Re: Kumogakure Utcái

**Minami Aimi** Kedd Aug. 08 2017, 23:42

Végre véget ért a várakozás. Az utóbbi hónapok ténylegesen szörnyűek voltak, és sokkalta hosszabbnak tűntek, mint normális esetben. Legalábbis én sokkal hosszabbnak éreztem őket. Pezsgett a vérem és tenni akartam végre valamit és nem csak ülni és nézni, ahogy mások elvégzik mindazt, amit én is megtehetnék, ha engednék.

Az idegtépő várakozás viszont egy ideig még így sem ért véget. Reméltem, hogy csupán egy annyi időt kell eltöltsek, hogy adnak valami papírt, meg esetleg alá kell írnom valamit, és akkor öröm és boldogság, működhetek ismét rendes geninként. Az ügyemben érintett medikusoknak viszont nem ez volt a véleményük a dologról. Teszteken kellett átessek, felmérés céljából, majd jött a várakozás az eredményekre. Az ember azt gondolná, hogy a tesztek végével az eredmények is meglesznek, de kiértékelőt meg mit tudom én micsodát kellett még tartani, hogy tényleg biztos legyen, hogy képes vagyok arra, amiért tulajdonképp nem adtam fel a rehabilitációt. Pedig biztosan gyönyörű szobanövény lett volna belőlem.

Lehet annyira nem örültem a fejpántomnak, mint annak a papírosnak, amivel igazolhattam, hogy orvosi engedélyem van ismét geninnek lenni. Olyan volt, mint a második születésnap, vagyis ha úgy számoljuk ez már a harmadik. Lehet nem ártana leszoknom a születésnap gyűjtésről, egy bőven elég lenne.

A viccet félretéve, nagy boldogan léptem ki az utcára. Legszívesebben ugrándoztam volna örömömben és még sok más olyan dolgot, ami nem épp méltó egy shinobihoz, de ezeket most mellőztem. Szerencsére ennyi önkontrollom van. Különben is, innen már egyenes út vezet ahhoz, hogy dolgozhassak és fejlődhessek, valamint, hogy a munkámmal jobb legyen a falunka meg a szeretteimnek. Nagyjából ez a célom. Dolgozni, fejlődni és védeni. Tisztára, mint valami regényhős.

**Sharo Lu** Szer. Aug. 09 2017, 13:14

//Mimi-chan aka. a Regényhős//

A fiatal lány, akarom mondani hölgy boldogan lép ki szenvedései első számú létesítményének ajtaján. Még hallja maga mögött a klinikai hangokat, de azok is gyorsan elvesznek Kumogakure békés nyüzsgésében. Hangulata, viselkedése érthető hiszen az idő mennyiséget amit a papirosra várt egy nyugodt hegyi szerzetes is megelégelte volna. De hát az emberi türelemnek is vannak határai akkor is ha egyesek nincsenek ezzel tisztában. Talán aggódtak Aimiért, vagy csak az adminisztrációjuk mondott csődöt doktorainak. Hogy is mondják? Emberi mulasztás? Mindenesetre a lány emelkedett hangulatát ez sem törte le. Kilépett hát az utcára, immár teljes emberként, igazi shinobiként. Kezében a papírt szorongatta, a papirost amire hónapok óta vágyott. Az utcán lézeng néhány ember, mind nyugodtan, szinte már gondtalanul sétálgatnak. Mintha a háború sötét árnya ebbe a kis szegletbe nem ért volna el. Már egészen hétköznapinak is hathatott a látvány. Mikor Aimi elindul és csatlakozik a sétálgatókhoz maga is megbizonyosodhat a nyugalmas hangulatról.
Körülbelül öt percnyi gyaloglás után azt veszi észre, hogy az utca amin halad összeszűkült, már nem házak között hanem egy apróbb mellékfolyosón sétál. Egy csapat gyerek rohan el a lány mellett. Ruhájuk koszos, hajuk csapzott akár a szénaboglya. Kezeikben almákat és néhány portól barnás kenyérhéjat tartanak. Egy kislány, olyan ötéves forma lelassít a kunoichi mellett és ránéz nagy szemeivel. Hadiárvák lennének? De Aimi úgy tudhatja hogy a shinobiktól visszamaradt gyerekekről gondoskodott a falu. És... azokat a kenyereket vajon lopva szerezték? A válasz mint egy sötét felleg lebeg a levegőben, megfagyasztva a jelenetet. Most veheti csak észre a kislány szemeit. Az egyik barna, a másik tiszta tengerkék. A heterokrómia nem túl gyakori jelenség, mindenesetre elég szokatlan. Egy bölcs ember mondta egyszer, hogy ez egy adomány nem átok, különlegessé, egyedivé teszi az embert. A nagyra kerekedett szemek ekkor elengedik a fiatal lány tekintetét és a kicsi is tova rohan. A "falka" el is tűnik a sarkon.
A kunoichi folytathatja útját, ám valami... valami hiányzik. A papír amit annyira istenített, amire hónapokat várt sehol. Hűlt helye. A keze üres, ujjai a semmit markolják. Egyértelmű, hogy a kisgyerekek lopták el tőle az értékesnek hitt okmányt. Mit tesz Aimi? Utánuk eredhet, akkor talán beéri őket hiszen shinobi kiképzést kapott. De megéri e? Nem lenne érdemesebb inkább feladni végre? A démonjai ilyesmiket suttoghatnak a fülébe, édes szavakkal próbálhatják elbódítani, elvezetni eredeti céljától. A nyugodtság eltűnik, mintha az árnyak is megnyúlnának ahogyan a kétségbbeség megcélozza magának a lányt. Az már rajta áll enged e a csábításnak. Ahogyan az is mit tesz. Minden másodpercért újabb hónapokkal fizethet.

**Minami Aimi** Pént. Aug. 18 2017, 23:03

A túlzott boldogság, valamint a város nagyon is nyugodt hangulata tehette, hogy nem vettem észre egyből azt, hogy nem egészen arra tartottam, amerre kellett volna. Lehet, hogy mivel a gondolataimba merültem, ezért automatikusan követni kezdtem valakit, vagy egyszerűen csak vitt a lábam amerre akart. A lényeg, hogy egy szűk utcában találtam magam, ahova nem is kellett volna mennem. Arról nem is beszélve, hogy egy gyerekcsapat is elfut mellettem. Koszosak, csapzottak, és egyáltalán nem úgy tűnnek, mint akivel foglalkozna bárki is. Árvák lennének? Bár legjobb tudomásommal a hadiárvákkal foglalkozik a falu. Akkor lehet, hogy nem is shinobik a szüleik, vagy nem a háború miatt lettek árvák?

Az érdekes szemű kislányt, aki megállt mellettem, csak ekkor veszem észre. Furcsa, hogy egy ilyen szép kis teremtést még senki sem vett magához. Ha sok pénzem lenne és egyáltalán anyaságra akarnám adni a fejem, akkor biztosan befogadnám, vagy legalább egyengetném az útját. Lehet meg kéne kérdezni, hogy egyáltalán ki is ő és miért került az utcára?

Mielőtt ezt megtehetném már tovább is szaladt. A pontos helyzetem pedig a korábbi gondolataim helyére be is furakodtak. Már már indultam volna is tovább, ám a kezeim üresek voltak. Az állapotomat igazoló iratnak nyoma veszett. Egyszerűen gyönyörű, hogy egy akadémiát végzett shinobiként egy ilyen egyszerű és fontos dologra sem tudok ügyelni. A biztonság kedvéért azért megvizsgálom, hogy a felszerelésemből bármi hiányzik-e mert az mégis csak nagyobb szívás lenne.

Az okirat hiánya csak annyiban zavaró, hogy újra ki kell állni a megszerzéséért járó várakozást és el kell mondani, hogy mi is történt, mert azontúl nem hiszem, hogy különösebb gondot jelentene. Ami viszont lényegesebb kérdés, hogy azok a gyerekek egyáltalán mit is akarnak vele. Használni nem tudnák semmire, hiszen rajtam kívül mindenki más számára használhatatlan és értéktelen. Váltságdíjat sem kérhetnek érte, hisz nem egyedi darab, vagy olyan amit nem lehet könnyedén megszerezni.

Már csak azért is elindulok a nyomukba, lehetőleg úgy, hogy minél hamarabb utolérjem őket és biztos távolságból figyelhessem is, hogy mit csinálnak, hogy megtudjam egyáltalán kik ők, és miért tették amit tettek. A legjobb esetben pusztán tudatlanságból és rossz szokásból. Ez esetben max majd visszaveszem tőlük a papírt és esetleg egy kevés támogatást kapnak. Rosszabb esetben pedig valaki esetleg irányítja, vagy követeli tőlük, hogy ezt az életet éljék. Ebben az esetben jön a hősködés, vagy a megfelelő szervek értesítése a dologról. A lényeg, hogy a napi edzésem ebben a szellemben telik majd.

**Sharo Lu** Kedd Aug. 22 2017, 01:31

Az ifjú kunoichi agya gyorsan pörög. Hisz' sokan mondják rá, hogy kiváló stratéga lenne belőle. Lehet hogy hallgatnia kellett volna a bölcs emberek még bölcsebb tanácsaira és más szakmát választania. Ugyanis ha létezik a Sors akkor valószínűleg nem akarja, hogy elérje a céljait és teljes jogú genin legyen. Pech az ilyesmi. Ám mind tudjuk, hogy negativitással nem jut előrébb az ember. Aimi pedig miután átgondolta a dolgot a kis csapat után ered. A lelki nyugalma példamutató, hiszen éppen a jövőjét csenték el a kezéből. Az emberek nyolcvan százaléka már nem lenne összeszedett egy ilyen dolog után. De hát ilyenek ezek a regényhősök. Mindig megszegik a világ szabályait. Aminek persze ára is van...
Aimi tehát követi a koszos kis tolvajokat. Jó ideig sétál a kihalt sikátorokban, már maga sem jegyzi meg hogy hanyadszorra fordul jobbra amikor egy kis kezet, vagy lábat lát meg az egyik utca sarkánál. Egy jobb fordulat, majd egy bal, még egy bal, aztán a középsőt választja és... igazán lehetetlen észben tartani ilyesmit ugye? Ahogy egyre mélyebbre keveredik a sötét környéken, úgy lesz egyre sűrűbb körülötte a levegő, mintha az is bűnös tettektől terhes lenne. Nem ugyanaz a hangulat amit a sétálóutcán tapasztalt. Hogy foglalkozik e ezzel az már rajta áll. Ahogyan az is hogy felvetül e a lányban a csapda gondolata. Vajon direkt csalják egyre messzebb? Hiszen az ártatlan gyerekek nem tennének ilyeneket. Ha olyan tiszta lelkűek akkor valószínűleg csak értékesnek hitték a papírt, ezért vették el. Ebben az esetben egyszerűen visszakérhető. Ám az ember bűnös teremtés és ezt minden körülötte lévőre kiterjeszti. Tehát meglehet, hogy a tolvaj banda ártatlan eszköz valaki más kezében. Bonyolult igaz? Nos az élet már csak ilyen. Tele van csalással és csalódással.
Szerencséjére a gyerekek nem vették észre, hogy árnyként követi őket. A csapat megáll egy zsákutcában. A földön szanaszét kidobott bútorok és felesleges famaradék hever. A kis tolvajok ezeket fel is használták, hogy bunker szerű rejtekhelyet építsenek belőlük. Ha Aimi körülnéz sok helyet találhat ahol elrejtőzhet egy kis időre és figyelheti a gyerekeket. Persze rájuk is ronthat, viszont az nem lenne tanácsos. Először is meghúzódhat az utca sarkán, ahol biztosan rejtve marad, de nem lát semmit olyan részletesen. Aztán a fal mentén néhány doboz takarásában, ahonnan kiváló a rálátás, viszont nagyobb a rizikó hogy felfedezik. És végül egy kiszögellés a másik oldalon. Az a legjobb választás ha mindent látni akar, de könnyen felfedezheti bárki ha egy kicsit közelebb jön.
Akármelyik lehetőséget is választja, úgy öt perc folytonos nevetés és veszekedés után a banda lenyugszik, majd az egyik nagyobb fiú (valószínűleg a vezető) felemeli a kezét.
- Megvan? - néz komolyan a csapatra.
Ha a hős a különös szemű kislányra néz láthatja hogy amaz habozik, lehajtja a fejtjét és háta mögé rejti a lapot. Talán nem akarja odaadni? Érte teszi vagy valami másért?
-Hülyék... megmondtam hogy ezen múlik nem?
Csend a válasz. Aztán egyszer csak fellendül egy kéz, kezében lobogtatva a papírt. A kislány félősen nyújtja oda az iratot, mintha félne a fiútól. Az szinte kitépi a kezéből. Átfutja a sorokat. Tehát tud olvasni. A többiek sutyorognak, nyugtalannak látszanak. Egy percen belül a fiú felnéz az iratokból, bólint, majd arcán pimasz mosollyal megfordul, nekifut és felugrál a falra, át a zsákutcából egy másik, ismeretlen helyre. Nos újabb válaszút. Követi e Aimi a furcsa gyereket aki meglógott irataival? Ha elindul a gyerekek valószínűleg észreveszik hogy ott van és értesítik a fiút ám ha nem tesz semmit... A kislány mindig hátra-hátra tekint, mintha várna a kunoichire, de nem mer semmit sem tenni. Fel meri használni Aimi a furcsa szemű kislányt? Vagy merészen átvág közöttük és minél hamarabb a vezetőjük után ered? A döntés rajta áll. De mint mindennek ezeknek is megvannak a maguk hátulütői.
Gyerünk hősnő, most csillogtasd meg tudásodat.

**Miuri Hitomi** Pént. Jan. 05 2018, 20:37

Minden próbálkozásom ellenére úgy tűnt, hogy a Raikage nem fog engedi. Bár láthatóan sikerült egy kissé megakasztanom az öreget, ami elég mókás volt, azonban még így se volt más lehetőségem, mint elvállalni a feladatot. Azt még én is értettem, hogy nehéz időket élünk és kevés a bevethető shinobi, de akkor sem tudtam megérteni, hogy miért pont nekem kell ezt a küldetést elvégeznem. Véleményem szerint az egyik lehető legrosszabb választás volt, de nem mertem tovább ellenkezni vele. Bólintottam majd elvettem a cetlit, amin a cím volt és megindultam a szabóhoz. Az utat leszegett fejjel, duzzogva mentem végig. Az általában életvidám énemből most semmi sem látszott, és láthatóan ez az emberekre is kihatott. Mintha valami sötét aura lengett volna körbe, úgy kerültek el engem az emberek. Néhányan csak kérdő pillantásokat vetettek rám, míg mások rögtön elkapták a tekintetüket, mikor látták, hogy feléjük nézek. Egy pár perc séta után megérkeztem a címre. Egy kis ideig csak néztem a boltot. Már a gondolattól is borzongtam, hogy ide be kell lépnem. Reméltem, hogy ez a nap soha nem jön el. Végül vettem egy mély levegőt és beléptem az üzletben. Odabent maga a pokol tárult a szemem elé. Több különböző próbababa, rajtuk mindenféle csicsás ruhadarabokkal. Kezdtem érezni, hogy rosszul leszek, és az ösztöneim az kiabálták, hogy meneküljek. Fogaimat összeszorítottam és erőt vettem magamon, hogy ne rohanjak rögtön ki. Szememmel rögtön végigmértem a terepet. Egy emberi személy után kutattam és amint megtaláltam rögtön oda is lépek.
- A Raikage küldöt... -
Mindössze ennyit tudtam kinyögni és reméltem, hogy érti miről is beszélek.

**Shirogane Shiro** Vas. Jan. 28 2018, 19:17

[Sharo Lunak]

A konyha épp olyan nyugodalmas volt a szorgos neszezés közepette, mint minden reggel. A család nem beszélgetett, csak mindenki végezte a dolgát.
Szeretem ezt a megnyugtató csendet, mikor apa csak hümmögve olvassa az újságot, anya készíti a reggelit, én pedig csak ülök, és lóbálom a lábam épp ellentétesen, mint Akihiko. Különösen, mert ilyenkor nem kerül szóba, hogy chuunin lettem. Mindig kellemetlen, mikor a szüleim büszkén mesélik azoknak az ismerőseiknek és barátaiknak, akik még nem jártak nálunk a történtek óta, s zavar Akihiko büszkén csillogó tekintete is. Tudom, hogy nekem is örülnöm kellene, hiszen közelebb kerültem ahhoz, hogy teljesítsem barátom álmát, és jouninná fejlődjünk, de… nem tudok örülni.
Folyamatosan azon rettegek, hogy egyszer olyasvalaki lép be az ajtón, aki majd chuunin megbízatást hoz magával, vagy a vele egyenrangú üzenetet, a Raikage vár…
- Shiro, halihó, mennyi tojást kérsz reggelire? – lóbálja meg anya a kezét előttem, mire felriadok, s kissé el is pirulok.
- Sumimasen, egy elég lesz – hadarom zavarba esve. Anya méreget egy darabig, de végül belenyugszik. Legalább azért nem piszkál, hogy egy ideje szerinte madárétkű vagyok.
”Feszült vagy, mi bánt?” hajol közelebb Akihiko, átható tekintete méreget, fürkész.
Csak megrázom a fejem kicsit, alig feltűnően. Anyáék nem szeretik, ha előttük beszélgetek Akihikoval, amit ő is tud, és elfogad. Ezért nem nyaggat, de tudom, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot.
Felsóhajtok némán. Annyi minden történt, hogy azt hittem, már egész megemésztettem az első közelebbi találkozásom a halállal, de nem. Hogy lezajlott a chuunin vizsga, és realizáltam, hogy ezentúl komolyabb feladatok is várhatnak rám egyszerű kutyasétáltatás jellegű dolgoknál, s hogy sokkal több esélyem van arra, hogy újra részese legyek valaki halálának. Nem is feltétlen ez a baj, hanem a tény, hogy semmivel nem lettem erősebb, semmivel nem lettem több, amivel nagyobb sikerrel menthetek meg másokat. Nem akarom, hogy meghaljon bárki is akár közvetve is miattam! Nem akarok küldetésre menni! Nem akarok chuunin lenni! Nem akarok egyre inkább felnőtt lenni…
Anya elém teszi az egy szem tojást. Bár nem érzem magam éhesnek, magamba erőltetem tettetett derűvel, hogy a reggeli befejeztével felálljak, megköszönjem, és szokásos mód elköszönjek a szüleimtől. Mindig azt mondom, hogy edzeni megyek, meg gyakorolni a senseijel, de valójában egy ideje nincs dolgom, és a sensei se tartózkodott a faluban. Egyszerűen csak ki akarok mozdulni, elmenni otthonról, hogy ne kelljen hallgatnom, milyen reményeik és elvárásaik vannak a szüleimnek felém.
Igaz, így Akihiko az, aki rám száll, mégis jobb szeretek vele beszélgetni, mint akár a szüleimmel, akár mással. Ezért sem maradok otthon ma sem, s lélegzem fel egy fél fokkal, ahogy kilépek az ajtón.
Bár tudom, nem kerülhetem el, hogy megbízzanak chuunin pályafutásom első küldetésével…

**Usagi Dan** Vas. Aug. 04 2019, 18:15

/Sai/

Kissé talán kétszínű cselem után óvatosan a figyelmem alatt tartottam Ririt, így munkánk végére majdnem teljes bizonysággal állíthattam, hogy megkapta az üzenetemet, melyet elköszönésünk alkalmával még egy apró biccentéssel is biztosított. Tudtam, hogy szereznem kell majd egy dublőrt magamnak ám úgy döntöttem, ezt találkozásunk után intézem inkább. Lehet hiba volt. Mindenesetre gyorsan hazatértem, és összeszedtem mindazt, amiről úgy véltem szükségünk lehet a helymeghatározásban:
- Egy térképet Kumogakure no sato jelenlegi állapotából
- Az eredeti levelet és térképet, melyet az üzenet elrejtése óta farzsebemben tartottam
- Egy iránytűt
- Egy néhány centis madzagot
Megpróbáltam időben a megbeszélt helyre érni, ám meglehetősen nehezen sikerült elmagyaráznom otthon a dolgokat, valódi célunk elárulásának elkerülésével, így majdnem késtem néhány percet, de végül sikerült időben befutnom. Cserébe, legalább megvacsoráztam.

Volt egy ötletem, hogy találjuk meg a keresett helyet. Csupán keresni kellett egy épületet, vagy bármit, ami a város mai formájában is megtalálható, majd onnan viszonyítva vagy a térkép utcáit követve, vagy az iránytűvel, elnavigálunk az X-hez. Továbbá, ha a térképen van méretarány, vagy rájövünk arra, akkor akár méterre pontosan is kiszámíthatjuk utunkat egy cérnaszál segítségével. Ezekkel a tervekkel a fejemben léptem oda társamhoz, ki úgy tűnt, nem olyan rég óta tartózkodott ott.

Miután köszöntünk egymásnak, felvázoltam neki tervemet. A lány láthatóan értette, és helyeselte módszerem, ami egy nagy adag magabiztossággal halmozott el. Magyarázatom után megkérdezte:
- Na, és mit találtál? – kérdezte, majd értetlen arcomat látva hozzátette: - Mármint, volt egy órád, gondolom ez idő alatt már kerestél azonos épületet, vagy mit.
- Sajnos nem tehettem. – csóváltam a fejem – Titokban szeretném tartani ezt az akciót, otthon pedig a húgaim miatt lebuktam volna.
- Akkor mi lesz? – kérdezte a lány kissé szemrehányóan
- Közösen keresünk! – válaszoltam és előkaptam mindazt, amit összekészítettem
A lány lassan bólintott, majd kihajtogattuk a térképeket, és nekiálltunk a keresésnek.

Sai Kedd Aug. 13 2019, 13:17

[Usagi Dan]

//A szerkesztett "térképért" bocsi, jobbra nem tellett viszonylag hamar Embarassed

- a profibbat találtam of course, a gányabb az én munkám xD//

Ahogy találkoztatok, Riri máris kis túlzással neked esett, hogy na mi legyen. Annyi időd neked sem volt, hogy megváltsd a világot, meg gyanús is lett volna otthon ilyesmivel foglalkozni - de hát a lány sem váltotta meg a világot, így igazán nem jogos a türelmetlensége, ellenben dicséret lehet, hogy ennyire bízik az eszedben, hogy máris arra számított, kész információtengerrel érkezel a kis találkozótokra, pedig csupán egy óra szabadidőtök volt mindenre.
De megegyezve előkaptátok, amitek volt. Igaz, lehet, szerencsésebb lett volna félrevonulni, de talán az a pár járókelő nem fog gondot okozni, akik kissé furcsán szemlélték a kiterített térképeteket és a fölé hajolva elmerülő ábrázatotokat messzebbről.
A talált térképetek eléggé szedett-vedett volt, kopottas is, de szerencsére pont mert szedett-vedett volt, lényeges információ igazából nem kopott le róla - legalábbis annyi esélye volt, mint egy döglött légynek magához térni - előfordulhat, ha rosszul ütötték le, s csak halottnak tűnt, de mondjuk úgy, hogy mindenki biztosra megy azzal, hogy szétkeni a belét a bútorokon, falon, hogy tuti ne idegesítse többet.

//A barna szaggatott vonal jelzi az egykori faluhatárt jelképesen, épületek szándékosan nincsenek megadva.//

A térképen kívül a térkép hátulján még rendelkezésetekre állt a négy kézjel. Illetve a levél az ismeretlen pecséttel és a Yotsuki klán jelképével a címzett "oldalon", s a rövid üzenettel: "A titkos tekercset elrejtettem a megjelölt helyen. A kulcs a kezedben. Ezzel a kezünkben senki nem állíthat meg minket."
A térképhez kinyitottátok a jelenlegi falutérképet:

Ezen a kiemeltebb pontok (ha más is érdekel, kérdezhetsz majd, én ezeket gyűjtöttem ki.)

1 Raikage irodája

2. Könyvtár

3. Kórház

4. Akadémia

18. Yotsuki klán rezidenciája

22. Koncertcsarnok

23. Filmszínház

24. Madárház (az üzeneteket hordó madarakat tartják itt)

//A helyek körüli sok kis karika a hegyeket jelzi, amikre épült az egész ninjafalu//

Annyit már láthattok, hogy a talált térkép másolt jellege miatt méretarány nincs rajta, így pontosan nem fogjátok tudni meghatározni a piros X helyét. Ahogy az is biztos, hogy a címzett és a feladó is jól kellett, hogy ismerje a helyet, ha ennyi számukra elég volt, hogy odataláljanak. Vajon egy közös titkos rejtekhelyük volt? Vagy egy olyan hely, ami akkoriban - esetleg még ma is - benne él a köztudatban, csak nem is gondolna rá az ember fia, lánya? Mindenesetre nektek ennyi információ állt rendelkezésetekre, hogy eldöntsétek, hogyan álljatok neki a tényleges nyomozásnak a helyszín után.

Ajánlott tartalom