Kumogakure lakóházai

A kórházból hazafelé nem kapkodtam különösebben, hogy hazaérjek... minek? Valószínűleg úgyis üres a ház, az meg megvár, nem? Szóval ráérősen battyogtam hazafelé, majd amikor bekanyarodtam az utcánkba, a döbbenettől egy pillanatra megálltam, és csak csodálkozva pislogtam az otthonom felé.
~Ég a villany? Úgy hagytam volna? Vagy talán most rabolnak ki? Nem, azt nem kéne... akkor esetleg... apa hazajött? -morfondíroztam magamban, majd ahogy közelebb értem, választ kaptam a kérdésemre. Ahogy beléptem a lakásba, egy vidáman köszöntöttem egy szem apámat, nem törődve a szigorú arcával és a számonkérő hangnemével. Inkább lehuppanok a konyhapult mellé, és figyelemmel kísérem a ma esti vacsoránk születését... Nem csalt az orrom, ez a kedvencem lesz...
-Nekem is valami edzésről beszélt... talán valami baj van? -kérdeztem egy kis aggodalommal a hangomban, miközben fél szememet a kaján tartottam- Amúgy jöttem volna hamarabb is, ha 1, előbb elengednek a kórházból, de hát tudod, mennyire szeretnek ott engem, 2, ha tudtam volna, hogy itthon vagy, akkor nem sétálom még háromszor körbe a falut, hanem egyből jövök... Amúgy... hogy értetted azt, hogy vigyázzak Jogumi-sannal? Valamiről tudnom kéne? -merültem bele a magyarázásba, ám amikor apa szavait meghallottam, csak még jobban felcsillant a szemem a kíváncsiságtól, és újra támadtam a kérdéseimmel...
-Miért, mi történt vele? -kérdeztem, miközben apám szedett nekem egy tál ételt, majd elém is tolta, és egy "Jó étvágyat!" után neki is láttunk...
Neki is láttam a vacsorámnak, úgy, ahogy kell... teljesen átszellemülve, kecsesen és nőiesen habzsoltam a friss, forró ételt... amikor drága egyetlen jó apám egy kérdést intézett felém... naná hogy akkor, amikor tele a szám.
-Sok újat nem tudok mondani, Jogumi-sannal edzettem... chakrakontroll meg védekezés, a végeredmény gondolom elég látványos, ha mégsem, akkor a kórházban már biztos minden kollégád erről beszél... -mondom kissé elpirulva, amikor apám mögött az egyik szekrényen meglátok egy levelet, a könyveknek támasztva... És rajta az én nevem? Ugyan ki küldhette?
-Az tényleg egy levél, nekem? Megnézhetem? -kérdezem csodálkozva, ugyanis nem jellemző, hogy bárkitől is levelet kapnék...

-Jaj, apaaa... de mit meséljek? Mondtam, hogy semmi különös nem történt... -kezdtem bele kissé csalódottan, reménykedtem, hogy valami más vonalon folytatódik tovább a beszélgetés... Kezemmel megtámasztom az államat, és úgy nézek apámra, bevetve a legangyalibb tekintetemet, hátha megenyhül... De amikor egyre türelmetlenebbül próbál sürgetni, csak tettetett duzzogással sóhajtok egy nagyot. Úgy tűnik megint jön a szokásos... amit én kérdezek, azt meg se hallja, de ha ő kérdez valamit, addig nem szabadulok amíg nem válaszolok.
-Rendben... Épp a gyakorlóterepen edzettem, amikor megjelent Jogumi-sensei, és közölte, hogy amíg nem találkozok a csapatommal, addig ő fog edzeni engem. Segít, hogy jobb legyen a chakrakontrollom... Ez annyiból állt, hogy közölte, sétáljak fel a fa törzsén, úgy, hogy chakrát áramoltatok a talpamba, ő pedig közben a fa alatt szunyókált. Miután jópár óra múlva rájöttem a dolog logikájára, tartottunk egy ebédszünetet, aztán azt mondta, hogy védekezést tanulok. Vagyis kíváncsi, hogy hogyan tudok védekezni szorult helyzetben. Hozott négy genint, és fegyverek, jutsuk, egyéb segédeszközök nélkül kellett összecsapnom a négy fiúval, de semmi perc alatt elbántak velem... Utána a kórházban ébredtem... ott Jogumi-sensei először megdícsért, utána pedig azt mondta, hogy ilyen hozzáállással nem leszek soha orvos... -mondtam kissé letörten, miközben az evőpálcikáimmal egy, a tányéromban maradt zöldségdarabkát tologáltam jobbra-balra- De... Ami azt illeti, arra még nem igazán sikerült rájönnöm, hogy mit is értett ez alatt pontosan... Szerinted?

-Már megint nagyapa írt? De hisz alig két hete voltam náluk... Akkor is alig akart hazaengedni... Amúgy nem, nincs edzés holnap, sőt, a holnaputánt is megkaptam pihenőnek. -válaszoltam, miközben még mindig az evőpálcikákkal játszottam - egészen addig, amíg drága jó apám szó nélkül el nem vette a tányért előlem, így hát végül abbamaradt gyerekes szórakozásom.
-Akár le is mehetnék, milyen az út... Épp hogy odaérnék, szinte már indulhatnék is vissza, aztán megint hallgathatnám, akarom mondani olvashatnám a panaszkodást, hogy semmi időt nem töltök ott. Lehet, hogy inkább maradok az írásnál, ha mennék, abból amúgy se sok pihenés lenne... Habár, nem tudom, tudsz-e róla, de nagypapi azt írta, hogy az unokatestvéred lányának most született kisbabája. Kíváncsi vagyok, milyen lehet a kis tökmag. Kár, hogy nem küldtek fényképet róla, így most nagy a kísértés... -morfondíroztam hangosan, inkább magamnak, mint apámnak, de ha hozzáfűz valami véleményt, engem az se zavar. Végül fogtam a levelet, aztán a szobám felé vettem az irányt, azt hiszem, inkább maradok az írásnál.

Mivel nem szóltál semmi döntőt az ügyben, úgy tűnik apu eldöntötte a kérdést; másnap reggel egy kisebb összekötözött csomag várt a konyhapulton, mellette egy táskával, és egy cetlivel. A cetlin az állt, hogy mivel nincs dolgod, pár dolgot elvihetsz nagyapádéknak, és talán jó is lesz, ha beszélsz az öreggel, a tegnapi történések után. Választási lehetőséged van, elvégre is apu nincs otthon: a kérdés inkább az, hogy megéri-e ellébecolni a feladatot, amit adott.


//A döntésedtől függően írj valahová. Egy hosszabb postot várok, vagy az utazásodról és megérkezésedről, vagy pedig a napod eltöltéséről, logikusan a legmegfelelőbb helyekre.//

Végül úgy döntöttem, inkább reggelre hagyom a levélírást, és lefeküdtem aludni. Hamar álomba is merültem, és egész jól aludtam, legalábbis leszámítva azt a 4-5 esetet, amikor hasra fordultam, fejemet a párnámba fúrtam, és az átplasztikázott orrom úgy elkezdett sajogni, hogy felkeltem miatta.
Reggelre azért úgy-ahogy sikerült kipihennem magam, így aztán miután felkeltem, igaz, kissé ásítozva, de kibattyogtam a konyhába, hogy valami reggeli után nézzek.
-Apa! Hahó, itthon vagy? -kiáltottam egyet, de senki sem válaszolt. Úgy tűnik, megint egyedül vagyok itthon, így hát egy jobbra-át után a hűtőt vettem célba. Először fel sem tűnt a cetli és a táska, csak amikor már javában tömtem magamba a reggelit, akkor vettem észre a számomra kikészített kis csomagot. Értetlenül rápislogtam kettőt, majd lenyeltem a számban lévő falatot, és érte nyúltam. A cetlin az állt, hogy vigyem el a csomagban található cuccokat nagyapámnak.
-Köszi apu, legalább megspóroltad nekem a levélírást... -motyogtam cinikusan, majd leraktam a cetlit, és belelestem a táskába, ugyan mi az a fontos dolog, amit el kéne vinnem...
Reggeli után felöltöztem, majd összeszedtem az utazáshoz a cuccaimat... Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy inkább itthon pihenek, de úgy is olyan sokat vagyok egyedül itthon, az meg olyan unalmas. Akkor már inkább megyek. Na meg ha apu közben hazajönne, aztán meglátná, hogy itt vagyok. Vagy véletlenül beszélne az öreggel aztán kiderülne... Inkább nem kockáztatok, szóval ideje indulni, ha időben oda akarok érni... Gyorsan összekaptam magam és a városkapu felé vettem az irányt, a városon kívül pedig az észak felé vezető úton indultam el...


//Folytatás az északi falvak topicban, majd oda írom a hosszú reagot az útról...//

-Apa! Megjöttem! -kiáltottam, amikor beléptem a bejárati ajtón, ledobtam a hátizsákot...
-Uhh, nagyi, ennek aztán van súlya... Még jó, hogy nem kellett messzebb cipelni, le is szakadtak volna a vállaim tőle... -motyogtam magam elé, nem foglalkozva azzal, hogy más hallja-e. Miután a hátizsák nagy puffanással földet ért, kissé ledermedtem a hangjától...
~Basszuskulcs... Remélem, nincs semmi törékeny benne...-néztem rettegve farkasszemet a hátizsákkal, majd miután lerúgtam a csizmámat és belebújtam a kényelmes itthoni papucsomba, óvatosan felemeltem, és az étkező felé vettem az irányt, hogy előszedjem az apunak szánt csomagot...

Amikor meghallottam apu szavait, egy kissé meglepődve, de örömmel fogadtam, hogy végre én is besegíthetek neki a munkájában. Az étkezőbe érve egyből kitúrtam a hátizsákom mélyéről a fa dobozt, amit nagyapám küldött, majd amikor kinyitottam, több, kisebb nagyobb "szövetcsomag" feküdt benne. Óvatosan kiemeltem a legfelsőt és félrehajtottam a szélét, hogy lássam mi van benne, amikor meghallottam a figyelmeztetést.
~Ó igen, a kézmosás... majdnem el is felejtettem. Egy feketepont magamnak. -tettem le a csomagot az asztalra, majd a fürdőszoba felé vettem az irányt és amilyen alaposan csak tudtam, megmostam a kezeimet. Lehet, hogy kissé talán el is túloztam és feleslegesen túl sokáig is mostam, de nem akarok csalódást okozni apának most, hogy végre rámbízott egy ilyen fontos feladatot.
Az étkezőbe visszatérve előszedtem az egyik szekrényfiókból a szükséges szerszámokat, csipesz, egy kis olló, kés, néhány kisebb-nagyobb edény, vágódeszka... Majd az asztalhoz visszaérve szétpakoltam őket, hogy kéznél legyenek, majd egyesével elkezdtem kiszedegetni a faládikából a növénycsomagokat. A művelet mindegyiknél hasonló volt, először kibontottam, majd megpróbáltam beazonosítani, kinézet, illat, vagy tapintás alapján, hogy milyen növény is lehet... A baj, csak az volt, hogy mint élő növény, ránézésre hiába ismertem viszonylag sokat, viszont így, megszárítva sokkal kevésbé voltak felismerhetőek, ráadásul az aromájukból is sokat veszítettek, így némelyik növényt hosszú perceken belül próbáltam beazonosítani... Aztán vagy sikerült, vagy nem...
Az egyik szekrényünk lezárható, sötét színű üvegekkel van tele, ebben tárolja apa a különböző szárított növényi részeket. Nos, amelyik növényt sikerült felismernem, annak megkerestem az üvegét, és az újonnan hozott növényeket megpróbáltam úgy előkészíteni, hogy minél jobban hasonlítson az üvegben lévőkre... Lassan haladtam, de ami elkészült, az legalább helyre került. Remélem.
Amikor már a csomagok kb. felét sikerült feldolgozni, én meg épp egy újabb növény beazonosításával küszködtem, megjelent apu a színen... Ahogy sorra letekertem és belenéztem a sötét falú üvegekbe, annyira belemerültem a munkába, hogy szinte észre sem vettem, hogy ott áll mellettem. Amikor meg észrevettem, úgy megijedtem, hogy kis híján elejtettem az egyik üveget...
-Upsz... bocsánat... -mondtam, miután még az utolsó pillanatban sikerült elkapnom az üveget, és visszatettem az asztalra- Azokat ott már megcsináltam -mutatok az asztal másik fele felé, majd közelebb húzom a dobozt a benne lévő kis csomagokkal-[color=#1A92AD]Ezekkel viszont nem boldogulok... Vagyis... Van amire lenne tippem, hogy micsoda, csak ahogy az itthon lévőket néztem, többre is hasonlítanak, így inkább nem rizikóztam, nehogy baj legyen belőle... Mert ha felaprítom és rossz helyre rakom, akkor ugyebár abból egy élmény lenne kiválogatni... Ezekben esetleg tudnál segíteni?[color=#1A92AD]-fordultam kérdő tekintettel apu felé.
Majd miután együtt folytatjuk a munkát, egyszer csak egy újabb kérdéssel fordulok felé- Apa... Elmeséled nekem, hogy te miért és hogyan lettél ninja?

-Ó, tudod, hogy nem erre gondoltam... -jegyeztem meg duzzogva, mire már jöttek is az érdekesebb háttérinfók... Amikor apu csak nevetett a megjegyzésén, szélesen elvigyorodtam, majd tovább segítettem a pakolásban... Most, hogy apu említette, jutott eszembe, hogy milyen kicsi is voltam még, amikor anya itt hagyott minket. Alig maradt néhány homályos emlékem róla... Mennyi ideje is? Már majdnem 10 éve?
Mielőtt azonban még elkezdtem volna felidézni a régi emlékeket, apu már el is paterolt, hogy menjek fürödni...
-De még nem vagyok fáradt... amúgy is, még alig múlt 8... mi?! Már ennyi az idő?! -néztem elkerekedett szemekkel a faliórára a hátam mögött- Húha... Ami azt illeti, tényleg jól elrohant az idő, nem gondoltam, hogy már ilyen későre jár. -mondtam őszinte döbbenettel, majd egy beletörődő sóhajtást követően a fürdőszoba felé vettem az irányt.
Mint mindig, most is letudtam egy gyors zuhanyozással a dolgot, majd ha nyugdíjas leszek, ráérek órákig áztatni magam a vízben... Alig egy negyed órával később már végeztem is, szennyes a helyére, edzőruha összehajtogatva, fejpánt elpakolva, meg a többi szokásos esti procedúra... Már épp mentem volna jó éjt kívánni, amikor látom, hogy egy tál forró leves vár a konyhapultnál...
~Hmm... Most jut eszembe, hogy mióta hazaértem, még nem is ettem... -huppantam le apum mellé az egyik székre, magam elé húztam a tányért, majd egy "Jó étvágyat!" kijelentés után gyorsan neki is láttam és eltűntettem a levesemet. Nyújtózkodtam egy jót, majd már nyitottam volna a számat, hogy kérdezzek valamit aputól, ám mielőtt még megszólalhattam volna, megkaptam, hogy nincs kegyelem, irány aludni...
-Oké, oké, megyek már... Jó éjt! -válaszoltam, majd a szobám felé vettem az irányt. Éjszakára még kissé kinyitottam az egyik ablakomat, majd lekapcsoltam a lámpát. Végigdőltem az ágyon és félig-meddig magamra húztam a takarót, s ekkor döbbentem rá, hogy valójában milyen fárasztó napom is volt, és mennyire kimerültem... Átfordultam a másik oldalamra, kényelmesen bevackoltam magam a párnák közé, majd néhány percen belül el is nyomott az álom.

Még jó, hogy elterveztem, reggel felkelek, kényelmesen elkészülök és lebattyogok a gyakorlópályákra... Ezzel szemben Jogumi-sensei házhoz jött, és kicsit nagyon is felborította a napom kezdetét... Ahogy felrázott álmomból, hirtelen azt se tudtam, hogy ez most álom vagy valóság? Így amikor megjegyezte, hogy akár ágyastól is kivág az ablakon, csak halkan elmotyogtam egy "Amelyik kutya ugat, az nem harap..." megjegyzést, és már dőltem is vissza az ágyba. Ha ilyen jó erőben van, csak hajrá...
Majd már repült is egy wakizashi... Követtem a tekintetemmel, majd ijedtemben nyeltem egyet, és lassan visszafordítottam a főnök felé a tekintetem, az "értve vagyok?" kérdésre pedig csak lelkes bólogatással válaszoltam, talán túl lelkesen is...
Alig vártam, hogy kimásszon az ablakon, ám búcsúzóul kaptam még egy utolsó figyelmeztetést, majd amikor újabb wakizashi repül, ijedten kiugrottam az ágyból, a szoba különböző részeiből elkezdtem gyorsan összekapkodni az edző ruhámat... Amikor puff, egy nagy csattanás hallatszott az ablak alatt. Utána pedig Jogumi-san vigyorgó feje látszódott, az ablakon át.
~Mi a... csak nem ő esett át a párkányon? Én meg pont nem láttam...
Ám de nem álmodoztam sokáig, alig másfél percem maradt, így elkezdtem a fürdőszoba felé rohanni... Rekord idő alatt magamra kaptam a ruháimat, arcmosás, a fésülködés ráér később, úgy se randira megyek... Azért egy hajgumival összefogtam egy copfba a hajam és már viharzottam is tovább a konyhába, ahonnan nem sokkal később az udvar felé siettem, miközben a számból egy fél szelet pirítós lógott...

Ahogy kiléptem az ajtón, és megláttam a négy "haveromat" Jogumi-sensei társaságában, úgy ledöbbentem, hogy még a fél szelet pirítós is kiesett a számból...
~Mondd, hogy nem, mondd, hogy nem, mondd, hogy nem... -mondogattam magamban, remélve, hogy nem ugyanaz lesz a feladat, mint múltkor...
De úgy tűnik, nincs nekem ilyen szerencsém...
Biztos ami biztos, azért maradtam az ajtó közelében. Úgy rémlik, hogy mindegyikük elég gyors, és erősebbek is mint én, szóval ha a múltkori stratégiáimat követem, megint a kórházban kötök ki. Jó, lehet, hogy nem 2 perc alatt vernek össze, hanem 3, de akkor is ugyanaz a végeredmény...
~Hogy is mondta a nagyfater? A medikus ninjának az a dolga, hogy ne sérüljön meg a csatában, hogy aztán másokat elláthasson, és ne hátráltassa a csapatot. De most nekem nincs csapatom, csak én magam, túlerővel szemben pedig hülyeség szembeszállni... Ha még lehetne ninjutsut használni, vagy fegyvereket, akkor lehetne trükközni, de így, azt se nagyon. Legalábbis múltkor sem jött be a dolog. Akkor hát, egy megoldás marad, minél tovább elérni, hogy ne sérüljek meg. Azaz, szégyen a futás, de hasznos, második felvonás... Még jó, hogy megálltam az ajtóban... -agyaltam magamban, majd mikor Jogumi-san "elindította" az edzést, egy szempillantás alatt beléptem a házba, és belülről bezártam az ajtót.
Titkon reménykedtem benne, hogy szorult annyi jómodor a fiúkba, hogy se az ajtót nem rúgják be keretestől, se az ablakokat nem törik be, így amilyen gyorsan csak tudtam, a ház másik felében lévő szobámhoz rohantam, hogy ott is bezárjam az ablakot. Amennyiben a fiúk már megelőztek volna, és bejöttek volna az ablakon keresztül, akkor hátraarc, és irány a padlás! Szerencsére a többiek nem tudják, hogy hol lehet feljutni oda, így van ennyi előnyöm. Ha sikerül feljutnom előttük, akkor onnan más egy szempillantás alatt ki tudok jutni a tetőre, onnan pedig a szomszéd házak tetején tovább ugrálni...
Kivéve, ha a fiúknak nem jut eszébe, hogy a ház falán át feljutva a tető felől akarjanak bejutni, mert... akkor... szívás... Akkor gyorsan vissza a házba, és bebújok az első szekrénybe vagy ágyneműtartóba, fogasra a kabátok közé, vagy akárhova ahová lehetséges és az utamba kerül...

(Bocsi a hosszú-hosszú késésért... A koliban még mindig nincs net, viszont már van mobilnetem! )



Ahogy megláttam, hogy tiszta a tető, már épp megkönnyebbülve felsóhajtottam volna, ám ekkor a tető túloldalán megjelent egy fej.
~Hogy az a jó édes... -haraptam el a mondat végét, inkább amilyen gyorsan csak bírtam, az nekifutásból átugrottam a szomszéd tetőre, majd háztetőről háztetőre ugrálva menekültem az üldözőm elől... Néhány pillanaton belül azonban az tűnt fel, mint ha több cipő kopogását is hallanám a cserepeken... Visszanéztem, mire rájöttem, hogy már itt az egész csapat. Ó igen, ez hiányzott a boldogsághoz! A tetőkön ugrálva megpróbáltam a faluközpont felé haladni, lehetőleg olyan tempóban, hogy ne érjenek utól. Ha sikerül valami forgalmasabb részig eljutnom, akkor gyorsan leugrok a tetőről, majd az utcán, az emberek között rohanok tovább, közben pedig megpróbálok elvegyülni a tömegben.
Ha elég nagy a tömeg, és sikerül annyira elbújnom, hogy ne lássanak a fiúk, akkor esetleg kibontom a hajamat, vagy még a kék köpenyemet is leveszem, hátha így sikerül kicsit jobban beleolvadnom a tömegbe. Ha már jutsut nem használhatok...

Makacs, akárcsak ő? Csak nem magáról akar nekem mesélni? Teljesen ledöbbenek a gondolattól, de a válaszig mindenképp várnom kell. Lassan haladunk. Bocsánatkérően nézek a többiekre, hiszen tudom, hogy ezt a gyenge tempót miattam kell diktálni. Olykor lábaim erőteljesebben megremegnek. Ennek ellenére folytatom az utam, kivéve, mikor Katsumi megáll. Olyankor kihasználom az időt és szusszanok egyet. A válasza nagyon elgondolkoztat. Azt mondja, hogy tényleg van bennem valami. És hogy nem vigyázok magamra kellőképp. Ennek tudatában vörös pír ül ki arcomra. Tisztában vagyok vele, hogy ez így van, de még nem sokan hányták a szememre. Be kell vallanom, igaza van. Ennek ellenére nem tudok sose uralkodni magamon. Mindig erősebb és erősebb akarok lenni, nem érdekel, hogy ennek mi az ára. Vagyis bizonyos kereteken belül, nem. A tény viszont, hogy vélemény szerint tényleg van bennem lehetőség, felvidít. Halvány mosoly képében meg is jelenik ábrázatomon örömöm. Ez egy pillanat alatt változik kínkeserves, torz képpé, melyet a következő lépésem produkál, de többet úgy tűnik nem kell meglépnem. Megállunk, tanárom pedig nagy sóhajjal jelez valamit. A két állat egész csendesen kullogott körülöttünk. Rinn egyelőre távolságtartóan az én oldalamon andalgott, távol Rentől. Nem láttam még ilyen félénknek a farkast, de valahol vicces, hogy néha pont úgy viselkedik, mint én. Vajon mások számára én is ilyen szórakoztató látványt nyújtok ilyenkor? Erre inkább nem is gondolok. A feltételezés, hogy bárki is kinevet a hátam mögött, megsebzi lelkem. Szerencsére ezt azonban könnyen be lehet gyógyítani. Egyelőre.
Lassan felsántikálok a lépcsőn, némi segítséget igénybe véve. Látom bundásomon is, hogy szívesen segítene. "Gondolkodj mi történne Rinel, ha neked bajod esne? Mit érezne ő és én?" Ezt kérdezte. A válaszom pedig az, hogy fogalmam sincs. Ezt persze hangosan nem mondom ki. Nem is akarom. Nem akarom megtudni, hogy mit éreznének, mert azzal csak fájdalmat okoznék saját magamnak. Gyávaság, tudom, de az a fajta fájdalom csak hátráltatna elhatározásomban. Oké, óvatosabb leszek, de nem sokkal. Azt nem engedhetem meg magamnak... Szerintem legalábbis nem.
A lakásban alaposan szétnézek. Szám résnyire nyílik az ámulattól. A berendezéskor elsődleges szempont lehetett a kényelem. Sokáig nem tudok nézelődni, mert azonnal a kanapé felé irányítanak, de amint oda leülök, tovább folytatom a nézelődést. A bútordarab nagyon kényelmes. Ujjaimat végighúzom a puha huzaton. Lábam egy kis puffra kerül. Ez a gondoskodás teljesen idegen. Zavartan nézek Katsumi után. Erre már tényleg igazán semmi szükség. Persze neki igazán hiába mondom. Ahogy ő is megmondta, makacs. És nem csak én. Amit a fejébe vesz, ő is véghez akarja vinni, bármi áron. Sóhajtok, majd követve tekintetemmel a konyhát is megcsodálom. A lakás ezen része teljes ellentétet képez a kopár előszobával. A történetre már nagyon kíváncsi vagyok. Azóta is ott motoszkál a fejemben, hogy talán magáról beszél. A figyelmeztetést felfogtam. Egyébként sem számoltam valami vidám történettel, tekintve, hogy milyen helyzetben mondta, hogy mesélni fog valamit. Az sem volt éppen valami boldog pillanat. Nézem, ahogy helyet foglal velem szemben, majd meglepődve tapasztalom cselekedeteit. Alig tudok megszólalni zavaromban. Hihetetlen, hogy mennyire képes összezavarni, vagy vörössé változtatni az arcom cselekedeteivel. Meg kell tanulnom, hogyan lehetek ezen úrrá, különben állandóan úgy fogok kinézni, mint egy rák.
- Katsumi, erre... Erre már tényleg semmi szükség... - szabadkozom.
Csak most veszem észre, hogy mit is csinál. Bőröm enyhén bizsereg, ezt eddig a fájdalom miatt nem vettem észre. Chakrát irányít a lábamba. Nem sokat, de érezhető mennyiséget. Így akarja elősegíteni a gyógyulást? Ezt nincs időm megkérdezni, ugyanis mesélni kezd. Szemeim alig néhány pillanat múlva lecsukódnak. A hangja és cselekedetei altatóként hatnak rám. Nehezemre is esik nem elaludni, de figyelek történetére. Azt azonban nem értem, hogy miért mesél nekem ilyeneket. Kinyitom szemeimet és álmosan tekintek rá a mese végén.
- Kikről... Kikről szól ez a történet? - kérdem értetlenül.
Nem, tényleg nem volt valami vidám. A család sanyarú sorsra jutott, olyanra, amit senki nem érdemel. Bárcsak segíthettem volna nekik. De akkor valószínűleg még nagyon nem voltam tervben sem, nemhogy a világon. Rinn közben óvatosan közelít Ren felé. Szimatolni kezd körülötte, majd ha a másik úgy akarja, hagyja, hogy ő is megszagolhassa. A közelünkben marad. Nem akar magamra hagyni. Pontosabban magunkra. Ezen halványan elmosolyodom, majd tekintetem visszavezetem Katsura.

A lábaimat figyelem. A kórház gondolatára kiráz a hideg. Még belegondolni is rossz a több hetes pihenőbe. Néha nagyon jól esne, bevallom. Az ellenállásom is igencsak gyenge lábakon áll néha, de eddig kibírtam. Nem nagyon iktattam be pihenőket, tekintve, hogy ébren töltött perceimet szeretem hasznosan eltölteni. Erre most itt vagyok. Ülök egy nagyon kényelmes kanapén, lassan már félálomban, miközben a lábamat némi chakra behatással próbálják jobb állapotba juttatni. Ez az én szerencsém... Valaminek mindig történnie kell. Ami viszont nem öl meg, az erősít. Vagy talán tévedek? Tényleg erősített minden, ami eddig velem történt? Gondolataim ismét elkalandoznak. Egy bizonyos időszakra, egy meghatározott eseményre, mely mélyen elmémbe égette magát keserű történetével.
A lány története magával ragad. Én sem tudok sokat a családomról. Vajon mi késztette arra, hogy a vadont járja? Ennyire rossz lett volna az az igazság, amire fényt derített? Ezek után... Meg merjem tudni, hogy az én családommal mi is történt pontosan? A részleteket, amik annyi éve titokban lapultak? A barátja... Ilyen szempontból irigylem őt. Biztosan sok barátja van, elvégre kedves lány. Halkan sóhajtok, miközben lábaim vissza kerülnek helyükre. Már nem fájnak annyira, bár valószínűleg azért, mert már hozzászoktam. Csak nézek Katsu után. Az állatok szépen ismerkednek, majd amint meghallja Rinn a vacsi szót, felemeli fejét. Azonnal mással kezd foglalkozni, nem a cicával. Az ételhez ballag, majd óvatosan megközelíti. Távolról méricskéli, szaglászik a levegőben, majd egyre közelebb megy, miközben folyamatosan szagmintát vesz. Végül belekóstol a tál tartalmába. Azt komótosan ízlelgeti, mielőtt tovább falatozna.
Én elgondolkozok azon, hogy éhes vagyok-e. Igazából nem érzem, hogy az lennék. Talán majd később. Szomjas? Talán egy kicsit, de még nem érzem szükségét folyadéknak. A mutatott irányba fordítom fejem. A fürdő hallatán szemeim elkerekednek. Nem, fürdeni nem fogok. Elvégre egyetlen ruha sincs nálam, amit felvehetnék a koszos helyett. Erről eszembe jut, hogy ebben a szakadt göncben telepedtem le a kanapéra. Azonnal elszégyellem magam. Arcomra ismét pír ül ki, miközben keresem a szavakat. Egy ideig csak néma tátogás sikerül.
- S-sajnálom, hogy összekenem a kanapéd! - nyögöm ki végül.
Közeledtére nem tudok hogyan reagálni. Egyszerűen mögém áll, nincs ebben semmi rossz. A halk dúdolás kezd ismét altatóként kúszni fülembe. Elmém köré lassan kezdi szőni pihenésre ösztönző hálóját. Olyan, mintha apró pókok szőnének egy nagy, pihe-puha takarót, mely csak arra vár, hogy bele temetkezzek és álomba merüljek. Nem értem, hogy mire fel van a kérdés. Először legalábbis. A következő pillanatban megérzem ujjait hajtincseim között. Fejbőröm enyhén bizseregni kezd a masszírozás nyomán. Ismét nem találok szavakat. Az érzés megnyugtató, de ugyanakkor mélyen felzaklat az, amit csinál. Én ehhez nem vagyok hozzászokva. Meredten bámulok magam elé, elvörösödött arccal, miközben fejbőrömből kezd szétáradni izmaim felé a nyugalom. Ez lenne a barátság? A barátok... Ilyeneket csinálnak egymásnak? Érdekes... Eddig még senkit nem láttam, aki ezt tette volna a barátjával. Katsumi... más lenne? Biztosan, elvégre a barátomnak vallja magát. Ezt eddig senki más nem tette meg. Miért ne lehetne az ő barátsága más is, mint a többieké? Időbe telik, míg zavarom elmúlik. Izmaim apránként elernyednek, ahogy szétárad bennem a megnyugvás. Kezdetleges feszültségem szertefoszlott, mint a hajnali köd. Az álom kezd egyre erősebben hívogatni. Olykor hosszabb időre lecsukódnak szemeim. Eleinte zavart, hogy nem akar hazaengedni. Most viszont úgy érzem, hogy azt az egy napot végig bírnám aludni. Szemeim végül lecsukódnak a békét és pihenőt rejtő sötétséget bocsátva elmémre és testemre egyaránt. Fejem, ha Katsumi nem tartja, előre billen, jelezve, hogy már alszom, mélyebben, mint valaha. És talán... boldogabban is, mint az elmúlt időszakban bármikor.