Kumogakure lakóházai

Álmok kusza kavalkádja lep el a sötétben. Egyszer egymagam állok, magányomba roskadva, olyannyira, mint még soha. Borzasztó és nyugtalan fajtája ez az álmoknak. Lehetne emlékeknek is nevezni ezeket. Egyedül állok mindenhol. Ülök az iskolában, miközben senki nem hederít rám, de én se rájuk. Ha nem kíváncsiak rám, én miért foglalkozzak velük? Ez volt akkoriban a leggyakrabban emlegetett mondatom. Aztán hamarosan megérkezik Rinn. Megjelenik mellettem, s már ketten nézzük a képeket, mint valami felvételt. Ezen emlékek már sokkal rosszabbak. Érdekes módon, egyedüllétem előttről nem elevenedik meg semmi. Sem a szüleim, sem senki más, pedig... Akkor még igazán boldog voltam. Önfeledten játszhattam bárkivel, még barátaim is voltak. Akkor változott meg minden, mikor el kényszerültem szakadni mindenkitől. Az a hosszú idő keservesen telt és szörnyen magányosan. Akkor fordultam így be. Ez az én problémám, mely azóta is űz, mint egy vadállat a vadat. Nem hagy nyugodni, nem hagyja, hogy kényelemben érezzem magam, jól, a saját bőrömben. A bosszúvágy, a vágy, hogy valahogyan visszavágjak a világ ezen alakulásának, folyton előre űz. Hajt, hogy elérjem céljaim, melyeket kitűztem magam elé. Aztán egy újabb alak is megjelent. Nem volt más, mint Katsumi. Furcsa, hogy máris szereplőjévé vált éjszakai szórakozásomnak. Néha bizony tényleg jót tudok nevetni azokon, amiket összeálmodok. Ezek azonban cseppet sem jókedvre derítő képek. Az álmoknak lassan vége, helyüket pedig ismét átveszi a kopár sötétség, mely olyannyira hívogatott magához elalvás előtt. S ami most békítően ölel körbe, finoman, akár egy anya gyermekét. Ahogy az én anyám is tette velem annak idején...

Sok idő eltelik, mire kinyitom szemeim. Nem tudom mennyi az idő. Látásom homálya kezd elmúlni, én pedig szembe találom magam egy pohár vízzel. Fekszem. De hát hogyan? Tisztán emlékszem, hogy ülve aludtam el. Vagy talán eldőltem, mint egy zsák? Jaj, csak azt ne! Ha eddig nem is volt miért szégyenkeznem, hát az mindenképpen zavarba ejtő jelenség lenne. Inkább nem is akarom megtudni, hogy mit csináltam. Főleg nem azt, hogy álmomban. Remélem nem ugráltam, bár nem szoktam észrevenni, hogy azt tenném. A lepedő mindig sima és gyűrődésmentes reggelente, csakúgy, mint mikor lefekszem. A víz hívogatóan néz rám. Kiszáradt ajkaim érte epekednek. Lassan felülök, s csak ekkor veszem észre, hogy be vagyok takaródzva. A fejem alól halk puffanással esik le a párna a földre. Nagy szemekkel nézem mindkét tárgyat. Ezek sem voltak itt. Rinn megbök orrával. Pofija mintha örömtelibb volna, mint az elmúlt nap. De várjunk! Mennyi az idő? Rinnre nézek kérdőn, de akkor eszembe jut, hogy ő nem tudja megmondani. Szétnézek a közvetlen közelemben és túl nagynak ítélem meg a fényt. A fenébe! Elaludtam, már rég edzenem kellene! Gyorsan felpattanok, de ennek csak az az eredménye, hogy lábaim beleakadnak a takaróba, én pedig a földre esek. Egy jajdulással jelzem mindezt. Az illatok fokozatosan jutnak el tudatomig. Miközben feltápászkodok, már nézelődök is. Katsumit a konyhában pillantom meg. Nagyon jó illatok terjengenek. Mélyen beleszippantok, miközben visszakecmergek a kanapéra. Most nem csak a lábaim, minden egyes porcikám üvölt a fájdalomtól. Épp ezért lassan mozgok. Lassabban, mint kellene, így túlságosan feltűnő lehet, ha az ábrázatomra írt fancsali kifejezés nem lenne elég. Kezem kinyújtom a pohár vízért. Azt magamhoz veszem, majd gyorsan megiszom. A poharat visszatéve ismét megpróbálkozom a felállással. Kicsit bizonytalanul, de sikerül, így képes vagyok megtenni egy-két lépést. A folyton mellettem ólálkodó farkas fejét megsimogatom, majd a konyha felé indulok.
- Ka-Katsumi... Sajnálom, hogy elaludtam! Én... nem akartam... Mennyit aludtam? Már edzenünk kellene, igaz? - teszem fel kérdéseimet, miközben továbbra is bocsánatkérő képpel figyelem ténykedését.
Gyomrom megkordul, mi nem kis zavart okoz hirtelen. Kezem hasamra kapom, ábrázatomon máris érzem az égő rózsákat, melyek zavaromat jelzik. Remek, ez biztosan elárulja, hogy én vagyok éhes. Megszólalni inkább nem szólalok meg. Csak nézek esetlenül, remegő lábakkal ácsorogva valahol, ahol véleményem szerint nem vagyok annyira útban.

Megnyugodni? De hát én... Nem, tényleg nem vagyok nyugodt. Már megint nem. Figyelem a tányérok és az étel útját. Nagyon jó illatok lengenek körül. Néha bele-bele szívok, elárasztva vele tüdőmet. Nézem elégedett ábrázatát. Azon gondolkozok, hogy ma vajon milyen edzés lesz. Tegnap azt mondta, hogy felmérte a képességeimet. Vajon mennyire ítélt rossznak a siralmas teljesítményem után? Elvégre még csak hozzá se tudtam érni. Az üvegtől pedig még távolabb voltam. Még nem kell edzeni, ez megnyugtat. De mit jelent az, hogy másféle feladat? Milyen feladatot akar adni nekem? Erősödnöm kell, nem érek rá lógni és pihenni. Kipihentem magam? Talán... Még fáradtnak érzem magam, bár ez nyilván azért van, mert túl sokat aludtam. Tényleg, mennyit is? Valami óraszerűséget keresek, de aztán rá kell jönnöm, hogy teljesen felesleges. Azt sem tudom, hogy hány óra körül aludtam el. A keresést abba is hagyom, majd sóhajtok egyet.
Katsumi mellém jön. Hajamat azonnal igazgatni kezdem, amint összekócolja. Ábrázatomra halvány mosolyt csalt cselekedete, mely még most is ott díszeleg, párosítva egy enyhe fintorral. Nem fogadom el a segítő kezet Saját erőmből akarok közlekedni, elvégre... Nem vagyok gyenge! Ezt ő is megmondta. Erős sem túlzottan, de arra még képes vagyok, hogy elsétáljak az asztalig. Remegő lábaimmal meg is indulok. Az asztalhoz érve elcsodálkozom azon, hogy mennyi minden van rajta. Gyomrom ismét jelzi ürességét, én pedig ismét odakapok zavaromban. A vörös úgy tűnik lassan természetes színemmé válik. Többet viselem azt a színt arcomon, mint bőröm természetes árnyalatát. Ezt... Nekem csinálta? De hát... Lassan leülök, de az ételhez egyelőre nem merek nyúlni. Csak szemeim hizlalom a megannyi csodás étek látványával az asztalon. Nem tudom, hogy mivel kezdhetném.
A fürdő gondolata állítja meg előző gondolatmenetemet. Ismételten zavarba jövök, pedig csak az imént múlt el előző zavarodott pillanatom. Szótlanul meredek a tányérra. Hogy mondhatnám meg neki, hogy nem akarok fürdeni, mert nincs egy tiszta ruhám sem magamnál. Haza kellene mennem néhány göncért. De akkor meg már otthon is tudnék zuhanyozni. A saját ruháit adná rám? Szemeim elkerekednek, kezeim pedig felemelem.
- Erre... Majd haza megyek és megfürdök rendben? Ott... Otthon vannak tiszta ruháim. Utána... Majd visszajövök, vagy megyek, ahova menni kell, hogy edzhessünk. - hadarom zavartan. Lassan már igazán megszokhatnám a zavarodottságot. Elvégre mostanában annyiszor előfordul. Pontosabban talán az elmúlt három-négy napban, többször, mint előtte bármikor. Ez valahol még jobban zavar, mint egyébként. Míg válaszára várok, ismét az asztalt kezdem fürkészni. Szemem sarkából meglátom Rinnt, ki szintén a szimatok után koslat. Az asztal lábánál állapodik meg. Szemeit rám mereszti, miközben farkát csóválva ül mellettem. Valószínűleg ételt akar kunyerálni. Miért ne akarna, elvégre én mindig adok neki az ebédemből, vagy abból, amelyik étkezés éppen soron következik.

Kicsit megnyugszom, mikor megengedi, hogy hazamenjek. Igazából több ellenvetést vártam, amit nem kaptam meg. Nyugodt sóhaj hagyja el ajkaim. Egészen apró, mégis jelzi, hogy megnyugodtam. Ekkor jön az átverés. Kicsit fintorgok, mikor meghallom, hogy nekem kell kitalálni, hogy hova kell mennem. A rejtvény, mely rám fog várni, már most piszkálja fantáziám. Aggódni kezdek. Mi van, ha nem találom ki, hogy hova kell menni? Elvégre lehet, hogy nehéz lesz az a néhány mondat, amiből ki kell indulnom. Az összes helyet nem járhatom végig, túl sokáig tartana. Nem is beszélve arról, hogy bizonyára van időkorlát. Nagyot nyelek, majd inkább a reggelivel törődök.
- J-jó étvágyat! - nyögöm ki. Lassan falatozni kezdek. Idegességem nem hagy sokat enni. Mintha hegy nőtt volna a gyomromban, ami minden éhségérzetet elmulaszt. Az étel nagyon finom. Mostanság nem ettem ennél finomabbat. Átlagos ebédem, a közelébe sem érhet ennek. Hát még a reggelim, tekintve, hogy sokszor nem is reggelizem. Mindvégig engem figyel. Érzem égető tekintetét arcomon. Ez zavarba hoz... ismét. Nem tudom, hogy mit csináljak. Valami rosszat tettem? Miért néz engem? Mit gondol most rólam? Egyszerűen nem merek többet enni, bár nem is kívánom. Talán azt hiszi, hogy sokat eszem? Lassan iszok egy pohár gyümölcslevet, majd hallgatom szavait. Azonnal gondolkodóba esem. Magamban többször elismétlem szavait, hogy megjegyezzem. " Nélküle nincs élet. Lehetsz te a legerősebb és leggyorsabb de senki nem bírja hosszabb ideig nélküle. Ha ő nem volna élet sem létezne. Az ősi elemek egyike ő maga." Ezeket mondta. Most, hogy jól elmémbe véstem, felállok. Illedelmesen meghajolok és megköszönöm a reggelit, meg a segítséget. Nem valószínű, hogy nélküle a környékig is eljutok. És persze nem feledkezhetek meg a masszázsról sem, mely során lábamat chakrával gyógyította. Az nagyon sokat segített. Most is fájnak és nem túl erősek, de rájuk tudok állni és tudok járni. Ez nekem elég. Ma majd kímélem egy kicsit és akkor még jobban lesznek. Na persze, ez csak elképzelés, ahogy magamat ismerem, csoda, ha ma nem úgy kell összekaparni. Meg kell fejtenem a rejtvényt, és el kell mennem a benne megadott helyre. Ott kell találkoznom vele. Azt mondta, hogy sokáig vár, de mi van, ha nem érek oda sötétedésig? Mellesleg sötétedéskor már nem tudunk edzeni, túl... sötét lesz.
- Értem... Akkor... M-mindent köszönök! Amint megfejtem a rejtvényt, sietek a megadott helyre - mondom elszántan.
Elköszönök, majd Rinnel együtt elindulok haza. Nem haladok valami nagy tempóban, de a semminél, vagy az esti tempómnál gyorsabb. A farkas nyugodt léptekkel halad mellettem. Nem tudom nem észrevenni aggódó pillantásait, amiket olykor felém intéz.
- Ne aggódj, jól vagyok! - mondom, hogy megnyugtassam.
Lassan hazaérek. Felbaktatok a lépcsőn és kinyitom az ajtót. Miután Rinn bemegy, én is betérek és becsukom magam után. A lakás egyszerű. Egy színű, világos falak, berendezés pedig alig van. Nem sok időt töltök itt, ezért nem is foglalkoztam vele túlzottan. Mindenhol egyszerű és kopár. A kényelemre azért ügyeltem. A bútorok egész jók, bár közel sem olyan kényelmesek, mint Katsumi otthonában. Sóhajtok egyet, majd összeszedem a szükséges holmit és elindulok zuhanyozni. Közben végig a rejtvényen gondolkozok.
- Nélküle nincs élet... - motyogom magam elé az első mondatot.
Ez sok minden lehet, de ami elsőre eszembe jut, az a levegő és a víz. A kettő nem egy, tehát ez még nem elég. Lássuk a második mondatot. "Lehetsz te a legerősebb és leggyorsabb de senki nem bírja hosszabb ideig nélküle." Erre még mindig igaz mindkettő. Az egészre igaz mindkettő, most mit csináljak? A levegő... Ahhoz mindenki hozzájut, így nem lehet annyira fontos. Vagy mégis? A szél elem mindenhol megtalálható, túl sok helyet kellene átvizsgálnom. Víz azonban nincs sok helyen. Talán azzal kellene kezdenem... Folyó, vagy patak... A kiképzőterepen van egy patak. Arra gondolt? Valahol el kell indulnom, ha nem ott lesz, akkor ráérek még gondolkozni azon, hogy mégis hova menjek. Csak találjam meg hamar. Ha lejárom a lábam, annak nem lesz jó vége. Ráadásul akkor az edzés valószínűleg elmarad, ha sokáig tart megtalálnom Katsumit. Fürdés után felöltözök, szokásos viseletem egy újabb darabjába, majd összepakolom a holmijaimat. Rinnek közben adtam egy tál vizet és némi ételt. Neki is szüksége van az erőre. Ezek után megindulok a kiképzőterep felé, hátha ott találom tanáromat.
- Kérlek, legyél ott! - motyogom.

/Bocs a késésért, nem láttam hogy írtál ajj xd/


Azzal sarkon fordultatok, és megláttad a házad, majd hirtelen, valami fura történt, elkapott a fejfájás, és mintha minden törlődött volna a fejedből, újra vissza tértél már az előző dühöngésedbe, pont arra a részre amikor elrúgtad azt a konzervet, és ismét immáron elfelejtve nem emlékszel erre, így nem tudhatod hogy ez most ismétlődik. 
- Áúúúú! - jött is a kiáltás, majd feltűnt ismét a szép fiú. - Hé te drága teremtény, azt hiszem elhagytál valamit. - Ismét mikor felnézel meglátod a srácot, ekkor dezsávű kap el, majd látod hogy neki áll össze szedni a dolgokat. - Neharagúdj hogy a rúgásod felfogtam, sületlen bolond vagyok. - Szinte biztos hogy ez már megtörtént egyszer, sőt úgy érzed hogy 100% hogy megtörtént. Mire az idegen össze pakolta a dolgokat. - De illetlen vagyok, a nevem Kezuri Genjutsu Fohi. - Egy pillanat, nézel fel, bizony valami érdekeset hallottál a nevében, amire kaptad is a fejed, vajon csak félre hallottad, vagy az eső játszik veled, ekkor a fejed fölé tett egy esernyőt, és a kezedbe nyomta csomagod sokaságát. - Mondcsak, elkísérhetlek valahova? 

// Igyekszem majd megjegyezni.  //

Az ismerős hang ellenére akarva-akaratlanul is felugrottam egy kicsit. Hát ő meg mikor jött be? Egyáltalán nem megy ez ma neked Taka. 
Az öreg Momochi hozta rám ezúttal a frászt. Ahhoz képest hogy milyen vén és csoszogós, kifejezetten jól tud lopakodni. Megköszöntem a felém csúsztatott csésze teát majd egy hosszat kortyoltam belőle. Ízletes. Még teát is tud készíteni, csupa meglepetés. Ahelyett hogy kérdőre vontam volna az öreget, inkább őszintén feleltem a kérdésére.
- Azt hiszem az ami mindenki más vállát is nyomja, a háború, a szimpla tehetetlenség a cselekmények megváltoztatása érdekében, a túl sok gondolat. Itt ülök teát kortyolgatva, ahelyett hogy a véremet adnám a hazámért. - Rátekintettem Momochira, amolyan megerősítésképpen hogy biztos nem bántottam-e meg, noha ez nem is volt szokásom. - Csak az nevezheti magát shinobinak aki az életét is odaadná a falujáért, vagy tévedek? Hogy legyek igazi shinobi ha a lehetőség se adatik meg? - Egyre hevesebb hangomat kis lakásom falai visszhangoztatták. - Mi van ha már az edzéstől el fog menni a kedvem? Elvégre minek edzeni ha nem kamatoztathatom a tudásomat? - Az asztalra csaptam majd a jobb tenyerembe temettem arcomat. A kötések a kezemen megnyugtattak, de nem azért mert puhák voltak, sokkalta inkább az emlékeim miatt amik hozzáfűződtek. Mély levegőt vettem majd egy félmosoly keretében hozzászóltam a férfihoz.
- Bocsásd meg a kirohanásom öreg, egyáltalán nem szándékoztam rád zúdítani ezt az egészet. Inkább mesélj a fiadról, van róla valami hír?
Míg a választ várom a kérdésemre szép lassan megiszom a teámat, mégsem hagyhatok egy kedves gesztust kárba veszni.

Az öreg szavait szivacsként szívtam magamba, tudtam, jól fognak szolgálni majd egyszer. Azért kitaszítani egy embert mert reálisan látja a világot és átélte azt amit mások nem, puszta szeszélyes mentális önvédelem. Ezek a szerzetesek olyan lelki falakba kapaszkodtak amik a legkisebb szellőre is szétestek volna, nem csoda hogy egyből el is hessegették azt. Az öreg Momochi magával hordozta a háború fájdalmát, épp ezért már nem is élhet békés körülmények között? Mintha ő kérte volna hogy kínozzák és törjék meg lelkileg, hogy használják ki mint egy tárgy és utána félkészen dobják el. Hányingerem van az ilyen emberektől. Minden egyes létrehozott szavával tiszteletet szerzett nálam a férfi. Az, hogy tanítványának szánt így is úgy is kifejezetten jól esett, bár nem fogtam fel tisztán mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést. Elég volt az hogy legbelül helyesnek éreztem. Amint felálltam a meghajlásomból kissé meglepődtem valamin. 
Nem is érzem rosszul magam. Azt hittem legalább egy megalázkodáshoz hasonló kisebb ingert kapok, de nem. Furcsa. Ezután ismertetve lett velem, mit fogok megtanulni amitől egy kissé elmosolyodtam. Úgy néz ki egy villám technikával fog gyarapodni a repertoárom. Sosem elmélkedtem el azon, hogy milyen lehet egy villámmestertől tanulni, de úgy érzem nemsokára megtudom. Az öreg Momochi jól bánt a szavakkal éreztem is a törődést bennük. Akarva-akaratlanul is belegondoltam milyen lett volna ha ő lenne az apám, ha mindig is ő lett volna az apám. Lehet nem úgy látnám a világot ahogy most, lehet nem kapnék annyi közönyös tekintetet. Lehet mára már Jounin lennék, egy ilyen apa mellett. Lehet... Lehet én se léteznék. Lehet. Egyre jobban eljátszottam a hasonló gondolatokkal, nem is csoda hogy minél többet gondolkoztam a nemsokára bekövetkezendő edzésemen, annál jobban izgatott lettem. Megropogtattam a nyakam és ökleim majd egy biccentéssel tarkítva szóra nyílt a szám.
- Készen állok!
El is indult újdonsült mentorom akit természetesen követtem. Amint kiértünk a házból nem vettem fel a kapucnim reflexszerűen, úgy éreztem most kivételesen nincs szükségem rá. Habár a nap kissé bántotta szemem, jól esett a változatosság. Amint az öregnek bármilyen mondanivalója lesz, teljes mértékben figyelni fogok.