Kenshiro Nobu birtoka

**Kenshiro Mika** Pént. Júl. 07, 2017 4:54 pm

Kenshiro Izuna és Kenshiro Mika szüleinek birtoka Takigakure külterületén.

**Kenshiro Mika** Pént. Júl. 07, 2017 6:14 pm

// Izuna & Kakashi //

Az öregember a szívemhez szólt: Egy ember vállalja fel, honnan valósi, nincs szégyen a gyökereinkben. Bár jómagam nem tudom, honnan származom valójában, mégis büszkén gondolok arra, hogy az ég úgy adta, hogy Kenshirok közt nevelkedjek. Nem is lehetnék büszkébb a szüleimre, akik felneveltek és ilyennek neveltek, valamint magamra, hogy azzá váltam, aki most vagyok. Semmit sem változtatnék a múltamon. Vannak, amit visszahoznék az életembe, mint például a halott bátyámat... biztos vagyok benne, hogy ő is nagyon szerette volna Izunát, s Izuna ezt viszonozta volna. Akkor biztosan, hogy bearanyozta volna mindkettőnk életét és még inkább nem lettek volna unalmasak a napjaink. Több örömöt kaphatott volna, ha velünk van Izuna már akkor. Most pedig, ha csak ránézek, boldog vagyok, hogy van mellettem valaki... lehet, nem húztam volna ki sokáig és nem lennék most ilyen, ha nem lenne egy húgom, akire támaszkodhatnék, s persze ő is viszont számíthat rám. Éppen ezért erősebbé kell válnom, és megtenni azt, amit tudok mindnyájunk érdekében. Így ha Izuna azt kéri, jöjjünk el a szülői birtokra, akkor el kell jönnünk. Ha pár csokis-mézes almát kér, akkor meg kell venni. Ha mókusokkal álmodik, meg kell védeni. Ez így működik, ez a testvéri feladatom. És persze, hogy ha eljön az ideje, akkor megvédjem a hülye udvarlóktól és segítsek neki kiválasztani a normálisat! Tudom, hogy én voltam az, aki azt mondta, hogy a szerelem hülyeség, aztán beigazolódott, hogy mégsem, de... szeretném egyszer látni, ahogy Izuna is rátalál arra, aki mellett leélné az életét. Már csak az a kérdéses, hogy a jövőbeli párja mit fog lépni Izuna mellett. Az biztos, hogy sokat cukkolnám őket, rengeteget kötekednék vele és elárulnám a legsötétebb titkait is... mert ez is testvéri kötelességem.

- Ő a húgom - válaszolom. Nem mondom azt, hogy vérben közünk sincs egymáshoz, mert talán jobban tudjuk, mi az a testvéri kötelék, mint egyes vérszerinti testvérek. Azok között gyakrabban látni viszálykodást hol a birtokért, hol a hatalomért... mi pedig nem csinálunk ilyet, pusztán azokat a kötekedéseket, amikkel viccelődünk, és nem sértésként.
- A szüleinket látogatjuk meg - nem szándékoztam többet mondani, mivel sosem tudni, hogy kiben bízhatunk meg. Olykor egy ártalmatlannak tűnő öreg farmer is lehet végzetünk, aki beárul minket a falu vezetőségénél, hogy idegenek érkeztek. Azt sem mondtam, hogy merre megyünk pontosan, mivel úgy láttam jobbnak, ha a birtoktól kicsivel távolabb rak le minket. A kis gesztus, avagy az ajándék nagyon jól esett tőle, így mosollyal az arcomon fogadtam el és Izunának adtam, hogy tegye el ő.
- A húgom kedvenc állata a mókus - jegyzem meg vigyorogva az öregnek, miközben megbököm Izunát. Lehet, célszerűbb lett volna egy olyan állatot faragni, de valóban igaz, hogy így jobban fogunk emlékezni arra, hogy ki segített, amikor pont szükség volt rá. A farmra érkezve felajánljuk a segítséget, de mivel nincs rá szüksége, így tovább is állunk.

Az út csendesen telik, legalábbis veszélymentesen.
- Kicsit izgulok... nem is tudom, mikor láttuk őket utoljára, és el sem köszöntünk. Vajon mit gondolhattak, amikor hirtelen már nem találtak minket a szobánkban? És mit gondolnak most? - ugyanúgy vártam már a találkozást, mint Izuna, de nem tudom, hogy mi sül még ki ebből. Akkor egyedül akartam eljönni a birtokról, de amikor Izuna észrevette az éjszaka közepén, hogy pakolok, velem akart jönni és nem mondhattam nemet. Nem tudom, ez volt e a helyes döntés, vagy inkább maradt volna itthon, de... azt hiszem, hogy jól döntöttünk. Talán most olyan erős lehet, amilyen erős itt nem lehetett volna, ugyanakkor sokkal veszélyesebb neki odakint. Másrészről nem hiszem, hogy kibírtam volna nélküle vagy ő nélkülem... de ezt nem tudhatom.
Nincs időm már tovább gondolkodni ezen, hiszen hamarosan megérkezünk a birtokra. Átlépek a bejáraton Izunával együtt, miközben kifújom a levegőt. Régen jártam már itt... olyan nosztalgikusnak tűnik most minden. Bár a ház nem változott sokat, még mindig ugyanolyan nyugodt vidék, mint amikor itt éltem.
Lassan lépünk be a házba, és sétálunk tovább, amikor apánk megfagy a látványunktól, anyánk pedig egyszerűen elejti a tányérokat. Kissé feszültnek érzem magam, de Izunára nézek, majd egy hatalmas vigyorral az arcomon megvakarom a tarkómat.
- Ööööm... sziasztok? - teljesen megfeledkezem arról, hogy mit is kellene most mondanom, de mielőtt bármi mást mondhattak volna, vagy én mondhattam volna, apám felé indultam, hogy megöleljem, aztán anyámmal is ugyanezt a cselekménysort elvégezzem.

**Kenshiro Izuna** Vas. Júl. 09, 2017 4:56 pm

A patkók dobogása a földúton. A szekér zötykölődése egy-egy kisebb kövön. A nővérem ritmusos szuszogása, ahogyan levegőt vesz és kényelmes válla, ahogyan ráhajtom a fejem. Poni bácsi mély, dörmögő hangja, ahogyan próbálja beszélni a nyelvünket. Minden annyira békésnek és nyugodtnak tűnik. Csak én nem vagyok békés és nyugodt. Vészesen közeledünk a szüleink házához, és egyre csak töröm a - nem mellesleg igen csinos - fejem, hogy mit is mondhatnék nekik, amikor hazatérünk. "Bocsi hogy csak úgy szó nélkül leléptem, de már itt vagyok." - Nem jó. "Sziasztok, hiányoztatok, miután elhagytalak titeket. Gondoltam benézek, hogy tudassam hogy minden rendben van velem." - Ez sem jó. "Örülök hogy jól vagytok. Na megyek is vissza és megint elhagylak titeket, remélem nincs harag." - Nem. Nem. Nem. Nem! Mégis hogy mondhatnám el nekik, hogy nagyon sajnálom amit tettem és hiba volt? Elfordulok, hogy Mika ne lássa a könnyes szemeimet és nem is igazán figyelek a beszélgetésre, ami köztük zajlik. Egyszer csak egy fából faragott lovacskát nyújt át nekem nővérem. Homályos szemeimmel nézem a kis alkotást és picit elmosolyodom. Bizonyára Poni bácsi csinálta. Elteszem a tatyómba, bár a fejem felkapom egy borzalmas szó hallatára.

- M-Mókus? Hol?! - riadok fel gondolataimból és szorosan Mika mellé bújok, mire Ő csak kacag egyet és megköszörülöm a torkomat. - Pusztulásra ítéltetett az összes! - jelentem ki komolyan, miután összeszedtem magam. Rövidesen megérkezünk az öreg farmjához, és a szívességéért cserébe felajánljuk a segítségünket. Meg mert jófejek vagyunk. Ám Poni bácsi nem fogadja el. Odaszaladok hozzá és megölelem, majd megköszönöm neki a fuvart. Innentől már csak gyalogolnunk kell. Még szerencse, hogy Mika tudja az utat, különben tovább tartana odatalálnunk. M-mármint én is tudom az utat, csak én egy hosszabb utat tudok, és az nem erre van! Megszorítom nővérem kezét, hogy ezzel erőt gyűjtsek. Tudom, hogy mellettem áll és nem egyedül kell vállalnom a tetteimért a felelősséget. Mégis, iszonyatosan mardos a bűntudat és egyre erősebb, ahogy közeledünk az otthonunkhoz. Az otthonunkhoz, ahol megtettem az első lépésemet. Ahol kiejtettem az első szavamat. Ahol először törtem össze az első poharamat. Ahol először rontottam el a gyomrom, mert összeettem mindent. Ahol először üldöztem el a késemmel a nővérem idióta udvarlóit. Ahol laposra vertem Mamorut. Ahol a szüleim gondomat viselték egészen 14 éves koromig. Ahol cserbenhagytam a szüleim és mindössze csak egy búcsúüzenetet hagytam magam mögött. Most itt áll világoszöld szemeim előtt a családi ház. Még mindig ugyanolyan szépen, mint az emlékeimben. Csak épp üresen. Nélkülünk.

- Félek, Mika. Ugye nem haragszanak ránk? Ugye szeretnek még? - szipogom kétségbeesetten, mielőtt belépünk az ajtón. Szívem zakatol, ahogyan egyre beljebb kerülünk. Elkerekednek szemeim, ahogy meglátom a szüleimet. Patakokban folynak a könnyeim és odarohanok édesanyámhoz. Az sem érdekel, hogy a tányér szilánkjai átvágták a ninjaszandálom talpát. Csak ölelem és szorítom Őt. Mélyet szippantok a ruhájába, és érzem a mosott ruha illatát. Ez az az öblítő, amivel mindig kimosta a ruháimat. Olyan rég nem éreztem már. Eztán átfutok édesapámhoz és őt is megölelem. Arcomat mellkasába temetem és egyre csak zokogok. Hátrébb megyek, majd amikor Nővérem és én is végeztünk az üdvözléssel, hátrébb lépek pár lépést és térdre ereszkedem. Előre rogyok, majd fejemet lehajtva illendően esedezem bocsánatukért.
- Anya... Apa... Én... Annyira sajnálom. Tudom, hogy hibát követtem el. Nem lett volna szabad szó és engedély nélkül elhagynom titeket. Nagyon szeretlek titeket. Kérlek, bocsássatok meg! - szipogom őszintén, és lelkemről hirtelen legördülnek a súlyok, amiket egész idáig hordoztam. Már csak egyetlen egy szikla van ott, és ennek a sorsát csak Ők dönthetik el, hogy merre fog billenni.

Hatake Kakashi Hétf. Júl. 31, 2017 11:33 pm

// Elnézést a csúszásért, attól félek eltévedtem az élet útján. //

Mika szavai után egyből cselekedett, pont úgy, ahogy Izuna is, ezáltal szinte mesébe illő jelenetet eredményezve. A nővér az édesapát szorongatta, míg a kisebbik lány az anyukát, egyenesen átkelve az éles tányér martalékain keresztül (mely nem sebzett meg senkit). Mindenki elérzékenyült, nem is csoda, hogy szavaknak konkrét helye nem volt, még csak a levegőben sem lebeghettek. Csak a ruhák szorulása, szipogások és az ölelések szorítása volt hallható, míg nem az ölelésváltás után apátok törte meg a nem tökéletes csendet.
- Annyira hiányoztatok, el se tudjátok képzelni. - Anyátok szavai is érezhetően kikívánkoznának, de könnyei visszafojtják őket. Ezután jó háziasszony révén könnyes szemmel kezd el takarítani, míg nem Izuna leveti magát a térdeire.
- Ne-ne, kelj fel, Izuna! Még a végén a térdedbe megy ez a vacak tányér. - Állította fel a kunoichit, leporolva kis testét és egy lágy tapintással az asztalhoz terelve őt. Úgy néz ki az anyai ösztönök mindig kihozzák a magabiztosságot a nőkből. - Mi is szeretünk titeket, lányok. Mindig is szeretni fogunk benneteket.
- De ahogy eltűntetek... - Odasétált egy fiókhoz apátok, melyből kihúzott egy ismerősnek tűnő cetlit, és lassan felidézett belőle szavakat és minden bizonnyal emlékeket is. - "Nem tudtam Mikát elengedni, kérlek ne nehezteljetek rám emiatt." A legnagyobb fájdalom volt az életünkben. Shinobi, orvos, fejvadász, pék, vagy virágárus, mindegy. Ha valaki szülő, akkor a gyermekei jelentik a világot neki, ha ez a világ romokban hever, azt nagyon, nagyon nehéz újraépíteni. Talán nem is érdemes.
- De itt vagytok és ez a lényeg! - Mosolyodik el a feleség, lágy tekintetével és kezével támogatva férjét.
- Igaz. Kérlek, meséljetek! Honnan jöttök? Mi történt eddig veletek? Hogy vagytok? Hova tartotok? Mit csináltatok eddig? - Ömlenek a kérdések a helyzetet szinte fel sem fogó apuka szájából. Bizonyára nem egyszerre fogtok beszélni, ez hasznosnak is fog bizonyulni, hisz amelyikőtök épp csöndben van, (akár csak pár másodpercre is) az észreveheti, hogy kicsit üresebb lett a beltér, mintha hiányoznának bizonyos holmik. Át lett rendezve pár dolog? Mindenesetre édesanyátok már neki is áll teát készíteni, mely az otthon melengető ízét és illatát hordozza magában.

**Kenshiro Mika** Szer. Aug. 30, 2017 4:56 pm

// Mi azon túl. //

A séta alatt összeszedem a gondolataimat. Nem csak Izuna, de én is meg vagyok kicsit egy szeppenve, és persze zavarban is vagyok, mert fogalmam sincs, hogy mit is fogok mondani.
- Persze, hogy szeretnek! Egy szülő mindig szereti a gyermekeit - legalábbis így tudom. Akkor is szeretnek, ha valami hibát követtünk el, de egyetlen bűnünk talán, hogy szó nélkül jöttünk el otthonról. Ami nem is mondható annyira bűnnek, hiszen Izuna hagyott egy üzenetet hátra.
Ahogy belépünk a házba, végül megtörténik az ölelkezés, és egymás üdvözlése, Izuna pedig a padlóra borul. Erre nem számítottam, és nem is tudom, hogy kellene hirtelen kezelnem, de anya hamarabb lép, mint azt én megtenném. Amit apa mond, kicsit elszomorít. Igaza van. Biztos megértették volna, ha eléjük állok azzal a gondolattal, hogy én segíteni akarom a Kenshirokat, viszont nehezen engedtek volna el, hiszen a szülő dolga az is, hogy aggódjon a gyerekeiért. A kérdése zökkent ki csak, melyre megköszörülöm a torkom.
- Talán jobb lesz, ha leültök. Addig én hozok inni - minden mese így kezdődik, ha tragikus, ha komikus. Le kell ültetni őket, mielőtt bármit is mondanál, hogy ezt a kis cselekedetet is megspórold magadnak előre. A pulthoz sétálok, egy tálcát veszek elő és négy poharat, majd a hűtőből egy narancslevet. Valahogy mindig is ez volt a kedvencem, nem csodálom, hogy most is van belőle. Emlékszem, halomszámra kellett nekem venni, hogy kielégítsem vele a szomjam. Közben azon gondolkodom, hogy mit is mondhatnék, vagy inkább azon, hogy mondjak e el mindent.

Visszasétálok a többiekhez, leteszem a teletöltött poharakat a tálcán, én magam el is veszem az egyiket. Kissé furcsának tűnik a légkör, hiszen nagyon rég nem jártunk már itt. Mintha valami változott volna, de ennek nem akarok nagyobb hangot adni. Talán költöznek?
- Öhm... - kezdem ezzel, még mindig keresem a szavakat. - Először is... amikor Jiro, a bátyám meghalt és akadémiára kerültem, egy idegen alak figyelt és segítette az edzésemet. Minden bizonnyal ismeritek a Kenshiro Kazuya nevet. Amikor mesélt a klánról, eldöntöttem magamban, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy az új Kenshiro vezért segítsem. Ennek értelmében hagytam el a házat és titeket, azonban amikor pakoltam, Izuna rajtakapott, és velem akart jönni. Nem tudtam, mit cselekedhetnék, azzal sem voltam tisztában, hogy képes vagyok e megvédeni, de igyekeztem - mesélem a történetem kezdetét, ahol valójában elindult az életem is. Hiszen mi az Akadémia, mi a shinobiság értelme, ha nem tudod hol kamatoztatni a tudásod? Nem ülhettem csak úgy itthon, s várhattam a hülyébbnél hülyébb küldetésekre, ha tudtam, hogy valahol a nagyvilágban sokkal nagyobb dolgokra vagyok hivatott, és sokkal nagyobb célok várnak rám.

- Amikor találkoztam az új vezetővel, Yorival, egy hetet töltöttünk el együtt, hogy jobban megismerjük egymást, s a Kenshiro klán céljait. Később Yori egy küldetésre indult, Kazuya pedig utána küldött engem, hogy egyrészt felügyeljem, másrészt pedig segítsem a kaland sikerességében, ahol meg kell tanulnia vezetőként viselkedni. A kaland... mély nyomokat hagyott bennem, hiszen majdnem mindketten odavesztünk, de Yori mindvégig ott volt mellettem és... aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen nem én vagyok az, aki védelmezi őt, hanem ő engem, másrészről... mindkettőnket motiválja a másik, és sosem hagynánk egymást cserben. Tanultam és igyekeztem erősebbé válni, ahogy most is, hogy Izunának ne legyen semmiben sem hiánya, s hogy a körülmények biztonságosak legyenek számára - rámosolyogtam a húgomra. Aztán elérkeztünk egy kényes részhez, aminek a gondolatába is belepirultam, majd felnevettem.
- Szóval... emlékeztek arra, amikor a ház előtt mindig egy fiúsereg állt rám várva? Vagy Izuna, vagy én mindig elküldtük őket melegebb éghajlatra, s bosszankodtam, hogy soha nem leszek szerelmes éppen ezért, mert a fiúk könnyen követnek egy két lábon járó mozgó feneket, és hülyeségnek is tartottam, de aztán... izé... Yori és én... szóval... tudjátok - megvakartam a tarkóm, és zavartan vigyorogtam, mert fogalmam sincs, hogy a szüleim mit fognak erre mondani. Hogy Izuna mit fog, sejtem, hiszen mindvégig én voltam az, aki olyanokkal tömte az agyát, hogy soha ne legyen szerelmes, hiszen hülyeség, de ha egyszer felnősz, akkor minden értelmet nyer. Miért jó az, ha számíthatsz valakire, mi is az a szerelem valójában, mert eddig gyerekként egyedül láttad magad, ahol nem kell senkitől sem függened. De azt hiszem, anya és apa is így találkoztak, egyszer átélték már ugyanezt. Szóval... most várom a fejmosást Izunától.

// Jiro: A család elsőszülött fiúgyermeke volt, aki agydaganatban halt meg //

Hatake Kakashi Csüt. Okt. 19, 2017 11:08 pm

// Most egy kifejezetten gagyi váltást fogsz tapasztalni, révén Izu drága már nem tud jelen lenni én pedig nem fogom irányítani a karakterét. //

Szüleid reakciója teljes mértékben szívmelengető volt, hisz apád történeteden és zavartságodon egyenlően nagyot derült, a végén még nevetett is egy jó ízűt. Anyukáddal összenéztek, majd apád tisztázta a dolgokat az asztalra dőlve.
- Ez van, Mika, a szerelem nem válogat. - Újból összenéztek. - Mi már csak tudjuk. - Aranyos, hogy így megtudják érteni egymást ennyi idősen is, megmutatja, hogy van miért hinni a szerelemben. No, persze van akire ez a fogalom egyáltalán nem hat, sőt, taszítja is őt. Igen, pont mint kishúgodat, Izunát. Puffogását és alacsony termetéhez képest meglepően hangos dobbantásait és csalódott toporzékolását igen csak sokáig hallgattad, mire édesapád megfogta nagy duzzogásának közepette és határozottan arrébb rakta, egyenesen az anyja mellé.
- Így ni. Ti beszélgessetek, mi addig szívunk egy kis durci-mentes levegőt. - Kacsintott rá Izunára, ki csak rángatta anyud ruháját hogy ezt mégis hogyan, miért, és hogyhogy nem akadályozta meg senki. Ezzel a lendülettel ki is lettél tessékelve egy jó ügy érdekében, hisz ha visszaértek valószínűleg már egy kellemesebb helyzetben fogjátok találni magatokat. Apád egy kietlenebb helyre terelt téged, miközben persze apró csevejbe elegyedhettetek. Leült egy kósza farönkre, majd combján pihentetve könyökeit előrehajolt.
- Ha már ennyit utaztatok hasznosan is eltölthetnénk az időt. Izut ismerve ez egy hosszabb időszak lesz, lehet estig durcizni fog. - Mosolyodott el, révén hiányzott már gyermekei minden egyes pillanata. Érthető, hisz biztos nem felejtette azt a napot amikor elmentetek, hát még az érzést ami vele járt. Felállt és megköszörülte torkát.
- Suiton: Mizuame nabara. Egy egyszerű víz technika, aminek segítségével szirupot lehet előállítani és azzal csapdába ejteni az ellenfelet. Meg persze más előnyei is vannak, a lehetőségeket, csak a használó fantáziája szabja meg.
Két kézjelet prezentált, majd nagy levegőt véve a száján keresztül kiköpött egy nagy adag masszát, ami minden bizonnyal az említett szirupnak felelt meg. A két kézpecsét a kos és a tigris volt, érdemes megjegyezni, noha ezt a technikát már kislány korodban is könnyedén elsajátítottad volna. Nem tűnik bonyolultnak, de tényleg. Apád felvesz a földről egy botot, majd beledugja a szirup szélébe és egy kicsi várakozás után megpróbálja kihúzni, ami láthatólag nem egyszerű.
- Na, ilyennek kell lennie. Hadd lássam mennyit fejlődött az én hercegnőm. - Ült le egy képzeletbeli popcornnal az előző farönkjére.

// Egy C rangú technikáról beszélünk így nem kell túlzásokba esni. A posztodnak nincs alsó limitje, rád bízom a mértékét. A technika minimum 75%-át elsajátítod, a maradékot feltételes módban írd meg én pedig majd eldöntöm beleesel-e a szirupba, vagy sem. Hephephep. A maradék 25%-ot te döntöd el, hogy mi legyen pl. nem elég a mennyiség, nem elég ragadós, vagy túl sok idő létrehozni. Jó írást! //

**Kenshiro Mika** Hétf. Márc. 12, 2018 12:37 am

// Huh. Eljutottam ide is. XD //

Valahogy éreztem, hogy nem mindenki fog örülni a hírnek. Legalábbis a nevelőszüleimről tudtam, hogy ez lesz a reakciójuk, valamint arra is számítottam, hogy Izuna korántsem fog örülni ennek. Mindvégig én voltam az, aki nagy szerelemellenes volt, és nem győzte a fiúkat a Holdra repíteni, de úgy tűnik, hogy egyszer mindenki ki fog repülni abból a bizonyos fészekből. No meg... nem tehetek róla, egyik fiú sem volt olyan, mint Yori, ebben pedig elég könnyű dolgom volt. Egyszer majd Izuna is fel fog nőni, és akkor másképp fog vélekedni erről. Oh de hé! Mi is van azzal a Mamoru sráccal, akivel állandóan csipkelődnek?

Izunára nézek, és erre gondolva csak egy széles vigyor terül ki az arcomra, és kacsintok is felé, hogy tudok én ám erről, de nem kötöm az orrára, tudom, hogy úgyis letagadná.

Végül eljött az ideje a különválásnak is, amikoris az egyik gyerek anyucival, a másik pedig apucival beszélget. Nem tudom, hogy ki állt mindig hozzám közelebb, de azt hiszem, legelőször mindig apámhoz fordultam, ha valami baj volt. Talán ezért is voltam mindig a fiúsabb lány... no meg a bátyám miatt is. Szép idők. Amikor meghalt, sokáig gyászoltam. Azt tettem, amit mindig is tettünk együtt: az erdőbe töltöttem naphosszakat annál a fánál, ahol rosszul lett, sokszor pedig túlélősdit játszottam addig a napig, amíg Kazuya rám nem talált. Azután is folytattam, de akkor már nem csak játék volt, hanem valami sokkal nagyobb. Úgy éreztem, az erdő, vagy legalábbis maga a természet kezd a részemmé válni, s hogy otthonosabban mozgok itt, mint bárhol máshol. Sokkal jobban éreztem magam szabadon, mint a négy fal közé zárva, persze nem mondanám azt, hogy klausztrofóbiás lennék, vagy ilyesmi. Egyszerűen csak jobban esik a friss levegő, mint a dohos ájert szívni.

Igazából hálát adok annak, hogy kimozdultunk, és nem firtattuk tovább Yori és az én kapcsolatom, hiszen nem igazán vagyok a pletykák embere... akkor sem, ha ez más. Örülök, hogy nem kérdezgetnek. Pedig bőven lenne okuk rá, hogy megkérdezzék, mit keresünk itt, s min mentünk eddig keresztül. Nem csak nekem, de Izunának is embert kellett ölnünk, ami mindkettőnkre valamilyen hatással volt. Izuna talán nem is lenne önmaga, ha nem mondtam volna el neki, hogy néha szükséges azért, hogy mi túléljük... és nem bűn addig, amíg a rossz embereket távolítjuk el a színtérről. Amikor eljöttem otthonról, tudtam, mire vállalkozok azzal, ha a hűségem a Kenshiroknak adom, de nem ülhettem itthon tétlenül. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön az ideje annak is, hogy harcba kell majd bocsátkoznom... ha aznap Yori nem tud megmenteni... bele sem tudok gondolni, mi történt volna. Az az egy biztos, hogy most nem lennék itt.

- Nem csodálom. De majd hozzászokik. Úgyis mindig a nyomomat követi - mosolyodok el. Nem tudom persze, hogy ez mennyi időbe telhet, mivel Izuna erősen örökölte valamelyik szülőnk makacsságát. De most csak hálát adok az égnek, hogy tanulok valami újat... ennek is eljött az ideje.

Szirup Elfogó Mező. Hasznos, ha vegyítem Yori technikáival, elvégre én is hasznos akarok lenni a számára. Nem lenne jó, ha megint ugyanúgy járnék, mint legutóbb.

Oké. Szóval mivel nem egy egyszerű víztechnikáról van szó, hanem szirup állagról, ezért az a lényeg, hogy a massza cukros legyen, amit csak úgy érhetek el, hogy a víz elemi chakrámat sűrítem és a saját szervezetemből vonok ki elegendő mennyiségű cukrot. Mégse olyan sokat, hiszen a cukor fontos a szervezetnek. Nem vagyok egy olyan ember, aki elkapkodja a dolgokat, szóval csak szépen sorjában.

Mi történik akkor, ha összesűrítem a chakrám és kiengedem? Egyelőre csak ezt csinálom egy ideig, s amikor "kiköpöm" a chakrát, akkor látom, hogy nem történt más, csak egy nagy vizes paca lett előttem. Nem öltem bele sok energiát, hiszen csak fel akarom építeni.

Jobbnak láttam, ha inkább nem fecsérlem ilyenekkel az időm, ha tudom, hogy mi a teendő. A chakrám besűrítésekor és még a kiengedés előtt vettem el a szervezetem cukorkészletéből egy keveset, hogy demonstráljam, mit is kellene most elérnem. Amikor újra kiköptem a chakrát immár cukorral, az jobban hasonlított egy... köpetre, mintsem arra, amit apám is bemutatott. Ebben aligha ragadna meg bárki is, viszont utána az biztos, hogy egy kiadós zuhanyra lenne szüksége.

Szóval ez inkább folyós volt, mintsem cukros. Csúszkálni azt lehetett rajta, de másra nem jó. A következő próbálkozásommal több cukrot vettem el, s amikor kiengedtem a besűrített chakrát, próbáltam fenntartani az anyag sűrűségét is azáltal, hogy több cukrot nyomok bele. Azonban apa megállított.

- Várj, várj! Nem jó, ha folyamatosan csak ezt csinálod, elvégre még elveszlik a cukor a szervezetedből. Egyél meg egy banánt - fogalmam sincs, hogy honnan, de felém nyújtotta a sárga színű gyümölcsöt, amit készséggel elfogadtam. És persze azt is tanultam róla, hogy jobb, ha lefekvés előtt nem eszek ilyet, mert könnyen elhízhatok. Nem mintha fenyegetne ez a veszély. De most nagyon jól esett. Igazából kettőt is megennék.

De nem az evés miatt voltam itt, bár bevallom, hogy elég éhes voltam már két próbálkozás után is. Így minél hamarabb be akartam fejezni, hogy aztán belebújhassak a hűtő mélyére.

Szóval az alap elgondolás jó. Csak túl sok a cukor, s ebből kevesebbet kell a vízzel kevernem. Ha túl kevés, akkor nem lesz elég ragadós, inkább szét fog folyni. Ha túl sok, akkor pedig magamnak is ártok vele, és a massza is olyan szilárd lesz, hogy simán lehet járni a tetején. Így a köztes megoldást választottam a kevés és a sok között - hiszen mindig ez a megoldás, hát mi más lenne! Már csak abban kell reménykednem, hogy mindent jól csinálok, és az eredmény is az lesz, amire számítok.

Uchiha Madara Kedd Jún. 05, 2018 5:12 pm

A tanulást, kérésre lezárom, valamint átveszem Mika kalandját.
Először is az értékelés:
Mivel a kaland, játékosi, illetve mesélői késésekkel ugyan, de több, mint egy évet tett ki. A kaland maga egyszerű szociális jellegű volt, így chakrahasználatra leginkább a végjáték tanulásában került sor.A kaland amúgy szép volt.
Játékért való jutalom: 15 chakra, 5 tjp
Tanulásért való jutalom: 5 chakra
A kaland hosszúságát, valamint a jelenlegi zárás jutalma: 30 chakra, 10 tjp, valamint a megtanult technikán túl még kettő, maximum B szintű technikát írhatsz fel (sima, elemi, tai).
Összesítve: 50 chakra, 15 tjp, valamint 3 technika

...
Ösztönök
...
Mika edzése végén visszatért a házba, ahol családjával vacsorázhatott meg. A vacsora eseménytelenül zajlott, békés és kellemes hangulatban. A vacsorát követően a család minden tagja aludni tért. A tanulás kivette belőled is az erőt, így hamar elnyomott az álom.
Hajnaltájt lehetett, amikor különös hangokra keltél fel. A nyitott szobaajtó résén keresztül hangok szűrődtek. Két férfi halk kommunikációja. Egyikőjük hangja biztosan "édesapádhoz" tartozott, azonban a másikat nem ismerted fel elsőre. Beszélgetésük során megemlítették a te neved is, így amennyiben érdekel, kivel és miről beszélgethetett édesapád, akkor akár ki is sétálhatsz. Izuna rezzenéstelenül alszik tovább, ő nem kel fel a hangokra.
Az előszobában álló két alak közül az egyik valóban az apád volt. A másik hangja is egyre ismerősebben csengett.
Kazuya volt az. Halkan beszélt egymással a két férfi, mikor a szobába léptél. Az idősebb Kenshiro azonnal feléd nézett, mire édesapád is megfordult.
- Kislányom. Felkeltettünk? Talán nem is baj. - ekkor Kazuya lépett előre, s a tőle megszokott szigorral szólt feléd.
- Mika, most el kell mennünk innen. Szedd kérlek össze a dolgaidat, kinn megvárlak. Izunat hagyd még aludni.
A kenshirok kérésére ajánlatos csendben, és lehetőleg gyorsan összeszedni azon dolgaidat, amelyeket ide hoztál. Izuna külön mód nem fog felkelni, még akkor sem, ha véletlen leejtesz valamit. Amennyiben elkészültél, édesapád az ajtóban várna rád. Édesanyád is megjelenne, hogy elbúcsúzzon tőled.
- Vigyázz magadra, kislányom. Légy erős, légy mindig önmagad.
A búcsú végeztével Kazuya kinyitná előtted az ajtót, s előre engedne. A birtokot elhagyva az erdőség felé veszitek az utat.
- Mika, sajnos itt el kell válnunk, mert Izunat én fogom hazavinni. - ekkor látsz meg a távolban, egy fának támaszkodó férfit.
Hosszas kék haja copfban volt hátrafogva. Arcát vágások nyomai díszítették, ruhája leginkább állatszőrméből varrt öltözetet tükrözött. Testalkatilag egy erős férfi volt. Harmincas éveinek közepén járhatott, ezt a kezdeti ráncokból, valamint az arcvonásaiból vonhattad le. Mikor közelebb léptek, a férfi ellöki magát a fától, melyen eddig egymásba keresztezett kezekkel támaszkodott, s a levegőbe szimatolt.
- Bemutatom neked Okamit. Régi jó barátom, akit arra kértem, hogy segítsen neked az elkövetkezendő időszakban. Amíg Yori küldetésen van, szeretném, ha biztonságban lennél, és egy kicsit tanulnál is. Okamiban megbízhatsz, az életem is rábíznám. Amíg Yori nem tér vissza a feladatából, jobbnak látom, ha téged is képzés alá vennénk kicsit. Nála pedig nem találnék jobb embert a számodra. Fogadj kérlek szót, és tanulj. Természetesen bármikor hazatérhetsz. Most mennem kell, Mika. Vigyázz magadra.
Kazuya visszatérne a birtokra, otthagyva téged az Okaminak nevezett férfival.
Okami nem szólalna meg, csupán a fejét vakarná meg, talán zavarban volt?

Kenshiro Nobu birtoka Kai_ookami_by_mattbob3194-d60n2aj

Kenshiro Nobu birtoka Kai_ookami_by_mattbob3194-d60n2aj

**Kenshiro Mika** Csüt. Júl. 19, 2018 3:52 pm

// Köszönöm ^^ //

Ösztönök

Eddig még nem fordult elő, hogy bármilyen edzés után kimerüljek, vagy csak nem volt elég intenzív az edzés. Viszont biztos vagyok benne, hogy nem a jutsu tanulása fárasztott ki, inkább az előtte lévő utazás... ami nem volt hosszú, de azért mégis. Soha nem szerettem szekérrel, vagy más eszközzel utazni, inkább az a fajta ember vagyok, aki gyalog teszi meg a távot, legyen szó akár arról, hogy egy másik kontinensre kell átúsznom vagy átsétálnom a vizen. Tudom, hogy annak legalább van értelme és a testem is edződik, de így, hogy van segítségem, már kevésbé hasznos. Éppen emiatt is voltam mérges magamra, hogy egy kis szekeres utazás és egy jutsu megtanulása már galibát okoz.

Azonban annyira fáradt nem voltam, hogy a zajokra ne kelnék fel. Persze már hozzászoktam a nagyobb nővér szerepéhez, s ahhoz, hogy sose vagyunk biztonságban, s mivel Izuna mindig olyan mély alvó volt, valakinek magára kellett vállalni az éber alvó szerepét. Akármennyire is voltam fáradt, mindig füleltem, s talán mondhatom azt is, hogy félig nyitott szemmel figyeltem a környezetem, hogyha valami baj lenne, akkor idejében tudjak rá reagálni. Az edzéseim során, amit az erdőben töltöttem el, ott tanultam meg a legjobban, hogy nem szabad elbóbiskolnom.

Apám hangja és egy kicsit öregebb, karcosabb hang keltett fel "álmomból", ami ismerős volt, de nem tudtam beazonosítani. Ahogy persze egyre közelebb értem, úgy egyre ismerősebben csengett. Eszembe jutott a gyerekkorom, amikor még Izuna sehol sem volt, hogy a hang tulajdonosa figyelte a lépteimet és tanított az árnyakban. Nem is tudom, hogy apám tud e róla egyáltalán... vagy hogy valaha említettem Kazuyát. Igen, Kazuya. Amikor beléptem a szobába, s megtöröltem az álmos szemeimet, végképp tudatosult bennem, hogy ki is az. Apám kérdésére csak egy ásítással feleltem, majd bólogattam, hogy egyáltalán nem baj... ugyan, miért lenne baj, ha felkeltenek az éjszaka közepén?

- Egyébként sem tudok aludni - az a baj, hogy túlságosan hozzászoktam ahhoz, hogy nem alszok. Voltak alkalmak, amikor három napon át fent voltam, mert vártam egy vadra... három napon át hajszoltam, és egy pillanatra se akartam lemaradni róla. Másrészt mivel elég régóta voltam itthon, talán egy éve, így furcsa újra a saját hálószobámban nyugovóra térni. Mintha az ágyat teleszurkálták volna tűkkel. Kazuya kijelentésére azonban kerek szemekkel nézek rá, még a fülem is jobban kinyitom, hogy jól hallottam e. Az az ember vagyok, aki a sajátjainak engedelmeskedik. S ha valakitől, akkor Kazuyától megtanultam, hogy nem szabad ellent mondanom, viszont ez most váratlanul ért. Alig értem ide, és máris mehetek arra, amerre látok.

Mielőtt bármit is mondtam volna, apámra néztem, hogy mond e valamit erre, majd vissza Kazuyára. Nem mintha ellenkezne, szóval egy sóhaj kíséretében indultam vissza a szobámba, hogy összeszedjem a holmimat.

- Rögtön a lényegre, mi? - nyögöm ki magam elé a kérdést Kazuyára gondolva. Soha nem köntörfalazott az öreg, hanem azonnal kimondta, amit gondolt. Persze sokszor akkor sem értettem, ha egyenesen megmondta a véleményét. És van egy olyan érzésem, hogy most sem bízhatok meg benne eléggé, de ki tudja. Gyakorlatilag ő volt a második apám, aki soha nem mutatta meg az igazi arcát. De azt kedveltem benne, hogyha valamit el akart érni, akkor megtette. Még engem is szépen egyenesbe billentett.

A szobámban inkább egy gyertyát gyújtottam meg, mert nem akartam Izunát az erős fénnyel felébreszteni. Na nem mintha bármire is reagálna. Ha betörő jönne be, ellopnák alóla az ágyat, vagy földcsuszamlás lenne, az sem érdekelné. Bárcsak én tudnék így aludni. Az a helyzet, hogy ez csak Yori mellett megy... ha pedig ő nincs mellettem, akkor három óránál többet nem alszom. Ki tudja, hogy ez jó e vagy rossz.

Magamra vettem a szokásos stílusú öltözetem, ami egy barna nadrág volt, egy ing rajta egy fűzővel, egy bőrcsizma, és az elmaradhatatlan köpenyem (mint egy rogue). A hátizsákomba egy váltóruhát tettem, élelmiszert és italt, no meg a fegyvereimet, mivel fogalmam sincs, hogy hova megyünk, s hogy mire lenne szükségem. Úgy voltam vele, hogy ha mégis kell majd valami, akkor azt út közben megszerzem. Egy puszit adok Izuna homlokára, majd magam mögött hagyom a szobát, miután eloltottam a gyertyát. Még a végén Izuna lepördülne az ágyról és felrúgná, amitől leégne a ház... persze ő még akkor is csak aludna.

Sosem szerettem búcsúzkodni... amikor elhagytam az otthonom, hogy megkeressem a Kenshirok vezetőjét, direkt azért nem búcsúztam el a 'szüleimtől', mert ilyen szempontból eléggé érzékeny vagyok. A búcsú olyan, mintha soha többé nem térnék vissza... ezért nem köszöntem el akkor, mert tudtam, hogy visszajövök. Most, hogy apa ilyet mond, kissé összeszorul a szívem. Ki más lennék, ha nem önmagam? Amikor visszaemlékszem arra az esetre, mikor közel voltam a halálhoz köszönhetően annak az embernek, aki ártatlanokat gyűjtött maga köré, hogy az ő érdekében harcoljanak... talán akkor voltam valaki más, nem pedig önmagam. Soha nem akartam ölni, hacsak elkerülhetetlenné nem vált a szituáció. De akkor jöttem rá, hogy muszáj. Muszáj azért, hogy másoknak jobb legyen a jövője, ugyanis egy ember halála százak életét mentheti meg. Ha viszont az illető menthető volt, én akkor is meg akartam menteni... de az a fickó egyáltalán nem volt menthető. Azt akartam, hogy minél hamarabb a holtak táborát gyarapítsa. Tudom, hogy ezek nem bűnös gondolatok, hiszen attól még nem leszek rosszabb, mert egy sokaknak mérföldekkel rosszabb alakot eltüntettem a föld felszínéről. Mindannyiunknak választanunk kell egy oldalt. Ez olyan, mint az angyalok és a démonok. Ki mondja meg, hogy melyik a rossz vagy a jó? Az emberek döntöttek úgy, hogy az angyalok lesznek a jók és a démonok a rosszak, de mi van, ha nézőpont kérdése az egész, s valójában mindez fordítva van? Éppen ezért választanunk kell...

Megöleltem anyát és apát is, majd Kazuya oldalán távoztam a házból. Még utoljára visszanéztem, s egy aggódó grimasszal vizslattam végig a birtokot, valamint az integető szüleimet. Amikor távolabb érünk, Kazuya megtorpan, s felém fordul.

- Hazavinni? - kérdezek vissza. Szóval azért jött el mindeddig, hogy visszavigyen minket? Ennyire rossz ötlet volt, hogy meglátogattuk a szüleinket? Megértem, hogy baj is lehet belőle... elkapnak vagy valami, és akkor bukta két Kenshiro, de... fene vigyen el, Kazuya! Pár napot akartunk a szüleinkkel lenni, s megtettem Izuna miatt, hogy idehozom, de már az első nap vissza kell mennünk. Azért remélem, hogy egy kis időt hagy még nekik.

Egy furcsa alakot fedezek fel az árnyak közt egy fának dőlve. Még így a sötétben a Hold fényében is jól ki tudom venni az alakját, hajának színét és arcvonásait. Azt elsőre megmondom, hogy tetszik az öltözete... nem tudom, miért. Csak találgatni tudok. Viszont furcsán viselkedik azzal, ahogy a levegőbe szimatol. Összeráncolom a homlokom... nem sűrűn találkozok érdekes fazonokkal. Akkor közli velem Kazuya a tényeket. Szóval fejlődni?

- Be kell vallanom, nem erre számítottam - vakarom meg a tarkóm. - Azt hittem, hogy rosszat tettem, és azonnal haza kell mennem büntetésből. De fejlődni... az már más. Én is szeretnék - mint egy kisgyerek. Miért kapnék olyan büntetést, hogy haza kelljen mennem? Nem vagyok már gyerek... mégis sokszor rám tör a lelkiismeretfurdalás. Próbálom megtalálni olyankor a hibát magamban, és végig abban a hitben élek, hogy valamit elronthattam, de aztán később tudatják velem, hogy nem ez a helyzet. Ehh... talán mégis jobb, ha ahhoz a felfogásomhoz fordulok, ami a Yorival való találkozásunkkor is élt bennem: Jobb előre elképzelni a legrosszabbat, utána már csak kellemeset csalódhatok.

Kazuya eltűnik, mert ki tudja, hogy milyen dolga támadt. Sosem fogom megérteni... hirtelen előkerül a semmiből, majd ugyanolyan sebtében távozik, mintha ez lenne a legjobb elfoglaltsága. A férfira nézek, aki viszont zavarban van. Egy ideig csak csendben bámuljuk egymást, mintha felmérnénk a terepet, hogy mégis kivel van dolgunk... legalábbis én ezt teszem.

- Fura egy név az Okami - jegyzem meg, megtörve a csendet. Nem vagyok valami jó a barátszerzésben, vagy ismerkedésben, de ha szükséges, és megtalálom valakivel a közös hangot, akkor elég hamar ráérzek a dologra.

- Úgy néz ki, hogy Kazuya a te oltalmadra hagyott - hagyom a formaiságokat, valószínűleg már annyiszor hallotta a nevem, hogy jóllakott vele, mint kutya a csonttal. Meg sem kérdezem, hogy most mi is lenne a teendőnk.

- Ami azt is jelenti, hogy te vagy a főnök - mondom tovább. Ebből már gondolom megérti, hogy valamit tennünk is kellene, nem csak itt állnunk. Még a végén nagyobb zavarban leszek, mint ő.

// A technikát még a következő posztig kitalálom. Very Happy

//

Uchiha Madara Szomb. Szept. 08, 2018 12:34 am

Mindig is nehéz elszakadni azoktól, akikhez köt a szívünk. Még nehezebb azoktól, akiket oly rég láthattunk, s oly kevés időt tölthettünk együtt. De sajnos nem a civil életet választottad, nem pihenhettél otthon, hogy a napi munka legyen a világ kihívása előtted. Shinobinak álltál, legalábbis a szüleid, vagyis akik felneveltek, erre a sorsa szántak. Bárkik is legyenek a szüleid, shinobivérrel lettél megáldva. Ez pedig a folytonos mászkálás, utazás és a nehezebbnél nehezebb feladatok tömkelegével szolgált.
Miután mentoroddal elhagytátok a szülői otthont, még ha nem is volt valóban az, bár az ember ott van otthon, ahol hazavárják, téged pedig ide, a kis birtokra mindig is hazavártak, kilépve a birtok kapuján, a shinobik tempóját vettétek fel. A határon túl, a Fű országának tartományában Kazuya megállt, majd egy idegennel találkozott. Miután bemutatott neki, magatokra hagyott, ugyanis neki más feladata volt. Mindig volt valami dolga a veterán shinobinak.
A férfi, külső szemmel valamiféle vadállat lehetett. Állatias bundába öltözött, testét több helyen díszítették hegek. Nagy, mély sérülések, melyeket nagy valószínűleg karmok okozhattak. Emberi köröm ilyenre nem képes. Haja borzolt volt, s "igénytelen", nem is a higiéniája, hanem a csorba tőrrel vágott tincsei árulkodtak, rég járhatott fodrásznál. Egy jól fésült Tarzan állt előtted. A férfi megszeppent, nem is nagyon szólt hozzád, hanem ellökve magát a fától, biccentett, s elindult, az erdő mélységébe. Tempója gyors volt, mozgása azonban nem átlag shinobihoz mérhető. Mozgásában mind a négy végtagját igénybe vette, s akár a majmok, úgy ugrált ágról ágra, indáról indára. A tempója nem volt követhetetlen, képes voltál mögötte haladni.
- A...nevem...Okami. - megszólalt végre Tarzanunk. Szavaiból nem azt vetted ki, hogy meg lenne szeppenve. Inkább, hogy nehezére megy a beszéd. Tagoltan beszélt hozzád. - Most...elmegyünk...falkához. Bemutatlak...téged...családnak. Nem kell...családtól...félni...lenni falka...barát.
A különös személy mögött haladva volt időd átgondolni, vajon Kazuya milyen emberre bízta a sorsod. Ha lenne kérdésed az út alatt, a férfi hezitálva, tőszavas mondatokkal válaszolna neked.
Végül, távol a birtoktól, távol a várostól, sőt...az emberi léttől, egy kis tisztáshoz értek. Az ország erdőségének mélyén, egy sziklás dombot láttál meg.
Egy szélesebb folyó választott el titeket a dombtól. A folyót fából eszkábált híd keresztezte, mely összekötötte a két földrészt. A hatalmas gombákkal és egyéb növényekkel tarkított erdő közepén lévő tisztás valószínűleg a célotok.
Amikor Okami rálépett a hídra, s maga mögé nézve, kezével invitált téged, vonyítás hangja ütötte meg a füled. A domb sziklás oldalába vájt repedésből több, nagy testű farkas jött elő. Vicsorogtak, vöröslő tekintetük titeket figyeltek. Az egyik felétek "ugatott". Okami megállt, miután átért a hídon, majd bal kezével a háta mögé nyúlva jelezte, állj meg. A nagy testű fekete farkas acsargó hanggal közelítette meg a férfit, majd újból ugatva, rávetette magát Okamira. A férfit leteperte az állat a földre. Ám a kínkeserves hörgések és halálkiáltások helyett őszinte nevetés hangját hallottad a férfiból. A farkas a farkát csóválta, miközben tágra nyílt szájából lógó nyelvével a férfi arcát nyalogatta.
Miután a boldog köszöntés megtörtént, Okami felkelt majd feléd fordult.
- Lassan...gyere. Emeld...a kezed...lassan.
A farkas feléd fordul, majd hasonló acsargó hangon kezd feléd közeledni. Orrát a levegőbe dugja, majd fejét a földnek szegezi, miközben tekintetét le nem veszi rólad.
Miután sikeresen engeded magad megszagoltatni, a farkas néhányszor körbejár, a levegőt szimatolva, majd végül visszatér Okamihoz. A barlangból idő közben két másik farkas is előbújik. Az egyikük barna, a másik pedig fehér volt. Mindkettő kisebb példány volt a feketénél, valószínűleg ő lehet a falkavezér. A farkasok lassan körbekerítenek titeket, s egyesével lépnek eléd, hogy alaposan megszagolhassanak.
- Látod...falka nem bánt barát. Falka lenni hűséges. Enni valamit...Gyere.
Okami előre indult, a barlang bejáratában, majd elvezetett téged a szűkös járat mögött megbúvó nagyobb üreg felé. A földön több helyen volt levelekkel és ágakkal kialakított fekvőhely a farkasoknak, valamint néhány függőágy. Egy nálad fiatalabb, talán tizenöt éves lány ült benn, néhány farkaskölyökkel a barlangban. Tűz lobogott a verem közepén, mely felett lábos lógott. Bármi is rotyogott benne, finom illata volt. Okami közelebb lépett, majd miután magához vett néhány fából kialakított tálat, szedett a tartalmából. Az egyik tálad feléd nyújtotta, majd leült a földre, s enni kezdett.
- Mesélni...rólad. Minek küldött Kazuya?

//A következő kört innen folytatjuk, a késésért + 15 Chakrat írok jóvá//

**Kenshiro Izuna** Pént. Dec. 21, 2018 9:25 pm

/ Kitsune Haruka /

Puha, langyos és ölelő rabságába estem az ágyamnak. Ha tehetném, örökre itt ébrednék fel. Nem azért, mert annyira kényelmes, hanem mert ahogyan ma este az álmaimra vigyázott, úgy tette azt egész gyerekkoromban is. Megkönnyebbülés. Talán így lehetne egy szóval leírni azt, amit érzek. Ha a szüleimre gondolok, többé nincs aggodalmam afelől, hogy tettem megbocsátásra lelt. Végre elengedhettem a gondolatát annak is, hogy bármi bántódásuk esett. Különösen anyukámnak. Rossz érzésem volt vele kapcsolatban, és szerencsére most kivételesen nem volt igazam. Furcsa, hiszen mindig igazam van. Ne aggódj, nagylelkű vagyok és ezt még elnézem Megérzés, de többször ilyen ne forduljon elő!

A napsugarak lágyan cirógatták az arcomat, csak az volt a baj, hogy én ezt rohadtul nem akartam. Nem kelhetek fel, hogy behúzzam a sötétítő függönyt, mert akkor ki kell dugjam a lábam a hidegbe, annak a fájdalma pedig felér egy kifogyott sütisdoboz látványával, ami üresen lett visszarakva a szekrénybe. Mérlegelnem kellett. Meleg - Világos vagy Hideg - Sötét. A hatalmas töprengésben azonban megzavart egy hang, ami meghozta helyettem a döntést. Egyik sem, ugyanis korgott a gyomrom. Megvontam a vállam, majd egy ásítás keretében kihámoztam magam a takarómból és nem gondolkoztam sokat az öltözékem kiválasztásán. Egyrész azért, mert hideg volt, másrészt már olyan rég jártam itthon, hogy minden ruhám tiszta volt. Kikaptam egy pólót és egy nadrágot, majd bírkózáshoz hasonlító mozdulatokkal beharcoltam magam a ruhadarabokba. Igaz, hogy a varrás kívülre esett, de biztos direkt volt olyan. A hajam fésüléséhez inkább hozzá se fogtam, egyszerűen csak felkötöttem egy copfba a kócos tincseimet és leszökelltem a konyhába.

- Jó reggelt! - köszöntem jó előre, mielőtt még betoppantam volna. Amint megláttam apukámat, egy nekirugaszkodással a nyakába is ugrottam.

- Szia Kincsem! - viszonozta a köszönésem és óvatosan letett a padlóra, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

- Mi a reggeli? - siettem oda anyához kíváncsian, aki épp a tányérokat mosogatta.

- Kérdezhetted volna azt is, hogy mi a vacsora. - kuncogott.

- Haha, fogadjunk, hogy még csak hajnali dél sincs és csak ugrattok! - fontam össze karjaimat és elhúztam a számat.

**Kitsune Haruka** Kedd Dec. 25, 2018 9:57 pm

// Kenshiro Izuna - Tanulás //

Az idő gyönyörű volt odakint , mintha csak ezernyi szikra vette volna birtokába az égboltot, melyek hirtelen, egymást követve futnak végig a hatalmas kékségen, mely óceánként terül el fejed felett. Szinte vakít, ha a fejed felett lévő kékségbe meríted szemeid.
Édesanyád szavai, még, ha nem is teljesen, de igaznak bizonyultak. Az idő már kezdett eltelni, s mintha csak tovább fordulna a nap, már elhagyta a delet, s lassan átgördül a délután csendjébe. Amennyiben kilépsz a házból, melyet körülvesz az élet, s kissé eltávolodsz, az első fa, mely a háztól nem messze helyezkedik el, valahogy furcsa mód, alig vet árnyékot, ebben a napsütés által tűzdelt napon. Ám mégis, valami nyugtalanítónak tűnik benne, s amennyiben közelebb lépsz hozzá, az egyik alacsonyabb ágon, egy boríték vár, melyen ha szemfüles vagy, hamar egy ismerős nevet pillantasz meg. Amennyiben nem veszed észre a neve, csupán nyúlj a boríték után, mely az ágon fityeg.

Talán okkal hagyta ott valaki? Talán valakinek a családodból címezhették? Mi lehet a célja?
A nevek, melyek a borítékon szerepelnek ismerősek számodra, hiszen az akinek a neve a címzettnél áll te magad vagy, s aki a levelet írta, szintén egy számodra közel álló személy lehet. A neve máris elárul valamit a számodra, s amennyiben kinyitod a levelet, egy kisebb, szöveges cetlit találsz benne. // Amennyiben nem, s elteszed, kérlek kora estig írd, meg a napod. //
~ " Izuna... - Kezdődött, mintegy komolyabb hangvétellel, vagy talán pont ellenkezőleg? - Találkoznunk kell! A birtok mögötti fákkal övezett részen várlak, ma délben. ~ Fejeződött is be a szöveg, ám ha erősebben rápillantasz a papírra, mintha többször is újra lett volna fogalmazva, mintha nem csupán egyszer írta volna le ezen csekély számú szavak összességét. Mintha más is kiolvasható lenne...ám csupán pár betű látszik, s olyan halványak, hogy nehéz bármit is összerakni belőle.
Rájössz, hogy a dél, melyet a levél említ, már múlóban van, s választanod kell...Elindulsz még, s talán ott találod őt, vagy hagyod, s majd talán máskor összefutnak ismét, azok a bizonyos vörös fonalak, melyek irányítják sorsotok alakulását.
1. Amennyiben elindulsz, hamar a kérdéses helyre érsz, ám nem látsz senkit. Ha szétnézel, talál pár lábnyomot, s egy ruhadarabot, mely mintha megégett volna cseppet. Ám nehéz összerakni a történteket, ennyiből...
2. Ha nem indulsz el, s inkább mással töltöd a napod, kérlek írj róla, egészen kora estig.

Ajánlott tartalom

Kenshiro Nobu birtoka

Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka

Re: Kenshiro Nobu birtoka