Hikari Ayame

öt nap az oviscsoporttal
pisisek táncolnak az idegeimen

első nap → és máris harc

Hokage-sama bejelentése olyan adrenalinlöketet indít el bennem, mintha valami forgószél söpörne végig minden porcikámon. Villámsebességgel termek a szobámban, hogy a már kissé szakadt hátitáskámat teletömjem némi ruhával, útravalóval, meg a meneteléshez szükséges baromságaimmal - gondolok itt a körömfestékre, aminek nem fogom túl sok hasznát venni, de ha unalmamban majd' meghalnék, akkor akár életmentő felszerelésnek vehetjük ezt az apróságot. Ennél sokkal fontosabb, hogy a combomra kötözött kunai és shuriken tartó tele legyen tömve az összes fegyveremmel. Elrakok egy pár tekercset, dróthuzalt, robbanócetlit, és mindent amit találok. Jó, bevallom, a komód mögötti háromhetes zoknit nem bányászom ki amikor meglátom, és nem viszem magammal, hanem hagyom, hogy hadd rohadjon tovább a helyén. Kivenném én, de jelenleg sietek. Nem pazarolhatok értékes másodperceket arra a zoknira, amit amúgy sem szoktam hordani, csak nemrég felvettem az éjjel alváshoz - csak és kizárólag zoknival a lábamon vagyok képes elaludni - és reggel amikor beesett a komód mögé, túl fáradt és nyúzott voltam ahhoz, hogy előkotorjam onnét. Most meg... Hát amint mondtam sietek.
Anyáéknak beszámolok Hokage-sama parancsáról, és miután pár puszival elbúcsúzok tőlük, már is rohanok a főkapuhoz.
– Ayame-chan fog velünk jönni? – hallok meg egy hangot a hátam mögül, amikor már a főkapu előtti köveket koptatom lépteimmel. Összeráncolom a homlokomat a megszólításra, és hamar száznyolcvan fokos fordulatot veszek, hogy szembe találjam magamat a hang tulajdonosával. Csak hogy nem vélek felfedezni senkit, egészen addig, amíg meg nem hallom újra a hangját. - Megint gyönyörű... Mint mindig – hallatszik a hang valamerről, azaz nem valamerről, hanem lentről. Lefelé pillantok. Egy fejjel alacsonyabb gyerek ácsorog előttem, csillogó szemekkel.
– Ismerlek? – vetem oda a kérdést és összeszűkült szemekkel méregetem a fiút. Olyan százötven magas, kék hajú, barna szemű, aranyos gyerek. Valahonnan az is rémlik, hogy ismerem... De hogy honnan? Na igen, ez az információ nem fog magától visszaférkőzni a tudatomba, hacsak nem könnyíti meg a dolgomat azzal, hogy választ ad. Azonban megkönnyíti.
– Nem emlékszel rám? – az arca a jókedvűből a csalódottba megy át. Tovább méregetem, és megkockáztatok egy fejrázást. – Pedig én azóta, is sokat gondolok rád Ayame-chan – mondja, és egy kósza hajtincsemet az ujja köré csavar, aztán azt bámulja. Elhessegetem a kezét, és a jounin felé fordulok.
– Okura-sensei, konichiwa – köszöntöm, aztán a másik két genin felé fordulok. – Ayame vagyok – mutatkozok be, ők pedig követik a példámat. Mitsuo (egy vörös hajú, a kék hajúval egy magas, semleges arckifejezésű fiú), és Kayoko (egy szőke, rövid hajú, fehér ruhába öltözött, rózsaarcú lány). Mint később kiderül, az előttem álló kék hajút Kazushi-nak hívják. A nevéről sem ugrik be, hogy ki a fene ez a gyerek, de nem is nagyon érdekel.

Spoiler:

– Te tizenhat éves vagy? - kérdezi Kayoko.
– Igen, kicsilány - válaszolom mosolyogva, mintha ovisokkal beszélgetnék.
– És annyira lúzer vagy, hogy csak tizennégy éves geninekkel raknak össze? - kérdezi megint a lányka.

Spoiler:

– Öhm... – dünnyögöm válaszként, aztán elönt a düh. Ha a sensei nem nézne rám ilyen szemekkel, akkor már rég megtéptem volna az ovis tyúkot. – Nem! Na idefigyelj, én a helyedben nem kötözködnék magammal, mert...
– Mert akkor kiderülne, hogy skizofrén vagy – szólal meg a vörös hajú Mitsuo.
– Nem éppen erre gondoltam – tornyosulok felé, s mérges szemeimet az arcán legeltetem. Nem mintha nagyon meg akarna tőlem ijedni. – Inkább arra, gondoltam, hogy... – és már emelem is az öklömet, hogy lilára verjem az előttem ácsorgó fiút.
– Elég legyen ebből! Ayame, ne törődj velük. Mitsuo, Kayoko, és Kazushi, ti pedig viselkedjetek normálisan, ne dedósok módjára. Ez egy C szintű küldetés, viselkedjetek úgy, mint C szintű geninek – szól rájuk a sensei, amitől egy kicsit jobban érzem magamat, de továbbra is gyilkos pillantásokkal méregetve a két nagyszájút megállítom a kezemet a levegőben és visszaengedem a testem mellé.
Elindulunk. A neheztelően rám pillantgató Kayoko Mitsuo mellett sétálgat, és valamit a fülébe súg, ami miatt a fiú semleges arckifejezése megszűnik létezni, és nyugodt mosoly veszi át az uralmat a fiú ajkai felett. Kayoko tovább vihog, és közben szúrós szemekkel pillant Kazushi-ra, aki pedig egyenesen mellettem halad, és az arcomat bámulja. Megkísérlem, hogy közel megyek a fákhoz, és így a csak engemet bámuló Kazushi talán nekimegy egy fának, és végre rájön, hogy az utat kéne figyelnie, de a terv nem jön be. Kayoko ugyanis azonnal figyelmezteti, hogy a Pancser-királynő valami rosszban sántikál, úgyhogy vigyázzon a fákkal - igen, ezt a becenevet adta nekem, de csak miután én ráaggattam a Pelus-tündér nevet.
Szóval így állunk. Hát jó, majd megmutatom én neked, gondolom magamban, miközben tovább pásztázom éles tekintetemmel. Nem nagyon érdekli, tovább sugdolózik, és lenézően pillant rám. Nem tudom hogyan tud lenézni, mikor alacsonyabb nálam, de legszívesebben orrba vágnám, és kiverném belőle a szuszt is. Sikerült az első pár percben felidegesítenie, és ez az öt nap amit együtt fogunk tölteni... Nos, nem élete legszebb öt napja lesz, azt garantálom.
Délután a csipetcsapat megáll, egy erdőben lévő kisebb tisztáson. Előkerül a sátor, és Kazushi meg én, azt a feladatot kapjuk, hogy gyűjtsünk tűzifát.
- Igenis - bólintok, és indulnék, ha nem hallanám meg a rinyálást.
– Okura-sensei, miért azt a hepciás balfácánt küldjük tüzelőt gyűjteni? Én szívesen elmegyek... – ekkor elcsuklik a hangja, és hirtelen megváltozik a hangneme. Pökhendiből szemérmessé változik. – ... szívesen elmegyek Kazushival kettesben - mondja, és csillogó szemekkel pillant sensei-ére.
– Na idefigyelj te felfuvalkodott kotlós – emelem rá gyilkos tekintetemet.
– No mi az repedtsarkú? – pillant rám. És eddig bírom. A következő pillanatban már előtte is vagyok, és a kezem atombombaként közelít a még csinosnak mondható arca felé. Váratlanul ér azonban Mitsuo ökle, aki hárítja az én ütésemet, és megpróbál engem kiütni. Már ott sem vagyok, leguggolok, és alulról rúgok felfelé. Sikeresen állon rúgom, s egy nagy csattanást hallani, amikor a felső és az alsó fogsora hirtelen karambolozik egyet. Kayoko meglepettségéből felocsúdva a nyakamra szorítja a kezét, és rajtam támaszkodva átlendül felettem, aztán hátulról húz fel a földről, hogy a nyakamhoz tartson egy kunait. Eközben én elkapom Mitsuo-t, és őt tartom tartom erőtől remegő karjaim között.
– Legszívesebben kinyírnálak – szólal meg elfojtott hangon a lány.
– Legszívesebben megkínoználak, és lassú, fájdalmas halálban lenne részed – dünnyögöm neki vissza.
A sensei csak karba öltött kézzel ácsorog, és felvont szemöldökkel bámul minket.
– Ayame, meggondolatlanul támadtál. Kayoko, nem figyeltél, ezért simán kiütöttek volna. Mitsuo, ügyes hárítás volt, de jobban figyelhettél volna, hogy Ayame mihez kezd - elemzi az előbbi csetepatét, és a patthelyzetre pillant. Mitsuo az én karmaim között, én pedig Kayoko karmai között. Sakk-matt mindkét félnek. - Ami pedig a megjegyzéseteket illeti... – ekkor arca elsötétül. – Ne dobálózzatok olyan szavakkal, aminek képtelenek vagytok még felfogni az értelmét. Nem ellenségek vagytok. Útitársak – mondja szigorúan. Nem értem ezzel mit akar mondani. Csak ellököm magamtól Mitsuo-t, kihámozom Kayoko kezéből a kunait - nem ellenkezik -, amit a legközelebbi fába hajítok.
A tűz első lángnyelvei akkor tűnnek fel, amikor a vörös napkorong épp hogy csak eltűnik a hegyek mögött. A lobogó tűz megvilágítja a keki színű sátrat, melyből vezetőnk szuszogása hallatszik ki. Nem akarja őrizetlenül hagyni a sátrat az éjjel, így amíg a fiatalok fent maradnak olyan éjfélig, addig ő szundít egyet, hogy utána újult erővel kezdhesse meg az őrködést. És persze én leszek az aki hajnalban leváltja, mivel én vagyok a második legidősebb a csapatban - büszke fej. A pattogó lángokat Mitsuo kapirgálja egy elszenesedett végű bottal, és néha újabb fadarabokat dobál rá. Mellette Kayoko irkál egy füzetbe, feltehetőleg egy napló van a kezében. Kazushi nem túl meglepő módon rám mosolyog, illetve arról beszél, hogy ő majd megvéd engem ha jön valami veszély. Sejtelmem sincsen, hogy miért pattog ennyire a gyerek, de ez Kayoko-nak láthatóan nem tetszik.
Hajnali négykor kelek, hogy leváltsam a sensei-t. Végre egyedül vagyok, és ennek rendkívül örülök, mivel a sok pisis képes olyan szinten az idegeimre menni... Utoljára nem tudom mikor voltam ennyire mérges. És most volt az első alkalom, hogy egy perc alatt megutáltam egyszerre két személyt. Kazushi meg csak érthetetlen a számomra. A tűz őrzése elég unalmas feladatnak bizonyul. Úgyhogy úgy döntök addig edzek egy kicsit. Valamivel távolabb lépkedek be az erdőbe, és ellenőrzöm, hogy mennyi fegyverrel rendelkezem. Aztán bele is kezdek: A fákra céltáblákat vések kunaiok segítségével, és ugrálva, kúszva, bukfencezve, bokorból, fa tetejéről, fejjel lefelé lógva, zuhanva, és szaltókat vetve dobálom a céltáblákat. Néhány a helyére megy, néhány pedig leesik a földre. És kezdődik minden előröl. Fél óra múlva ugyan már verejtékben úszok, de ez nem számít, a lényeg, hogy látszólag egyre jobban ráérzek, és egyre többször találok pontosan a közepébe. Még mindig van legalább két óra, amíg a többiek kelnek. A tűzre újabb adag fát dobálgatok, kicsit piszkálom, és mint aki jól végezte dolgát elandalgok a közelben csordogáló patakhoz. Először megmártózok benne, hogy lemossam magamról az egynapos túrázás, és a dobálgatás okozta verejtéket, majd ismét magamra veszem ruháimat.
Chakra-kontroll, emlékeztetem magamat. A chakra kontrollálása eleinte igen nehéz feladat. Nekem sokáig nem ment, de aztán ráéreztem a dolgokra, és mára már egészen megyeget. A legközelebbi fához lépek, a chakrámat a talpamba irányítom. Őszinte legyek? Az leszek. Első próbálkozásra egy hatalmasat zuhanok két méter magasról, s mivel váratlanul ér a chakrám feletti irányítás hirtelen elvesztése, így még mielőtt reagálhatnék máris begyalulom magamat a földbe. Nyekergek egy percet, de nem tart soká, hogy a kitartásom legyőzze a fáradtságomat, és hamar talpara állok, hogy újra kezdjem. Chakra a talpba. Mintha többé nem a gravitáció tartana a földhöz, hanem a talpamba koncentrált chakra. Két óra múlva arra leszek figyelmes, hogy valaki mozgolódik a sátorban. Ezek szerint felkeltek az ördögfiókák...

második nap → lepukkant viskók egyvelege

Biztos, hogy kinyírom!
Ilyen mondatok uralkodnak el rajtam, és önkéntelenül is dühösen fújtatva folytatom az utat. Már megint ez az idegesítő szőke Pelus-tündér. Hogy miért nem tudja befogni a lepcses csőrét csak egy percig? Az agyvizem lassan felforr, és akkor ideje lesz megint nekitámadni. Addig fogom őt támadni, és ostromolni, amíg el nem kapom egy gyenge pillanatában, és meg nem cibálom egy kicsit, hogy észhez térjen. Mert ki ez?
– Sensei, én a fák között jövök tovább. Idegesít ez a... – és itt egy hosszú kisípolás következik, az obszcén és durva szavak végett. Okura-sensei persze összeráncolt homlokkal fogadja kijelentésemet, és a lelkemre köti, hogy csak az erdő legszélén jöhetek. Persze, nekem ez is megfelel. Egy darabig csak ugrálok ágról ágra, megzavarva az erdő csöndjét a levelek között egyensúlyozva, bár természetesen nem én vagyok az egyetlen zajongó, mert a főkolompos odalent vihog valamin. Egy pillanatra megtorpanok, a chakrámat koncentrálom egyik testrészemből a másikba. Végül a talpamnál maradok. Az ágakon haladok továbbra is, de ezúttal fejjel lefelé.
– Ne vágj fel Pancser-királynő! – kiált oda Kayoko.
– A végén még megirigyled – válaszolom vissza egy kárörvendő vigyor kíséretében, és minden erőmmel azon vagyok, hogy a chakrámat folyamatosan a talpamba koncentráljam. Ha egy másodperc felének a felének a feléig kiesek a gyakorlatból, akkor zuhanok. És bár képesek a többiek megmenteni, mégsem akarok beégni. Szóval csak tovább: Koncentrálj, koncentrálj, koncentrálj. Chakra. Végigáramlik a estemben, és a talpamba fókuszálva a fához köt. Erősebbnek kell lennie, mint a gravitációnak! Koncentrálj!
Az út hátralévő részében ilyen parancsszavakkal próbálom tartani magamban a lelket, és ágról ágra lépkedek, hol vízszintesen sétálva, hol fejjel lefelé. De a gyomrom korog, mintha valami hatalmas szörnyeteg lenne benne, aki most azonnal kaját akar. Csak hogy én vagyok az, aki olyan mint egy szörnyeteg. Nem kell sokat könyörögni, a legközelebbi falucskában megállunk - ami igazából három épületből áll, egy kajáldából, egy lepukkant hotelből, és egy istállóból, amiben egy ló nyihog mert éhes. Szóval a körülményeket tekintve, gőzöm sincsen, hogy egyáltalán besorolható e ez falunak. Vagy marad inkább ez egy... öhm... Hát az üres pusztánál azért több, még ha nem is szebb... Úgyhogy maradjunk a Lepukkant Viskók Egyvelege névnél. Rövidítés: LVE. Jelmondat: Alacsony áron, alacsony minőség. Egyszóval: szar.
A kaja viszont nem rossz. Nem rossz, mert borzalmas!
– Zokni íze van a ramen-nek – szólal meg Kazushi egyszer csak. A konyhás nő rögtön megjelenik a pultnál, öt méterrel odébb, mintha erre a mondatra már nagyon ki lenne élezve a füle. Okura-sensei feláll az asztaltól, és elmegy kifizetni a kaját.
– Honnan tudod, hogy milyen ízű a zokni? - teszem fel a kérdést. Csillogó szemei rám szegeződnek.
– Sehonnan! - mentegetőzik. – Csak valamiért.. izé... nem tudom Aya-chan, csak arra emlékeztet – vakargatja meg a tarkóját, és leplezni próbálja zavarát. Csak bámulok.
– Ayame megfertőzött téged a zokniagyával – veti oda Kayoko.
– Akkor már értem mi ez a háromhetes, tehénürülékbe forgatott zokni szag – teszi hozzá Mitsuo jelentőségteljesen rám pillantva, mire két társa nevetésben tör ki. A szemem villámokat szór, de úgy teszek mintha nem rám célozna ezzel.
– Én is érzem – játszom el, mintha büdöset éreznék. Körbeszaglászok.
– Magad körül szaglássz – utasít Kayoko.
– Nem szükséges. Most hogy kinyitottad a szádat megvan a bűz forrása – felelem.
– Rájöttél, hogy te vagy az? – kérdezi.
– Fúújj!! - legyezgetem el az orrom elől a nem létező szagot. – Ne nyisd már ki a szádat, inkább táncolj, a port jobban bírjuk.
– Idegbeteg.
– Büdös szájú.
– Zokniagyú.
– Pelenka hercegkisasszony.
– Pancserek pancsere.
És ez így megy tovább még vagy tíz percen keresztül, miközben egyre durvább szavak kerülnek elő lelki szemeink előtt megjelenő szótárainkból. A két fiú meg az egészet úgy követi a szemével, mintha egy tenisz vagy egy pingpong mérkőzésen lennének. A szemük egyikünkről a másikunkra ugrál. A sensei még mindig sehol. Kayoko és az én szám megállíthatatlanul beszél és beszél, sértéseket vágva a másik fejéhez, és eközben cseppet sem érdekel minket, hogy egyre hangosabban beszélünk. Akarom mondani kiabálunk.

A sensei visszaérkezik, és nyugalomban folytathatjuk az utunkat. Mármint a zoknis kajáldához képest nyugalomban, mert amit ott produkáltunk, az mindent vitt az elmúlt egy és fél napban. A nap delelési magasságban úszik a makulátlanul tiszta égen. Két óra sétálás után azonban megint egy arasszal lejjebb ereszkedik, jelezve, hogy vészesen közeleg az este. És ez után a két óra után már én sem bírom tovább, hogy a chakrám kontrollálását gyakoroljam. Minden energiámat leszívta ez a több óra séta, amit csak a fán töltöttem, miközben folyamatosan a chakrámat erőltettem. A homlokomon verejték gyöngyözik, pont úgy, ahogy a szemem sarkában egy kósza könnycsepp. Az a helyzet, hogy néha, amikor a teljes kimerültségig strapálom magamat, amikor a tűrőképességem küszöbén egyensúlyozok, elerednek a könnyeim. Nem tudom miért, mintha valami reakció lenne. Ha annyira kimerülök, hogy legszívesebben ott helyben elájulnék, akkor a sírással próbálom még fent tartani magamat.
– Ne sírdogálj... – kezdi kedves hangon – ... egyszer majd te is megtudod milyen igazán jó ninjának lenni – veregeti meg a vállamat Kayoko. Meglepetten pislogok a szőke lányra.
– Komolyan mondod? – kérdezem, és túl fáradt vagyok a csúnya hangnemhez.
– Nem. Csak akkor fogod megtudni, ha majd én mindig elmondom – feleli gonoszkás mosollyal a képén. Még mindig túl fáradtnak érzem magamat a felháborodáshoz.
– Hát... akkor eléd megyek – mondom, s még mielőtt elhangozhatna a kérdés, hogy miért, máris érkezik a folytatás. - Mégpedig azért, hogy jól megjegyezd ezt - mutatok ujjal a saját fenekemre. - Csak mert egész hátralévő életedben ezt fogok bámulni. Mindig előtted leszek legalább egy méterrel - bámulok rá kimerülten.
– Ne aggódj, máris jól megjegyeztem. Egy ekkora hatalmas ülepet nehéz elfelejteni – hangzik a válasza. És a kimerültség ekkor árad ki a testemből, a viharfelhők a fejem fölé gyűlnek, és mintha megcsapna egy belőle előtörő villám. Az áram helyett adrenalin árad szét a testemben, és annak a mennyiségétől egész testemben remegni kezdek.
– Annyira.... utállak – préselem ki magamból a szavakat, és az alsó ajkamba harapok, hogy visszafogjam magamat. Viszont Kayoko talán a legjobb edzési technika. Ettől fogva ezt Kayoko-technikának fogom hívni, döntöm el magamban. A Kayoko-technika pedig a következőt jelenti: Ha felidegesítenek, ha legszívesebben ordítanál, vagy sírnál annyira dühös vagy, akkor fordítsd a bennedd tomboló energiát arra, hogy eddz. Irány a fa! Még muszáj gyakorolnom a chakrám megfelelő helyre való áramoltatását. És ezúttal ideje nehezíteni a feladaton: Mostantól néha váltok, és kézen járva haladok tovább. Pont mintha majom mászókáznék valamelyik játszótéren: Lefelé lógok, és a kezemmel tartom magamat. Egy különbséggel: A tenyerembe koncentrált chakra tart most a faágakhoz, és nincs szükség kapaszkodásra.

harmadik nap → Takeshi, kedves chakra úr...

A tegnap este eseménytelenül telt el. Túl lustának bizonyultam, így nem folytattam a chakrám kontrollálásának gyakorlását, mert lassan a lábamon is alig tudtam állni. Teljesen kidőltem, már este tizenegy órakor, így a fiatalabbak még fent maradtak, én pedig bebújtam a sátorba, ahol a sensei nagyban szunyált. Nem kellett magamra erőltetnem az alvást, és a bárányok számolgatásáig sem jutottam el, mert úgy kidőltem, mintha leütöttek volna. Nem voltam abban sem biztos, hogy hátulról nem ütött e le valamelyik tökfej, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem, és megbizonyosodjak róla.
Hajnalban arra kelek, hogy én jövök az őrködéssel. Nem vitatkozok, máris kint vagyok, és a felkelő napot bámulom mozdulatlanul. Még mindig érzem a tegnapi kimerültségem egytized részét, de ez nem elég ahhoz, hogy a fenekemen üljek még legalább egy fél percig. Azonnal felpattanok, és nekilátok az edzésnek. A legközelebbi fára felfutok a talpamba vezetve a chakrát, aztán gyors váltás, mert elrugaszkodok a törzsről, hogy az ekkor már a tenyerembe irányított chakrával úgy lóghassak az egyik ágon, mint valami majom. Nagy meglepetésemre sikerül az akció. Tehát... valamennyit fejlődtem a tegnapi túlhajszolással, nem? Oké. Akkor csináljunk valami újat: Az egyik kezemet lelógatom a testem mellé. Kissé megingok, de a makacsságom miatt egyszer csak megint stabilan lógok, immáron egy tenyeremet érintve az ághoz. Felhúzom magamat a faágra, és a talpamba koncentrálom a chakrát, majd megint leengedem magamat, hogy fejjel lefelé lógjak, a talpammal az ágnak. Vagy legalábbis megpróbálom megcsinálni, de megint kijövök a gyakorlatból, és a következő pillanatban zuhanok is a föld felé. Mindegy, nem gáz, tegyünk úgy mintha alapból ez lett volna a tervünk. Csak semmi idegeskedés, elvégre még van három-négy másodpercem amíg a földbe nem csapódok. Már csak kettő. Ez remek. Ekkor veszem észre, hogy egészen eddig le sem pillantottam a földre, zuhanás közben végig gondolkoztam – igen, ez alatt az egy másodperc alatt gondolkoztam, amióta 'repülök' – illetve a tőlem távolodó faágat bámultam, amin nemrég még akrobatikáztam egy kellemeset. Most a földre nézek... Vagy nem is a földre, hanem sokkal inkább az alattam húzódó tóra. Megnyugvással tölt el a gondolat, hogy mégsem fogok palacsintaként a földre kenődni, de nem felejtek el nagy levegőt venni mielőtt elmerülök a habok között. Még így is nekicsapódok a tó aljának, ami csak egy és fél méter mély. A víznek hála azonban nincs komolyabb bajom, az arcomat súrolja az érdes kő, a kezemmel pedig sikeresen megakadályozom, hogy a testem nekivágódjon a sziklatömbnek. Mert hát csak nekem lehet akkora szerencsém, hogy ha tóba zuhanok, akkor sziklás legyen az alja, és véletlenül se iszapos, ami még a bőrömet is puhítja - vagy mi. Nem számít, nem panaszkodhatok legalább vízbe estem. Ami most még jól is jön, gondolom miközben kiúszok a partig. A hideg víz hűti az imént sérült arcomat. Csak a parton tudom meg, hogy vérzik a horzsolás, a vízben folyamatosan elmosta a piros folyadékot a lassú áramlat.
– Tudom, hogy lehet vízen járni... Tudok is, csak... Sokszor bénázok – motyogok magamban, és elfintorodok. Tizenhat éves vagyok. És még mindig genin! Ráadásul a vízen járással is néha küszködök. Szánalmas. Kész csődtömeg vagyok. Fel is robban az agyamban a bomba saját magam szidalmazására. Túl őszinte vagyok magammal szemben, jut el ez a gondolat az agyamig, de nem is foglalkozok ezzel többé. Felpattanok. A talpam csak úgy izzik, a chakrám egy része máris a helyén van. Koncentrálás közben lehunyom a szememet, és hatalmas levegőket veszek, mintha kevesebb oxigén lenne a levegőben, mint pár perccel ezelőtt. Nincs így, de annyira ideges lettem magamra, annyira borzasztóan haragszok, hogy fújtatok mint valami bika a piros lepedő látványakor. Szemhéjam felpattan, amikor úgy érzem stabilan meg fogok tudni állni a tavon. Előrelépek. És... elsüllyedek.
– Francb....!!! – kezdődik a kiáltásom ami elhal, amint a számba szökik a víz süllyedés közben. A fejem paradicsom színben pompázik, és bár nem sokat üvöltöttem, elég hangos volt ahhoz, hogy a közelben lévő sátorban mozgolódást véljek felfedezni. – Hogy én mennyire gyűlölöm, ha valami nem sikerül! – akadok ki saját magamon ismét a partra kimászva.
– Ayame-chan, mi történt? – kérdezi Kazushi egy szál alsógatyában kirohanva.
– VEGYÉL MÁR FEL VALAMIT, AZ ISTEN SZERELMÉRE! – üvöltök mint a sakál, mire zavartan visszanyargal a keki sátorba.
– Már megint min akadtál ki Pancserek pancs... Pancsoltál? – vihogja el magát Kayoko, amikor ő is előlép, de ő legalább fel van öltözve.
– Na, van egy érzésem, hogy többé nem fogunk háromhetes, tehénürülékbe forgatott zokni szagot érezni – vigyorog mellette Mitsuo. Erre a lány még nagyobb nevetésben tör ki.
– Miért, Kayoko-t végre rávetted a fogmosásra? Ezért megérdemel egy fél tapsot – válaszolom továbbra remegve a dühtől.
– Nem kellet rávenni, mert... – kezd ellenkezni a lány.
– Magadtól rájöttél, hogy néha azt is kell? Ezért már megérdemelsz egy háromnegyed tapsot – vágok a szavába, de ez még mindig nem elegendő ahhoz, hogy összecsapjam a tenyeremet.
– Baka! – rikácsolja, és hátat fordít.
A reggelire evett tóból kifogott halak elfogyasztása után ismét útnak indulunk. Megkérem Okura-senseit, hogy a tó mentén haladjunk ameddig tudunk, és miután ő beleegyezik megpróbálok ismét vízen járni. Kétszer nem sikerül, harmadikra pedig hátulról meglök Kayoko. Tehát mindhárom alkalommal a vízben végzem. De negyedszerre mégis sikerül, bár tényleg sokkal nehezebb mint a fákon való járkálás. Ott csupán annyira kell figyelni, hogy a talpamba vagy más testrészembe irányított chakrával "odaszögeljem" magamat a fához, és ne engedjem el. A víznél egészen más a helyzet. Nem csupán az a lényeg, hogy megtartsam magamat, hanem az is, hogy a talpamból kifelé áramoltassam a chakrát, egyenesen a vízbe, hogy fent is tudjak maradni a víztükrön. Kicsit olyan mintha rásegítenék a felhajtó erőre, sőt, véleményem szerint ez pontosan olyan. A lényeg, hogy végül sikerül elindulnom a vízen, bár a bokámig süllyedek le. Még jobban koncentrálok, és sikerül valamennyivel feljebb emelkednem. Miközben megyek ezzel játszadozom: Feljebb, és lejjebb engedem magamat, ezzel is tökéletesítve a vízen járást, és a chakrám kontrollálását.
Na ide figyelj Takeshi, te az én chakrám vagy, így nekem engedelmeskedsz!! Ajaj, azt hiszem agyamra ment a chakra kontrollom gyakorlása. Fogalmam sincsen, hogy miért éppen a Takeshi nevet adtam a chakrámnak, vagy hogy honnan döntöttem úgy, hogy férfi névvel ruházom fel... Egyáltalán azt sem tudom, hogy mi az ördögért neveztem el a chakrámat, de mindenesetre ettől kezdve így szólítom őt a fejemben. Őt? Basszus ez chakra... Kész, kezdek komolyan aggódni saját magam miatt.

negyedik nap → emlékszem!

– Már csak egy napot kell kibírnom veletek – szólalok meg reggelizés közben. Ma reggel csak fán tudtam gyakorolni, mivel elértük a Fagy Országát, és itt nem éppen akad olyan tó, vagy patak, ami nincsen befagyva. Vagy legalábbis azon az úton, amin mi haladunk, nem esik útba egy sem. De a tegnapi utat végig vízen tettem meg, a tóról egy idő után áttérve egy folyóra, amikor az állóvíznek elértük a végét. Ott volt a folyó torkolata, így nem képletesen értve is vízen lépkedtem egész nap, leszámítva a pihenőket - amiből azért több volt, mint az elmúlt napokban, mert a vízen járás jobban kimerített. Este egy hotelben szálltunk meg a legközelebbi városban, és most az étkezőben reggelizünk.
– Nem fogsz hiányozni – feleli Kayoko.
– Nekem igen – pislog rám Kazushi. Kayoko mérges lesz, Mitsuo csöndben falatozik tovább a szőke lányra pislogva. Szűk szemekkel bámulok rájuk. Észreveszik a vizsgálgatást és mindannyian a tányért pásztázva eszegetnek tovább. Reggeli után odamegyek Kazushi-hoz, aki éppen az őt csodáló Kayoko-nak mutatja meg az új jutsu-ját a teraszon. Odakint csípi a sebes arcomat a hideg szél.
– Kazushi-kun!! Emlékszem rád! – mondom, de hogy őszinte legyek még mindig fogalmam sincsen, hogy hol láttam őt ezelőtt.
– Tényleg? – csillan fel a szeme és el is felejti Kayokot, meg a saját kis bemutatóját.
– Igen... – felelem és a hajamba túrok, hogy csináljak valamit a kezemmel.
– Végre! Azt hittem soha nem jut eszedbe, amikor megcsókoltál az éttermetekben. Akkor meglepődtem, de nem bántam meg – kacsint, és közel lép hozzám.
– MEGCSÓKOLTALAK??! – valószínűleg rémes fejet vághatok, mert Kazushi mintha megijedne tőlem. Vagy csak a reakciómtól. – Hazudtam, amúgy nem emlékszem. De miről beszélsz, én még nem is csókolóztam te idióta! – vágom fejbe. Zavarban van.
– Igen, megcsókoltad, és azóta folyamatosan rólad beszél - feleli Kayoko a fiú helyett, aki még mindig nem képes megmukkanni sem.
– Én nem!
– De. Te. Megcsókoltad – makacskodik Kayoko, szeme villámokat szór.
– Én nem! – ellenkezek továbbra is.
– De igen, ne mondd, hogy nem emlékszel. Én is láttam, Szenilis-kun! – feleli ismét Kayoko. Annyira le vagyok taglózva, hogy nem húzom fel magamat azon, hogy szenilisnek nevezett, és azon sem hogy a kun megszólítást biggyesztette új becenevem mögé, amit fiúkra szoktak mondani.
– Kifelé men... – kezdi Kazushi a tarkóját vakargatva. – ...mentél a... izéből... a kajáldából. Én meg az ajtófélfának dö-dőltem, és, i-i-izé... Odahajoltál, és megpusziltad a számat.
– Én n... – ismételném meg magamat ismét, mintha végképp beakadt volna a lemez, de akkor eszembe jut. Forró, nyári nap volt, és nagyon melegem volt. A legtöbb ember a kinti asztaloknál foglalt helyet, és apa beállított pincérnek. Aznap nem tudtam kikönyörögni, hogy hadd menjek edzeni - akkor még a régi csapatommal voltam - így hát arra voltam ítélve, hogy egész nap csak robotoljak. Éppen kintről hallatszott egy hang, hogy jöjjön már pincér – most már emlékszem, hogy Kiyoko hangja volt. Én meg rohantam kifelé, és megbotlottam a küszöbben. Nagyot fordultam, és elvesztettem az egyensúlyomat, és az ajtófélfának, és az annak dőlt Kazushi-nak estem. Közben igyekeztem nem elejteni a kezemben lévő kaját, szóval a szemem végig azon volt. Felnéztem a fiúra, és akkor vettem észre, hogy az ajkunk kis híján összeér. A kiabálás csak fokozódott, Kiyoko üvöltözött még mindig, nem törődve a többi vendég furcsálló pillantásával. Nem volt időm zavarba jönni, mentem is tovább felszolgálni a kaját.
– Emlékszem – meredek magam elé. – De nem csókoltalak meg te idióta... csak neked estem, mert megbotlottam, és ez a Rinyahercegnő ott üvöltözött - vetek rá lesújtó pillantást miközben Kiyoko-ra mutatok.
– Jaaaa! – felelik egyszerre elnyújtva a szó végét.
– Ja – ismétlem meg, és visszamegyek a hotelbe, ahol Mitsuo érdeklődve pillant rám. Őt is utálom, úgyhogy csak ne érdeklődjön. Minden szó nélkül elmegyek mellette.
Egy fél óra múlva már útnak is indulunk. Nincs már messze Kumogakure, és ennek rendkívül örülök. Összezártak három idiótával, ennél rosszabb útitársakat nem is találhattak volna nekem. Nah szóval: Az egyik egy emberi testbe bújt tyúk, aki mindenkivel képes jól kijönni, kivéve velem. A másik egy idegesítő hülye gyerek, aki csak néha szólal meg, de akkor is csak azért, hogy Kiyoko kedvében járjon. A harmadik pedig szerelmes belém, mert azt hiszi spontán megcsókoltam őt. Egyedül a sensei normalitásában bízom, már abban sem vagyok biztos, hogy én nem őrültem e meg ezektől az idiótáktól. Félkegyelmű bagázs.
A mai nap elég csöndesen telik. Nem tudom, hogy azért e, mert fény derült a nagy titokra, hogy mi történt aznap Kazushival, vagy azért, mert az elmúlt három és fél nap már mindenkinek rendkívüli módon lecsapolta az energiáját. Mind a kettőben van valami igazság, de az első valamiért sokkal ésszerűbben hangzik. És ez gáz, mert egy ninjának azért mégiscsak az utóbbi kéne hogy ésszerűbben hangozzon, és nem a szappanopera szerű hülyeség.
Úton Kumogakure felé ismét a fákon gyakorlok. Meglepően egyszerűen lépkedek rajtuk. Tegnap megküzdöttem a vízen járással, így szinte semmiség a fán járkálni. Ennek ellenére ügyelek, hogy le ne essek, de minden nehézség nélkül mászkálok fejjel lefelé a faágakon. Magamban büszke vagyok erre, hiszen ez már legalább annyit jelent, hogy fejlődtem valamicskét, és hogy valóban javult a chakrairányításom, még ha nem is teljesen tökéletes, mert néha érzem, hogy megingok, és kiver a víz a hirtelen ijedtségben.

ötödik nap → a sensei-t beavatom a ♥i △be

Meglepetésemre utolsónak kelek fel a Fagy Országának határvonalán álló egyik falujában. A többiek már nagyban reggeliznek, amikor én először kinyitom a szememet reggel, és valamiért furcsa érzésem támad. Napokkal ezelőtt mindig én keltem elsőnek, mert akkor szükség volt őrre, ezzel szemben most nem volt rá szükség, mert a szállás falain belül igazán nem történhet velünk semmi. Nem mintha bárkinek fájna a foga három tizennégy éves marhára, egy tizenhat éves geninre, vagy egy konohai jounin-ra, főleg, hogy valószínűleg sírva könyörögnének Konohának az elrablóink hogy fogadjanak vissza, ha valamelyikünket elvinnék – jó, kivéve talán a sensei-t, mert ő még elvileg normális. Meg én is az vagyok, de lassan megfertőznek a pisisek. Elhessegetve ezeket a gondolatokat felkönyökölök az ágyban, és a velem szemben étkező csapatra meredek.
– Ha jól sejtem innen egyedül fogok tovább menni – derülök jó kedvre, és nem is próbálom leplezni lekesedésemet. Olyannyira nem próbálom leplezni, hogy rögtön felpattanok és a levegőbe öklözök. – Ezaaaaz! Végre nem kell Kayoko, és Mitsuo hülyeségeit hallgatnom – vonyítom, mint egy farkas, aki rátalált élete párjára.
– Részemről a nagyobb öröm – kapom meg válaszul Mitsuo-tól, és lesújtó pillantásába meredek.
– Kétlem, Kayoko ugyanúgy nem fog érdeklődni utánad – motyogom alig halhatóan. De csak alig halhatóan, és nem teljesen hangtalanul. A sensei csak magában mosolyog a sarokban, és néhány korábban érkező ninja jelentését olvasgatja, akiknek segíteni fognak a saját kis küldetésük során. Kazushi megint olyan értetlen fejjel bámul, amit már megszokhattam tőle ez alatt a pár nap alatt. Mitsuo elvörösödve néz rám, és nem nagyon mer a mellette ülő lányra pillantani. Egyedül Kayoko lep meg, aki a tőle még nem látott arcát veszi fel, azt a bizonyos “Te meg mi a fenéről beszélsz?”, vagy inkább a “Hol vagyok… Mi a nevem…. Szeretem a banáááánt!” című arckifejezést.
– Nem fontos – legyintek, de nem hagy alább érdeklődésük. Mitsuo hiába próbálja menteni a helyzetet azzal, hogy játszott bénasággal az ölébe önti a tejet, és nem a poharába, társai rá sem hederítenek, csak felém pislognak. Kayoko elfelejt megvetően nézni, és emiatt muszáj önelégülten elvigyorodnom. – Nektek fel sem tűnt, hogy… – kezdenék bele a magyarázatba, de ekkor a sensei kemény hangja üti meg a fülünket.
– Mennünk kell gyerekek. Ayame, el kell búcsúznunk tőled. Nekünk észak felé kell mennünk a határon, míg neked tovább Kumogakure felé, ami észak-nyugatra, már majdnem teljesen nyugatra van innen.
– Tudom – felelem, és rámosolygok a sensei-re, akit eléggé megkedveltem ez alatt a pár nap alatt. Ő volt az egyetlen biztos pont, aki nem idegesített, nem szekált, nem hívott hülye beceneveken, és a többi és a többi. – Köszönök mindent, és további sok sikert kívánok a küldetésükhöz – biccentek felé, aztán megfogom a cuccaimat, és elindulok az ajtó felé.
Már a kis falu vizenyős kövein lépkedek. Itt kevésbé van hideg, mint az ország beljebbi településeiben, és erdeiben. Jég helyett inkább víz van, és eső. Eléggé logikusnak tűnik, hogy a Fagy és a Villám Országának határán viharos idők vannak. Valószínűleg az egész Villám Országában esős az idő, és viharfelhők úsznak az égen. Itt nincs elég hideg ahhoz, hogy a jég és a hó megmaradjon, szóval csak eső marad. Nem tudom mi alapján sorolták be ezt a Fagy Országához tartozó falva közé, de mindegy is, a lényeg, hogy nemsokára még közelebb érek a képzés helyszínéhez. Sőt, minden lépésem közelebb visz hozzá.
Ekkor egyszer csak Okura-sensei terem előttem egy pukkanás kíséretében. Meglepetten pislogok rá.
– Valamit elfelejtettem volna? – kérdezem.
– Csak szerettem volna megkérdezni, mire jutottál a geninjeimmel kapcsolatban – mosolyog rám. Cinkos mosoly van az arcán. Nem tudom mire akar kilyukadni, ezért kissé gyanakvó pillantással meredek vissza rá.
– Öhm… hát nagyon… okos gyerekek – vakarom meg a tarkómat, de aztán nagy sóhaj hagyja el a számat. – Na jó, nem hazudok. Ők a világ gyökerei. A falra másztam már tőlük – javítom inkább ki magamat.
– Számítottam rá, hogy ezt mondod – mosolyodik el. – Úgy értem, a szerelmi ügyeikkel kapcsolatban.
Na ez letaglózóan hat rám. Hatalmas szemekkel nézek rá, és olyan nagyokat pislogok, hogy a szempilláim forgószelet idézhetnének elő.
– Hé! Okura-sensei! – bámulok még mindig, mint borjú az új kapura.
– Lehet, hogy a tanáruk vagyok, de ettől még én is észre vettem néhány dolgot. De csak annyit, hogy Mitsuo-kun mit gondol Kayoko-chanról. Érdekelne, hogy te mit vettél észre.
– Maga nem komplett – bukik ki belőlem, de csak nevet ezen. Valószínűleg tisztában van vele, hogy tényleg fura helyzetbe hozott most engem.
– Gondolom te nem érted. Ha harcra kerül sor, akkor nyilvánvalóan úgy fognak cselekedni, ahogy azt az érzelmeik parancsolják. Az fogja őket irányítani. Ezért szeretném tudni, hogy ki kibe…
– Ne aggódjon. Ha választásra kerül sor, nem fognak választani egymás között. Kayoko szerelmes Kazushi-ba, ezért volt rám annyira mérges, mert ő meg azt hitte, hogy megcsókoltam. Mitsuo pedig szerelmes Kayoko-ba, de tudja, hogy a lány Kazushi-ba szerelmes. De nem kell aggódnia, nem ők az egyetlen csapat, amiben ilyen érdekes szerelmi háromszög van. Ha választaniuk kell, hogy melyik csapattársukat mentik meg, nem fognak választani, mindkettő csapattársukat meg fogják menteni. Ez nem ezen múlik, ne aggódjon feleslegesen Okura-sensei – motyogom és nagyot sóhajtok. Ez az ember is paranoiás. – Most viszont tényleg ideje elbúcsúznunk. Viszlát, Okura-sensei! Vigyázzon a geninjeire! – kacsintok, és folytatom az utamat a hátamra vetett táskámmal. Okura-sensei végleg búcsút vesz tőlem, és egy halk pukkanás kíséretében eltűnik. Valahol hallom Kayoko hangját, aki üvöltve rászól valamelyik fiúra, hogy ne leskelődjön, miközben öltözni próbál.
Elmosolyodok. Végül is, annyira nem volt rossz. Mert borzalmas volt!