Nishikawa Karasu

Shinobi

Egy ködrejteki varjú meséje (részlet)

Prológus

Ködrejtek. Egy hely mely rideg, és rejtélyes akárcsak a szinte mindennapos köd, mely elrejti a falut. 
Nos, hogy van e takargatnivalója eme ninjafalunak? Kétség kívül. Azonban azt is biztosan kijelenthetjük, hogy nincs még egy olyan shinobi csoport,  mint e ködös múltú falu büszkeségei.
Ők a köd harcosai, a víz mesterei, és a tökéletes shinobi mintapéldányai.

Na jó, nem. Illetve nem feltétlen. 
Ez a propaganda csupán a falu iránt érzett szeretetem miatt szerepel itt, bár kétség kívül vannak igaz sorai. Sajnos ködrejtek sem tökéletes, ahogy a lakói sem azok. Ahogy e világon semmi sem az. Talán épp ezért vannak konfliktusaink. Sokáig hittem benne, de rá kellett döbbennem: A béke csupán ideiglenes. Mindig az. Ahogy az élet, úgy a béke is véget ér egyszer. Ahogy a halált, úgy a háborút sem kerülhetjük el. Öröm az ürömben viszont, hogy a háború sem örök. Egyet kivéve: A jó, és rossz háborúját. Ahogy van jó, és rossz, fekete, és fehér, élet és halál...úgy van háború, és béke.
Nem akarom hosszúra nyújtani. Ez nem filozófiai írás, csupán egy történet részlete. A véleményem a továbbiakban igyekszem nem kifejteni, elvégre a történet nem rólam szól. Illetve csak részben. A főszereplő viszont a fiam. 

Fekete hattyú? 

Amikor megszületett, mindketten tudtuk: Vagy megerősödik, vagy meghal. Nagyon törékeny volt,  vékony, és gyenge. Eleinte legalábbis. Én sosem voltam az a tagbaszakadt férfi, de a fiam még engem is alul múlt. Azonban ez változott valamelyest az évek során. Gondoskodtunk róla, hogy változzon. Így, az akadémiai kiképzőterepen most már sokkal inkább úgy fest mint egy fiatal fiú, nem pedig úgy mint egy kislány. Már csak a zárkózottságával kell kezdeni valamit. Vagy jó ez így? Esetleg kinövi? Egyáltalán miért ilyen? Fiatal még, de csupa rejtély számomra. A szemeiből vidámságot, és szomorúságot egyaránt ki lehet olvasni. Talán ez a tűz-víz ellentét jele? 

Mielőtt kérdéseimre választ kaphattam volna, és mielőtt Karasu befejezte volna az akadémiát, meghaltam. Sajnos megbuktam mint apa, munkám, tudásom, és képességeim miatt sokszor vették igénybe szolgálataimat. Túl sokszor. Egy ilyen alkalomkor buktam el, immár shinobiként is. De ez megint nem rólam szól.

Karasu nehezen dolgozta ezt fel. Ennek részben örülök. Hisz volt köztünk egy kapocs, mely megszűnt ugyan...de legalább volt. 
A halálom után már nem olyan volt mint előtte. De talán az is közrejátszott, hogy érettebb lett. Érettebb mint kortársai. Tanult, olvasott, edzett, és barátkozott. Az utóbbi meglepett...

Életlen kard, vak harcos.


Egy ember, ahogy felnő, éretté válik, úgy teljesedik ki. Jó esetben legalábbis. Ezt hívjuk önmegvalósításnak.  Van aki a művészetekben találja meg önmagát, van aki a szakmája által teljesedik ki, mások viszont sosem érik el ezt a szintet... A shinobi a küzdőstílusában keresi önmagát, és általában meg is találja. Ha egyedi, csak rád jellemző mozdulataid, technikáid vannak, máris megmutattad, hogy ki vagy. A stílus a lélek kivetülése, a személyiség tükörképe. Egy kapu, melyen ga belépsz, megismered a mögötte lévő embert.

A geninné válása előtt drága apósom tanította meg vívni. Persze csak gyakorlókardokkal, viszont kapott egy életlen katanát, hogy megtanulja annak karbantartását. Az én elsődleges fegyverem is egy tachi volt, bár ezt ő nem bírta el akkor. Tudta jól, hogy nem fogja tudni felemelni, mégis megpróbálta. Dacból, makacsságból, vagy a vicc kedvéért? Nem tudom. Mindenesetre elbénázott vele egy ideig, ezen pedig az öreg jót nevetett. Részben miattam, részben az ízlése miatt döntött a kard mellett. Szerette a pengéket. A kunaitőr azonban valahogy nem nyerte el a tetszését. Hat esztendős volt amikor az első leckéket megtanulta. Alapállások, a kard eltevése, kirántása, és persze karbantartása. Egy ilyen remekmű nagyon kényes tud lenni. Ezt magam tapasztaltam amikor kettétört tachival kellett felvennem a harcot három kalóz ellen. Karasu nagy gondot fordított a kard ápolására, és a tanulást is örömmel végezte, még akkor is amikor már gyakorlatilag a halálán volt. Legalábbis Ő így mondta. Napi másfél óra edzéssel kezdtek (ebben benne voltak a rituálék, és az alapállások is), majd ahogy az ifjú fejlődött, és nőtt kitartása valamint állóképessége, úgy növekedett ezen időtartam is. Most, 17 évesen Karasu napi 4-5 órát is rászán az edzésekre, azonban ezek az alkalmak már nem olyan sűrűek mint egykor. Amikor még fiatalabb volt, heti 5 napot gyakorolt karddal. Most viszont ugyanúgy gyakorolnia kell a chakrahasználatot, chakrakontrollt, taijutsut, és ninjutsut is. A taijutsunál nagy figyelmet fordít az ujjakra, mivel nemigen szeret ököllel ütni. Véleménye szerint ez a nyers brutalitás nem shinobihoz méltó. 

Nos...köszönöm fiam, Én voltam a legjobb ökölharcos a chuuninok közt még fiatalon. De semmi baj...szerencséd, hogy meghaltam.  Nos: Az ujjperceknek erősnek kell lenniük ha ily módon akarunk harcolni. Az ujjpercek edzésére a legjobb módszer ha kezdetben fát, később keményebb anyagokat ütköztetünk velük. Gondolom ez közismert tény, épp ezért Ő is ezen gyakorlatot végzi heti rendszerességgel. A könyök rohadtul tud fájni ha a szék támlájának ütközik. Ugye ismerős érzés? Harc közben azonban a könyöklés igen hatásos lehet, ezt még Én magyaráztam el neki. Nem felejtette el. Karasu viszont (velem ellentétben) inkább a lábait szereti használni ha taijutsuról van szó. A kiidegelés nála napi rutin, jó pár gyümölcsfát rugdosott már szét. A szomszédok nem örülnek, de nem szólnak semmit nehogy aztán ők legyenek megrugdosva.

A kardhasználat, és a taijutsu függnek egymástól. Én azt a véleményt vallom, hogy aki jó kardforgató akar lenni, előbb tanuljon taijutsut. Sőt, fejlessze magát minél magasabb szintre.  Karasu technikája az évek során (főleg miután genin lett) finomodott, és meglehetősen eltért attól, amit apósom tanított neki. A pusztakezes technikákat (és itt nem az ütésekre gondolok) beleszőtte a kardforgatásba. Szó szerint forgatja a kardot sokszor. A kézfejei közt játszik vele, elengedi, fogást vált, vagy az ujjai közt táncoltatja a markolatot. Az egyik újonnan elsajátított jutsujával chakrafonalak segítségével igazán kiélheti magát. Légiesen könnyű, vagy durva, de szinte sosem túl erős vágások jellemzik a stílusát. A szél elem közre játszhat ebben? Ki tudja... A pengéhez viszont sosem ér hozzá. Ez furcsa, amolyan szamurájos dolog. Ismeri a szamurájokat, és valószínűleg tetszik neki egy-két rigolyájuk, de közel sem nevezhető szamurájnak. Már csak azért sem mert mindig csalt Shogi-ban. Akárhányszor elmentem vizelni, átrendezte a bábukat. Nagyon becsületes mondhatom. Mondjuk, így is megvertem folyton, hisz a tízet sem töltötte be. 
Apósom, illetve geninné válása után mestere is oktatta más fegyverek használatára. Ezeket Ő maga nevezte meg: Bo, kusari fundo, és shinobiknál ritkaságnak számító: Yumi.


 Említettem, hogy Karasu nem nagyon kedveli a kunaitőröket. A yumi szerinte elegánsabb, szebb, és bár nagyobb, de erősebb, és tekercsben jól rejthető fegyver. Néhány alkalom után ez vált kedvenc távolsági fegyverévé. Sajnos a kunaitőrök eladása esetén sem lett volna elég pénze arra, hogy vegyen egyet, de a reményt nem adta fel. 
Őszintén szólva igen tehetségesnek tartom az íj használatában. Valahogy jobban is illik hozzá az íj, mint a kunaitőr vagy a shurikenek. Ő amolyan lassan célzó, de biztosan célba találó fajta. Vizelésnél is szerencsére.  De a saját szavai szolgálnak a legtöbb magyarázattal:

„ A kunaitőr egy paraszteszközből  vált shinobi eszközzé. Bár mi arról vagyunk híresek, hogy a szemétből is fegyvert kovácsolunk, egy erős shinobihoz nem méltó egy ilyen eszköz. A yumi sokkal tekintélyt parancsolóbb, sokkal szebb, jobb, és erősebb fegyver. Ugyanúgy lehet a vesszőre robbanójegyzetet helyezni, vagy méreggel bevonni a nyílhegyet. A kunaitőr használata kapkodós. Rengeteget eldobálunk feleslegesen, ha pedig találunk akkor sem valami meggyőző a hatása. Egy yumival viszont percekig követheted a célpontod, szinte alig véve levegőt, hogy legvégül egyetlen vesszővel találatot érj el. Ráadásul sokkal elegánsabb is.,”

Elegáns...csatába mész fiam, nem jelmezbálba...

Az íjászat az edzések részét képezi immár rtöbb mint fél éve. A fiú egyértelműen tehetséges. Iszonyat türelme van, komolyan Én nem voltam ilyen türelmes shogi-ban. Illetve Ő amennyire türelmetlen volt a játékban, itt annál türelmesebb. Bár ha ma játszanánk egy meccset, talán más lenne a helyzet mint egykor... 
 A türelem mellett a leginkább észrevehető képessége a célpont jövőbeli helyének meghatározása. Magyarul: Nagyon jól lő mozgó célpontokra. Kawarimi no jutsu által létrehozott klónokra szokott lőni, illetve néha madarakra, vagy mókusokra. Kisebb célpontokat azonban nem sűrűn talál el. A távolság eleinte 5-10m volt, most 50m-nél tartunk. Ez persze kevés, de a kicsit több mint egy év, azért nem olyan sok idő, főleg mivel mint említettem, rengeteg más dolgot is gyakorolnia kell. A célzása jónak mondható, a befektetett időhöz képest. 

A bo, és kusari fundo csak nemrég jelentek meg Karasu edzésprogramjában. Illetve bottal tanult harcolni gyerekként, de ez később (a kard miatt) háttérbe szorult. Érdekes, hogy a botokat szereti, de a lándzsát nem venné a kezébe, és elég tehetségtelen a használatában. Legalábbis ez derült ki az alatt a fél óra alatt amíg lándzsával edzett. A botot szereti forgatni, csakúgy mint a kardot, itt viszont értelemszerűen nagyobb a szabadság. Alapvetően ez volt a kezdő fegyvere (ha a kezeit, és lábait nem vesszük annak), és ezzel gyakorol legrégebb óta, de messze nem ebbe fektette a legtöbb időt. Ami azért meg is látszik az edzések során: Lassabb, és közepesen gyors mozdulatoknál nincs gond, de ha hirtelen támadást indítanak ellene, nem mindig tudja megfelelően kivédeni azt. Sőt van, hogy saját magát vágja fülön/fejen/orrba/szájba. Szerencsére jó humora van (komor jelleme ellenére), így folyton kiröhögi saját magát. Apósom ezt bizarrnak tartja...

A láncos fegyvereket szereti, de egyedül a kusari fundo-val való edzést kezdte el, majd fejezte be immár három hónapja. Idézem:

 „ Az a rák sokkal nehezebben kezelhető mint a bo. Vagy mint bármi. A bo-val is orrbavágom magam, ezzel meg volt, hogy szemen is. Ráadásul két súlyos vastömb van a végén, szerinted? Egyszer tökön találom magam, egy életre agglegény maradok. Basszus annak a rohadásnak az ellenfelet kéne eltalálnia, nem engem. Persze nem hibáztatom a fegyvert, én nem tudok úszni kacsa létemre. Először gyakorolnom kell a bo-val. Sokat. Ne viccelj, ha a sarlós változattal gyakorolnék ( kusari gama) már nem lenne fejem. Az első adandó alkalommal herélném ki magam. Kell ez nekem egyáltalán? Nos igen, mert nagyon jó fegyver, erős, és sokoldalú. De biztos, hogy nemzőképtelen leszek mire megtanulom használni. Ha megtanulom, és nem nyírom ki magam edzés közben...”

Értem...fő a pozitív hozzáállás ugye fiam? *sóhaj* 

Nos azt hiszem, illetve remélem, hogy ennyi elég egyelőre. Fárasztó dolog az írás. Még jó, hogy a túlvilágon nincs szükségem alvásra.

Úgy gondolom ennyi volt ez a kis (haha) szösszenet. A varjú tehát alakul (jaj de büszke vagyok), és úgy gondolom jó irányba halad. Ha nem hal meg edzés közben, vagy csatában, vagy főzés közben, akkor talán egy nap...nos lehet negyedannyira jó mint Én voltam. Ezzel zárnám az összefoglalómat. Remélem nem untad halálra magad, de ha mégis...nos...legalább nem vagyok egyedül. Érted halálra untam magam, egy halott embe khmkhmmmm... Szóval ennyi lenne. Így a végére (ha már az eleje filozofikus volt) beszúrnék egy gondolatot: 

„ A halál az élet elválaszthatatlan társa. Veled lesz életed végéig. Végigkísér utadon, látja minden lépésedet. Ne félj tőle. Tiszteld, s ha eljön érted ne legyenek kétségeid: Egy barát fog majd veled kezet.”  
Nishikawa Kazuma.

Hopp ezt benéztem O.o Elnézést.


Kellemesen meleg tavaszi nap volt, a napok csicseregtek, a madarak sütöttek. Vagy fordítva. 
Reggel öt óra volt, és Kirigakure főterén már ott állt három fiatal genin, kik a mesterüket várták. 
A három közül kettő fiú volt, egy pedig lány. Utóbbi kissé alacsonyabb társainál, ruházata teljesen fekete, még a cipője is. 
Ő volt Sayaka. Egy nyugodt, és megfontolt lány, aki többre tartotta a józant észt, mint az érzelmeket. 
Egészen addig amíg szerelmes nem lett persze, de ez már egy másik történet. Az egyik fiú Ichigo volt, egy arrogáns, lobbanékony, és "ugorgyunk azonnal a közepébe" figura. 
Legendás ninja szeretett volna lenni. A harmadik fiú pedig Karasu volt, egy Sayaka-hoz hasonló srác, viszont Őt az érzelmei vezérelték többnyire. Főleg akkor ha olyan emberekről volt szó, akiket szeretett.
Ez a három fiatal várta tehát a mestert, kit Ryuichi-nek hívtak. Már találkoztak vele korábban, megismerték egymást, és egy kellemes délutánt töltöttek együtt. Ryuichi viszont aznap kijelentette, hogy utoljára hívta meg a fiúkat bármire. Legyen szó kajáról, vagy bármi másról. 
A mester egyébként rövid, vörös hajzatot viselt, arcát csupaszra borotválta, személyiségre pedig egy igazi genya volt, persze jó értelemben. Szeretett heccelni másokat, főleg nála gyengébbeket. Ez azóta volt így mióta egyszer alaposan elverte egy csapat jounin, még fiatalkorában. 
A három genin még háromnegyed hatkor is várt. 
-Hol késik már? mondta kissé ingerülten Sayaka.
-Honnan tudjam? Ichigo hangjában is érezhető volt a frusztráció, ami nem csoda, hisz a fiú ki nem állhatta ha megváratták. Legyen szó egy társáról vagy a mesteréről, esetleg magáról a Mizukagéről.
-Nem téged kérdeztelek! vágott vissza Sayaka, kissé megemelt hanggal. 
-Akkor meg magadban beszélsz? Skizofrén vagy? 
-Na jó kussolj vagy szétverem a fejed! 
-Na gyere csak, te kis csitri!
-ELÉG! Nem akartok kék-zöld foltokkal a mester elé állni igaz? Francba már. Attól, hogy összeverekedtek nem fog hamarabb jönni. Én inkább alszom egyet. Minek keltünk fel ilyen korán ha késik, lassan egy órát? 
Karasu szólalt meg, aki a társai civakodása alatt csukott szemmel, karbatett kézzel, és lehajtott fejjel próbált pihenni, nem sok sikerrel. 
-Mit szólsz bele egyszálbél? Semmi közöd hozzá!
-Zavar. Úgyhogy van hozzá közöm. Ha pedig nem fejezitek be... 
Karasu nem fejezhette be a mondatot ugyanis megpillantott valakit nem messze tőlük. A mester volt az.
-Na végre...már majdnem megaludt a tej a számban. 
-Fúj! fejezte ki undorát Sayaka aki utálta a tejet.
-Elnézést srácok, bocs a késésért. A Mizukage...mindegy. Jól aludtatok? 
-Ja.
-Igen.
-Mondjuk. 
-Remek. Akkor azt hiszem kezdhetjük is. Mindenkinél van minden amit felírtam? 
Bólintottak. Néhány perces megbeszélés után pedig a geninek elindultak első küldetésükre, mesterükkel karöltve.
 -Szóval egy elkóborolt állat. Biztos egy bika vagy egy kígyó.
-Ööö, az igazat megvallva egy kutyát keresünk. Egy imádnivaló kiskutyát. 
-TESSÉK? Micsodát? Ez most komoly? Azt hittem ezt a normális emberek is meg tudják csinálni, miért kell nekünk...
-Mert ezt a feladatot kaptuk. Kész.
-De hát...francba. 
Kora reggel járták az ébredező várost, és minden zsákutcába benéztek. Ryuichi ment elöl. A kutya tegnap tűnt el, a gazdája szerint nem szeret messzire menni mert fél. Néha mégis elszökik. Hogy hova, az rejtély. 
Nagyjából két órás keresés után Ryuichi megéhezett. Leült egy padra, és enni kezdte a reggel elkészített szendvicsét.
-Ti csak menjetek tovább. Én megreggelizek.
-Micsoda? Na, és mégis hol keressük azt az ebet? 
-Én sem tudom pontosan hol lehet...csak megyek veletek. Az, hogy elöl megyek nem jelenti azt, hogy tudom merre kell menni... 
-Hát ez nagyszerű. Mégis, hogy találjuk meg azt a dögöt? Lehet, hogy még délután is keresni fogjuk...
-Nos ez nem kizárt. De miért vagy így felháborodva? Netán van valami dolgod? 
Ichigo elvörösödött a méregtől, majd leült Ryuichi mellé, és Ő is enni kezdett.
-Nocsak. Hát ezért vagy ilyen feszült. Te sem reggeliztél. Pedig ha egy shinobi a maximumot akarja nyújtani, reggeliznie kell. Sőt harc közben lehet ebédelni is...
-Hát hogyne.
Karasu kuncogott, Sayaka sóhajtott, majd leült egy fa tövébe, és nézte a járókelőket, akik mintha megszaporodtak volna. 
-Nagyon vicces. Varjú. 
-Kár. Jóétvágyat egyébként.
Ichigo bólintott, mivel tele volt a szája, majd zabált tovább. 
Ekkor egy közepes termetű, fekete farkaskutya lépett elő az egyik sikátorból a levegőt szagolgatva, majd szép lassan Karasuék felé sétált. Először Ryuichi figyelt fel rá, aztán Karasu, végül Sayaka. A kutya felemelte fejét, és fülelt.
Ichigo ekkor vette észre, úgy megijedt, hogy majdnem elejtette a kakaóscsigát amit majszolt. 
-Hát itt vagy... 
-Mi? Ki? Ez az? Ez az aranyos kiskutya? Nem mondja komolyan! 
-Igen. Gyerekek, Ő itt Ryu, az öt hónapos szuka. 
Sayaka egy pillanat alatt felmászott a fára, Ichigo eldobta a kakaóscsigát, a kutya pedig a szemével követte, majd megnyalta a száját.
A mester evett tovább, mire Ichigo ránézett. 
-Kérsz? Sajnálom, hogy heveny idegrángásod van fiam. Azzal odanyújtotta a szendvicse maradékát a fiatal geninnek.
-Mi? Dehogy kérek! Azért dobtam el a csigát mert az a dög tuti éhes. Azt egye ne engem! 
-Hát ha éhes adj neki enni.
-Mi?? Én?
-Igen. Így rávehetjük, hogy kövessen minket. Biztos azért szökött el otthonról mert nem kapott eleget enni.
Karasu ekkor a kutya felé sétált lassan, egyenes háttal, és felemelt fejjel. A kutya vicsorított, majd morgott, végül ugatott párat. Karasu ekkor elővette a kunai-ját, majd a zsebébe nyúlt, és elővett egy zsömlét. Felvágta, és odanyújtotta a kutyának, aki megszagolta, majd a szájába vette, és falni kezdte.
-Jaj egyem a pofiját hát nem éhes ez a nagyfiúúú? mondta Karasu tőle nem megszokott, megváltozott hangon. Mintha egy anyuka gügyögne egy babához... 
Majd odanyúlt a kutyához, hogy megsimogassa, mire az olyat harapott a kezébe, hogy még Ryuichi is azt hitte először, hogy eltört egy csontja. A fiú nem ordított fel, de szemei könnyel teltek meg. A kutya pedig majszolt tovább...
-Ejnye. Nem szereti ha akkor simogatják mikor eszik. nevette el magát a mester.
-Ezt honnan tudja? vágta rá hirtelen Karasu.
-Nos ööö...én...ismerem a tulajt, és onnan. Na jó most már minek titkolózni: Az enyém ez a dög. Ryu, gyere!
Ám a kutya nem mozdult...
-Nem szereti magát. mondta Sayaka, kissé halkan.
-Tudom...engem senki sem szeret válaszolt Ryuichi, majd lehajtotta a fejét. 
-Hát ha nem ad neki enni ne csodálkozzon.
-De hát nincs pénzem! Sajnos az a helyzet, hogy rabja vagyok a fegyvereknek, és ritkaságokat is vásárolok. Több százezer ryo értékben.  Így nehéz még a lakást is fenntartani nemhogy egy kutyát etetni. 
-Akkor adja Nekem szólt Karasu aki mint kiderült, odavan a kutyákért.
-Hülye vagy? Most harapott meg! 
-Tudtam, hogy megharaphat, hisz eszik. Még ha tőlem is kapta a kaját, akkor is védi hisz már az övé. Egyem a kis szivét... 
-Karasu szemei ismét könnyekkel teltek meg, de nem azért mert fájt neki a keze hanem mert elérzékenyült annyira cuki volt számára ez a kutya. 
-Nem adom Neked. Hozzám tartozik. Neked lesz majd saját társad az életben. Mindenkinek lesz. Nekem is van, és majd megoldom a dolgot...valahogy. 
-Tudja mit. Kifizetjük mi a kutya kajáját ha cserébe elvihetjük sétálni minden nap.
Ryuichi szeme felcsillant.
-Megegyeztünk.
Sayaka, és Ichigo viszont nem voltak ilyen lelkesek.
-MI? Azt a szörnyet? Sétálni? Meg fizetni a kaját? Tudod mikor! 
A nap végére a vita eldőlt, Karasu sétáltatta a kutyát, a többiek pedig fizettek, hogy nekik ne kelljen... 
A küldetés megoldódott, a geninek kipihenték a fáradalmakat, majd elmentek egyet edzeni a mesterrel. Csak taijutsukat gyakoroltak, illetve Ryuval játszottak, ami nem volt kevésbé kimerítő mint az edzés. 
Karasu a nap végén levonta a tanulságot:
- Ha magadra költesz, nem jut pénz azoknak akiket szeretsz... 
Ryuichi mosolyogva bólintott, majd megsimogatta tanítványa fejét, és így szólt: 
-Remek. Egyedül Te jöttél rá erre. Örülök, hogy leesett. 
-Szóval hazugság volt?
-Nem egészen. Tényleg gyűjtöm a fegyvereket, és vásárolok drága darabokat is..de csak miután a kutya kapott enni. Ez az első amit megtanítok a geninjeimnek. Ha van egy szeretted, az mindig előtted áll. Lényegtelen, hogy egy kutya az, vagy egy szülő, esetleg egy barát. Ha szereted Őt, akkor Ő az első, és te a második.
Ryu vakkantott egyet, majd hazaszaladt. A többiek pedig utána mert azt hitték ismét el akar szökni drága gazdája elől, aki Őt használja arra, hogy elmondjon egy egyébként tök egyszerű mondatot. Bár valami azt súgja a kutya ezt annyira nem bánja.
Lássuk csak: Felfedezhette a várost, megjelölhette a területét, kapott egy zsömlét, és játszottak vele. Mi ez ha nem egy jó üzlet egy kutya, és egy lecke a geninek számára?


Attention! Ez a kaland már ellenőrizve lett Jira által!

Hétköznapok, avagy Karasu menj le a Coopba tejér'! 


A háború véget ért, és ennek a legtöbb civil örül. Azokról a civilekről nem is beszélve akik ízelítőt is kaptak a háború borzalmaiból. Kirigakure civiljei szintén ebbe a kategóriába esnek, elvégre a falu ostrom alatt állt egy rövid ideig. Bár az ostromot visszaverték, ez a hadmozdulat késztette a Víz országát arra, hogy kilépjen a háborúból. A hátország védtelenül hagyása öreg hiba, ezt a történelemből már megtanulhattuk. Azt, hogy mégis mi késztette Ködrejtek vezetőit erre a lépésre, nem tudom megmondani. Persze nem csak ez kellett ahhoz, hogy az ország kapituláljon, azonban ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hazatérő ködrejteki haderő már a vesztes oldalon találja magát, amint partot ér. 


A falu civiljei számára azonban ez a döntés hozta el a megváltást. Végre minden kezdett visszaállni a régi kerékvágásba, nem kellett nap mint nap rettegniük, és fegyverekkel a párnájuk alatt nyugovóra térniük. A Nishikawa családot nem viselték meg különösebben a  dolgok, elvégre a falu külső területein tengették napjaikat. Itt volt némi erdős terület, illetve gazdálkodásra alkalmas talaj, amit a család ki is használt: Két holdnyi földet műveltek meg, ebből tudták felépíteni a házat, melyben jelenleg is laknak: Egy kétszintes, hat szobás, csinos kis épület. Az udvaron kerti tó, mellette egy vén fűzfa. Azon pedig egy akasztott ember...ja várj nem! Azt csak én képzeltem oda. Sajnos a családfő halála után a földeket el kellett adni, ugyanis a kiesett bevétel, és a fiatal Karasu mellett képtelenség lett volna embereket felbérelni, azokat ellenőrizni, intézni a papírmunkát, és persze eladni a megtermelt javakat. Ayame apósa sokszor vigyázott Karasura, azonban ő már a hetvenedik életévén is túl volt ekkor. Persze nem kellett félteni, elvégre shinobi volt az öreg, akárcsak a fia. Mégis Ayame nem várhatta el, hogy ő nevelje fel Karasut. 


"Ó, hogy anyád nyelt volna le mikor még volt rá lehetősége!" 


A háború lezárása után két héttel:


-Kaptál már fizetést?
-Ja.
-Mennyit?
-Hát olyan 15.000 ryot.
-Nagyon jó, ezer ryot megtarthatsz. Ja várj, adózni is kell, akkor legyen ötszáz. Abból veszel a kígyódnak enni, marad négyszáz körül. Nem fizet jól ez a shinobi lét mi? Na ki vele, mennyit kaptál.
Karasu az asztalhoz sétált, ahol édesanyja épp egy cigire gyújtott rá. Mélyet szippantott, majd kifújta a füstöt. Fia egy gyors mozdulattal kivette a kezéből a bagót, de elnyomni már nem merte. Tudta, hogy azért pofon jár.
Ayame arcáról könnyedén le lehetett olvasni mennyire meglepődött. 
-Meg akarsz halni?
-Én is pont ezt akartam kérdezni. Mi a faszt csinálsz?
Karasu nem szólt semmit, csak elővett a zsebéből egy borítékot, a tartalmát pedig kirakta az asztalra. Nem sok minden csörgött...
Ayame arcáról most csak úgy sugárzott a döbbenet.
-Mi a...te loptál? Mondd, hogy ezt loptad...
-Kaptam. -vágott közbe a fiú- Mégpedig fizetés gyanánt.
Ayame óvatosan magához húzta a pénzt. Nagy része papír volt, alig néhány érme csillogott az asztalon. Nem tudták felváltani...
-Tizennégyezer, és nyolcszáz.
-Tizenöt, az apróval. Nos, mennyi is marad nekem?
Ayame felkacagott, és visszavette fia kezéből a cigit, majd beleszívott.
-Miért ennyi?
-A küldetésem B osztályú volt. Nem geninnek való. Bár kudarcba fulladt, megvan a hozadéka. Plusz az eltelt idő miatt is jár, elvégre egy ideje genin vagyok. Na meg a kivégzett ellenség miatt is, de az nem hivatalos. Az zsebbe megy.
-Ellenség? 
Ayame szemében mintha aggodalom, és büszkeség felváltva lett volna jelen.
Fia azonban merev maradt, és semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Majd anyjára pillantott, és megvonta a vállát.
-Kalózok. Meg egy jounin...
-MI? - Ayame hangjából most már tisztán kivehető volt az aggodalom.
-Nem egyedül küzdöttem...
-Nem mindegy kivel küzdöttél? Ezek normálisak, hogy jouninok ellen küldenek? 
-Nem tudhatták! Azok konohaiak voltak! Azok..
-Leszarom kik voltak! 
Ayame felállt, láthatóan ideges volt.
-Azok akik megostromolták a falut. Nem tudtuk, hogy ott rejtőznek. Senki sem tudta.
A jounin valójában Kumogakuréből jött, Karasu emlékei azonban homályosak voltak. Talán az ájulás miatt.
-Elmegyek ahhoz a lotyóhoz, és megmondom neki, hogy ne merészeljen téged még egyszer B szintű küldetésre beosztani.
Karasu odasétált a még mindig dühös anyjához, és a szemébe nézett. Karasu nem bánt nőket. Se egy pofon, se egy hajcibálás, vagy rángatás. Undorítónak tartja, és maximálisan elítéli. 
Azonban fia halk, hűvös szavai jobban fájtak Ayaménak mintha az megtépte volna.
-De a pénz az kell igaz? Miért nem mész akkor te küldetésekre? Miért nem leszel te a Mizukage ha ennyire jól tudod, kinek hova kell mennie? Elárulom, hogy erősebb vagyok. Genin, de már bőven túl vagyok a D szinten. Innentől kezdve pedig vállalhatok B szintű küldetéseket is. Erre számíts. Sőt, ha érdekel ez a küldetés A szintű volt, mivel harcra került sor. Két társam halt meg ott, és majdnem én sem jöttem vissza. Azért, hogy tovább szívhasd a rohadt bagódat! 
Nem várhatod el, hogy D, és C szintű küldetésekből éljünk! 
Apának is ezt mondtad, hogy ne menjen S szintű küldetésekre?
-Apád már akkor S szintű küldetésekre járt, amikor te még tervben sem voltál!
-A pénz egy részére igényt tartok. A többi a tiéd. 
Elindult az ajtó felé, miközben egy marék pénzt vett el az asztalról. Félúton azonban megállt.
-Ó, és ha még egyszer...csak egyszer rosszat mondasz rá...esküszöm megbánod.
Ayame erre felkapta a fejét, és kínos nevetésbe kezdett.
-Mert neked ő fontosabb mint a saját anyád igaz?
-Hát, érted nem halnék meg...téged úgyis elvisz a bagó.
-Rohadj meg! 
Ayame már épp felemelte volna az asztalon lévő hamutálat, hogy fiához vágja, azonban fia eltűnt a szeme elől. Nem látta ott, ahol eddig volt, illatát azonban érezte. Hirtelen megfordult, és fia karjaiban találta magát.
-Nyugodj meg. Ígérem nem bántalak ha abbahagyod a dohányzást. Más bajom nincs veled...
-Csak az, hogy nem én vagyok a Mizukage
Karasu kuncogni kezdett.
-Az ég óvjon meg minket attól. Apa miatt szívod igaz? 
-Itthagyott...
-Már rég. Utána akarsz menni? Segítsek?
-Megtennéd?
Ayame fia szemébe nézett, és egy pillanatra elveszett a barna, hideg szemekben.
-Soha. 
-Akkor tedd hasznossá magad, és menj, vegyél valamit a boltban. Majd beszélünk ha...ha visszajöttél.
-Ne félj, közben nem fogok elvállalni semmilyen küldetést.  Legalábbis B szintűt nem.
-Veled még egy macska is képes végezni!
Karasu az ajtó felé indult ismét, immár mosollyal az arcán.
-Én is szeretlek anya.
Ayame szemei könnyekkel teltek meg, fejét a falnak támasztotta, hisz fia válla már nem állt a rendelkezésére.
-Figyelj te fasz...nem csak miatta szívom...
-Ó...azt tudom.


A bolt a belvárosban nyitott, nagyjából két éve. Fél évvel a háború előtt. A tulaj szinte sosem volt bent, mindig a lánya szolgálta ki a vendégeket. Ayame egy futárt küldött Karasu után, hogy mondja meg neki, hozzon élelmiszert, és cigit is a városból. A futár egy parasztfiú volt. Ayame nem volt hülye, azt mondta Karasu ad majd neki pár ryot cserébe.
Így történt, hogy bár Karasu nem vett semmit, mégis nyolc ryoval kevesebb volt nála, mint amikor elindult. Szerencsére fel tudta váltatni.
Az élelmiszerrel megrakott fiú úgy állt a bolt pultja előtt mint aki a mennyországban van. 
-Na kinéztél valamit? - kérdezte a lány. 
-Egy Yumit, egy tekercset amiben tárolhatom, vesszőket, és egy kusari fundo-t. Ez mennyi lesz összesen?
-Ha megmondod mennyi vessző kell, megmondom mennyi lesz. Tegez nem kell?
-De most, hogy mondod igen. Harminc elég lesz. 
-Rendben.
8700 tegezzel együtt.
-Háromezer az íj, száz a vessző darabja, ötszáz a tegez, és kétezer kettőszáz a kusari fundo. Ja, és a tekercs. 
-Ó! Az íjhoz kell csak? Egy ezres lesz, azaz 9700 a végösszeg.
-Túl sok. A Kusari fundo nem kell.
-Odaadom ötszázzal olcsóbban.
-Ezer.
-Akkor megint konzervet eszek vacsorára.
-Ezer, és adok egy konzervet.
-Bocsi túl sok. Apa megölne.
Karasu letett a pultra 8700 ryot, majd elvette a felszerelést. Az íjat lepecsételte a tekercsbe, a tegezbe belerakta a vesszőket, azt a hátára akasztotta, majd elindult hazafelé. 
~Több mint a fele elment. Bár van még háromezer ryo megtakarított pénzem, de ahhoz hozzá nem nyúlok. Csak azt remélem megérte...~


Otthon a fiú megmutatta anyjának mit vett, beleértve a fegyvereket is. 
-Egy íj? Minek az neked?
-Madarakat lövöldözni. 
-A cigim? 
Karasu odanyújtotta a cigisdobozt, majd elvette a lepecsételt íjat, és kisétált.
Ayame rágyújtott, és leült a kandalló mellé. Késő délután már elég hűvös van errefelé, ő azonban nem gyújtott be.
Egyszer csak egy dübbenést hall, és a szeme sarkából látja amint valami nekivágódik a falnak.
-Mi a...KARASU!
-Nem anya, ez egy galamb, nem varjú! 
-A kurva anyád úristenit takarítsd el! 
-A dögöt? Hozzá nem nyúlok.
-Azt mi az isten faszáér' dobtad ide?
A fiú mosolygott
-Reméltem, hogy megijedsz, és kiesik a szádból a bagó.
Nos, ez a terv bevált. Nem csak, hogy kiesett, ki is aludt.
-Ha eltakarítottad begyújthatnál.
-Mert anyám nem képes rá.
-Anyád téged várt te szerencsétlen! Én fogom felhasogatni a fát?
-Óóóóó, nincs felhasított fa?
-Na, most mi lesz, mehetsz hasogatni szomorodj meg!
-Ez van. Én begyújtok, te meg találd ki mit eszünk.
-Téged, jó véresen!
-Én is szeretlek anya! Nem is mondtad, hogy utcalány voltál.
-Mi? 
-Emlékezz a szitokra amit hozzám vágtál.
-EZT VÁGOM HOZZÁD!
A döglött galamb pedig csak repült az ifjú shinobi felé, akin most pechjére nem volt maszk... 


Éjfél is elmúlt már, a kandallóban csak a parázs, és a hamu emlékeztetett a tűzre, mely nem olyan rég még ott lobogott a felhasogatott fák közt. 
-Felnőtt. Erősebb lett. Ha pedig eljön az idő, itthagy ő is. 
Azt viszont nem akarom megélni...

//Kagami mondta, hogy jó lenne kalandban lebonyolítani a vásárlást, szóval így tettem. Az árakat nyugodtan módosíthatja az ellenőrzést végző illetékes, csak tessen szíves szólni róla nekem ^^ 0670-666-666. Hétvégén hüvelytornán vagyok.//