"Mit eszel Mester?" "Áh csak ez az előző tanítványom" (Mitsu vs Ryu)

Ma reggel madárcsicsergésre keltem fel, nem túl gyakori, hogy effajta halk neszre megébredjek, de most hogy fent vagyok jobbnak találtam azt a gondolatot, hogy ma elmegyek az erdőbe gyakorolni, így hát reggeli teendőim elvégzése után egy apró cetlit hagytam nevelő anyámnak, hogy majd este felé jövök. Nem szokatlan családunkban, hogy egész nap nem hallunk egymás felől semmit, legfeljebb a konyha pulton hagyott üzenet alapján tudhatjuk, hogy hol van a másik. Így hát felkerekedtem és első állomásnak a szüleim sírját vettem célba, ugyanis egy szokásom, ha időm engedi két naponta meglátogatom őket.
Miután ezzel végeztem úgy határoztam, hogy elmegyek az erdőbe edzeni. Mikor egyedül vágom magam bele a rengetegbe, nem szoktam az úton menni, inkább attól egy jó 10 méterre. Körülbelül egy óra hosszat mehettem már, amikor hirtelen egy erőteljesebb hangot hallottam meg. A zaj olyannak tűnt, mintha valaki edzene egy fán, innen nem túl messze. Ennél fogva elindultam eme hangok irányába, ama reménnyel, hogy mikor odaérek egy olyan ember fog ott várni, akivel eggyütt tudok majd gyakorolni. A zaj hirtelen elmúlt, de még az alakot nem láthattam a fáktól, így hát egy kicsit közelebb merészkedtem és vártam, hogy mit fog csinálni. Nem nagyon figyelhetett fel rám, vagy ha mégis nem fordított túl nagy jelentőséget itt létemnek. Az illető elindult a fának lombkoronája felé, nem nagyon akartam vele szemtől szembe kerülni, mert súly csoportunk nem mondható azonosnak, sőt nálam jóval erősebbnek tűnik. Semmi olyasfajta jelet nem találtam rajta, ami arra utalna, hogy Konohából való lenne, tehát ha a legrosszabb esetet vesszük ő egy ellenség, ha ez az eset bizonyosodik be, akkor legalább hazai pályán vagyok, s így talán lenne esélyem elmenekülni, ha nincs más választásom, de hogy tudhatnám meg hogy valójában ki ő, tettem fel magamban a kérdést.
-Nincs túl sok időm gondolkodni, gyorsan kell döntenem.-mondtam magamban.
Végül úgy döntöttem, hogy egy picit közelebb merészkedek, hogy lehetőséget adjak neki arra, hogy észre vegyen. Elővigyázatosságból azért a kezembe fogtam az egyik kunaimat, majd vártam a reakcióját.

A csapásaim kíméletlenül sújtottak le a fára, mely hatalmas ropogással és zörejjel végül megadta magát. Fájt hallani, ahogy a fa nyűglődik, és a törsz, ropogva megadja magát. Mintha a lelkem darabjai sérültek volna. Tudtam, hogy beteg volt a fa és korhadt is nagy része, de akkor is… fájt Isteneink egy gyermekének megadni a kegyelemdöfést. Talán megannyi életotthonát oltottam ki most, bár tisztában voltam vele, hogy rengeteg új élet szülőhelyét is okoztam ezzel. Ilyen a természet körforgása. Egy dolog elmúlik, ám mégis tucatnyi más dolog megszületik. Azonban egy teremtésre nem számítottam. Méghozzá, hogy egy shinobi gyermek „terem” elő az egyik bokorból. Kissé meglepődve nézek az aprócska lány felé, majd bátorítóan elmosolyodok.
- Üdvözlégy Gyermekem. Bocsáss meg, ha vétkes cselekedetem közben megrémisztettelek. - lépek oda a lányhoz és lapátkezem a lány fejére rakom bocsánatkérően és nyugtatóan - Remélem nem okoztam gondot néked, Gyermek. Djuka Ryusuke volnék Ohanamochi egyik vándorló szerzetese. Kérdezni szeretnél esetleg tőlem valamit? - kérdezem tőle kedvesen és egyáltalán nem tolakodóan.

Ledermedten álltam ott, a szó egy pillanatra belém fagyott. Nem nagyon ismertem Ohanamochi vándorló szerzeteseit, de azt tudtam, hogy nem ellenséges szándékú, ugyanis ha az lenne nem kérdezett volna tőlem valószínűleg semmit. Kicsit még félve, de válaszoltam: -A nevem Aikaho Mitsuko. Csak egy kicsit edzeni jöttem ki, amikor figyelmes lett a zajokra, s gondoltam megnézem mi okozza azokat. Nem számítottam arra a megfogalmazás módra, amivel ő kérdezett, elég békés alaknak tűnik, a természet apró bántását is, vétkes cselekedetnek mondja. Hangja és keze megnyugtató, kissé elmosolyodok, hogy lássa, hogy semmi baj nincsen.

Barátságosan elmosolyodok és jobb kezemet ökölbe szorítva, bal kezemnek nyomva meghajlok finoman a lány előtt.
- Üdvözöllek Mitsuko-san. Örülök a találkozásnak. Repes a szívem, hogy megismerhetek egy ilyen kedves, fiatal hölgyet. – nézek rá kedvesen – Kérlek, bocsásd meg nekem ez esetben, hogy megzavartam a gyakorlásod, remélem nem történt semmilyen komoly dolog belőle. Nem sérültél meg igaz? – kérdezem aggódóan – Esetleg szeretnéd, hogy kárpótoljalak valahogy, amiért eltereltem a figyelmed? Ohanamochi-sama mindig azt mondja, hogy fizesd meg a tartozásod, még akkor is, ha a másik nem panaszkodhat anyagi javakra.
Kicsit féltem, hogy összezavarom a kicsit, de talán nem veszti el a fonalat. Hm… azt hiszem, van valahol a szütyőmben egy kis cukorka… én nem szeretem a mesterséges édességeket, de a gyermekeknek mindig megtartok egy kicsit. Ők imádják és örömöt okoz az, ha megmosolyogtathatok egy gyermeket.

Őszinte mosoly ül fel az arcomra, igazán érdekes alaknak tűnik, hiába vagyok csak egy gyermek mégis úgy beszél velem mint egy felnőttel, egyáltalán nem lekezelően l, sőt kifejezetten figyelmes. -Én is örvendek a találkozásnak Rysukue-sama. Eközben két kezem oldalamhoz teszem, s meghajlok, így viszonzom az ő köszöntését. -Valóban nem esett semmi bajom, köszönöm a kérdését. Igazán egy vicces alak, ért a gyerekek nyelvén, effajta gondolatok cikáznak mindeközben a fejemben. -Köszönöm, de nincsen szükségem semmi fajta kárpótlásra. Itt megállok egy pillanatra, az égre nézek, majd újra megszólalok: -Igazából lenne itt valami, ha esetleg ideje engedi, tudna nekem segíteni a gyakorlásban?- teszem föl a kérdést. Óvatosan fürkészem az arcát, hátha rájövök, hogy most milyen érzelem kavarog benne. Néhány másodperc sem telik el, s meg tudom állapítani, hogy nyugodtság, ami a felszínt illeti, ugyanis azt, hogy az ember milyen álarc mögé rejti el valódi érzéseit csak maga az illető tudhatja. Mily nagy kincs az, hogy ő ilyen könnyen meg tud mosolyogtatni valakit.[/color]

// utólagos átgondolás után ezt a játékot Szabad Játékba szeretném/nénk majd folytatni, mivel a jelenlegi állás és tervezet miatt nem igazán állná meg a Kaszinó alapjait a játék //