Hanako Ayame

Név: Hanako Ayame
Kor: 12 éves
Neme: Nő
Vércsoport: 0 Rh-
Falu: Konoha
Kaszt/Rang: Genin
Ismert illetve közeli rokonok:
Hanako Takao – apja (mostoha)
Hanako Sora – anyja (mostoha)
Felszerelés: 5 kunai, 5 sima shuriken, 1 fuuma shuriken, amit egy narancssárga tekercsben tart, 10 m drót, 3 füstbomba, némi élelem, ital és pénz, 5 robbanó cetli, egy sárga színű üres tekercs (ruhák, és étel tárolására, vagy másra)
Magasság: 154 cm
Súly: 38 kg
Születési dátum: január 18.

Kinézet: A termete viszonylag magas, és vékony. Kicsit érettebbnek néz ki a koránál, ami személyiségében is megmutatkozik. A haja színe vöröses barna, szeme kék színű, a bőre világos.

Jellem: Ayame általában kedves és nyitott, habár nagyon hamar fel tudja magát húzni, és olyankor az előbb említett jellemvonások szinte teljesen eltűnnek belőle. Nagyon makacs, és nehezen lehet lebeszélni valamiről, ha azt már a fejébe vette. Kicsit kötekedő, és általában elmondható róla, hogy ami a szívén az a száján. De emellett elszánt, kitartó és határozott is. Magabiztosság terén sincs hiánya, sőt… kicsit nagy az egója. Hajlamos rá, hogy áttaposson másokon, de emellett azért segítőkész is – ha az nem az ő kárára van. Törekszik arra, hogy erősebbé, és jobbá váljon, és ezért szinte bármire hajlandó.








A születésének körülményei ismeretlenek, mondjuk sosem kérdezte a szüleitől. A gyerekkora teljesen átlagos volt. A szülei, kedvesek, figyelmesek voltak, és jól nevelték Ayame-t. Egyedüli gyerekként, mindig megkapta, amit akart, és ezt még inkább segítette, hogy a szülei is idősebbek voltak már, akikor a kislány a családba került. Ayame szülei nem voltak ninják. Mind ketten a családi vállalkozásban dolgoztak. Egy kis éttermük volt, olcsó árakkal és baráti hangulattal. Az anyukája pincérként dolgozott, és az apukája készítette el a fogásokat. Miután Ayame nagyobbacska lett, ő is sokszor besegített. A család nem volt nagy. Takao szülei már régebben eltávoztak, és csak Sora szülei éltek, vagyis összesen öten voltak. Mivel egyikkőjüknek sem volt testvére. A nagyszülők már meglehetősen öregek voltak, így ők nem tudtak segíteni az étterem és a ház körül.
Amikor Ayame gyerekként a jövőbe tekintett, mindig úgy gondolta, hogy ha nagy lesz, akkor ő is a szülei mellett fog dolgozni. Igazából egy bizonyos napig sosem fordult meg a fejében, hogy ninja legyen belőle. De azon a napon az egész jövőjéről alkotott képe teljesen megváltozott, és az elképzelése az életről és a múltjáról is. Egy gyönyörű napsütötte napnak indult, és sosem gondolta volna, hogy ez a nap lesz az, ami közelebb fogja vinni a végzetéhez.

Ayame lassan kullogott hazáig. Mivel szép volt az idő kicsit szomorú volt, hogy nem mehet ki a többiekkel játszani, hanem helyette az étteremben kell dolgoznia. De nem volt mit tenni, sajnos mostanában nem ment túl jól az üzlet. A rameneshez valamiért többen mentek… Az anyukája és az apukája keményen dolgoztak, és hiába voltak bent az üzletbe egész nap, még így sem engedhették meg, hogy felvegyenek valakit. Ezért a kislányra maradt a többi munka. Most is Ayame-t küldték, hogy hozza el a tartalék tányérokat otthonról. Sajnos egy félresikerült takarítás alkalmával eltörtek az új tányérok. Ayame nem volt több hét és fél évesnél, és mégis bármit rá lehetett bízni. Sokszor ment egyedül bevásárolni, és jól ismerte a falut. Emellett a legtöbb házimunkát is neki kellett elvégeznie. A házuk a falu nyugati végénél volt, közel a központhoz. Gyorsan megjárta az utat, még így is, hogy nem sietett. Fölment a régi lépcsőkön, és belépett a leharcolt kis házba. A kislány nem vesztegette az időt gyorsan fölszaladt a padlásra, és elkezdett kotorászni a nagy dobozok között. Takao semmit sem szeretett kidobni, és egy csomó kacat volt fönt. A régi játékoktól kezdve, ősrégi ruhákon át mindent meg lehetett találni. Ayame-nak olyan volt ez a hely, mint egy poros kincsesbánya, mindig talált valami érdekességet. Habár sosem jöhetett fel ide egyedül, ki tudja miért. Most is csak azért engedték meg neki, mert vészhelyzet volt. Ha a tányérok nem kerülnek gyorsan a boltba, akkor a vendégek poharakba kapják a levest… Végre előkerültek a tányérok, és éppen amikor indult volna lefelé a lépcsőn, megbotlott egy kiálló dobozba, és a tartalma kiszóródott a földre. Ijedten térdre vágta magát, és elkezdte villámgyorsan visszarakosgatni a tárgyakat a dobozba. Sora a lelkére kötötte, hogy csak az étkészletes dobozt nyithatja ki. Ayame félt, hogy megbüntetik, és el akarta tüntetni a nyomokat. Sokszor került már bajba, nem igazán volt, azaz angyalka típus. De valamiért a szülei allergiásak voltak a palás témára, és mindig nagyobb büntetést kapott, ha itt csinált valami rosszaságot. Nem is figyelte, hogy mit fog meg, csak dobálta vissza a kacatokat a dobozba. A szíve gyorsan vert, mintha rosszat csinált volna. Félt, hogy valaki hazajön, és kérdőre vonja. Már majdnem kész volt. A dobozt beljebb tolta, és amikor rá akarta hajtani a fedelét, meglátott egy rózsaszín plédet a kupac tetején. A takaróba aranyszínű cérnával a neve volt behímezve. Kihajtotta a doboz egyik fülét, hogy jobban szemügyre vehesse a plédet. Nagyon szép volt, és igazán gyönyörűek voltak a betűk is. Lassan érte nyúlt, és kivette. A szíve még mindig erősen kalapált. Puha volt, és látszott rajta, hogy nem használták valami sokat. Úgy döntött, hogy mivel úgyis az ő neve van ráírva, akkor miért is ne nézhetné meg. Lassan szétnyitotta, a plédet – mivel gondosan össze volt hajtogatva – amiből egy boríték hullott ki a földre. A kislány csak a koppanást hallotta meg, de tudta, hogy a plédből esett ki. Fölvette, majd érdekes módon a hátoldalára szintén az ő neve volt fölírva. Már régebben fölbontották. A kislány kezei a boríték szájhoz vándoroltak. Egy pillanatra elöntötte az adrenalin. Tudta, hogy tilosban jár, de éppen ez volt benne érdekes. Lassan és óvatosan egy levelet húzott ki belőle, és szétnyitotta. A levelet a szüleinek címezték. Az írás szép volt, és mégis töredezett. Ayame nagyon kíváncsi volt, és mivel izgalmasnak találta a helyzetet, elkezdte olvasni a levelet…

Kedves Hanako úr és felesége!

Nehéz ezeket a sorokat leírnom. De a jelenlegi helyzetemben sajnos nincs más választásom. Tudom, hogy a feleségével nem lehet közös gyermekük, annak ellenére, hogy mennyire szeretnék megtapasztalni a gyermekvállalás örömeit. A családunk már régóta jó barátságban áll egymással, és tudom, hogy ez egy nagyon nehéz kérés. De szeretném, ha a gyermekemet, önök nevelnék fel, mint a sajátjuk
Soha többet nem fognak rólam, és a családomról hallani. Elhagytuk a falut. A gyermeknek jobb élete lesz, ha önökkel marad, és ha sosem tudja meg, hogy milyen családból származik. Elég, ha ennek a terhét én cipelem. Remélem, tisztában vannak vele, hogy milyen nehézségekkel jár majd a felnevelése. Éppen ezért, arra kérném önöket, ha befogadják a családjukba a kislányt, hogy semmiképpen se neveljenek belőle ninját.
Biztos vagyok benne, hogy jobb szülei lesznek, mint amilyen én lehettem volna. Örökké hálás leszek önöknek.

Köszönettel a kisgyermek nevében.



Ayame nem értette az egészet, újra meg újra végigolvasta a levelet. Szemébe könnyek szöktek, és erőtlenül rogyott le a poros földre. Úgy érezte elvesztett valamit. Mintha az egész élete hazugság lenne. A szülei, akiket a szüleinek hitt, nem az igaziak. Amikor kimondta az a szót, hogy „anya” vagy „apa”, akkor csak hazugságot mondott. Hirtelen fölkelt, és leviharzott a lépcsőn. A ház ajtaját be sem zárta csak erősen becsapta. A levelet kicsi kezében erősen szorította, és minden erejével az étterem felé futott.

Zihálva tépte ki az étterem hátsó ajtaját, és piros szemeivel dühösen nézett csodálkozó szüleire. Sora döbbent arca aggódásba csapott át. Ayame nem volt az a sírós fajta. Még akkor sem sírt, amikor egyszer az egész lábát lehorzsolta, egy fáramászás során.
- Ti vagytok az igazi szüleim?! – bukott ki belőle a kérdés, amitől Takao és Sora annyira félt
Takao lassan ellépett a gőzölgő húsleves mellől, és Sora mellé sétált. Egyikük sem nézett bele Ayame kérdő szemeibe
- Ez a levél… igaz, ami bele van írva? – nyitotta ki ökölbeszorított kezét, amiben az összegyűrt levél hevert.
- Igen. – válaszolta csöndesen Takao, mire Sora döbbenten nézett férjére. Valószínűleg helyesebb lett volna hazudni a kislánynak, hogy megmaradhasson békés valóságában. Hogy ne keljen szembenéznie, ilyen fiatalon ezzel a kérdéssel. De Takao nem volt képes hazudni neki. Mindennél jobban szerette, és a kislány zokogó arca és remegő keze - amiben az összegyűrt levelet tartotta - nem engedte meg a férfinak, hogy hazudjon.
Ayame szíve egy pillanatra megállt, és a torka összeszorult. Kiabálni akart, hangosan zokogni, és a földre hullani erőtlenül. De nem tudott, nem mozdult. Csak állt. Minden, amiben hitt, megváltozott. Egy gyerek számára a legmegingathatatlanabb dolog a család. Ha arról kiderül, hogy hamis, akkor mi igaz? Miben higgyen ezentúl? Mi a valóság? Mi az, ami nem hamis? A kislány gondolatai ide-oda kavarogtak a fejében. A lába remegett, és nem tudta uralni a testét. Sora a kislány felé lépett, hogy magához ölelje. Majd megszakadt a szíve. Hiszen sosem gondolt bele, hogy mit fog tenni, ha elérkezik ez a nap. Egyikük sem volt rá fölkészülve. Ayame hirtelen hátrébb lépett egy lépést. Dühös szemekkel nézett anyjára, majd kitépte az ajtót és elszaladt. Sora utána indult, de Takao elkapta a csuklóját.
- Hagyd. – mondta halkan, mire Sora sírva temette arcát férje mellkaséba.


Este volt. Késő este. Az ég már régen az esti ruhájába bújt, és a nap helyét a hold vette át. A környéken egyetlen házban sem égtek villanyok, kivéve a Hanako házat. Takao fel alá járkált a kicsi nappaliban, és másodpercenként nézett a bejárati ajtóra. Sora az ablakban állt, és az utcát kémlelte. Fáradt ráncos arca szomorúan kémlelte a tájat. Majd a vonások egy pillanatra erőteljesebbek lettek, és a szája felfelé görbült.
- Megjött! – mondta az asszony megkönnyebbült hanggal
Takao az ablakhoz sietett. Majd az ajtó nyikorogva kitárult és lassan belépett Ayame. Senki sem szólt semmit. A kislány behajtotta az ajtót, majd finoman bezárta. Sora aggodalmasan közelebb lépett hozzá, de Ayame nem mozdult.
- Ki volt az anyám… - mondta halkan. A hangja nem a régi megszokott csengő és kedves volt. Hanem zárkózott, remegő és hideg. Sora meglepődött a hangszínen és egy pillanatra megdermedt.
- A vérszerinti anyád elhagyta a falut. Elhagyott téged is… Nincs értelme utána kutatnod. – mondta Takao, majd nehézkes mozdulattal leült a kanapéra
- Attól még jogomban áll tudni, hogy ki volt! – mondta Ayame, és kicsit fölemelte a hangját
- Az anyád nem akarta, hogy tudd, hogy ő ki volt. Tartsd tiszteletben a kívánságát. – mondta Takao nyugodt hanggal
- De az én kívánságom meg az, hogy tudjam, legalább azt, hogy mi volt a neve! Mondd meg! – mondta a kislány szinte ordítva
- Nem. – mondta Takao nyugodtan
A kislány dühös arccal nézett az apjára, és az egész teste megfeszült. Szeméből könnyek szökte ki, és olyan tekintet ült ki az arcára amit, eddig még nem láttak tőle.
- Késő van, az lenne a legjobb, ha most lefeküdnél aludni Ayame. – mondta Sora
- Ne parancsolgass nem vagy az anyám! – kiabálta Ayame magából kikelve és fölrohant a lépcsőn
Majd hangos ajtócsapkodás után újra kínzó csönd ülepedett a házra. Takao lassan fölment a lépcsőn és benyitott a kislány szobájába. Ayame az ágyában feküdt - és párnájába temetve az arcát – zokogott. Az apa közelebb ment és leült az ágya széléhez. Majd nagy kezeivel megfogta a kislány vállát.
- Menj el. – mondta Ayame erőtlenül
- Ayame, attól, hogy nem vagyunk az igazi szüleid, a szeretetünk irántad nem változott. Nem lettünk más emberek. Úgy szeretünk téged, mint édes gyerekünket. – mondta kedves hangján az öreg
- Miért? Miért velem történik ez? – mondta zokogva a kislány, majd átölelte az apját
- Senki sem mondta, hogy az élet könnyű. De azért vagyunk neked, hogy boldogabbá tegyük. Hogy melletted legyünk, és támogassunk. – mondta az apa
Ayame abbahagyta a sírást, és fölkelt az ágyról.
- Nem kérem többet, hogy mond el, hogy ki volt az anyám. – mondta a kislány – Magamtól fogom kideríteni, hogy ki vagyok én és, hogy mi a múltam. Nem kell megszegned az ígéreted…
- Rendben – mondta Takao
- Tudom, hogy csak akkor ismerhetem meg a múltam, és anyám múltját, ha ninja leszek. – mondta Ayame határozottan
- Sajnálom, de ezt nem engedhetem… - kapta föl az apa a fejét erre a kijelentésre.
- Te mondtad, hogy az élet nem könnyű. Bármi előtt is állok, én nem félek tőle. Erős leszek. – mondta Ayame, és könnyes szeme csak úgy szikrázott – Ha ninja lesz belőlem, akkor én szembe fogok nézni azzal, amitől az anyám elmenekült. Ki fogom deríteni, hogy mi történt!
- Ez egy nagy döntés Ayame. – mondta halkan Takao
- Nem félek! – vágta rá a kislány
- Még nem vagy rá felkészülve… - mondta az apa
- Honnan is tudhatnám, ha meg sem próbálhatom! Azt mondtad, hogy támogattok! Azt mondtad, hogy mellettem álltok. Tudom, és érzem, hogy ezt kell tennem. Ninja leszek. – mondta a kislány egyre erőteljesebben
- Nem tudom, hogy milyen sorsot szánt neked az élet lányom… - mondta egy kis szünet után az apa - de bárhogyan is alakul, mi melletted állunk. – tette hozzá alig érthetően, Ayame elhatározását látva, majd fölállt és lassan kiment a szobából. Nem tudta, hogy jól döntött-e. De már nem akart ellenkezni, fájt neki, hogy sírni látja… Talán mégse kellett volna engedni a kislánynak, hogy elinduljon a ninják életén. De valamiért úgy érezte, hogy így kellett történnie. Talán Ayame tényleg elég erős lesz. Talán ő képes lesz elviselni…


Ayame elhatározása elég erős volt, és túlélte a későbbi vitákat is. Így a kislány elérte, hogy szülei nagy nehezen beírassák a Ninja akadémiára. Az évek lassan teltek, és az érzelmek és viták is lassan lecsillapodtak az idő múlásával. De nem telt el úgy nap, hogy Ayame ne gondolkodott volna el azon, hogy ki is ő valójában. Sok kérdése volt. De a válaszok még várattak magukra. Ennek ellenére, vagy emiatt, keményen edzett az akadémián, hogy elérhesse a célját. Minden évvel egyre erősebbé vált, és egyre közelebb érezte magát a megoldáshoz. Lassan eltelt négy év, és Ayame már a 12. életévében járt. Ebben az életévükben teszik le rendszerint a genin vizsgát a tanulók. Ayame sem volt kivétel. A vizsga egy szerdai napra esett. A vizsgafeladat nem volt túl nehéz. Konoha megengedhette magának, hogy a mércét alacsonyabbra tegye. Mivel neki lehetett a legtöbb ninjája, nem kellett olyan szigorúnak lennie, mint a többi rejtőző falunak. A feladat négy tetszőlegesen kiválasztott Jutsu sikeres elvégzése volt. Ayame-nak nem okozott gondolt ez a faladat, hiszen mindig a jobbak között volt. A Henge no justut, a Bunshin no jutsut, a Kawarimi no jutsut és végül a Shunsin no jutsut választotta. Mindegyiket sikerült jól megcsinálnia, mondjuk a testhelyettesítő jutsunál egy kicsit gondban volt, hogy mire cserélje ki magát egy tanteremben, de végül megoldotta. Miután átvette a fejpántot boldogan rohant haza a szüleihez. De amikor hazaért, egy cetlit talált az ajtóra ragasztva, „gyere az étterembe” felirattal. A kedve egy kicsit alább hagyott, mivel semmi kedve sem volt dolgozni, inkább ünnepelni szeretett volna. Habár tisztában volt vele, hogy a szülei nem igazán örülnek ennek a napnak. Lassan kullogott az étterem felé vezető úton, és végig azon járt az agya, hogy vajon büszkék lesznek-e rá valaha is a szülei. Tudta, hogy ők nem ezt az életet szánták neki… de ő választotta ezt az utat, és éppen ezért, egyedül kell haladnia rajta. A szülei nem tudnak neki segíteni. Mostantól, már nem számíthat úgy rájuk, mint előtte. Most, hogy genin lett, már amúgy sem számít gyereknek, mátok kezdve már ninja. A legtöbb barátjának a szülei is ninják, és nincs olyan nehéz dolguk, mint neki. A szüleit nem érdekli az, hogy célba talál-e shurikkennek, vagy sem. Egy teljesen másik világban élnek. Más értékrendszerük van, mint a ninjáknak. Ayame lassan befordult a kis mellékutcába, ahol az étterem állt. Kedvetlenül kinyitotta az ajtót és belépett. Egy pillanatra megdermedt, és szívét elöntötte a boldogság. Az étterem teli volt kedves és bátorító arcokkal. A kis pultocska fölött egy hatalmas vászon volt kihúzva, amire nagy betűkkel ez volt felírva: „Gratulálunk a sikeres vizsgához!”
Takao ebben a pillanatban rohant be a zsúfolt helyiségbe.
- Mi ez a nagy csönd? – kérdezte, majd amikor meglátta a lányt, felkiáltott – Meglepetés!
- Jaj Ayame azt mondta, hogy háromkor végzel… - jött be Sora mérgelődve
Ayame nem szólt semmit, csak odaszalad a szüleihez és átölelte őket. Mostmár biztosra tudta, hogy mindegy, hogy milyen úton is halad, és, hogy az mennyire távol van a szüleiétől, őt akkor is szeretik és támogatják. Ennél több nem is kellett neki. Boldog volt, hogy elfogadták, amit választott…