Hikari Ayame

Név: Hikari Ayame
Ország: Tűz országa
Rang: Genin
Kor: 15
Nem: nő
Felszerelések:
10db kunai, 10db shuriken, 5db robbanó jegyzet, 5db füstbomba, 10m dróthuzal, tekercsek, chakra tinta
Kinézet:
Ayame 164 centiméterrel tornyosul árnyéka fölé, amivel valljuk be, nem mondhatjuk sem égi meszelőnek, sem pedig törpének. Izmos, és egyben vékony leányzó, törékenynek tűnik, még ha nem is az. Szép arca van, nagy gesztenyebarna szemekkel áldotta meg őt a sors, bár a neve jelentése kék írisz. Bájos arca van, ugyanakkor kissé ijesztően is tud nézni és naponta nem egyszer lehet leolvasni az arcáról: „Te normális vagy?” Arcát keretező világosbarna haja van, s természetes hullámokban omlik le a vállán keresztül a derekáig. Nem ám a fiúk miatt növesztette azt meg, csak egyszerűen tetszik neki ez a hajviselet. Körmeit feketére lakkozza, szereti ezt a színt, ez a ruhájáról is lerí. Fekete lábbelit, fekete szoknyát vörös szegéllyel, szintén fekete felsőt, kezén és alkarján vörös színben pompázó kesztyűt és karmelegítőt visel. Lába és kilátszó hasa egy része fehér fáslival van körbetekerve, köldökétől felfelé már kicsit kihívóbb hálós top tűnik el a fekete mell alá érő felsője alatt. Könyökét is ilyen hálók díszítik. Megjelenése nőies, mégsem kihívó, vagy nem illő. A derekán hordja a fejpántját, ami azt jelzi minden szembejövőnek: Ez a lány egy ninja.
Jellem:
Ayame könnyen félreismerhető ember. Nagy szája az van, csípős megjegyzések ömlenek belőle. Ayame tipikusan az a forrófejű, házsártos nőszemély, tele szeszélyekkel. Sokszor megy a saját feje után, ami talán nem is baj, mert jó ötletei és tervei vannak, gyakran hoz jó döntéseket. Nem szereti, ha parancsolnak neki, általában szereti ha rá figyelnek, és mit meg nem adna azért, hogy ő legyen a csapata vezére. Mivel nőből van nem mindig hallgatnak rá. Ilyenkor nem szokott hisztizni, tűri, ha tűrni kell, elfogadja, ha el kell fogadni. De ettől függetlenül alig várja, hogy kiüvölthesse: „Én megmondtam!” Aki nem igazán ismeri őt csupán egy olyan lányt lát benne, aki rendkívüli vezéregyéniség, okoskodó, forrófejű, néha még bunkó is.
Viszont Ayame szíve sincs ám kőből, vannak emberek, akikért mindent megtenne. Nem vezérli soha a bosszú, általában megbocsájt az embereknek, csak nem felejt. A csapattársai a legjobb barátai, családként tekint rájuk, és természetesen sensei-ére is. Azokkal, akiket kedvel, szeret, igazán kedvesen tud viselkedni, poénkodik, nevetgél, és persze sokkal játékosabb hangulatban van, mint ha valaki olyasvalakivel van egy légkörben, akit idegesítőnek vagy idiótának tart. Apropó idióta… Sokszor lehet ezt is hallani a szájából. Nem kell ám félni tőle, csak akkor harap, ha éppen olyan kedvében van. Ő a kemény lány, aki tud olyan szelíd is lenni, mint a tavaszi szellő.
Előtörténet:
Az első pofont mindig a sors adja. A másodikat meg anya, amikor pár évesen az összes vizet kifröcsköljük a budiból ezzel eláztatva a fél házat, de ez most kevésbé fontos. A lényeg, hogy bármennyire is eltekintünk attól, hogy ki hova születik, vagy bármennyire is megpróbálunk eltekinteni tőle… Nos nem fog menni. Sokak mondták már nekem, hogy nem számít, hogy honnan jöttünk, nem számít, hogy kik voltunk. Csak az számít, hogy kik vagyunk, és kikké akarunk válni nem igaz? A sors nem alakít senkit, mindenki maga alakítja a sorsot. Így jó az élet, így lehet élvezni, boldognak lenni, rátalálni arra, amit tenni szeretnél. Keresni kell egy célt, el kell érni azt. És ha már megvan minden, amire vágytál, akkor már csak az a dolgod, hogy ezeket megvédd. A szeretteidet, a saját dolgaidat. Csak az a baj, hogy vannak olyan félkegyelmű idióták, akik azt hiszik, hogy ezt bárki is ténylegesen beveszi. Mondhatod, hogy te hiszel ebben. Én meg mondom, hogy ha tényleg mi alakítjuk a sorsunkat, akkor Hokage lesz belőlem, hiába mondja rajtam kívül ezt még hetvenkettő ember és egy aki nem biztos még benne. Hjaj, hagyjuk, nem lesz belőlem Hokage, nincs is túl nagy szükségem rá. A lényeg, hogy megszületsz, és ezennel vagy szerencsés ember vagy aki mehet a saját feje után, és követheti az álmait, vagy pedig okos ember aki tudja mi a sorsa, és azt teszi, amit tennie kell. Tudjátok miért lettem ilyen… Hogy is mondjam… Ütődött? Na, tudjátok? Elmondom: Azért mert én szerencsésnek ÉS okosnak születtem. Na erre varrjál gombot. Itt van a bibi, hogy máig sem tudom mihez kezdjek, és csak magam alatt vágom a fát, amíg a végén egy hatalmasat fogok zuhanni, lehetőleg arccal a porba. És akkor majd ott is maradok, mozdulatlanul, könnyekbe fulladva, mert okosnak és szerencsésnek is születtem egyaránt. Késő lesz dönteni, vagy választani. Az utolsó szavaim meg mondjuk lehetnének azok, hogy: „Én előre tudtam, hogy ez lesz!” Tuti, hogy okoskodnék, meg úgy tennék, mintha számítottam volna rá. Megsúgom, amúgy halvány fogalmam sincsen, hogy valójában mi lesz a vesztem. De mindenesetre nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy amiatt a kis baki miatt minden elromoljon, amiért én szerencsés és okos lettem egyszerre. A sors kegyetlen dolog ám, mind csak ártatlan áldozatok vagyunk. Még a legerősebbek is. Még apa is. Még a sensei is.
Ideje belemenni a részletekbe. Hogy mi is az, amiről az imént beszéltem, mert eddig vagy egy mukkot sem értettél, vagy azt gondolod, hogy valami félkegyelmű fecseg össze-vissza, hülyeségekről. Meglehet, hogy így van, de most csak az számít, hogy megmagyarázzam: Első és egyben utolsó gyermekként születtem a Hikari családba, egy téli napon, amikor még csak messziről köszöngetett a hideg front Konohába. Konoha gyermekeiből lehetnek a legjobb ninják. Valahogy így van azt hiszem… Viszont nem csak ninják születnek itt. Hanem olyan civil emberek, mint amilyennek engemet is szánt a sors. Unalmas hétköznapokat akart rám sózni ingyen, egy unalmas jövőt, néhány gyerekkel, egy papucs férjjel, aki életében nem kockáztatta még az életét senkiért, maximum egy adag ramen-ért amit a családi vállalkozás miatt naponta ezrével elkészít. Én meg pont kifogtam a világ legunalmasabbnak ígérkező sorsát. Tudom, eddig rosszul áll a szénám, mert hogy akkor miért vagyok szerencsés? Azért mert nem lettem vak. Most nézhettek rám hülyén, de így van. Édesanyám vaksággal született, és rettenetesen megijedtek apámmal, amikor szerelemgyerekként megfogantam. Azt gondolták, hogy talán én is vak leszek, ezt öröklöm anyától. Nem lettem az. Szerencsés voltam, anyáék is azok voltak, mert egyetlen gyermekük nem született vakon. Ennek ellenére azt a remek nevet adták nekem, hogy Ayame, ami azt jelenti, hogy kék írisz. Vagy részegek voltak, vagy csak apa, és ő mondta a nem látó anyukámnak, hogy kék szemű gyerek lettem. Tökmindegy, most már nem kell új név, túlzottan is megszoktam ezt.
Boldog családba születtem, anya vak volt és mégis örömét lelte az élet minden apró dolgában, szerette apát, szeretett engem, mindent megkaptam, amire egy gyereknek szüksége volt. És most nem dedós játékokra gondolok melyek felett kétéves koromban hajnali három óráig görnyedhettem volna, hanem sokkal inkább a feltétlen szeretetükre, amit minden érintésükkel, mosolyukkal, ölelésükkel mutattak ki nekem. Apa szakácsként dolgozott, és még néhány rokonunkkal vitték a családi üzletet, ami egy kajastand volt Konoha utcáin. Ebből éltünk, ebből élt az egész családunk, ez volt az a nagy családi vállalkozás, amit apa meg anya rám akartak hagyni. Én meg vigyorgó fejjel bólogattam, hogy igen, nagyon érdekes ám, hogy hogyan kell elkészíteni ezeket az ételeket, de nem kaphatnék inkább egy játék ninja fejpántot? A szüleim viszont hallani sem akartak a ninjákról. Bárki, bármikor megkérdezi, hogy miért is akartam én ninja lenni, nem tudnék és nem is tudtam soha válaszolni erre. Vagyis mindig válaszoltam egy vállvonással, meg hasonlókkal, de nem voltak sem olyan terveim, hogy én leszek a Hokage, és képzeljétek el, nagy meglepetésre még világuralomra sem akartam törni. Az, hogy négy éves koromban ninja akartam lenni… Nos olyan, mint másoknál a hercegnő. Leszámítva, hogy nekem máig is ugyanez a célom.
– Anya, mondd csak… Ha vak vagy, akkor mégis honnan tudod, hogy bejövök a szobába, honnan tudod, hogy ki jön be a szobába? Honnan tudod, hogy mi merre van? Nem értem anyu, ha nem látsz, mégis miért tudsz annyit, mint mindenki más aki lát, nem értem anyu, magyarázd el! – kérlelem öt éves koromban anyukámat, miközben ő a díványon fekszik, és éppen egy párnahuzatot hímez. Ez a másik dolog amit nem értek. Nem tudom mégis hogyan csinálja.
– Kicsim! – szólalt meg lágy hangon, és majd’ beleborzongok, annyi szeretet van a hangjában. – Hiába nem látok, pontosan el tudom képzelni, hogy mi hogy néz ki. Feléd nézek, és bár nem látlak, lelki szemeim előtt ott ragyogsz te is. Tudom, hogy nagyon szép kislány vagy Ayame. – Fejemet az ölébe hajtom, és a plafont bámulom. Végigsimít az arcomon, és az államnál megpihennek ujjai, a következő mondatainál nem is veszi el onnan a kezét. Mintha jelezné, hogy most kapok igazi választ. – A másik pedig… Tudod Kicsim, én soha nem láttam semmit. Mégis évek óta itt élek, és pontosan tudom, hogy mit merre találok. Az agyam rákényszerül arra, hogy mindent megjegyezzek, minden egyes bútordarabot, szobát, útvonalat. Olyan rutinosan mozgok a városban, és a házban, mintha mindent látnék. A szememre nem tudom rábízni magamat, így minden másra kell összpontosítanom, a hallásra, a tapintásra. Az illatokra. Érzem az illatodat, érzem apád illatát, hallom ahogy levegőt veszel, hallom ahogy ő veszi. Mindig meg tudlak titeket különböztetni. És nem is, igazából már nem kell koncentrálnom. Most már automatikusan megy ez az egész – mondja kissé magyarázóbb hangnemben, és én nem is szólok többet. Nekem ez bőven elég volt, hogy kimondassam a következő mondatokat:
– Hú anya, akkor belőled kiváló shinobi lehetne… – vágom rá ámuldozva. – Hallanád a fegyver suhanását a levegőben, töviről-hegyire ismered a várost, illatok, hangok alapján képes vagy tájékozódni, és azonosítani azt aki veled szemben áll.
– Jaj Ayame, te mindig megnevettetsz – nevet fel anyu, aztán megint azzal a lágy hangjával szólal meg. – De azért mégiscsak vak vagyok. Ki hallott már vak shinobi-ról – sóhajtozik. – Meg amúgy is a mi családunk nem olyan shinobi család, mint akikből híres ninják vállnak. Mi civil emberek vagyunk Drágám. Egy jó kis kifőzdével – mosolyodik el, és most örülök, hogy nem látja az arckifejezésemet. Egy elszomorodott, kicsit mérges kislányt látna, akibe megint mintha tőrt döftek volna. Az álma, hogy egyszer ninja lehessen… Megint apró darabokra hullott.
– Ayame menj innen, nem vagy te fiú, hogy ninjásat játssz velünk! Menj babázz a lányokkal! – hallom napokkal később, amikor csatlakozni szeretnék néhány pajtásomhoz. Ninjásat játszanak, két csapatra oszlanak, és papírshurikeneket dobálnak, aztán valaki a végén győz.
– Ne is álmodj róla, már odamentem hozzájuk, de azt mondták nem lehet ninja a babám. Pedig a plüssmaci jelent volna meg shinobi idézésnél – magyarázom összefont karral, és eszem ágában sincsen továbbállni.
– Ayame, mond csak, van sharingan szemed? Vagy van byakugan-od? Esetleg más híres vérörökséged? Vagy bármelyik családtagodból vált már ninja? – kérdezi az egyik gyerek, aki már tíz éves, és ninjának tanul. De fejpántja még nincsen. Csak a fejemet rázom válaszul. – Akkor menj innen! Olyan fiúkból akiknek nincs semmi közük a ninjákhoz még csak-csak válhat ninja, de olyan lányokból, akik olyanok mint te…. Hogy semmi közük az egészhez, azok ne is álmodozzanak ilyenekről. Nem leszel ninja Ayame, és most szaladj, mert játszani szeretnénk – oszt ki a nagy gyerek és én legszívesebben neki ugranék, de valamiért csak kiabálni tudok.
– Nem érdekel! Kinek kell sharingan szem vagy micsoda, meg bákúgan mifene?! Anélkül is lehet belőlem ninja, hogy különleges lennék – kiabálom a fiúk után, akik már ott is hagytak engem. Magam sem hiszem el a szavaimat. Nem lehetek ninja. Semmi közöm az egészhez. Szakács leszek, és a családi vállalatot fogom tovább vinni. Ezen igazán nincs mit túlragozni.
Aznap este nem tudtam aludni. Éjfél és hajnali egy óra között másztam ki az ágyamból, és mentem be a fürdőszobába, hogy előkotorjam az elsősegély dobozból a fáslit. Amint megtaláltam visszalopakodtam az ágyamba, és ott folytattam tovább, amit elkezdtem. A fejemben végig azok a mondatok szállingóztak, hogy: Majd én megmutatom nekik. Azt mondják a civil embereknek közük nincs a ninjákhoz, és ninjának születni kell, válni nem lehet, mi? Itt az ideje, hogy egy hatalmasat koppanjanak. Itt az ideje, hogy megmutassam egy civil embernek is lehetnek kiváló reflexei, és olyan megérzései, olyan kifinomult érzékszervei, mint egy ninjának… Mint egy vaknak. Mint anyának. Fogalmam sincsen mi üthetett belém. Bizonytani akartam, a vérem pezsgett, minden áron olyan érzékeket akartam, mint ami anyának van. Ha csukott szemmel olyan lennék, mint anya, akkor nyitott szemmel… Olyan lennék, mint a legfigyelmesebb, legtájékozottabb, legügyesebb shinobi. Meghallanám a shurikent ami felém repül, és ki tudnám védeni. Hallanám ha követnek engem, akár csukott szemmel is úgy járnék a faluban, mint más nyitott szemmel. Nem is vártam tovább. Vigyorogva letekertem az elsősegélydobozból lenyúlt kötést, és a szememre közöttem. A hajam alatt kötöttem meg, amikor már többször is áttekertem a fejemen, leginkább a szememen a hosszú anyagdarabot.
Attól kezdve nem vettem le a szememről. Apa és anya kérleltek, hogy tegyem meg, de elmondtam nekik, hogy az egyetlen célom, hogy olyan érzékeim legyenek, mint anyának, és kiváló ninja lehessen belőlem. Nem mondom, hogy könnyű volt. Napok, hetek teltek el, és én csak naponta kétszer vettem le azt a cuccot a fejemről, akkor is csukva tartottam a szememet. Ez a két alkalom a reggeli és az esti mosakodás volt. Ebben aludtam, ebben ettem, ebben öltöztem, ebben voltam amikor jártam az utcán, az erdőben, még a budin is. Nem egyszer mentem neki a falnak, nem egyszer fejeltem le egy fát, és sokszor belementem emberekbe. Volt, hogy nem tudtam hol vagyok. Egyszer egy padon éjszakáztam, mert nem tudtam hol vagyok, de eszem ágában sem volt levenni a szememről a kötést. Lassan eltelt egy év. Két év. Csak olvasás és írástanuláshoz vettem le a szememről, semmi másért. Három év is eltelt már. Már nem is nagyon emlékeztem a barna szememre aminek a nevem alapján kéknek kellett volna lennie. Három év után az agyam teljesen beállt arra, hogy minden más érzékszervemmel tájékozódjak. Lassan berögzült minden egyes út, és ház, minden kereszteződés és sírok, minden kuka, lámpa, bódé, stand, bolt, épület, ember hangok, illatok. Apa és anya sem szerette, hogy ezt csinálom, de hajthatatlan voltam. Volt, hogy este sírtam, mert már annyira szerettem volna ismét látni. És megtehettem volna, de mégsem tettem. Minden egyes napon arra gondoltam, hogy ha most feladom, akkor lehet, hogy elúszott az álmom. Feltettem mindent. Mint mikor a pókerben már nincs tovább, az összes zsetonodat betolod középre. Nem lehetsz benne biztos, hogy a végén nyersz, de ha nem kockáztatsz, akkor nem is nyersz. Miért kéne úgy élnem az életemet, ahogy azt megparancsolták? Nem, nem születtem ninjának. De tessék, itt vagyok. Jobbak az érzékszerveim a legtöbb ninjáénál. Egy ninja meg tudja állapítani, hogy a közelben hány ember tartózkodik. Én is simán megállapítom. A fülemmel minden egyes nappal egyre jobban hallottam, nem azért, mert javult, mert attól még hogy valaki nem lát, nem hall jobban. Csak az agya olyan szinten összpontosít a hallásra, hogy azzal könnyen lehet helyettesíteni a látást. Tényleg olyan voltam, mint egy vak. Nem láttam, mégis mindent tudtam. És ha megkérdezték, hogy hogyan csinálom, soha nem mondtam el azt, amit még anya mondott nekem. Önző voltam, nem akartam, hogy ők is megtudják. Végre volt valamim. A semmiről indultam, nem volt különleges képességem, borotvaéles cápafogaim, kacsalábon forgó palotám, hogy sikeres ninja válhasson belőlem. Viszont tettem azért, hogy különleges legyek.
Évekkel később apa és anya beleegyezett, hogy járhassak az akadémiára, ahol ifjú ninjákat tanítanak. Immáron sok éve nem láttam semmit, de egyre közelebb értem a várva várt naphoz, amikor megkapom a fejpántot, és leveszem a szememről a kötést. Ha jobban belegondolok, pont egy forrófejű ötéves hülye agyszüleménye ez a szembekötősdi de mégis… Mégis a hasznomra vált később. Elérkezett a genin vizsga ideje. Még mindig emlékszem milyen szinten áramlott végig a testemen az adrenalin, a vérem forrt, úgy éreztem majd kiugrom a bőrömből. Borzasztó makacs vagyok, tudom, de ne aggódj apa, ma látni fogod a szememet miközben bebaktatok majd az ajtón, és a kezemben lesz a genin vizsgán elnyert fejpántom is. Elszánt voltam, készen álltam arra, hogy levegyem azt az izét a fejemről. Úgy éreztem nem kell tovább várnom, és bárki is állt volna az utamba… Gondolkodás nélkül eltiportam volna. Senki nem állhatott az utamba, hiszen olyan közel volt már a cél.
Bementem az osztályterembe, és rutinosan elsétáltam az egyik helyre, kikerülve az embereket, az útban lévő székeket, és ahol más akadályt sejtettem. Elég fura belegondolni, de mi van, ha amúgy tök üres volt a terem, én meg csak össze-vissza kerülgettem a semmit? Tökmindegy, többé ez már nem derül ki… Hamarosan meghallottam oktatónk hangját, és sejtettem, hogy egy másik vizsgabiztos is vele tart. Elérkezett a vizsga ideje. Szinte kézzel fogható volt a feszültség, alig bírtunk megülni a seggünkön, annyira izgultunk.
– A feladat a következő. A feladat egyik része csupán elmélet, a másik pedig egy szabadon választott jutsu lesz – mondja az oktató, és sorban kihív bennünket a tábla elé. Nem kell ám azt gondolni, hogy nehéz feladatokat kapunk. A ninják alaptörvényeiben benne vannak a megfelelő válaszok, csak tudni kell, hogy melyiket kell mondani, és mikor.
– Hikari Ayame – hallom meg a nevemet, és felállok a székről. A szívem hevesen dobog, majd kiugrik a helyéről. De nincs gombóc a torkomban, nem remegek, meg sem rezdül a szám sarka. A magabiztosságomba fogok egyszer belehalni, de komolyan.
– Melyikkel szeretnél kezdeni?
– A jutsuval Sensei – válaszolom, és rögtön a tökéletesre begyakorolt kézjelet mutatom, amivel első évemben nagyon menőztem a kisebb gyerekeknek az utcán. ők is ugyanúgy tudták mutatni, de gondoltam egész más ha én mutatom… Az egyszerű klón-jutsu technikát választom. Ha minden igaz három tökéletes másolatot kell magamból csinálnom, és akkor a vizsga ezen része ki is van pipálva. – Klón-jutsu – mondom a megfelelő pillanatban. S várom oktatóm szavait.
– Nagyon jó Ayame, négy tökéletesre sikerült klón. A vizsga egyik részén már át is mentél. – Négy klón? Azannyát, valamit nagyon tudok én. Elvigyorodok, és felvágós fejet vágok, aztán ismét a sensei felé fordítom a fejemet. Vagyis a hangja felé. – Az elmélet most jön, ne aggódj, nem lesz olyan nehéz. Tehát: Ayame, tegyük fel, hogy egy küldetésen vagy. A csapattársad, a legjobb barátod, aki szinte már a testvéred… Súlyos sérüléseket szerez. A veszély már elment, aki rátok támadt végül vagy megfutamodott, vagy sikeresen végeztetek vele. De a küldetésnek még koránt sincsen vége. Még mindig fennáll a veszélye annak, hogy az ellenfél társai rátok találnak, így hamar tovább kéne állni. A barátod haldokol, vagy… Vagy akár meg is hal. Mond csak Ayame, mit teszel? – kérdezi a sensei. Az osztályteremre síri csend ereszkedik. A lélegzetvételen kívül senki nem zavarja meg a vizsgámat hörgéssel, meg más hangok kiadásával, és nem azért, mert ennyire kedvelnének, vagy, mert ennyire érdekelnék őket a válaszom. Hanem mert mindenki belegondolt a helyzetbe. És ez a helyzet… egyszerűen borzasztó. Nagyot nyelek, talán ez az első jele annak, hogy izgulok. Eddig jól lepleztem, hogy majd bepisilek izgalmamban.
– Sensei… Én… én… izé… – mekegek, makogok, dadogok össze-vissza, mint aki elfelejtett beszélni. Aztán végül rávágom a választ. Na de a rossz választ. – Leülnék mellé, és elsírnám magamat. Eszembe jutna minden vele töltött pillanat. Nem bírnám ki könnyek nélkül Sensei. Valószínűleg beleőrülnék… Ismernek, ilyen kis heves vagyok – vonok vállat, mire páran kicsit kuncognak a padokban.
– Nos, ez esetben Ayame… Megbuktál – válaszolja kissé szorongva oktatóm.
– Tudom. Ez egy hülyeség – válaszolom makacskodva.
– Na, de Ayame, nem helyes a válaszod – mondja a tanár.
– Hogy nem helyes? Persze, hogy nem helyes. De ha jól emlékszem Sensei, maga nem azt kérdezte tőlem, hogy mi a helyes válasz. Azt kérdezte, hogy mit tennék. Én pedig elmondtam, hogy mit tennék. A helyes választ akarja? A helyes válasz a ninják 25. parancsolata. „Egy shinobi sosem mutat érzelmeket, semmilyen körülmények között sem. A küldetés az első. A ninja szíve kemény, a csatában nincs helye könnyeknek.” Tessék Sensei, ez a helyes válasz. Az hogy mit tennék, és az, hogy mi a helyes megoldás… Nos, az két különböző dolog.
– A válasz… helyes – mondja az oktató. – De nem érted Ayame, éppen az a lényeg, hogy te mit tennél? Hogy te helyesen cselekednél e. Egy ninjának helyesen kell cselekednie.
– Sensei… – nagyot sóhajtok. – Elképzelem Önt, ahogy itt áll a helyemben, tizenkét évesen, és felteszik a vizsgáján ezt a kérdést. Mondja sensei, Ön mit felelne? Ön hagyná a számára egyik legfontosabb embert ott feküdni, minden gyászolás nélkül? Esetleg még bele is rúgna? – az utolsó mondatot csak suttogom, de mindenki hallja. Tudom, hogy kicsit túllőttem a célon, de most nagyon kiborultam.
– Ayame……. – a Sensei habozik, végül nem kapok választ. A mellette ülő vizsgabiztos szólal meg.
– Én értékelem Ayame őszinteségét. És tudja a helyes választ is. Azt mondom engedjük tovább, a klón jutsu-ja is hibátlan volt – mondja a vizsgabiztos. Kis hatásszünet, de végül megérzem a Sensei támogató kezét a vállamon. Leguggol elém, és a kezembe adja a fejpántomat.
– Gratulálok Ayame… Ezennel átmentél a vizsgán, mostantól genin vagy – mondja elismerően.
Eljött az idő. Kiballagok a teremből, ahol néhány társam, akik már átmentek a vizsgán, rám várnak.
– Ayame, mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi az egyik gyerek. – Csak nem majdnem megbuktattak? – ugrat.
– De – válaszolom tök komolyan, mire gondolom lefagy az arcáról a vigyor. – Viszont most mennem kell. Sziasztok! – köszönök el, és a másodperc törtrésze alatt eltűnök. Mint egy igazi ninja. Hazáig meg sem állok. Majdnem orra bukok, és egyszer szabályosan lefejelek egy oszlopot – esküszöm, hogy az eddig még nem volt ott! – de sok-sok éve rajtam van az a cucc. Súlyos károkat nem okozok, sem a környezetemben, sem magamban, remekül tudok tájékozódni, még ha a gondolataim egész máson is járnak, nem pedig azon, hogy akkor most hol kell lefordulnom. Megállok a házunk ajtaja előtt. Ételek illata csapja meg az orromat, és egy halk zúgás jelzi, hogy a szemben lévő ház előtt egy rácsos lap fedi csupán a tátongó lyukat, mai egyenesen a csatornába vezet. Most is hallom a szomszédasszony kutyáját ugatni, ennek a kutyának különleges hangja van, ezer közül is felismerném. Ha évekkel ezelőtt itt állnék… Valószínűleg nem tűnne fel, hogy az otthonomat mennyi minden jelzi. A csatorna zúgása, a kutya ugatása, az illatok kavalkádja. Kétség kívül fejlődtem, hogyne fejlődtem volna. Aki éveken keresztül csak a hangokban, illatokban bízhat, az egyértelműen minden helyet felismer a környezete alapján. Az Akadémia pontosan az után a sarok után van, ahol minden reggel dinnyét árulnak, csütörtökönként pedig egy öregember próbál egy kevéske pénzért újságot rásózni az emberekre. Arra a sarokra pedig egy olyan utca vezet, ahol a baloldalon lévő házak közül a harmadikban, a negyedikben, és a hetedikben van kutya, míg a jobb oldalon lévő ötödik házban lakik egy macska. Ezt onnan veszem, hogy amikor reggelente arra megyek, akkor mindig a kutyák az ablakban pihenő macskára morognak, aki néha szeszélyesen visszanyávog. Egy másik utca, ami ebbe az állatos utcába vezet, egy jellegzetes utca, itt az alsó szinteken boltok vannak. Van tinta és tekercsbolt, érezni lehet a tekercsek és a tinta illatát. Mellette meg ruhákat lehet vásárolni, oda szoktam bemenni, ha kell valami ruhadarab. És még két utca sétálás, lefordulás jobbra, aztán egy fél utca, ahol a gyerekek mindig játszanak vagy ninjásat, vagy csak egyszerű fogócskát, bújócskát, és még egyszer le kell fordulni balra, és akkor megcsapja az orrunkat a kajaszag. A mi kifőzdénk illata. Az évek során Konoha minden egyes négyzetméterét kötök valamilyen hanghoz, jó megfigyelő képességem, hiszen csak így tudok igazán jól tájékozódni. Ismerem a helyet, mint a tenyeremet. Pont erre volt szükségem, hogy megalapozzam a shinobi jövőmet.
Még egy pár percig bámulom a sötétséget. Aztán a hajam mögé nyúlok, és lassan kibogozom a reggel kötött csomót. Letekerem egyszer, még egyszer. Még egyszer. Egyre szaporábban, már tényleg látni akarok. És egy utolsó tekerés. A szemem csukva van, anya, és apa bent várnak rám. Csukott szemmel nyitok be az ajtón, tudom, hogy anyáék az asztalnál ülnek, és most felém pillantanak, és a tekintetük sebesen cikázik a magam elé tartott fejpántom és a másik kezemben tartott fásli között. Így képzelem el…
– Ayame, kinyithatod – mondja szelíden anya, aki tuja, hogy csukott szemmel állok az ajtóban. Nem látja, de sejti. Nem habozok, kilesek pilláim alól. Először csak az egyik szememet nyitom ki, mintha attól félnék, hogy valami borzasztót fogok látni. Pedig nem. Ha valami borzasztót látnék, még annak is örülnék, hiszen látok! Lassan kinyitom a másik szememet is, és körbepillantok a nyugodt szobában. A falak fehérek, világosbarna fagerendák alkotnak egyenletes téglalapokat rajta. A parketta világos színű, és a szoba közepén valóban egy kis asztal álldogál, mellette párnákon üldögél kicsiny családom.
– Hjaj, Kicsim, úgy emlékeztem kék a szemed – süti el a már megszokott poént apu.
– Miért, nem kék?? – kérdez rá meglepetten anya, de tudom, hogy ő is csak játssza.
– Hé, szakállas vicc – nevetek fel, és közelebb megyek hozzájuk. Érzem, hogy csak annak örülnek, hogy levettem a szememről a kötést. Annak egy cseppet sem, hogy ez egyben azt is jelenti, hogy ninja lettem. – Apropó szakáll… Jól megöregedtetek ezalatt a pár év alatt…
Tizenkét éves koromban nem csak átmentem a genin vizsgán, de az igazi Sensei-em is átengedte a csapatot, hogy alkalmasak vagyunk arra, hogy ő képezzen ki minket. Apró feladatokat teljesítettünk, mind rém unalmas volt, de hihetetlen nagy önbizalmat adott a derekamon hordott fejpánt, így kicsit sem éreztem magamat bénának. Oké, egy elkóborolt kutya, meg macska tényleg messze van a falu megvédésétől, és a testőrködéstől, de hát… A szintű feladatokat nem teljesíthettünk, még csak B-set sem, így beértem azzal, ha legalább egy C besorolásút kaptunk, aminek nem volt köze már megint a hülye állatokhoz, hanem mondjuk elhagyhattuk Konohát, és a közeli falvakban teljesítettünk apró feladatokat.
Tizennégy éves koromban, vagyis pontosan egy évvel ezelőtt, már sokkal jobb volt a csapatunk, mint ahogy kezdtük. Bár geninek voltunk, így továbbra sem kaptunk B besorolású feladatot, olyat nem bíztak ránk, és kész. De sokat tanultunk, a chakra keringésről, megtanultuk az alap dolgokat, mint például fára mászás, vízen járás. Sokat fejlődtem, tényleg semmi nem kerülte el a figyelmemet, és továbbra is sokszor edzettem úgy, vagy teljesítettem a csapattársaimmal együtt olyan feladatot, hogy a fejemre ismét felkötöttem a fáslit. Nem akartam, hogy kijöjjek a formámból, így rendszeresen újra, meg újra kipróbáltam a vakságot, és hála az égnek nem felejtettem. Azért tizennégy éves koromban nekem személy szerint már égett a pofám, hogy egyszer sem voltam még chunin vizsgán. Úgyhogy abban az évben mégis elmentünk a chunin vizsgára…
Álmomban sem gondoltam volna, hogy az első fordulónak bármi köze lesz a papírhoz, meg a tintához. Az ész használatára meg a legkevésbé sem gondoltam volna… Oké, szükség van tudásra. Na de melyik harc közepén fogok én megállni számolgatni, hogy ez a shinobi meddig tudja eldobni a shurikenjét, és az hány m/s-mal repül. Elég idiótának tűnnék, ha leguggolnék, és a homokba rajzolgatnám az ujjaimmal az egyenleteket, már ne is haragudjék meg a vizsgabiztos bácsi. Ezért sem csalódtam, amikor rájöttem a valódi feladatra:
Egy perc. Egy perc alatt kitaláltam mi ez az egész. Remek megfigyelési képességeim vannak. Amint elkezdődött az első forduló, hamar rádöbbentem arra, hogy ezekre a kérdésekre soha az életben nem tudnék a saját tudásommal felelni. Már majdnem bevettem, amikor meghallottam, hogy valaki írni kezd. A tollával sebesen elkezdte kitölteni a lapot. Egyetlen egy ember, nem több. A többi vizsgázó mind tágra nyílt szemekkel üldögélt, próbált rájönni mi folyik itt. Csak nekem tűnt volna fel, hogy az az egy valaki ennyi idő alatt elkezdi megoldani a genineknek szinte majdnem megoldhatatlan feladatokat? Hamar körbenéztem. Egy férfi írta a válaszokat. Ekkor már fél perc eltelt. Körbenéztem a teremben. Az oldalt felügyelő jounin-ok egyelőre nem írtak, de feltűnt, hogy legalább a háromnegyede azt a környéket pásztázta tekintetével, ahol az az egyetlen ember el kezdett írni. Pár másodpercig nem tudtam, hogy mégis miért nem a saját padsorukat bámulták. Aztán leesett: Mert számítottak rá.
Puskáznom kell, esik le a tantusz, amikor letelik az az egy perc. Az az ember direkt ül ott, valószínűleg bőven túllépte már a genin szintet. Mivel ezekre a kérdésekre csak egy igen intelligens és kiemelkedően okos genin tudja a válaszokat, ezért a lényeg a puskázás. Nem azt várják el tőlünk, hogy mindent tudjunk, hanem azt, hogy be tudjuk szerezni a kellő információt. Akár egy küldetésen is lehetnénk, ahol információt kell begyűjteni valamiről. Meg kell tudnunk a válaszokat. Az emberek pedig figyelnek, hogy kiszúrják a puskázókat, de nem azért, mert nem szabad puskázni. Hanem mert tudni kell puskázni, úgy, hogy átverjük ezeknek az embereknek a hülye fejét. Hajaj, na szép, bele se kellett volna kezdenem. Soha nem puskáztam, elvégre mindig ott volt az az izé a fejemen, és folyamatosan feleltettek. Életemben nem puskáztam még, nem volt rá alkalmam. Oké, mindegy. Amíg elég közel érkezik hozzám az információ addig van időm gondolkozni. Kis idő múlva meghallom, hogy a padsoromban valaki elkezd írni. Errefelé lesek a szememmel. Még csak a nevét írja fel a felmérőre, de hamarosan belekezd az első feladatba, hiszen valahogyan megszerezte a megoldásokat. Rendben. Lehunyom a szememet, és jómagam is követem a példáját, felfirkantom a nevemet a helyére. Jól van Ayame, itt az ideje, hogy hallás alapján kisilabizáld mit is ír az a gyerek. Közel ül, a mellettem ülő mellett. Remekül hallom a tolla hegyének kopogását. Rengeteg ideig írtam úgy, hogy a szemem be volt kötve, a betűk leírásának a hangja is beleszállt a fejembe, az a ritmus, amikor a betűket és szótagokat írjuk egymás után. A nevem leírásának ritmusa a legfülbemászóbb számomra, de ez is menni fog. Lehunyom a szememet, és amint meghallom az írást én is papírra vetem, amit hallok.
– Tizenöt perc múlva vége a dolgozatnak, itt az ideje, hogy feltegyem az utolsó kérdést… – mondja a férfi. Elégedetten a papírlapomra nézek. Minden válasz ott áll gyöngy betűkkel. – De… még mielőtt megtenném… – És akkor elkezd össze-vissza hadoválni arról, hogy aki akar, az most visszaléphet. Aki visszalép, annak az egész csapata kiesik, és legközelebb újra lehet próbálni a vizsgát. Viszont nem muszáj visszalépni: Ez esetben amint lejár az a maradék tizenöt perc a dolgozatokat bekérik, és minden csapatból egy megy tovább, aki a legtöbb pontot érte el a dolgozattal – illetve akit legkevesebbszer kaptak puskázáson – a másik kettő pedig örök életére genin marad. Ja, valami ilyesmiről dum…..
– Mi van??!! – Eddig bírja a lobbanékonyságáról híres Ayame. Nem bírom tovább, felpattanok a helyemről és egyenesen farkasszemet nézek a vizsgabiztossal. Kétségkívül ez volt életem egyik legrosszabb tette, mivel mindjárt összehugyozom magamat, olyan keményen pillant vissza barna szemeimbe ez az ember. Nagyot nyelek, ezzel leküzdve a bennem gyúlt félelmet.
– Mit nem értett? – kérdezi semleges hangon.
– Hát azt nem értem, hogy hogyan lehet ilyen idióta szabályt hozni. Baka!! Baka, baka, baka, és még ő is baka! – mutatok körbe a teremben az ujjaimmal a jouninokra mutatok, legvégül pedig arra a személyre, aki a beépített ember, és aki legelőször elkezdte írni a dolgozatot. A vizsgabiztosnak az egekbe szökik a szemöldöke. Azt nem tudom, hogy azért e, mert rájöttem, hogy az az ember a beépített emberük, vagy mert leidiótáztam mindenkit a teremben. – Tudja mit, ez egy hatalmas baromság. Nem mondhatja komolyan, hogy a chunin vizsga első fordulójában az a tét, hogy örökre geninek maradjunk. Vagy tudja mit, engem nem is zavar ha genin maradok?! De az már zavar, hogy valamelyik csapattársam, vagy akár mindkettő örökre genin marad. Meg van maga húzatva? Ti is idióták vagytok, hogy halkan tűritek a dolgot. És igen, ez a monológ csupán annak a magyarázata, amiért most azt mondom: FELADOM! – fejezem be mondókámat, és még mielőtt megölne a tekintetével ez az ember kifele veszem az irányt. Magam mögött ráncigálva két fiú csapattársamat is. – Kikészülök ezektől a barmoktól, nem azért jövök chunin vizsgára, hogy ezzel örökre geninek maradjunk. Ó, hogy esne ki az összes foga annak a… – fakadok ki miközben végighaladunk egy hosszú folyosón. A csapattársaim rájuk nem jellemző módon hallgatnak. Tudják, hogyha megszólalnak legyilkolom őket, szóval csak hallgatnak és tűrnek. De amikor a folyosó végén lévő ajtón lépek ki… Nos végre beáll a szám, csak tágra nyílt szemekkel bámulom a meglepetést. Az az ember áll ott. Mármint a vizsgabiztos.
– Átmentetek! – pillant ránk. Nem mosolyog, nem vereget minket hátba, meg semmi. Magunk mögé nézek, a folyosón még legalább tizenegy csapat jön errefelé. Akik feladták.
– Hö? – Ennyit vagyok képes csak kinyögni.
– Akik kiléptek az első fordulóból azok mentek át. Egy ninja, legyen az genin, chunin, jounin, vagy akár hokage… Nem kockáztatja meg társai jövőjét, és sorsát, ha van rá mód. Volt lehetőségetek választani, hogy feladjátok, ezzel megmentve a saját, de elsősorban társaitok jövőjét, és volt lehetőség arra, hogy ott maradjatok, de mindenki, aki ott maradt csak magára gondolt, és arra nem, hogy ha ő jut tovább társai örökre geninek maradnak. Kész volt kockáztatni ugyan a saját jövőjét, ami dicséretes. De kész volt feláldozni a barátait, bajtársait is. Ezért mentetek át mind – mondja a vizsgabiztos monoton, kemény hangon. Nem vegyül gyengéd érzelem a hangjába. Ezért veszem komolyan, és nem röhögöm körbe. meg mert tényleg pisilnem kell…
A második fordulóban a túlélés volt a cél, és… És mi nem jutottunk volna tovább, ha nem kacsint ránk a szerencse. Vannak gyilkolós kedvükben lévő csapatok, akik a második fordulóban nem kipuhatolják, hogy akivel találkoznak, az milyen tekerccsel rendelkezik, hanem megnézik, és ha nem kell nekik akkor ott hagyják. Esetleg magukkal viszik, de ezeknek nem kellet az a mennyei tekercs. Tehát a gyilkolós kedvükben lévő mennyei tekerccsel rendelkező bazierős csapat kinyirbálta egy másik mennyei tekerccsel rendelkező csapat összes tagját, és mi, akik földi tekerccsel rendelkeztünk, csak megfogtuk a földön heverő tekercset, és elvittük a toronyba. Tudom, kissé gázos, de nem kell aggódni, mindenkinek azt hazudjuk, hogy legyőztünk egy csapatot, és úgy szereztük meg a tekercset. Én voltam aki kitalálta, hogy hazudjunk…. Én szívtam a legjobban: Megkaptam abból a bazierős csapatból az egyik tagot, hogy győzzem le a harmadik fordulóban.
A harmadik fordulóban hamar kiderült, hogy ez a gyerek valami eszméletlenül tehetséges genin. Nem volt byakugan szeme, meg hasonlók, de mintha a vérében lett volna a shuriken és a kunai dobálás. Azt mondták, hogy soha nem téveszt, és nem csak egyszerűen dobál, de olyan technikákat használ, és olyan jutsu-kat amit soha életemben azelőtt nem láttam. Hát ja, volt valóságalapja… Konkrétan ez a gyerek szerintem már az anyja méhében is egy gyilkoló gép volt, nincs kétségem afelől sem, hogy eredetileg ikrek születtek volna, ha ez a gyilkos meg nem öli az ikertestvérét a méhben… Oké, ezt hagyjuk, baromság. De a lényeg, hogy már az arcáról is lerítt: Végem van. Gondolkodási időt akartam, de nem kaptam meg. A gyerek minden másodpercben elhajított felém valamit, és mintha folyamatosan megidézte volna őket, nem akartak elfogyni a shurikenek. Kitértem a legtöbb elől, de tíz perc ugrabugrálás kifárasztott, és a lábamba, a csípőmbe, és a medencecsontomba is beleállt egy shuriken, amit nagy nehezen kioperáltam, de lehet, hogy jobb lett volna benne hagyni. Egy ütős tervre volt szükségem. De sajnos emellett a gyerek mellett nem tudtam koncentrálni, csak kitérni tudtam. Egyszóval hatalmasat égtem. Be akartam bizonyítani, hogy mennyi mindent tudok, de nem volt rá alkalmam. Csak várta, hogy kifáradjak, és bevethesse rajtam a legnagyobb dobását. Az aduászát. Gyönyörű kivégzés.
– Talán ha… – nyögöm, miközben egy kunait szedek ki a vállamból. Felnyögök fájdalmamban, szaporán veszem a levegőt. Anya és apa valahol engem néznek, és ha meglátják, hogy hogy elbánik velem ez a kölyök… Na nem. Csak azért sem. És elkezdődik. A gyönyörűen kivitelezett kivégzés. Az én kivégzésem…
A gyerek nekifut az aréna falának, és onnan rugaszkodik el, hogy pontosan felém kerüljön. Sejtelmem sincsen mire készül, egyenlőre várnom kell. Elővesz tíz füstbombát és mindegyiket eldobja. Azok mellettem robbannak, és az egész arénát ellepi a szürke füst. Jómagam sem látok semmit… Nem látok semmit. Elmosolyodok. Tényleg pont engem akar megzavarni azzal, hogy elveszi a látásomat? Komolyan? Szegény gyerek nem tudja kivel van dolga. Az arénában konkrétan nem látok semmit, de ez azt jelenti, hogy ő sem lát engem. Azt akarja, hogy összezavarodjak, így könnyű célpont vagyok. A füstben eldobálja a maradék összes shurikenjét és kunai-át, hogy ezzel engem végleg kivégezzen. Arra számít, hogy a füstben nem tudom érzékelni a felém repülő fegyvereket, és mire felszáll a füst ő fog ott állni diadalittasan az én véres, és elgyengült testem mellett. Látványos kivégzés. De én ennél okosabb vagyok. Hamarosan shurikenek, és kunai-ok csörömpölését hallom. A gyerek tehát most veszi elő a fegyvereket. Gyors fejben számolás, hogy mennyire távolról hallottam a hangot, így körülbelül maximum mennyi időm van, mielőtt ideérkeznek.
– Alakváltó-jutsu – mormolom, és mindenem csupa vér, a testemet belém állt shurikenek és kunai-ok lepik el. De ez csak illúzió. – Klón-jutsu – mormolom, mire egy pontosan olyan véres, és ijesztő Ayame terem mellettem, mint amilyenné az előbb változtattam magamat. A klón rögtön tudja mi a dolga. Arrébb megy öt méterrel, ugyanis ha a gyerek eltalálja a shuriken-ekkel, és a kunai-okkal, akkor a klónnak annyi. De a gyerek ide céloz, nem öt méterrel odébb. El kell tűnnöm még mielőtt ideérkeznek a fegyverek, de nincs időm. Összpontosítok, hallom a felém szálló fegyverek hangját. És mindegyiket kivédem egy sajáttal. Egy, kettő, három, négy… húsz. Azonnal módosítom a klónomat, hogy tíz shuriken és tíz kunai legyen a testébe fúródva, nehogy feltűnhessen ez a fiúnak. A füst még nem szállt fel, még mindig az egész arénában semmit sem látni. A meggyötörtnek kinéző klónom visszatér, és teszi a dolgát, mire én felidézem a pillanatokat, amiket a lelátóban töltöttem az előző években, és felidézem azt, amikor még nem volt mindenhol füst. Könnyen tájékozódok, hányszor csináltam már ilyet. Pontosabban meddig. Évekig. Hamarosan elérem azt a helyet, ahova el akartam érni. Felugrok a fára, és elbújok a lombok között. Várok.
A közönség felszisszen, amikor a füst eloszlik. Ayame ott fekszik, vérző sebekkel, szinte holtan. Vagyis a klónom, de erről nekik még nem kell tudniuk. Én magam már újra normálisan nézek ki, vagyis nagyjából normálisan, de közben erősen koncentrálok, hogy a klón ne tűnjön el, és ne változzon át kevésbé halottá. Ellenfelem nekem háttal áll, és a hullámat bámulja. Vagyis a klónomat, na… Vigyorogva bámul körbe, a bíró már majdnem kimondja, hogy ő győz, amikor elérkezek a tervem következő fázisához. Támadás. Már megvolt az elterelés. Kihasználtam az ő aduászát, a füstöt, amitől ő nem látott, mert a hülyegyerek inkább a látványra ment és nem biztosra. Én sem láttam, de nekem ez gyerekjáték, szó szerint, mivel öt évesen kezdtem el ezzel játszani. Mire felszállt a füst már a klónom feküdt ott a halottat játszva, ezzel becsaptam ellenfelemet, és mindenki mást, aki azt hiszi most, hogy meghaltam. Most támadnom kell. Lesből, meglepve őt. Minden shurikenjét és kunai-át eldobta. Nem jelenthet nagy veszélyt. Leszámítva, hogy rajta egy karcolás sincsen, rajtam pedig nem egy mély vágás van. Az ujjaim közé veszek egy-egy shurikent, és eldobom. Még egy klón-jutsu, ami a fa lombjai között marad, én magam pedig leugrok, vagy inkább lezuhanok a fa tövébe, arra az oldalra ahol nem láthat ellenfelem. A gyerek… Nos, nagyon meglep. És ez nem kifejezés. Azonnal megfordul, és kivédi a felé repülő shurikeneket, mire elhajít még egy kunai-t a fán lévő klónom felé.
– Basszus – morgom. Számított rám. Tudta, hogy meg fogom próbálni átverni. Arra viszont nem számított, hogy a lombok között is csak klón van. A középen fekvő halottat játszó klónra nincs többé szükségem. Egy halk puffanás kíséretében megszűnik létezni. Valószínűleg a civil emberek háromnegyedének fogalma sincs róla, hogy akkor most hol a fenében vagyok, mert mindenhol csak klónok vannak. Én meg a fa tövében csücsülök, mintha lenne erre időm. Kihasználom ellenfelem meglepettségét. Eldobok felé egy pár kunait. Elugrik előle. Cinkos mosoly jelenik meg az arcomon. Elugrik, és nem előkap egy saját kunait, hogy azzal kivédje. Pedig ő ennek a mestere. Tehát elfogyott a fegyvere, már csak azt az egyet tartotta meg, amit a klónomhoz vágott, mert arra már nem számított, hogy leszek olyan elővigyázatos, hogy még a támadásomat is biztosítom megtévesztéssel. Nekem meg még van egy csomó fegyverem, elvégre alig használtam el nyolc shurikent az előbb. Úgy döntök nem dobálok. Ez ellen dobálhatok én mindent, biztos, hogy kikerülné. Elvégre ő ezeknek a mestere. Közelharcba bocsátkozom vele, döntöm el. Tanácsosabb lenne hátulról dobálni, főleg most, hogy nem tud visszadobni, de félek, hogy csak az időt pazarolnám. Egyre csak fogy a chakrám, az erőm lassan elhagy, és amíg még tudok verekedni, addig ki is használom. Előkapok két kunait, egyiket az egyik kezemben, másikat a másik kezemben tartom. Elindulok felé, mintha csak lendületet vennék, hogy hozzá vágjam az éles fegyvereket. Ő erre számít, úgyhogy le sem veszi a kunai-okról a szemét. Mikor elég közel vagyok ahhoz, hogy nekiugorjak, de elég távol ahhoz, hogy azt hihesse dobálni fogok, elrugaszkodom a földtől, a kunai-okat visszaszolgáltatom a kunai és shuriken tartómba, és ököllel orrba vágom, a térdemmel pedig egyenesen ágyékon rúgom. Meglepettségében azt se tudja hova kapjon. Ez a gyerek alig tud közelharcban támadni. Ez a gyerek a messziről kivégzés mestere, de egy lány is simán legyőzi. Ooookéé, nem kellett volna alábecsülnöm. A következő pillanatban állon rúg, mire a számból vért köpök, és hátrafelé zuhanok. Erre meg alám fekszik, felemeli a lábát és egyenesen a gerincembe rúg. A testem már tényleg olyan, mint egy rongybaba. A rúgás hatására ismét felemelkedek a levegőbe, és hatalmasat csapódok be a földbe. Aucs! Ez bizony a világ legkínzóbb aucs-a.
Pontosan tudom, hogy ez semmi volt egy chunin-hoz képest. Ha nyertem volna, akkor lehet hogy megkapom a chunin rangot, mert a stratégiám jó volt, a tervem majdnem működött, és hiába voltam kiszámítható, mégis megzavartam mindenkit. De ez kevés ahhoz, hogy chunin legyek. Egy év múlva viszont… Tizenöt éves koromban tényleg el fogom nyerni a chunin rangot. Muszáj lesz! De most csak egész testemben remegek, könnycseppek hagyják el a szememet, elhomályosul a világ, és ellenfelem akit most lentről nézhetek. Mert jól elbánt velem…