Hikari Ayame

a saját ninja utam
nem elég shinobiként tengetni szánalmas életem mindennapjait... kell egy cél, kell egy álom, és kell egy sétabot a meredek mellékutakhoz

- Hát ki ez a lány? Nem láttam már jó ideje! - teszi tenyerét a fejem tetejére apám, és erősen megdörzsöli a hajamat, mintha egy félresikerült kokizást adna. Arcom grimaszba rándul, és gyorsan kapok a keze után, hogy megállítsam, mielőtt még gyökerestül eltünteti a fejem tetején lévő hajszálakat. Már csak az hiányzik, hogy a fejem tetején teljesen kopasz legyek.
- Nekem is hiányoztál - mosolyodok el végül, és beszökkenek a házba. Odabent kellemes hűvös fogad a kinti forrósággal szemben, és a nemrég letisztított bútorok friss illatát is mélyen magamba szívom. Aztán elvágódok a kanapén, a lábamról egy mesteri mozdulattal lerúgom a szandálomat a sarokba, aztán úgy elnyúlok ott a garnitúrán, hogy valószínűleg egy nyújtózkodó macskára emlékeztetem a környezetemben lévőket. Kivéve persze anyát, aki nem láthat, de ez nem is számít, hiszen anya pontosan tudja, hogy mi az első dolgom, amikor beesek egy igen fárasztó küldetésekkel és bonyodalmakkal telített hónap után. Olyan gyorsan telt el az a pár hét, amit alig töltöttem itthon, hogy magam sem hiszem el. A távollétemnek azonban vannak jelei: A kanapén lévő párnák szép rendezetten vannak egymás mellé rakosgatva, és nem szétdobálva, feltúrva, megnyomorgatva. Nincsenek az asztalon üres és félig teli tejes dobozok, amiket nem pakolok el soha, és mindig újat meg újat veszek elő, az persze nem számít, hogy már öt fel van bontva és mindet egy kupacba gyűjtöm a dohányzóasztalon. A redőny fel van húzva, a szekrényajtók be vannak csukva, a könyvek pedig betűrendben sorakoznak egymás mellett a polcon. Nincs az útban egy darab kunai vagy shuriken sem, nincsenek elővéve tekercsek és robbanójegyzetek. De még sorolhatnám a végtelenségig a dolgokat, amik megváltoztak, vagy inkább megszépültek távollétem alatt. Néha hazajártam, de olyankor sem volt időm arra, hogy olyan dolgokat csináljak, mint például a rendetlenség.
- Szia anya! - dünnyögöm fáradtan, és elkezdek fészkelődni a helyemen. Ami annyit jelent, hogy a párnák fele ismét a földön landol, a maradékot pedig a fejem meg a lábam alá rakosgatom.
- Szia kicsim! - üdvözöl egy szeretetteljes mosollyal. És tudom, hogy most mi fog következni. El kell mesélnem az elmúlt napokat, szépen sorjában, minden apró részletre odafigyelve, nem kihagyva egy árva szót sem. A történtek elmesélése még rám vár, és talán fárasztóbb lesz elmondani, mint átélni volt.
- Jól van, jól van, nem kell az általatok szándékosan kreált kínos csend, hogy rám jöjjön a beszélhetnék. Elmondom, hogy mik a történések, nem kell aggódni. Szóval... Öhm, mikor is kezdődött az egész? Ja igen...
Az egész úgy volt, hogy egy nap Daichi-sensei bejelentette, hogy a csapatunk szét fog robbanni. Ezt sajnáltam. Jiro és Haru már igazán a szívemhez nőttek és...
- Igen, Jiro és Haru nagyon kedves kis fiúcskák. Jaj annyira aranyosak. Szerettem őket nagyon, ez tényleg sajnálatra m...
- ...és így van ez Daichi-senseijel - emelem kicsit fel a hangom, hogy tudjam folytatni.
- Ő is egy áldott jó teremtés, igazad van kislá...
- Anya! Apa! Ha annyira akartok, akkor meséljetek ti - mordulok fel szúrós pillantást vetve mindkettejükre, és persze rögtön csöndben is maradnak, mintha soha meg sem szólaltak volna. - Tehát a régi csapatunk felbomlott, amit nem is csodálok. Sajnálom, de nem csodálom. Szóval... Mindezek után már csak az volt a kérdés, hogy kik lesznek az új csapattársaim. Nemsokkal később szóltak, hogy menjek a Hokage irodájába, ahol küldetést fogok kapni. Nem vártam sokat, örültem, hogy végre valami új és valami izgalmas vár rám, szóval nekiindultam, és nemsokára már ott is voltam a Hokagénél. Mármint, Tsunade-sama nem volt ott, Shizune-san fogadott engem. Nem is csak engem. Hiroto és Eiko is ott volt.
- Az új csapattársaid? - teszi fel a kérdést apa, mire egy reménytelen sóhajt hagyja el a számat.
- Igen apa, de magamtól is elmondtam volna. Egyébként pedig csak Hiroto a csapattársam. Azt hiszem. Eiko csupán csatlakozott hozzánk egy küldetésre, így hát nem ismerem még a másik csapattársamat, azt sem tudom, hogy van e egyáltalán. Kaibutsu Hiroto így hát már biztosan a csapattársam, míg a másik csapattárs...
- Aranyos fiú ez a Hiroto? - vonja fel sejtelmesen a szemöldökét apa. Az arcom vörössé válik, aztán elvágok felé egy párnát, ami arcon találja, majd mikor lehull róla a földre, apa harsányan felnevet a szobában, hangosabban mint én az imént.
- Apa, ha nem maradsz csöndben nem fogok elmesélni. Ez ilyen egyszerű. Valamit valamiért. Csöndet kérek! - ülök fel a garnitúrán és átkarolom felhúzott lábaimat, majd durcásan pislogok édesapámra. Ő megadva magát felemeli a kezét, biccent, hogy folytassam csak ott, ahol abbahagytam. - Szóvaaaal... Látod?! Most összezavartál! Ez a te hibád! - rázom a fejemet, hogy ne legyek vörös és megfogom hideg kezemmel az arcomat, hogy kicsit lehűtsem. - Hiroto-kun a csapattársam lett, és sajnálom, hogy nem találkoztam a másik újonnan szerzettel, de most már mindegy. Eiko is nagyon aranyos lány, ő volt a csapatkapitány a küldetésen. Valójában egyáltalán nem tűnt nehéz feladatnak. Shizune-san szólt, hogy hárman keressünk meg egy elveszett macskát. A kép alapján kerestük, és temérdek mennyiségűvel találkoztunk, de egyik sem volt a keresett macsek. Szóval kelletlenül ugyan, de folytattuk a keresést, miközben pletykáló öregasszonyokat is meghallottam. Arról beszéltek, hogy valamilyen állat megszökött és megvadult, mint régebben Akamaru, egy nálam idősebb fiú kutyája. Megkérdeztem őket erről, miután elkaptam egy mondatot a beszélgetésükből, de nem igazán tudtam mit kezdeni a tőlük kapott információkkal, mert össze-vissza beszéltek, a mi macskánkra meg aligha illett a "fenevad" kifejezés. Mindezek után már nem nagyon tudtunk mit tenni. Kezdett nagyon elegem lenni ebből a D szintű gagyi kis feladatból, azt kívántam bárcsak már valami komolyabbat is kapnék. De... Később kiderült, hogy talán jobb lett volna, ha valóban egy egyszerű elszökött cicuskát kéne felkutatni. Hamarosan ugyanis megjelent Inuzuka Kiba a nemrég említett fiú, és a kutyája is, Akamaru. Fogalmunk sem volt róla, hogy mit akarhat tőlünk. Aztán elkezdett beszélni nekünk mérgezésről, és félreértésről, és a macskáról akit keresünk. Nagyon meglepődtem! Kiba azt mondta, hogy valójában egy A szintű küldetésen vagyunk, és nem küldenek másik csapatot helyettünk, csupán Kiba csatlakozik hozzánk. Ez furcsa volt, még soha nem volt ennyire nagy nyomás rajtam, ilyen nagy felelősség. Próbáltam a legjobb formámat, hozni, de... - lesütöm a szememet és sóhajtok. Rá kell jönnöm, hogy hármunk közül én teljesítettem talán a legrosszabbul. Egy kis ideig gyászolom a pillanatot, aztán folytatom. - Mindegy. Anya, apa, Kiba annyira érdekes dologról beszélt. Valójában nem is tudtam, hogy ennyire érdekes dolgokról szól az orvostudomány, de tényleg érdekelt. Úgy éreztem, ohgy napestig elhallgatnám a beszámolóját a fertőzésről, amit elkapott a keresett állat. Azonban kénytelenek voltunk folytatni a küldetést, és ezúttal már kiengedtek minket a kapun, hiszen Kiba ott volt velünk, ő pedig már chunin. Elindultunk hát az erdőbe, hogy...
- Ayame-chan! Olyan rég találkoztunk! Hiányoztál már nagyon! - ront be a szobába a lehető leglármásabban az unokaöcsém. Ataru három évvel fiatalabb nálam, általában az idegeimre megy, de velem egyidős Chinami-val mindig csicskáztatjuk őt, amikor túlteng benne az energia. Hozz nekünk ezt, hozz nekünk azt, mi közben persze elvagyunk, bár nem mondom, hogy nagyon van közös témánk. Chi sokkal inkább a lányos témákról beszél, mint a fiúk, vagy a suli, vagy a... hát nem is tudom. Chi egy átlagos civil lányka, akitől nagyon messze áll a shinobi élet. Persze, mint mindenki mástól is a családban.
- Ataru! Szia! - köszöntöm mosolyogva, és engedem, hogy a nyakamba ugorjon, majd elfoglalja a helyét mellettem a kanapén.
- Valamit mesélnem kell. Az volt, hogy kint voltunk Nami-val az előtt a bolt előtt... tudooood! Nem emlékszem a nevére. De tudod melyik, amelyikben ilyen vicces dolgokat árulnak, amit ég a nyáron láttunk együtt, és be akartunk menni, de végül nem mentünk be, és... és... - aztán Ataru körbenéz, és sikeresen rájön, hogy éppen valaminek a közepén tartunk. - Bocsi, zavarok?
- Igen! - vágom rá.
- Nem, dehogy is, maradj csak. Ayame éppen a küldetéséről beszél, amiről visszajött. Eddig nagyon izgalmas volt - mosolyodik el anya. Ataru így hát lecsillapodik, aminek én rendkívül örülök, és már nyitom is a számat, hogy folytassam a mesélést. Azonban abban a pillanatban beesik az ajtón Chi is, és mosolyogva int nekem, körbepuszilgat a szobában mindenkit, és lehuppan a másik oldalamra a kanapén. Mi ez a családi kupaktanács kérem szépen?
- Folytathatom, vagy még szedünk belépődíjat az előadásomra? - pillantok körbe, de amikor végre újra csöndben marad mindenki, akkor ismét mesélésbe kezdek. - Szóval kiderült, hogy a küldetés A szintű volt, én pedig nagyon megijedtem ettől. De nem számít, nekiindultunk az erdő sűrűjének, hogy megkeressük a megfertőzött macskát, akinek be kellett adnunk az ellenszert, még mielőtt valami kért okoz másokban. Kiba egy Inuzuka, így hamarosan megérezte a macska illatát és Akamaru is megerősítette ezt. Így hát szétváltunk. Akamaru, Eiko, Hiroto, és én elindultunk nyugat felé, míg Kiba észak felé ment, hogy a macska elé vágjon. Az volt a tervünk, hogy a cicát elkergetjük Kiba irányába, aki ott lecsap rá, és beadja neki az ellenszert. Azonban nem minden sült el úgy, ahogy szerettük volna. Megtaláltuk a macskát, és kitaláltam egy tervet, miszerint bekerítjük, és csak észak felé hagyunk neki egérutat, amerre Kiba is van. Így csak arra képes menekülni. Ez még talán be is jött volna, azonban Hiroto nem várta meg, amíg mindannyian beleegyezünk a küldetésbe vagy sem. Eldobott egy kunait a macska felé, mire az a rossz irányba indult meg, és rendkívül gyorsan eliszkolt. Akamaru rögtön követni kezdte a macskát, mire mi is felocsúdtunk és követtük Akamarut. Az egész olyan volt, mint egy fogócskázás. Közben Kiba valahol messze várta, hogy a macska belefut a csapdába, de hiába tette. A cica még csak nem is közelített a fiú felé. Így hát jó tíz perc futás után lettünk figyelmesek rá, hogy az állatka bebújt egy bokor alá. Amikor onnan kijött éppen észak felé indult, ezzel persze megkönnyítve a dolgunkat. Nem kellett azzal bajlódni, hogy a megfelelő irányba fordítsuk. Így hát újra nekiiramodtunk, amikor nem figyeltünk oda Akamarura, aki megérezte, hogy valami történni fog. És történt is. A kismacska hirtelenjében átváltozott egy hatalmas, négy-öt méteres, és olyan erős, hogy a földet is megremegtette. Nem viccelek! Bazi nagy volt, és egy pillanat alatt változott vérengző döggé.
- És nem féltél? - pislog rám csillogó szemekkel unokaöcsém.
- Dehogy féltem - mosolyodok el. Aztán fintorgok és megrázom a fejem. - Jó, azért elég félelmetes volt. Miután átváltozott az egyik farka elsöpört hármunkat egyszerre, de Akamaru megvédett minket. új tervre volt szükségünk, és Kibára is, aki sokkal képzettebb volt nálunk. Úgyhogy úgy döntöttünk, hogy Hiroto megidézi a patkányát, ami elmegy és szól Kibának, hogy jöjjön segíteni, mert problémánk akadt. Eközben persze mi is megindulunk Kiba felé, és tereljük a macskát. Minél előbb leszünk újra mindannyian együtt, annál nagyobb az esélye, hogy legyőzhetjük az ellenfelet. Szóval Hiroto sikeresen feltartotta a macskát egy technikájával, mire Eiko és én rögtön rohanásba kezdtünk, Hiroto és Akamaru szintúgy. Már futottunk egy ideje, amikor végre találkoztunk Kibával, aki sikeresen megkapta Hiroto patkányától az üzenetet. Azt hittem ezek után könnyebb lesz és biztos nem esik majd bántódásunk. Akkor Kiba és Akamaru támadásba lendültek, és egy közös technikával próbálták leteríteni a macskát. Ennek hatására a macskának lett egy kopasz foltja a testén, de Kiba alábecsülte az állatot, aki visszaadta neki a kedves gesztust. Kiba eszméletlen lett, mire kutyája azonnal biztonságos helyre szállította őt, így hát hárman maradtunk a macska ellen, és nagyon nem állt jól a szénánk. Most így visszagondolva, tényleg eléggé féltem. De az adrenalin, és a tenni akarás miatt egyáltalán nem fogtam vissza magamat. Mindent meg akartam tenni a csapatért, Kibáért és Akamaruért, Hiroto-ért és Eiko-ért. Sok minden történt. Eiko lába kis híján eltört, Hiroto-ba pedig beleállt nem egy tűre hasonlító macskaszőrszál. Velem nem történt semmi, így hát megcéloztam a kopasz foltot, és igyekeztem elérni azt. Hatalmas káosz uralkodott, próbáltunk együtt dolgozni, amikor sikerült elérnem a kopasz foltot. Már éppen beadtam volna az injekciót amikor...
- Nahát, mennyien vagytok itt! - törnek be ismét a szobába, ezúttal a nagyszüleink. Papa és mama besétálnak a szobába, és csókot nyomnak unokáik homlokára, aztán üdvözlik anyát és apát is. - Mi sem szeretnénk lemaradni semmiről, Ataru és Chinami szülei dolgoznak most az étteremben, és mondták, hogy itt vagytok.
- Szia Mama és Papa! Foglaljatok helyet ti is - intek nekik, s kezdem valóban úgy érezni magam, mint valami mesedélutánon. Mindenki rám figyel, és ez tök jó érzés. Általában nem érdekli őket a shinobi életem, azonban most mégis érdeklődő pillantásokkal néznek felém, mosolyogva, izgatottságtól csillámló szemekkel. És emiatt valami melegség, valami leírhatatlanul boldog érzés fog el. - Szóval ráugrottam a négy-öt méter magas macskának a kopasz foltjára, hogy beadhassam neki az ellenszert, és visszaváltozzon aranyos kismacskává. Azonban akkor hirtelen a macska szőre megkeményedett, és felállt, mire Hiroto gyorsan el is ugrott róla, de a lábát így is átszúrta egy félméteres szőrszál. Engem is majdnem felnyársalt a szőre, de a kopasz folt még ott maradt. Azonban nem tudtam volna beadni neki az ellenszert, vagy legalábbis elég kockázatos lett volna. A macska ugyanis felfigyelt rám. Úgy döntöttem alkalmazzunk inkább csapatmunkát, az biztosabb. Mindent összevetve, végül belém állt legalább tíz darab macskaszőrszál, akárcsak Hirotoba, és Eiko sem volt a legjobb állapotban. A macskát viszont sikeresen legyőztük, és beadtuk neki az ellenszert. Nem sikerüt sértetlenül beadnunk neki, de a lényeg, hogy a végén túlélte mindenki, aztán megkerestük Kibáékat és indultunk vissza Konohába.
- Szóval ezért voltál a kórházban - tűnődik el a mellettem ülő Chi, mire határozottan bólintok.
- Igen. Amikor visszaértünk Konohába első utunk a kórházba vezetett. Bár kiszedtük magunkból a belénk állt szőrszálakat, azért voltak fájdalmaink, és kénytelenek voltunk bemenni. Kiba leadta a jelentést a Hokagénak, mi pedig mindhárman bementünk a kórházba. Miután megvizsgáltak begyógyították a sebeimet. Kérdezősködtem róla, hogy milyen az orvostudomány, és egy csomó mindent meséltek nekem arról, amiről Kiba is a küldetés elején. A fertőzésről, amit a macska elkapott, és megvizsgálták, hogy nem fertőződtünk meg mi is, de én hála az égnek épségben megúsztam. Egy napot még bent tartottak a biztonság kedvéért, hiszen elég közel kerültünk egy fertőzött állathoz, de miután nem mutatkoztak rajtam tünetek, és a vizsgálatok is jó eredményt mutattak, hazaengedtek.

- Hikari Ayame?
- Igen! - ülök fel hirtelen a nagy, fehér ágyban, ami tele van rakva párnákkal és egy takaróval, ami szaunaként funkcionál, ha bebújik alá az ember. Szóval én csak rajta fekszem, csak a lábujjaimat takargattam be gondosan, mert ha a lábujjam fázik, akkor én magam is fázok. Érdekes jelenség ez, de tényleg igaz.
- Remek! Már két emelet óta a kórtermedet keresem - tárja ki maga előtt az ajtót az orvos, aki tegnap megvizsgált, és aki begyógyította a küldetésen szerzett mély sebeket.
- Ezek szerint nem tettem Önre túl nagy benyomást - dünnyögöm lesújtottan.
- Nem, nem az! Csak elkeveredtek a papírjaid, és nem volt kiírva melyik szobában vagy. De ne aggódj, minden rendben, a vizsgálati eredményeid megvannak.
- Nem mintha aggódtam volna, de ezzel most tényleg felcsigázott! Ugye hazamehetek? Mármint már ma. Mármint akár most - és már ki is ugrok az ágyból, egyenesen bele a szandálomba, majd kiskutya szemekkel kuporodok le az orvos lábához. Nem szeretek egy kórházi ágyban ücsörögni egyedül. Ezért is szöktem ki nemegyszer a szobámból este, meg délben, meg nem tudom hogy mikor, mert az időérzékemet is elvesztem, ha nincs a közelemben se óra se semmi. Vagyis, ez nem teljesen így van, hiszen "vakságom" alatt is nagyjából sikerült beazonosítanom, hogy mennyi az idő, de ez a környezetem miatt volt, egy kórházban pedig nem töltök annyi időt, hogy tudjam, mikor gurulnak a folyosókon a kis kocsik, melyek ételt visznek a betegeknek, vagy mikor hallom meg, hogy a mosógépek beindulnak a mosószobában, stb, stb.
- Hazamehetsz! Nem találtunk a véredben olyan anyagot, mely arra utalna, hogy az elkapott állat által bármilyen fertőzés ért volna, és... - Bevallom el tudtam volna még hallgatni az orvos beszédét, de jelenleg nem voltak ahhoz idegeim, hogy továbbra is ezen szoba négy unalmas és fehér fala között gubbasszak. Legközelebb meghallgatom, döntöm el magamban, de akkor már az utcaköveket koptatom, mindeközben pedig olyan boldog, szabad fejet vágok, mint aki most szabadult meg a börtönből. Ismétlem szabadult, nem szökött.

- Jó idő volt odakint aznap, és gondoltam sétálok egyet a városban, köszönök az ismerősöknek az utcán, illetve meglátogatom az akadémiai tanáromat is. Nem nagyon akartam hazajönni, mert... - akkor elhallgatok, felpillantok a körülöttem lévőkre. - Hehehehee - nevetgélek idiótán, és a tarkómat vakargatom. Hoppá, kicsit túl sokat beszéltem.
- Hogy ne kelljen dolgoznod? Ezért értél haza olyan későn mindig? - mennydörgi apa a konyhaasztal mellől, és gyanakvóan méreget, mire csak még idiótábban heherészek.
- Nem fontos! - legyintgetek. - Tényleg nem! Még van egy csomó mesélni valóm. Szóval, miután kikerültem a kórházból, sétálgattam ide-oda, és találkoztam a sensei-jel, aki elkezdett kérdezősködni a küldetésről. Hamar el is meséltem neki mindent, az elejétől a végéig, azt is elnyafogtam neki, hogy nem voltam megelégedve magammal.

A körasztal másik oldalán, velem szemben egyetlen Daichi-senseijem ücsörög a már félig elfogyasztott dango-ja fölött. Az egyik pálcika végét rágcsálja, amiről már leette a kis színes gombócokat, amire meghívatta magát, természetesen az én pénzemből. Mindig ezt csinálja. Megkérdezi, hogy nem kívánok e valami édességet, én rávágom, hogy de, erre közli, hogy akkor kéri szépen vegyek neki is. Na nem mintha tehetnék ez ellen bármit is, mert különben nekem támad és kihív egy vetélkedésre. Szkander, futóverseny, vagy tényleges harc, ez mindegy. A lényeg, hogy úgyis vesztek és vennem kell neki kaját. Ez az élet rendje, és már csak azért is, hogy megspóroljak egy pár értékes percet szánalmas életemből, nem fogom azzal húzni az időt, hogy veszítek ellene valamiben. Most már csak meghívom őt, és kész. Akkor csöndben marad, és jól lakik. Mint valami óvodás.
- DAICHI-SENSEI EZ A TE HIBÁD!! NEM TANÍTOTTÁL NEKEM SEMMIT!! ÉRTED?! SEMMIIIIIT! - kiáltom el magamat, miközben fel is állok az asztaltól, csak hogy még ijesztőbb hatást keltsek. A kezemet ökölbe szorítom, mire a markomban tartott gombóc összemorzsolódik, és kiesik a markomból, mint valami darabokra szedett rossz gyurma.
- Egyrészt, ne pazarold az ételt, mert drága volt - mutat a földön füstölgő friss gombócmaradékra.
- Én fizettem - pillantok le rá lesújtóan, majd duzzogva visszahuppanok a székemre, nem foglalkozva vele, hogy kissé felvontam magunkra a körülöttünk lévők figyelmét.
- Másrészt pedig arról nem én tehetek, hogy nem tanultál semmit. Szar egy csapat voltatok, ez ilyen egyszerű. Nem lehetett titeket tanítani, ez ilyen egyszerű. Látod? - emeli fel az egyik pálcát, és a végén lévő egy szem zöld gombócra mutat. - Pont olyan egyszerű, mint ez - fejezi be értelmetlen mondókáját, és egyben lenyeli a zöldet.
- Ennek megint semmi értelme nem volt. Látod, erről beszélek amikor azt mondom, hogy te nem tanítasz semmire - dünnyögöm, miközben tehetetlenül az asztalra könyökölök.
- Attól még, hogy volt te nem érted, még volt értelme. Attól még, hogy a zöld a legfinomabb, a rózsaszínt is szeretni kell. Ez ilyen egyszerű - beszél megint egy sort és egy rózsaszínt nyel le ezúttal. Már nyitom is a szám, hogy újra elismételjem előző mondatomat, de akkor ismét beszédbe kezd. - De mondok én neked valamit! Csak neked, csak most segítek. Elintézem, hogy megtanulj valami új jutsu-t.
- Hm? - változik arckifejezésem unottból és reménytelenből, sugárzóvá.
- Elintézem neked. Vagy megkérek valakit, vagy én magam tanítalak - von vállat.
- Inkább az előbbi opciót választanám - jegyzem meg, de nem foglalkozik vele túlzottan. Nagyon elmerül a gombócok ízének rangsorolásában, és abban is biztos vagyok, hogy mindjárt újra visszataszít az unott és reménytelen énembe, amikor megint elkezd valami hülyeségről zagyválni.

- Szóval Daichi-sensei talált nekem valakit, aki elkezdett tanítani. Valójában csak egyetlen alkalomról volt szó, és egy nap alatt sikerült is ráéreznem a technikára. A drótcsévélő jutsu-t tanultam meg, egy nőtől, akinek a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy hatalmas mellei voltak, és mindig előszeretettel nyomta őket az arcomba - vakarom meg a tarkóm, miközben visszaemlékszem. - Eleinte nem nagyon ment a dolog, de végül sikeresen elsajátítottam az Ayatsuito no Jutsu-t. A képzés után még sokat gyakoroltam, de nem tartott sokáig a semmittevés, mert másnap szóltak, hogy a Tűz Országának egyik szövetséges országa baráti meghívást küldött, hogy küldjenek valakit Konohából egy képzésre Kumogakure no Sato-ba. A Hokage magához hívatott és közölte, hogy én lennék az, aki elmegy. Persze baromira megörültem ennek, mert újabb lehetőségem adódott arra, hogy végre fejlődhessek. Úgyhogy nekiindultam a hosszúnak tűnő és még annál is hosszabbra sikeredett útnak, nem mással, mint egy Kayoko nevű idegesítő fruskával, akinek életcélja a halálba kergetni engem a hisztijével és az idegesítően vékony szoprán hangjával. Ő és két csapattársa is ott voltak, Kazushi, aki történetesen belém volt esve, és Mitsuo, aki szintén engem gyűlölt, de csak azért, mert ő meg Kayoko-ba volt fülig szerelmes. Ja, és említettem, hogy Kayoko meg Kazushi-ba? Szóval igen, ez egy szerelmi négyszög volt, én voltam az egyetlen, aki nem volt szerelmes senkibe. Hála az égnek ott volt Okura-sensei, aki bár szintén egy érdekes teremtés volt, legalább több volt az IQ-ja a koránál, nem úgy mint az oviscsoportnak. Elég hosszadalmas volt az út, amin végig kellett küzdenem magamat velük, de nem történt semmi veszélyes. Leszámítva persze, hogy párszor elvesztettem a méltóságomat, párszor én is elvettem mások méltóságát, és volt olyan, hogy nekiestünk egymásnak a szőke pelustündérrel, de mindenki viszonylag ép bőrrel megúszta. Végül kivonva magamat az egyenletből leléptem, és hagytam az idiótákat egymást ölni, én pedig mindennél nyugodtabb szívvel vonultam tovább Komu-ba. Na, persze ott is poén, hogy mi történt - legyintek és még egyszer végignézek családom arcán. Nem úgy tűnik, mintha unnák a beszédemet, emiatt pedig újra és újra egyre boldogabbá válok. Ha csak tettetik, ha nem, akkor is érdeklődnek irántam, ez pedig tényleg jól esik. Persze semmi pénzért nem vallanám be, de jól esni jól esik. - Megszálltam egy eléggé... Hogy is mondjam... Elhagyatott, kísértet járta, lepukkant, olcsó, dohos szagú fogadóban. Volt ott valami öreg néni, aki mindig meg akarta enni a reggelimet, és egy néma bácsi, akinek mindig adtam a pénzt, hogy hozzon nekem donburit, de végül mindig éhezve vergődtem el a legközelebbi ramen standhoz, mert azt hittem, hogy a bácsi szótlanul lelép a pénzemmel, azt meg nem tudtam, hogy odabent amúgy nekiáll megcsinálni. Mindenesetre azt a pénzt nem kaptam meg, szóval szerintem azt hitte, hogy ez a fogadó miatt van, ez a zsebpénze tőlem, vagy valami plusz borravaló, amiért ilyen idilli környezetben tölthetem el azt a pár órát, amit a falak között töltök. De persze éheztem, féltem a kísértetektől, idegesített a néni aki a műzlit is sajnálta tőlem, és az épület egyetlen tükre, ami a lépcső mellett lógott a falon, még az is retkes volt. Tehát az ötcsillagos szállásomon nem sok időt töltöttem, többnyire kint aludtam a kiképzőterepeken, ahol már az első nap megismerkedtem egy Nobu nevű fiúval, és egy lánnyal, akinek a nevét nem tudom, csak azt, hogy nem is akarom tudni. Bunkó volt, nagyszájú, és elítélt csak azért, mert konohai vagyok. És a legidegesítőbb, hogy ő papolt nekem az emberekről, akiknek előítéleteik vannak - vágom a fejeket. - A képzés elkezdődött, azzal a lánnyal pedig versenybe szálltunk, hogy ki fejezi be hamarabb a képzést. Akkor még nem tudtuk, hogy ez nem fog aztán sec perc alatt menni. Először is mindenki kapott egy chakra-érzékeny papírt, amibe ha belevezettük a chakránkat, akkor megtudhattuk, hogy milyen elem feloldására vagyunk képesek. Az én elemem a víz, így olyan jutsu-kat tanulhatok, ami a víz irányításán és manipulálásán alapszik. Rettentő nehéz feladatok árán, de végül sikerült leküzdenem az akadályokat, és végre sikerült megtanulnom az alapokat a víz irányításáról. Például először megtanultam örvényt csinálni a chakrám segítségével, aztán kiemelni egy vízoszlopot, aztán kiemelni egy egész tálnyi vízoszlopot és azt meg is tartani.
- Mutiiiiiiiii - kezd bele Ataru.
- ...iiiiiiiiiiiiiiii! - kezd rá Chi is.
- Jó, csak kell egy pohár víz mondjuk. Vagy egy tál - lelkesedek az ötletért én is, majd hamar egy kis tál vizet nyomnak az orrom alá. A két tenyeremben tartom a tálat. Bár ez nem chakra-vezető tál, azért ezzel is menni fog. Pont ahogy tanultam a chakrámmal körbeölelem a vizet, beleengedem, hogy elvegyüljön vele, majd felnyomom, és az kiemelkedik. Most sem könnyebb, talán csak egy kicsivel, de nehéz erőfeszítések árán sikerül megtartanom a vízoszlopot, mire a család nyomban tapsviharban tör ki.
- Én is akarok tudni varázsolni! - duzzog a mellettem ücsörgő unokaöcsém.
- Késő bánat - mosolygok rá konokul, és nem is akarom megvigasztalni, örülök, hogy végre irigyek valamire. Eddig nem nagyon érdekelte őket a ninja tudásom, most viszont úgy érzem mégis sikerült őket lenyűgöznöm. Eddig nem láttam semmi előnyét annak, hogy a családom messze áll ettől az élettől. De most jó érzés, hogy büszke szemekkel, csodálkozva néznek rám, mintha valami hatalmas dolgot műveltem volna. Shinobi szülők talán megtapsolnak és megdicsérnek, de nem néznek rám olyan szemekkel, mint azok, akik semmit nem tudnak a chakráról és jutsukról. Talán csak annyit, amennyi tudás rájuk ragadt akadémiás éveimből, amikor ki kellett kérdezni tőlem a leckét.
- És utána? Végül milyen jutsu-t tanultál meg Aya-chan? - vált vissza az eredeti témához Chi. Elmosolyodok.
- Egy víz elemű jutsu-t, aminek a neve Suigadan. Egy nagy spirál alakú fúró szerű izé emelkedik fel a vízből, és azzal lehet megsebezni az ellenséget. Majd megmutatom, ha egyszer a tónál leszünk. Most itt azt nem tudom, mert akkor fürdőkádunk aligha van - vakargatom meg a fejem tetejét, aztán vállat vonok. - Kumogakure nagyon szép hely egyébként. Egy csomó kedves ember van, a felhők olyan közel vannak hozzánk, és annyira sok a szikla. A tenger is látszik. Olyan szép az is. Sajnos nem volt alkalmam fürdeni benne, de ha legközelebb arra jáok, akkor ki szeretném próbálni. Szuvenírt sem hoztam nektek, mert... Hát mert elfelejtettem - vetek rájuk sajnálkozó pillantást. - Meg eleve a néma bácsi is kifosztott - mentegetőzök, de ők csak nevetnek, és nevetnek, és kedvesen bólogatnak, hogy semmi baj sincsen. Annyi mesélni valóm van. Az évek során talán ez az első, hogy így összeülünk és nekiállunk mesedélutánt tartani. Elmesélek mindent, amit megtudtam Kumogakure no Sato-ról, és azt is elmondom, hogy a visszaúton már mennyire hiányoltam Kayokot, Kazushit, és Mitsuot. Meg Okura-senseit is természetesen. - Kumo-t viszont sajnos hamar ott kellett hagynom, kénytelen voltam visszajönni Konohába, de természetesen ennek is örültem. Hiányoztatok és... És valójában nagyon jól döntöttem, hogy hamar visszajöttem, ugyanis alig egy hét múlva bejelentették az országok közötti ninja háborút - jut eszembe a történet legfontosabb, és legelszomorítóbb része. A Negyedik Nagy Ninja Világháború. Nem voltam ott a bejelentésén, mivel geninként nem lettem hivatalos, de a hír olyan gyorsan terjedt, mint a fény, ami beragyogja falunkat. A többiek is csöndben mocorognak a székükön, nem szólnak egy mukkot sem. Az előbbi vidám hangulat elmúlt, többé már nem maradt helye nevetésnek és viccelődésnek. Ez komoly téma. Ezek után nem szeretném tovább mesélni nekik, hogy mi történt velem.
Rátaláltam a saját ninja utamra. Szanitéc szeretnék lenni, és tudom, hogy már késő ha a háborúról van szó, de sosem késő elkezdeni tanulni, és minél jobban szeretném, annál jobban fog menni. A háború nem tudhatom mennyi ideig fog tartani, de ha sikerül beletanulnom a gyógyításba, akkor minél több ninja és civil életét szeretném megmenteni. Rátaláltam a saját ninja utamra... Furcsa. Rettentő furcsa az érzés, amikor rádöbbensz, hogy tudod mi az amiért szeretnél élni, amiért képes vagy mindent feláldozni.

----------------------------------------------

Jiraiya - Küldetés Hirotoval és Eikoval
Tsunade - Képzés (Ayatsuito no Jutsu)
Sai - Képzés (Első elem feloldása, Suigadan)

Jiraiya küldetése utáni kórházban való gyengélkedést itt megemlítettem, és írtam róla, remélem ennyi elég. A képzéseket pedig szintén beleírtam, a ninja háború kezdetével együtt.

Álmok. Mindig is sokat álmodtam, mert mindig is sokat aludtam. Sosem voltak álmatlan éjszakáim, és valójában mindig is élveztem őket. Bevallom, néha még a rémálmokat is. Néha jól esett arra kelni reggelente, hogy ami megtörtént, az csupán rossz álom volt. Ugyanakkor csalódás mikor rájössz, hogy a valóság nem csak egy rossz álom. És ha az ember többször csalódik a rémálmokkal kapcsolatban, mint amennyiszer megnyugszik... Az azt jelenti, hogy az élete pokollá változott.
Álmában sosem tudja az ember, hogy éppen álmodik. Úgy értem, ha a valóságban történik veled valami, akkor benne van a pakliban, hogy elkezdesz azon gondolkozni, nem álmodsz-e véletlenül. De amikor álmodsz, legyen bármekkora baromságról is szó, biztos, hogy nem kérdőjelezed meg, hogy vajon álmodsz-e. Álmodban a legnagyobb baromság is élethűnek tűnik, míg az életben a legkisebb is álomszerű. Meg kell említenem azt a példa értékű történetet, hogy mikor egyszer azt álmodtam, hogy egy hugymeleg és bugyborékoló termál jakuzziban fürdök monokiniben, egy vaddisznó fejű kecskével, aki a befont hajamat dicsérgette, és nekem megmagyarázhatatlan módon bejött a disznó-kecske fiú, akkor eszembe sem jutott, hogy ez csak álom lehet, mert az egész olyan valós szerűnek tűnt. Ellenben mikor a való életben, ébren Hiroto-n gondolkoztam, és zavarba jöttem a jelenlététől, meg kellett magamat csípnem, hogy biztos legyek benne nem álmodok e véletlenül. És ez nem Hiroto ellen szól, sokkal jobban néz ki egy kecske fejű vaddisznónál... vagy vaddisznó fejű kecskénél. igazából mindegy, a lényeg, hogy mindkettő hányadék. Hiroto pedig... nem az, hogy enyhén kifejezzem az iránta táplált gyengéd érzéseimet. Ez az álom most mégis különb. Ez az első olyan álmom, hogy tisztában vagyok vele, hogy álmodom, és valóban álmodom. Eddig még sosem volt ilyenre példa.
A másik, ami felkelti a figyelmemet, hogy a konohai kiképzőterepek területén ücsörgök egy magas fa tövében, és sírdogálok. Onnan ismerem fel a helyet, hogy jártam már itt. Itt ismertem meg Jiro-t, a régi csapattársamat, a szőke hajú fiút, akivel mindig annyit öltük egymást. Akkor is sírtam, csak akkor még a szemem volt a kötés, amit azért raktam magamra évekig, hogy fejlesszem az érzékszerveimet és jobb legyen az érzékelésem shinobiként. Most nincs a szemem előtt fáslikötés. Most érzem pilláimon a finom szellőt, ami a közeli konohai zajokat felém fújja. Én pedig csak egyedül ücsörgök. És bőgök, folyton folyvást, mintha könnyeimmel erdei patakot akarnék fakasztani.
- Koszorú, koszorú, mért vagy olyan szomorú? - hallom meg az ismerős fiú hangot, ahogy egy jól ismert mondókát énekel mellettem. Amikor kiskoromban ugyanígy itt sírtam, mert a szüleim nem akarták engedni, hogy az akadémiára járjak, akkor ugyanezt kérdezte. Csak azóta megnőttünk.
- ... Mert koszorú a nevem, természetesen - vágom rá, és magam mellé pillantok, ahonnan a hangot hallottam. Jiro rám vigyorog.
- Amikor kicsi voltál, akkor megkérdezted, hogy mi bajom van, hogy ilyen baromságokat kérdezek - nevet fel. Én komoly maradok.
- Igen, de most már jól ismerlek, és tudom, hogy képtelen vagy értelmes kérdést feltenni - felelem szürkén, mire játszott sértődöttséggel karon bokszol.
- Hiányzol Ayame. Mégis merre vagy? Hova tűntél? Mindenki azt hiszi, hogy meghaltál - vált témát a fiú.
- Talán meg is haltam - vonok vállat, és kezemmel letörlöm az arcomat nedvesítő könnypatakot.
- Dehogy. Hisz ez a te álmod. A holtak nem álmodnak.
- És ha igen? Akarod, hogy megmutassam milyen halottnak lenni? - pillantok rá villámokat szóró szemekkel.
- Hülye vagy? - Ez az a mondat, ami Jiro-t jellemzi. Mindig ezt kérdezgeti mindenkitől. Ez a kedvenc mondata, amit egy nap során vagy kétmilliószor elismétel. Gyökér. - Komolyan mondtam Aya-chan. Hiányzol.
- Jiro, ez csak egy álom. Igazából mi nem is beszélgetünk.
- Igen? És mi van akkor, ha valójában mindketten ugyanazt álmodjuk, és álmunkban találkozunk? - az arckifejezése komoly, hangjában mégis érzem azt a megszokott... Nem is tudom azt a megszokott "hüje vagyok, és pontos j-vel írom" dolgot.
- Jiro... Te egy segg vagy. És túl sokat jártatod néha a lukadat - tapasztom rá a kezemet a szájára.
- Sosem beszéltél valami nőiesen. Ezért nem volt soha barátod - dünnyögi a kezembe, a lehelete meleg. Körbenézek.
- Tudod, még sosem volt ilyen álmom. Mármint ilyen... - beleszippantok a levegőbe, a fülemet hegyezem, az eget bámulom, és a kezemmel a földet tapogatom, a másikkal Jiro száját. - ... ilyen élethű.
- Mert ez egy különleges álom. Talán azért álmodjuk ezt, hogy elmondhasd mi történt veled - dünnyögi ismét a tenyerembe.
- Talán, Jiro. De csak talán - mondok le a dologról, és nagyot sóhajtok. - Miért kéne elmondanom neked? Hisz már meghaltam, jobb ha mindenki így tudja a faluban. Temessetek el. Mond el anyának és apának, hogy mindig lelkiismeret furdalásom volt amikor elszöktem otthonról, és ismét a shinobi jövőmet építgettem, ahelyett hogy segítettem volna a kifőzdében. Mond meg nekik, hogy sokat sírtam emiatt, hisz mindig meg akartam nekik felelni, és hogy nem szerettem náluk soha senki sem jobban. Tudod... Mindig el akartam mondani anyának, hogy nála jobban senki sem lát. Ő lát a legjobban az egész világon. Vak, így hát a szeme nem segít neki. De nála jobban soha senki nem látta a világot. Ő látja a legszebbnek a világot, az embereket, a falut. Mond el neki, hogy minden amit lát... Az mind gyönyörű, és mond el neki, hogy mások csak álmodozhatnak azokról a dolgokról. Ő látja igazán a világot Jiro. Jobban látja mint te, vagy én, és mindenki másnál is. - Sóhajtok, a tüdőm megtelik rengeteg levegővel, majd engedem, hogy kitörjön belőle, mintha ezer éve be lenne zárva oda. - Azt kívánom, bár olyan lehetnék mint ő. Mond el apának, hogy sajnálom, amiért sosem fogadtam szót. Mond el neki, hogy anya a legnagyobb kincse a világon, és meg kell őriznie. És mond el, hogy én loptam el azt a meleg kötött zokniját, amit annyira szeretett, mert csak abban tudtam elaludni. Mond meg neki jó? A szekrényem aljában van, egy titkos fiókban.
- Ayam... - kezd tiltakozni Jiro, de megrázom a fejemet.
- Nem Jiro. Nem. Ez a búcsú szövegem volt. Kicsit nyálas, bevallom, de a szívemből jött.
- Abból a csúnya, rothadó, Ayame szívből, ami olyan kemény mint egy szikla?
Elvigyorodok.
- Igen, abból, ami nem olyan puhány mint te - bólogatok. - Ennyit akartam. Mond meg Harunak, hogy vigyázzon a drótszőrű kutyájára, és rád. Mond meg neki, hogy figyelem, és tudni fogok róla, ha nem vigyáz rád. Rád vigyázni kell Jiro, mert olyan vagy mint egy megvadult kis... - elgondolkozok - ... kiskecske.
- Kecske? Hülye vagy? - nevet fel.
- Hülye vagyok Jiro - nevetek vele, majd elszomorodok. - Nagyon hülye voltam. Eldobtam magamtól annyi mindent, amit nem szabadott volna. Te is hülye vagy, de ne legyél olyan hülye, mint én. Jó? - kérdezem. Jiro olyan elveszett szemekkel néz rám, hogy megint eszembe jut a kiskecske. - Most mennem kell. Aludni akarok - tápászkodok fel a földről, és elindulok a tisztáson ami előttünk terül el. úgy mondom, mintha nem lenne egyértelmű, hogy mindez csak álom.
- Ayame várj! - szólal meg, de nem fordulok vissza csak megyek, és engedem, hogy a könnyeim potyogjanak. Szóval meghaltam. Szóval tényleg meghaltam. Az összes ember számára, akit szeretek, halott vagyok. Virágokat visznek majd a síromra, megsiratnak, és imádkoznak értem. A könnyeim úgy potyognak, mint még soha azelőtt. Hirtelen árva kislánynak érzem magamat a nagyvilágban. Elveszettnek. Miért történt meg mindez? Hová tűntem? Hová megyek most? Ez az álmom rosszabb minden eddigi álmomnál. És azért a legrosszabb, mert amikor felkelek, akkor rá kell döbbennem, hogy a rémálmom valós. Eddig mindig vagy jó volt felkelni a rossz álomból, mert azzal vége szakadt, vagy rossz volt a valóságban rádöbbenni, hogy nem csak álom. De annál nincs rosszabb, mikor felkelsz és rádöbbensz, hogy a rémálmod nem ért véget az ébredéssel.
- Ayame - hallom meg a hangot, azonban ezúttal közvetlen mögülem. Jiro mögöttem áll, és hátulról átölel, homlokát a vállamra hajtja, a haja a nyakamat cirógatja és ettől kiráz a hideg. Karjaival erősen szorít magához, ujjait összefűzi a hasam előtt. - Ne merj elmenni te hülye. El ne merj menni. Gyere vissza, és mond el anyudnak, apudnak, és Harunak amit mondani szerettél volna. Ne merj rajtam keresztül üzengetni! Nem vagyok a pincsid! Sem a kiskecskéd - teszi hozzá egy pillanattal később az utolsó mondatot. Hangjában érzem a forró haragot és dühöt.
- Jiro, engedj el - próbálom leszakítani magamról, de szorítása nem enyhül.
- Nem. Gyere vissza, jó? Bárhol is vagy, gyere vissza! Szükségük van rád - üvölti, hangja közvetlen a fülem mellett csendül, lapockámon érzem leheletének melegét. - És nekem is - mondja halkabban. Ez meglep. Jiro sosem volt ilyen... érzelmes.
- Ne hülyéskedj Jiro, már mondtam, hogy engedj el. Ne akard, hogy megverjelek - fenyegetem.
- Tudod miért?
- Hm?
- Tudod miért hiányzol annyira? Miért akarom, hogy vissza gyere?
- Jiro, engedj már...
- Mert szeretlek - vág közbe. Hangja erőteljes, és dühös, érzem hogy erősebben von magához.
- Jiro, engedj el, ne hülyéskedj! Nem vagyok nevetős kedvemben! Nem érdekelnek a gyökér játékaid! Lány vagyok, ne mondj ilyeneket, ez nem vicces - felelem és ezúttal olyan dühösen karmolom a kezét, hogy vegye le rólam, hogy elered a vére körmeim nyomán.

- Nem poénkodok te hülye! - nevet fel harsányan. Ijesztően. - Nem hülyéskedek. Szerelmes vagyok beléd Ayame, kérlek ne menj el. Nem teheted ezt.
- Jiro! - üvöltök rá, ezúttal kiszakítom magamat az öleléséből. - MÁR ELMENTEM! MIT NEM ÉRTESZ? - kiabálom.
- AZT, HOGY MIÉRT NEM JÖSSZ VISSZA! - kiáltja torka szakadtából ő is.
- MERT NEM MEHETEK!
- De igen? - feleli meglepetten, de mondata végét felviszi, mintha kérdezné, és ő sem lenne benne olyan biztos.
- NEM! - kiabálom még mindig. - Ülj le. Most! - ripakodok rá. - Azonnal - teszem hozzá, mikor toporog. Végül lecsücsül. - Jó, akkor idefigyelj. Elmesélem mi történt. De soha, senkinek nem mondhatod el világos?
- Nem árulom el a szerelmemet - vigyorodik el idiótán.
- Baromarc - vágom orrba, mire felkiált, de nevetnem kell tőle. Olyan, mint régen. - Hm... Meddig is ismered a sztorit. A háború! Elkezdődött a háború. Szóval, amikor elkezdődött a háború, eldöntöttem, hogy szanitéc ninja szeretnék lenni. Sokat olvastam orvosi könyveket a könyvtárban, és nagyon sokat jártam a kórházba. Volt hogy egy hétig haza sem mentem, csak a kórházban voltam. De tudod nagyon jó volt. Szerettem ott lenni. Shizune-san kinevezett mellém egy orvost, Koroshiya-samat, és attól fogva ő lett a mesterem. Nagyon ijesztő embernek tűnt először, de hamar megtaláltam vele a közös hangot, mert olykor olyan zsémbes tud lenni mint én. Vagyis… jó bevallom, mindig olyan zsémbes, mint én. Koroshiya remek orvos volt. Sok mindent tanultam tőle. Elsajátítottam a Shindan-t, az a legalapvetőbb gyógyító technika. Valójában nem is gyógyító, ezzel a medikus ninja megállapítja a beteg baját. Felmérhetjük vele a probléma nagyságát, illetve, hogy a testén belül hol lépett fel. Koroshiya-sama nagyon hatásosan megtanította nekem, majd rögtön tovább kellett mennünk. Az akadémián egy gyerek megfertőzte egy súlyos betegséggel az egész osztályát, és szükség volt Koroshiya intézkedéseire. Úgyhogy mentem vele, mert azt mondta a segítségére lehetek, hisz most már a tanítványa vagyok. Az akadémiára siettünk, majd kis idő elteltével Koroshiya emberei egy fiolát adtak a kezünkbe, amelybe vérmintát tettek. Nekünk csak annyira volt szükségünk, tehát megindultunk vissza a kórházba. Az akadémia mögötti kis erdőségeken keresztül haladtunk. Amikor mentünk, egyszer csak egy füstbomba robbant fel előttünk, és nem láttunk az orrunk hegyéig sem. Szerencsére én úgy ismerem azt a helyet, mint a tenyeremet, hisz évekig vakon éltem ott, így nem okozott gondot, hogy nem láttunk semmit. Egy hang a fiolát követelte tőlünk, mire én rávágtam, hogy nem adom, mintha nálam lenne, pedig valójában a Mesternél volt. A füstben füstklónokat gyártottam, hogy felkészüljek a harcra. Kiderült, hogy ketten vannak ellenünk, és nem egyedül. Így nehezebb dolgunk volt, de nem sokkal, hisz mindkettőnknek jutott egy-egy ellenfél. Én a pofázósabbikat kaptam ellenfelemnek, Koroshiya pedig az erősebbet, aki a vezér volt. Nagy erőfeszítések árán sikerült hatástalanítanom a pofázós Takeo nevű embert, és már csak a másikat kellett kiiktatni, akivel Mesterem vette fel a harcot. Szóval átváltoztam Takeo kinézetűvé, és így csellel félrevezettük a másik idiótát, akit végül szintén kiiktattunk. Visszamentünk a kórházba, kihallgatni a két baromarcút. Sok idő eltelt. Nagyon sok. Koroshiya-sama nem tanított új dolgot csak egy új jutsu-t, szerette volna, ha az alap ellátást megtanulom a kórházban, szóval csak nővérként segédkeztem. Az az egy új jutsu a Ranshinshou volt.
- Hú, lettem volna a beteged cica – kacsint Jiro.
- Véletlenül mérget adok be neked – felelem szürkén, majd folytatom. – Szóval sok időt töltöttem a kórházban, és otthon nagyon keveset láttak. Veled, és Haruval sem nagyon futottam össze az utolsó hetekben. Koroshiya kiosztott olyan feladatot, hogy állapítsam meg a háború miatt bekerült kórházi betegekről, hogy mi a problémájuk, így gyakorolhattam a Shindan-t. Aztán… Nem is tudom, ismered azt a fajta növényt, amelynek az a neve hogy Kasei-cho. Az orvosi világban egy ez igazán értékes gyógynövény, hisz a levele gyógyító hatású. A Vég Völgyében virágzik, éppen ebben az évszakban. Annyira csodálatosak – mosolyodok el a szép emlék gondolatától. Aztán felsóhajtok. – Azonnal el kellett mennem érte, és iparkodtam is, hogy minél hamarabb és minél többet hozhassak belőle. Az oda út és a visszaút is eseménytelen volt. De… Ó Jiro, el sem hinnéd miken agyaltam. Azon gondolkoztam, hogy a világon senki sem kötődik hozzám. Azon gondolkoztam, hogy Koroshiya érdemli csak meg a hűségemet. Magamat hergeltem. Mikor visszaértem Koroshiya már várt, és megdicsért, amiért olyan sokat hoztam. Ezután beküldött pár újonnan érkezett beteghez, hogy vigyek nekik friss vizet, és fájdalomcsillapítót, ha kell. Így hát meg is tettem gyorsan. Az első ember nagyon kedves volt, egy idősebb bácsi, aki mindig imádott történeteket mesélni. Vele jóideig elbeszélgettem, de sietnem kellett, mert nem akartam, hogy a másik beteg szenvedjen. A másik beteg pedig… - ekkor elhallgatok, és elvörösödök.
- Mi az Aya-cica? – kérdezi Jiro, mikor kussolok.
- Tudod… szerelmes vagyok valakibe – vallom be. Jiro elkerekedett szemekkel néz rám. Meglepetten. Kicsit mintha elszomorodottan, bár lehet hogy nem gondolta komolyan a szerelmi vallomását. Majd egyszerre kitör belőle a röhögés, és torka szakadtából vihog. Attól félek felébredek a mély álmomból, olyan hangos.
- Szegény fiú! – törölgeti a könnyeit. – Háhááá, és mit csináltál? Kinyírtad őt az érzéseid miatt? – sikolt, nevetgél, elvágódik a földön, és szakad a röhögéstől.
- Vad barom. Lenyúlok a torkodon, és kihúzom azt a rettenetes szívedet, hogy megetessem veled – magyarázom monoton hangon.
- De komolyan Aya-cica. Te meg a szerelem… Háhááá, nem bírom! – sikolt.
- Na jó, kuss - csitítom. – Szóval a másik beteg Kaibutsu Hiroto volt. Egyszer vele voltam együtt küldetésen, és azután folyamatosan csak rá tudtam gondolni. Olyan zavaró érzés volt, hogy mindig a fejemben járt. És csak még durvább volt, mikor őt kellett ellátnom. Tehát bementem hozzá a kórtermébe, és mondtam neki valamit, ami miatt bepukkadt rám, mert sértésnek vette. Ne nézz ilyen arccal, nem sértettem halálra, nem vagyok olyan tsundere, csak egyszerűen hülyéskedtem. Tudod, hogy nekem alaptermészetem, hogy cseszegetem az embereket, de sokszor csak viccből. És ő bepukkadt rám, aztán kioktatott az életről, hogy vele nem törődik senki, és mindenki lenézi. Te tudod milyen gyorsan ki lehet hozni engem a sodromból az önsajnáltatással, és ő okot adott arra, hogy felháborodjak. Olyan vérszegény dumát vágott ott le nekem, hogy azt hittem felkenem a falra, csak féltem akkor kirúgnak a kórházból. Szóval csak vitatkoztam vele. Aztán nem is tudom. Ömm… izé… megcsókoltam őt, és faképnél hagytam – vakarom meg zavaromban a tarkómat, és elpirulok. Ezt még sosem mondtam így ki – igaz hogy most is csak álmomban – és most végtelenül nagy butaságnak tűnik.
Jiro nagy meglepetésemre nem röhög, csak hallgat. Mintha ez kisebb sokk lenne, mint az, hogy én képes vagyok gyengéd érzelmeket táplálni valaki iránt.
- Szóval elviharzottam. Akkor történt… Minden. Koroshiya indulásra készen várakozott rám, dühös volt. Azt mondta azonnal el kell indulnunk, és fogalmam sem volt, hogy hová, vagy miért. Majd végül menekülőre fogtuk. Egy ANBU követett minket, nem tudom miért.  Minden olyan gyorsan történt, és olyan zavaros. Koroshiya pár papírköteget védett, és rám bízta, hogy védjem meg az életem árán is, mert arra szüksége lesz. És nekem is. Én pedig úgy döntöttem hallgatok Mesteremre, még akkor is ha nem áll jól a szénája, hisz az ANBU követi őt. Koroshiya harcba szállt az ANBU-val, majd egyszer csak volt egy pillanatnyi lehetőségem segíteni Mesteremnek, és megtámadtam az ANBU-t. A Ranshinshou-val mozgásképtelenné tettem, majd Mesterem ott helyben tanított egy új technikát, a Shinkeitsuu-t. Ez az idegfájdalom. A chakrámat egy pontba összpontosítom, és olyan erővel engedem rá az ellenfelem egy idegpontjára, hogy akár halált is el tudok vele érni. Így történt hogy… - és elcsendesedek. A kezeimre nézek. Vértől csöpögnek. Örökre vértől csöpögnek mostantól.
- Úristen Ayame… - Jiro hangja komoly, és elcsuklik, mikor kimondja a nevemet.
- Sajnálom… - suttogom megtörten, szememből ismét könnyáradat indul meg. – Én nem akartam Jiro! Én nem akartam. Nem kellett volna így történnie. Én… én… NEM AKARTAM, ÉRTED?! – üvöltöm. – Jiro! Ments meg, vigyél vissza a múltba, hogy kijavíthassam a hibámat. Azóta minden percben sírnom kell. Megpecsételte a sorsomat Jiro, nem mehetek haza soha többé – beszélek összevissza, hangom itt-ott elcsuklik. – Elrontottam Jiro. Mindent. Az életemet. Meg kell halnom, bárcsak meghalnék. Folyton folyvást az öngyilkosság gondolata kerget. A bűntudatom megöl, és a félelmem is.
- Psssszt, hallgass, nyugodj meg Ayame – suttogja Jiro, és egy mozdulattal magához ránt, hogy eldőljön a földön, és jó erősen magához szorítson a fűben. Csak potyognak a könnyeim, miközben arcomat a mellkasába temetem.
- Jiro… megöltem egy ANBU-t. Elárultam az otthonomat. Elárultam a családomat, téged, Haru-t. Mindenkit – dünnyögöm, és olyan pánikroham tör rám, ami még a való életben sem. Vagyis de, az utóbbi időben álmaimon kívül is reszketek, rettegek, bűntudattól fájó szívvel élek, és árnyéka vagyok önmagamnak.
- Ayame, nyugodj le hallod, ha nem fogsz levegőt kapni, fel fogsz ébredni – csitít Jiro, és rádöbbent az igazságra. Nem akarok felkelni. Ez még mindig jobb, mint a valóság. Eszeveszettül küzdeni kezdek a pánikrohamom ellen.
- Se… se… segíts, nem ka-kapok levegőt – szipogom, miközben könnyeimtől fulladozok.
Soha életemben nem álmodtam semmi perverzet Jiroval kapcsolatban. Esküszöm a jelenleg semmirevaló életemre. De most, életemben először azt álmodom, hogy Jiro lesmárol. És ez undorítóan hangzik, mert én Jiro-ra mindig csak legjobb barátként tekintettem, de a csókja elvonja a figyelmemet a pánikról, szóval hatásos.
- Minden rendben lesz Ayame – mondja, és magához szorít.
- Nem lesz – rázom meg a fejemet most már nyugodtabban. – Nem lesz, és ezt te is jól tudod. Új életet kellett kezdenem. Elmenekültem az ANBU álarcával, és a papírkötegekkel. A papírkötegek tele vannak orvosi technikákkal, tehát lesz miből tanulnom, ha mester nem találok. Mielőtt elmenekültem, valami számomra ismeretlen pecsétjutsu jelent meg a halott ANBU arcán, és egy feketelyukszerű izé magával ragadta a Mesteremet és az ANBU-t is. Így hát egyedül maradtam. Egy közeli faluig menekültem, ahol megszálltam egy fogadóban, és másnap találkoztam egy Rikuno nevű fiúval, akinek rendbe tettem a törött karját. A nap többi részében olvasgattam a papírköteget, vásároltam, majd segítettem Rikuno-nak az edzésében. Aztán egyszer csak megjelent egy Itanashi és egy Karu nevű férfi,az egyik maszkban, és egy fura jelű köpenyben. Azt mondta világuralmat akar. Akartam valahova tartozni, szóval csatlakoztam hozzá, Rikuno-val együtt. Kicsivel később a fogadó felrobbant, nem tudom pontosan az okát, hogy miért. Odamentem, és segítettem minél több emberen, hátha attól kevésbé lesz véres a kezem. De nem, amióta öltem, azóta kísért a vértől csöpögő két kezem. Utána Rikuno-val elindultunk Itanashi egy parancsát teljesíteni, de útközben egy Obotsu nevezetű rettentően erős pasi rám nyomult, majd miután kiderült, hogy ő is a szervezet tagja, letesztelt minket, és megtanította nekem a Mizu Bunshin no Jutsu-t. Ezután elmentünk Rikuno-val a Fű országába, egy Hozukijo nevezetű helyre. Ez a neve egy ilyen börtönszerű, tornyos épületnek, ahol Itanashi fogadott minket. Kiadta a parancsot, hogy Rikuno-val menjünk el a Fű országának egy falujába, és szerezzünk be húsz valamire való embert, a szervezetünkbe. És…
- Aya-cica – szólal meg Jiro. – Nézz az égre – utasít.
- Megy le a nap – állapítom meg.
- Nemsokára felkelsz.
- Akkor… akkor majd máskor mesélem tovább a történetemet… - mondom, majd észbe kapok. – Várj, Jiro, ugye még találkozunk – pillantok rá ijedten.
- Nem tudom Ayame. De… - elvigyorodik. – Tudod elég szexi, hogy azt álmodod, hogy szerelmet vallok és hogy lesmárollak – vigyorog, mint a tejbetök.
- Seggarc vagy tudd meg jól – vágom rá csípősen, és arcba könyökölöm. – Azt mondtad ez a te álmod is.
- És ha nem?
- Akkor kinyírlak, mert nyálas dolgokat mondtál nekem, és hányingerem támadt tőle. Illetve majdnem elintézted azt is, hogy a szádba okádjak – teszem hozzá, méregben forgó szemekkel.
Jiro felnevet, olyan harsányan, mint mikor Hirotoról beszéltem neki. Én pedig nem bírom ki felkelés nélkül a második ilyen harsány nevetését. A szemhéjam felpattan. Hideg van, és hajnal. Tovább kell mennem az úton, hogy legyen mit mesélnem annak a seggfejnek. Felkelek, kinyújtózom, és azon gondolkozok, vajon Jiro is ezt álmodta-e.

--------------------------------------------------