálás. De főként zabáltam. És rohadt jól esett! Az étkezést –részemről zabarohamot – befejezvén, mind visszamehettünk hálórészlegünkre. Ott egy kényelmes ágy várt minket. S én már csak arra emlékszem, hogy a fejem érintette a párnát, majd villanás és reggel is lett. ÉS én már megint éhes voltam. Jut is eszembe, most is az vagyok. Kabi esetleg..
- Van dobozos Ramen. – erre kiskutya szemekkel néztem rá – Megcsinálom csak gyere a konyhába és mesélj addig tovább.
- Igenis! – Mondtam és követtem – Na tehát.. olyan jót szunyáltam aznap, hogy nem igaz. Hátraesett nyelvvel ALUDTAM. Vagyis ezt már nem igazán lehet alvásnak nevezni. Ez annál brutálisabb volt. Jobb. Ekkor csak a szokásos éhség és fáradtság volt rajtam megtelepedve. Nem a „meghalok” fajta. Csak a megszokott. Így álltam ott és akkor, Sunagakure főterén. Tudod, akkor még nem tudtam mi vár rá. Csak álldogáltam mint f... egy farönk. Majd szomjan döglöttem, de nem ihattam a rózsaszín hercegnős flakonomból, mert durván összeszidtak. De mikor már épp ki akartam verni a hisztit, amiért nem hidratálhatom csodás porcelánbőröm, megjelent az a személy, akire vártunk. Tudod mit gondoltam akkor? Hát azt, hogy, hmm... Sunagakuréban mindenki kopasz? De legalább nem csillan meg rajta a fény és nem süti ki a szeme... ja de. Aucs! Kiégette a retinámat a fényesre vakolt fején megcsillanó sugár. És mindegyik vizsgáztató ilyen túltoltan para lesz? – kérdeztem akkor. És igen. Mindegyik. -Mert értem én, hogy fontos a megfélemlítés, de én egy macit szorongató kislánytól jobban megijednék, mint ezektől. Egyéniség nincs? Tuti mindegyiket a parastyle öltözteti. – S ezekben Kabi.. igazam is volt. Bár a parastye címkéket nem találtam meg.. tudtam, hogy így van,
Majd a fura muki belekezdett a szófosásba. kabi baszki! Annyiiiit pofááázottttt.
- Mint most te?
- Többet.. de erre te kértél. Mikor van kész a Ramen?
- Még öt perc.
- Nyaaffff.. na mindegy. Szóval. Fogalmam sincs még most se, hogy miről pofázott a csávó de biztos fontos lett volna. Két új emberrel kerültem egy csapatba. Karasuval és Orimivel. Uhh, Orimi nevét jegyezd meg, róla később még mesélek valami menőt!
Eztán elmondták, hogy írjunk alá egy beleegyező nyilatkozatot meg blablabla.. gondolom nem érdekel. aztán kaptunk ilyen tekercseket. Képzeld olyan volt, hogy valakinél ég valakinél meg föld tekercs volt. El kellett lopni a más milyet mint ami nálad van, aztán a 2 tekerccsel eljutni valami magas piramisos épületbe. Játéknak tök jó. Az akadémián is volt ilyesmi, nem? Na mindegy, a lényeg, hogy egész menci volt.
a csapattársaimmal beálltunk a sorba, aláírtuk, amit kellett és kikaptuk a tekercset. Karasu rám akarta sózni, de én nem hagytam. Végül Orimi rakta el. Ezt követően a kopaszpackák szépen elmondta, hogy hova is megyünk. Majd kedvesen bíztatott minket, hogy éljük túl. Ezt ezúton is köszi! Love u...
Végül megérkeztünk a kapuhoz és ott vártunk. Körülöttünk megannyi ismeretlen ember volt. Arcok, melyeket soha se láttam még. Figyeltek. Féltek. Gyávák. Tudták, hogy meg fognak halni. Minek jön ide az, kinek lába megremeg a rajtvonalnál? Az üljön le és várja a csodát. Én is le akartam ülni. Bár a lábam nem remegett.. nem volt ehhez kedvem nekem. Nyílt a kapu. Elénk tárult a végtelen sivatag. Ahol a narancssárga felhő eggyé válik az éggel. A meleg. Égetett.. fájt. De túléltük... bármilyen hihetetlen is... Kész van már a leves?!
- Igen igen, nesze. - Csúsztatta elém a dobozos rament és két evőpálcikát. Én pedig minden falat között – néha tele szájjal is. pofáztam tovább.
-Jaj képzeld Orimi olyan szónoklatot nyomott le. Kész voltam. Kb elmondta amit eddig is tudtunk. Másokon való átlépés, gyilkosság.. semmi emberrel kapcsolatos dolog nem hat már meg. Hisz nem bírom őket. Ez ilyen egyszerű. Lehet ezt is tanítani kéne az akadémián.. nem? Majd bemutatkoztam. Próbáltam poénkodni de ezek nem igazán fogták a viccet. Szóval inkább hanyagoltam a jó pofi stílust.. is.
Ezt követően mentünk be az ajtón a dögmelegbe. Végig csapattársaim mögött kullogtam. igazán jó vagyok mi? Hogy kaptam én rangot?! Még a körmöm alatt is homok volt. A kicsi homokszemek mindenhova befurakodtak. Borzalmas volt.
Mikor éppen kezdett egészen elviselhetővé válni a terület-vagyis inkább csak nagy nehezen megszoktam- akkor bamm, jött is egy kellemes homokvihar. Az apró szemcsék ütemesen koppantak neki bőrömnek, ici-pici, de annál fájdalmasabb nyomokat hagyva maguk után. Elképesztően faintos volt. Sőt. kiakasztó. Mikor a cseppnyi vihar abba maradt, minden megváltozott. A buckák és azokkal együtt az egész táj szépen átrendeződött. Hiszed vagy sem.. eltévedtünk. Vagy három napot kaptattunk a sivatagban. halál unalmas volt. És éheztem. Éheeezteeem.
Valami azonban fura volt. Halk detonáció. Zúgás. Majd homok. Homok a hajamban; homok a fogam között; homok a nyelvem alatt; homok a körmöm alatt; homok a hajlataimban; homok a ruhám alatt; homok a cipőmben; homok a gyomromban; homok az arcomon; homok a fülemben; homok az orromban és homok a torkom falára tapadva. Mindenemen homok volt. Ami enyhe kis krahácsolásra késztetett. Kicsit sem nőies hangokkal prüszköltem, mint valami vajúdó öszvér.
Majd tá-tá-tá egy ellenséges csapat. Majd a füves faszi kiáltozott egy sort. Ezt követően két társa villódzni kezdett, akár egy karácsonyi égősor. Így is elég világos van, nem kértünk neonégőket, hogy süssék Médiumra a szemgolyóinkat.
Jah igen... a támadóink közül az egyik fűből való a másik kettő meg nemtom.. talán villámból? Nem voltak túl lényegesen számomra. Nagyon látszott rajuk, hogy nyerni akarnak. Lehet azért, mert ha innen rang nélkül mennek haza, pirosra ütik a popijukat. Na de ez már mindegy. A páviánok ugyanis vesztettek. Gondolom nem számítottál ekkora csavarra mi, Kabi?
Amúgy tudod mi volt a szánalmas? Suitonos vagyok. Kibaszottul vizet használok és hol volt a vizsga? Na, hol? A SZÁRAZ SIVATAG KÖZEPÉN! Ezt még ma se hevertem ki. Hátrányokkal indultam. Na de mit is csináltam ekkor? Had idézzem azt amire emlékszem. – Ekkor letettem a ramenes dobozt és hátráltam egy kicsit az asztaltól, majd megálltam egy kicsit nagyobb tér közepén és elkezdtem eljátszani amit mondok.. mert úgy sokkal élvezhetőbb. - ÉN, mint cseppnyi vízelem használó.. itt vagyok a csontszáraz sivatagban.. Folytassuk ott, hogy a három csávóból kettő villám elemű. A víz vezeti az áramot. Ohhaztakurvauramistenit. Finoman és alig észrevehetően megbirizgáltam a gyűrűket ujjaimon, hogy azok kicsit feljebb kússzanak és így hasznuk is legyen. Menő cucc a nekote, bár sokra nem megyek vele ilyen távolságból. Az biztos, hogy a szél elemű csáveszt kéne támadnom. Mert a raitonosokkal nem járok jól. Ugyanis, ha azok okosak, visszavezetik belé a saját technikám. Van egy olyan érzésem, hogy a homokon a Mizuame Nabara szart se ér. Mizurappa.... hmmm a mizurappaaaaa.... – Ugráltam és mutogattam ezerrel - Olyan mintha megint ott lennénk, nem? Tehát a tervem az volt, hogy a villámcsávót támadtam. Tudod miért? mert a víz vezeti az áramot. Így ráküldtem egy mizurappat. A mizurappa fizikailag nem érintkezik velem, így engem az áram nem ráz szarrá. Míg ő nagy eséllyel villám technikával fog ellenem jönni, ami bele is megy a vízbe, lévén azt hiheti a víz hozzám ér s megsebezhet. De visszafelé sül el, mert ő kapja be az áramos vizet. Érted? Olyan okos vagyok... még elmorzsolnék egy könnycseppet is de.. áhh.. annyira nem fontos semmi se.
A mizurappa telibe kapta a villódzó embert. Boldogító. Szépen elrepítette a villámcsávót a társának és mire észbe kaptam az én társam már meg is sérült. Milyen gyorsan történnek az események. Én meg még azt se vagyok képes felfogni, hogy mindjárt szomjan halok és ez az egyszerű kis semmire nem jó víztechnika is kinyírta majdnem a lelkem. Katasztrófa ez az egész. De a villámcsapat még gurult egy kicsit, majd az egyiknek belement valami a szemébe. Ooops egy kunai. Biztos sokat agyalhattak ezen. Érteeeeeeed... agyal... hehe. Jajj Yuki olyan humorod van mint egy szamarat köhögő kecskének. Tisztavicc.. Egyszerűen imádom a poénjaim Kabi. De.. érted a helyzetet ugye? Átjön, hogy mennyit és milyet csatáztunk? Ugggyeeee???
Kabbi bólintott
-Ekkor kaptam az alkaromhoz. Az egyik karácsonyfaégő technikáját kaptam el, s így egy kellemes égési sérülést szereztem magamnak. Így bal karomat alig tudtam használni. Mikor a füves gyerekre néztem, az már hamuvá égett. Na, de ami a lényeg, a csata itt véget ért és megdöglöttek ezek a retkes parasztok. És ami még ennél is sokkal szuperebb, az az, hogy olyan tekercsük volt ami nekünk kellett. Szóval megvolt minden, aminek hála elindulhattunk a toronyba. A kezem amúgy rohadtul fájt. A heg még most is megvan képzeljed el. Tiszta harci sérülés.
Eztán csak bolyongtunk. Én majd éhen haltam, társaim pedig elég szarul néztek ki. Mikor letáboroztunk, szunyáltam. Nyugodt éjszaka volt. Szerencsére. Reggel azonnal ettem amint felkeltem. Különben valószínűleg meghaltam volna.
Aztán útnak indultunk. Lomhán húztam magamat. Annyira untam ezt az egészet. Kb semmi kedvem nem volt hozzá. És ami a még rosszabb az egészben... Szembejött velünk egy óriásskorpió. Olyan kalandjaim voltak, amik akár egy mesekönyvbe is beleillenének, nem? Szerintem tök menők. Jó, akkor nem így gondoltam, de most már az. Ekkor rácsaptam egy vízisten szeletelőt. Csoda volt, hogy nem haltam bele... de akkor is megcsináltam, mert faszagyerek vagyok.
A skorpió lefagyott, a technika elrobbant és sutty és setty... a rusnya dög már nem rusnyult tovább a földön. De ahogy számítottam.. elég cinkesre sikerült az egész. Fájt a fejem, szédültem és egyszerűen hatalmas mértékű kimerültség vett hatalma alá. Tudtam. A sivatag közepén.. suiton... természetes, hogy ennyire lemerített. Mikor ez az állat kidőlt, fáradtan huppantam le a földre. Kellett egy kis idő, míg feltöltődöm. Miután úgy ahogy kipihegtem magam, nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Hatalmasat sóhajtottam. Tüdőm megtelt forró levegővel, majd úgy ernyedt el. Majd megsültem. Ezután gyalogoltunk... gyalogoltunk.. és gyalogoltunk. a sok gyaloglás után elértünk a piramishoz. Ami, zárva volt. Vagy mi. a lényeg, hogy nem engedtek be. Pedig jó lett volna. De miért is számítottam arra, hogy majd beengednek, egy teljesen hűvös szobába. Ekkor egy kis eszmecsere után egyik társam kinyitotta a tekercset. És csak vártunk... Ezeket követően érkezett egy hirtelen füst, mely után pedig egy alak jelent meg. Mikor a kép teljesen kitisztult egy kirigakurei shinobi állt előttünk. Kicsit se volt ismerős. Csodálatomra, nem haltunk meg. Csupán csendben volt. Nem támadt. Nem gyilkolt. Csak szavaival süketített meg. Gratulált. Átmentem. Már megint átmentem. Majd ezt követően beléphettünk a vörös piramisba. Ehh.. ennek a helynek még mindig olyan neve van, mintha valami elbasz*tt horrorsztoriból szakajtották volna. Pár másodperccel később, a férfi ki is nyitotta nekünk az ajtót. A szobából kellemesen hűvös levegő áramlott ki. Azonnal be is száguldottam. Az ajtó végül bezárult mögöttünk. Végre, nem égetett szarrá a nap fénye. Kellemes idő volt. Egyszerűen olyan jó érzés volt... Volt bent még egy ajtó, amit őriztek. Mások is voltak a teremben, nem csak mi. A félhomályban mások is császkáltak. Én is eltipegtem egy asztalhoz, ahol némi élelmet és vizet vettem magamhoz. Pár pillanat alatt magamba is tömtem mindet. Majd ledobtam magam egy üres padra, s teljesen elfoglaltam azt. Kényelmesen elfeküdtem rajta. S én ott vártam egészen a következő utasításig. Igen Kabi.. így ért véget a 2. feladata a vizsgának.
Az az ajtó, mely előtt őrök álltak... végre kinyílt. Tovább mehettünk. Várt ránk a következő próba. Elkezdtek minket beterelni a terembe. Mi meg, mint az elcseszett báránykák, tömörültünk befelé. Ott bent.. hűvösebb volt, mint eddig. Igazi megváltás volt ez.. Rég nem élveztem ennyire a hideget. Végre megtanultam megbecsülni a kis dolgokat is. Nem sokkal később, megannyi fáklya gyulladt fel, bevilágítva a termet. Meglehetősen szép helység volt. Körbe sunagakurei shinobik szobrai álltak, s figyeltek minket, kicsit sem rémisztően. Nem volt arcuk... épp ezért volt ez annyira para személyemnek. A feliratból azonban lejött, hogy kik is ezek. Névtelen hősök. Szép gesztus, ezt nem tagadom.
Nem sok időm maradt már sajátos gondolataimra, hiszen nem sokkal ezek után egy vörös hajú fazon sétált elénk. Öltözetéből ítélve, a Kazekage... bár még sose láttam élőbe. Egész fiatal. Furi... Olyan kis édi, kisfiús arca van. Cuksa. Neked is látnod kell egyszer Kabi. Tuti bejönne.
Eztán belekezdett beszédébe. Pofázott és pofázott és pofázott. Próbáltam figyelni, de néha nehezemre esett. Jahh.. csak én lehetek ennyire szerencsétlen, aki nem képes figyelni egy magasabb rangú beszédére. egész szép volt, amúgy az, amit mondott... legalábbis, amennyi megmaradt a buksimban. A legfontosabb amit megjegyeztem: Volt egy teljes hetünk semmit tenni. annyira boldoggá tett... egy hét pihengetés. Edzettem is valamennyit, de főként a kajaraktáraim feltöltésére használtam a pihengetést. Ezt követően tudtam meg ellenfelem nevét. Nakahara Saki. Nem tudtam, hogy ki az.
Ezt követően elhelyeztek minket sunagakurén belül hotelekbe. Értve? HOTELEKBE! Életemben nem voltam még hotelben. Tök menci. Nagyon élveztem. Kaptam kaját rendese... volt kényelmes ágyam, meg minden. És volt kaja. Tudom, ezt már elmondtam, de annyira élvezem, hogy az nem igaz.
Mikor vége lett a pihenőidőnek, mindenki időre ment az arénába. Ott a tömeg őrjöngött, a kazekage meg beszédet mondott. Vagyis inkább elmondta a menetét ennek az egésznek. Amíg nem kerültem sorra, elmentem s fogadtam pár meccsre, Ezt követően pedig, mikor engem szólítottak lementem.
Ekkor megláttam az ellenfelem. Érdekes volt. Kislányos. Lehet fiatalabb volt mint én. Igazából ezt nem is tudom már. De talán nem is fontos.
Ott álltam lent.. egy fura genjutsuban. S egy sunagakurei ember pofázott épp a tiszta mérkőzésről meg a hasonszőrű szarságokról. Nem igazán figyeltem. De fejemben negyvenezer dolog futott át. Mikor a sunagakurei befogta a száját, meghajoltam ahogy kérte... majd kezdetét vette a harc...
Elmondom az első tervet amit kieszeltem: Először az újonnan tanult technikámat akartam használni.. ami rettentően nőies, na de nem baj. A nyelvvel, most csak megjelölni akartam. Hogy eztán bármikor megtaláljam. Ha ez sikerül, azonnal ködbe kezdenék. Annyi chakrát beleadva, hogy mindenképpen elfedjen s minél gyorsabban. Amennyiben ellenfelem nem hagyja, hogy ebbe belekezdjek, a vízipisztollyal lőném meg, hogy lehetőleg annyi időt nyerjek magamnak, amíg elkészül az elrejtő köd. Olyan sűrűre csinálnám, hogyha a koncentrációm abbamarad is még elfedjen. Eztán megkeresném ellenfelem a nyelvvel, s azzal el is kapnám s egyhelyben tartanám, egészen addig, míg a következő technikám (Mizu Kamikiri- vízisten szeletelő) el nem indítom felé. Egész addig tartanám őt ott, amíg a technika épp, hogy eltalálja.. s ekkor elvenném a nyelvem, hogy a technika engem ne, de őt eltalálja.. s valószínűleg ez eléggé ki is döntené.
Tök menő terv nem? ebből tudod mi jött össze? Az, hogy a kis rohadék megvágta a nyelvem. Úgy fájt Kabi... fájt.. Na de a hisztit félretéve... Sikerült szétfröcskölnöm ellenfelemen azt a rettenetesen gusztustalan enzimet amit kellett, azonban tervem többi részével felsültem. Saki beugrott a víz alá, és bár neki többszörisítése elindult felém, a klónok hamar feloldódtak. Ő a vízben... én pedig a parton maradtam. Bár be tudtam mérni helyzetét, megfogni nem tudtam, mivel egyesült a vízzel. Jó’van Yuki, egy kicsit több agy kéne ide. Nem tejködöt csináltam.. csak olyat, ami azért ront a látás viszonylatokon. De mikor ellenfelem eltűnt előlem az egészet nyomban abba is hagytam és nekikezdtem azonnal valami másnak.
Eztán újabb tervet eszeltem ki de ennek már csak a fejleményeit mondom el mert ez közel se olyan menő. Robbanó cetliket dobtam a vízbe amik.. csak kicsit felkavarták azt. Eztán elkezdtem megannyi millió kézjelet formálni. Egy sárkányt formáltam a vízből ami elindult ellenfelem felé és egy puffanás keretében ért nála földet. Igen, földet. Bár egy vízzel borított helyen voltunk, volt két partszakasz is és a sárkány ott érte utol ellenfelem. menő, mi?
Több vízistenes szeletelőt indítottam el ekkor a part irányába. Elszórtan és mindenhogy. Sőt, senbonra erősített robbanó cetliket is dobtam a part irányába. Eztán nem tudom mi lett. Valószínűleg nyertem, mivel a köd és a víz is eltűnt körülünk. Ott álltunk egymással szemben és tudtuk, hogy itt a vége. Ekkor elhangzott eme mondat: A mérkőzés véget ért. A győztes, Hirota Yukionna. Kérem, hagyják el az arénát.”
Nyertem Kabi. Megnyertem a mérkőzést. És szuper menőnek éreztem magam. hatalmas vigyorral az arcomon figyeltem a többi meccset eztán...
Hirtelen figyeltem fel a mostani meccsre. Egy fa mögül egy nagyobb méretű tűzgömb érkezett. Pff.. katon. Fúj. Tűz, tűz ellen. Egy véget nem érő harc. Lángok. Undorító.. pusztító elem. A víz teremt, a víz irányítható. De a tűz.. a tűz csak pusztításra jó, s megzabolázhatatlan. Borzalmas. Majd ennél is érdekesebb dolog történt. Az egyik fiú szemei, mik eddig feketék voltak, hirtelen átalakultak. Vöröses lángokban izzottak.. benne három fekete ponttal. Brutális volt Kabi! Érted! Mégis.. hihetetlen és érdekes látvány volt. Később amúgy már utánakérdeztem. Azt hiszem Sharingan a neve. Egy kihalt szemtechnika még Konohából. De fene se tudja, hogy került Sunagakuréba. Ráadásul nem is Konoha jele alatt küzdött. Fura, nem?
A piros szemű pillanatok leforgása alatt másolta le ellenfele minden egyes mozdulatát. Mintha előre látta volna azokat! Majd mielőtt bevitte volna a kegyelemdöfést.. pánik. Félelem. Riadalom. Undorító visítások zaja, s emberek millióinak a rettegéstől való izzadtságának levegőben eloszló bűze. Emberszag. Gusztustalan. De érthető a félelem. Néhány néző.. valami fehér undormánnyá alakult. Pont olyanokká, mint amit a hasmenéses kutyák alkotnak. Csak ez fehér volt és mozgott. Mosolyogtak, mint az elvetemült barmok.. s ártatlan nézőkre támadtak rá. Jó... rühellek harcolni. Rühellek mindent ezen a retkes világon. De szánalmasnak tartom az ilyen alakokat. Tényleg kiakasztóak voltak! Valami fehér izé közeledett felém. Egy fehér, mosolygós szardarab. Jesszusom. De nem engem támadt meg. Nem engem vett célba. Egy néző felé ment. Nem tűnt shinobinak az illető. Sőt,biztos, hogy nem az. Én pedig kibaszott hősiesen megmentettem azt az ártatlan civilt. Lelőttem ezt a fehér szart. Szóval hős vagyok.
De mondtam, hogy mesélek még Orimiről. A csávó lézernyalábot lövellt baszki. FÉNYT. Tudod milyen menőn nézett ki? Rohadt jó volt. Én csak álltam és néztem h WOW én is-én iiis! De én csak egy nyomorék kis suitonos vagyok ugye. Na de nem baj... akkor is rohadvány menő volt. Szóval igen. Így ért véget a vizsga Kabi. Ezután az arénát kiürítették és mindenkit hazaküldtek. Engem behívatott a mizukage Karasuval együtt. Megkaptam a kinevezésem. És.. innentől már tudod a történetet kedves naplóm.
Brutális egy időszak volt ez tudod.. de jó emlékekkel gyarapodtam. Tudással. És egy menci új ranggal. Bár így csak még több feladatom lesz.. De tudod Kabi.. most túl fogom élni. Mert tudom, hogy több pénzt fogok keresni. És a pénzen vehetek kaját.

Kaja...

Sai Csüt. Ápr. 18 2019, 00:55

Ez esti agyzsibbasztónak tökéletes volt, imádom I love you

Jutalmad: +10 chakra, +5 TJP

Hirota Yukionna

Hirota Yukionna

Re: Hirota Yukionna