Elhagyatott Színházépület

**Uchiha Kagami** Pént. Nov. 03 2017, 18:14

Egy kétemeletes épület, amely Amegakure alsó szintjein helyezkedik el, s annak ellenére, hogy már a Hanzou-éra óta be van zárva, még nem adta meg magát az idő vasfogának, persze erős felújításra szorulna. Falai penészesek, itt-ott már omladozó állapotban vannak, az ablakok pedig mind be vannak deszkázva. Az ajtón felirat hirdeti a belépési tiltást, de ennek ellenére hajléktalanok rendszeresen szállnak meg itt. Az épület egyes részei az abban uralkodó állapotok miatt veszélyesek, bármikor leszakadhatnak a korhadt falépcsők. A Nagyterem még úgy-ahogy egyben van, a félköríves elrendezésű előadóhelyiségből csak néhány tucatnyi szék hiányzik, a színpad pedig egy foszladozó függönnyel van letakarva.

**Kowarii Zion** Hétf. Nov. 06 2017, 23:52

Zion végül sikerrel zárta az edzést, s képes volt, ha nem is a legnagyobb magabiztossággal, de mindenképp kitartó munkát végezni ismét. Ökleit összeszorította, mikor fejet hajtott mestere előtt. Zion örült Kama senpainak, mert képes volt megérteni Zion gyermeki lelkét, s az ő nyelvezetével elmagyarázni és rávilágítani a dolgokra. Kama senpai mindig a titkok mögé mutatott, ugyanis megérteni kellett a titkokat, nem csupán feltárni. Ha nincs meg a miért és a hogyan, sohasem fogja érteni a dolgok menetét. Sem a tanulásban, sem pedig az élet, egyre szürkébb és sötétebb oldalán. Zion sok mindenen ment át az elmúlt napokban, melyet fiatal szervezete és agya nem volt képes teljes mértékben feldolgozni.
Mégis örült, hogy egy ilyesfajta férfi őrzi és figyeli őt. Vigyáz rá.
- Köszönöm, kama senpai. Még mindig maga a legmenőbb tanár - kacsint mesterére, miközben arcán széles mosoly húzódik a fülei felé, jobbjának hüvelykujját pedig a magasba emeli a tisztelgés után.
...
Zion a konyhába siet. A vacsorafriss illata keringte be a Kowarii család otthonát. Zion épp időben ért haza.
- Apa, anya, képzeljétek. Búgócsiga szerzett két jegyet a holnapi cirkuszra. Lesz karnyelő, valami rókabakancs, patkányok meg valami Harakiri...har...Harley Quiin... - Zion zavartan néz a zsebéből elővett jegyre - Áh, Harlekin. Szóval egy csomó minden. Ma meg Menő senpaial edzettem. Épp Búgócsigával olvastuk a fellépőket, amikor a mester betoppant és meglepetésszerűen a földön tartott minket vízzel. Láttátok volna azt a vigyorát, azt mondta...khm...Na mi van kölykök. Háháhá
Zion a vacsora után lefürdött, majd befeküdt az ágyába. Nagyon várta már a holnapot. Zion szerette a cirkuszt.
...
Zion sietve haladna át a városon. Fiatal kora ellenére sokat járt a házsorok között, így mindig tudta, hol lehet levágni egy-egy nagyobb tömeggel telített útszakaszt. Ugyan ebédelt, mielőtt elindult volna, sőt, még nassolásra is jutott hely, eltervezte, ha beér, fog venni egy perecet és egy kukoricát. A cirkuszban mindenki azt eszi, ezért a cirkuszban azt kell enni. Mikor a fiatal shinobi elérte az alsóbb szinteket, tempóján lassított. Sokkal figyelmesebben haladt már, ugyanis ez a környék nem épp gyereknek való. Való igaz, Zion shinobi, képességei nem biztos, hogy elegendő egy képzettebb bandita vagy valami hobó ellen. Bár a fiú járt már párszor az alsóbb szinteken, nem igazán szerette. A félelem, melyet az utcákon érez, s a nyomor, mely az utcákon lát, egyszerre volt rémisztő és szomorú. Az Isten eltűnésével újból megjelentek a rossz arcú fiúk és a rövid ruhás nénik. Ha Ziont az egyik is megkörnyékezné közülük, inkább gyorsabb tempóban állna odébb, s cska annyit mondana,
- A vezetőnk küldetésében járok.
Végül Zion nagy nehezen elérné a megadott helyet, a lezárt színházat. Bár Zion nagyban azt hitte, a színházat megnyitják a cirkusz számára, nem épp úgy festett, mint amit újból rendbe hoztak volna. Főleg nem úgy, mint ami kinyitott. Ennek ellenére az esőben többen is jelen voltak, s egy mellékajtón jutottak be a lezárt épület belsejébe. Zion a távolból kifigyelte már barátját, s egyenesen hozzá indulna.
- Azt beszéltük, nálad találkozunk. Te Kei...ez a hely...nincs lezárva? Biztos, hogy jó helyen járunk?
Bár Zion tudta a választ, s érezte, ez az este nem lesz épp a törvényes módon megtartva. Ennek ellenére követné barátját, s az útjukba álló törpének nyújtaná a jegyét, amint az némán követelné azokat. Az ajtónálló egy szempillantás alatt égetné el a jegyeiket, melyet a fiú nem értene elsőre. Nincsen jegyük, így mégis honnan fogják majd tudni mondjuk az őrök, hogy márpedig nekik volt. Azonban Zion nem idegeskedett sokáig, ugyanis szinte azonnal tovább is álltak, s beléptek a régi színház falain belülre.
Zion némileg félve tekintene körbe a kísérteties épület belsejében. Leszakadt függönyök, pókhálós sarkok, kopott tapéták várták már az elejétől kezdve, s ki tudja, ki vagy mi húzta meg magát a természet ellen védelmet nyújtó épület falai között. Zion zavart volt, s a cirkusz ténye egyre kezdett halványodni a félelemtől.
- Nem tetszik nekem ez a hely, Kei.

**Uchiha Kagami** Pént. Nov. 10 2017, 23:49

/Zion/

- Volt egy kis para... mondjuk úgy. Anyám megtudott egyet, s mást a cirkuszról, ami nem tetszett neki... tudod, mindig nagyon maradi volt, szerinte nem helyénvaló embereket pénzért mutogatni... szóval... hát, kiszöktem, na. Hagytam neki egy levelet, hogy a falu behívott segélyszállítmányt pakolni, tehát mégsem nevezhetjük igazán kiszökésnek, de mégis. De a lényeg, hogy itt vagyunk, prostik és naplopók társaságában élvezhetjük ezt a pazar esőt! - pörgette nyelvét Kei arra a tényközlésedre, hogy nála kellett volna találkoznotok. A kis ürge, aki intett benneteket, hogy kövessétek, egy oldalsó ajtón vezetett be titeket, és nagyon vigyáznotok kellett, hogy a szűk folyosón orra ne bukjatok. Fényt egyedül a liliputi szolgáltatott nektek, méghozzá egy tolvajlámpással, amely csak az előttetek álló utat világította be, se többet, se kevesebbet. Bár sokan jöttek erre még, furcsa módon nem éreztétek más emberek jelenlétét magatokon kívül, ti ketten voltatok csak a folyosón a kis emberkével egyetemben, aki látszólag ügyet sem vetett arra, hogy a lámpás fénye az ő méreteinek teljesen megfelelt, nektek viszont bizony figyelnetek kellett minden egyes lépésetekre. A járat ide-oda kanyargott, lejtett és emelkedett, mikor pedig már végképp nem tudtátok, hogy merre vagytok, hirtelen előttetek termett egy szépen faragott, feketére lakkozott tölgyfaajtó. A kis emberke hármat koppantott rajta parányi kezével, olyan halkan, hogy ti is alig hallottátok... de nemsokára zár kattanását hallhattátok, és az ajtó kitárult. Szabad volt hát az út előttetek, de a kérdés persze a levegőben lógott: hova vezetett az az út?

Szerencsére nem kellett sokáig várnotok arra, hogy kiderüljön, ugyanis az ajtó túloldalán a régi színház nagyterme várt rátok. Zöld fények égtek a falra akasztott lámpásokból - vélhetően annak üvege keltette a zöldes hatást - és emberek sorjáztak be ilyen-olyan mellékjáratokból. Mellettetek is kinyílt egy másik ajtó, ahonnét két másik férfi bukkant elő, szintén egy liliputi figura vezetésével; sőt, ha jobban megnéztétek, csak ilyen lámpásos törpék vezették be az embereket a nagyterembe. A ti vezetőtök előre mutatott és egy-egy fecnit adott nektek, amelyre rá volt írva a sor- és székszámotok. Ha helyet foglaltatok, még nagyjából fertályórán keresztül jöttek az emberek, mígnem gyakorlatilag teltház lett, csak a kivett székek helyén nem ült senki; a feszültséget tapintani lehetett a levegőben, a zöldes fényű lámpások pedig még inkább emelték a hangulatot. Díszletek nem voltak elhelyezve, pont elég volt az épület félig-meddig romos állapota, a mállott tető, az azon csepegő eső és a jótékony félhomány, no meg a színpad szakadt brokátfüggönye. Ahogy mindenki beért és elfoglalta az ülőhelyét, a lámpások egyszer csak kihunytak, s teljes sötétség honolt a teremben; itt-ott hallhattad, hogy az emberek csak úgy kapkodtak a levegő után.

Hogy meddig tarthatott a sötétség, azt pontosan tudhattad; tizenhárom perc, tizenhárom másodperc, ugyanis egy folyamatosan kattogó hang jelezte az idő múlását. Nemsokára tizenhárom ütést hallhattatok, és a színpadon hamarost fények gyúltak, s enyhe köd ereszkedett a nézőtérre. A köd végül elkezdett mozgolódni, kavargott és kavargott, mígnem a színpad közepén összegyűlt és felvette egy nyurga férfi alakját, de néhány pászma azért maradt a székek között, sőt, mintha az idő is lehűlt volna. Az illető nem volt az a tipikus cirkuszba illő egyén, fekete csuklyás köpenyt viselt, arcán pedig hófehér maszkot hordott, melynek két szeménél egy-egy vörös színű, függőleges csík húzódott. Amint köpenyének utolsó darabja is a helyére került, színpadiasan meghajolt a nézősereg előtt, és beszélni kezdett; hangja olyan volt, mintha a síron túlról szólt volna. - Legmélyebb tisztelettel üdvözlöm kedves vendégeinket a Cirkuszban - kezdett bele, sírontúli hangjához pedig furcsa akcentus párosult, minden szó kezdetét egy enyhe "h" hanggal toldotta meg, így a "kedves" leginkább "khedves"-nek hangzott, akárcsak az összes többi szó, mely elhangzott a szájából. - A mai estén Amegakure tiszteletreméltó polgárai olyan műsornak lesznek szemtanúi, melynek párja nem akad széles-e világon. Mivel itt vannak, tudják, hogy mire számíthatnak, így nem is szaporítanám tovább a szót; üdvözöljék esténk legelső fellépőit, a Hét Kirigakurei Kardnyelőt! - az utolsó szavakat bár nem kiáltotta, mégis olyan extázis áradt belőlük, hogy akaratlanul is beleborzonghattál.

Mielőtt a függöny felemelkedett volna, a porondmester - hisz ki más lehetett ez az alak - még felemelte jobb kezét. - Kérem, a tapsot mellőzzék a műsor végéig - közölte veletek, majd széttárta mindkét karját, s a függöny... nos, nem felemelkedett, hanem egész egyszerűen szertefoszlott, ő maga pedig ezzel egyetemben szó szerint köddé vált és eltűnt a színpadról. A köd újfent a nézőtérre ereszkedett, a lámpások oldalt nagyon enyhén pislogtak, míg a színpad fényei szintén a zöld különböző árnyalataiban játszottak. Nemsokára hét alak emelkedett tűnt elő a ködből, három férfi és három nő; mindannyian kirigakurei fejpántot viseltek, de látszott rajtuk, hogy szimpla díszletnek szánták azokat, ruhájuk pedig csak külsőleg hasonlított az átlagos shinobi ruházatra. Oldalukon egy-egy katana helyezkedett el, három fekete, három fehér és egy vörös hüvelyű. Nem szólaltak meg, csak előhúzták kardjaikat, és olyan páratlan zsonglőrmutatványt láthattál, amelyet eddig még soha.

A hét alak össze-vissza pörgött, forgott, kardjaik pedig csak úgy szelték a levegőt; a nő egyszer katanáját úgy dobta a földre, hogy markolatánál érintve azt, egyenesen megállt, ő maga pedig felugrott annak hegyére, csakhogy az egyik férfi fentről egy erélyes mozdulattal ledugja a torkán az ő kardját; mindenki hüledezett, de a kard előkerült a nő szájából, aki teljesen sértetlen volt. A Hét Kirigakurei Kardnyelő mutatványa vagy fertályórán keresztül tartott, olyan nyakatekert mozdulatokat mutattak be, amelyek bármikor halálos balesettel végződhettek volna. Elkezdődött hát a Cirkusz... de vajon tényleg most kezdődött, vagy valami még váratott magára a háttérben?

**Kowarii Zion** Vas. Dec. 03 2017, 23:49

Zion zavartan vakarta meg a fejét.
- Hát...valószínűleg feltűnt neki a hiányod, a tiltás ellenére is, ugyanis nem voltál otthon...meeeg...lehet említettem én is a cirkuszt. Bocsi. - mosolyodott el - A lényeg, hogy itt vagyunk. Nézd, milyen kis vicces ember jön ide. - bökött az ifjú gennin a törpeszabású felé tekintetével. A félszerzet miután elvette a jegyeket, elégette azokat, melyen Zion igen cska nagyot nézett. Szerencsére a törpe hamarabb közölte az instrukciókat, mintsem fiatal hősünk fejét, a jegy végleges elvesztésének okának keresése miatt törhetné. A gennin követte a félszerzetet az ajtón át egysötét labirintusba. Zion csupán a jegyszedő kezében lévő lámpa halvány fényében láthatja, merre is mennek. Szerencséjére termete nagyobb volt az előtte somfordáló törpénél, így könnyedén átláthatott a feje felett, s úgymond tisztán láthatta a kiismerhetetlen alagút következő szakaszát. Szerencséjükre nem kellett sokat bóklászniuk a sötétben, ugyanis a félszerzet egy újabb ajtóhoz vezette őket. Az ajtó résein át zöldes fény szűrődött be. Ahogy a félszerzet egyre tágasabbra nyitotta, a sötét alagútból egy zöldes fényekben úszó, színházban találták magukat.
Valahogy pont így képzelt el Zion egy elhagyatott színházat. Leszakadt függönyök, kihalt és ápolásra szoruló, kopottas színpad, előtte porba bújtatott, öreges széksorok. A székek talán évek óta érintetlenek voltak. A Hanzou időszak végével az Isten számos olyan helyet számoltatott fel, melyek közvetlen összeköttetésbe hozható a Szalamandrával. Az Isten felkutatta a volt vezető embereit és búvóhelyeit. Tomashi bá sokat mesélt a rendszerváltásról. Ahogy Zion körbetekintett, magával ragadta a színház hangulata. Szép volt. Gyönyörű szép. Félelmetes ugyan, de mégis valahogy szép. Tökéletesen beillik abba a képzeletbeli helyszínnek, amelyekkel Zion mostanság álmodik. A Kama senpai által bemutatott mészárszék még most is rémálmokként kísértik a fiút. Kama senpai nem fogja őt megérteni. Addig nem amíg nem látja azt, amit Zion lát. A rémálmokat. Zion eltervezte már egy ideje, hogy valamilyen módon, de a felszínre fogja hozni félelmeit, hogy egyszer majd szembenézhessen velük. Azonban amíg ezeket nem látja más, addig nem fog tudni segíteni neki senki. Na mindegy, hagyjuk most Kama senpait.
Zion tekintete szinte az összes ajtón megakad, a színház egy valódi hangyabolynak tűnt, ahogy a megannyi ajtók folyamatosan nyíltak, és engedték be a félszerzetek által vezetett nézőket. Vicces volt a látvány, Zionnak már most tetszett a cirkusz. Szerette a cirkuszokat. Miután megtalálták a helyüket a poros széksorok között, Zion barátja mellé ült, majd halkan mesélni kezdett.
- Azt mondtam már, hogy a múltkor felvidítottam egy szomorú bohócot? Szomorú volt hát, de még milyen szomorú... Nem akarok többet szomorú bohócot látni. Na tehát segítettem neki és cserébe kaptam tőle héliumos lufit? Talán itt is lesz majd lufi.
Zion elcsendesedett, amikor a lámpákat lekapcsolták, s teljes sötétségbe borult a romos színház nagyterme. Valami kattogni kezdett. Egy óra lehetett. Teltek a percek, Zion pedig egyre izgatottabbá vált. Számolta a perceket, a másodperceket, mennyi időt is kell még várnia. Végül kevesebb, mint negyed óra múlva halvány fény gyúlt a színpadon, s füst ereszkedett a nézőtérre. Zion tapsolni kezdett, éljenezve a kezdést. Remélhetőleg nem egyedül fog ujjongva tapsolni. A színpadra egy igen csak félelmetes, maszkos alak lépett. Álarcot viselt, valamiféle bohócmaszk lehetett. Rémisztő maszk volt. Az álarcos üdvözölte a nézőket, majd fel is konferálta az este első fellépőit, Kirigakure Hét Kardnyelőjét. A porondmester hirtelen köddé vált, ahogy a színpadot takaró szakadt és lyukas függöny szétszakadt, majd a ködből hét alak lépett elő. A vízországi bűvészek, megosztva férfi és női tagokra, táncra perdültek, s elkezdtek olyasfajta mozdulatokat végbevinni, melyek még az amegakurei tesinek becézett shinobiképzésüket is felülmúlta. Páratlan egyensúlyérzék és valószínűsíthető évekig tartó türelem gyümölcse volt, melyet bemutattak. Az egyik nőnek kardot nyomtak le a torkán, miközben az ANBUkat megszégyenítő pózban helyezkedett el.
- Azt a rohadt...láttad? - kérdezte izgatottan a fiú, majd tovább ugrált saját székében. Nem tapsolt, mert a porondmester megkérte őket, így csendben kellett tűrnie és figyelnie, mindenféle hála és öröm kimutatása nélkül. Zion őrülten figyelte a bűvészek mozgásait, próbált ellesni egy-két formációt és mozdulatsort.

**Uchiha Kagami** Csüt. Dec. 14 2017, 20:24

/Zion/

//+5 chakra a késésért, elnézésedet kérem, de eléggé feltorlódtak a dolgok mostanság//

A Hét Kirigakurei Kardnyelő bizony elbűvölt téged, gyermeki rajongásod átragadt társadra is. Mondhatni kilógtatok a sorból, de senki nem szólt rátok, hiszen kifizettétek az igen borsos árú jegyet, és ez feljogosított titeket arra, hogy kinyilatkoztassátok érzelmeiteket az előadásról. A Hét Kirigakurei Kardnyelő levonult a színpadról, a Porondmester pedig újfent sejtelmesen konferálta fel a következő fellépőt, ami nem volt más, mint a teljes Patkánykompánia. Mindenki feszülten figyelt a színpadra, várták a függönyt, azonban az nem gördült arrébb... a laposan bekúszott köd teljesen eltakarta előletek a lényeget, és nemsokára meglepett sikolyokat halhattál a sorok közül. Ha odanéztél, egy-egy néző igyekezett lerázni magáról valamit,de a félhomályban és az enyhe ködtől nem láthattad, hogy mit, amikor is, kis tappancsokat éreztél végigszaladni magadon. Mire lerázhattad volna, eltűnt az a valami, s nemsokára a színpad közepén ott állt négy nagyra nőtt patkány a hátsó lábukon, mintha csak emberek lennének. Éles fogaik megvillantak a gyéren megvilágított teremben, és gonoszan néztek rátok, mígnem az egyik feltartotta jobb mellső mancsát, és az egész terem egy emberként hallgatott el. - Hajdanán úgy éltünk, mint minden más fajtársunk - kezdett bele a patkány a beszédébe, és ez egyértelművé tette számodra, hogy Ninjuu-ról van szó, idézhető lényről, olyanról, amilyet Menő-senpai is előhívott a csatornákban a közös küldetésetek során.

- A patkányok a sötétben éltek és a sötétben élnek - folytatta, hangjába pedig enyhe, cincogó mellékzönge vegyült. - Minden ember rettegett tőlünk, mára azonban nevünk eggyé vált egy szitokszóval. Bemutatjuk a patkányok valós történetét, azt, amit még a shinobik sem ismerhetnek. Jól figyelmezzenek! Lássanak, ne csak nézzenek! - Ezzel be is fejezte, és a négy patkány valami furcsa táncba kezdett bele. Össze-vissza rángatóztak, néha össze-összeverekedtek, és nagyjából másfél perc múlva eshetett le neked, hogy ez a tánc egy egész, összefüggő történetet akar alkotni, a patkányok történelmének kezdetétől, egészen napjaikig. Valamikor, az előadás közepe felé még négy patkány jött be, és cipeltek egy fogantyúkkal ellátott trónust, melyben egy még nagyobb és kövérebb patkány ült, szőlőt majszolva. Az első négy patkány leállt és hajlongani kezdett előtte, azonban az csak kettejüket dobta meg egy-egy fürt szőlővel; ez a kettő eltűnt, majd nemsokára felfegyverezve jött elő. A másik kettő leborulva várt, a két felfegyverzett patkány pedig felrángatta őket, és a trónusban ülő biccentésére ott, a nézősereg előtt lefejezték őket. A vér beterített mindent és mindenkit, aki az első sorban ült, tán még rád is jutott valamennyi a ragacsos léből. A patkányok ezek után egész egyszerűen eltűntek a színpadról, és a porondmester felkonferálta a következő fellépőt, négykezű Daikit.

Ha a patkányok előadása morbid volt - sokan még most is alig tértek magukhoz a fináléból - Daikié annyira egyszerű és nevettető. - Négykezű Daiki lennék - mutatkozott be, és integetett a nézőseregnek, aztán háta mögül elővette másik két kezét. - Se anyám, se apám nem tudja, hogy miért születtem négy kézzel, de felettébb hasznos, főleg, ha hazaviszek egy csinos lányt - mondta mosolyogva, és nem kevesekből derültséget váltott ki ez a mondata. - Szabadidőmben szívesen kő-papír-ollózok magammal, miközben sütök-főzök, de, ha nagyon unatkozok, akkor pacsit adok magamnak. Felettébb szórakoztató - ennél a pontnál mindenki felnevetett, még talán te is. Daiki ezek után leállt néhány kő-papír-olló meccsre az első sorokban ülőkkel, természetesen folyamatosan nyert, és az egyik lánynál otthagyta a következő állomásuk címét, kéjesen kacsintva; ezt a lány barátja nem igazán vette jó néven, hiszen ott ült mellette. A Porondmester hamar felkonferálta a következő fellépőt...

*

A fináléig majd' négy óra telt el, és sok más fellépő jelent meg. Ott volt a Rókabrancs, egy róka ninjuukból álló csapat, akik minden nézőtől elszedtek valami értékéset - így tőled is - és válaszolniuk kellett egy ravaszul feltett kérdésre, hogy visszakapják azt. A Hegy és Völgy egytestű ikrei valójában egy sziámi ikerpár voltak, akik hátuknál fogva ragadtak össze, és ott helyben, a színpadon fűrészelték ketté magukat, hogy aztán morbid módon, a zsigereikkel betelítve a teljes teret, körüljárjanak a nézősereg között és véres kezükkel megtapogassák őket; mindezek után összeestek és a köd leereszkedésével eltűntek. Nagy meglepetés lehetett még a Kumogakurei Kutyaidomár, aki a szemetek láttára tépetett szét egy macskát a kutyáival, és az egyik véletlenül leharapta valamelyik néző lábát is; őt a személyzet elszállította, a Porondmester pedig felhívta a figyelmet arra, hogy mindenki a saját felelősségére vesz részt az előadáson, és a jegyen fel volt tüntetve, hogy balesetek történhetnek. A finálé hamarost elkezdődött, a Porondmester sejtelmes hangon jelentette be a Konohai Harlekint.

Antik zene csendült fel, és minden elsötétült, alig néhány gyertya világított csak. Furcsa roppanások, pattanások, egy éles sikoly. Valami megérintette a válladat, de hamar tovatűnt. A színpad teljes sötétségben... joggal kérdezhetted meg, hogy mi lehetett ez, de nemsokára sejtelmes fény vetült a színpadra, és a plafonról leereszkedett egy fekete, testhez álló ruhás nő, arca teljesen fehérre volt mázolva. Egy biztos: életedben nem láttál még ilyen táncot, amit ő a levegőben lejtett, miközben a fekete selyemkendőket használta fogódzkodónak. A fények az extázis felé menet folyamatosan, rendszerszerűen gyulladtak fel, és kivehetted a fejed fölött a plafonba állított ninjato-t, amelyről fehér selyemkendő lógott le; minden néző feje felett volt egy ilyen, de különböző színű kendőkkel. A Harlekin, ahogy felgyúlt az összes fény, átugrott ezekre a selyemkendőkre, és csűrte-csavarta magát azokon; igen veszélyes mutatvány volt, hiszen, ha kiszakad a helyéről a ninjato, akkor ő is és a néző is a halálát lelheti, de profi módon tartotta meg magát azokon. A fények nemsokára elárasztották a termet, vakítóan világított minden fáklya, a zene is tetőfokra hágott, a Harlekin pedig az összes karddal ott állt a színpad kellős közepén; a kardok pörögtek-forogtak körülötte, ő pedig őrült táncot lejtett... és a zene utolsó passzusában mindegyik ninjato egytől-egyig belészaladt, vérrel betelítve a színpadot. A fények azonnal kihunytak, és síri csend borult a nézőtérre.

- Köszönöm, hogy eljöttek és megtekintették az előadást - hangzott a Porondmester hangja, de nem tudtad volna behatárolni, hogy honnan, - Kérem, rendezetten hagyják el az épületet. Viszontlátásra - ennyi. A Cirkusz befejezte az előadást, a fények újra felgyulladtak, és minden újfent teljesen romosnak és elhagyatottnak tűnt. Az emberek üveges szemekkel álltak fel és vonultak ki a teremből, Kei intett neked, hogy kövesd. A kis emberkék mutatták nektek az utat, s nemsokára a szűk folyosón találtátok magatokat, ahol viszont sehol nem volt senki. Kei jóval előtted haladt, és nemsokára egy oldalsó bejárat falán, hatalmas vércsíkot vehettél észre; ha szólni akartál volna a társadnak, akkor már nem láthattad, mert az egyik kanyarnál valószínűleg befordult és hatalmas extázisában nem figyelt oda rád... ha az oldalsó bejáraton tovább indultál, egy újabb folyosóra jutottál, melynek vége meg volt világítva, és nemsokára egy szemrehányó hangsúlyú, férfi hangja üthette meg a füledet távolról. - Tudod, hogy veszélyes mutatvány! És, ha ott maradtál volna! Akkor honnan szerzek még valakit, aki így képes táncolni, mint te? - kért számon valamiről valaki egy ismeretlen személyt. Innentől csak rajtad állt, hogy követed-e a hang forrását és a hosszú vércsíkot a falon...

//A következő hozzászlólásodban, kérlek reagáld le, hogy Zion miként viszonyul az egyes előadókhoz, miként élte meg az előadást, és azt is, hogy követi-e a vércsíkot és a hangot.//

**Kowarii Zion** Hétf. Dec. 18 2017, 01:38

- Huhuuu! Ez baróó! Juhhu! - kiáltozta Zion, miközben ujjaival sikertelen füttykísérleteket próbált tenni. Mikor a Hét Kardnyelő befejezte előadását, a tömeg hatalmas tapssal és ujjongással köszönte meg az előadást. A rejtelmes köd újból felbukkant, majd az álarcos felkonferálta az újabb fellépőket.
A Patkánykompánia első hallatásra nem igazán töltötte el a fiú szívét melegséggel, elvégre néhány napja csak, hogy kijöttek a csatornából. Ott elég sokkal találkozott, s megmaradt az emlék még. Azonban a két lábon álló patkány mikor megszólalt, Zion nem tudta, melyik a furcsább. Végül rájött, hogy ez valamiféle ninjuu lehet, olyan, amilyen menő senpai idézett...igen...a csatornába. Úgy tűnik, Zion életét alaposan meghatározza egy ideig a csatorna...
Kis vörös hősünk figyelemmel kísérte a rágcsáló minden szavát, majd mikor a négy patkány táncra lendült, Zion izgatottan hátradőlt, s figyelte a mozdulataikat. A Kardnyelőkhöz hasonlóan kezdte el tanulmányozni a mozdulataikat, figyelni az egymásra való felépítésüket. Zion pedig hamar felfigyelt a mozdulatsorok jelentésére. Ez nem egyszerű tánc...Beszélnek, mesélnek. A múltjukról beszélnek. Testük mozgásával egyszerre voltak megtestesíteni érzelmet, erőt, hatalmat, vidámságot, majd pedig szenvedést, haragot, gyötrelmet, magányt. Zion nyitott szájjal, olvasta szinte a lépteiket. A patkányok lenyűgöző tánca közben újabbak csatlakoztak, kik egy igazán testes, szőlőt majszoló egyént cipeltek a trónját. A négyből kettő elment, majd hamarosan fegyverekkel tértek vissza. A dagadt szőlőmajszoló parancsára megfogták a táncolókat, s szó szerint lefejezték őket a színpadon. Az első sorokat és a szakadt függönyöket vér borította be, a sejtelmes zöld fényben nyomot hagyott maga után mindenhol a vörös folt.
Zion ijedten nyúlt a lábán lévő kunai felé. Azt hitte, valami baj történt, nem tudta, hogy ez is a műsor része volt. Lihegve tette vissza a kést, mikor a Patkánykompánia eltűnt. Sokkolta az előbbi. Az álmát látta újból vissza. Azt a rémálmot, mikor Kama senpai lemészárolta a banditákat. Szinte ugyanaz a kép, Zionnak pedig nem kellett több a nehezen elnyomott emlékek feltöréséhez.
Szerencséjére a következő előadó valódi humorista volt, elfeledtette mindazt a sokkot, amit a rágcsálók nyújtottak. Négykezű Daiki varázsszerűen oldotta a feszültséget, s vonta be a közönséget a játékaiba. Kedves és barátságos megnyilvánulása magával ragadta a fiút is., annak ellenére, hogy négy keze volt.
- Miért jó a nőnek, hogy van négy keze? Apa is csak az egyik kezét fogja anyának, amikor sétálnak. - kérdezte halkan barátjától a fiú, miközben a fejét vakarta.
A füst már szinte az atmoszféra elengedhetetlen részévé vált, mikor az újabb fellépőket várta a közönség. Zion semmit és senkit se látott a színpadon. Sikoltásokra lett figyelmes. Ám mielőtt elérte volna kezével a kunaiát, néhány apró láb taposását érezte meg testén, s mire keze elérte volna a combját, a kunai eltűnt. Kérdően tapogatózna lábán, mire végleg elfogadná a tényt, elhagyott ülve egy kunait. A felettébb érdekes eltűnésre nem sokkal ezután választ kapott a színpadon megjelenő rókáktól. Az újabb ninjuuhorda minden egyes nézőtől elcsent egy-egy személyes tárgyát, s különféle találós kérdéseket tesznek fel a visszaadásuk előtt. Igen csak különös és rendkívül szokatlan produkció, de egy efféle cirkusznál ez nem is meglepő.
Mikor Zion kunaia került sorra, a fiú lassan felállt székéből, majd hallgatni kezdte a rejtvényt.

Sötétségem birodalmába ha betévedsz,

Hol az órák alatt évekig eltűnhetsz,

Menekülhetsz, de a sötétségem elér,

Mert mindig is ott volt, benned él,

Mi vagyok?

A róka kérdése alapos fejtörést okozott a fiúnak.
- Micsoda, mi volt a másik része...Sötét birodalom, az órák évek? Ez meg mi? Sötét birodalom...sötét birodalom...Álom talán? Menekülsz, de úgyis elér, mert mindig is benned élt? - Zion ugyan nem tudta szó szerint visszamondani, de az általa leszűrt lényeget hangosan elismételte a saját megsegítése érdekében. A vörös fiú lassan kopaszra vakarja a fejét a gondolkodása közben, mikor egy gondolat suhant át az agyán.
- Rémálom? - hangja megremegett, mikor kimondta a szót. Sikerült neki. A róka fejet hajtott, majd visszaadta Zionnak a kunaiát. A fiú örült, s nagy mosollyal ült vissza székébe. Nagyokat nevetett, mikor valaki nem találta ki a rejtvényét, s ezzel elvesztette az elcsent tárgyat. Miután a rókák minden egyes nézőt alaposan megdolgoztattak vagyontárgyaik visszaszerzése érdekében, újabb köd ereszkedett, s az állatok után egy igen csak bizarr páros lépett be egyszerre. A két alak a hátuknál fogva voltak összenőve. A színpad közepén a két alak fűrészt ragadt, majd megkezdték a nézőközönség előtt kettéfűrészelni magukat, hogy külön utakon járhassanak. Zion eltakarta szemeit, nem tudta végignézni a műsort. Rosszul is lett, szerencséjére a róka nem tűnt fel. Ez a fajta ugyan nem lopná el a kunaiát, de azért kellemetlen lenne a felbukkanása. A fiú még épp időben takarta el szemeit.
A következő műsorszám csakugyan kiakasztotta gyermeteg lelkének tűréshatárát, mikor is a Kumogakureban tanított kutyahorda elszabadult, s az egyik első sorokban ülő nézőnek valósággal leharapta a lábát. Zion remegett már, nem tudta, mi lesz a következő. Félt az újabb fellépőktől. Órák óta itt ülnek, s borzasztóbbnál borzasztóbb és sötétebb előadásoknak lett a szemtanúja. Kezébe már állandóan ott volt a kunai, félt, hogy mikor kell ténylegesen használnia. Rettegni kezdett.
A cirkuszt a Harlekin előadása zárta. A kecses mozgású nő a shinobikat megszégyenítő eleganciával fűszerezett táncával lenyűgözött mindenkit. A plafonba szúrt tantokra erősített selyemkendőkön és szalagokon lógva és tekeregve elbűvölte Ziont. Elfeledte az előbbi rémségeket, s csak arra tudott koncentrálni, hogy ez a meseszépen mozgó táncos életben maradjon. Vagy ő.
Végül a Harlekin, kardok forgása között ejtett tánca is kudarcba fulladt, mikor a teste körül pörgő kardok átdöfték azt, s kegyetlen halált halva, sündisznóként dőlt el, majd tűnt el. Az előadásnak sokkoló vége volt. Zion nem mert először felkelni a székből. Megvárta, hogy az elsők jussanak el az ajtókig, hátha ott is vár még a közönségre valami morbid meglepetés. Vörös hősünk nem tudta elmondani, mit is érzett pontosan. Rettegést, félelmet, halálfélelmet, gyönyört, őrületet, melegséges és hideget. Meg még egy csomó mást is. Gondolatok ezrei szakították ezer és ezer darabra agyát, megzavarodott és félő tekintete pedig hamar elvesztette társát a folyosón, mikor épp a kijárat felé indult.
- Nem is tudom, Kei...Szerinted most mindenki meghalt, vagy csak valami trükk volt? A nő lábát hogy tépte az a kutya. Fuhúú...Ha választhattam volna a macska vagy a láb között, a macska lettem volna. nem maradt belőle szőrcsomó sem, de ő legalább nem szenved többé. A nő még fog egy ideig a fél lábával. Szerinted trükk volt, Kei? Kei? - kérdezi Zion, mikor felfigyel, hogy társa valószínűleg már jóval előrébb járhat, ugyanis nem látta a folyosón. Zion tovább sietne, ám szeme ekkor megakad a falon húzott vércsíkon. Talán már idebenn volt, amikor jöttek, csak akkor még sötét volt, a kisember lámafényén kívül semmit sem láttak. Egy ilyen előadáson nem csoda, ha valaki megsérül. Az csoda, ha valaki túléli.
Zion a cirkusz különlegességén merengve felfigyelt egy dorgáló férfi hangjára. Harlekint mondott, meg a halálról beszélt. De hisz a selyemtáncos meghalt. Vagy nem? Úgy tűnik, Zion a folyosó végén választ kaphat kérdésére, miszerint az előadás trükk volt, vagy valóban elvesztettek jó néhány fellépőt a következő előadásra. Óvatosan közelítené meg a folyosó sarkát, majd némi várakozás után a világ legtermészetesebb beállásával sétálna elő. Mintha erre vinné az útja. Elvégre Keit is elveszítette, s azt se tudja, merre van a kiút. Így bárki is van a sarkon túl, talán segíthet majd neki.

**Uchiha Kagami** Szomb. Dec. 30 2017, 03:16

/Zion/

//Boldog Új Évet előre is ^^ A találós kérdést szépen kidolgoztad!//

Ahogy haladtál, egyszer csak elveszítetted Kei-t és teljesen magadra maradtál a folyosók között, egyedüli iránytűdet a hang forrása jelenthette a sarkon túlról. Kei talán válaszolt neked előbbi kérdésedre, talán nem, de nem hallottad őt megszólalni; eltűnt mellőled. Továbbhaladt volna, netán rossz helyen tértél volna le? A hang irányába irányítottad magad, és éépteid, melyeket lehetőleg igyekezhettél halkra fogni, előbb-utóbb fülsértően hangosat koppantak a rég málló kőpadlón, de még akkor sem történt semmi, hogyha megálltál és vártál esetlegesen arra, hogy jön-e valaki emiatt. A veszekedés most már olyan gyorsan folyt, hogy nem tudtál értelmes szavakat kivenni, de annyit igen, hogy egyértelműen egy férfi és egy női hang vitatkozott egymással. Óvatosan közelíthettél, mikor pedig befordultál, akkor egy boltívet láthattál magad előtt... amelynek túloldalát letakarta egy enyhén foszladozott függöny, viszont egyértelműen fény áramlott ki belőle A túloldalról a pergő beszéd egyre erősebb és intenzívebb lett, majd egyszer csak elhalkult, mintha sosem lett volna. Mielőtt még dönthettél volna a továbbmenésről, hirtelen valami megbökte a lábadat, ha pedig lenéztél, akkor egy rókát láthattál, aki a hátsó lábain állt, és karba tett kézzel figyelt téged. - Nicsak, a rémálmos gyerek. Mit akarsz itt? Visszakaptad a késedet, nem? - kérdezte tőled, majd se szó, se beszéd, letépte az egész függönyt, ami arról tanúskodhatott, hogy igen jó erőben lehetett.

A túloldal szinte megbabonázott téged. Egy viszonylag nagy, fáklyafényben fürdő terem került eléd, ahol emberek tucatjai járkáltak állandóan. A falon lévő vérfoltból nem erre számíthattál, itt ugyanis konkrétan a teljes cirkuszi társulat jelen volt, és éppen az előadás utáni teendőiket végezték. A terem berendezése egyszerű volt, kis asztalok, ládák, székek és egyéb limlomok, az oldalából pedig ajtók nyíltak, szám szerint hat-hat a jobb és a bal oldalakon a te irányodból nézve; vélhetően ezek voltak a hálók, bár a plafonról azért lógott néhány függőágy. - Jól megtaláltad a művészbejárót - mondta melletted a róka, és pergő hangon folytatta. - Gondolom autogrammot akarsz Daikitól. Gyere, elviszlek hozzá, de ne kelts feltűnést. Mielőtt még a törpék visszaérnek, el kéne... oh, hogy a rohadás essen beléjük! - kiáltott fel, és a másik oldalon besorjáztak az alacsony kis emberkék, akik lassan elvegyültek a tömegben. - Na, akkor most tűnjél elfele, de nagyon gyorsan! - szólított fel téged a róka, ha pedig hallgatni akartál a tanácsára és sarkon fordultál, akkor láthattad, hogy a boltív helyére egy masszív faajtó került, és a zár jó hangosan kattant egyet, jelezve, hogy innen már nincs kiút. Melletted egy nő éppen egy kis asztalkánál törölte magáról a sminkjét, és a tükörből még láthattad a Konohai Harlekin jellegzetes arcfestését is.

- Nocsak, nocsak. Egy újabb Eltévelyedett - szólalt meg mögötted egy sejtelmes hang, és hátrafordulván a Porondmestert láthattad magad előtt. Az alak most is a már általad látott maszkjában volt, és sejthetted, hogy nem igazán örült a megjelenésednek, bár vélhetően te sem az övének. - Te hoztad ide, korcs? - nézett a rókára, aki kis híján albínó lett, annyira elsápadt a szőre alatt, és nem győzött hajlongani. - Nem, kegyelmes Porondmester, én csak ki akartam innen küldeni, mielőtt még megláthatná hatalmas és mélységes titkainkat, biztos látta a másik Eltévelyedett vérét... kérem, kegyelmezzen nekem, Uram! - könyörgött a róka, és a Porondmester egy kézmozdulatára, négy lábon eliszkolt mellőled. Mindenki titeket nézett, még a nő is, aki félbehagyta sminkje leszedését, és feléd fordulva már láthattad, hogy fél arcán még ott volt a Harlekin mázolás.

- Gyere velem - hallatszott a Porondmester parancsoló, és ellentmondást nem tűrő hangja; ha nem követted volna, akkor láthattad, hogy a többiek, a társulat tagjai rémült arccal próbálnak rábeszélni, hogy tedd meg és ne ellenkezz. Ha követted végül, akkor a terem másik végébe invitált téged, és az egyik fáklya alatt lévő, de általad valamiért nem látott, hetedik ajtóhoz vitt, amely érkezésekor kitárult. Susogó köpenye miatt haladása úgy tűnt számodra, mintha csak lebegett volna, de persze... ez lehetetlen volt. Nem ment be, hanem megállt az ajtó oldalában, és intett neked, hogy menj be. Amennyiben ezt is megtetted, úgy beléptél a szobába, és ajtó bezárulásával egyetemben rögvest felgyulladtak ott a fények, és tudtad, egy életre el fog kísérni az, amit abban a pillanatban láttál meg.

A szoba elrendezése egyszerű volt, előtted egy íróasztal, a jobb sarokban könyvespolc, a bal sarokban egy priccs. Viszont... minden lehetséges helyről marionettbábuk lógtak, mintha csak egy sunagakurei bábkészítő mester raktárába szabadultál volna be. A látóteredet jelentősen leszűkítette az arcodba lógó bábu keze, ha arrébb mozdítottad, akkor csilingelő hangon ütődött neki a mellette lévőnek. Érdekes módon, mindegyik bábunak kidolgozott arca volt, és ezeken az arcokon különböző érzelmek ültek; valamelyiken düh, valamelyiken öröm, egyeseken rémület... inkább a rémület és érdekes módon az öröm domináltak, de minden, általad ismert érzelmet fel tudtál fedezni, még olyat is láthattál, amelyről még nem igazán volt tudomásod. Tán féltékenység? Netalántán valamilyen kevert érzelem? Ha előrehaladtál ebben a rengetegben, megláthattad az íróasztalt, amely mögött egy kicsit kövérkés, görnyedt tartású férfi ült. Arcát nem láthattad, ugyanis éppen bábozott; két apró, alig húsz centis marionettbábut irányított a kezeivel, de fonalat érdekes módon nem láthattál. Ha megszólítottad volna, a férfi nem válaszolt, teljesen belemerült a bábozásba... amely nagyon-nagyon groteszk volt.

A két kis bábu folyamatosan egymást csépelte, a férfi ujjai szemmel követhetetlen gyorsasággal jártak, és már-már úgy tűnt, mintha a bábok élnének, annyira élethűen mozogtak. Végül, hirtelen beszállt egy harmadik, kétszer akkor báb, amely az asztal alól ugrott fel, és leütötte a másik kettőt, amelyek ennek hatására összecsuklottak és darabjaikra estek. A báb elkezdett feléd hajlongani, majd leült és végül összecsuklott az is, majd hirtelen tapsot hallhattál. - Brávó, brávó, brávó! Az előadás véget ért, a nevető harmadik győzött! - kiáltott fel a tapsikoló férfi, és lesöpörte a bábokat az asztaláról, majd hirtelen felemelte a fejét, és most már végre láthattad az arcát. Idős volt, de nem túlzottan, inkább középkorú, enyhe szarkalábakkal a szeme környékén. Kicsit karvalyorra volt, és fekete, mélyen ülő gombszemei, haja pedig nagyon ritkás volt, mondhatni alig-alig meredezett néhány hajszál a feje búbjáról.

Felállt az asztaltól, és elkezdett körüljárni téged, mindeközben fejét galamb módjára ingatta jobbra-balra, mintha csak felmérne téged. Hirtelen előkerült egy mérőszalag is, amellyel lemérte a magasságodat, a szélességedet, mikor pedig összecsukta, elkezdett hümmögni, és megrázta a fejét. - Te nem vagy a társulatom tagja - közölte veled, és visszaült a székbe, majd előhúzott egy kis tantót valahonnan. - Sajnálom, de... - kezdett bele, azonban hirtelen megszakította saját mondatát, és gonosz szemeit belefúrta a tiédbe, majd kicsit feljebb tekintett. - Áh, shinobi! Ez ám a nagy fogás! Mondd csak, bírsz valami különleges képességgel? Tudsz jól táncolni, kardot forgatni? - kérdezgetett tőled ilyen, és ehhez hasonló dolgokat, közben elrakta a tantót és újra elkezdett körülötted járkálni, miközben várt a válaszodra.

**Kowarii Zion** Csüt. Jan. 04 2018, 01:06

Zion egyre csak haladt. Arcán az a gyermeteg mosoly, ki egy korántsem vérontó, balesetes, életveszélyes fellépéstől rettegne. Félt amúgy. Egyre jobban félt. Mégis mosollyal az arcán fordult be a sarkon. Nagy meglepetésére a teremben vitatkozókat egy függöny takarta el. A sziluettjüket ki lehetett venni a fényeknek köszönhetően. Ott lesznek azok, akik vitatkoznak.
- Miről tudnak ezek ennyit veszekedni...Hm? Mi a... - terelődne Zion figyelme a lába felé, miközben a fejét vakarta kérdésén gondolkodva. Szemei egy, a fellépésen látott rókakomb...komp...mi is volt...
- Rrrrókakompót! Kom...pánia! Kompániaróka! - próbálja eltalálni a helyes választ, ám érzi, még az utolsó sem érződik megfelelőnek valahol mélyen belül. Ám Zion egész könnyedén adja fel a találgatást, s figyel inkább a rókára.
- Hé...te vetted el a késemet. Nehéz kérdés volt, bevallom. Örültem, hogy rájöttem a végén. Vörös Egyes, mi az a művészbejáró? És miért kiabál az a férfi meg a nő egymással?
Ám kérdésére nem volt idő válaszolni, ugyanis a folyosó végén léptek zajait hallották, s néhány kisnövésű tűnt fel a járat túloldalán. Zion félve, hogy valami bajba kerülhet, ha azok a mogorva kis emberek megdorgálják. Inkább megy abba a bizonyos művészbejáróba egy kétlábon járó, beszélő rókával. Ki tudja. Talán megtalálja Keit, vagy esetleg beleshet a cirkusz életének színfalai mögé? Pontosan ez történt.
Zion, miután becsukódott mögötte a kijárat, más választás híján előre indult a rókával. A teremben egy tükör előtt ülő nőt látott, ki épp a sminkjét pucolta le az arcáról. Szép nő volt. Még sminkben is. A Harlekin volt. Ezek szerint nem halt meg.
- Csó...csókolom. A nevem Zion. - mutatkozott be ifjú hősünk dadogva. Ám a bemutatkozásra nem volt sok ideje, ugyanis egy, már ismerős, sötét és mély hangot hallott a háta mögül.
- Hhhhjaj! - rémült meg, mikor tekintete szembetalálkozott az álarcos Porondmesterével. Zion megremegett. Most már kijelenthető, hogy félt. Berezelt.
- J...j...j...jó Zion, n..n..Napot vagyok. Mármint, Jó napot, Zzzzhion vagyok.
A fiú teljes mértékben összerezzent, beszélni nem tudott elsőre, mikor meghallotta, hogy a róka a saját életéért könyörgött, miközben Eltévelyedettnek keresztelték el. Ez így nem jó. Zion szokott mindenkit elnevezni. Na de az végképp nem jó, hogy a vele egyazon keresztelést kapottnak a vére volt felfestve a falra. Zion nagyot nyelt. Csak most tudatosult benne a valódi veszély. A cirkusz eddig is rémisztő volt, de valahol érezte, mindez idáig csak trükk volt. Mindez idáig. Most azonban belecsöppent egy olyasfajta helyzetbe, melyet az akadémián még csak könyvekben olvashatott, a csatornarendszerben azonban szemtől szemben is átélhetett. halálos csapdába esést és túlélést.
Zion hamar kapna a hátán lévő esernyő markolata felé, ám a Porondmester korántsem tűnt támadó szándékúnak. Félelmetes volt és határozott. De nem gyilkosnak. Zion pedig, noha kellett néhány hátsó besúgás, miszerint jobban teszi, ha most elindul, mintsem itt marad, így elindult az álarcos után. Jobbjával a biztonság kedvéért leemeli az esernyőt, s teste mellett cipeli tovább. Az álarcos végül egy ajtóhoz kísérte Ziont, majd a nyitott bejárat mellé állt, s jelezte a fiúnak, innen egyedül folytatja. Miután a vörös kis gennin belépett a sötét szobába, hallotta, ahogy háta mögött becsukódott, majd végleg bezárult az ajtó. Sötét volt. A lehető leggyorsabban akarta maga elé emelni az esernyőjét. Bármi is van idebenn, egy biztos. Nem lesz könnyű dolga a fiúnak.
Hirtelen felgyúltak a lámpák, majd Zion szemei előtt beláthatóvá vált az ajtón túli terem. Először a nyitott esernyője mögé bújt, mikor hirtelen szembetalálkozott tucatnyi és tucatnyi arccal. Néhány másodpercig gubbasztott csak az esernyő mögött, várva, hogy valamelyikük lecsapjon, ám a várt támadás nem érkezett. Zion újból elődugta az orráig a fejét esernyője mögött, majd zöldes szemei végigmérték az ellenséget.
Több száznyi báb hevert a teremben lévő összes helyen. Talán vagy ezer báb is lehetett idebenn. Mindegyiknek más és más arca volt. Zion sokat szokott grimaszolni, így jó néhányat próbált leutánozni, miután esernyőjével odébb húzta az elé lógó bábkart, amely az útját állta. Nem értette a helyzetet, ám a terem egyelőre biztonságosnak tűnt. De hol lehet? Mi lehet ez a hely?
Ahogy az ifjú gennin óvatosan haladt a bábok között, megvizsgálva legtöbbjüket, próbálta beazonosítani, miféle arckifejezéseket ábrázolhatnak.
- Na ez épp olyan, ahogy anya néz, amikor olyat főz, amit nem szeretünk, mi meg nem esszük meg. Ez meg amikor sáros szandálban megyek be a lakásba. Na azt pont ilyen...Csak ennek a bábnak nem vörös a feje.
Zion végül eléri az íróasztalt, ahol egy görnyedtebb hátú, kopottas hajzattal rendelkező férfi ült. Kezei két bábut mozgattak, a fiú el is csodálkozott, milyen ügyesen mozgatta őket. Élethű volt és...rendkívül csúcsszuper. Ha ezt Kei látná...Ezt az egész helyet...Leesne az álla.
Zion nem zavarná meg a férfi játékát, csendesen figyelné, ahogy a két báb harcába becsatlakozna egy sokkalta nagyobb, harmadik fél is, aki könnyűszerrel legyőzné a másik kettőt. A vért most nem ontó viadal végén a győztes báb épp a fiú felé fordulna, mintha nézné őt, majd egy meghajlás után az is összeesne. A bábmester férfi felegyenesedne, majd tapsolna. Zion a fejét vakarta.
- Nevető harmadik? Inkább a...Romboló hármas. A Porondmester beceneve is jobb volt ennél. - gondolta kissé talán hangosra sikeredve, majd elnémult, s ismét esernyőjét emelve, amikor a férfi közelebb kerülne. Méregette a fiút, Zion pedig nem értette a helyzetet. Arckifejezése aligha tükrözte azt az elszántságot, amit próbált fenntartani az értetlenség mellett. Mikor a férfi mérőszalagot kapott elő, A fiú maga elé emelte esernyőjét, ám úgy tűnt, a férfi valóban méregeti őt. Grimaszoló ábrázatáról lesült, fogalma sincs, mi is történik valójában. Lejjebb eresztve védelmét, eltette az esernyőt, majd együtt dolgozva a bábmesterrel, engedte, hogy lemérhesse őt.
- Nem igazán. A nevem Zion. Igazából eltévedtem kifelé, aztán a Kompótróka meg a maszkos férfi által kerültem ide. Hol vagyok? És maga kicsoda, bácsi?
A férfi, remélhetőleg a válaszok után szomorúan sétált vissza asztalához, majd egy tantot vett elő.
- Mi..mit sajnál? Na ne. Bácsi, ne tegye. Shinobi vagyok, és anyáéknak is fel fog tűnni, ha nem megyek haza. Maga nem ismeri őt. Azok a bábok sem tudják tükrözni, amikor ő mérges. - Ám mikor a férfi meghallotta, hogy Zion egy shinobi, jobb kedvre derült, s kérdezgetni kezdte őt. Kapott még egy esélyt.
- Amúgy nagyon szép bábok. Ön csinálta mindet? Ezek is tudnak úgy ugrálni és harcolni, ahogy azok a kicsik? Az nagyon kemény volt bácsi. - majd vett egy nagy levegőt, s folytatta, immáron lassítva az örömtől repeső lendületet.
- Hm...egyszer nyertem a suliban búvárversenyen, bár egy kicsit csaltam, mert már akkor Suiton beállítottságú voltam. Meg tudok ilyet csinálni. Nézze! - Zion ekkor aktiválná a Villám illúzió: Villámpillért, mely ha sikerült, akkor néhány másodpercre elvakítaná az öreget, s abban a néhány másodpercben Zion odébb állna néhány lépést. Nem menekülne el, csupán helyet változtatna. Az illúziók világának még csupán egy apró morzsájába kóstolt bele a fiú, mégis valódi képzés nélkül egyelőre saját szórakoztatására és mások megviccelésére használja a stíluságazatot.
- Háhá. Ez is varázslat. - mosolyodik el Zion, majd megvárja a férfi reakcióját.

**Uchiha Kagami** Kedd Jan. 16 2018, 23:40

/Zion/

A férfi még mindig úgy járt körbe-körbe téged, mintha csak egy galamb lenne, még a védekezésként felhúzott esernyőd sem igazán érdekelte, de olybá' tűnhetett neked, mintha az orra alatt azt mormogta volna, hogy "pedig nem is esik". Fura szerzet volt, annyi szent, ráadásul nem igazán volt hajlandó a kérdéseidre válaszolni, amikor azt mondogattad, hogy édesanyádéknak feltűnne az eltűnésed. Folyamatosan csak körbe-körbe járkált téged, gyakorlatilag centiről-centire lemért, miközben hümmögött. A képességeidre vonatkozó kérdést már-már újra feltette volna valószínűleg, amikor elkezdted emlegetni a búvárversenyt; erre a férfi mintha egy kicsit, enyhén elvigyorodott volna, viszont akkor, amikor bemutattad az illúziók világában szerzett, egyelőre még igen kevés kis tapasztalatodat, - amelyet te trükköknek neveztél el magadban, hiszen akként is alkalmaztad őket - akkor láthatóan nagyon megváltozott a viselkedése.

- Ezt csináld újra - szólított fel téged, hangjából pedig eltűnt minden szertelenség és furcsaság, bár enyhén reszelős volt. Amennyiben újra megcsináltad a kis trükködet, akkor egyszer csak azt vehetted észre, hogy minden bábu eltűnt a szobából, és egyedül álltál benne; rajtad kívül senki és semmi nem volt ott, egy szűk, üres és szürke terem falai vettek körbe mind a négy oldalról, ajtó és ablak nélkül. A puszta üresség vett körbe téged, és a falak egyre csak közeledtek és közeledtek, mire pedig összeroppantottak volna, azon kaptad magad, hogy egy folyosón bolyongsz mindenfele; a kép mintha csak lassított felvételes videó lett volna, a világ összefolyt előtted.

A következő kép szintén váratlanul ért téged. Egy rózsaszín szobában találtad magad, de a falak véresek voltak, és kivehetetlen jeleket alkottak a vérfoltok. Csilingelő hangot hallottál a közeledben, ha pedig odafordítottad a fejedet, akkor egy baldachinos ágyat láthattál, arra lógatva üvegjátékokat láthattál, amelyek az enyhe szellőben - ami az ablakon áramlott be - össze-összeütődtek. Ha ki akartál nézni az ablakod, odakint csak halott tájat láthattál, halott fákat, kiszikkadt földet... egy rozsdás hintát... mígnem valaki meghúzta a lábadat. Megfordulván egy kislányt láthattál, aki tejfehér szemekkel nézett rád, két kezében pedig egy mackót szorongatott; mikor jobban megszorította, a félrestukkolt maciból csak úgy ömlött a vér, beszennyezve rózsaszín, vörös pöttyös ruhácskáját.

- Leszünk barátok? - kérdezte tőled sírontúli hangon, világtalan szemeivel pedig rád tekintett, és úgy érezhetted, hogy látta a lelked legmélyének legsötétebb bugyrait is. Hamarost mögötte még több és több gyermek jelent meg, mindegyik más és más játékokkal a kezében, miközben kórusban kérdezgették tőled, hogy "Leszünk barátok?". Ijesztő volt, az nem vitás... egyre jobban és jobban szorítottak ki téged, a beálló sötétségben pedig csak üveges, fehér szemeket láthattál, aztán a kórusból tényleg kórus lett, és csilingelő hangon énekelték a kisleányok, hogy "la-la-la-laaa-laa...la-la-laaaaa"... mikor már egy talpalatnyi helyed sem volt, hirtelen kiestél az ablakon, de valami puhára zuhantál rá.

A következő kép tán még rosszabb volt, mint az előző. A puha felület, amire ráestél, nem volt más, mint többrétegű, emberi belekből alkotott föld, amely lefedte a végeláthatatlan tájat. Fölötted vöröslő égbolt, ha pedig elkezdtél lépdelni, a felszakadó belek fekáliabűze megcsapta az orrodat, és itt-ott már egyéb testrészeket is felfedezni vélhettél... aztán egyszer csak beleléptél valami nagyon roppanósba, nagyon bűzlőbe, és beszakadt alattad a talaj. Végtelennek tűnő zuhanásod végén vízbe csobbantál, de hamarost csontszárazon ott álltál újra a szürke falak között, ahol most marionett bábuk táncoltak körülötted, és nemsokára ott állt előtted Kama-senpai is. Kezében két Ninjato volt, és gyilkos szemekkel meredt rád; a pengék szikrákat hánytak, és se szó, se beszéd, rádtámadt. Most már csak rajtad múlt, hogy mit fogsz tenni...

//A következő posztodat kicsit hosszabbra kérném, ahol leírod, hogy Zion miként éli meg ezt a kis "utazást", továbbá leírhatod, hogy megküzd a rátörő "mesterével", aki csakis közelharcot fog alkalmazni ellene. Elszenved pár sérülést, de Zion a végén megpróbálhat bevinni egy halálos csapást majd. Jó munkát ^^//

**Kowarii Zion** Kedd Jan. 23 2018, 22:22

Fiatal hősünk sohasem látott vigyorral állt az idősebb férfi előtt. A genjutsut, melyet teleportálásként állított be, úgy tűnt, sikerrel járt. A bábozó férfi hangja is pillanatok alatt változott meg, valamivel mélyebb, de annál inkább sötétebb és sejtelmesebb lett. Zion nem tudta hova tenni a hirtelen jött változásokat, így betudta az illúzió sikerének. Nem is sejthette, mi fog várni rá ezek után.
Miután a férfi felkérte, hogy mutassa be újból a villanó megmozdulást, Zionkánk magára terelte ismét az öreg figyelmét.
- Ha maga akarja, Babás bá. Akkor most ön mögé fogok kerülni, figyeljen – mikor azonban Zion aktiválta volna az illúziótechnikát, hirtelen elnémult a környezete. Feleszmélve a változásra, zöldes szemei riadtan tekintettek körbe a hirtelen üressé vált szobában. Hova tűnhetett az öreg. No és az a rengeteg bábu. Meg…úgy minden? Zion bárhova tekintett, csak az üreg falakat látta. Mi történhetett? Fiatal hősünk kifinomult orra csapda szagát érezte meg.
Különös hangra figyelt fel az üreg szoba közepén álló shinobi, s miután zöld szemei végigpásztázták a terem mind a négy oldalát, észrevette, hogy azok közelebb kerültek. Vagy ő nőtt meg, vagy a szoba kezdett el összemenni. Feltehetőleg a második verzió lesz a megoldás. Riadt hősünk kunait ragadt jobbjába, melyet a markolatánál megpörgetve alkarjához szorítaná a pengét, védelmi állásba helyezkedve. Ám hiába forgatná szemeit, ellenség nyomát nem látná. A falak viszont még mindig mozognak. Miféle cirkusz ez? Először meghal mindenki, majd eltéved, majdnem megölik, most pedig egy öreg babázó férfi zárta be valamiféle csapdába. Kis hősünknek elég sűrű a programja eddig. S hol van még a vége. Való igaz, ha a falak nem állnak meg, akkor igen csak belátható időszakon belül beköszönt az a bizonyos vég.
Zion eredménytelenül próbált volna harcolni az amegakurei mérnökök által felhúzott épületek ellen, nem szerepelt tudástárában olyan eszköz, mely mozgó falak ellen vethetne be. Még az akadémián sem jött fel hasonló téma a gyakorlati oktatásokon. Talán ha vizet használna…viszont ha nem képes elvezetni, akkor a saját medencéjében fog megfulladni. Nem, a víz nem jó. Túl sok chakrat használna fel, s a végén abba fulladna bele kimerülés közben. Akkor viszont mi legyen. Hősünk reménytelenül hajítaná a kezében lévő kunait a közeledő falba, mondani sem kell sikerének kizárását. Zion rémülten hunyta le szemeit, várva a véget. Másodperceken belül fog összepasszírozódni, pont mint a hús, amit anya mindig jól kilapít, mielőtt felvágná. Vagy inkább úgy, mint egy rágó, amire rálépett idefele jövet.
Azonban a végzet nem akart jönni. Talán már meg is halt? Fájdalom, szenvedés nélkül? Nem érzett semmi különöset. Ilyen lenne a halál? Hunyorogva nyitotta ki rettegő, könnyes szemeit, mire a pupillái kitágultak. Egy folyosón állt.
- Hol…Mi…De hát…Na jó, mi ez az egész? – Zion újabb kunait emelt kezéhez, remegő lábakkal indult meg a hosszú folyosón. Testének minden porcikájával együttesen állította figyelmét a környezetére, nehogy valami meglephesse. Vagy legalább tudjon reagálni valamit. Azonban az első lépésétől kezdve észrevette, még mindig nem stimmel valami a világgal. Figyelme sokkalta lassabban képes végighaladni a folyosó két vége között, mintha valami lassító drogot adtak volna be neki. Érzékei teljesen összezavarodtak, s ez a gyomrát is kezdte kikészíteni. Lépésről lépésre forgott vele a világ, lassú, nagyon lassú keringő közepette, miközben kis hősünk menekülni próbált. Lihegve, izzadva próbált kijutni erről a helyről, de képtelen volt. Az agya eredménytelenül dacolt a kavargó, lassított érzéstől, nem értette, mi is történik éppen.
- Mihh…mih…mih történik itt? Mi ez? – szemei sarkából újabb könnycseppek jelentek meg, ahogy egyre inkább adta fel a kijutás reményét. Szemei egyre nehezebben tudták lekövetni feje forgását, s így a kép egyre inkább olvadt össze, mígnem végül teljesen összefolyt. Fiatal shinobink vakon próbált menni tovább, ám nem bírta tovább a gyűrődést, és térdre rogyott.
Mikor kinyitotta könnyes szemeit, már nem a folyosón volt. Érzékei visszatértek, s mostanra az a kép volt előtte ismét, amerre a fejét forgatta. Gyorsan fel is mérte az újabb környezetét. Ha tudta volna, mit fog látni, talán ki sem nyitja a zöld párost.
Valamiféle gyerekszobában lehetett. A falak rózsaszínűek voltak, miután pedig egy különös hang felé fordította tekintetét, egy keretezett, függönyös ágyat látott. A keret peremén üvegből készült bábuk lógtak, s a fiú melletti ablakon bejövő szellőtől táncra perdülve csilingeltek összhangban. Zionnak csak ekkor tűnt fel a falakra festett vörös vér. Először azt hitte, valamiféle dekorációs minták voltak, miután kitisztult a látása, rá kellett döbbennie, hogy súlyosan tévedett. A falak vérrel voltak felfestve, igen hanyag szakember kezei által.
- Nem lehet ekkora ez az épület. Ez nem lehet mind igaz. Mi történik itt? Hol a francba vagyok? – mérgelődött egymagában, majd a szobában található egyetlen ablak felé sietne. Az ablak adta szabadság tudatába fektette minden bizalmát. Ám mikor épp ugrani készült volna, zöld szempárjával felmérte a kinti tájat.
Halott vidék volt. Elhalt fák, kiszikkadt földek terültek el az épület mellett.
- Ez nem Amegakure! Nálunk nincs ilyen szárazság. Hova a fenébe kerültem? Meg kell keresnem a Babás öreget! Biztos, hogy ő hozott ide…hova tűnhetett? – mialatt Zion hangosan elemezte gondolatait, lába környékéről valami húzó erőt érzett. Először az érzet forrása felé fordította szemeit. Egy kisgyermek kezét látta, amint épp a shinobi nadrágját fogja. Ahogy a fiú tekintete továbbhaladt, egy kislányt látott meg a kéz folytatásában. A lány egy mackót szorongatott. A lány pöttyös ruhába volt öltöztetve. Az ő szobájában lehet akkor. Talán az öreg unokája?
A shinboi megrémült, mikor belenézett a kislány fehéres, talán vak szemeibe. Nagyot nyelt.
- Bocsi kislány. Nem ismersz egy öreg bá… - tette volna fel kérdését, miközben a lány egyre jobban magához szorította a maciját. A plüss szétszakadt, s vérrel kente be az apró lány ruháját.
- Azt a…majdnem mondtam valami csúnyát…Tehát egy öreg, babázó férfit keresek. – Zion hangjából tisztán kivehető volt a reszkető félelem, hangszálai elakadtak a szavak végére, nehezen beszélt. Hiszen félt. Nagyon is félt.
- Hogy mi? – riadt meg újból, mikor a lány megszólította. Nem is a kérdésen volt fennakadva, elvégre a gyerekeknek sok barát kell. De az a hang, amelyet ez a kis véres ruhájú törpe kiadott magából, az összes szőrszálat felállította az ifjú shinobi hátán. Zion lassan emelte háta mögött a remegve szorongatott kunait.
- Megmutatod, merre kell mennem? – kérdezte, ám inkább jobban örült volna, ha a kislány eltűnik mellőle. Úgy örökké. – Hallasz? Ha nem az sem baj. Van itt valaki még? Anyukád, apukád?
Zion azonban nem kapott választ, csupán a földöntúli hangot ismételt kérdését. Zion pedig egyre kevésbé akart egy efféle lány barátja lenni. Mégsem tudott kunait rántani egy kisgyerekre. Annak ellenére sem, hogy a nadrágján lassan kirajzolódik a barna folt. hajszálak választották el a beszarástól.
A vérrel festett szobában újabb gyerekek jelentek meg, mindannyiuk mackókkal volt felszerelve. Az összes gyerek ugyanazt az egy kérdést tette fel folyamatosan, Zion pedig kezdett kiakadni. Honnan jöhetett ez a sok gyerek, és miért véres minden. Mi történt vele? Már arra sem emlékszik lassan, honnan is kezdődhetett ez az egész. A közeledő gyerekek egyre hátrébb és hátrébb tolták a fiút, Zion nem igazán szeretett volna konfrontálódni egyikőjükkel sem, a kunait tartó keze pedig már maga előtt volt. A tőr gyilkos farkasszemet nézett minden egyes gyerekkel. Zion nem akarta megtenni, de nem tehetett mást. Ezek a gyerekek túlságosan is földöntúliak, nem történhet ilyen vele. A shinobi végül a zsúfolt szoba ablakán át kiesett, s csak zuhant. Puha felszínre esett.
Miután kis hősünk sikeresen felült, feltekintett, mennyit is zuhanhatott. Nem érzett fájdalmat, igen puha, kellemes anyagra esett. Azonban az orrát hirtelen megcsavarta a csatornarendszerben érzett bűz szaga. Szemeivel maga köré tekintett, s elszörnyülködött a látványtól. Miután tudatosult benne újabb helyzete, a belekből kirakott terem undora, oldalra fordult, s hányni kezdett. Zion szenvedett, nagyon is. rettegett, feladta már szinte, hogy újra a való világba kerülhessen. Bármit is tett vele az öreg, szintekkel felülmúlta a fiatal shinobi minden képességét és tűrőképességeit. Zion megtört. Lassan kelt fel, s indult meg a végtelen belekből kiépített tájon. Talpai alatt fel-felszakadt a talajnak csúfolt réteg, s újabb szagos füstök törtek elő. Jobban jár, ha vigyáz, nehogy a végén beszakadjon alatta. Óvatos léptei nem tarthattak örökké, ahogy a türelme sem. Zion menekülni próbált, s könnyes szemekkel, befogott orral és szájjal akart nekifutni a végtelen vidéknek. Talpa alatt hamar megadta magát a bélréteg, s újabb kitörésekkel fújták az elviselhetetlen szagú füstöket a fiúnak, míg végül be nem szakadt alatta az egész. Zion zuhanni kezdett, azt, hogy hova, pontosan nem látta. Csak zuhant és zuhant. Körbetekintett, hátha felismer valamit, ami adhat a számára valami kezdőpontot, de sehol sem lelt segítségre egy esetleges megkapaszkodáshoz. Magatehetetlenül zuhant és zuhant, mígnem hirtelen egy erős csobbanással esett bele valamiféle vízbe. Remélhetőleg vízbe. Kiúszott, ekkor végérvényesen visszatért abba a szürke szobába, ahonnan az egész utazás indult. A bábuk is megvoltak, való igaz, nem hevertek a polcokon, hanem valamiféle táncszerűséget gyakoroltak. Zion a kunaiaval a kezében lépett közelebb hozzájuk.
- Báááácsi! Bácsi, mondja, hogy itt van!
Hála shinobiösztöneinek, megérezhette, hogy valaki van még rajta kívül a teremben. Mikor megfordult, nem mást látott, mint Kama senpait.
- Menő senpaiiii! Segítsen nekem. Van itt egy fura öreg, aki bizarrabbnál bizarrabb szobákba zárt. Segítsen innen kijutni, Menő senpai! – sietett mestere felé könnyes szemekkel a fiú. Azonban mesterének különös reakciójára megtorpant, majd megtörölte szemeit.
- Menő senpai? Jólvan? Ka…kama senpai. Miért néz így rám? Ne…óh, ne. Óh, ez nem lehet. Ne nézzen így rám. Pont úgy, mint….ahogy a csatornában nézett a…banditákra. Ugyanazok a gyilkos, vérre éhező szemek, melyeket akkor látott. Nem telt el sok idő azóta, s álmaiban gyakran visszatér ez a bizonyos szempár. Kama sama tekintete egyértelmű volt a fiú számára, s az első megmozdulást követően nem hagyott maga után kérdést. Ha most nem cselekszik, meg fog halni, talán végleg.
Zion az oldala felé nyúlna, ám keze csupán hűlt helyén találná a kardjának. Cirkuszba indult, nem küldetésre. A katanaját ezáltal nem hozta magával. Ki gondolta volna, hogy egy cirkuszban ennyi minden megtörténhet. Zion fejében ismét lepörögtek az elmúlt órák képei. Nem tudta, mi történik pontosan, de az biztos, hogy őt és Kama senpait csapdába csalták. Talán valamivel hipnotizálták őt, hogy a saját tanítványára rontson, a mester pedig nem is kertelt, egy szempillantás alatt támadott a vöröses fiúra. Zion nagy nehezen tudott csupán oldalas irányba kimozdulni, a kardját lendítő férfi csapása elől.
Ifjú shinobink végleg letisztázta helyzetét, s tudatosította magával még egyszer, ha most nem nyer, akkor lehet meg fog halni. Nem akarta letesztelni, vajon valódi karddal ront neki Menő senpai. Gyorsan számításba vette lehetőségeit. Kama senpai raiton beállítottságú, így a nagy felületi víztechnikákkal csak még több előnyhöz juttatná ellenfelét. Azonban Zionnak a legfőbb fegyvere a víz, így semmiképp sem kukázhatja a teljes ötletet. Olyan suiton technika kell, mely adott célpontra fókuszál a területiség helyett. Idő közben elhajolgatott Kama senpai vágásaitól. A katanáját gyorsan forgató mester kegyetlen rohammal rontott a fiúra újból és újból. Zionnak nem volt sok ideje az ötleteléshez. Rögtönöznie kellett.
Esernyőjét elővéve felhasználta a fémkeretet a katana hárítására, ám a mester támadásai gyorsabbak voltak a fiú reflexeinél. Zion arcán hosszú vércsík húzódott végig, melynek végéből vékony érként kezdett cseperegni a vöröses folyadék. A fiú az arcához kapna a vágás pillanatában, azonban Kama a lábát használva hátrarúgta a falig a fiút. Ugyan nem szándékosan, de sikerült végre némi teret létrehozni kettejük között. Most van itt az idő.

Zion ujjai közé venné a nála lévő senbonokat, majd sorra dobálná a férfi felé. Számítáasi szerint egy Menő senpaihoz méltó shinobinak könnyűszerrel hárítania kell a frontálisan érkező fegyvereket. De mi van azokkal, amik a háta mögül, a földről támadnák le áldozatukat. A Kama senpai felé hajigált senbonokkal chakrakapcsolatot építene ki a fiú a földön keresztül, majd megpróbálná a testének legtöbb pontját megsebezni azáltal, hogy a senbonokat belelövi. Leginkább a végtagokat célozná, mindenképp olyan helyen, ahol nem halhat bele azonnal. A senbonok, ha sikeresen belefúródnak a testébe, talán lelassítják a rohamozó férfit, s megsebesítik kellőképp ahhoz, hogy lefegyverezhesse. Zion, ha sikerül a férfi testébe juttatnia néhány senbont, a Kanashibari-t alkalmazva dermesztené meg, méghozzá a tűkön keresztül. A chakraval átitatott tűk talán tökéletes összeköttetők lehetnek, így ha Kama senpai nem szabadul meg önkezűleg a tűktől, a paralizáció, ha gyengébben is, de fennállhat.

**Uchiha Kagami** Kedd Jan. 23 2018, 23:56

/Zion/

Bizzar utazásod alatt bárhol-bárkitől kérdeztél valamit, válasz sosem érkezett rá... még Kama-senpai-tól sem, aki furcsa módon rád támadt, és tekintete semmi jót nem árult el. Mozdulat mozdulatot követett, és rövid úton harc alakult ki köztetek, amely furcsamód nagyon is reálisnak tűnt számodra... mintha tényleg Menő-senpai ellen küzdöttél volna, még egy villámtechnikát is bevetett ellened... mire végre sikerült a senbonokkal paralizálnod őt, rajtad is volt egy-két seb. Azonban... elméretezted a dobást, és az egyik tű túl mélyen beleállt a mellkasába. Tán a chakra tette... tán valami más, ezt nem tudhattad. Mindazonáltal abban a minutumban kitisztult a kép, és újfent ott álltál a bábukkal teli szobában. Veled szemben ott állt a férfi, aki a mellkasát markolászta, és ruhája határozottan véres volt. - Soha... soha ilyen szép és ilyen rút napot - mondta, miközben vért köhögött fel. Ahogy elvette a kezét, láthattad a mellkasából kiálló senbont.

Lassú léptekkel közelített feléd, véres kezével pedig hirtelen elkapta a fejedet; abban a pillanatban újfent máshol találtad magad, de közben hallani vélted még, hogy "A Cirkusznak mindig kell igazgató". Új utazás vette kezdetét, ezt már abban a pillanatban tudtad, amint a kép elsötétült előtted, és egy napsütötte mezőn álltál, előtted pedig ott árválkodott egy szép épület; mintha csak egy klánépület lett volna, olyan terebélyes volt. Mögötted pár mérföldnyire erdőt láthattál, azonban valami... valami húzott téged előre, egyenesen az épülethez. Ha elindultál az épület felé, akkor elég hamar odaértél, mintha csak lerövidítette volna magát az út.

Az udvaron gyerek játszott, de nem vett észre téged, ügyet sem vetett rád, csak rendületlenül rohangászott, kacarászott és látszott rajta, hogy nagyon jól érezték magát. Ha megszólítottad , akkor sem reagált rá, mivel fel sem tűnt neki a jelenléted. A tornácon a marionettbábus férfi fiatalabb kiadása figyelte őt mosolyogva, mellette pedig ott állt... a Konohai Harlekin! Pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogy láttad a művészbejárónál. Kacagva nézték a leánygyermeket, aki kitárt karokkal futkorászott és hempergett a fűben. Nagyon, nagyon hasonlított arra a macis lányra, aki a barátod akart lenni az előző út során, még a ruhájuk mintája is megegyezett. Egy boldog család képét láthattad magad előtt... aztán változott a kép, pont akkor, amikor a nő megszólalt, hogy "Ebéd!". Egy előadóterembe kerültél, majdnem ugyanolyanba, amilyen az amegakurei elhagyatott színház volt, de ez nem tűnt annyira leharcoltnak. A nézőközönség éppen csak besorjázott, a függöny pedig még nem gördült fel; de te pont ott álltál a színpad oldalánál, ahol láthattad a függöny mögött sorjázó társulatot.

Mindenki ott volt... a kutyaidomár, a Négykezű, a Harlekin... a Rókabrancs, a Patkánykompánia... az igazgató pedig mosolyogva magyarázott nekik, majd hamarost elősétált a Porondmester és elkezdődött az előadás, amit végignézhettél. A Harlekin mutatványa most nem végződött úgy, ahogy először láthattad, a végén felállt a kardokra, és megpördülve hajolt meg. De ez általános volt a többire is, más és más táncot láthattál a rókáktól és a patkányoktól is... Minden elsötétült, aztán csak annyit hallottál, hogy: "Tudod, hogy veszélyes mutatvány! És, ha ott maradtál volna! Akkor honnan szerzek még valakit, aki így képes táncolni, mint te?" Ismerősen csenghettek ezek a szavak... aztán a kép újfent változott.

Lángok. A hőt nem érezted, de ott álltál a lángok kellős közepén, körülötted szekerek darabjai parázslottak, és holttesteket láthattál mindenfelé. Négykezű Daichit ismerted fel egyedül a szénné égett testek közül, őt is csak a kezeinek száma alapján... a többi azonban ismeretlen volt. Kutyatetemeket láthattál még, továbbá kisállatok szenes holttesteit is. Hamarost megint elsötétült minden, és újfent ott álltál a mezőn, a nagy épületnél, ahol azonban most egy terebélyes tömeg ordítozott, fáklyákkal a kezükben. Az első fáklya gyorsan berepült az épületbe, és lángra gyújtotta azt, mire a kislány kirohant, az anyja pedig utána. A tömeg azonnal elkapta őket, eltűntek köztük, azonban az igazgató nem volt sehol... valószínűleg a lángoló épület fogságba ejtette. A következő kép az volt, hogy az igazgató a karjába fogta a kislány véres és meggyalázott tetemét, a feleségéét pedig már eltemette. Nem voltak könnyek az arcán, annál jóval mélyebb volt a gyásza, már csak ránézésre is. A leány szemei ki voltak kaparva, ruháját pedig vér áztatta, de még holtában is szorította stukkolt mackóját. A férfi nekiállt eltemetni őt is, mire pedig végzett vele, hátranézett, és vele fordultál te is: a lángoló épület épp akkor dőlt össze.

Bábuk. Bábuk mindenhol. A férfi farigcsálta a bábukat, mindegyiknek más és más arcot adott; kisebb bábuk, nagyobb bábuk. Látszott az őrület a szemén, és minden újonnan kifaragott marionettbábut felakasztott a plafonra... de látszott, hogy sosem lesz kész, hogy sosem fogja tudni befejezni a művét. Újabb előadás. Megint egy előadóteremben találtad magad, de most már a színpad mögött; a foszladozott függönyön keresztül láthattad a besorjázó tömeget. Előtted az igazgató állt, aki a tömeget nézte; hirtelen egy villanást láthattál, - most eszedbe is juthatott, hogy volt egy ilyen villanás, pont azelőtt, mielőtt a porondmester a színre lépett volna - amire természetesen mindenki felfigyelt.

Abban a pillanatban láthattad a bekúszó ködöt, a porondmestert... és mindenki mást. Egyre-másra léptek fel a színpadra az előadók, de senki sem jött le onnan, mikor hátraértek, eltűntek, mintha sosem lettek volna. A lábleharapás is megtörtént, de ők is hamar eltűntek, ahogy az is, megtörtént, amikor Daichi megadta az elérhetőségét egy lánynak. Az igazgató végig koncentrált, egy kos kézpecsétet tartott órákig gyakorlatilag; az előadás végén pedig csak levonult a szobájába. A művészbejáron azonban újra előjöttek a fellépők, pont ugyanúgy, ahogy te is láthattad őket. A sminkjét levevő nő, a Porondmester, a rókák, a patkányok... mindegyikük. De rögtön el is tűntek, miután az igazgató összepakolt és elindult.

Újra a valós világban találtad magad, előtted pedig az igazgató haldoklott. - A Cirkusznak... mindig... kell... igazgató... - mondta, majd utolsó erejével odaadott neked egy stukkolt mackót... azt a mackót. - Vigyázz... rá... mintha... az életed... múlna... rajta... igazgató... - és ezzel ki is mondta utolsó szavait, majd holtan esett össze. Abban a szent pillanatban kinyílt az ajtó, és leestek a bábuk a plafonról; igyekezned kellett, nehogy maguk alá temessenek téged. Mikor kiértél, kint senki és semmi nem volt, mintha sose lett volna ott a teljes társulat. Azonban... eszedbe kézpecsétek villantak. Kézpecsétek, amelyeket ebben a sorrendben még nem ismertél. A kérdés adott volt: elvégzed-e ezt a kézpecsétsorozatot?

**Kowarii Zion** Pént. Jan. 26 2018, 00:39

~Ez így nem lesz jó. Menő senpai fél lábbal elbánik velem, s ha ez így folytatódik, nem csak le fog győzni, de meg is fog ölni.~ gondolta végig, miközben a földről állt fel, meglehetősen nehézkesen. Kama senpainak kimosták az agyát, s most épp a fiú életére tört. A villámtechnika, melyet bevetett nem ölte meg a fiút, de jó néhány méterrel dobta hátra, miközben testét ezer és ezer szúrás kínozta a másodpercek töredékei alatt. Zion nem látott kiutat a harcból, csak ha ő is a mesterének életére tör. Igaz, arra sem lesz sok esélye, de sok vesztenivalója nincs. Ha nem jár sikerrel, így is úgyis meghal. Zion erőt véve magán hajította mestere felé a kunaiokat. A közel tucatnyi tűből képes volt néhányat mesterének testébe dobni, a világ pedig egy szempillantás alatt megváltozott.
Zion az émelygést követően eszmélt rá, hogy ismét a bábos öregember szobájában van. Mindenhol bábok hevertek, a fiú szemei előtt pedig az idős férfi esett térdére. Szájából vér csörgedezett, miután ruhájának részét vörösre festette. Miután a halál feleszmélése kiült szemeire, Zion felé fordult. Gyermekszemei nem hitték el, amit láttak. Gyermeki agya nem volt képes felfogni mindazt, amit lát. Az öregember ott térdelt előtte. S haldokolt.
- Ez az egész, csupán illúzió volt? Bácsi, a francba. Bácsi, ne. Valaki...segítsen! A bácsi megsérült! - Ám Zionnak nem volt ideje kirontani az ajtón, ugyanis az öreg közelebb lépett utolsó lelkierejéből, s kezét a fiú homlokának nyomta. Ifjú hősünket pedig ismét, az illúziók világába repítette. Zion átadta magát a genjutsunak, nem is volt mondjuk sok választása, de meg akarta tudni, mit fog neki mutatni az öreg.
Zion egy békés, napsütötte birtokon tért magához. Egy pompás épületre figyelt fel, mely felé el akart indulni. Nem tudja miért, talán az épület csodája vonzotta, vagy netalán egy tőle független erő, nem tudni, egy biztos azonban, Zion szó szerint egy lépéssel ott is termett, mintha a tér görbült volna meg talpai alatt. A ház mellett egy kislány rohangált. Hangja kellemes gyermekkacaj volt a fülnek, az őszinte boldogság hangja. Az ártatlanság hangja. Zion nem nevetett ilyen jót talán évek óta. Na jó, egyszer kétszer azért igen. AHogy ifjú hősünk jobban megvizsgálta a lányt, felismerte. Ő volt az a lány, aki abban a vérrel felfestett szobában rángatta meg a lábát. Még a maci is stimmelt. Zion félt, hogy újból szét fogja nyomni, de nem így történt. Ahogy a fiú tovább tekintett a boldogan rohangáló lányon, egy férfit és egy nőt látott meg. Zion meg merne esküdni, hogy a férfi a babás bácsi, csak fiatalabb idejében, viszont a nő...
- A Harlekin? Még mindig milyen gyönyörű - Zion elpirult, ahogy a nő festetlen arcára nézett, eszébe jutott a kinn ülő nő megpillantása. Zion még sohasem látott ilyen gyönyörű nőt. Boldog család volt. Talán olyan boldog, mint az övé. Aztán a Harlekin ebédelni hívta a kislányt, ekkor újból változni kezdett a valóság. Zion tudta már, hogy újabb szobába fog kerülni. Ha még az előzőekhez képest kellemesebb szoba.
Egy színházterembe került hirtelen a vörös hajú shinobi, méghozzá a színpad oldalán. Látta, ahogy a beérkező nézők elfoglalják lassan a helyüket, s látta a függöny mögött felsorakozó fellépőket. Először a legmagasabbat szúrta ki, Daikit. Majd következett a porondmester, a Harlekin, a kutyák meg a rókák, mindenki. Az igazgató boldog volt, látszott, hogy jó csapatot alkotnak. Erőt adott a fellépőknek, akik az előzőnél egy sokkalta kellemesebb, csodálatosabb, és leginkább vér és keserűségmentes táncokat és más produkcióval szolgáltak. Zion örömmel nézte végig az újbóli cirkusz, mondható, rendezői változatát. A ninjuuk táncai, Daiki mutatványai, s a Harlekin elkápráztató tánca, a kardokon való mozgása levette a lábáról Ziont újra és újra. Talán sohasem volt szerelmes. Egyszer az akadémia első évében tetszett neki egy lány, de végül nem lett belőle egy arcra puszin kívül más. Zion tudja, hogy ő shinobi, első dolga az, amit az állam kér, a nők ráérnek. Úgyis bonyolultak. De ez a nő...
Az előadás végén újabb sötétség kebelezte be a fiút. Szinte már várta, hogy mi fog következni. A sötétségből hirtelen, egy ismerős mondat ütötte meg a fülét.
- A porondmester? - tette fel a kérdést.
Mikor visszanyerte a látását, s a sötétség ismét tovaszállt, Zion a magasba ugrott. Lángok nyaldosták testét, ám nem érzett fájdalmat. Sőt...a lángok nemes egyszerűséggel áthaladtak a testén, mintha ott sem lenne egy fiatal fiú. Lángok emésztették a tájat. A földön holttestek hevertek, talán már senki sme azonosíthatja be őket. Aztán ahogy Zion haladt előre, észrevette, hogy az egyik égett tetemnek a kellőnél több keze volt. Pontosan kettővel.
- Daiki? Nem...Ó nem... - zavarodott össze, miután a hatalmas óriás látványa után ráeszmélt a többi tetemre. Az kisebbek méretéből adódóan a rókák és a kutyák lehettek, míg a többiek szenes teste is formát nem öltött szinte. Mi történhetett? Kegyetlen látvány volt, mintha csak a rohamosztagosok csöngettek volna Lars-ék lakásába. Zion elfordult, ám szemeit nem kellett sokáig takarni, ugyanis a kép és az egész világ ismét változni kezdett. Az utazás végén megérkezett ismét ahhoz a házhoz, ahonnan elindult az egész. Zion aggódni kezdett. Megszűnt az a meghitt csend és béke, helyette dühöngő, kiabáló tömeg zsivaja rázta meg a tájat. A ház körül emberek tucatjai gyűltek össze. Valami nagyon nem tetszett nekik. Égő üvegekkel, fáklyákkal kezdték el ostrom alá venni a csodálatos palotaszerű építményt. A betört ablakokon füst kezdett el kitörni, majd az egész épület lángra gyulladt. A Harlekin és a kislány sebesen futott ki a bejáratán, ám a dühöngő tömeg hamar elfogta őket.
- Ne. Miért. Miért csinálják ezt velük? Ne csinálják, hallják! - de sajnos, senki sem hallotta a síró hangon felüvöltő Ziont. A fiú nem értette, miért is történt mindez, mégis, oly szinten a szívébe markolt a fájdalom, melyet átérzett a férfival együtt. Nem érthette meg, de együtt érzett vele. Sovány vigasz egy haldokló férfi számára. Zion végignézte, ahogy a férfi megtört, megzavarodott és teljes mértékben megsemmisült teste ismét lelkierőre kap, s megadja a végső tiszteletet a megcsonkított lányának és a feleségének. Eltemette őket, méghozzá az összeroskadt, s hamuvá égett palota előtt.
Zion újabb emlékképet láthatott. A hely már ismerősebb volt a számára. A bábterem. Egy nagy szoba, telis-tele a legkülönfélébb bábokkal. Mindegyikük más volt, mindegyikük tökéletes, csodálatos. Látta a férfi szemében a tüzet, a haragot, a vágyódást és a kínt. Ahogy a lángok örökre a szemébe égtek, s folyton mardossák őt belülről. A férfi megszállottja lett a bábok faragásának, végtelen mennyiségben kezdte felhalmozni őket. Nem mintha szüksége lenne rájuk, talán kikapcsolja némiképp. Segíthet felejteni, ha leköti az embert valami.
Újabb előadás vette kezdetét. Immáron az igazgató egyedül maradt. A helyet foglaló közönséget erős fény csapja hirtelen meg, hasonló, ami az ő előadásán is volt. A bekúszó füstből pedig folyamatosan tértek ki és el a fellépők, az imént látott véres, kegyetlen, szomorú és megtört előadásaikkal. Zion nem hitt a szemének. Egy teljesen más megvilágítást kapott mindarról, amit odakinn látott. Egy másik arcát a valóságnak. Az igazságot a szomorúság mögött. A fájdalmat a kudarc mögött. Az a rengeteg vér, halál, ez mind mind emlékképek. Zion látta a megtört igazgatót, miközben az órákon át tartó előadáshoz folyamatos koncentrációt, és a Kos jelet mutatva adta elő a teljes fellépőgárdát egy személyben, illúzióval.
- Tehát az egész csak egy illúzió volt.
Zion ekkor eszmélt fel, újból az öreg szobájában. Zion a földön fekvő férfi felé ugrana, s térdén megtámasztva a fejét, kezét jó erősne megfogva a vérrel áztatott mellkasához szorítaná.
- Bácsi, ne haljon meg nekem. Én...én nem akartam. Ne haljon meg, mindjárt jön a segítség. Valakiii!. - ám Zion tudta, hogy hiába kiáltana, nem fognak szavai célt találni. Ugyanis senki sincs rajtuk kívül itt. Az idős férfi a kislányának maciját emelte a fiúhoz, majd rábízta. Talán az egyetlen, utolsó emléke lehet róla.
- Vigyázni fogok rá. Én? Igazgató? De hát bácsi, én anya nélkül enni sem tudnék, nem hogy egy cirkuszt vezessek. Bácsi, ne hagyjon itt. Bácsi...BÁCSIIII - sírt fel a fiú, miközben az idős igazgató testét elhagyta az élet. Keze elengedte a fiúét, feje pedig oldalra gurul az ölében. Zion könnyei végigfutnának arcán, jó néhányuk cseppenne a férfi homlokára. Meghalt. S Zion ölte meg. Jó néhány percig cska ott térdelt és sírt. Majd miután erőt vett magán, s elhatározta, hogy megkeresi Keit és hazamegy. Egy jó időre elege lett a cirkuszokból. Most egyetlen este alatt vagy fél tucatnyi előadást nézett végig. S mégtöbb vért, szenvedést és halált látott. A férfit lefektette, majd mellkasára helyezte kezeit, szemeit pedig lehunyta. Kendőt helyezett az arcára, majd elhagyta a szobát. Mikor kinyitotta az ajtót, egy pillanatra csodálkozott, hogy rajta kívül senki sem volt ott. A fellépők közül senki sem, mert mindenki meghalt. Már korábban...évekkel ezelőtt. Minden, amit ma látott és átélt, csupán egy illúzió volt. Egyet leszámítva. A meghalt öreget. Zion épp elhagyta volna a teljes mértékben kiürült vip helyet, mikor kezét megtámasztva az ajtón megállt, s hátrafordult.
- Hümm... - szipogta - A cirkusznak mindig kell igazgató. Hogy is csinálta? A Kossal. Ennyivel tartozom neki. Elbúcsúzhatok talán a többiektől is. Egy próbát megérhet.

**Uchiha Kagami** Csüt. Feb. 01 2018, 23:39

/Zion - záróposzt/

Elvégezted a kézpecséteket... pontosabban a kost, amelyet az emlékeket mutató genjutsuban is láthattál. Furcsa érzés kerített téged hatalmában, úgy érezted, hogy a chakrád zabolázatlanul akar kitörni belőled, csakhogy aztán visszatérjen a testedbe... persze ez nem volt így valószínűleg, de mivel a technikának nem volt alanya, akaratlanul is magad lettél az alany. Abban a szent minutumban jelent meg előtted minden és mindenki; a terem úgy nézett ki, mint akkor, amikor beléptél ide. Sürgés-forgás, rakodás és sminkelés... csak a szokásos, cirkuszi dolgok. A Harlekin ugyanazt a metódust végezte, amikor először itt voltál, épp a sminkjét távolította el, a rókák közül az egyik pedig a Porondmesternek hajlongott, aki kis idő után eléd lebegett. - Igazgató úr, minden rendben van - közölte veled, és tovasiklott. Nem sokáig, csak néhány percig tudtad ezt az egészet fenntartani, de az pont elég volt ahhoz, hogy megtudd; valahogy birtokodba került egy technika, ami eddig még sosem volt. És ahhoz is elég volt, hogy rájöjj, te lettél hát ennek az egész illúziócirkusznak az igazgatója. A kérdés már csak az volt, hogy mit fogsz ezzel tenni...

Vége volt az egész kálváriának, amin keresztül kellett menned. Az utadat kifelé hamar megtalálhattad, és hamar kiléphettél a csendes, tán túlzottan is csendes folyosók közül. Magad mögött hagytad hát... a semmit. Mert valójában nem volt előadás, nem volt semmi, csak az Igazgató, aki viszont ott feküdt a hideg kőpadlón, átadva magát a lassú enyészetnek... rád, egy tizenéves gyerekre bízva élete legnagyobb művét. Vajon mi motiválhatta ebben? Miért pont téged talált meg ezzel? Lehet, hogy minden egyes előadásán keresett valakit, akinek átadhatta a tudását, hogy aztán végre valahára valójában is csatlakozhasson a társulatához? Ezernyi kérdés megfogalmazódhatott benned, de választ biztos nem fogsz rájuk kapni. Ha kimentél, valami késztetett téged arra, hogy hátranézzél; a kopogó eső folyamatosan verte a leharcolt színházépületet, ami csendesen és üresen állt ott az alsó szinteken. Hacsak nem szólsz erről senkinek, soha nem fogja más betenni ide a lábát. Tán csak a csövesek, de az öreg igazgató holttestét biztos nem találnák meg... hiszen te magad sem találtál volna vissza, legalábbis most úgy érezted furcsa módon, hogy nem biztos, hogy visszatalálnál abba a terembe.

Ideje volt hát magad mögött hagyni ezt a nyomasztó helyet, és elindulni haza. Senki nem volt az utcákon valamiért, de... tán így volt a jó. Néha egy-egy kóbor macska vagy kutya átsuhant előtted, de az eső olyannyira rákezdett, hogy valószínűleg még a kurtizánok is emiatt húzódtak be a kapualjakba. Az ég még jobban sírt most, mint eddig. Siratta egy társulat utolsó tagját, siratott mindent és mindenkit. A pocsolyák még tengereknek tűntek, a lépcsők csúszósak voltak... de hazaértél minden gond nélkül. Fizikailag nem volt semmi problémád... de az már csak rajtad múlott, hogy ezt miként fogod feldolgozni lelkileg. De hát... itt lesz az ideje előretekinteni a jövőbe, nemdebár? És most már adhattál egy új becenevet is magadnak, ha akartad: Igazgató Úr. Jól hangzana? Ezt neked kell eldöntened...

//Nagyon köszönöm szépen a játékot! Jól teljesítettél, jól vetted az akadályokat. Jutalmad +35 chakra, +2 TJP és rendhagyó jutalomként felírhatod az adatlapodra a Démonikus illúzió: Pokollátó jutsu // Magen: Narakumi no jutsu technikát is; ezt az igazgató igen rendhagyó módon tanította meg Zionnak. További jó játékot, egy élmény volt!//

**Kowarii Zion** Szomb. Feb. 03 2018, 02:13

Zion hitetlenkedve törölte meg fáradt szemeit. A rémülten kimenekülő fiú megrémült a hirtelen némaságtól, majd a Kos jele után bekövetkezett látványnak. Zion szemei előtt ott volt ismét a Harlekin, az a gyönyörű nő. Épp a sminkjét mosta le, pont, mint amikor belépett ide. A porondmester, s az előtte hajlongó róka is erős déja-vu érzést keltett benne. Zion csak a nőre figyelt, nézte a gyönyörű arcát. majd eszébe jutottak a lángok, s az a kiszáradt, szenes maradvány, ami maradt belőle. Szegény nő, mit véthetett? Mit tehettek, hogy ilyen sorsra jutottak?
Hirtelen a porondmester terem a fiú előtt. Még mindig megrémisztette a látványa, főleg most, hogy ismét belemászott szinte a magánszférájába. Zion hátán végigfutott a hideg. A porondmester azonban most nem akarta megölni, sem elvinni őt valahova, ahol ismét át kell élnie mindent. A férfi csupán elé állt, majd annyit mondott.
- Igazgató úr, minden rendben van - A férfi nem tétovázott, továbblibbent, s otthagyta a tudattal a fiút. Zion szája tátva maradt, miközben szemei előrebámultak. A vörös hajú shinobi összezavarodott. A válaszok után kutató, reményvesztett, s mégis, valami újnak a fényében úszó zöld szemei visszatekintettek a társulat tagjai felé. Leginkább a Harlekin felé. Csak nézte őt. Szemei néhol elkalandozott a rókák, vagy éppen Daiki felé. A porondmesterre is rá mert már nézni, némileg más szemmel. Az idilli készülődés nem tarthatott sokáig, ugyanis Zion nem volt olyan erős, hogy sokáig fenntarthasson egy efféle illúziót. Mégis, az a pár perc, melyet benne tölthetett óráknak tűnt.
Megrázva a fejét, ismét az üres szobában találta magát. Csend volt. Mély csend. Zion lassan sétálna vissza a kisszoba ajtajáig, hogy betolva némiképp az ajtót, bekukucskálva mögüle, szemügyre vegye még egyszer az öreget. Gyermeki tudatának szüksége volt a szemmel látható bizonyítékra. Illetve még egyszer, el akart búcsúzni az öreg, immáron halott Igazgatótól. A férfitól, akinek megannyi szenvedést kellett megélnie, s ezen fájdalmaiból is felállva, egymaga vezényelt le egy többórás előadást. Egy valódi géniusz. Egy zseni, aki nem adta fel az élet göröngyös útján, hanem felállva minden sérülésből, lejárta az idejét. Ziont bántotta a tudat, hogy megölte, de az eddigiek után egyelőre nem volt még képes teljes mértékben feldolgozni. Ugyan a mellkasából kiálló senbon sokat dobott az emlékeztetésben, mégis, inkább a sajnálkozás dominált, mintsem a bűntudat.
Zion lassan sétálna hozzá, majd térdére rogyva, lehajtott fejjel mondaná a következőket,
- Tudja Igazgató úr, mindig is az olyan emberek motiváltak, akik valami nagyot értek el. Nem a világ elfoglalására gondolok, hanem valami olyanra képesek, mely talán első ránézésre nem is olyan...olyan...szép, de amikor az ember megérti a mögötte rejlő igazságot, s meglátja azt a munkát, amit belefeccöltek, szerintem egy nagyon jó tulajdonság. Maga megmutatta nekem a múltját, végigvezetett az egészen. Csodálatos élete lehetett, ebben biztos vagyok. Láttam. Sajnálom, hogy voltak, akik nem így gondolják. Vannak a világban rossz emberek. És tudja Igazgató bácsi, a maga felesége a legszebb. Anyánál szebb, talán Menő senpai "asszonyánál" is, bár őt még nem igazán láttam. Menő senpai sokat titkol előlem. De a kedves Harlekin, még ha konohai is, habár itt mindenki azt mondja, hogy a konohaiak olyanok, mint a kutyák, habár gondolom ezt a shinobiaikra mondják, nem a nőkre...ezt lehet nem kellett volna, de a lényeg bácsi, hogy nagyon szép felesége van. Gratulálok.
Zion talán egy fél percnyit ülne némán a halott test mellett. Ha esetleg szemei látnának az öregnél valamiféle feltűnő eszközt, akkor azt magához venné. Nem pénz vagy ékszerre tenné rá a kezét. Ziont tisztességesnek nevelték, nem rabolna ki egy embert, főleg egy halottat nem. valami olyasmi tárgyat keresnének szemei, melyek emlékeztethetik őt évekkel később is a napra, amikor ő lett az igazgató.
Ha találna ilyet, ha nem, vörös hajú igazgatónk kisétálna a kisszobából, majd elhagyná a termet is. Az ajtóban még egyszer megállna, majd visszatekintene. Nem tudja mit keres, talán csak még egy búcsúpillantásra vágyik, hogy egy képként örökre elzárhassa elméjének mélyére. A folyosóra érve feltűnően nagy csend fogadta. Könnyebben haladt most, mint amikor a vérfoltot követte. Mintha tudta volna, merre van a kijárat. Talán a shinobi ösztönei segítik most, hogy minél hamarabb elhagyhassa az épületet. Nem mintha nem lenne elhagyatott, s félnie kellene attól, hogy rázárják az ajtót, nem igazán szeretne több időt itt tölteni. Elég volt mára.
Ifjú hősünk jó néhány fordulót követve megtalálta a kijáratot, majd kilépve a nyílt utcára, szomorúan tekint körbe. Egy árva lélek sem volt kinn. Az eső zuhogott, megállíthatatlanul szakadt, ömlesztve az éjszaka hangulatának megalapozását. Ám Zion szerette az esőt. Eső falusi létére hozzászokott már. Talán ha nem esne, elvonási tünete is lenne tőle. Jó, azért néha egy kis napsütés nem árt. Nem jó, ha esik mindig. A vörös hajú shinobi jobbjával a vállára akasztotta ernyőjét, míg a balját zsebébe dugta. Lassú sétával indult meg a kihalt városnegyed utcáin át. Nem látott senkit az utcákon. Talán nem is volt baj. Legalább kicsit engedte, hogy az egyenletesen csobogó és kopogó eső megteremtse azt a lelki harmóniát, amelyben a fiú elkezdheti feldolgozni a látottakat. Sok mindent élt át a fiú az elmúlt pár napban. Még a csatornában történteket sem volt ideje feldolgozni, nem hogy a cirkuszban látottakat. Nem tudná megmondani, melyik hagyott benne nagyobb nyomot, egy biztos, annyi halált és vért látott, melyet remélt, hogy korának a dupláján sem fog, s hirtelen a sok halál után igazgatónak is kinevezték. Zionunk lassú tempóban sétált, úgy érezte, a feje szét fog szakadni, ha bármelyik gondolatmenetbe is belefutna, azzal csak újabb és újabb kérdések és miértek jelennének meg. Ő pedig túlságosan is fáradt volt. A történtek és a genjutsu fenntartása sokat kivett belőle, főleg, hogy két napja még odalenn aludt a csatornában. Haza kell érnie, hogy lefeküdhessen aludni. majd holnap átgondol mindent. Majd holnap végiggondolja, mi is történt. Talán beszél Kama senpaial. Ő talán segíthet. Kama senpai, igen...Ő majd segít.
Zion végül hazaért, majd miután levette ruháját, s egy forró fürdőt vett, tiszta és száraz ruhát öltött, pontosabban egy kétrészes pizsamát, a hozzá tartozó papuccsal, majd némán a konyhába sétálna, enne néhány falatot. Reméli, hogy mindenki alszik, ha mégis kérdeznék, annyit mondana, jó volt a cirkusz, de inkább holnap mesélne. Az étel nem csúszna le a torkán, így az első harapások után le is tenne ötletéről. A szobájába slisszolna, majd miután megszabadulna a puha mamuszoktól, az ágyába mászna, s lehunyná szemeit, s Zion mély álomba merülne.

//Köszönöm a kalandot, zseniális volt, játékosként roppant mód élvezetes volt végigjátszani egy efféle kalandot. Az, hogy miről álmodna, s hogy mi lenne ennek a következménye, azt egy Tanulásban írnám meg. Köszönöm még egyszer a kalandot//

Ajánlott tartalom

Elhagyatott Színházépület

Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület

Re: Elhagyatott Színházépület