Kumogakure közkönyvtára

Hamar megérkeztünk a könyvtárhoz. Nem sok élményem fűződött ehhez a helyhez, bár sosem vetettem meg, elvégre semmit sem szabad lenézni, ahol tudás szerezhető. Így álltam hozzá a küldetésünkhöz is. Eszembe jutott, vajon nem ez is egy álcázott „tréning”, ám elhessegettem a gondolatot. Tulajdonképpen, ha bármi izgalmas történik, én boldog vagyok, de ha tényleg csak könyveket pakolgatunk ide – oda… Végignéztem a polcokon, és a rajtuk, nem túl rendezetten álló köteteken. Rengeteg minden volt itt: kézi- és tankönyvek, kották, sok-sok tekercs, regények és még mindenféle ősiségek is. Elkezdtem elfogadni a helyzetet. Az itteni könyvekből valami majd csak a hasznunkra válik. Ahogy a közvetlenül mellettem álló polc műveinek címeit olvasgattam, találtam egy-két tényleg izgalmasat is, mint pl: Kumogakure hírhedt bűnözői, és tetteik. Vagy: a legnemesebb harcstílusok és elsajátításuk. Addig – addig olvasgattam a címeket, hogy egy idő után konkrétan izgatott voltam a küldetéssel kapcsolatban. Ez nem is ártott…

Már-már teljesen elmélyedtem a címolvasgatásban, mikor betoppant a könyvtáros. Meglepve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogy azt elképzeltem. Külsőre rendkívül arisztokratikusnak tűnt. Azt hiszem csinosnak is lehetett volna nevezni, ám sosem tudtam megítélni a nálam idősebbek szépségét. Oldalán Katanájával és Wakazishijával, összességében, kissé fenyegetően hatott. Azonban látszott, arca nem egy kőszobor. Egy pillanat múlva elmosolyodott, és hozzánk lépett. Miután túlestünk a bemutatkozáson, és realizálta úticélunkat – ha lehetséges - még szélesebben elmosolyodott, és intett, hogy kövessük. Egy lépcsőhöz vezetett, a pult mellett. Lesétáltunk, és… hát...Látszott, ez nem egynapi munka. Kívülálló szemek számára fantasztikus lehetőségnek is tűnhetett a sok könyv, de nekünk kik tudtuk, ezzel fogunk pakolászni…Mikor végzünk mi ezzel? És vajon meddig fog dolgoztatni minket? A hölgy nekiállt elmondani mi lesz a feladatunk, ám én ekkor már nem figyeltem. Egy könyv megragadta a tekintetem, és nem engedte el. Nem tudom mi volt olyan érdekes a könyvben, de valamiért csak felfigyeltem rá. Az utolsó őrző, állt a könyv fedelén. Míg a többiek az instrukciókat hallgatták, én lassan közelebb merészkedtem a könyvhöz. Előszőr csak a borítóját néztem meg, majd bele is olvastam… Csalódottan vettem tudomásul, hogy ez a sorozat második kötete, és az előzmények tudta nélkül utáltam olvasni. Talán meg kéne keresni az első részét… Szomorúan letettem az olvasmányt és visszacsatlakoztam a csoporthoz. Persze ekkor már csak az utolsó szavakat hallottam, szóval nem értettem semmit. Szerencsére Riri kezébe vette az ügyet. Felosztotta, hogy Tatsuma kiveszi a könyveket és porol, én összehasonlítom az íven szereplő adatokkal és ellenörzöm a könyv állapotát, Riri pedig ír. Azt is megbeszéltük, hogy ha marad holnapra, akkor másnap cserélünk a sorrenden.

(NAGYON-NAGYON BOCSÁNAT A KÉSÉSÉRT, ÉS AZ ÖSSZESZEDETLENSÉGÉRT, MOSTANTÓL MEGPRÓBÁLOK JOBBAN ODAFIGYELNI)
 
Miután megkaptunk minden felszerelést, ami szükséges volt munkánkhoz, nyomban neki is álltunk dolgozni. Az első 1-2 óra még lelkesen telt, de hamar elfogyott a lendületünk. Ez érezhető volt az egyre gyakoribb, és egyre hosszabb szünetekben. Hamarosan már reflexből tudtuk mi a teendő, és munkánk egyre inkább monotonná vált. Egyedüli örömeink, a könyvcímek úgy tűnt cserben akartak hagyni minket. Ahogy a napok teltek múltak, úgy nőtt bennünk a vágy valami érdekesre. Kezdeti lelkesedésünk forrása eddigre teljesen kiapadt, így csak a beszélgetéseinkből nyertünk életerőt. A harmadik napon meg is kaptuk a várva-várt izgalmat. Vagy legalább a lehetőséget rá. A könyvből, amit épp leemeltem kicsusszant egy boríték. Reflexszerűen nyúltam utána, majd azon elmélkedve, vajon mit kéne csinálnom vele, kibontottam. A boríték egy levelet tartalmazott, egyik oldalán térképpel, másikon írással. Először a térképet néztem meg. Közben társaim kihasználták az alkalmat, hogy nyújtózkodjanak egyet, ha már feltartom a sort. Sejtésem szerint kumogakure régi térképét láttam, de ezt csak a környező vizek nevei alapján bírtam megállapítani. A falu alakja ma már messze nem úgy nézett ki, mint ezen az ábrán. Egy piros X-et is észrevettem, azaz majd kiszúrta a szemem. Egyre izgatottabb lettem. Vajon valami kincs lehet? Nagy izgalmam közepette észre sem vettem, ahogy Riri megáll a hátam mögött. Mikor elolvastam az írást, alig hittem el. Ez tényleg valami nagy dolog lesz. A levél végén felismertem a Yotsuki klán jelképét, és fájón be kellett ismernem, hogy a jelükön kívül semmit sem tudok róluk. Talán Tatsuma tud valamit… Mire gondolatmenetem végére értem, Riri is elolvasta, amit elakart, és már azt mesélte milyen elveszett tekercsekről hallott már. Valóban, bennem is megnőtt a vágy, hogy feltérképezzem az X-szel jelölt területet, azonban még sok munkán volt hátra… Végül odahívtam Tatsumát is, hogy megvitassuk, mi legyen, mivel én nem tudtam dönteni. A szívem arra hívott, amire Riri is, azaz, hogy hagyjuk itt a munkát a fenébe, és menjünk, ám ugyanakkor, a fejemben tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Talán a munka után? de abból még rengeteg van… Az utolsó dolog, amiben reménykedhettem, az Tatsuma higgadtsága volt. Vajon ő mit fog mondani? (Nem tudom lett volna-e rá jogköröm, hogy leírjam ő mit gondol, de mindenféleképp az a legjobb, ha te írod meg.)

Tatsuma gondolkodása volt az amire alapozni terveztem döntésem ,de mégis… Hiába hallottam egyértelmű feltevését, nem tudtam letenni a kincskeresés gondolatát. Ahogy a két erő – az ész és a szív – küzdött bennem, egyre jobban rámtört az unottság érzése. Riri nógatása sem segített a helyes döntés meghozásában.
- Mondd Tatsuma! Ha mégis elmennénk, mit tennél. – kérdeztem, de már is tudtam a választ.
- Természetesen, jelenteném. – Válaszolta habozás nélkül.
Nagyon csalódottnak éreztem magam… sőt, mérges is lettem társunkra, ám a szívemben tudtam nagyon jól, hogy helyesen válaszolt.
- De akkor sem adhatjuk oda csak úgy a senseinek! – Szólt Riri, a teljes kétségbeesés szélén állva – Sosem lesz még egy ilyen lehetőségünk!
Sajnos Riri nyert. Hirtelen felindulásból és az unalomból való kitörés vágyából döntöttem. Ám tudtam, hogy óvatosnak kell lennem, Tatsuma nem tudhatja meg mire gondolok.
- Higgadj le Riri, biztosan nem olyan fontos – mondtam, és lopva Tatsuma arcát figyeltem. Ezt fölöslegesen tettem, hiszen az ő arcából én ugyan rá nem jövök semmire – Akárhogy is, én most elmegyek a wc-re, ha már úgy is tartunk egy kis szünetet – és reakciójukra nem várva elviharzottam. Szerencsére idefelé jövet láttam egy szép nagy toalett kiírást, így tudtam hova tartok. Amint beértem egy kis cetlit vettem elő, amire a következőt írtam:


Riri, ma este a pakolás után megkeressük a tekercs helyét. Semmi mást nem csinálunk most, mivel sötét lesz és amúgy is, ki tudja mi van a helyén? Holnapra pedig szerezz magadnak valakit, aki felveszi az alakodat egy órára, és írogat majd helyetted. Én is így fogok tenni. A többit majd megbeszéljük személyesen.

Találkozási hely: A Ninja akadémia utcája
Idő: 20:00 (kb. 1 órád lesz, ha szokásosan 7-kor engednek el.)

Miután leírtam, összehajtogattam és elrejtettem a farzsebembe, majd visszatértem a többiekhez, a pincébe. Mikor beléptem, Riri épp Tatsumát győzködte, ám ahogy arra számítottam, a fiút még csak megrendíteni sem sikerült. Elmosolyodtam, de erőt vettem magamon és komoly arccal a lányhoz léptem.
- Inkább ne foglalkozz vele, biztosan nem egy nagy ügy ha csak így, itt ragadhatott a könyvtárban – kezdtem, miközben a könyvhöz és a mellette heverő borítékhoz léptem.
- Mi az, hogy ne foglalkozzak vele? Mi van, ha tévednek? Vagy ha tényleg csak elkallódott, vagy ha… - folytatta volna, de leintettem.
- Ez akkor sem indok, hogy elhagyd a munkád, Riri! – szólalt meg szigorúan társunk -és máris folytatták a győzködést.
Ezt kihasználva, gyorsan elővettem a cetlit, és a borítékba csúsztattam. Ezután elrejtettem egy másik zsebemben a levelet, majd a vitatkozók felé fordultam.
- Figyeljetek! Ez a mi hatáskörünkön kívül esik. A legjobb, ha simán visszarakjuk a könyvbe. – mondtam, majd színpadias mozdulatokkal a könyv első oldalára tettem a borítékot.
Egy dologban voltam biztos: Riri, ha látja hol a boríték és nincs meggyőzve tévedéséről, saját kézbe fogja venni a dolgokat, és megkapja majd az üzenetem. Mondandómra Tatsuma helyeslően bólintott, Ririn pedig pontosan azt láttam, amit akartam: dacot és elhatározást. Elfojtottam egy újabb mosolyt majd, visszatértem a munkához.
- Gyerünk emberek, folytassuk a feladatunk! – mondtam és bíztam benne, hogy előkészületeim nem lesznek hiábavalók.



(Remélem nem lettem túlzottan önálló, ha mégis, bocsánat érte...:-/)