Hikari Ayame

defektes banda
a két idióta, meg a 15 éves Hikari Ayame nevű lány kalandjai

- Jiro! Te perverz kislány, ne nyúlkálj már a fehérneműs fiókomhoz! – Dobom neki a szőke fiúnak a kezemben lévő fésűt, ami postagalamb nélkül repül el hozzá. Megpróbál elhajolni - hiszen rögtön gondolja, hogy neki fogok vágni valamit, ami a kezem ügyébe kerül -, de nem jár sikerrel. Inkább lefejeli a szekrényt, fájdalmában nyikkan egyet, majd mire felegyenesedik, és pofán találja a fésűm. Ez a dobás száz pontot ért. Csak úgy koppan az üres fején.
- Hülye vagy? Jó érzés másokat kínozni? - pislog rám ártatlanul.
- Jó érzés mindig a fehérneműimhez tévedni? - kérdezek vissza. Közben egy szadista énem azt suttogja: Még szép hogy az!
- Hülye vagy? Még szép hogy az! - ad hangot a szadista énemnek Jiro, mire újabb kezem ügyébe került tárgy röpül a feje felé, hátha a rövid és szánalmas élete során egyetlen kifejlődött agysejt kiesik a fülén, és még hülyébb lesz, mint eddig. De vagy szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre nem vágódik neki a felé hajított könyv, pedig az aztán kilapította volna az agya helyét. Ehelyett egy pukkanással megjelenik a szobámban a sensei. Egy pillanatra azt hiszem nekicsapódik a Hogyan Mossuk Kedvencünk Szőrét című ismeretterjesztő könyv, amit én csak a zsebkutyák és retikülmacskák használati utasításának hívok, de a sensei egy mozdulattal elkapja a levegőben a felé repülő gyilkos fegyvert, és kinyitja a drótszőrű kutyáknál.
- Nekünk van drótszőrű kutyánk. Az a neve, hogy... - szólal meg a sarokban egy könyvet bújó Haru, de túl jelentéktelen a felszólalása ahhoz, hogy figyelmen kívül ne hagyjam. Ő a másik csapattársam, szemüveges és Jiro legjobb barátja. Az akadémián osztályelső volt, de csak elméletben, mert inkább okos, mint erős. És inkább stréber, mint okos.
- Mi a vita tárgya defektes banda? - teszi fel a kérdést most is olyan unottan, mint bármikor máskor, aztán beletúrva rövid és vörös hajába a drótszőrű kutyák használati utasítását olvasgatja.

Spoiler:

- Daichi-sensei! Hova tűnt? - szűrődik be a szobámba az ablakon keresztül pár sikítozó lány hangja. A fiatal, jóképű, és nemmelesleg ellenállhatatlan sensei-t gyakran követik plátói szerelmükkel a lányok, rám meg villámló szemekkel bámulnak, mintha tehetnék róla, hogy én kaptam őt mesteremnek. Én viszont ha ránézek a sensei-re csak az jut eszembe, hogy megint adni fog valami olyan feladatot - ami szerinte hasznos, hogy jó shinobikká váljunk, de amúgy csak lusta hasznos dolgot tanítani - amit hét betűvel tudok majd jellemezni: U. N. A. L. M. A. És most figyelj: S. Úgy vélem a sensei még túl fiatal. Most vagyunk tizennégy évesek, ő pedig ha van húsz éves, akkor lehet, hogy sokat mondok. De persze nem illik megkérdezni egy nőtől, hogy hány éves. Tudom, hogy nem nő, de a beszélgetés a következő módon szokott lezajlani, ha ezt a témát hozzuk fel:
- Sensei, Ön hány éves? - kérdezzük mi, tanítványok.
- Hmm, ez a kérdés gyakran felmerül a mindennapi életben. De tudnotok kell, hogy nőktől soha ne kérdezzetek ilyet.
- Tudjuk - vágjuk rá kórusban.
- Akkor jó - bólint.
- De... - ellenkeznénk.
- Akartok jégkrémet enni?
- Igeeen!
- Akkor vegyetek nekem is.
És ennyi. Tehát mivel mindig eljátssza ezt velünk - csak néha a jégkrém helyett Ichiraku ramen-re, más édességekre, vagy italra hívatja meg magát - ezért nem tudjuk máig sem, hogy mennyi idős.
- Jiro meg akarja nézni a fehérneműimet - fonom össze karjaimat a mellkasom előtt, és mérges pillantásokat vetek Jiro-ra.
- Jiro! Nem nyúlkálunk a nők fehérneműihez! - szidja meg tanítványát a sensei, aztán tovább olvasgatja a drótszőrű kutyákat. - Ayame viszont még csak lány. Szóval nyugodtan nézd meg - legyint és belemerül az olvasmányba. Erre Jiro nyomban nyúl is szekrényemhez. Elönt a düh, és orrba verem a fiút. - Ayame, ne legyél már olyan erőszakos - morogja Daichi az orra alatt, de egy pillantást sem vet az arcomra, ami a paradicsom színét lopta el.
- Daichi-sensei. Minek veszekedni, ha verekedni is lehet? - teszem fel a kérdést. És az egyetlen dolog, amivel fel lehet kelteni a sensei érdeklődését, és amitől nem unatkozik... Az csakis a verekedés, és a harc.
- Verekedni akarsz? - csillan fel a szeme és el is felejti a könyvben olvasott drótszőrű kutyát.
- Nem! - vágom rá azon nyomban. Nem egyszer fordult már elő, hogy laposra vert a saját sensei-em, mert kiprovokáltam belőle a harcot. Most azonban az egész csapat az én szobámban ácsorog... Mindig elszívják a friss oxigént, mindig az én szobámban kell bandázni... Esküszöm ráírom a levegőre a nevemet, csak hogy tudják, ez a hely az enyém. - Jól van Daichi-sensei, most már elmondhatja.
- Mit?
- Miért van itt? - kérdezi Haru egyszerűen és kurtán.
- Ó, még nem mondtam? Van egy küldetésetek.
- Örülök, hogy találkoztunk Sensei. További szép napot! - vágjuk rá kórusban, majd mind a hárman egyszerre a szobám ajtaja előtt termünk, és valószínűleg mindjárt jön a vita, hogy ki menekül ki rajta elsőnek, mert ilyen esetekben nem érvényes a "hölgyeké az elsőbbség" nevezetű illemszabály.
- Most mi van? - ásít egy hatalmasat Daichi-sensei, és a tarkóját vakargatja.
- Elegünk van a béna "kutyasétáltatós", meg "macskaelfogós", meg "odaégett tepsi mosogatós" küldetésekből sensei - felelem és tenyereimet a két oldalamon lévő fiú arcába nyomom, hogy azzal taszítsam el őket az ajtótól, mert én akarok elsőként kijutni rajta.
- Kár... Pedig ez egy S szintű küldetés - ásít még egyet, aztán vállat von. - Sebaj, akkor elvállalom egyedül...
- S szintű küldetés? - Mind a hárman a mesterünk lába előtt pitizünk, mint a világ legaranyosabb háziállatai.
- Nem vagytok aranyosak - jegyzi meg a sensei. Aztán elmosolyodik. - De gondolom nincs más választásom... Menjünk

tárgyalás/1 → gyerekcsősz helyett bébiszitter

Szóval ez lenne az S szintű küldetés...
A Hokage hatalmas épületének aljában ácsorgunk az árnyékban. A nap jócskán a horizont fölött jár már, lassan delelésbe kezd, de addig ha jól sejtem van még egy-két óra. Mindenesetre ádázul süt, lassan lángba borítja a napon hempergő Jiro-t. Az arca már igencsak vöröslik, mert legalább egy órája ott sütteti a hasát a napon. Haru a földön ücsörög az árnyék adta hűvösben. Én vagyok az egyetlen aki egyszer a napon, aztán az árnyékban várakozik idegesen. Fel-alá járkálok, néha megbotlok Jiro lábában, aki véletlenül pont elém rakja azt egy óvatlan pillanatban, ilyenkor üvöltök egy sort, majd tovább rágódok a történteken magamban.
- Beszéltem a Hokage asszonnyal. - A sensei egy órával ezelőtti szavai még most is a fülemben csengenek. Nem tudom mi miért nem mehettünk be Tsunade-sama irodájába, akit rettenetesen csodálok gyógyítói képességéért, és mindenáron azt akarom, hogy felfigyeljen rám. Daichi-sensei egyedül ment be, és egyedül jött ki. - Azt mondta, hogy a feladatotok testőrködés lesz. A Tűz Országán belül él egy dúsgazdag ember, akinek az unokahúga Konohában él. Őt kell elkísérni a Tűz Országának Kikötővárosába. Egyelőre még nem érkezett meg a kislány, de percek kérdése és itt lesz. Addig várakozzatok az épület előtt. És mielőtt ellenkeznétek... Ez a küldetés rettentő veszélyes. Az életetek árán védelmeznetek kell a lányt, banditák, S szintű bűnözők, és más veszedelmes emberek fognak rátok támadni. - És ennyi. Nem mondott többet. Csak még azt, hogy nem tart velünk, egy másik létfontosságú küldetés vár most rá, ahova nem mehetünk vele. Nem is számít ez most semmit. Ha végrehajtunk D rangú geninekként egy S szintű küldetést... Meg is kaphatjuk a chunin rangot. Szóval gondolataimba merülve lépkedek a forró kőről a hűvösre, a tűző napról az árnyékba, és vissza. Ahhoz képest, hogy percek kérdése, hogy ide érkezzen az a lány, már egy teljes órája várjuk felbukkanását, de eddig se híre se hamva.
Aztán egyszer csak feltűnik egy lány a láthatáron. Felénk szalad, a haja és a vállára akasztott táska csak úgy száll mögötte. Körülbelül velünk egyidős, tizenöt éves. A haja lila színű, egy rózsaszín hajpánt ível benne. Egy gyöngy lóg a nyakában, le merném fogadni, hogy egy rengeteg pénzt érő igazgyöngyöt látok. A csizmája a térde fölé ér, miniszoknyát visel, és rózsaszín-lila kockás felső van rajta. Az egész csaj... olyan szép. És igen, az alakjától kezdve a megjelenéséig, milliószor nőiesebb és szebb, mint én. Ha meg az alakjáról beszélünk... Jól van, lány vagyok, de még a vak is észrevenné azokat a formás domborulatokat ott elől. Mintha valamelyik magazin címlapjáról kelt volna életre az elbűvölő leányzó. Felénk integet. Ez pedig annyit jelent, hogy ő az a lány, akit kísérnünk kell. Bevallom, egy hároméves csöppségre számítottam, aki azért késik, mert még nem rendezte le a tea délutánozást a plüssmackóival. De biztos a fürdőszobában volt egészen eddig, hogy rendbe tegye a már amúgy is tökéletes sminkét. Bármennyire is kedvesen néz felénk, én felveszem a közömbös arckifejezésemet.

Spoiler:

Harura pillantok, aki már észrevette a felénk közeledő nagysasszonyt. Jiro még mindig arccal az égnek, csukott szemmel fekszik a földön, mint aki ott helyben megdöglött. Én a Haru melletti padot foglalom el teljes egészében, amire akkor telepedtem le, mikor már nagyon meguntam a fel-alá járkálást. Haru kissé elpirul a mesébe illő lányka láttán, leesik az állam. Haru soha nem érdeklődött lányok iránt. Nem azért mondom, mert a saját neméhez vonzódik, vagy ilyesmi. Hanem mert soha nem akart bevágódni egyetlen egy lánynál sem - és fiúnál sem ha már itt tartunk. Mindig nagyon tartózkodó volt, soha eszébe sem jutott, hogy a szerelmen gondolkozzon. Ezért bírom őt annyira. Amikor vele megyünk valamerre a faluban, akkor soha nem jön szóba ez a mindkettőnk részéről kényes téma, hiszen engem sem izgat túlzottan ez az egész. Számomra csak a shinobi-k izgalmas világa a fontos, csak ez érdekel. Erre készülök kiskorom óta. Ilyen Haru is. Nem lusta tanulni, vág az esze, mint a borotva, és mindent tud a shinobikról. Nem olyan messze földön is híres stratéga, mint Nara Shikaku vagy az ő fia, de Haru mindent tud a shinobikról, ő egy mintadiák volt az akadémián is. Ezzel szemben Jiro... Jiro más mint Haru vagy én. Ő egy lánynál automatikusan bepróbálkozik, perverz gondolatai vannak, és hülye. Haru nem áll fel bemutatkozni vagy hasonló, én is némán várom amíg a lány a közvetlen közelünkbe nem érkezik. Na várjuk csak meg, amíg Jiro észreveszi ezt a lányt. Rögtön jön a cuki fiú szövege. Blöee. Hatalmas sóhaj hagyja el a számat.
- Ha ennyire unatkozol inkább feküdj ide mellém - pislog rám Jiro, és elvigyorodik lesújtó pillantásomat nézve. Helyettem az ekkor odaérkező lány válaszol.
- Én is lefekhetek? - kérdezi mézesmázos hangon, és megáll a földön fekvő fiút mellett, árnyékot vetve rá. Jiro felpillant rá. Vagyis nem pontosan rá pillant fel, az első amit észrevesz, az valószínűleg a lány szoknyája alatt van. Merész dolog Jiro felé miniszoknyában odaállni, de ő tudja. A lesújtó pillantásomat most már az ismeretlen lánynak címzem.
- Inkább ne. Elég kényelmetlen. Egy magadfajta lánynak egy kényelmes padon biztosítok helyet, mintsem a földön. - Au, ez fájt. Nem mintha érdekelne Jiro szentbeszéde, de akkor is fájt. Vajon mit takar a "magadfajta" szó?
- Amint látod a padon én fekszem. Nem adok helyet senkinek - jelentem ki teljesen monoton hangon, és még kényelmesebben elhelyezkedek.
- Irigy drótszőrű kutya - morogja Jiro, és leül a padra. Jobban mondva rám. Egy pöppet sem zavarja, hogy én fekszek a padon, ő boldogan rátehénkedik a sípcsontomra, ami azon nyomban sajgásba is kezd alatta. Nem jó helyet talált. Ha még a combomra ülne, az talán nem fájna. De valószínűleg sejti, hogyha nem fájna, akkor lelökném azon nyomban, így viszont próbálok nem izegni-mozogni, mert a végén eltöri a lábamat ez a barom.
- Nekünk van drótszőrű kutyánk - ismétli meg egy órával ezelőtti mondatát Haru, és most sem tudom, hogy miért kéne figyelnem erre a mondatra. Mintha érdekelne a kutyája.
- Tudjuk. És az a neve, hogy Szopi - jegyzem meg tudálékosan, kissé elfojtott hangon, mert tényleg fáj a lábam.
- Szopi? - Jiro felnevet. - Hülye vagy? Az Szupi! - javít ki, és nyilvánosan kiröhög.
- Te gyökér. Az Szopi. Ugye Haru? - kérdezem tőle ellentmondva a szöszi fiúnak, és még soha nem érdekelt ennyire az ostoba kutyája.
- Szopi? Milyen név az, hogy Szopi? - vitatkozik tovább Jiro.
- Pont olyan, mint a tiéd.
- Akkor mostantól hívhatlak téged is Szopinak? - forgatja a szemét.
- Azt mondtam volna, hogy olyan mint az enyém? Kettyós.
- De mi az a Szopi? Ilyen név nincs.
- De lehetne. Például a gyerekek is szopiznak, amikor szopják az ujjukat - felelem, és még be is mutatom, és a számba veszem a hüvelykujjamat. Jiro csak elvigyorodik, nem felel. De ez a vigyor... Idióta perverz. Gondolhattam volna, hogy a szopiról neki nem az ötévesek jutnak eszébe.
- Hé, te perverz! Hogy mersz ilyenekre gondolni két nő jelenlétében? - visítok, és próbálom elérni a fejét, hogy leüthessem.
- Ayame, ez egy tök természetes dolog - szól bele Haru szürkén.
- Téged ki kérdezett Haru? - sandítok rá bosszúsan, és az is meglep, hogy tudja mire gondol a rajtam tehénkedő fiú.
- Amúgy is. Mi az hogy két nő? Csak egyet látok - vigyorodik el Jiro, és a lányra néz, akinek a jelenlétéről meg is feledkeztem. - Szorítottam helyet - szólal meg, és megpaskolja a saját lábát.
- Nem. Jiro, ezt most nem gondolhatod kom... - ellenkeznék, de addigra már késő. Újabb negyven kilóval terhelik a sípcsontomat. A szám valami káromkodást tátog, de nyekergésnél több nem jön ki rajta. Jiro úgy tesz, mint valami úriember, csak épp nem velem. Észre sem veszi, hogy megkínoz, így hát már ütögetem a combomat, és a lábfejemmel nyomkodom a másik oldalról a combját, de csak nem figyel fel rám. Végül felhúzom magamat ülő helyzetbe, és a csevegő gerlepár felé kapok. Eredetileg Jiro a célpontom. Meglendítem a karomat, az öklöm pedig úgy repül felé, hogy félő amint az arcába találok eltöröm az orrát. De Jiro nem hülye. Rögtön észreveszi a támadásomat, és elhajol. Így a kezem atombombaként közelít a lány szép arcocskája felé. Próbálom megállítani, nem, nem üthetem meg azt, akit meg kell védenünk. Ez egy S szintű küldetés, egy gazdag vénember gazdag unokahúgáról van szó. Haru ijedten pillant Jiro-ra, aki most már talán megbánta, hogy elkapta a fejét. A következő pillanatban pedig...
Vér csöpög a lány ölébe. Tényleg sikeresen eltörtem volna az orrát, hogy ilyen bőségesen patakzik belőle a vér?
Aztán feltűnik valami. A fájdalom. Mégpedig a jobb karomban, amivel próbáltam megütni Jiro-t. Amit eddig a lila hajú lány vérének hittem, az az enyém. Az én vérem csurog a lány ölébe, mintha egy nyitott csap lenne. Az orra sértetlen, ahogy az egész arca. Az alkarom közepéből alul... Egy kunai áll ki. A karomba hasító fájdalom elfeledteti velem a sípcsontomat. De nem szökik könny a szemembe, és még csak meg sem nyikkanok. Annyira letaglózóan hatnak rám a történtek, hogy fogalmam sincsen hogyan kéne reagálnom. Jiro tágra nyílt szemekkel bámul a karomra, amiből kiáll a kunai, Haru pedig a földről bámulja mozdulatlanul a kunaion végigfutó vérpatakot ami onnan a lányra folyik tovább. Egy percig mozdulatlanul ülök.
- Heh? - töröm meg a csendet ezzel a rendkívül értelmes megnyilvánulásommal.
- Sajnálom... Ayame, igaz? - pillant rám kedvesen a lány. Még közömbös fejet is elfelejtek vágni meglepettségemben. Ő volt? Ő állította bele a kezembe a kunait? Másrészről pedig nem hiszem, hogy ez lenne a legalkalmasabb pillanat a bemutatkozásra. Azért bólintok. Aztán újra végigjátszom magamban a történteket. A karom lendült, és egyenesen Jiro-t akartam eltalálni, de ő elhúzta a fejét, így az öklöm a lány orrát vette célba. Nem tudtam már megállítani a lendületet. De még mielőtt hozzáérhettem volna egy ujjal is a lila hajúhoz, az hirtelen felemelte az öléből a kezét, és alulról beleszúrta a kunait az alkaromba, hogy megálljon a kezem a levegőben. Épp, hogy csak egy hajszál választ el a lány arcától.
- Csak megijedtem. Azt hittem megütsz, így a Jiro combján lévő kunai-tartóból gyorsan előkaptam egy fegyvert. Ösztönösen cselekedtem, nem akartam ártani neked - mentegetőzik, de nem látom az arcán a megbánást. Egy kicsit sem. Kedvesen mosolyog ugyan, de semmi jelét nem mutatja annak, hogy nem szívesen vagdalta fel a karomat, mintha egy füstölt szalámi repült volna felé. Mintha még kárörvendő is lenne.
- Ugyan. Meg se kottyant - nyugtatom meg, és visszamosolygok rá. Ettől persze csak düh csillan a szemében. Természetesen hazudtam. Igenis megkottyant rendesen. Fáj. Lüktet. És olyan szinten viszket az öklöm, hogy nagyon nehezen tudom megállni, hogy mégis csak orrba verjem. De csak megemelem a másik kezemet - amit azon nyomban árgus szemekkel figyel - és nem bántom, hanem megfogom a kunait, és egy határozott mozdulattal kirántom magamból. Mintha nem fájna. Mintha nem lüktetne. Mintha nem viszketne az öklöm. A fiúk az egészből annyit látnak, hogy meg van beszélve a dolog, és nem haragszunk egymásra. De az a helyzet, hogy... Én mért nem jövök ki soha a lányokkal? Valószínűleg, mert baromi idegesítőek. Ő meg még az átlagnál is idegesítőbb az álszent viselkedésével, amin nem látnak át a többiek. Mondjuk mert őket nem próbálja felszeletelni egy kunaial. - Mennünk kéne - töröm meg végül a hosszan elnyúló csöndet, és jelentőségteljesen a rajtam trónolókra pillantok. Jiro rögtön elkezd felállni, így a lány is kénytelen. Nem köszönöm meg nekik, mivel nem látom értelmét. Jiro arcáról sajnálkozást olvasok le, de úgy teszek, mintha észre sem venném. Az a helyzet, hogy most már rájött, kicsit sem vicces engemet szívatni folyamatosan. Eljött az a pont, hogy komolyan vegyem. Ez egy S szintű küldetés. Komolyan kell vennünk.
Útközben beugrunk a kórházba. Egy szanitéc ninja hamar begyógyítja a mély sebet, és kötést is rak rá. Végül én szótlanul haladok tovább Haru mellett, aki mellett pont azért jó menni, mert nem beszél. A lány, akit útközben kiderült, hogy Miunak hívnak, Jiro oldalán sétálgat és a fiúval cseverészik. Hosszú napnak nézünk elébe, gondolom, és egy gondterhelt sóhaj hagyja el a számat.
- Azt hittem gyerekcsőszök leszünk - szólalok meg. Jiro rögtön kapcsol, hogy végre felocsúdtam a sértődöttségemből.
- Ehelyett bébiszitterek lettünk - vigyorodik el. Nem értem.
- He?
- Ugye Bébi? - karolja át Miut, és ekkor már leesik, hogy hogy érti. Persze gondolhattam volna, hogy ez megint az ő csajozós dumájának egy előkészítő mondata lesz. Miunak viszont úgy tűnik, hogy tetszik, mert aranyosan kuncog. Úgy döntök visszaesek a sértődött depressziómba, és ismét több óra hallgatás vár rám.

tárgyalás/2 → defektes banda

Lassan négy órányira voltunk Konohától keleti irányban. Eddig egy támadás sem történt, aminek nagyon örülök, mert félek, hogyha megjelenik valami bűnöző, akkor odaadom neki Miut, hogy vigye csak, ingyen van. És tényleg négy órája egy mukkot nem mondtam. Még Harunál is hallgatagabb vagyok, ami nagy szó, mert ő óránként mond valami a drótszőrű kutyájáról, akinek mellesleg eldöntötte, hogy nem mondja el a nevét. Megnéztem a térképen, és legalább két nap mire odaérünk a Kikötővárosba, ebben a tempóban. Futni pedig nem fogunk tudni, ez holt biztos, Miut nem fogom tudni rávenni, hogy haladjunk inkább futólépésben. Szóval muszáj a teknősök sebességével haladnunk. Halleluja.
- Már nem is érdekel a drótszőrű kutyám, mi? - szólal meg megint Haru, megint az ostoba kutyájáról hablatyolva.
- De. Hogy hívják? - vágja rá Jiro.
- Nem. Engem nem érdekel - teszem hozzá. Haru szomorúan pislog rám, nem szereti ha nem vagyok jó kedvemben, míg Jiro csak vigyorog, reméli, hogy azzal fel tud dobni. Viszont nem tud.
- Azért nem érdekel, mert még mindig abban a hitben élsz, hogy Szopi nevű kutya létezik - kezd vitába és a tarkójára teszi a kezét. Séta közben napozik.
- Ja. Lehet - vonok vállat, rám nem jellemző módon nem kötök a másikba. Lehet hogy azért nem, mert most legszívesebben egy bizonyos személybe kötnék bele, akit úgyis megvédenének. És akkor megint én lennék a szemét, mert belém döfnek valami fegyvert.
- Na jól van, ki vele, mi bajod?
- Semmi.
- Aha, persze. Megjött a havi, vagy mi?
- Jiro, ne kérdezz ilyen dolgokat egy lánytól. Semmi közöd hozzá.
- Szóval igen.
- Nem! - üvöltök rá és először emelem fel a hangomat. Megtorpanok, villámokat szóró szemekkel nézek rá. Előveszek négy shurikent, mire Jiro ijedten pillant rám, nem hisz a szemének. Ez a hülye tényleg nem vette még észre? Haru bezzeg rögtön kapcsol. Száznyolcvan fokos fordulatot veszek, és eldobom a négy shurikent tizenkét óra irányába. Egy farönk hull a földre, a benne álló négy shurikenemmel együtt.
- Kawarimi. Basszus - morgom, mire Jiro akcióba lendül. A támadó pont a Miu melletti fánál jön elő, és azon nyomban nekitámad a védtelen lánynak. Jiro veszi az adást, ő áll a legközelebb hozzá. Rögtön a leblokkolt Miu elé ugrik, előkap egy tekercset.
- Sougu: Kaien Geki - mondja ki a jutsu nevét, mire pukkanás kíséretében egy hatalmas buzogány kerül a fiú kezébe, a tekercs lassan lehullik a földre. Jiro rögtön harcba kezd az ellenfél férfival. Az ellenfél erősebb nálunk. El tudnám képzelni, hogy valóban egy S rangú shinobi. Valamiért ismerősnek tűnik pedig nem látom az arcát, fekete ruhát visel és maszk van rajta... Mintha már láttam volna harcolni. A mozdulatai... És a jutsu amit használ.
- Denpō Sekka - harsogja az ismerős hang, és a kézjelek után a földre csap. Ismerem ezt a technikát. Nem egyszer játszották már el velem. Velünk. Amíg a támadó az egyik ellenfelével harcol, addig a másikat támadja meg egy távolsági jutsu-val, aki védelmező pozícióban áll a védett személy előtt. Ahogy a földre csap, és egy villámot indít el a föld alatt, ami addig fogja sokkolni az ellenfelet, míg az el nem ájul. De miért olyan ismerős nekem ez az egész? Mindenesetre felkapom Miut, aki túlzottan is le van sokkolva a támadástól, és elrugaszkodom a földről. A legközelebbi fára ugrok, és egy vastagabb ágra rakom a lányt.
- Itt várj - parancsolok rá kemény hangon, neki pedig nem áll szándékában vitatkozni. Leugrok, és visszaállok Haru mellé. Ő is felugrott, így megmenekült a támadó villám elemű jutsu-jától.
- Mit vettél észre? - kérdezi Haru.
- Szerintem ugyanazt, amit te - motyogom vissza, és előkapok egy kunait, majd beszállok a harcba. - Kemuri Bunshin no Jutsu - mondom a jutsu nevét, mire még két Ayame megjelenik mellettem. A különbség az, hogyha őket megtámadja az ellenfél, akkor füstté robban szét a két klón. Mindkét klónt átváltoztatom a Henge no Jutsu-val Jiro-ra. Haru mögülem a földhöz vág egy füstbombát. Jiro rögtön veszi az adást. A füstbomba szétrobban, a két klónom az ellenfél közelében marad, Jiro pedig a Kawarimivel helyettesíti magát. Én hátraugrok Haru-hoz. Jiro Miu mellett terem a fán.
A füst lassan feloszlik, és a két füst klón Jiro ott áll az ellenfél előtt a földön közöttük a buzogány, amit az igazi fiú otthagyott.
- Azt hiszitek bedőlök egy füst klón jutsunak? - teszi fel a költői kérdést a támadó. Magamban nevetek. Máris bedőltél neki, mert kettő van. - Hát jó. Melyik lehet az igazi? - A támadó nekitámad az egyik Jiro-nak. Füst száll fel. Elvigyorodik, és nekitámad a másiknak. Az is füstté robban. Belevetem magamat a nagy füstbe. Mivel jobb az érzékelésem az átlagnál, ezért könnyen rátalálok a füstben. A kezemben lévő kunait beledöföm, de... egy pukkanás kíséretében eltűnik. Egy... egy árnyékklón? Tényleg magasabb szintű shinobival állunk szemben. De akkor hol van az igazi? Mögöttem. Már fordulnék meg, és nekiesnék az igazi ellenségemnek, de addigra egy kunait tart a nyakamhoz. A füst lassan felszáll. Haru elkerekedett szemmel nézi, ahogy tússzá váltam.
- Aya... - nyögi. Jiro is előjön a lombok közül.
- Engedd el. Mi dolgod vele? - kérdezi.
- Hhöh... Hogy mi dolgom vele? Őszintén? Semmi. Nektek sincs dolgotok velem. Adjátok át a lányt, és akkor nem nyírom ki őt.
- Francokat - morgom az orrom alatt, és szégyellem, hogy pont engem kapott el. Közelebb nyomja a torkomhoz a kunait. Talán jobb lenne csöndben maradni.
- Akkor vége az életednek kicsi lány. - Hallom a hangján, hogy vigyorog.
- Oké. Csak tessék. Ha voltam olyan idióta, hogy hagytam magamat elkapni, akkor teljes nyugalommal ki lehet nyírni - jelentem ki erőteljesen. - Jiro, Haru, menjetek tovább. Siessetek, próbáljatok elmenekülni. Olyan helyre menjetek, ahol biztonságos.
- Hülye vagy? Nem megyünk - ellenkezik Jiro.
- Indulj már meg! - üvöltök rá torkom szakadtából.
- Milyen megható... - dünnyögi mögöttem kárörvendően az ellenfél. - De egy lépést tesztek, és elvágom a torkát. Utána pedig ti jöttök... defektes banda.
Síri csönd, és hullaszag. Inkább csak az előbbi. Haru elmosolyodik, rám mosolyog. Jól sejtettük. Jiro nem érti miért mosolygok vissza Haru-ra. Szerintem a saját nevét sem tudja a hülye gyerek. Ahogy harcol. A villám elem. A stratégia. Erősebb nálunk. És ez a megszólítás... defektes banda. Kire emlékeztet? Na kire?
- Menjetek tovább - szólalok meg halál nyugodt hangon. - Daichi-sensei úgysem fog kinyírni - vigyorodok el. Jiro úgy néz rám, mint aki megőrült.
- Hülye vagy? Miről beszélsz?
- Jiro, ne kérdezgesd már folyton, hogy hülye vagyok e! - kiabálom idegesen.
- Hülye vagy? Mért ne? - vigyorodik el.
- Nem! Vagyok! Hülye! Te nem vetted észre, hogy a saját sense-ünkkel harcolunk, te gyökér, te hülye - kiabálom. Daichi-sensei elenged, és leveszi a maszkját.
Nem kezdünk magyarázkodásba Haruval. Most nem számít, hogy hogyan, miképpen, mikor vettük észre, hogy a támadónk a sensei. Inkább az a kérdés érdekel minket, hogy mi a fenéért támadott ránk Daichi-sensei.
- Magyarázatot követelünk! - fonom össze a karomat a mellkasom előtt, és villámokat szóró pillantásokat vetek a senseire. - Azt ne mondja, hogy ez az Ön küldetése - méregetem megrendítő arckifejezéssel.
- Csak teszteltelek titeket - vakarja meg zavartan a tarkóját, és egy műmosoly kíséretében búcsút int. Intene, ha nem ragadnánk rögtön mind a hárman karon.
- Nem megy innen sehova Daichi-sensei, amíg nem ad normális magyarázatot - folytatom tovább a kihallgatást, és próbálok minél ijesztőbbnek tűnni. A sensei-t persze ez nem hatja meg túlzottan, ami azt illeti őt semmi nem érdekli, csak a harc. Biztos örült, hogy harcolhatott velünk, és kis híján kinyírhatott.
- Hát csak... S szintű küldetésre kell egy S rangú ellenfél is nektek - mutat magára a hüvelykujjával, aztán maga elé tartja a kezét, felfelé a hüvelykujjával, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. bennem kezd felmenni a pumpa.
- Ezt hogy érti? Azt akarja mondani, hogy hazudott nekünk? - kérdezi Haru, aki szerintem már Konohában rájött a turpisságra.
- Mi? Mi az hogy hazudott? Miről beszél? - szól bele a háttérből Miu, aki úgy ácsorog ott, mint aki mindjárt bepisil.
- Ő a itt Daichi-sensei - mutatok rá a sensei-re.
- Ennyire én is rájöttem - morogja vissza. Tényleg pisilnie kell.
- De okos vagy - mosolygok rá kedvesen, aztán visszafordulok a többiekhez.
- Harunak igaza van. Tényleg átvertelek titeket. De csak mert folyamatosan nyafogtok, hogy ti csak D szintű küldetéseken vesztek részt. Így hát kénytelen voltam azt hazudni nektek, hogy ez egy S szintű küldetés, hogy komolyan vegyétek Miu-san védelmezését. Átmentetek a vizsgán. Hasta la vista! - és egy pukkanás kíséretében eltűnik, mi hárman pedig a levegőt fogjuk, ő már nincs a karmaink között.
- Ilyen nincs. Ez tök kretén - motyogom. Kiszedem a harc elején eldobott négy shurikent a farönkből, visszaszolgáltatom a tartóba, majd ismét nekivágok az útnak. De akkor vajon... Mi volt az eredeti sztori, amit mondott a Hokage asszony?

tárgyalás/3 → az eredeti küldetés

Eldöntjük, hogy este megállunk egy fürdőben, és ott töltjük az éjszakát. Végül kénytelenek vagyunk úgy aludni kettesével egy szobában, hogy Jiro és Haru, meg Miu és én legyünk egy szobában. Bosszantó, de sajnos így kell lennie. Lányok a lányokkal, fiúk a fiúkkal. Ez így van rendjén. Sötétedéskor lefoglaljuk a szobákat, így a pénztárcám jelentősen kiürül. De hála az égnek holnap ilyenkor már a Kikötővárosban leszünk, és nem kell többé költenem a pénzemet. Miu igazán finanszírozhatná a szállást, ha már olyan nagylelkűek vagyunk, és elfogadtuk ezt a gyökér küldetést, de van egy sejtésem, hogy ha mégis finanszírozná, akkor nekem így se gy se fizetné ki. Legszívesebben kirakná a szűrömet a hotelből, mert lopom előle az oxigént. Szóval a lényeg, hogy nagyjából berendezkedtünk - ami annyiból állt, hogy Miu rám parancsolt, hogy az ágyamat toljam el a szoba másik végében, mert nem akar a horkolásomra kelni. Meg is tettem, de szerintem az áll a dolgok hátterében, hogy nem akarja, hogy meglássam, amikor éjfélkor ogrévé változik.
- Menjünk fürdeni - javasolja Miu, s már ott sincs, egy törülközővel a kezében megindul a fürdő felé. Hála az égnek, meg az itteni górénak, nem vegyes fürdőről van szó, így nem kell együtt fürdenem a fiúkkal. Régebben a sensei olyan fürdőbe vitt minket, ahol vegyes fürdő volt. Aznap büdösen feküdtem le aludni, mert hogy én nem mosakszom egy medencében azzal a két gyökérrel, meg Haruval, na az tuti. Miután Miuval levetkőzünk rögtön meg is célozzuk a medencét. Lerakom az épület falam melletti padra a fehér törülközőmet, és miután hosszú hajamat felfogom, azonnal belevetem magamat a forró vízbe. Nagyon jól esik a meleg víz, érzem hogy ellazulok, és elernyedt végtagjaimra gyógyító hatást gyakorol a víz. Egy elégedett sóhaj hagyja el a számat, nagyon elfáradtam a mai napon. Leveszem a már nagyjából meggyógyított karomról a kötést. Teljesen belefeledkezem a fürdésre, az sem jut eszembe, hogy eközben egy idegesítő liba is beül mellém. Nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy Miu most is sokkal szebben fest nálam, de ha ruhában is szebb volt, akkor nem tudom mit vártam, hisz most tök meztelen. Eszembe jut, hogy talán a fiúk meg fognak lesni minket. Pontosabban Miu-t, mert rajtam aztán tényleg nincs mit meglesni. Nem mintha különösebben zavarna, soha nem akartam tetszelegni a fiúknak, most sincs ez másképp. Ezzel szemben ha tényleg meglesnének úgy elverném őket, hogy többé ruhában sem mernének egy pillantást sem vetni rám. Miu meg úgy őszintén szólva nem érdekel. Most nem akarok vele, vagy a küldetéssel törődni. De mégis van bennem valami szorongás, most, hogy kiderült, igazából semmit nem tudunk a küldetésről.
- Mondd csak Miu... - kezdek bele.
- Nem akarok veled beszélgetni - feleli. Kinyitom a szememet, eddig csukott szemmel élveztem a forró habok között való pihenést. Ránézek.
- A biztonságod érdekében akarok veled beszélgetni. Nem érdekel a kedvenc színed, és semmiképpen sem kötök veled örök barátságot - magyarázom meg neki komolyan. Úgy tűnik megadja magát, vagy legalábbis hallgatásáról erre következtetek. - Jelent valaki fenyegetést számodra? Történt valami, ami miatt meg akarnának támadni az utadon, vagy amikor éppen falun kívül vagy?
Először habozik, talán nem tudja, hogy mit említsen meg nekem, és mit hallgasson el előlem. Ez némileg megnyugtat, ezek szerint nem jut eszébe rögtön valami gonosz tett, ami miatt üldözőbe vehetik. Meg azt is jelenti, hogy tényleg elgondolkozik a válaszon, és nem valami frappáns, ugyanakkor rettentően idegesítő választ fogok kapni.
- Én nem tettem másokkal soha, semmit - jelenti ki végül határozottan.
- És a nagybátyád? Lehet okuk másoknak arra, hogy bántsák a nagybátyád unokahúgát, azaz téged? - kérdezem. Újabb szünet. Úgy sejtem van valami, amiről eddig hallgatott, de nyomós ok lehet arra, hogy megtámadják.
- Hát... régebben apa és az ő testvére, tehát az én unokabátyám összedolgoztak. A családunk gazdag, és régen mindannyian a Kikötővárosban éltünk. Egyszer érkezett egy csapat shinobi, akik rabolni jöttek, és kis híján mindent elvittek a házból. A bankba helyezett pénz mentett meg minket, hála az égnek nem mindent a házunkban tartottunk. Akkor még együtt élt az egész család, egy hatalmas házban. Apám és a nagybátyám meggyűlölték azokat shinobikat, és úgy döntöttek, hogy megkeresik őket, és felbérelnek ellenük más shinobi-kat, bérgyilkosokat. Később kiderült hogy Hang ninják voltak, akik megtámadtak. Szegények voltak, éheztek, így hát néhány férfi shinobi átjött, és kirabolt minket. Apa és a nagybátyám legyilkoltatta őket. A gyerekeik, akik nagyjából veletek egyező shinobik lehetnek, ugyanúgy D rangúak mint ti, bosszút ígértek. El tudom képzelni, hogy a nagyapám ezért bérelt fel D rangú shinobikat Konohából, ahova átköltöztünk anyámmal és apámmal. A nagybátyám ugyanis nem volt hajlandó elhagyni a Kikötővárost, míg az én szüleim óvatosságból Konohába költöztek, ami nyüzsög a ninjáktól, és ott nem jelentenek veszélyt a Hang ninják. Most viszont vissza kell mennem a nagybátyámhoz, családi okok miatt. - Miután befejezi monológját egy darabig hallgatunk. Érdekes egy történet, és Miu is... Valahogy máshogyan beszél, mint ahogy eddig tette.
- Értem. Köszönöm, hogy elmondtad... - egy darabig szótlanul nézek rá.
- Most már nem kell beszélgetnünk, igaz? - mosolyodik el álszenten.
- Hála az égnek nem - felelem, hátradőlök, és ismét lehunyt szemmel élvezem a forró vizet.
Nem tudom mennyi időt ülünk még a vízben szótlanul, de hallom, hogy Miu valakivel beszélget mellettem. Megismerkedett valami ismeretlen lánnyal, aki valószínűleg szintén ugyanolyan dúsgazdag mint ő, és minden nap lenne arra pénze, hogy fürdőkben áztassa magát. Ha már az áztatásról van szó, összedörzsölöm két ujjamat, és érzem, hogy a víz teljesen kiszívta a bőrömet. Olyan, mintha ráncos lenne, de cseppet sem zavar, mert jó érzés így összemorzsolni a mutató és a hüvelykujjamat. Már vagy éjfél lehet, amikor arra kelek, hogy Miu elköszön a vele cseverésző lánytól. Felemelem a már órák óta mozdulatlanul lebegő kezemet, s kidörzsölöm a szememből az álmosságot. Hallom, hogy a túloldalon Haru és Jiro vitatkoznak valamin, és Jiro üvöltözik, miszerint övé a világ, vagy legalábbis a medence, mert minden más férfinemű bement már az épületbe húzni a lóbőrt. A lányok fürdőhelyénél csak hárman vagyunk, lassan ketten, mivel Miu új barátnője éppen most készül elhagyni a fürdőt. Na remek... Akkor gondolom mindjárt jön az a rész, hogy Jiro átkatapultálja magát a lányokhoz, hiszen most már csak magunk vagyunk a fürdő részlegen, négyen.
És jön is a katapult. De az a helyzet, hogy nem Jiro katapultál át. Nem a fiúk fürdőjéből jönnek emberek, hanem kintről, a falakon kívülről. Először nem értem mi folyik itt. Aztán leesik. Amit Miu mondott beigazolódott. Hozzánk hasonló, nagyjából velünk egyidős hang ninják jelennek meg, és a vízre ugranak. Három gyerek érkezett meg. Három fiú. Érdekes megjelenésük van. Az egyiknek rózsaszín, a másiknak kék, a harmadiknak pedig pirosas árnyalatú haja van. Az öltözetük pont olyan érdekes, mint az arcukon lévő hegek, és érdekes festés. Több sminket használnak, mint én, sőt, azt is megmerem kockáztatni, hogy többet mint Miu. Körülbelül velünk egyidősek lehetnek, nem tűnnek erősebbnek genineknél.
Viszont... Talán nem erősebbek D rangú genineknél, ezzel szemben azonban náluk van fegyver, én pedig az épület falam melletti padon hagytam a kunaitartómat, gondosan bebugyolálva a törülközőmbe. Tényleg nem számítottam rá, hogy itt fognak megtámadni minket, csupán elővigyázatosságból hoztam magammal. De gondolhattam volna... Itt el vagyunk különítve a fiúktól, és fegyver sincsen nálam. És igen... A gondolatmenetem legvégére akartam hagyni a legaggasztóbb, és legkellemetlenebb dolgot: Tök meztelen vagyok.
- Perverz, kukkoló idióták! - üvöltöm el magamat. A forróvíztől amúgy is kipirosodott arcom csak még jobban égni kezd.
- Végre megtaláltunk Miu Kamachi. Már kezdtem azt hinni soha nem lépi át egyikőtök sem a városhatárt. De most... Örülök, hogy találkoztunk. Végre eljött a bosszú ideje - vigyorodik el a középső fiú, aki nagyon vezéregyéniségnek tűnik. A hangja kedves, és bársonyos, olyan nyálgépnek tűnik az egész gyerek. Engem figyelmen kívül hagynak. A leblokkolt és ijedt Miura szegezik a pillantásukat, aki próbál minél jobban elbújni a vízben. Na nem mintha ezzel bármit is elérne.
- Miu. Menj a törülközőkhöz, csavard magadra, és ha megadom a jelet, akkor dobd ide nekem a kunai-tartómat. Addig megpróbálom feltartani őket - súgom oda az ijedt Miunak. A szívem a torkomban dobog az izgalomtól. Talán azért, mert hárman vannak fiúk, egyedül ellenem, és ráadásul pucéran kell harcolnom. Nem akarok szólni Jironak és Harunak, már csak ők hiányoznak innen, de tényleg. Miu szótlanul ül, és várja, hogy akcióba lendüljek.
Nem tehetek mást. Le kell győznöm a gátlásaimat, muszáj lesz, ha meg akarom védeni Miut. És mivel meg kell védenem Miut, így már végképp muszáj. Nagy levegőt veszek, és felugrok a vízre a chakrámat a talpamba koncentrálva. Próbálok úgy megállni, hogy a lehető legtöbbet takarjam magamból, de sajnos ezt nem tudom megtenni úgy, hogy tök pucér vagyok. A fiúk elvigyorodnak, csak az egyikük pirul el egy kissé. MIÉRT MINDIG ÉN? Utálom, hogy mindig velem történnek ilyen hülye dolgok.
- Kemuri Bunshin no Jutsu - dünnyögöm, mire megjelenik három füst klón.
- Klónok? Azokkal mit érsz el? - kérdezi az egyik, és elkezdenek egyszerre felém rohanni. Mind a háromnak katanája van. Nálam jelenleg semmiféle fegyver nincsen. Szétvágják a három füst klónt, mire azok szétrobbannak. A füstfelhő azonnal belepi őket, valószínűleg nem tudják merre vagyok. Amíg még a füstfelhő nem lep el engemet is, addig felemelem a kezemet, mire hamarosan Miu oda is dobja nekem a fegyvertartómat. Gyorsan a combomra kötöm, majd ki is kapok belőle egy kunait, a másik kezembe három shurikent kapok. A füstfelhő engem is belep, így most már én sem látok jobban náluk. Csak hogy, mivel öt éves voltam, amikor bekötöttem a szememet, és genin éveim elejéig vakon éltem meg mindennapjaimat, sokkal jobbak az érzékszerveim és más érzékeléseim, mint a velem egyszintű shinobiknak. Lehunyom a szememet, és felidézem, hogy mi hol van. Tőlem balra, úgy négy méterre egy szobor áll ki a vízből. Mögöttem egy méterre vége van a medencének, oda nem engedhetem őket, hiszen arra van Miu. Nem kockáztathatjuk meg, hogy Miu bemenekül az épületbe. Azonnal üldözőbe vennék, és akkor nem tudnám legyőzni őket itt. Amíg itt van szem előtt, addig nem fogják elfogni, először velem végeznek. Vagy legalábbis megpróbálnak velem végezni. Tőlem jobbra hat-hét méterre van a medence oldalsó széle, ott nem lehet kimászni, ott van az épület fala. Velem szemben két méterre tőlem ott van a három fiú, és mögöttük, úgy tíz méterre van a fal, ami elválaszt minket Jirotól és Harutól. A fiúk egy hangot sem szólnak, próbálják meghallani, hogy hol lehetek, de én olyan mozdulatlanul állok, mint még soha. Meghallok egy vízloccsanást két óránál. Valaki odalépett. Elhajítom az egyik shurikent. A shuriken nem tudom mennyire sérti meg az ellenfelemet, de valaki felszisszen, úgyhogy azonnal odaugrok, és ököl- illetve fegyverharcba kezdek vele. Hallom, hogy merre mozdul, hogy merre suhintja a katanáját, míg ő össze-vissza hadonászik, fogalma sincs éppen merre mozdulok. És bingó. Egy óvatlan pillanatban végighúzom a hátán a kunait. Fájdalmasan felüvölt, a társai ekkor tudnak igazán bemérni engem, addig csak a víz locsogásából próbálták kitalálni, hogy éppen hol harcolunk. Basszus... Vagy... A másik lehetőség, hogy kimentek a füstből elfogni Miu-t. De akkor sikított volna nem? Ha szerencsém van még nem találtak el Miuhoz, összezavarodtak, és nem tudják melyik irányba menjenek. És valóban. A legyőzött fiú nagy placcsanással a vízbe zuhan, és elmerül. A másik kettő lépteit meghallom a vízen, társuk segítségére sietnek. Basszus. Most mit tegyek? Abbahagyom a chakrám koncentrálását, és a víz alá merülök. A fentiek valószínűleg nem tudják hova tűntem. A víz alatt kinyitom a szememet. Eléggé forró, de most ezzel nem foglalkozok. Meglátom a medence alján heverő sötétvörös hajú fiút, odaúszok hozzá. A nyakamba akasztom a karját, és a víz alatt elkezdem kifelé ráncigálni a partra. A víz alatt látom, hogy hol van a szobor talapzata, attól előrébb pedig megpillantom a kivezető lépcsőt. Próbálok a lehető leggyorsabban úszni, eközben vörös csíkot húzok magam után az áldozat vére, átfesti a vizet, én egyelőre még nem szereztem komolyabb sérülést.
- Miu! - suttogom amikor a partra érek, és kifektetem a kőre a sebesült fiút. - Segíts rajta!
- Mi? De hát megtámadott mink...
- Nem érdekel! Akkor sem halhat meg! Nem akarom, hogy meghaljon miattam világos? Ha nem mented meg én... én nem tudom mit csinálok! - hadarom kétségbeesetten, közben alig kapok levegőt. A combomhoz nyúlok, előveszek két kunait, és a földre rakom. - Ha megtalálnak próbáld meg megvédeni magadat.
- Szóljunk a fiúknak... - kezdi, de leintem.
- Nem... Megoldom egyedül is. Nem akarom, hogy... - Ekkor azonban elhallgatok. Döntök. Kimászok a vízből, és meghallgatom a fiú szívét. Még dobog. Felültetem, és elkezdem ütni a hátát, ott, ahol nincsen seb. Vért és vizet vegyesen köhög fel. Előveszek a kunai tartómból egy fáslit, és körbetekerem fele a fiút, jó erősen, hogy elszorítsam a sebét. Mire végzek vele a fiú kinyitja a szemét, és értetlenül pislog fel rám. Nem nézek vissza rá. Inkább magam mögé pillantok. A füst lassan felszáll. - Kemuri Bunshin no Jutsu - mondom ismét, mire újabb klón jelenik meg. A maradék füstben a két fiú rátalál a füstklónra, és levágják, mint a disznót. Újabb füst.
- Ez a csaj szórakozik velünk? - hallom meg valamelyik bosszús hangját. Nem várok tovább. Visszaúszok a víz alatt, és lentről nézek felfelé, hogy hol lehet a talpuk. És megtalálom őket. Mind a ketten ott állnak az újabb füstfelhőben. Megfogok még egy kunait, és alulról felfelé döfök, hogy átszúrjam a talpukat. Azonban kunaiom átmegy a talpukon. Egy pillanatig nem tudom mi folyik itt, majd rájövök. Ködklónokat használnak. De akkor hol vannak az igaziak. Lassan elfogy a levegőm, fel akarok menni a felszínre, azonban ekkor pár méterre a földön meglátok egy robbanójegyzetet. Körbenézek... Körül vagyok véve robbanójegyzetekkel. Nem tudom miféle csapdába keveredtem, és hogyan, de az első ami eljut a tudatomig: Menekülnöm kell!
Késő. Ki akarok ugrani a vízből, de a ködklónok mellett megjelennek gazdáik. Két katana közeledik felém felülről, és ezzel egy időben felrobbantják a víz alá helyezett robbanójegyzeteket. Ahogy a víz robban engemet is fellök, az egyik katana az egyik vállamba a másik pedig a másik vállamba áll bele. Sikítani akarok, de víz szokik be a számba, ellepve a torkomat, hogy kénytelen legyek hang kiadására.
Borzalmas fájdalom hasít belém. Úgy érzem a karomat le fogják szakítani a helyéről. Mérgesek. Utálnak. Megvetnek.
- Amiért megölted a barátunkat te szajha! - üvöltik torkuk szakadtából, amikor a hajamnál fogva felhúznak a vízből. A füst már teljesen felszállt.
- De... én... nem is... - ellenkeznék, de a karomban érzett fájdalomtól képtelen vagyok beszélni, a szememet könny csípi, a hátamon csurog a vér, és úgy tart a kezében az ellenség, mint valami rongybabát. Köhögőrohamom van, pont olyan, mint a fiúnak, akit megmentettem. Én is vért és vizet köhögök felváltva, keverve. Próbálom nyitva tartani a szememet, nem ájulhatok el. Itt és most biztos, hogy nem. Miu a parton van, vigyáz a sebesült fiúra, akin már segítettem. Meg kell őt védenem. Meg kell őt védenem az életem árán is... Ez olyan, mintha azt jelentené, hogy meg kell halnom érte. Pedig nem ezt akarom. Nem ez a célom. Hanem az, hogy fájdalomtól meggyötörten vagy akár kirobbanó energiával makk egészségesen, de mindent megteszek a védelme érdekében.
Közben arra is rájövök, hogy milyen ostobán viselkedtem. Nem kellett volna időt adnom a két maradék fiúnak, hogy csapdát állítsanak, amíg én kimentem a partra segíteni a harmadikon. De olyan bűntudat hasított belém akkor, amikor hallottam fájdalmas üvöltését. Nem engedhettem meghalni a víz alatt. Az ellenségem volt, aki meg akart ölni, de én nem akartam ártani neki. Csak védeni akartam Miut. A lényeg, hogy amíg kint voltam a parton, a két fiú csinált egy-egy ködklónt, és a vízen hagyta őket. Majd leúsztak, és elhelyeztek a ködklónok alatt körbe egy csomó robbanójegyzetet. Majd óvatlanul odaúsztam, alulról akartam végezni velük. Amikor meglátták, és meghallották, hogy a vízből feldöfök két kunait, odasiettek és ledöftek rám, közben felrobbantották a jegyzeteket is. Én pedig... Voltam olyan ostoba, hogy belesétáljak egy ilyen nyilvánvaló csapdába. Miért? Mert nem akartam, hogy Jiro és Haru átjöjjenek segíteni. Most pedig... azt akarom, hogy átjöjjenek. De a köhögés olyan intenzív, hogy képtelen vagyok átkiáltani. Már meg kellett hallaniuk... nem?
Ébren kell maradnom. Maradj ébren Ayame! Maradj ébren!
Viszont elsötétül a világ, még egy gyomrost kapok a drága fiúktól ököllel. Az utolsó amit látok, az az, hogy a pucér Jiro és Haru megjelenik a választófal tetején, és tágra nyílt szemekkel néznek. Nem tudom, hogy miért... Mert én is pucér vagyok, vagy mert azt látják, hogy mindjárt végem.

befejezés →hat tyúk tava

- Aya-chan. Aya fent vagy? Aya kelj már fel! - hallom meg Jiro hangját. Résnyire nyitom a szememet, és a szempillám takarásában megpillantom Jiro arcát. Fölém hajol, és úgy kémleli az arcomat, mint amikor kis geninekkét az orromra mászott egy szarvasbogár és egy csipesszel akarta onnan leszedni, mint aki operál, mert nem akarta bántani a bogarat.
- Mi van? - szólalok meg egyhangúan.
- Felkeltééél! - ujjong és megpakolja az arcomat.
- Neked mi bajod van? - kérdezem és nagy nehezen feltápászkodok a földről. - Mi történt? - kérdezem, és megvakarom a fejemet.
- T... Te nem emlékszel? - pislog rám hatalmas szemekkel, és a mögötte ücsörgő Haru is felfigyel rám.
- Ez várható volt. Elég komoly sérüléseket szerzett - jön be a szobába egy ismeretlen nő, az oldalán Miuval.
- De a fejét nem ütötte be - mutat rám Jiro.
- Az agya egyelőre szeretné kizárni a tegnap este történteket. Majdnem megölték, majdnem megölték őt is, illetve pontosan öt darab fiú látta meztelenül, hárommal harcolnia is kellett úgy - sorolja a nő, akin orvosi ruha volt. úgy tűnik kihívták hozzám az orvost tegnap este. De... Várjunk csak... Mi az, hogy...
- MIIIIIII????? M-Mi-Mi van? - üvöltök és úgy elvörösödök, mint még soha. Elismétlem újra, és újra magamban a nő beszámolóját, meghallgatom Miut, aki leírja nekem a történteket az elejétől a végéig. Képek kezdenek derengeni, kezdem felidézni magamban a tegnapi estét. Úgy tűnik nem nevezhető ez nagyon amnéziának, hiszen most, hogy emlékeztettek rá, már nem érzem üresnek a tegnap estémet.
- Akkor... Ez annyit jelent, hogy... Jiro látott meztelenül? Mi a... De hát ez szörnyű! - üvöltöm, és hátra dőlök az ágyamba. A két vállam sajgásba kezd az ütés hatására, mire egy kicsit megnyikkanok.
- Csak óvatosan! - szól Jiro, és betakargat.
- Neked mi a fene bajod van? - szűkítem össze résnyire a szemeimet.
- Semmi - elvigyorodik. Perverz vigyor, nem mellesleg.
- Utálom, hogy tudom, hogy mire gondolsz! - mondom, és arcba verem.
- Hülye vagy? Ne már! Annyira nem gáz, hogy láttalak meztelenül!
- Nekem az! Nézd meg Haru milyen normálisan tud viselkedni! - mutatok rá a szemüveges fiúra, aki szótlanul ül tőlünk pár méterrel odébb.
- Ez egy tök természetes dolog - legyint és kedvesen rám mosolyog. Még az ő kedves mosolya is zavarba hoz. De gáz! És azt is észreveszem, hogy Haru talán csak ezt a két mondatot ismeri úgy igazán: A drótszőrű kutyásat, meg azt hogy "ez egy tök természetes dolog".
- Neki annyira nem természetes - morgom és Jiro-ra mutatok.
- Jaj már Ayame, ne legyél olyan szégyellős. Úgyis sokkal inkább Miut néztem. Neki van melle, míg neked... - kezd bele tök nyugodtan, és nem hiszem, hogy nagyon meg akar bántani ezzel a mondatával. Sőt, inkább szeretne lenyugtatni, hogy ne aggódjak, mert nem nézett meg engem. Viszont ez csak még rosszabbul esik, mint amúgy esne. Mielőtt befejezhetné a mondatát orrba verem. - Hülye vagy?
- NEM! - kiabálom, aztán leráncigálom magamról a takarót, és kiviharzok a szobából. Remek. Még egy dolog amivel mostantól cseszegethetnek. Ezen a küldetésen történnek a lehető legrosszabb dolgok, rosszabbak mint a rémálmaimban. Mérges morgás hagyja el a számat, és belerúgok a folyosó falába, amivel csak annyit érek el, hogy a lábujjam megroppan és egy lábon ugrándozok fájdalmamban. Akkor veszem észre a fal előtt álló egész alakos tükröt. Egy köntösben vagyok. Lehajtom a vállamról a köntöst, hogy megnézzem milyen állapotban van. Nem tudok meg sokat, mivel be van kötve mind a kettő oldalon. Nagyot sóhajtok és közelebb lépek, hogy megnézzem az arcomat. Csak pár lila folt emlékeztet a tegnapi bunyóra. Tényleg vajon, hol lehetnek...
- Ayame-chan? Ayame-chaan! Hát végre jobban lettél. Reméltem, hogy nem leszel kiütve tovább egyetlen egy éjszakánál - lép ki az egyik szobából egy ismeretlen fiú, és odapattan mellém. Kell egy fél perc gondolkodási idő, mire reagálni tudok, hiszen csak ekkor esik le, hogy az a fiú ácsorog mellettem és néz minket a tükörben, akivel tegnap harcoltam, és megsebesítette az egyik vállamat. Mi a...? Mielőtt azonban ellökhetném, és újabb harcot provokálhatnék, hogy eltűnjön, megjelenik egy másik is. Az is megsebesítette a vállamat.
- Nahát, Ayame-chan végre felkelt - jön oda hozzánk, pacsizik a haverjával aztán barátságosan rám vigyorog.
- Nektek mi a bajotok? - pislogok rájuk, túl kimerült vagyok ahhoz, hogy nekiálljak kötözködni. Bár ez az egyszerű kérdés is elég kötözködősre sikeredik, de valljuk be, ez semmi az eredeti Ayame-bunkóskodáshoz képest.
- Szeretnénk bocsánatot kérni a tegnapiért. Kawichi elmondta, hogy miután megsebesítetted ki is mentetted, mert nem akartál ártani nekünk, csak ártalmatlanná akartál tenni minket. Nem jössz be a mi szobánkba? Kawichi-kun úgyis látni akar.
- Engem? - pislogok még nagyobb bociszemekkel, mint eddig.
- Ki mást? Te lettél a múzsája - vigyorognak mindketten, és egyik az egyik oldalamon, másik meg a másikon kezd el irányítani a folyosó végén lévő szoba felé. Egy fa ajtón keresztül megyünk be a világos szobába. Az asztalon reggeli vár ránk. Én sem gondoltam komolyan, hogy meg akarnak hívni reggelire, de amikor megérkezünk a szobába rögtön megpaskolják az egyik helyet az asztalnál, hogy azt nekem tartották fent. Bár semmi kedvem az egészhez, és legszívesebben visszafordulnék és lelépnék innen, végül mégis beleegyezek a reggelibe. Jiro és Haru úgysem voltak olyan figyelmesek, hogy reggelit rendeljenek, és meghívjanak a saját pénzükből. Letelepedek tehát Kawichi mellé, akinek még mindig át van kötve a mellkasa a tegnapi kötésemmel. De az is lehet, hogy azóta lecserélték neki is, hiszen engem is ellátott a kihívott nővérke.
Eleinte szótlanul a reggeli elfogyasztásába kezdünk. Vagy legalábbis én szótlan vagyok, előttük is kissé zavarban vagyok a tegnap történtek miatt. Haragudnom kéne rájuk, de valahogy nem megy. Mégiscsak bocsánatot kértek, és én is ártottam nekik. Úgy tűnik arról is lemondtak, hogy Miut elfogják, ez pedig nagyban megkönnyíti a mi dolgunkat is, így biztosra veszem, hogy simán be tudjuk fejezni a küldetést, ezúttal mindenféle harc nélkül.
- Kérdezhetek valamit Ayame? - szólal meg Kawichi egyszer csak. Rápillantok és bólintok, hogy felőlem aztán kérdezhet. Az már más tészta, hogy válaszolni fogok e rá. - Miért nem hagytál megfulladni? - A másik két fiú is elhallgat. Minden szem rám szegeződik a szobában. Nem értem miért kérdezi meg.
- Meg kellett volna, hogy öljelek? Nem ez volt a feladatom - felelem, és tovább eszegetem a tál tojásos rizsemet.
- Ellenségek voltunk.
- Ez nem jogosít fel arra, hogy elvegyem valaki életét - vágom rá azonnal. Újabb csönd ereszkedik közénk. Egy darabig nem tudom, hogy folytassam e. Úgy tűnik elég volt nekik ennyi válasz. Vagy ha nem is volt elég, nem akarják tovább firtatni a dolgot, hiszen látszólag nem szívesen beszélgetek erről az egészről. Persze nem csak látszólag nem... - Azért jöttetek, hogy bosszút álljatok. Miért álltatok bosszút? Azért, mert Miu családja bosszút állt rajtatok. Bosszút halmoztok bosszúra, közben emberek halnak meg, és az életben maradtaknak csak még jobban megfájdul a szívük. Ha megöltelek volna... Újabb bosszú született volna a részetekről, és vagy ti vagy a bűntudatom ölt volna meg előbb utóbb. Nem akarok bosszút állni, nem akarom, hogy rajtam álljanak bosszút. Nem akarok bosszút, amit bosszú fog követni - magyarázom egyre halkabban és halkabban, míg végül teljesen elhal a hangom. Sejtelmem sincsen mi ütött belém. Csak néha nyílok meg igazán, de olyankor a szívemből beszélek, és úgy tűnik ez ritka őszinte pillanataim egyike.
- Visszamegyünk az anyáinkhoz, és... szeretnénk ha velünk jönnél. Ha elmondanád nekik, akkor biztosan lemondanának a bosszúnkról - pillant rám Kawichi kérlelően és komolyan. A többi fiú helyeslően bólogat.
- Nem lehet - rázom meg a fejemet szomorúan. - Szívesen mennék, de egy küldetés közepén vagyok. Mondjátok ezt el a családotoknak, a szüleiteknek. Nekem vissza kell mennem Jiroval és Haruval Konohába, miután elkísértük Miut a nagybátyjához. Sajnálom - kérek bocsánatot a fiúktól, és felkelek az asztaltól. - Köszönöm a reggelit, de nekünk tovább is kell mennünk. Majd még találkozunk - kacsintok, és kilépkedek a folyosóra.
Az arany napkorong már csak félig kandikál ki a messzi sötét hegyek mögül. A tengerparton sétáltunk végig míg végül sikeresen megérkeztünk ehhez a minipalotához. Miu családja valóban nagyon gazdag lehet. A kert majdnem akkora, mint annak a szállásnak a fürdője, és abban sem vagyok biztos, hogy a ház többi részében - nincs időnk az egészet végigjárni - nincs e saját fürdőjük. Miu nagybátyja hálásan megköszöni, amiért segítettünk a lányának, és épségben megérkezett hozzájuk, mi pedig nem győzzük hallgatni a dicséreteket, hogy milyen remek shinobik is vagyunk. Az utolsó együtt töltött perceket - csak én és Miu örülünk ennyire, hogy nem kell egymást látnunk többé?! - a kertben töltjük, egy kovácsoltvas padon ücsörögve. Előttünk egy tavacska vize csillog a nap által aranyra festett színben. Azt nézem, miközben szótlanul hallgatok. Még mindig eléggé ki vagyok bukva Jiro-ra, amiért olyan bunkó dolgokat mondott, miután felébredtem, de az a helyzet, hogy nem nagyon érdekel a véleménye. Jiro csak Jiro, soha nem tartottam többre egy hülyénél, aki mellesleg a barátom. Rosszul esett ugyan, de nem hiszem, hogy ebbe fogok belehalni. Akkor már abba, hogy baromi éhes vagyok, és a pénzeszsákok egy hamburgerre is képtelenek meghívni, vagy valami.
- Szép ez a tó - jelentem ki egyhangúan, csak hogy valami hozzá tudjak fűzni a témához. Még ha nem is ez a téma. De akkor most ez lesz, és kész.
- Az enyém - feleli Miu mosolyogva.
- Hogy lehet birtokolni egy tavat? - emelem meg egyik szemöldökömet, és a dúsgazdag lánykát méregetem. Jiro mellett ücsörög - lassan az ölében, mint tegnap reggel - és megint olyan álszent mosoly ül az arcán, amikor rám néz, mint bármikor máskor.
- Úgy, hogy az enyém - feleli egyszerűen. - És a benne lévő hattyúk is az enyéim - mutat a távolba. A hullámzó habokon öt darab hattyúsziluettet vélek felfedezni. Kiskacsákat nem látok sehol sem, amit sajnálok, mert azok aztán nagyon édesek tudnak lenni. Rút kiskacsa... Mindig magamra emlékeztet. Ettől a gondolattól megint eszembe jut Jiro bunkósága, és a fiúra pillantok. Nem nagyon veszi észre, tovább nézi a távolban úszkáló madarakat.
- Akkor ez a hat liba tava - szólalok meg nyersen.
- Milyen hat liba? - kérdezi Haru semleges hangnemben.
- Egy, kettő, három, négy, öt - számolom a hattyúkat a vízen, majd Miu-ra mutatok - és hat liba.
- Akkor már öt hattyú és egy liba - javít ki Haru még mindig teljesen semleges hangon, ettől Miu csak még idegesebb lesz, mint az én kijelentésemre. Haru persze nem érti mire fel, ő aztán nem mondott semmi rosszat. Vagy legalábbis ő így véli. Én csak nevetek magamban, az nem érdekel, hogy én is le vagyok szidva. Ez a csaj engem már annyiszor szidott le, hogy esküszöm hiányozni fog. Tévedtem. Mégsem fog.
- Hat tyúk tava - harsan fel Jiro hangja, aki nyomban idióta hahotázásba kezd.
- Hülye - morgom, de azért én is elvigyorodok.
Végül nem igazolódik be, amit gondoltam. Gazdagék meghívnak minket vacsorára, így pukkadásig tömhetem magamat kajával. Utoljára reggel ettem, illetve útközben egy jégkrémet, de ezen kívül vízen és levegőn éltem. Még mindig naplemente van, amikor eldöntjük, hogy mégiscsak visszaindulunk Konohába, maximum megint megállunk majd egy útszéli fogadóban, és ott töltjük az éjszakát. Minél előbb vissza szeretnénk érni, hogy elmesélhessük a sensei-nek, végül mégsem volt annyira unalmas ez a küldetés. És volt értelme a testőrködésnek, különben ki tudja mi lenne. Miut megölték volna. Vagy rosszabb: Életben hagyják.
- Köszönünk szépen mindent - köszönöm meg a fiúk helyett is a vacsorát, akik már rég előreszaladtak, hogy megnézzék a kikötőben a nagyobb utasszállító hajókat. Rögtön utánunk is szaladok. Miu is lejön a kikötőbe, hogy elköszönjön a fiúktól.
- Vigyázzatok magatokra! - figyelmeztet minket, sőt, parancsolja, hogy semmi bántódásunk ne essen, de mégis, most először hallom a hangján, hogy nekem is csak jót kíván. Erre én is őszinte mosollyal tudok reagálni. Bár nem ölelem meg búcsúzóul, hanem csak integetek neki a háttérből, azért örülök, hogy végül jól sikerültek a dolgok.
- Viszlát Miu-chan, örvendek a találkozásnak! - köszön el tőle Haru is és a kezét nyújtja, de a lány nem üzletember, rögtön a fiú nyakába ugrik és jó rendesen megölelgeti őt.
- Köszönök mindent Haru! - suttogja. - Én is örülök, hogy találkoztunk. Szia!
- Helló Bébiii! - nyújtja el az idegesítő megszólítás végét Jiro, de a lánynak most is tetszik a megszólítás és felnevet.
- Vigyázz magadra Jiro - vigyorog, aztán közel hajol, hogy megölelje. De nem megöleli. Hanem...
- TE MEGCSÓKOLTAD? Mi-mi a...????????? - Leesett állal figyelem a jelenetet. Tényleg megcsókolta. Arra számítok, hogy Jiro vörös fejjel elájul, de úgy tűnik ő nem így reagál az ilyen dolgokra. A búcsúcsók után vigyorogva húzódik el a lánytól.
- Ayame, ez egy tök természetes dolog - szólal meg a szótlan Haru.
- Kuss! - morgok rá.
Végül is nem volt annyira idegesítő ez a lány... Jó, ez hazugság. De annyira nem volt rossz ez a küldetés... Ez is. Nem vagyok pesszimista típus, de nem sok pozitívumot találok az elmúlt két napban. Nem volt S szintű küldetés, láttak pucéran a fiúk, Jiro még be is szólt. Ez a lány idegesített két teljes napig. Fáj a vállam. Láttak pucéran a fiúk. Vagy... Ezt már mondtam? Nem számít. A második nap végén mind a hárman megindulunk a naplementébe, hogy visszatérjünk Konohába, ahol valószínűleg újabb értelmes feladatot sóznak ránk. Kicsit hiányzik a macskakergetés, hogy őszinte legyek. A sirályok boldogan játszanak a fejünk fölött - az egyik telibe szarja Jirot, mire majdnem meghalok a röhögéstől, de Haru csak annyit mond: "Ayame, ez egy tök természetes dolog." Az emberek egy része megbámul minket, már csak azért is meg nekem be van kötve a vállam, Jiro sirályszarral a fején ballag tovább, és Haru ismét a drótszőrű kutyáját reklámozza.
- Tényleg Haru... mi volt a kutya neve? - kérdezem.
- Milyen kutya neve? - kérdez vissza.
- Hülye vagy? A te kutyád neve - feleli Jiro.
- Szupi vagy Szopi? - kérdezem.
- Vagy - feleli.
- Naaa! - öklözöm vállba.
- Ne szórakozz már. Mi a kutyád neve? - nyaggatja tovább Jiro.
- Akinek szaros a feje, az ne kérdezősködjön - jelenti ki Haru.
- Hülye vagy? Ez milyen szabály? - Jiro megint elkezdi kiszedni a hajából a szart.
- Szopi vagy Szupi? Mondd már el! - szólalok meg én is.
- Vagy!