Sirokori Hikari

Sirokori Hikari Bővítmény

Január

A kezdet

Az ablakom párkányán üldögéltem, hátamat a falnak támasztottam és a felhőket bámultam. Ha gondolkozni akartam, akkor mindig ezt csináltam. Az utóbbi időben nagyon sűrűn vonultam el a szobámba, végiggondolni a múltat. Talán túl sokszor is. Most a vizsgámon járt a fejem, és azon, hogy ma fognak beosztani újra egy csapatba. Az idő hideg volt, ezért egy plédbe csomagoltam magam. A tekintetemet az alattam lévő nyüzsgő utcára helyeztem át. Nem igazán érdekelt, hogy milyenek lesznek az új csapattársaim.
Majdnem egy éve történt, hogy elvesztettem a régi csapatomat, és azóta nem osztottak be egy újba. Akkor még kölyök voltam, de egy ninjának hamarabb fel kell nőnie. Nekem sem volt más választásom… Sosem mutattam ki a fájdalmat, amit éreztem. Csak feljöttem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Ilyenkor mindig eszembe jutott a családom is. Már nagyon rég nem láttam őket, pontosabban nyolc éves korom óta. Néha eszembe jut, hogy vajon milyen lenne az életem, ha a hegyekben maradtam volna velük. Talán sokkal békésebb lenne az életem…
- Hikari, nem kell indulnod az eligazításra? – kérdezte Akimoto, aki szinte már a pótanyám volt
A falon lévő órára néztem, és amint realizáltam, hogy már 10 perce megy az eligazítás azonnal, fölkaptam a cuccaimat és elindultam. Néhány perc múlva beértem a terembe, de már hűlt helyét találtam az osztálynak. – Jó gyorsan kiosztották a csapatokat – gondoltam, és megkerestem a senseit, aki az osztályt tanította. Megtudtam, hogy Somoko sensei csapatába kerültem. Ami még megdöbbentőbb volt, hogy máris küldetésen vannak. A Kaikon folyónál kaptak egy D szintű feladatot. Szerencsére nagyon közel volt, és gyorsan odaértem. Nem mentem rögtön oda hozzájuk, először egy kicsit hallgatóztam, és vártam, hogy a pulzuson visszaálljon normálisra. Hiszen idáig, mármint otthontól számítva rohantam. A küldetés a folyó megtisztítása volt. Ez a kis folyó olyan iszonyatosan büdös volt, hogy majdnem elájultam a szagától. A vize feketeszínű volt, és mindenféle szemét úszott benne. Az igazat megvallva nem is akartam előjönni. – Majd megvárom a következő küldetést – gondoltam, és már majdnem hátat fordítottam, amikor meghallottam, hogy szóba került a vízen járás. Sosem hagynék ki egyetlen edzés lehetőséget sem, ezért azonnal előjöttem a rejtekemből, és tisztelettudóan bemutatkoztam.

A sensei megmutatta, és elmondta az új feladat lényegét. Nagyon izgatott lettem, hiszen már majdnem egy éve nem tanultam semmi hasznosat. Mindent bele akartam adni, hogy megtanuljam a vízen járást. A feladat lényege a csakrakontrollban rejlett, hogy a megadott chakramennyiséget, a megadott helyen, a megfelelő időben kell használni. A sensei demonstrálta a feladatot, és könnyedén sétálgatott a víz tetején. Először az egyik csapattársam, Kazuya kezdte el a feladatot. Utána Sango, a második újdonsült csapattársam próbálkozott. Én maradtam utoljára, lassan közelebb mentem hozzájuk. Megfigyeltem a hibáikat és erősségeiket. Rögtön észrevettem, hogy Kazuya mennyire ügyes csakrakontrollban. Tudtam, hogy az egész gyakorlat lényege erről szól. Viszont eddig ehhez hasonló feladatot sosem kellett végrehajtanom. Általában határozott és magabiztos vagyok a jutsuk végrehajtásában, amihez szintén szükséges csakrakontroll. De ez most sokkal nehezebb volt. Ha a jutsu nem sikerült, akkor egy kicsit több csakrát ráfordítottam, és máris meg volt oldva a probléma. Itt viszont egy kis hiba és csobb, bele a koszos vízbe.

Összetettem a kezeimet, éreztem, ahogyan a csakra a lábaimban összpontosul. A vízhez sétáltam, majd óvatosan először csak egy lábbal mértem föl a terepet. Nagyon furcsa érzés volt, mintha egyszerre puha és kemény is lenne. A csakrát mindig máshogy kell kiengedni, mivel a víz nem szilárd. Ha túl kevés lesüllyedek, ha túl sok, akkor meg feleslegesen pazarolom a csakrám. Meg kell találnom a megfelelő mennyiséget, és fönn is kell tartanom. Lassan a másik lábammal is a vízre léptem. Ahogyan fölemeltem a földről, a testsúlyommal csak a másik lábamat terheltem, és elkezdtem süllyedni. Végül a sűrű iszapos folyófenéken értem földet. Gyorsan kiugrottam a vízből. Első próbálkozásom eredménye jól látható: az egész bokám csupa iszap volt. Újra csakrát gyűjtöttem, nem keseredtem el. A kudarcokból tanul az ember, és engem inkább motivál. Ha valami nem sikerül, addig gyakorolom, míg meg nem csinálom. Elszántan újra fölemeltem a lábam és a víz felszínére léptem.
Második próbálkozásra már csak térdig merültem el, de ott egy kis ideig megtartottam magam. Nagyon nehéz volt. Úgy látszik túl kevés csakrát használtam, vagy nem megfelelően engedtem ki. Emellett a koncentrációval is lehettek problémáim. Ki kellett találnom melyikkel van a legtöbb baj, és azt fejleszteni.
A következő próbálkozásommal már meg tudtam állni a vízben, bokáig elsüllyedve. Inogtam, ugyan de a süllyedést megállítottam. Rájöttem a feladat nyitjára és egész szépen haladtam. A többiek is gyorsan fejlődtek.
A csapatunkhoz egy újabb genin csatlakozott, és ő is elkezdhette a gyakorlást. A következő próbálkozásommal már a víz tetején álltam, hihetetlen érzés volt. A sok gyakorlás és munka meghozta a gyümölcsét. Viszont annyira elfáradtam fizikailag és szellemileg is, hogy muszáj volt pihenőt tartanom. Ezért kimentem a partra, hogy visszanyerjem az erőmet. Amint ez megtörtént nekiálltam a szemétszedéshez. Ekkor már Kazuya elkezdte, és, hogy őt ne zavarja a túlpart felé vettem az irányt. A vízen járás egyre jobban ment, ahogyan egyre több szemét gyűlt a tartályomba. Az én területem nem volt olyan sok szemét, viszont ez volt a folyó legbüdösebb része. A szag elviselhetetlen volt, így ez jobban motivált, hogy hamar végezzek. Késő délután lehetett, amikor hazaindultam. Végül is nem volt, olyan rossz ez a küldetés, mint ahogyan azt először hittem: Megtanultam a vízen járást és ez számtalan lehetőséget nyitott meg előttem.

Február

„A Mizu Bunshin no Jutsu megtanulása”

Az éjjeliszekrényen lévő órámra pillantottam, hajnali öt órát mutatott. Nem tudtam aludni. Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, pedig a tegnapi küldetés elég kimerítő volt. Nem csak fizikailag, hanem szellemileg is, de az biztos, hogy sokat tanultam belőle. A chakra-kontrollommal mostmár képes vagyok a vízen járásra, és hatékonyabban tudok Jutsukat tanulni. Felültem és lerúgtam magamról a takarót. Üveges tekintettel bámultam magam elé. Nem volt semmi dolgom, a csapattal csak délutánra lett megbeszélve találkozó. Így fogalmam sem volt, hogy mit csináljak addig. Kinéztem az ablakomon, és láttam, hogy már kel fel a nap. Lassan lebotorkáltam a lépcsőn, mivel az én szobám az emeleten volt. Leültem a nappaliban a kanapéra, és egy könyvet olvasgattam. Ha jól emlékszem a címe az volt, hogy „Kirigakure nagyjai”. Körülbelül, tíz perc alatt, újra mardosott az unalom. Szóval fölálltam, és sétálgattam a házban. Majd betévedtem a konyhába, és elmosogattam pár koszos edényt, ha már úgysincs semmi dolgom, legalább hasznossá tettem magam néhány percre. A hűtőszekrény fölött van egy nagy piros óra, jobbra fordultam, hogy láthassam. Hat órát mutatott, a nap kint hétágra sütött, ami elég ritka volt errefelé. Szóval úgy döntöttem, hogy elmegyek sétálni. Az idő csalóka volt, hiszen elég hideg volt még. Az utcák kihaltak voltak, a boltok még nem nyitottak ki. Csak néhány árus vitte a még ki nem nyitott boltokba a friss termékeket. De igazából észre sem vettem őket, teljesen el voltam merülve a gondolataimba. Tegnap ismertem meg az új csapatomat, és most mégsem ők, hanem a régi csapatom járt a fejemben. Talán egy éve veszítettem el őket. Pontosan emlékszem arra a napra, és mindig, amikor eszembe jut, a szívem majd megszakad. Valahogy most úgy éreztem, mintha hátat fordítanék nekik. Pedig ez ugye ostobaság, hiszen már nem élnek…
Mégsem tudtam boldogan tekinteni arra a tényre, hogy visszakerültem a ninják életébe, és újra egy csapat tagja vagyok. De ez nem volt teljesen igaz, hiszen mindig is szerettem ninja lenni, és tanulni, küldetésekre járni… de már minden egy kicsit más volt. Amikor az ember szembesül azzal amint mindig is gyakorolt, amire folyamatosan készült... Élesben minden más, nincs két egyforma harc vagy szituáció, minden abban a pillanatban történik, és van, amire nem lehet gyakorlással fölkészülni. Amikor azt mondták, hogy mi már ninják vagyunk nem pedig gyerekek, mindig büszke voltam erre, hogy én már „felnőttnek” számítok, de igazából, amíg nem kerül egy olyan, helyzetbe az ember addig csak gyerek marad. Nekem föl kellett nőnöm azon a napon…
Hirtelen gondolataimból egy iszonyatosan éles szag húzott vissza a valóságba. Önkéntelenül is a szag irányába fordultam. A Kaikon folyó volt az. Tegnap itt volt küldetésünk szóval elég jól ismertem ezt a helyet. Szegény folyó megint teli volt szeméttel, pedig tegnap takarítottuk ki. Meg akartam tudni, hogy honnan kerül ide az a sok szemét, szóval elindultam a folyás irányával ellentétes irányba a parton. De megint elvesztem a gondolataimban, és elfelejtettem ezen célomat. Csak azt vettem észre, hogy a folyó egyre tisztább és tisztább, amint egyre kijjebb haladok. Már eléggé eltávolodtam a falu középpontjától, így logikus volt, hogy a folyó erre tisztulni fog, mivel a falusiak lentebb engedik a szemetüket a folyóba. Majdnem egy óra eltelt már azóta amióta elindultam, úgy hét óra lehetett, még néhány métert ha haladtam, amikor egy hatalmas tisztás tárult a szemem elé. Talán régen valamiféle kiképzőterep lehetett, mivel voltak ráutaló nyomok. Néhol még mindig ki volt kopva a fű, és az öregebb fákon régi vágások látszottak. De az igazat megvallva nagyon szép hely volt, elhagyatott, de barátságos. A nap még mindig erősen sütött, ezért úgy gondoltam kihasználom az alkalmat és lazítok egyet a küldetés előtt, a tisztás közepére mentem, és leülte a folyóval szembe, és a tájat kémleltem. A tisztást minden oldalról fák határolták, kivéve a folyó felöli oldalát, mivel ott ugyebár a Kaikon folyó volt. A falu zajai sem értek el ide, csönd és nyugalom volt, még a házak sem nagyon látszottak. Csak néhány nagyobb épület tetejét lehetett látni.
- Ma nincs küldetésed? – szólalt meg egy ismerős hang a háttérből. Megfordultam, és odafutottam hozzá. Shouta Yuuma volt az, akit szinte már a nevelőapámnak tekintettem.
- Majd csak délután lesz. – mondtam gyorsan, mert valami fontosabb dolgot akartam megtudni – Shouta… mikor tanítasz már meg a Mizu Bunshin no Jutsu-ra? – kérdeztem – Már majdnem egy hónapja megígérted… - mondtam duzzogva
Shouta mosolyogva nézett rám öreg szemeivel, és kezével az állát dörzsölte.
- Rendben van. – mondta végül – most van egy kis időm, hogy megtanítsam neked… - és körülnézett a tisztáson - ez a hely megfelelő lesz!

Shouta a vízhez sétál, és én is ugyanezt tettem. Majd kézjeleket formált, és a szemem láttára a víz megelevenedett, és fölvette az alakját. A klón tökéletesen hasonlított Shouta-ra, meg nem mondtam volna, hogy melyikük az igazi. Azután elmondta az általános tudnivalókat erről a Jutsuról. Vagyis azt, hogy a klón nem távolodhat el a testtől, hogy képes erősebb víz alapú Jutsukat is létrehozni, meg, hogy kell víz a létrehozásához, szóval az erősségeit és a gyengéit. Shoua hozzátette, hogy a Jutsut úgy kell létrehozni, hogy a chakránkat a vízbe kell áramoltatni és a Bunshin Jutsu alapjait kell rajta alkalmazni. Azután leült a földre és várt. Nos, akkor még úgy gondoltam, hogy ez a Jutsu azért nehezebb, mint ahogy első hallásra tűnik, és féltem, hogy ez az információ kevés lesz ahhoz, hogy sikeresen létrehozzak egy klónt. De azért nekiálltam, és a Shouta-tól lemásolt kézjeleket formáltam meg. Erősen koncentráltam, hogy ne csak egy sima Bunshint hozzak létre első próbálkozásommal, hanem, egy rendes vízklónt. De elég nehéz volt, mivel egyszerre több dologra kellett figyelnem. Hiszen ügyelnem kellett a chakrairányításra, a chakrát a vízbe kellett koncentrálnom, a Bunshin jutsu alapjait használnom, és ezt az egészet együtt kellett végre hajtanom. Szóval összeszedtem minden tudásomat és erőmet, és nekiveselkedtem a Jutsunak. A chakrámat a vízbe próbáltam összpontosítani, és abból a gócból létrehozni a Bunshint. Szerencsére mivel a vízen járást elsajátítottam, a chakra-irányítással nem voltak gondjaim. A víz elkezdett emelkedni, és már a klón körvonalai is látszódtak, tökéletes lett volna, ha Shouta nem böki meg a vállamat, és ezért nem esik össze a chakrakontrollom. Így hát a klón egy groteszk formában szétesett, és belezuhant a vízbe. Kérdőn és persze mérgesen néztem Shouta-ra, hiszen ha nem szakít félbe, akkor a Jutsu sikerült volna. Az öreg Jounin csak mosolygott duzzogó arcomat látva:
- Koncentrálj a technikára, de a külvilágra is. Annyira belemeredtél, hogy nem figyeltél semmi másra. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg mégy egyszer. Egy shinobinak a külvilágra is koncentrálnia kell, nemcsak a célra….- mondta Shouta barátságosan.
- Pedig már majdnem kész volt… - mondtam duzzogva, de tudtam, hogy Shouta-nak igaza van. - Rendben, akkor most a külvilágra is figyelni fogok! – mondtam elszántan. Újra kézjeleket formáztam, és a vízbe vezettem a chakrámat. De most tekintetemet a túlpartra helyeztem át. Úgy gondoltam, hogy a koncentrációmat úgy fogom lecsökkenteni, hogy egy semleges tárgyat nézek. A túlparton állt egy szép nagy fa, elhatároztam, hogy nem a vizet, hanem azt a fát fogom nézni. Így a koncentrációmat már legalább megfeleztem. Ha így létre tudom hozni a Jutsut, az már fél siker. Azután majd folyamatosan csökkentem a koncentrációmat, és így lassanként képes leszek már a teljes környezetemre odafigyelni. Amint elkezdtem, a víz újra megemelkedett, és egy tökéletes klón jött létre belőle. Büszkén fordultam Shouta-hoz, aki odasétált a klónhoz, és megbökte, erre a klón azonnal szétesett. Shouta elmagyarázta, hogy most meg átestem a ló túloldalára, és ez a jutsu minőségében mutatkozott meg. Nem volt elég a koncentráció ahhoz, hogy egy harcra kész klónt állítsak elő, éppen hogy létrejött a technika… Kicsit mérges voltam, hogy ilyen gyenge klón állítottam elő, éppen ezért elhatároztam, hogy a következő már életrevalóbb lesz. Újra kézjeleket formáztam, és nekiálltam a Jutsunak. De most elvetettem azt az ötletet, hogy a fát nézem. Felesleges, hiszen emiatt nem sikerült a Jutsu múltkor. Azt találtam ki, hogy csak a körülöttem lévő környezetre figyelek, így a koncentráció nem lesz olyan intenzív, mint egy tárgy esetében. Éppen ezért a koncentrációm nagyobb része eshet a Jutsu létrehozására, de azért a környezetre is figyelni tudok. Ezúttal is létrejött a klónom, és Shouta próbáját is kiállta. Amikor a Jounin megpróbálta megbökni, a klón egyszerűen elhajolt és hátrább szökkent. Szóval már képes voltam létrehozni egy harcképes Mizu Bunshint! Viszont Shouta elmagyarázta, hogy egyenlőre még csak alap szinten vagyok képes használni ezt a technikát.
Próbára akart tenni, ezért egy újabb feladatot adott: létre kellett hoznom három harcképes Mizu Bunshint.
Nem éreztem túl nehéznek a feladatot, azok után, hogy már elsajátítottam egy klónnal. Tudtam, hogy hárommal sem lesz nehezebb, csak több chakrát kell használnom, és a vízbe három helyre kell azt belevezetnem, és talán egy kicsivel több koncentrációt igényel így a technika. A szokásos kézjel kombináció után sikeresen létre is jött a három klón, én magam teszteltem le őket, és százszázalékosan harcképesek voltak!
– Sikerült!! Megcsináltam a három klónt! – kiabáltam boldogan.
- Gratulálok, habár nem árt, ha majd még később gyakorlod még a Jutsut. – mondta kicsit álmosan Shouta – De most inkább pihend ki magad, és készülődj a küldetésedre. – mondta mosolyogva, majd föltápászkodott a földről. – Akkor majd otthon találkozunk. Vigyázz magadra… – mondta miközben leporolta a ruháját.
- Köszönöm, hogy megtanítottál a Jutsu-ra Shouta! – mondtam boldogan, mire az öreg Jounin csak intett egyet, hogy nincs mit, majd eltűnt.
Mivel még elég korán volt, hazamentem, és becsomagoltam, majd szundítottam is egyet. Mivel úgyis csak délután kezdődött a küldetés.
Nagyon izgatott voltam, de sajnos akkor még nem sejtettem, hogy milyen küldetést fogunk kapni...
Miután megkaptuk az értesítőt, a kirigakurei Levéltár előtt kellett várakoznunk - majdnem fél órát abban a hidegben – majd végül megjelent a Somoko, és elmondta a feladatot.

Március

„Küldetés: Gyilkos megtalálása”

Az órám csörgésére ébredtem föl. Utálom a hangját. Ha meghallom, elfog az undor, még akkor is, ha nem vagyok fáradt. Éles és hangos. De muszáj, különben sosem kelnék ki az ágyból… De most más volt a helyzet, amint megszólalt, azonnal kipattantam, és elkezdtem készülődni. Már nagyon vártam a küldetést, és izgatott voltam miatta. Kíváncsi voltam, hogy mit kapunk feladatul, és hogy milyen kalandok várnak ránk. Emellett meg délután volt, így nem voltam fáradt sem, szóval nem volt túl nehéz most kikelnem az ágyból. Miután elkészültem, a már bekészített cuccommal együtt elindultam a helyszínre. Az idő hideg volt, és már nyoma sem volt annak a gyönyörű napsütésnek, ami még reggel melegítette a tájat. A gyülekező a kirigakurei levéltár előtt volt, és amikor megérkeztem már ott volt Kazuya, az egyik csapattársam. Odamentem hozzá, majd köszönés után leültem mellé a padra. Ami mit ne mondjak borzasztó hideg volt, majd odafagytam hozzá. Habár már nem volt kedvem fölállni. Gondoltam, hogy beszélgetek újdonsült csapattársammal néhány szót, de amikor már rászántam volna magam, megjelent Sango. Majd ő is leült mellénk a padra, de azonnal föl is pattant róla, mivel csak mi ketten vagyunk ilyen mazochisták. Lassan egy kis késéssel megérkezett Kazuki is. A csapat nem volt még valami összeszokott, mivel csak nemrég osztottak be minket egymáshoz. Összesen egy napja ismerjük egymást. Szóval nem sokat beszélgettünk, amíg várakoztunk… majd körülbelül fél órás késéssel megjelent Somoko.

Kicsit mérges voltam rá, de jobban lefoglalt az, hogy milyen küldetéssel lep meg minket. Vajon valaki fontos emberre kell vigyáznunk, vagy tolvajokat elkapnunk, esetleg megmentenünk valakit? Akkor még ezek merültek fel bennem, de amikor meghallottam, hogy egy Gyilkos nevű macskát kell megtalálnunk Kirigakure szennyvízrendszerében, a kedvem újra lelohadt. Már megint egy mocskos helyre kell mennünk. Tegnap egész nap szemétben fürödtünk, szó szerint, most meg folytathatjuk ugyanezt csak a felszín alatt. Ráadásul, az a reményem is semmivé foszlott, hogy Gyilkos egy átlagon felüli macska (aki mondjuk, mérgezett karmokkal rendelkezik, vagy mondjuk, hatalmas méretű)… mivel Somoko elmondása szerint teljesen hétköznapi. Magamban egy sort mérgelődtem, de nem volt más választásunk, ezt a küldetést is teljesíteni kell. Somoko felnyitott nekünk az egyik csatornafedelet, majd intett, hogy másszuk le a szennyvízrendszerbe. Kuzuya indult elsőnek, majd miután leért én követtem. Amint ereszkedtem, megcsapott, azaz iszonyatosan borzalmas szag, ami onnan áradt. Miután elengedtem a lépcsőt körbenéztem, és láttam, hogy csak egy irányba vezet alagút, szóval az irányt illetően csak erre mehettünk. Majd miután mindenki leért, libasorba és görnyedten - mivel a csatornákat nem sétáláshoz tervezik – elindultunk, az egyetlen járaton át. Lassan kiértünk egy nagy víztározóhoz. Innentől elég nehézzé vált a továbbhaladás, mivel elfogyott az út, és alattunk egy négy méteres szakadék tátongott. Csak egy keskeny kis palánk szolgálta ezt a célt, vagyis ez a valami lett volna az út. Amin maximum a patkányon fértek el, mivel a fél lábunk sem fért fel rá… Somoko rögtön felvilágosított minket róla, hogy mi a teendő: vagyis jussunk el a lépcsőhöz – ami a palánk túloldalán volt…- de ránk bízta, hogy hogyan oldjuk meg.

Hosszas tervezgetés után végül abban egyeztünk meg, hogy mivel a palánk alatt egy négy méteres szakadék van – és a palánk nem biztonságos, hogy azon menjünk át - bebiztosítjuk egymást egy drótkötél segítségével, amúgy meg a falon sétálva chakrakonntroll segítségével fogunk átmenni. Kazuya átment a másik oldalra ezt a módszer alkalmazva, majd a drót egyik végét kikötötte az ő oldalán, én meg ugyanannak a drótnak a másik végét, a saját oldalamon kötöttem ki. Így a drótkötélbe belekapaszkodva könnyebben, és főként biztonságosabban átmehetünk a másikoldalra. Miután végeztünk, én indultam el másodikként. Szerencsére, mivel a vízen járást már elsajátítottam, nem volt túl nehéz dolgom, és sikeresen eljutottam a túloldalra. Szóval így már Kazuya és én a túloldalon voltunk, és most Sango indult el. Már majdnem átjutott amikor, a palánk fölött lévő zsilipet megnyitották, és hatalmas mennyiségű víz zúdult lefelé, ami eltalálta a lányt. Annyira váratlanul ért, hogy csak néztem, hogy Sangot, hogyan lepi el az ár, de szerencsére Kazuya észbe kapott és megfogta a lány csuklóját, mielőtt a víz teljesen elsodorja. Majd mind a ketten megindultak lefelé az erős nyomás miatt, de akkor már szerencsére én is cselekvőképessé váltam, és segítettem Sangot kihúzni a szárazra. Miután megnyugodtunk, hogy Sangot kimentettük, újabb probléma lépett fel. Kazuki a másik oldalon maradt, és az utat a lezúduló víz elzárta…
Emellett a helyzetünket nehezítette, hogy a víz elkezdte feltölteni a víztározót és a víz szintje egyre csak emelkedett. Ha nem sikerül Kazukit időben a mi oldalunkra hozni, akkor mindannyian megfulladhatunk. Szóval újra ki kellett találni valamit. Vagy visszafordul, fölmegy a felszínre, és különválunk, vagy megpróbáljuk valahogyan áthozni, ameddig a víz nem lepi el a járatunkat, ahová mennünk kéne. Kazuya rögtön visszaküldte volna Kazukit, én viszont nagyon aggódtam, hogy nem érne ki, hiszen sokkal lentebb van az a csatorna ahonnan mi jöttünk, és a víz simán elérhetné. Valahogyan szerettem volna mégiscsak áthozni, hogy együtt maradhassunk. De a víz gyors emelkedése, és a feszült légkör miatt csak egy használhatatlan ötlet jutott az eszembe. Általában jó problémamegoldó vagyok, de éles helyzetben mégis minden máshogy alakul, mint ahogyan az ember szeretné… szóval végül is Kazuki visszament azon a járaton át, ahonnan jöttünk, mi pedig fölmásztunk a lépcsőn, és egy tágas járatba érkeztünk. Kicsit zavart, hogy nem jött be az ötletem, de éppen ezét – mivel valahogyan a kudarcból több erőt merítek – sokkal elszántabban folytattam a küldetést, hiszen mostmár hajtott a bizonyítási vágy is.

A járat, amibe érkeztünk elég széles volt, így kiegyenesedve és egymás mellett tudtunk haladni, az egyetlen gond az volt, hogy az orrunk hegyéig sem láttunk el. Nagyon sötét volt, de szerencsére nem sokáig kellett így mennünk, mivel a járat végén fény kezdett derengeni. Még jó, mivel ilyen körülmények között nehezen kaptuk volna el a macskát. Lassan elértük a fényforrást, ami egy hatalmas kör alakú terem egyik bejárata volt. Amint beléptünk a terembe teljesen elképedtem, mindenhonnan víz ömlött ide, és hatalmas volt. Azt sem tudtuk, hogy merre induljunk, mivel annyi járat volt. De nem kellett sokáig aggódnunk, Somoko a felszínről további utasításokkal látott el minket, az irányt illetően, és megnyugtatott minket, hogy Kazuki egészben felért a felszínre. Szóval Somoko utasítását követve elindultunk, és még három szintet ereszkedtünk lefelé. Ez a járat eléggé lent lehetett már, mivel a levegő fullasztóvá és nyirkossá vált, emellett meg a járat falát is a kövekből vájták ki. Nagyjából leérkeztünk az aljára, és egy újabb járat látszódott. Amint elindultunk volna, egy hatalmas morgást hallottunk, amitől egy pillanatra összerezzentem. De gyorsan rájöttem, hogy ezt a hangot a macska adhatta ki, csak a nedves falak fölerősítették a hangját. Végre elérkeztünk a küldetés izgalmas részéhez. Vagyis mostmár megvolt a macska, már csak elkapni kellett valahogyan… Kazuya a becserkészést, és bekerítést javasolta. Nagyjából én is egyetértettem, ezzel, csak az volt vele a baj, hogy nem egy szobában vagyunk, ahol egy sarokba be tudjuk szorítani. Az alagút végét, térkép híján nem ismerjük. Nem tudnánk jól becserkészni, szóval a tervét azzal egészítettem ki, hogy előtte inkább egy csapdát kéne fölállítanunk neki. Mégpedig úgy, hogy csaliként, az én tonhalas szendvicsemet használjuk. Utána, ha nem figyel, be tudjuk cserkészni. Mögé tudnánk lopakodni, így nem lenne menekülési útvonala. Az ötlet zöld utat kapót, már csak pontosítani kellett. De amint elkezdtem volna ecsetelni az ötletemet, a sötétből egy hatalmas morgás kíséretében előbújt a macska, és mérgesen elkezdett felénk közeledni. Meghallotta a hangunkat, és valószínűleg nagyon felidegesíthettük, mivel a szemei vérben forogtak, és egyre csak közelebb jött. Majd hirtelen rávetette magát a hozzá közelebb eső Kazuya-ra, és éles karmait mélyen belemélyesztette a fiú lábába. Alig tudta levakarni magáról, hiába rázta a lábát. Végül egy célzott rúgással próbálta leszedni magáról, de ez semmit sem segített. Sőt a macska még jobban kapaszkodott. Gyorsan levettem a kabátomat, hogy azzal szedjem le a macskát. A kabátot ráterítettem, hogy ne lásson semmit se, majd megpróbáltam lefeszíteni a mancsát Kazuya lábáról. De ez nehezebbnek mutatkozott, mint vártam – tényleg elég erős volt az a macska – majd szerencsére Sango is segített, így ketten együttes erővel már lefejtettük a vádállatot Kazuyaról. Amíg mi a macskával birkóztunk, a drótom segítségével Kazuya összekötözte az állat lábait. Majd miután Somokonak jelentettünk, már indulhattunk is vissza a felszínre. A küldetést teljesítettük, habár Kazuya megsebesült, és a kabátomat is be kell foltoznom…
Amint kiértünk a felszínre, már ott várt ránk Somoko és Kazuki.

Április, Május

„Harc a sensei ellen”


A Kirigakurei levéltár közelében másztunk ki újra a felszínre. Somoko mosolyogva fogadott minket, Kazukival együtt. Még egy újabb unalmas D szintű küldetés kipipálva. Már szerettem volna valami izgalmat, és rendes ninjáhz illő küldetést kapni, és mintha kérésem meghallgattatást nyert volna, feltűnt egy chuunin, aki egy tekercset adott át a senseinek. Somoko gondterhelten olvasta át az iratot, és utána hazaküldte Sangot és Kazukit. Csak Kazuya és én maradtunk a sensei előtt. Hamarosan megtudtam, hogy új senseit fogunk kapni, és a csapat ketté válik. Nem tudtam pontosan hogy ez jó hír-e vagy rossz. Igazából nem kötődtem annyira sem Somokohoz, sem a többiekhez, hogy nehéz legyen az elválás. Hiszen még csak 2 napja ismerem őket. Az új senseiünk neve Hana Fujishima, akiről eddig én még nem hallottam, de Kazuyanak volt már vele dolga. Somoko figyelmeztetett, hogy ne bízzunk meg benne, és hogy tartsuk szemmel. Emellett a fiú is mesélt egy két furcsa - és nem pozitív értelemben – dolgot Hanaról. Elég rossz képet festettek a leendő senseiről, szóval inkább úgy voltam vele, hogy nem húzom ki nála a gyufát. Meglátom, hogy milyen lesz és levonom a saját következtetésem. Látatlanba amúgy sem szeretek ítélkezni, de azért inkább nem ingerlem fel, hogy aztán egész végig engem szívasson…

Másnap reggel a kiképzőterepek felé igyekeztem, hiszen itt volt megbeszélve a találkozó. Útközben összefutottam Kazuyaval, és együtt mentünk be az 5-ös számú kiképzőterep ajtaján. A sesnseit még nem láttam sehol sem. Egy pillanatra azt hittem, hogy túl korán van még, de akkor bezáródott mögöttünk az ajtó. Hátrafordultam és megláttam egy fiatal nőt, aki talán egy fél fejjel volt magasabb nálam. Az ajtót lakatra zárta, és néhány lépéssel közelebb jött hozzánk. Az arca komor volt, és hideg. Kezeit összekulcsolta a mellkasán, és ezzel még hidegebbnek, és megközelíthetetlenebbnek tűnt. Mostmár nem csodálkoztam a rémisztő történeteken, és Somoko bizalmatlanságán. Ettől a nőtől a hideg futkározott a hátamon. Volt valami a tekintetében, amit nem tudtam megmagyarázni… de az biztos, hogy inkább megfogadom Somoko tanácsát, és nem idegesítem fel. Még a végén engem is móresre tanít, mint Kazuya régi csapattársát. Hana egy kardot szúrt a földbe, majd Kazuyatól megtudtam, hogy az a feladat, hogy azt kihúzzuk onnan. A feladat alapból nem tűnt nehéznek, csak az, hogy a senseien keresztül kell ezt az egészet kivitelezni. Mondjuk annak örültem, hogy megismerem mind Kazuya, mind a sensei harcstílusát, és lemérhetem a képességeiket. Tudtam, hogy a legfontosabb az lenne, hogy csapatban dolgozzunk össze Kazuyaval, és hogy egy használható tervet találjunk ki. Ezért, amint Hana jelzett, hogy kezdhetünk, a Kirigakure no Jutsuval indítottam. A köd létrejött, és a takarásában kidolgoztunk egy tervet. Kazuya remek ötlettel állt elő, hogy ne tudja a sensei meghatározni a helyzetünk. A tervet úgy beszéltük meg, hogy a földre írtuk le a véleményünket. A másik elolvasta, és válaszolt rá, ugyanezzel a módszerrel. Halk és praktikus. A terv végül az lett, hogy Kazuya felvette az alakomat a Henge no Jutsuval, én meg létrehoztam egy Mizu Bunshint. A fiú és a klón megtámadják a senseit, én addig a köd takarásába elrejtőzöm a közelben, és feloldom a ködöt. Így a sensei előtt két Hikari áll, így nem lehet tudni sem azt, hogy melyik az eredeti, sem azt, hogy hol van Kazuya. Sajnos a tervünk nem hozott akkor sikert, mint azt gondoltuk. A sensei – aki eddig egy tapodtat sem mozdult el a kardja mellől - megtámadta Kazuyat hátulról, aki a kard irányába mozdult el védekezésképpen a Shunsin no Jutsuval. Kihasználta az alkalmat, hogy megszerezhesse a magára hagyott kardot. De a sensei gyorsabban reagált, mint azt gondoltam volna, és visszarántotta a fiút, akinek a kezei éppen megérinthették a kard markolatát. A senseinek nem igazán jött be a tervünk, és mint később kiderült végig tisztában volt vele, hogy hol rejtőztem el. Hana egy kunai kést dobott a fába körülbelül egy centire tőlem. Ezzel hozva tudomásul, hogy végig tudta, hogy hol vagyok. Kazuya a becsapódás miatt, kénytelen volt visszaváltozni saját magára. A sensei nem éppen mondható finomkodónak, sem a mozdulataiban, sem pedig a szavaiban. Az egész harc során ellátott minket a tanácsaival, amit már Kazuya nem bírt lenyelni. Betelt nála a pohár, és beszólt Hananak. Ami mint később kiderült, nem volt jó ötlet. Miután fölállt a földről a Kirigakure no Jutsut próbálta használni, hogy újra eltűnjünk a sensei szeme elől. Én addig a fiúhoz siettem, hogy ne váljunk szét, emellett felesleges is lett volna a rejtekemen maradnom, mivel Hana úgyis tudta, hogy hol vagyok. A sensei egy pillanat alatt Kazuya előtt termett – meg sem várva, hogy bármit is cselekedhessünk - és gyomorszájon vágta a fiút. Kazuya összeesett, és levegőért kapkodva terült szét a földön. Egy pillanatra földbegyökerezett a lábam, és félelemmel telt meg a szívem, hiszen egy méterről nézhettem végig az eseményeket. De ez az állapot hamar megváltozott. Amint Kazuyara néztem, majd a fölötte álló senseire, ez az érzés átcsapott haragba. Tudtam, hogy semmi esélyem sincs a sensei ellen, de a harag mégis erőt adott a cselekvéshez. Amilyen gyorsan csak tudtam előhúztam két füstbombát, és a földre akartam őket vágni. De még mielőtt ezt megtehettem volna, a sensei elkapta a csuklóm, és engem is gyomorszájon vágott. Az erő egy pillanat alatt kiszállt belőlem, és a lábaim erőtlenül csuklottak ki alólam. De Hana nem engedte, hogy szétterüljek a földön, a csuklómnál fogva tartott, és kivette a füstbombákat a kezemből. Majd elengedett, és erőtlenül hanyatlottam a földre Kazuya mellé. Eltelt néhány perc, amire föl tudtam ülni. A tesztnek vége volt. Hana visszatette a kardot a helyére, és egy kérdést szegezett nekünk. Mégpedig azt, hogy gyűlöljük-e. A válaszunk egyértelműen nem volt. Ennél több kell ahhoz, hogy meggyűlöljünk valakit. Hana megosztotta velünk, hogy mi volt a célja ennek a tesztnek: A feladat célja az volt, hogy képesek vagyunk-e csapatként együtt dolgozni. Mivel ez sikerült, a teszten átmentünk. A szavai nem azt sugallták, hogy valami gond lenne vele, vagy az értékrendszerével. A véleményem róla, percről percre változott, de ez betudható annak, hogy nem tiszta lappal indult. A nap végére egészen szimpatikussá vált, ahhoz képest, hogy az elején mit gondoltam róla. Meglepő módon, még meghívott minket a Fáradt ninja étterembe is. Mindegyikünk bemutatkozott, és elmondtuk a terveinket, és céljainkat. Végül is a nap második fele egészen jól alakult. A sensei elmondta, hogy sokat kell még fejlődnünk, és éppen ezért egy két hónapos intenzív edzést fog tartani nekünk. A Mizukage engedélyével egy eldugod és titkos helyen fogunk edzeni, a Szent vizek templománál. Másnap el is indultunk, és biztos voltam benne, hogy fárasztó, kemény, és fájdalmakkal teli 2 hónap vár rám. De ennek ellenére már alig vártam, hogy elkezdődjön.

Kiképzőterepek (1.2.3. oldal)
Fáradt ninja étterem 2. oldal

2 hónapos bővítmény

„Edzés a Szent vizek templománál”


Néhány nap volt, amire elértük a templomot. A hosszú út alatt egyre jobban összeszokott a csapat, és mindenki egy kicsit jobban megismerte és megszokta a másikat. Nem tudtam, hogy pontosan milyen edzésben lesz részünk, de mindenképpen szerettem volna új Jutsukat tanulni. Shouta csak néha ér rá, hogy velem foglalkozzon, és hogy tanítson. Sajnos nincs túl sok ideje rám. De nem panaszkodhatom, hiszem még ezen a héten tanította meg nekem a Mizu Bunshint no Jutsut…

Amikor megérkeztünk a helyszínre, kiderült, hogy nem csak hármasban fogunk edzeni. Shoami is ott volt, aki segített nekünk az edzésben. Az első két hét mással sem telt, minthogy folyamatosan harcoltunk. De minden egyes nappal egyre több tapasztalatot is szereztünk. Persze a tapasztalaton túl, horzsolásokat, zúzódásokat, és kék zöld foltokat is… a nap végén másra sem tudtam gondolni, minthogy bedőljek az ágyamba. Hana szigorúan fogott minket, és alig hagyott pihenőidőt. Csak akkor, amikor aludtunk vagy ettünk. A nap másról sem szólt, mint az edzésről. Néha tényleg elég nehéz volt, de amint túléltük ezt a két hetet következett a „jutalom”.

A harmadik héttől kezdve Hana megtanított néhány hasznos Jutsura. Kazuya-val pedig addig Shoami foglalkozott. Mivel a sensei Taijutsu beállítottságú, főként azt tanította nekem is. Az első a Dainamikku Akushon // Dinamikus Akció volt. Hogy a testem megerősödjön, és megszokják a gyorsaságot, amit a Taijutsu megkövetel. Ezáltal sokkal gyorsabb lettem, és a sebességem már elég volt, hogy puszta kézzel harcolhassak. Majd a Levél Forgószél // Konoha Senpuu technikát sajátítottam el. Ezzel a Jutsuval egy erőteljes pörgő rúgással képes vagyok földre teríteni az ellenfelet. A megtanulása több időt vett igénybe, mint az előző technika, és talán még több zöld foltot szedtem össze miatta. Emellett a sensei sem volt valami megértő, a módszerei nem könnyítették meg a helyzetem. Igazából elég szadista volt… Habár az edzések alatt egyre közelebb kerültem Hana-hoz. Talán a negyedik héten lehetett, hogy még jobban megnyílt, és olyan dolgot mondott, amin elgondolkodtam. Ezen a ponton kezdtem elfogadni a senseit. Hiszen a múltam miatt nehéz volt, egy újabb mestert elfogadnom, és megkedvelnem. Sőt elképzelhetetlennek tartottam…

A következő héten egy újabb Jutsuval gazdagodtam. Megtanultam a Konoha Reppuu // Levél Erőszakos Szél technikát. Ezzel a Jutsuval is a földre küldhetem az ellenfelem, mivel a technikával egy intenzív és gyors pörgő rúgást mérek az ellenfél lábaira, amitől valószínűleg elesik. Ezek a hetek alatt egyre erősebb lettem fizikailag, mivel szinte csak Taijutsuval foglalkoztunk. Gyorsabb és ügyesebb is lettem, és a közelharc is jobban ment. De egyre fáradtabb is voltam. Hiszen minden nap ugyanolyan teljesítményt nyújtani nem könnyű. És mivel a sensei tényleg a végletekig hajszolt, a második hónapra egyszerre erősebbnek, és egyszerre gyengébbnek is éreztem magam. Nem volt időnk pihenni, mivel csak ezt a két hónapot kaptuk meg gyakorlásra. Utána lejár az engedély, és vissza kell menünk Kirigakure-ba. Szóval annak ellenére, hogy a végkimerültség határain álltám, teljes erőmmel beleadtam mindent az edzésekbe. Tudtam, hogy most van itt az ideje annak, hogy fejlődjek.

Az utolsó Jutsu amit megtanultam ebben a két hónapban, az a Drót Csévélő Technika // Ayatsuito no Jutsu volt. Szerencsére nem valami bonyolult technika, így az elsajátítása sem volt ördöngösség. De ezzel szemben viszont hasznos. Megtanultam, úgy használni a drótot, hogy azzal bárhol meg tudjak kapaszkodni, és tovább is tudjak lendülni. Emellett a drótot ellenfél lekötözésére is használhatom. Lassan letelt a két hónap, és visszaindultunk Kirigakure-ba. Erősebben és tapasztaltabban hagytuk el a Szent vizek templomát, mint ahogyan jöttünk. Lehet, hogy nem feltétlenül a legszebb emlékein lesznek erről a helyről, de az biztos, hogy sokat adott…


Tanulásra fordítható pontom: 25 pont (35-10 – chakra levonásával)

Ayatsuito no Jutsu // Drót Csévélő Technika

Egy viszonylag egyszerű technika, mely a dróthasználathoz kötődik. A ninja képes úgy használnia drótjait, hogy azzal szinte bárhol megtud kapaszkodni majd tovább lendülni, illetve a drót segítségével csapdába ejtheti és lekötözheti az áldozatát.

Pont: 5
Chakraszint: 85
Szint: D

Konoha Reppuu // Levél Erőszakos Szél

Ez lényegében egy rendkívül gyors és intenzív gáncsolás, azonnal a földre teríthetjük vele az elenfelet, mégpedig úgy hogy egy alacsony pörgő rúgással kirúgjuk mindkét lábát.

Szint: D
Pont: 10
Chakraszint: 95

Dainamikku Akushon // Dinamikus Akció

Ez a technika a gyors fellépést teszi lehetővé egyik percről a másikra határozottan az elenfél előtt teremhetűnk és nyomban használhatunk is egy rúgás vagy egy ütés konbinációt, de ezzel a sebességgel távolodhatunk is ekkor védekezésképp szolgál.

Szint: D
Pont: 5
Chakraszint:60


Levél Forgószél // Konoha Senpuu

Egy erőteljes pörgő rugás, ami után az ellenfeled valószínüleg eleseik

Pont: 5
Chakraszint: 110
Szint: D

A két hónapos bővítmény elfogadva!!! A többire pedig:

+ 20 ch színt

Össz: 175 chakraszint

Takumi no Sato felé
//Június – November//

„Egy hét pihenés”

Több napos gyaloglással végül elértük Kirigakuret. Az út hosszú volt, ráadásul végig esett az eső is. Teljesen átáztam, és már a váltóruháim is nedvesek voltak. Ráadásul, amikor hazaértem senki sem volt otthon. Pedig annyi mindent szerettem volna elmondani nekik. Kicsit csalódottan másztam föl az emeletre. Ledobtam a cuccaimat a folyosón, mivel nem volt ahhoz erőm, hogy elpakoljam őket. Bementem a fürdőszobába, és letéptem magamról a csurom vizes felsőmet. Majd a kádhoz léptem, és forró vizet kezdtem engedni bele. Leültem a kád szélére, és a padlón lévő tarka csempét bámultam. Fizikálisan és mentálisan is teljesen kivoltam. Néhány percig így maradtam, ameddig a víz szintje kellő magas nem lett, majd belemásztam. Kinyújtóztam a kádban, és most először engedtem el magam ezalatt, a két hónap alatt. Semmi szabadidőnk nem volt, és minden nap, sajgó végtagokkal feküdtem le. Az edzések alatt még az alvás is monotonnak tűnt. Lenyomtam a fejemet is a víz szintje alá, majd újra felültem, és hátam a kád oldalának támasztottam. De most Hana adott nekünk egy hét pihenőidőt. Aminek nagyon örültem. Legalább lesz időnk regenerálódni.

Másnap majdnem délig aludtam, és már csak Akimotot találtam otthon. Elmeséltem mindent neki, ami a Szent vizek templománál történt. Elmeséltem a kemény edzéseket, azt, hogy miket tanultam, és aminek láthatóan a legjobban örült, azt, hogy Taijutsut, és kardforgatást tanultam. Persze ez érthető volt, mivel ez volt az ő specialitása. Habár egy régi sérülés miatt, már nem lehet ninja. De ettől függetlenül elméletben és taktikákban nagyon sokat segíthet. Ő tanította meg Kohakut is a kardforgatásra. Örültem neki, hogy Hana erre is szánt időt, és belevette az edzésbe a kardforgatást is, hiszen mindig is érdekelt. Emellett itthon is sokat tudnak segíteni ebben. Hiszen ugye Akimoto, és Kohaku is tud benne segíteni. Hát igen… el vagyok kényeztetve, mivel mindenki a családból ninja, és magasabb szinten van, mint én. Mondjuk a két fiú nem igazán szokott segíteni, pedig Kohaku már Jounin, és Kei már Chuunin. Csak Shouta-ra számíthatok, meg Akimoto tanácsaira.

Az első pihenő napomon igazából nem csináltam semmit. Csak élveztem a szabadságomat, és azt, hogy most végre nem kell holtfáradtan reggel hatkor a sensei ellen küzdenünk, és estig gyakorolnom. Habár annak is megvoltak az előnyei, hiszen nagyon sokat javult a csapatmunkánk Kazuyaval, és sokkal összeszokottabbak lettünk. Körülbelül a harmadik napon éreztem először úgy, hogy megdöglök az unalomtól. Már nem bírtam elviselni, hogy nem csinálok semmit sem. Ezért úgy döntöttem, hogy edzeni fogok. Átveszem újra a megtanult Jutsukat, és gyakorlok. De egyedül gyakorolni nem valami izgalmas. Délután hazamentem ebédelni, és rászántam magam, hogy megkérjem Kohakut, hogy segítsen az edzésben. Eddig még egyszer sem kértem meg ilyenre. Igazából azért nem, mert nem akartam, hogy bénának nézzen. Majdnem öt évvel idősebb nálam, és ő már Jounin. Én meg még mindig Genin vagyok. Ez egy kicsit zavart, mivel mindig is jobb akartam lenni nála, de egyenlőre még a közelében sem vagyok. Ráadásul utálom, hogy még mindig gyerekként kezel, pedig már rég nem vagyok az… Szóval végül is belement, hogy eddzen engem ezalatt a néhány nap alatt. Az egyik régi kardját adta oda, hogy azzal gyakoroljak. Mivel Hana nagyon jó tanár volt, és főleg szigorú, sokat fejlődtem a két hónap alatt. Ezért is voltam magabiztosabb amikor Kohakuval elkezdtük az egy-egy elleni harcot. A pihenő maradék napján mindig kimentem vele gyakorolni. Bár már nagyon vártam, hogy vége legyen ennek az egy hétnek. Túl hosszúra kezdett nyúlni ez a szabadidő, és a napok nagy részén még így is unatkoztam.

Az hét utolsó napján korábban keltem, és lementem reggelizni. Akimoto már megterített, de csak mi ketten voltunk fönt az egész házból. Leültem az asztalhoz, és éppen nekiálltam volna a reggelimnek, amikor kopogtak az ajtón. Akimoto intett nekem, hogy nyugodtan egyek tovább, majd egy kis idő elteltével, egy levéllel érkezett vissza. Kíváncsian kibontottam, hiszen nekem címezték:
„Azonnali hatállyal jelentkezz a csapatoddal az irodámban! Mizukage”
Be sem fejeztem a reggelimet, a számban egy rizsgombóccal rohantam föl az emeletre. Egy pillanat alatt összepakoltam, és már robogtam is. Gyorsan mentem, mert már nagyon izgatott voltam, hogy milyen okból hívat be minket a Mizukage. Másodikként érkeztem a helyszínre, és Kazuyat bevárva mentünk be együtt a Mizukagehoz.

Hamarosan választ kaptam a kérdésemre. Egy fontos küldetés miatt hívatott be minket a Mizukage. A feladat egy követ védelme. Persze ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. A fegyverkészítők egy nagy erejű fegyvert alkottak, melyet most valamelyik rejtőző falunak el szeretnének adni. A fegyver olyan erővel bír, hogy hatása lehet, a kényes erőviszonyokra, mely most a falvak közt fennáll. Természetesen minden falu egy követet fog küldeni a tárgyalásokhoz, ami Takumi no satoban lesz. Chihaya a falunk követe és az ö feladata a tárgyalások folytatása a fegyverért. Így nekünk csak az ő biztonságáról kell gondoskodnunk. A követet védeni kell egészen a célállomás eléréséig, ami elég távol van Kirigakuretól. Emellett amint elértük az országot egyetlen csepp vér sem hullhat a területen, mert azonnal kizárnak minket a tárgyalásokból. Amint ott álltam és hallgattam az információkat, egy kicsit megremegett a lábam, hiszen ez nem egy egyszerű kis D szintű küldetés. Ezen a feladaton nagyon is sok múlik. Ha Kirigakure sikerrel járna, akkor nagyobb hatalomra tehetne szert… és nem ez volt az aggasztóbb fele. Ha a többi nemzet közül szerzi meg magának valamelyik falu, akkor az úgyszintén erősebbé válna. Ahhoz képest, hogy milyen sok múlik ezen a küldetésen csak két Genint és egy Jounint küldenek…


„A kaland kezdete – Indulás Takumi no sato-ba”

Amint megtudtunk minden szükséges információt kimentünk a Mizukage irodájából. A követ és Hana egyeztette az útvonalat, majd amint mindenki összeszedelőzködött elindultunk a kikötőváros felé. A terv az volt, hogy Karom országán keresztül, vízi úton érjük el a célunkat. A kikötőig semmi érdekes nem történt, annak ellenére, hogy végig rossz előérzetem volt. Eddig még nemigen vettem részt fontosabb küldetésekben, és nem akartam semmit sem elszúrni. Emellett biztos voltam benne, hogy ezt a küldetést egyáltalán nem kell alábecsülni. Végig nyitva tartottam a szemem, és próbáltam felkészülni minden eshetőségre. De szerencsére semmi komoly nem történt, és épségben értük el a tengert. Az egyetlen gond az volt, hogy a hajó nem várt meg minket, így körülbelül egy órás vízen futással értük csak utol. Szerencsére a két hónapos edzésnek köszönhetően bírtuk a tempót, bár én könnyen beszélek, hiszen nem nekem kellett cipelnem a követet…

Miután beértük a hajót és felmásztunk a fedélzetre, eléggé ránk csodálkoztak az emberek. Bár nem tudom, hogy néhány ninján mit kell úgy nézni, de ők körbeállva bámultak minket. Mondjuk nem az átlagemberek közé tartoztak ezek itt a hajón, mindegyikükről sütött, hogy több pénzük van, mint amennyiről álmodni sem tudnék. Talán még soha életükben nem láttak ninjákat, hiszen a társadalom ezen rétege eléggé elszigetelve él…
Még a kapitány is előjött a hírünkre, aki mint később kiderült ismerte a senseit. Ez igencsak jól jött, hiszen a hajó eredeti célja Hó országa volt. De szerencsére a sensei elintézte, hogy a hajó megközelítse nekünk Karom országot. Így legalább nem kell annyit futnunk a vízen legközelebb. Addig szabadfoglalkozásunk volt, és ezt kihasználva pihentem egy kicsit.

Bár sokat nem tudtam… Észrevettem, hogy az emberek a hajón eléggé érdeklődve figyelnek minket... továbbra is. Ráadásul egy igencsak kellemetlen szituáció kezdett kialakulni. Az egyik kölyök már elég közel jött hozzám ahhoz, hogy idegesítsen. Le sem vette rólam a szemét, és zavaróan méregetett. Ráadásul egy olyan mondat bukott ki hamarosan a száján, ami kiverte nálam a biztosítékot. Nem tudom, hogy mit gondolt, vagy, hogy plüssmacinak nézett-e, de mindenképpen meg akart venni. Ráadásul Kazuyatól! Annyira felhúztam magam, hogy majdnem lekevertem egy pofont, annak a kölyöknek. Ráadásul ez még nem volt elég. Az anyja előlépett, hogy kifizessen értem egy csomó pénzt. Szegény csapattársamnak szegezve a kérdést, hogy mennyit kér értem. Mostmár inkább a nevetséges kategóriába kezdett átkerülni ez az egész történet, és a haragom is átcsapott visszafojtott nevetésbe. Egyszerűen nem hittem el, hogy léteznek ilyen emberek. Vicces volt, de egyben szánalmas is. Végül az ár egészen 10 millió Ryouig ment föl, szerencsére a kölyök meggondolta magát. Bár a sokk még mindig nem ért véget…
A kisfiú egyetlen csettintésére öt darab – kb. velem egyidős - lány jött elő, és ugrálta őt körül. Látszott rajtuk, hogy borzasztóan szenvednek. Mindegyikük szolga lehetett, és ha jobban belegondolok akkor engem is erre szánt. Elég nehezen tudtam visszatartani magam, hogy ne képeljem fel mégis ezt a kis taknyost. De végül lenyugtattam magam, és mindannyian lementünk a kabinba, hogy ne zavarjuk tovább az utasokat…
Emellett… még ha föl is képeltem volna azt a kölyköt, akkor sem változott volna semmi. Neki ez a természetes, és nem értette volna, hogy mit akarok. Talán alig volt 10 éves… mi lesz belőle, ha felnőtt lesz, még csak belegondolni is borzasztó. Teljesen elferdült értékrendszerrel nevelik. Már most nem becsüli az embereket… talán nem is csak a ninják okolhatók a folyamatos háborúkért. Hiszen a ninja csak egy fegyver. Ezek a gazdag elferdült emberek döntenek a vagyonuk segítségével a világ sorsáról… ezt úgy utálom…

A kabinunk elég kicsi volt, és hát hely sem nagyon akadt, alig fértünk el benne. A sensei már be sem tudott jönni, így ő a folyosón ült le valahol. Bár a helyhiány nem akadályozta meg egyikünket sem abban, hogy elaludjunk. Végül is eléggé kimerültek voltunk az egész napos futástól…
Talán néhány óra telhetett el, amikor valaki felébresztett. Kicsit kómásan tértem magamhoz, de hamar összeszedtem magam. Kazuya volt az, és mikor látta, hogy eléggé felébredtem, elmagyarázta, hogy miért keltett fel. Egy lány állt a kabinban, akiről a fiú beszélt. Felismertem, hiszen néhány órával ezelőtt láttam őt a kölyök szolgái között. A lány azért jött hozzánk, hogy segítsünk neki, és a többieknek megszökni. Kicsit bizalmatlanul néztem végig a lányon. Nem arról volt szó, hogy nem akartam volna neki segíteni… egyszerűen csak nem bíztam benne. Először is simán elhagyta a szobájukat – annak ellenére, hogy egy szolga - majd Hana-n keresztül is át kellett jönnie, majd pedig nem hiszem el, hogy egy olyan hajón, mint ez – ami egy csomó gazdag embert szállít – ne legyenek őrök, vagy valamiféle személyzet erre a célra.
A lány elmondta, hogy a hajót senki sem biztosítja néhány matrózon kívül, és hogy a senseiünk sincs a kabinunk előtt, ahol eddig tartózkodott.
Bár alapvetően bizalmatlan vagyok idegenekkel szemben, az igazságtalanság iránti gyűlöletem még erősebb. Éppen ezért bólintottam rá a szöktetésre.
A lánynak abban kéne segítenünk, hogy elvisszük őket a mentőcsónakokig, majd egyet leengedünk nekik, hogy ők megszökhessenek. Egyedül nem tudták volna végrehajtani ez a feladatot, azért keresett fel minket. Kazuyaval végül abban egyeztünk meg, hogy én létrehozok egy Mizu Bunshit, és ő a klónommal együtt fogja végrehajtani a szöktetést. Addig pedig én a követ mellett maradok, hiszen ez az eredeti feladatunk, és most hogy fogalmunk sincs róla, hogy Hana hová tűnt nem hagyhatjuk magára. Szóval Kazauya a klónom és a lány elindultak, hogy végrehajtsák a szöktetést. De még mielőtt bármit is csinálhattak volna, Hana eléjük termett, és megállította őket. Indulni kellett. A hajó elérte azt a pontot, ahol nekünk ki kellett szállnunk. Nem volt mit tenni, a mentőakcióra nem maradt időnk. Bár a lányt még meg tudtuk volna szöktetni, ő mégis úgy döntött, hogy marad, hiszen a testvére is a szolgák között volt. Elbúcsúztunk tőle, és elindultunk a vízen futva a szárazföld felé.

Végre elértük a partokat, amit Sárkány csúcsnak neveztek, ez a hegy a Karom Országa északi, Kumogakure-hoz közeli határvidékén terül el. Egy kevéske pihenőnk sem volt, amikor egy éles kiáltás hallatszott, azután pedig vérszag kezdett terjengeni a közelben. Hana azonnal elment utánanézni a történteknek. Mi pedig addig a követre vigyáztunk. Majd egy kis idő elteltével visszatért, de nem kötötte az orrunkra, hogy mi is történt. Egy hosszabb gyaloglás után elérkeztünk a következő kikötőbe, ahol estig várnunk kellett az indulásra. Egy halász fog elvinni minket a Fegyverkészítők falujához. Addig viszont a parton ücsörögtünk. A Nap lassan araszolgatott lefelé, bár most nem bántam, hogy csak lassan telik az idő. A tengert néztem, de közben a családomra gondoltam. Ilyenkor mindig eszembe jutnak… amikor magányosnak érzem magam. Már nyolc éves korom óta nem láttam az arcukat, a mosolyukat… de nem szeretek ezen sokat gondolkodni, hiszen ilyenkor mindig megfájdul a szívem…
Szerencsére kizökkentetett a gondolataimból egy távolban derengő alak. Hamarosan egy sebesült fiú közeledett hozzánk – mint később kiderült, a neve Fumetsu Yume volt – aki láthatóan ismerte a sensei, hiszen Hana felajánlotta neki, hogy csatlakozhat hozzánk. Próbáltam kihallgatni a beszélgetésüket, de végül is nem nagyon sikerült. Csak pár szót tudtam elkapni. De volt egy olyan érzésem, hogy ő lehetett az, akinek a kiáltását halottuk… Szóval így már plusz egy taggal hagytuk el a partokat és szálltunk fel a hajóra.

Másnapra meg is érkeztünk Takumi no Sato-ba, egy hosszabb gyaloglás után. Belépés előtt átvizsgáltak minket, majd egy nő jött elénk. Üdvözölte a csapatot, és tájékoztatást adott a továbbiakról. Örültem neki, hogy végre megérkeztünk, bár nem voltam sokkal nyugodtabb. Nem szerettem a nyüzsgést, és azt sem, hogy ennyi ismeretlen ninja legyen a közelemben… A követet elkísérték, és ezzel a feladatunkat – legalábbis egy részét - teljesítettük. Most kaptunk egy kis szabadidőt, és egy kicsit szusszanhattunk.
Az első dolgom volt beülni egy étterembe enni valami nem konzervkaját, majd pedig elindultam fölfedezni a falut. Talán két-három nap telhetett el, amikor újra útra keltünk. A közeli faluba indultunk Takumi no Satoba.
//Innentől a karakterem NJK//


„Válaszút a három Geninnek”

Az út során találkoztunk egy furcsa vörös hajú kunoichivel, akivel Hana egy hosszabb beszélgetésbe elegyedett. De azt, hogy mi is hangzott el közöttük nekem és Yume-nak fogalmunk sem volt róla, hiszen ők az étteremben beszélgettek, mi pedig kint támasztottuk a falat. Egyedül Kazuya volt az, aki fültanúja volt a beszélgetésnek. Körülbelül egy félóra múlva jöttek ki csak az étteremből. Bár a sensei ugyanúgy viselkedett, mint szokott, aggasztott, hogy Kazuya viszont eléggé nyúzottnak tűnt. De nem törődtem többet a dologgal, nem kérdeztem rá, csak egyszerűen követtem őket. Már az utolsó épületeket is elhagytuk, és egy mező mellett sétáltunk, amikor Hana hirtelen megállt, és szembefordult velünk. Közölte velünk, hogy hamarosan megérkezünk, majd Kazuyanak mondott valami furcsát. Vagyis hogy nem fogja megállítani, ha értesíteni akar másokat… nem igazán értettem, hogy ezt mire érti. De abban biztos voltam, hogy az aggályom beigazolódott, hiszen tényleg történt valami fontos az étteremben. Kíváncsian fürkésztem a sensei tekintetét. Hana tovább folytatta a beszédet, ami minden egyes szóval egyre sokkolóbbá vált.
Mindhármunkat választás elé állította. Vagy követjük őt, és ezzel eláruljuk Kirigakuret, vagy eláruljuk őt, és megmentjük a falunkat a pusztulástól. Bár a válasz nagyon is egyértelműnek tűnhet, nem volt az! Mielőtt meghozhatta volna az eszem a döntés, a szívemben ez előbb megtörtént, és a lábam magától megmozdult. A sensei mellé álltam… Hogy mi is játszódott le akkor bennem, még ma sem éretem. De így döntöttem. Yume dühösen sírva ordibált a senseire, majd egyszerűen csak elszaladt. Kazuya pedig utána. Még most sem gondoltam meg magam, hogy egyik Genin sem választott ez az utat… csak figyeltem a távolodó alakjukat.
//Innentől újra visszatértem//

Talán nem szeretem eléggé a falumat? Igazából sosem szerettem Kirigakuret… de ez még nem ok rá, hogy eláruljam. Nem. Nem is emiatt döntöttem így. Nem tudom, hogy helyes-e vagy sem, de abban a pillanatban ez nem fordult meg a fejemben, amikor a sensei feltette a kérdést. Nem eszerint hoztam meg a döntésemet. Ha így tettem volna, akkor még mindig ott állnék. Kirigakure az otthonom, de ennek ellenére sosem tekintettem így rá. Elválasztott a családomtól, elválasztott a hegyektől, ahol az igazi otthonom van. A szüleimet azóta nem láttam, amióta Kirigakurébe kellett jönnöm. Nehéz volt ezt elviselnem, hiszen akkor még csak egy 8 éves kölyök voltam. Az évek múlása sem tudta pótolni a családom hiányát. Hiába lettek barátaim, és hiába tettek meg értem mindent Shouta-ék. Ha a nagyapám nem kért volna meg, hogy váljak erős ninjává, akkor már rég hazamentem volna. Miatta és a családom miatt maradtam…
Mindent megtettem, hogy megszeressem a falut. De nem voltam rá képes. Kirigakure elárult engem. Lemészárolta a klánom tagjait, akik még mindig félelemben élnek miattuk. Az unokatestvéreim miattuk váltak árvákká. Hogy újdonság-e nekem Kirigakure elpusztítása? Nem… nem az. Már hallottam ezt a mondatot más szájából is. Talán ezért nem döbbentem meg rajta, amikor Hana ezt mondta, ennyire nyíltan…

Bár én közvetlenül nem szenvedtem, de jól tudom, hogy mi az a veszteség. Az unokatestvéreimmel laktam együtt, amikor még a hegyeket nevezhettem otthonomnak. Minden este rémálmaik voltak, és zokogva aludtak el. Talán ezt felejtsem el? Felejtsem el azokat az embereket, akik igazán fontosak a számomra? Elvesztették a szüleiket elvesztették a nagypapájukat, és ez még csak néhány ember. A családfámról még több embert fel tudok sorolni…
Mégis mit tehetnék?

Satoru volt közülünk a legidősebb. Felnéztem rá, hiszen az unokabátyám volt, majdnem négy évvel idősebb, és ő tényleg igazi ninja volt. Egy este elmondta nekem, hogy a szüleit kirigakurei ninják ölték meg. Azt mondta bosszút fog állni, de nemcsak azokon a shinobikon, hanem elpusztítja egész Kririgakuret. Azt mondta, hogy azt fogja tenni a faluval, amit az tett a klánunkkal. Megesketett, hogy nem mondhatom el senkinek… Csak egy 7 éves kölyök voltam akkor, nem tudtam, hogy miről beszél, csak örültem neki, hogy elmondott egy titkot… Mostmár jobban tudom, hogy mi a klánunk története, és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy azt is megértsem, hogy nekem mi benne a részem…
Elpusztítani Kirigakuret… nem tudom, hogy mi a helyes és mi a helytelen…
Talán meg kéne bocsátanom Kirigakurenak, talán el kéne felejtenem a múltat? Talán felejtsem el a klánomat?
Nem tudom… ugyan mi változna… eljön valaha is a béke?
Nem hiszek a tündérmesékben, nem hiszem, hogy egyszer béke lesz. Mindig voltak háborúk és mindig lesznek is… ameddig az emberek lelkében háború dúl, addig miért lenne másképpen a földön. Ez a világ duális, mindig lesz sötétség és mindig lesz fény is. Ahogyan az érmének is két oldala van…


„Hana tervének körvonalai”

Csendesen leszegett fejjel ballagtam a sensei mellett, tovább folytattuk az utunkat Takumi no satoba... A fiúk már messze jártak, de még mindig láttam az arckifejezésüket a szemeim előtt. A fejem szinte már fájt a sok gondolattól, amik sebesen cikáztak ide-oda, mintha még nem döntötték volna el, hogy melyik oldalt is válasszák. Majd váratlanul a sensei kérdése rántott vissza az üres testembe és a valóságba...
Félig felé fordultam, de nem néztem rá, csak hallgattam a szavait, és közben továbbra is a földet bámultam. Valószínűleg hiába is próbáltam leplezni, az arcomra volt írva, hogy aggódok. Bár Hana szavai megnyugtattak, teljesen nem tudta eloszlatni a vihart a lelkemben. Hiszen mindig is ez ellen az érzés ellen harcoltam, elnyomtam magamban, hogy jó harcosa lehessek Kirigakurenek. Elnyomtam magamban a dühömet, és a fájdalmamat. Nem panaszkodtam, és nem mérlegeltem… Most pedig engedjem szabadjára? Nem lehettem sem mérges sem dühös, és főleg senki sem tudhatta meg, hogy valójában mit is érzek. Szerettem volna odafordulni hozzá, és elmondani neki mindent. Elmondani, hogy mennyire fáj most ez a döntés, de most sem tudtam megtenni. Egy ninja nem mutathatja ki az érzéseit… nem igaz?
Vajon a bosszú tényleg feloldja a fájdalmamat? Tényleg ez a megfelelő érzés…

A senseire néztem, aki tovább folytatta a beszédet. Örültem a szavainak, hogy bízik bennem, és hogy fontos vagyok neki… és annak is, hogy hasonló múlton osztozunk.
Majd amikor megállt, én is megálltam és felé fordultam. Hana levette az oldaláról a ninja-to-ját, majd felém nyújtotta. Meglepődtem a nő szavain, de pozitív értelemben. Ezelőtt sosem beszélt így. Valahogyan most közelebb éreztem magam hozzá. Hittem neki, és bíztam benne. Elvettem tőle a fegyvert, mely a bizalmát jelképezte. És az hogy én elvettem tőle, ez azt szimbolizálta, hogy követem őt…
Érdekes módon, amikor elvettem a ninja-to-t, akkor sokkal szabadabbnak éreztem magam, mint azelőtt. Mint amikor gyerekként a hegyek lankás rétjein szaladgáltam. Mintha ez az egyszerű mozdulat elszakított volna egy nehéz tehertől… elszakított volna Kirigakuretől…

Hana nem csupán bátorítani akart a szavaival. Terve volt velem, amit hamarosan meg is osztott. Mégpedig a feladatom Kazuya szemmel tartása lesz. A bizalmába kell férkőznöm, és megtudnom, hogy mit és mikor tervez… de ezzel még nincs vége. Ha eljön az idő meg is kell ölnöm a fiút…
Amikor a sensei utolsó mondatát meghallottam nagyot dobbant a szívem. Kazuya a csapattársam volt… eddig minden a csapatmunkáról szólt, arról, hogy megkedveljük egymást és, hogy összeszokjunk… most pedig…
Nem tudom, hogy képes lesek-e megölni Kazuyat… nem tudom, hogy mit fogok tenni abban a pillanatban, amikor döntenem kell az élete vagy halála felett. De az biztos, hogy akkor már tudni fogom, hogy képes vagyok-e a bosszúmra… tudni fogom, hogy mi a fontosabb: a falu vagy a klánom…

Amíg tovább folytattuk az utunkat a faluba, Hana még több részletet tárt fel előttem a tervéből. Megtudtam, hogy Aiken – a vörös hajú kunoichi, akivel a sensei az étteremben beszélgetett – segíteni fog neki. Az eredeti terv szerint a fegyvert próbáljuk megszerezni, hogy hősökként térhessünk vissza a falunkba. Ez előkészítheti Hana tervét, miszerint belülről próbálja szétzilálni Kirigakuret. Az, hogy Kazuya előtt is felfedte a tervét, ez is csak ezt segíti elő… Bár ahogy később kiderült számomra, a sensei nem csak ezt az egy tervet eszelte ki. Emellett nem a végső terve a fegyver megszerzése. Amire ő igazán vágyik, az hogy olyan magasságokba emelkedhessen, mely túltesz az emberekén, a shinobikén és az istenekén is… és Kirigakure elpusztítása ehhez csak egy teszt, hogy felmérhesse a képességeit…

Bár mindig is felnéztem Hanara, kíváncsi vagyok, hogy képes lehet-e elérni olyan hatalmat, ami túltesz az istenekén… és mi lesz azután? Ha már mindent elért, amit csak el lehet? Minden hatalmat és erőt…
Nem tudom, hogy mik mozgatják a senseit, hogy egy ilyen célt akarjon elérni…
Neki is megvannak az indokai, ahogyan nekem is. Én csak annyit akarok elérni, hogy a családom boldog legyen. Bár az, hogy ezt hogy érem el az tőlem függ. Ez is egy járható út…
Amikor a nagypapám elküldött a faluba, azt ígértem neki, hogy erős ninjává válok, és hogy megtöröm a klánunk balszerencséjét. Újra naggyá és erőssé teszem…
Nekem van egy olyan hely a világon ahová hazatérhetek, ahol szeretnek engem. Kíváncsi vagyok, hogy a senseinek is van-e ilyen… remélem igen

Egyre közelebb értünk Takumi no sato kapujához, ahol érdekes dolgok fogadtak minket…
A kaput valaki betörte, vagy inkább berobbantotta. Holttestek feküdtek mindenhol, civilek, és katonák testei… A távolban tűz emésztette az épületeket, és sűrű köd takarta el előlünk a tájat…
Egyáltalán nem tetszett, amit látok… és az még inkább nem, hogy ez nem volt Hana tervének a része, legalábbis nem közvetlenül…
Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet a háttérben.



Megtalálható:
Mizukage palota 1.,2. oldal
Kikötőváros 1.,2.,3.,4. oldal
Sárkány csúcs 1.,2. oldal
Fürdő- és kereskedelmi falu 4. oldal
Kereskedelmi útvonalak 3.,4. oldal
Fogadónegyed 3. oldal

Ajándék:
+5ch (Június - Konan – Kikötőváros 4. oldal)
1 ninja to (November - Hana Fujishima - Kereskedelmi útvonalak 3. oldal)

//Kicsit sűrű lett... //

Nos ezért kapsz + 20 ch szintet, mivel elég inaktív is voltál egy ideig!

Jelenlegi ch szint: 200