Az Üvöltő Szelek Sivataga - A Chuunin Vizsga II-es szekciójának helyszíne

A fiatal lány némán és mozdulatlanul ül a négy fal között. Tekintetével rendületlenül a szemközti ajtóra mered, de valójában nem is látja azt, sem pedig a közvetlen környezetét. A halántékán és a nyakán már rég megszáradt a hosszú órák alatt felgyülemlett izzadtság, de most még csak a viszkető érzést nem veszi észre, ahogyan a lámpafényre zizegő légy zümmögő dühöngését sem. Légzése kimért, néma, egyenesen észrevehetetlen, így aztán nem is lenne teljesen elképzelhetetlen, ha már rég nem élne. Csupán pár jel árulkodik arról, hogy ő igenis életben van: egyfelől a szemeiben csillanó fény, ami számtalan és egyben azonosíthatatlan érzés keveredésének, illetve kavalkádjának végterméke, másrészről a fal tövében ülő alakjának izmai első pillantásra elernyedtnek tűnnek, alaposabb inspekció alapján viszont mégis észlelhető és megállapítható, hogy az űzött vad feszültségével bírnak – avagy az, aki ilyen állapotban megzavarná, mindenesetre rövid határidőn belül fejjel előre lenne áttessékelve a legközelebbi falon.

Áldozathozatal és felelősség.

A lány jobb szeme alatt izom rándul, ezzel egyidejűleg a kimért, statikus lélegzete megugrik. A tökéletes márványmaszk csorbát szenved, mikor szemöldökei közé egy apró ránc lopja ki magát, és a légyzörej monotonitását fogcsikorgása zavarja meg. Ha a vizsgabiztos – akinek már a nevére sem emlékszik, hiszen mindösszesen egy idegen arc az ismeretlenek tengerében – úgy gondolta, hangzatos szavaival megfogalmazatlan kérdésekre ad választ, és útmutatást ad a következő nemzedéknek, akkor az ő esetében igencsak elvétette a célpontot. Nemhogy válaszokkal nem áldotta őt meg, de valójában csak kérdések vétkes súlyával átkozta el őt, márpedig már a kérdések puszta csírája véteknek, sőt, bűnnek tűnik a kiforratlan tudatának éjfekete mocsárjában. A férfi olyan kifejezéseket dobált a levegőben, mint más a politikusnak szánt tojást és paradicsomot – óvatlanul, felelőtlenül, nem törődve tetteinek - vagy legalábbis jelen esetben a szavainak – következményeivel.

~ Vagy már önmagában ez volt a lecke?~ Elvégre hallani valamit, és meg is hallgatni azt, egészen másnak tűnik: a szavaknak csak akkor van értelme, ha nem csak halljuk őket, de meg is hallgatjuk azokat, még ha nem is tudjuk őket saját tapasztalatainkhoz, élményeinkhez, ismereteinkhez társítani, akkor is hordoznak, vagy legalábbis hordozhatnak olyan tartalmat, amiből mi magunk is profitálhatunk. A kérdés persze ott lebeg baljós árnyként, lesújtani vágyó hóhérként: van-e értelme szavainknak, hallják-e az üzenetünket? Vagy teljesen feleslegesen hallatjuk hangunkat?

A lány testének mozdulatlansága váratlanul megtörik, mikor fejét a hátánál lévő falnak dönti; koponyája fájdalom okozására elegendő erővel landol, fogsorai összekoccannak. Mély levegőt vesz, melybe orrcimpái is beleremegnek – a négy fal közötti magányban azonban nem bánja gyengeségét, nem végez önostorozást, elvégre minek is tenné? Mindösszesen a légy az, aki tanúja lehet emberi mivoltának, elméje gyengeségének – elvégre ott van a mögöttes tartalom. Mi van akkor, ha a férfi által tartott beszéd olyan személy füleire talál, akinek a személyisége olyan szinten kifejletlen, hogy önmagában már az is csoda, ha valamilyen szinten képes funkcionálni.

A tüdejébe szorult levegőt lassan fújja ki ajkai szűk résén, majd pedig szemeit lehunyva borítja a világot sötétségbe. Ez a sötétség, az általa átélt világtalan vakság azonban egészen más, mint a többi; nem csupán egy nyugalmi állapot, sem pedig az álomvilágba vezető lépcsősor első foka. A tudatának sötétsége megegyezik a totális ismeretlenséggel; itt már azt sem lehet megállapítani, hogy a vég és a kezdet, sem pedig azt, hogy lefelé ugrasz, vagy felfelé zuhansz. Mindösszesen az egykoron dicső emberi méltóság elrohadt bűze az, ami belengi a leáldozott kor termeit; ahol régen dicső történetek hőstettei, ismert és szeretett arcok emlékei, rég elfeledett poénok csattanói kerültek megörökítésre, ott már csak szurokmocsár, áthatolhatatlan sötétség és kavargó füst, valamint az obszidián tükörpadlózat maradt. Tudatcsarnokának dicső oszlopai mára leharcolt maradványok, amelyekről mintha láncok, és a bilincsek markolatában csontok lógnának húscafatostul, férgesen.

Azonban ahhoz, hogy az áthatolhatatlan sötétségben mégis megláthassuk ezeket a részleteket, mégis szükségünk van egy fényforrásra – és mikor ez a gondolatfoszlány tudatosul, abban a pillanatban felsejlik a romos csarnok kopár oszlopainak takarásában megbúvó magányos fényforrás; a terebélyes fa belső fénnyel égő leveleivel, az obszidián tükörpadlót makacsul áttörő gyökereivel.

A fához közeledve léptei némák, mozgásának hangtalansága különös és nem is e világi; az egyedüli hanghatás szívének zöreje, mely most harci dobként dörömböl és szólít cselekvésre. A sötét oszlopok árnyékából kilépve tapasztalja csupán, hogy egyre inkább homokon lépdel, ami talán önmagában nem is egy kivetnivaló dolog – inkább homokon trappol, mintsem hogy lássa, amint a tükör mögötti árnyak bolondját járatják vele. A fa lombkoronája alá beérve viszont a sötét terem beláthatatlan sarkait felváltják az eddig megismert utcák, helyiségek, folyosók, erdőrészletek és homokdűnék. Az általa ismert helyek még igencsak limitáltak számszerűség tekintetében, azonban ideiglenesen a puszta ismeret ténye elég ahhoz, hogy a fojtogató sötétséget elűzzék legközelebbi gondolatai határára – mert a sötétség mindig ott van.

Azt viszont némi megnyugvással konstatálja, hogy magán a fán nem látszanak az azt körüllengő fertőző sötétség átkos nyomai; a fa még életvidáman, makacs fényé árasztva, büszkén ágaskodik a felülírhatatlan sötétség közepette. Sem gyökerét, sem törzsét, sem pedig leveleit nem áztatja a sötét szurok, ami egyébként mindent átjár. A veszély azonban komoly és valós, elvégre ez a fa önmagában is egy szimbólum. És ha már szimbólumoknál tartunk...

A lány a levelek tömkelegére emelve a tekintetét ismét keres valamit, vagy talán valakit, ám maga sem tudja, mit, avagy kit, de az biztos, hogy nem a számításait találja meg. Az egyik levélen, ami az apróbb ágak egyik csokrában ágaskodik, leng a bűnös szellőben, nem mást talál, mint a szőke hajú fiatal lányt. Homlokát ráncolva és hunyorogva lép közelebb a fához, hogy megbizonyosodjon a látvány valódiságáról. Tekintetét elkapva kezdi el fürkészni a többi levelet; a sok üresen túl megtalálva a következőt, majd az azutánit, amiken – a többséggel ellentétben – arcforma villan fel. Ezeket az arcokat, vonásokat csupán annak köszönhetően ismerheti fel, hogy pár órával korábban szemügyre vehette, megjegyezhette. Ezek az arcok az előző körben jelenlévő konoha geninek arcai.

A lány szemhéjai felcsapódnak, meditációja megtörik. Szemöldöke feletti újonnan gyöngyözött izzadtságot letörölvén regulázza lélegzetét. Shakaku űzött vadhoz hasonlatosan ugrik fel a padlóról; szemei körül az erek kidagadnak, a tekintete elmélyül, s szinte végtelenné válik, tudata pedig máris száguld a határok nélküli világban, ahol nincsenek sem falak, sem pedig zárt ajtók. A korábbival ellentétben jelenlegi keresése, kutatása nem céltalan bolyongás csupán a színvak világban, hanem azokat az arcokat keresi.

A férfi ugyanis olyan koncepciókról beszélt, amiket ő maga a jelenlegi helyzete alapján értelmezni nem tud, de vannak azok a szavak, amiket egyenesen a lelkére festettek múltjának vérével és könnyeivel: „hűségem a faluhoz és hozzád, Hokage-sama, töretlen”.

Az arcára kiülő szelíd mosoly egyszerre gyöngédsége és gyengesége is.






A lány nagyot ásítva nyújtózkodik a napra érve. Bizonytalansága ideiglenesen háta mögött hagyva, most könnyeben lélegzik, tekint a távolba. Jóllakottan és kipihenten jobban is érzi magát a saját bőrében – a tudat persze, hogy ami maradékot csak tudott, legyen az étel vagy ital, elpecsételt vagy így, vagy úgy; (elvégre a legutóbbi oktatása, amiben részesült, nem igazán ment efféle részletekbe) további könnyelműségre ad okot. Aztán persze az, ha megromlik az étel, avagy sem, nemigazán az ő problémája, maximum elkapnak és megsütnek egy arra tévedő kollégát.

Az orrnyergén magasabbra tolja a napszemüveget, és fején megigazítja a fátylat – nem kér ő se napszúrást, se homokot a pofájába, köszöni szépen -, majd ő is áll, mint a fasz a lakodalomban. Valaki biztosan arra élvezkedik, hogy főképp kiskorúak itt állnak karóként, elvégre a pedofíliának sok alfaja van.

~Na ééés meg is jött a következő főjampi. Komolyan mondom, ezeknek fájna, ha szimplán lábon kellene közlekedniük. Bezzeg, ha nem lenne lábuk, akkor meg sírnának miatta. Csak mondom, totál féjkek vagytok, erre próbáltok menőzni, mert nincs mivel. ~

A szokásosnak mondható blablán kívül – igen, a szemüveg lencséi mögött az üregükből is kiforgatja szemeit – letudva magához ragadja a lapot, és egy szánakozó kis félmosollyal az arcán olvassa annak szövegezését. Mivel látja, hogy csapattársai is kitöltik, így ő is ekként tesz, persze némi módosítással a szövegezésen.

„Beleegyezési nyilatkozat

Én anyabaszó Hyuuga dibeszt Shakaku beleegyezem, hogy csakis saját, személyes felelősségemre veszek részt a sunagakurei Chuunin Válogató Vizsga második fordulóján, amelyet a Szél Országában, az Üvöltő Szelek Sivatagában tartanak meg. Kijelentem továbbá, hogy a várható veszélyeknek teljesen tudatában vagyok, a vizsgán való részvételemet pedig sem fizikai, sem pedig egészségügyi probléma nem hátráltatja.

Jelen nyilatkozat aláírásával elfogadom, hogy a második forduló alatt, esetlegesen bekövetkezésre kerülő halálom, vagy bármely végtagom, testrészem elvesztése, netán maradandó, vagy éppen gyógyítható megnyomorodásom esetén, a felelősség teljes mértékben engem terhel.

Jelen nyilatkozat aláírásával kijelentem, hogy a fő vizsgabiztos (Hitomi Jonouchi sun. joun.) minden tájékoztatást megadott a Chuunin Válogató Vizsga második fordulójával kapcsolatba, figyelmeztetéseit megértettem, és azokat magamra nézve kötelező érvényű szabályokként elfogadtam.

Jelen nyilatkozat aláírásával elfogadom, hogy Sunagakure no Sato rejtett falvát semmilyen felelősség nem terheli személyemmel kapcsolatban, halálom, bármely testrészem elvesztése, netán megnyomorodásom esetén a falu semmilyen szinten nem köteles testi épségem megtartásáról, avagy holttestem elszállításáról gondoskodni.

Jelen nyilatkozat aláírásával elfogadom, hogy az esetlegesen mégis felmerülő egészségügyi ellátást Sunagakure no Sato rejtett falva - amennyiben nem vagyok helybéli shinobi - csakis térítés ellenében ejtheti meg, amelynek összege teljes mértékben engem terhel, és amelynek összege az ellátást követően kerül meghatározásra, és kiszámlázásra. Elfogadom továbbá, hogy ezt az összeget három (3) napon belül meg kell térítenem Sunagakure no Sato rejtett falvának.

A fenti pontok mindegyikét megértettem, elfogadtam és magamra nézve kötelező érvényűként értelmeztem.


Sunagakure no Sato rejtett falva a jelen nyilatkozat átvételével egyidejűleg elismeri, hogy alulírott Hyuuga Shakaku, az általa a chuunin vizsga alatt, illetve azzal összefüggésben okozott valamennyi kárért mindennemű kötelezettség, valamint felelősség alól mentesül Felek egybehangzó nyilatkozata alapján.
Nyilatkozatot átvevő Sunagakure no Sato, képv.: …...................................... Fő-Puncinátor/Főimpregnátor (rész aláhúzandó) jelen nyilatkozat átvételével egyidejűleg elismeri, hogy a Chuunin Vizsgával kapcsolatban felmerülő kártérítésre, valamint kártalanításra sem most, sem a jövőben nem tart igényt, igényével nem él, illetve kártérítési, valamint kártalanítási igényét Hyuuga Shakaku vizsgázóval szemben egyéb eljárás keretében nem érvényesíti.


Kelt: Punciország, faszomtudjaholvagyok, Danzou-sama Őfelségességének uralmának első évében

                                   Ájemdibossz dr Hyuuga Shakaku

              P.H.
                Punciország
képv.: Puncinátor/Főimpregnátor


Ugyan nincs tudomása arról, hogy társai milyen személyiséggel, képességekkel bírnak, illetve problémákkal küzdenek – elvégre mindenkinek van valami stikkje, főleg ebben a szakmában -, de már most sajnálja őket, ha arra gondol, hogy nekik most igenis túl kell élni nem csak a vizsgát és annak nehézségeit, de még az ő végtelen trollkodását is. ~Na jó, azért nem csak visszatartom őket, azt tegyük már hozzá!~

Mert hát őt igenis érdekli, hogy a többiek milyen tekercset kapnak. Terve ugyanis igencsak egyszerű: ha már konohai kis levélkék, cukorborsó pofikákkal, akkor megvédeni és valamilyen szinten (értsd: csalások sorozatán keresztül) segíteni őket, csapattól függetlenül. A dolog emberi oldala bizonyosul kihívásnak, elvégre mindezt úgy kellene, hogy senkinek ne tűnjön fel a dolog, még a konhaiaknak se, mert egyáltalán nem tartozik rájuk. ~Tráböl iz in dö eeer tunájt.~
Mindenesetre a fátyol, valamint a lencsék takarásában villanó képessége elvileg képes az efféle jelek megjövendölésére, valamint ezen túlmenően arra is, hogy a legközelebbi mennyeit nyomon tudja követni, kipécézve, próbálva nem ördögien kacagni, miközben rajthoz állnak.

(Arról meg persze nem is beszélve, hogy megfordult a fejében az alábbi ördögi terv: a paraván takarásában szépen leszóköti a jelenlévő staffot, hogy adja át nekik az összes tekercset, miközben a többi csapatnak valójában hengével elfedett kis kacatokat osszanak ki. Aztán persze mintha hatott volna rá a másik énje, aki talán, hangsúlyozom talán magas, szőke és kék szemű. Nos...)

Apropó rajt; a szőke kunoichi szavai hallatán kénytelen elvigyorogni. – Áj fíl jú szisztör. – Szavai ellenére azonban mégsem cselekszik azon nyomban, hanem kivárja azt a pillanatot, amikor a jelzést követően megindulván a sivatag szíve felé elhaladnak a névtelen, karót nyelt alak mellet. Ekkor ruházatnak fodraiba rejtett ujjával rajzolna jeleket a levegőben, és küldené az egy képpé összeálló parancsot az idegen vizsgabiztos irányába. A szókötés technikával kívánja létrehozni azt a parancsot, hogy „lazulj el”, mely mögé szándéka szerint a füvesen bepiált életérzést és tudatmódosult hatást táplálná, amely alapján az idegen vizsgabiztos részegesen, betépve flesselne el a világon maga körül, s ha minden a legjobbak szerint megy, még ilyen állapotban is jelentene feletteseinek Girlz ken drím.

– Na szóval, lecc get dáun tu biznisz. – Shakaku chakrát koncentrálva hívná elő a Byakugant, hogy körbe tudjon tekinteni. Felmérné a terepet, a környéken lévő személyeket, élőlényeket, területi markereket, és elsődlegesen természetesen azt, hogy merre kóborol a legközelebbi – nem konohai birtokban tartott – mennyei tekercs. Apropó, egy tavaszi tekercs is beférne.
– Amúúúgy... nálunk ki tette el a tekercset? Bocsi, kicsit elkalandoztam azon, hogy Tánosz homoktrükkjét hogyan alkossam meg itt, ebben az univerzumban. Szóval? Vagy én dugtam fel magamnak? Nahát, lenyűgöző, nem is éreztem!

Mindeközben természetesen amint találna valamit, valakit, rögtön jelezne társai irányába.

A lány ugyan kevés tapasztalattal rendelkezik szociális interakciók terén, mégis azonnal meg tudja állapítani, hogy mérgezett tüskére lépett. Az érzés különös, és egyben rendszeridegen is a számára; ugyan a közvetlen felettese körül is olyan, mintha tojáshéjakon balettozna, most mégis érzi, ahogyan a homokba rejtett kaktusztüske átszúrja vastagnak hitt bőrét, egyenesen elzsibbasztva testének egy részét. Egy pillanatra tekintete megmerevedik, mintha legyőzhetetlen ellent kémlelne a távolban. Jobb szeme alatti izomkötegei sporadikusan megrándulnak, ajkai papírlap élévé préselődnek.

Önmagától ugyan jelenlegi érzéseit kategorizálni nem tudná – noha nem volna nehéz feladat -, mégis van egy sejtése a kiváltó okkal kapcsolatban. Csipás szeme sarkából a szőke lányra pillant, s bár a  mozdulat akaratlan, a tudatalattija mégis legelteti a tekintetét, egyenesen átpásztázza a lányt a lábujjaitól a feje búbjáig. Fogalma sincs arról, sőt, nem is sejtheti, hogy az, amit éppen tesz, már önmagában is sértő lehet(ne), de az aktív állapotában eresedő Byakugan okán kifejezetten agresszív, még úgy is, ha a napszemüveg lencséi mögül nézi csapattársát. A szőke lány szavai  és tettei azonban mindenképpen figyelemfelkeltőek a számára.

Az arcára kiülő feszült komolyság azonban nem marad meg alapbeállításként, elvégre saját reakciójának késleltetett tudatosulását követően mentálisan meg- és kirázza magát értetlenkedő stuporából, és tekintetét fizikailag is átemeli csapatuk harmadik tagjára.

Ha a lányt nem tudja hova tenni, akkor ezt a fiút aztán végképp nem. Egy dolgot érez egyedül; Inako nézeteivel még a sajátjai ütközni fognak, és könnyen meglehet, hogy a fiú a konfliktusuk kereszttüzébe fog botlani.  ~ Kinek volt az a csodás ötlete, hogy tök ismeretlenekkel küldjenek minket ebbe az aranyló pokolba? ~

Nos, valóban. A környezetük nem éppen egy kellemes kocsmatúra. A homok forró, felháborítóan egyszínű, és roppantmód csalóka; a homokdűne magassága, illetve annak mélysége arról a pontról, ahol éppen állsz, egyszerűen megállapíthatatlan. Csak akkor érezteti a valóság önmagát, mikor már fölfelé botladozol, vagy lefelé próbálod nem az arcoddal szánthatóvá tenni a természeti képződményt. Mintha maga a sivatag nevetne a hatalmát alábecsülő lányon.

Mikor már épp rájönne  a biztonságos léptek titkára, vagy éppen rálelne a megfelelő haladási tempóra, akkor süpped el a lába váratlanul, vagy csusszan meg lefelé menet, s mindeközben az égen ragyogó Nap szinte bemutat neki, hogy „amatőr”. ~ És nem is téved.... ~

A Nap kegyetlen sugarainál is élesebben érzi az apró igazságok élét: a környezet új – ennyi homokot, ilyen erejű napsugárzást, ilyen hőfokot még nem tapasztalt, sem az ég végtelen kékjét, sem a horizont reszkető aranylását, sem annyi embert, ismeretlen arcot, végtelen történettel. Talán mindez jobban szorítja a torkát, mint a száraz forróság, mégis fogait csikorgatva kényszeríti távozásra a karmolászó, kaparászó sötétséget. ~ Nem itt. Nem most. ~ A torkát erőltetve igyekszik lenyelni azt a száraz gombócot, ami szinte még a légzését is megnehezíti.

Figyelmét ismét a jelenbe irányítva próbál a legközelebbi problémára fókuszálni: amennyiben a fiúnál van a tekercs, úgy őt kvázi folyamatosan szemmel és figyelemmel kell kísérnie. Ugyan a terve eddig is az volt, hogy csapattársait, valamint rajtuk kívül a többi konohait is megvédi és segíti – a helyzet körülményeitől függően, sőt, ha kell, a helyzet körülményeit felül, illetve átírva – de a jelenlegi felállás fokozott óvatosságra inti. Abban talán nem kell kételkednie, hogy önmagát képes lehet a vizsga folyamán megvédeni valamilyen szinten, azonban mások oltalmazásában még nem igazán szerzett tapasztalatot, arra nem volt sem példa, sem pedig okot adó körülmény. ~ Mintha nem lenne elég új környezeti elem, még ez is rádobja magát a rakásra... ~

– Hát, ami ezt illeti – bök szemei felé – elég messze ellátok. – Valószínűleg nem kellene a lány tollai borzolni, de egyszerűen nem tudja megállni a helyzetet. Ő maga is érzi, mi az, ami szavaiban zavarhatja a csapattársát, így kénytelen még rákontrázni saját válaszára: – Olyannyira, hogy konohában azt is meg tudom mondani, ki-kit kúrogat. – Vigyora egyenesen ördögivé válik. – Viszont legyen elég annyi, hogy a kívülről érkező támadásokat jóval előre kiszúrom, inkább amiatt kell aggódnod, ami már a körön belül van. – Nem taglalja tovább a helyzetet, miért is tenné.

A helyzetük ugyanis roppantmód különös: teljesen idegen egyének alkotnak egy olyan csapatot, ami valószínűleg sose áll össze újra. Csupán feltételezhetik egymásról azt, hogy egy céljuk van, ugyanis csak ez, valamint a vésett fejpánt az, ami őket csapattá minősíti egy darabig. Igen, minősíti, nem pedig kovácsolja; ilyen különböző fémekből talán semmit sem lehetne kovácsolni. – Úgyhogy a lábnyomaink miatt nem aggódnék túl sokat a helyedben; ha valaki ránk lelne azokat követve, akkor kiszúrom előbb, de ha mindenképpen ragaszkodsz ahhoz, hogy tűnjenek el, akkor szólj, és elintézem. – Shakaku tiszteli azt az őszinteséget, amivel a csapattársai feltárják egymás előtt a kis titkaikat, elvégre azok a mozdulatok, amiket ismernek, az életük megóvására szolgálnak, másoknak megmutatni a lapjaikat pedig igencsak bátor, ámbár, vagy talán pont emiatt, meglehetősen balga megmozdulás is.

~Meg különben is, én hogy a f@szba' mondjam el, mire vagyok képes?! Tudok egyszerre fingani és büfögni, horkantva röhögni, messzire köpni emeletről... és ez a lista végtelen. ~

A lány azonban  még önmagában sem tudja felsorolni pontosan, mire is képes valójában, ugyanis a távolban olyan fénypontokat lát meg, amik felvillanyozzák színtelen világát. Kilométeres faszdetektora egyenesen pittyegve jelzi számára a komplikáció színre lépését. Szándéka szerint fullos MRI-t tolna le a páciensek hozzájárulása nélkül, így teljesen áthajtva az egészségügyi önrendelkezés alapelvén. Figyelmét az ellen tartózkodási helyére, valamint környezetére fordítaná: nem feltétlenül lenne módi besétálni a dol gulduri csapdába, elvégre nem füves mágus ő, köszöni szépen. Különös figyelmet fordítana továbbá az ellenfeleik chakrahálózatára, annak kifejlettségére, feltételezhető erejére. Amit szintén megfigyelne, az természetesen a célpontok fizikai állapota – különös tekintettel a shinobik izomzatára, a kifejlett izomzatból milyen fegyvernemre következtethet leginkább, a csontozat sérüléseiből esetlegesen milyen kezességre következtethet, öklök, térdkalácsok sérülési, ízületi kopottság, amik viszont gyenge pontokként kihasználhatóak lehetnének a közeljövőben. Ezt követően a felszerelésüket is megvizsgálná, illetve felmérné, hogy a testeken esetlegesen milyen pecséteket helyeztek el, valamint milyen ruházatot viselnek ellenfeleik, milyen álzsebekkel, illetve rejtett fegyverekkel. Amit természetesen szintén szemügyre vesz, hogy milyen tekercs van náluk, majd pedig minden információ, amit a szemeivel fel tudott mérni, verbálisan kommunikálásra kerülne drágalátos csapattársai irányába.

– Hát, igazából ellophatjuk a lelküket is, és csak utána fosztanánk ki az élettelen testüket, ha a robbantások elől ennyire elzárkózol, Szöszi-chan. Pedig hidd el, erre a vidékre aztán ráférne egy Eu-támos vidékfejlesztés. – Veti oda foghegyről Inakonak, fejtse meg ő, ha akarja. – Egyébként sem értem, mi a bajod – fordul fintorogva szőke csapattársához –, igencsak sértőnek tartom, hogy azt hiszed, nem tudom a másik kettőt úgy felrobbantani, hogy a tekercses alakot meg se pörköljem. Sőt, a tekercses fajankót is fel tudom robbantani egy kimért és lokalizált robbanással, amit mondjuk kifejezetten a fejére célzok. Háborog egyre jobban forgó szemekkel. Már csak a habzó száj hiányzik.

~ Szóval ez a lány egy „azt mondom” -féle csaj. Hát ez esetben viszont vár rá egy hidegzuhany. ~

Szája sarka vigyorra húzódna, de kivételesen - hatalmas önkontrollt gyakorolva önmagán – megálljt parancsolj gondolatai manifesztációjának. – És még hogy én vagyok vérszomjas. Kikérem magamnak. Te vagy az, aki durrbele letámadná őket, ahelyett, hogy kihasználnák azon helyzeti előnyünket, mely szerint mi tudjuk, mi van náluk, hol vannak, nagyjából mire képesek. Tulajdonképpen várhatnák estig, mikor csak az egyikük őrködik csupán, így könnyű préda lenne mind. Vaaagy előadhatnánk, hogy mi csak átutazóban érkezünk megtekinteni a vizsgát, mindösszesen csak nézőként leszünk jelen, és miután lyukat beszéltünk a gyomrukba BAMM, megy a heredara. De nem. Sétáljunk be az arcukba; basszus, ettől az én tervem csupán annyiban különbözik, hogy nálam nincs lehetőségük különösebben ellentmondani. Mármint, nem azért, de ember legyen a talpán, aki geninként kitér a démonkapu elől, mert attól még én is bekakkantok ám. – Monologizál élénk arckifejezéseivel meghintve.

A helyzetük talán nem is tűnhet annyira kilátástalannak; a cél egyértelmű, a környezeti elemek adottak, akarva-akaratlanul, ismerten vagy sem, de valamilyen szinten az erő mérlege feléjük billenne. Ideális esetben.

Na ez nem az.

Shakakunak még sosem volt dolga geninekkel, de főleg genin csapattársakkal, így sem a feltehető képességeiket, sem a tűréshatárukat nem ismeri, sőt, konkrétan semmit nem tud, illetve nem tud feltételezni róluk. A szemei ugyan tudtára hoznak bizonyos információfoszlányokat, de ezekből stratégiát építeni jelenleg balgaságnak tűnik. A helyzeten természetesen nem segít ellentétes jellemük sem. ~ Ahogyan az sem, hogy a srác kajakra úgy viselkedik, mint egy kibaszott NPC egy elpixelezett játékban. Vajon ha odamegyek hozzá, és ikszet nyomok, kezdeményezhetek valami interakciót? ~

Orrát ráncolva, ajkát csúfos fintorra elhúzva rázza meg fejét a jelenlegi szituáción; nagyjából látja maga előtt azt a képet, ami alkotniuk kellene, de az tuti, hogy ők nem a megfelelő puzzle-darabkák ehhez a képhez. Főleg talán azért, mert az egy gyönyörű tájkép, ők meg izzadt testű, hormonzavaros tinik. És különben is, csak azért, mert a céljuk valamilyen szinten közös, és felső hatalom által egy csapatba  basszák őket, még nem jelenti azt, hogy törvényszerűen együtt is fognak dolgozni. Ebben az életkorban hogyan?

– Ezt tutira beszopjuk. – Ejti el az utolsó kommentet, mikor megközelítik felállási pontjukat. Az ötlet neki egyáltalán nem tetszik; nincs is ötlet. Mert az, hogy szisztematikusan becserkészik őket éjszaka, az terv. Az, hogy megfelelő távolságot teremtenek a célpontok között és felrobbantják őket, az már talán jobban hajaz a pszichopátiára, de még az is terv. Az viszont, hogy csak beügetnek és egy olyan technikára építenek, amiről ő még életében nem is hallott, és „majd harc közben” meglátja? ~ Na ez kész porosz rulett. ~

Mindezek ellenére nem hátrál meg, a továbbiakban nem is járatja méretes száját; látja Inakon, hogy előre tör, és ő nem fog kihátrálni mögüle csak azért, mert nem egyeznek nézeteik. Nem tudja, mire készül a lány – neki a Yamanaka-handabanda-halandzsa kifejezés értelmetlen és értelmezhetetlen -, és csak a vizsgán lelesett válaszokból következtethet a fiú esetleges képességeire.

Mindez édeskevés.

A tervük pedig homokvár.

Inako pedig még mindig elsőként tapossa a homokdűnéket az általa jelzett irányban. ~ Hát ez a lány sem könnyíti meg a dolgomat, az biztos. ~ A gondolat pont azzal egy időben fogalmazódik meg benne, mikor a szíve harci ütemre kezd. A torkát kaparó szárazság elillanni tűnik, orrcimpái megremegnek a kendő árnyékában. Napszemüvegének lencséjét ledönti, hogy a napfény véletlenül se csillanhasson meg olyan szögben rajta, ami  jelezhetné közeledtüket. Na nem mintha a három közeledő alakot olyan nehéz lenne kiszúrni.

Mivel a szőke lány nem áll meg, így ő sem teszi, azonban valamelyest lassít; később, a helyzetet elemezvén Inako azt gondolhatja majd, hogy a nézeteltérésük miatt marad le tőlük, vagy talán azért, mert szavai ellenére mégsem olyan nagy a mellénye, azonban erről szó sincs. Látja, hogy Inako elkötelezte magát a terve mellett, ami főleg a saját, önmaga által ismert képességeire épít. Ezen a fronton a terve megalapozottnak tűnik, de Shakaku tudja, hogy pont a szőke lány központi szerepe miatt kell neki a háttérben kivárnia egy darabig. Amíg ugyanis a szőke lány első sorból osztogatja a sallerokat és a feleseket, addig ő maga nem tud úgy érvényesülni, hogy a csapattársát ne sodorja felesleges veszélybe. Mivel azonban nem tudja, hogy a lány mire készül, így ő maga sem tud olyan szinten előre tervezni, ami jelen helyzetben ildomos volna.

A konkrét támadás megkezdése előtt Inakoról a fiúra téved a tekintete, és mély levegőt vesz. Az arcára már korábban kiült fintor szinte állandósulni látszik; elvégre az által, hogy a fiúnál került elhelyezésre a tekercs, azonnal kiemelt célponttá avanzsálódott. Ha másnak van olyan képessége, amivel fel tudja fedni akár idő előtt is, hogy kinél van a tekercsük, akkor szinte alá lett írva a fiú halálos ítélete – elvégre az egy dolog, hogy Inako elzárkózna a robbantásos haláltól, de ez még korántsem garancia arra, hogy az ellenfelük is hasonló humanitárius elvek mentén működik.

Így hát távolabb foglalja el helyét a formációjukban, ami talán inkább egy laza, kusza háromszög, mint igazi harci felállás. Napszemüvege mögül Byakuganjával folyamatosan figyelné a vakfolton kívül részeket, különösen figyelve a meglepetésszerűnek szánt támadásokra. Eleinte csak ezt a pozíciót venné fel a csapatukban, némileg összehúzva magát, ezáltal is törékenyebbnek és kiszolgáltatottabbnak mutatva magát, hátha ezáltal magára tudná vonni az ellenség figyelmét: ha valaki leghátul foglal helyet egy formációban, akkor valójában azt a személyt védik, nem igaz?

A lány mindeközben ruhája ujjából shurikeneket venne elő, és szél elemű chakrával ötvözné azokat. A tizenöt előkészített shurikent magánál tartaná, ugyanakkor teljes mértékben felkészülne arra – mind célzással, mind izomfeszültséggel –, hogy elhajítsa az éles tárgyakat az ellenfelei irányába.

Az egész mozdulatsora valójában attól függ, hogy Inako mire készül, illetve sikerrel jár-e tervét illetően. Amennyiben igén, ő maga is mindösszesen úgy követné a szőke lány tetteit, hogy ne okozzon saját cselekményével végzetes sérülést. Feltételezése alapján tudomást tud szerezni a szemei révén arról, hogy a szőke lány által tervezettek megfelelően sülnek-e el; egyfelől látja mind a csapattársának, mind pedig Inako célpontjának chakrahálózatát, másfelől izomzatát. Ha a chakrabehatás sikerrel jár, bármilyen formában is, akkor sejtése szerint látni fogja a következményét az ellenfél chakrahálózatán, amennyiben viszont nem, akkor nemcsak azzal lehet számolni, hogy a chakrakiterjesztés visszavonul, illetve a célzott chakrahálózatban nem következik be változás, de Inako még talán fizikailag is megrendül, izomzata összerezzen, még ha akaratlanul is.

Ha Inako mozdulata sikerrel betalál, akkor ő maga csak arról gondoskodna jól irányzott, tarkót irányzó ütéseivel, melyeket a shunshin segítségével, illetve azzal ötvözve valósítana meg, hogy az ellenfeleik ájultan essenek össze a homokban.

Amennyiben Inako mozdulatai nem érik el a lány által kívánt hatást, illetve amennyiben fiú csapattársuk ellen mozdulna bármelyik ellenfelük, vagy pedig Inako terve nem a megfelelő hatásfokban érvényesül, és emiatt támadják meg őt, akkor már egészen más helyzet állna elő.

Tisztában van azzal, hogy a csapattársainak fizikai helyzetére, elhelyezkedésére való tekintettel nem robbanthatja fel a bulit, sem gyújthat be alá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a shurikeneket nem indíthatná útjuknak – ugyanis ez esetben pont ez a terve. A szél elem: örvénylő shuriken ugyanis tökéletesen alkalmasnak tűnik arra, hogy egy ilyen helyzetből a legjobban és legtöbbet hozhassa ki – a pengéket meghosszabbítaná, magának az egységnek a gyorsaságát növelné, és a levegőben manőverezve mozgatná, hogy az elviekben így jóval gyorsabbá tett halálosztók a megfelelő gyorsasággal és hatékonysággal szabaduljanak meg ellenfeleiktől. Véglegesen.

Amennyiben azonban valamelyik csapattársához vészesen közel kerülnének ellenfeleik, úgy ő azon nyomban felgyorsítaná az eseményeket egy kimért, egyszerű, de annál hatásosabb shunshinnal, amivel olyan közel tudna kerülni az ellenséghez, hogy az egyebekben megállíthatatlan ellenséges támadás esetén kaitennel védekezne és hárítana, egyéb esetben 64 csapással örvendeztetné meg az illetőt. Ez utóbbi esetben a shurikenek a csapatuk általa nem védett, illetve támogatott tagjának támadójára hullanának vérszomjas jelenlétükkel.

~ Amíg Inako terve oké, addig élnek, ha nem, akkor meghalnak. Ez ilyen egyszerű. ~

Az persze már kevésbé, hogy az utóbbi esetben kit fog terhelni a felelősség.

//Bocsi a késésért, meló és magánélet...//

Szinte örömóda dallamának tűnik az ellenfél vérének kiloccsanása, kifröccsenése; az intenzív szag szinte a legkellemesebb parfüm, a halálban mozdulatlanná dermedt test pedig tökéletes disszonancia képét festi az örökmozgó aranyrengetegben. Amilyen gyorsan támadt az aktivitás, olyan gyorsan szűnt is meg. Már ez önmagában alkalmas egy kiadós fejfájás előidézésére, hát még a rájuk váró adminisztratív feladatok.

Egy pillanatra mintha megdermedne körülötte a levegő és az idő, akár az ellenfél ereiben a vér. Fejét enyhén oldalra biccenti, és arcára mintha némi értetlenkedés ülne ki, miközben ezüstösen villanó tekintetével felméri a helyzetüket. Mintha túl gyorsan lett volna az egésznek – nem is csoda, hogy épen megmaradt izomzata a veszély látszólagos múlása ellenére is pattanásig feszül. Eres tekintetét a távolba kapja, kémlelve a horizont vonalát, az eget, a dűnéket, a dűnék mögötti tereket, a lábuk alatti véges végtelenséget, kutatva ellenfeleik után. Valóban ilyen gyorsan lett volna vége a keringőjüknek?

Ő maga is viszonozza szőke csapattársának biccentését, elvégre nem is tudna ennél többet tenni, ugyanis már a következő pillanatban tovább is áll korábbi helyzetéből. A lefogott shinobihoz lépve egy semmitmondó pillantást vet rá – nem, nem megveti, nem is lenézi, mindössze hirtelen nem is tudja, mit kellene vele kezdenie. Így hát, tekintettel a pillanatnyi lányos zavarára, inkább azt tenné, ami valahogy ilyenkor egyértelműen következni látszik: leütné a g.cibe. Azért persze megvárja, míg biztos a dolog, majd pedig int Inako irányába: - A biztonság kedvéért kérlek, figyelj rá.

Saját chakráját ismét a felszínre pezsdítve koncentrálna a sérülés, illetve sérülések helyére, hogy meggyógyíthassa elgyötört testét az Inyu Shometsu technikával. Talán önzőnek tűnhet, hogy először saját magára figyel, azonban túl sok hasznát nem venné a két társa egy félkarú rablónak, de legalábbis egy fizikailag korlátozott gyógyítónak aztán tényleg nincs helye a jelen helyzetben.

Amennyiben a kísérlete sikeres kivitelezést nyer, úgy ő azon nyomban harmadik, egyben egyetlen hímnemű – vagy legalábbis önmagát annak valló – egyede felé fordulva nyújtaná ki immáron mindkét kezét. Különösnek hathat, hogy a két kéz, amelyek közül valójában mindkettő véres – egyben saját és idegen vér is áztatja, körmei alatt pedig mintha egyéb, jóval szilárdabb maradványok is megtelepedtek volna.

Kezével határozott, mégis kifejezetten gyöngédnek mondható mozdulattal emelné el a fiú karját az arcától, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a sérülést – ugyan maga a mozdulat a felmérés vonatkozásában majdhogynem felesleges, tekintettel arra, hogy a kezének takarásán is átlát. A gyógyítás vonatkozásában ugyanakkor feltétlenül szükséges, hogy hozzá tudjon férni a sérült területhez, így talán érdemesebb elébe menni a dolognak. Jelenleg kifejezetten érzi alulképzettségét, elvégre gyógyítani, főleg mást meggyógyítani igencsak különbözik attól, amihez valójában ért, így talán nem is meglepő, hogy tervfoszlányként megfogalmazódik benne hiányosságainak pótlása, illetve orvosi látókörének kitágítása és megtöltése olyan releváns információval, amit ténylegesen használni is tud a különböző helyzetekben. Jelen helyzetben azonban talán, illetve remélhetőleg, elégnek minősül az is, ha úgy és azzal próbálja meggyógyítani társait, ahogyan és amivel tudja. A fiú és Inako sérülései lényegesen különböznek, de mégis egy olyan generális megoldással kénytelen előállni, amiről lesüt, hogy ötven-ötven százalékkal jön be sikeresen. – Egy medikussal mindenféleképpen nézessétek majd meg magatokat… és a franc tudja, talán méreg is volt a pengéken, bár amiatt már minek parázni, elvégre már a véráramban van. Meh. – Azt ugyan már nem mondja, hogy az eltérő anyagot minden bizonnyal látná a szervezeten belül, még ha nem is tudná azonosítani azt. Tekercsből kulacsot hív elő, és a ruházatából letépett anyagot átnedvesítve törölné körbe mind Inako, mind pedig a fiú sebeit, igyekezve ekként megszabadulni a felesleges vértől. – Ha gondolod, lopunk neked valahonnan egy másik szemet. Mondjuk egy olyat, aminek van valami speckó képességes is, eh?

A lány csak ekkor lépne oda az ellenséges csapat harmadik, egyben utolsó, illetve egyetlen életben hagyott tagjához. Egy pillanatra mintha megfogalmazódna benne a gondolat, hogy a láncait ismét előhívja a semmiből és felkoncolja a névtelen alakot – ezt azonban mégsem teszi. Ugyan ujjai beleremegnek a bőre alatti energia szirén csábításába, viszont azok a kezek, amik gyors egymásutánban öltek, gyógyítottak és tisztítottak, most egészen másra nyúlnak. A névtelen idegent felpofozná a rákényszerített félkómából: - A helyzet roppantmód egyszerű, így nem is fogok sokat kertelni. A társaid halottak. Te a foglyunk vagy. Áruld el nekem szépen, hogy miből tudtátok, hogy tekercsek vannak nálunk. Honnan tudtátok, hogy kettő van nálunk, nem egy, illetve nem fosztottak meg már korábban az induláskor részünkre átadott tekercstől? Mit használtatok, milyen képességet? Fogalmazhatnám a kérdést sokszínűen, úgy, hogy minden eshetőséget lefedjek, de egyszerűen nincs rá kedvem, a választ ugyanis vagy így, vagy úgy, de elárulod nekem. A kérdés persze csak az, hogy milyen végkimenetelt szeretnél: hogy a néped azt gondolja, hősiesen estél el harcban, hazádat szolgálva, vagy pedig egész egyszerűen egy nyáladzó, bepisilő, gügyögő páfrány sorsára szeretnél jutni? Ha elárulod mindazt, amit tudni akarok, akkor fájdalommentes lesz a végjáték, amennyiben viszont ellenállsz, úgy olyan fájdalmat hozok reád, amit a legádázabb ellenségemnek sem kívánnék.

Arról persze nem szól már semmit, hogy bár nem kívánná, mégis kivitelezi ő azt gond nélkül, elvégre nem kívánságműsor ez. Épp emiatt a jelen helyzet idegennek tűnik számára egy rövid pillanatra, mintha egy teljesen ismeretlen színdarabba csöppent volna – és ez azért mégsem teljesen igaz. Egyetlen egy dolgot tud biztosra: el kell juttatnia magukat, lehetőleg épségben, vagy legalábbis ennél nem nagyobb sérülésekkel, a célba. Maga ez a gondolatfoszlány egyszerűséget és egyben nehézségek szövevényét is rejti, talán pont emiatt a kettősség miatt ilyen gyönyörű: eljutni a helyre, miközben minden akadályt félreállítani a tábláról. És hát a jelenlegi ismeretlen alak pont ilyen akadály még jelenleg is, elvégre még nem állították félre véglegesen. Amennyiben az ellenfelük együttműködik, valójában a chakráját szívná el olyannyira, hogy egészen a fiú halálát okozza azzal, amennyiben nem, úgy a chakraelszívást követően a lélek eltávolítóval tenne pontot a helyzetük végére. Valahol mélyen mégis azt kívánja, hogy az ellenfelük ne akadékoskodjon, ne most támadjon fel a férfiúi büszkesége – részéről pedig talán könnyebb ölni, mint ilyen szinten kisemmizni valakit.

- Ami  a tovább haladásunkat illeti: amennyiben úgy érzitek, képesek vagytok a terepen tovább indulni, úgy azt javaslom, maradjunk együtt zárt háromszögletű formációban. Vagy valami ahhoz hasonlóban, tudjátok, olyan háromszöges valamiben... Az pedig, hogy ki halad elől, majdhogynem irreleváns, mivel végig aktív állapotban tartom a Byakugant, így nem igazán tudnak meglepni minket, viszont sietségre most nincs indokunk. Főleg ilyen fasza kis vérveszteség mellett. Amennyiben viszont úgy érzitek, álljunk meg pihenni, szívjunk el egy spanglit, úgy az lesz – kivéve a spanglis esetet, mert attól a konohai kunoichitől még nem tudtam lenyúlni a készletét... majd ennek is eljön az ideje... Ha viszont inkább a levegőben akartok utazni, akkor az is megoldható, csak ott talán könnyebb kiszúrni minket, mint a dűnék takarásában, így azt nem javaslom. Tagadhatatlanul poénos lenne mondjuk kidobóst játszani az égő grillcsirkéről, csak valahogy manapság nem annyira szeret a csapatomban lenni... nem is értem, miért... – És természetesen azt is elhallgatja, hogy amennyiben ismét éjszakázásra kerülne a sor, úgy bizony ő marad ébren végig, hogy az előzőhöz hasonlatos incidenseket elkerüljék. 
Hangja száradt és rekedtes a sivatagi időjárásnak köszönhetően, arca rezzenéstelen, tekintete éles (ez utóbbi főleg annak köszönhető, hogy volt ideje kijózanodni) – mindez szinte szöges ellentétben áll korábbi viselkedésével, és könnyen érezhető rajta, hogy már nagyon szeretne lelazulni. A jelenlegi szerepe azonban mégsem hat teljesen rendszeridegenként részére. Bár, ha már az ellentétekből indulunk ki, valójában a sakktábla is eltérő árnyalatokkal van beosztva, mindig csak az a kérdés, hogy a bábu melyikre lép éppen. ~ De azért egy spangli pont jól jönne. ~
- Igen. Tényleg genin vagyok. Azt viszont kérlek ne kérdezd, honnan ismerek ilyen technikákat, mert fingom sincs. – Von vállat, miközben beérnek a céljukat jelképező képződményhez, tehát némi időcsúszással. - Na akkor jelet jelhez nyissunk, mert már mennék innen a francba. De azért széééépen óvatosan, semmi hirtelen mozdulat. – Hajrá, Byakugan, hajrá.