Matsuhito Shinroku

Fő karakter: Kurita Takashi 

Név: Matsuhito Shinroku
Ország: Víz Országa - Mizu no Kuni 
Falu: Kirigakure no Sato
Rang: Genin
Szint: D 
Chakraszint: Az ellenőrző staff adja meg.
Kor: 15
Nem: férfi 
Megjegyzés: Kawaii Katana felhasználójával való egyeztetés után, Shinroku és Katana anyai ágon unokatestvérek.  

Felszerelések:
- Kunai kés és Shuriken: 5-5 db
- Senbon: 10 db
- Fuuma shuriken: 1 db
- Hátizsák: 1 db
- Kenshiko ( 1 db Shirasaya-Katana, nevét a díszes kardhüvelyről kapta, tehát nincs képessége )  
- Dróthuzal: 10 m 
- Szerszámok: 1 szett
Füstbomba: 5 db
Robbanójegyzet: 10 db
Elsősegély készlet: 1 db 
Energiatabletta: 1 doboz ( 25 db )
Shuriken tartó: 2 db 
Széles övtáska: 1 db 

Kinézet:
Magasság: 173 cm
Testsúly: 81 kg 
Szemszín: fekete 
Hajszín: fekete
Szabadidejében kényelmes ruhákat visel, törekszik az egyszerűségre, nem szereti a fellengzős ruhadarabokat. Ha küldetésen jár, akkor derekán köti meg a fejpántját, övként szolgál jelzés. fekete kezeslábast és egy a kezeslábas színével megegyező kendőt hord, amivel takarja az arcát. Bárki, aki ránéz, elsőre megmondja, hogy sokat mozog és nem tudja letagadni, hogy "sportol". 
 
Jellem:
Céltudatos és titoktartó. Könnyedén barátkozik és jól kijön másokkal. Unokatestvérére féltékeny, ugyanakkor nincs benne rosszindulat, nem bántani akarja, hanem legyőzni. Egyfajta riválist lát benne, akinél jobbnak kell lennie. Érzelmileg stabil, nyugodt. Igyekszik a lehető legtöbbet kihozni magából, megütni a mérleget és ha lehet akkor túl is szárnyalni azt. 

Technikák: Alap E szintű jutsuk. 
Elsődleges chakra elem: Raiton ( nincs feloldva ) 

Előtörténet: 

A családi történetem egyszerű, anya és apa a munkájuk során találkoztak, mint ahogyan a rejtett falvak lakói általában. Semmi vad akció, semmi klisés sztori, hogy megmentették volna egymást vagy ilyesmi. Egészséges, érett emberekként, sokat találkoztak a munkájuk során és szimpatikussá váltak egymásnak. Az eligazításokon egyre többször foglaltak egymás mellett helyet és a többi. Azonban nem házasodtak össze, nem birtokoltak kellemes kis házikót a falu szélén, gyönyörű kilátással a naplementében fürdő hegyekre. Egyetlen éjszaka volt, semmi több. De nekem az az egyetlen éjszaka az életet jelentette. Apa nélkül nőttem fel, de anya szerencsére megadta mindazt a szeretett és odafigyelést, amellyel kompenzálhatta eme hiányosságot. A nagyapám, legalább annyira szeretett, mintha az apám lenne. Szóval, végtére is volt aki foglalkozzon velem, hiszen anyám, amikor kiderült, hogy terhes velem, visszaköltözött a szüleihez, akik abban az időben már egyáltalán nem jártak küldetésekre. Egyedül nem is tudott volna a nevelésemre koncentrálni, miközben a betevő falatért meg kellett volna küzdeni a különböző küldetéseken. Ugyan egyke voltam, de megint csak nem voltam egyedül. Anyám nővére, hozzá ment valami szakácshoz ... vagy szabó volt? Mindegy, szóval, a nagynéném is szült egy gyermeket, aki a Kawaii Katana nevet viselte. 
Így aztán, akármilyen furán is indult életem története, tulajdonképpen jó helyre születtem. Édesanyám gondomat viselte és nagyszüleim is mindig odafigyeltek rám, minden szükséges alappal megvoltam tehát áldva, hogy sikeresen startoljak az életbe. Nagynéném családjával is jól elvoltunk, elvégre a vér kötelez. Mindössze egyetlen zavaró dolog volt családunk életében, amikor megkérdeztem, hogy hol van apa. Fájó pont volt az életemben, hogy az apám elment, eltűnt és soha többé nem jelentkezett. Senki nem mondott semmit és mélyen hallgatott, ha szóba került az apám. Pedig, Matsuhito Kojiro a falu egy igen neves shinobija volt. Már pici koromban elhatároztam, hogy ha lehetőségem lesz rá, akkor felkutatom az apámat és megkérdezem tőle, hogy miért ment el. 

Shinobi családba születtem, így tehát elvárható volt, hogy amikor elérem a megfelelő kort, én is az akadémiára fogok járni és kitanulom a Ninja mesterség minden csínját. Amikor elsős lettem, anya már ismét küldetéseket vállalt és mindenféle szuvenírt hozott haza. Ezzel próbálta kompenzálni, hogy a nagyszüleimnél kell lakjam és kevesebb időt lehetek vele. Az aprócska ajándékok, azonban mindig feledtették velem azokat az időszakokat, amikor éjszakánéként nehezen aludtam, mert anyám messze járt. Némelyik tárgyhoz kapcsolódtak aprócska történetek, az egyik ajándék egy fegyver volt, feketés vöröses, lakkozott hüvelye volt, egy marokvas nélküli kard. Anyám azt mesélte, egy szamurájtól nyerte el, aki Kenshikonak avagy Kardfogúnak nevezte. Nevét onnan kapta, hogy egy karmait meresztő, haragos tekintetű, vicsorgó tigris volt a lakkozott hüvelyre festve. Csíkjai akár az alvadt vér, karmazsin és fekete színben pompázott. Tekintete tüzes és haragvó, áradt belőle az erő. Anyám azt mondta, csak akkor vehetem a kezembe, ha megkaptam a bizonyítványt és Geninné lettem. Akkor még nagyon sok, fáradtságos munkával töltött év volt előttem, hogy megkapjam a bizonyítványomat, hiszen alig kezdtem el az akadémiát, amikor ez történt. Viszont valahányszor ránéztem a kardra, az mindig erővel és motivációval töltött el. Megakartam kapni a kardot, így mindig mindent megtettem azért, hogy a vizsgák sikerrel járjanak és a házit is mindig megcsináltam. Apropó, akadémiai évek ... jól éreztem magamat az akadémián, sok barátra leltem, akik vagy az osztálytársaim voltak, vagy egy évfolyamba, de másik osztályba jártak. Teltek múltak az évek és egyre több időt és hangsúlyt fektettek az úgy nevezett alapvető chakraműveletek megtanítására és nem utolsósorban a taijutsura. Kevesebb időnk jutott Oinin és Szökevényt játszani, mivel sokat kellett edzenünk és tanulnunk, hogy minden vizsgán hozzuk az elvárt szintet. Szorgalmam és tehetségem, hála istennek elégnek tűnt, hogy az osztály éltanulói között legyek nyilvántartva. Kenshiko puszta létezésének a ténye is hajtóerőként hatott rám. De, ahogy egyre mélyebben mentünk bele a tanultakba és komolyan foglalkozni kezdtünk a shinobi világ súlyosabb kérdéseivel, történtek olyan dolgok is, amelyek nem voltak jók. 

Mind a mai napig emlékszem arra a napra, amikor a Ködben Rejtőző Technikát kellett megtanulnunk. Nekem esélyem sem volt arra, hogy akár a siker közlébe kerüljek, ugyanis amint az kiderült nem Suiton az elsődleges chakra elemem. Így aztán semmilyen technikát nem tudok megtanulni, ami a suitonhoz kapcsolódik, társaim, akik jóval előrébb voltak, mint én ki is gúnyoltak. Ez a jutsu ugyanis annyira alap technikája a ködrejteki shinobiknak, hogy szinte nem is nevezheti magát valamirevaló ninjának, aki nem tudja alkalmazni. Ez zavart, nem értettem, hogy társaim miért éreztették velem, miért gúnyoltak érte. Aztán nagyapám nyugtatott meg, azt mondta: "Sebaj, tanulsz valami mást és abban leszel jobb a többieknél." Jól esett, hogy legalább otthon nem csinálnak belőle komolyabb ügyet. Persze, amikor megláttam, hogy Katana a lezárt üvegében vizet hoz létre a chakrája segítségével, nagyon  rossz érzés költözött a szívembe. Valamiért úgy éreztem, hogy kevesebb vagyok nála. Vegyük azt, hogy neki  ... neki, olyan izék a szemei. Tiszta menő és egyáltalán nem értettem, hogy miért rejtegeti. Meg, tudta használni a Ködöt, aminek én még a közelébe se tudtam szagolni. Attól a naptól kezdve, hogy láttam milyen ügyesen használja a suitont, soha többé nem tudtam vele felhőtlen boldogságban játszani. Unokatestvérem iránt érzett testvéri szeretetemet megmérgezte a féltékenység és a vágy, hogy jobb legyek nála. Persze nem szóltam róla senkinek, de mindig azt néztem, hogyan tudok jobbá válni, hogyan tudom legyőzni. 

A másik dolog, ennél talán sokkal komolyabb dolgokat vetett föl, amelyre gondolni is, csak egyedül mertem. A könyvtárban olvastam egy konfliktusról, amely Ködrejtekben esett meg és a mai napig érződnek a hatásai. A Kekkei Genkai és az azokat birtoklók üldözése. A könyv szerint, sokan elmenekültek, sokakat pedig levadásztak, mert megbízhatatlanok és veszélyesek mindazok, akik bírnak valamiféle Vérörökséget. Kérdésemre elmondták, ez valami olyasmi, ami generációról generációra száll, akik rendelkeznek efféle képességgel, azok még a shinobik között is csodabogaraknak számítanak. De többet nem mondtak és anyám sem volt hajlandó bővebben beszélni róla. Az iskolában meg egyenesen büntetőházit kaptam, amiért egyik órán megpróbáltam fejtegetni a Kekkei Genkai természetét. Ez a titkolózás és az a tény, hogy az én apám is eltűnt, szülte bennem az érdeklődést a téma iránt. mélyen hallgattam róla, hogy kíváncsian keresgélek az efféle tudás után. A könyvtárban való kutakodás hatására kezdtem érdeklődni a biológia iránt, amire a mester is felfigyelt. Kérdésére, hogy miért olvasok ilyen könyveket azt feleltem, hogy érdekel a Medikusok munkája és szeretném megérteni az élet titkait, a testünk működését. Válaszom igaz is volt, azonban arról nem szóltam, hogy ezáltal a Vérörökség körüli kérdéseimre választ szeretnék kapni, elakarom oszlatni magamban a félelmet a Kekkei Genkai használói iránt és kielégíteni az a csillapíthatatlan tudásvágyat, amelyet a titkolózásukkal, csak jobban elmélyítettek. Akadémistaként végül csak a biológia rejtelmeibe sikerült betekintést lelnem, de kezdett körvonalazódni bennem az a határozott érzés, hogy a lakathoz tartozó kulcsot az Élettan jelenti. Ha pedig ninjává válok, akkor lehetőség adódik a medikusok közé való bekerülés is. Akkor pedig kielégíthetem mérhetetlen éhségemet és felfedezhetem a titkokat, amelyeket talán maguk a mesterek sem tudnak. 

Ezek a dolgok, igazából csak még inkább arra ösztökéltek, hogy elszántan hajszoljam magamat a célom felé, hogy megkapjam a Genin bizonyítványt. A ninja fejpántra, amely a sikeres vizsga bizonyítékaként szolgál, egyre jobban vágytam és úgy tekintettem rá, mint belépőjegyre a shinobi lét magasabb misztériumai felé. Szorgalmas munkámnak, végül megérett a gyümölcse, az évek leperegtek és közeledett a vizsga. Elég csekély kifejezés lenne az, hogy nem tudtam aludni a vizsga előtti napon, tulajdonképpen hánykolódtam csak és azon agyaltam, hogy sikerülnie kell. Szorgalmasan edzettem és tanultam, műveltem magamat és betéve tudtam az összes fontos évszámot, eseményt, amit tudni kellett. Másnap reggel, hatalmas, kék táskákkal a szemeim alatt keltem ki az ágyamból. A vizsga pocsék volt, sőt, mondhatni teljes katasztrófa. Az írásbelit elrontottam a gyakorlati vizsga pedig .... szánalmasan gyengére sikerült ninjutsu és a céltábláról lepattanó shurikenek. Mondhatni közröhej tárgya lettem, egyetlen óra leforgása alatt. Akkora bukás lett, mint a szél, csak úgy zúgott a bizonyítványomba, hogy egy lúzer állat vagyok, aki nem érdemel mást, hogy agyonverjék egy karóval. Végül behunytam a szemem és azzal nyugtattam magamat, hogy még nem voltam kész arra, hogy egy ilyen mérföldkövön túl legyek. Anyám ugyan nem örült, hogy nem sikerült a vizsga, de nem büntetett meg vagy hasonló szidást sem kaptam. A tudás, ugyanis ott volt a fejemben, a taijutsu mozdulatok az izmaimban, a shuriken pedig biztosan lapult a markomba, arra várva, hogy szabadjára engedjem, akár egy fekete pillangót.
 A második vizsga, azonban flottul ment, sikeresen letettem a vizsgát és megkaptam a homlokpántomat, ezzel én is Ködrejtek shinobija lettem. A vizsga után csapatokba soroltak minket. Minden sikeresen vizsgázó genin egy csapatba kerül, hogy ott egy jounin vezetésével érett, felelősségteljes emberekké váljanak, akik szilárdak akár a kő és a halál is megretten tőlük. Rasui-sensei egy igen alacsony fickó volt, szálkás izomzata és komoly tekintete, olyasvalakinek ábrázolta, aki már számtalan csoportot vezetett. Mielőtt elkezdte volna a képzésünket, leültetett minket és megkérdezte tőlünk. 
- Hogyan képzelitek el shinobi jövőtöket? - kérdezte és kíváncsi, szinte lélekbe hatoló tekintettel figyelte a mindig aktuálisan válaszolót. 
- Én a Mizukage testőre leszek! Senki, egyetlen ujjal sem fog tudni hozzáérni, mert megvédem! - határozott elképzelése volt Aoji nevű társamnak, bár a mesterem már a fejét fogta majdnem. Elvégre a Mizukagénak mindenre van szüksége, csak buzgómócsing testőrökre nem. De menjünk tovább. 
- A Hét Kardforgatónál is menőbb kardforgató leszek! - talán a nyolcadik, nem? Hamachi is bemutatkozott, végül már csak én maradtam.
- Medikus akarok lenni. - böktem ki röviden, a mesterem pedig visszakérdezett. 
- Miért akarsz medikus lenni? Nehéz, rögös út vezet odáig, hogy valaki a chakrájával képes legyen sebeket gyógyítani. 
- Ne vicceljen sensei! Valakinek össze kell fércelnie Megmentő-sant és Szeletelő-senpait. Van egy olyan érzésem, nem lesz mindig kéznél, hogy kihúzza a csapatot a kátyúból. Akkor pedig kell egy okos is, aki tudja, hogy torokgyulladásra nem jó a szorítókötés .... - Rasui-sensei felnevetett. - Mindhármatokra kemény idők várnak és rengeteg munka. De shinobit faragok belőletek, erre szavamat adom.