Re: Kumogakure Utcái

**Nosaru Kyoya** Pént. Júl. 05 2013, 02:18

Miután végeztem a küldetéssel ráérőse ballagtam hazafelé. Nem siettem, hiszen nem volt semmi dolgom, ha hazamentem volna csak feküdtem volna egész.
Bár az utcán sem volt sokkal jobb, rengeteg ember volt odakint, ami elégé zavart engem. Próbáltam elterelni a figyelmemet és a legutóbbi küldetésemen merengeni.
Csakhogy nem volt nagyon min merengeni, egyszerű küldetés volt, amin nem nyújtottam túl jó teljesítményt, csak két ellenséget győztem le őket, sőt szigorúan véve őket sem én győztem le, csak szerepet vállaltam benne. Mondjuk ez csak a 3. vagy 4. küldetésem volt és az akadémián tanultakon kívül, nem ismertem olyan technikát, ami harcban is hasznos volt, szóval kifogást azt találtam magamnak és nem keserített el a dolog.
Ezekkel az értelmetlen gondolatokkal a fejemben sétálgattam haza.

Orochimaru (Inaktív) Pént. Júl. 05 2013, 04:11

Értelmetlen bár fontos dolgok, hiszen itt a háború a nyakadon, és még egy genin is észreveheti a változásokat. Feszültség a faluban, egyre több erős jounin mozgosítása, csapatok kialakítása, csapatmunka fejlesztése, különböző képzések, kimenekítési tervek próbálgatása. Előszél, vagy sem, erősödnöd kell, és ezt a falud is így látja, valószínűleg utánad jártak. Így mikor az utcán sétálsz egy jounin jelenik meg előtted is, egy barna hajú illető, viszont félmeztelen, és kihívóan emeli eléd karját.
Kumogakure Utcái - Page 7 Clayelementuser

Kumogakure Utcái - Page 7 Clayelementuser

- Fiam, te most óriási verést kapsz, ha nem teremsz a kiképzőterepeken körülbelül most. Na jó, a bemelegítést elvégezzük addig. - előkapott két lábsúlyt, és két kar súlyt, mind a négy 5 kg-os. - Nos, ezeket csatold fel, majd indulunk, méghozzá kocogunk, minden 100 méter után 10 gugolás, és 10 fekvőtámasz, és rajt. - mondta, majd mutatta az utat, és bármilyen meglepő is, ő is csinálta a gyakorlatokat, míg a gugolást egy lábon, és a fekvőtámaszt kézenállásból.

//Szerintem nem kell mondanom, hova írj Wink

//

**Sasaki Haru** Szomb. Júl. 06 2013, 14:08

[Sai]

Ahogy az Akadémia igazgatója elsorolta a neveket, sorra kerestem fel ezeket az embereket és megbeszéltem velük, hogy mégis miről lenne szó. Mind a ketten segítőkészek voltak, és megkaptam a kellő információt ahhoz, hogy visszatérhessek Higéhez. Azt tudtam, hogy hol fogom ezek után is találni, hiszen ha jól megfigyeltem, szinte mindig ugyanazon a helyen tartózkodik, csak éppen mást csinál. Ha macska, akkor azt is felismerném már könnyen, de reménykedtem benne, hogy emberi formában találom.
Elhagytam az Akadémia területét, hogy elmondhassam Higének a híreket. Biztosan örülni fog neki. Először gyorsabban, szinte már futva indulok ki az Akadémia kapuin, egészen az utcáig, ott egy kicsit lelassítok, mert kissé kifulladtam. A távolból egy alakot vélek felfedezni, ami felém haladva egyre jobban kirajzolódik, és még ismerősebbé válik: ez Hige! Körülbelül ugyanolyan tempóban vetődök felé, mint ahogy megindultam, és egyenest a nyakába "ugrok".
- Hige! - kezdem ezzel, aztán kifújom magam, elvégre az egész délelőttöm arra ment el, hogy ide-oda mászkáltam. Biztos nehéz lehet azoknak, akik papírmunkát végeznek, vagy nagy teher van a vállukon, nem lehet könnyű egész nap egyik helyről a másikra ugrándozni.
- Mindent sikerült elintéznem. Beszéltem a Raikagéval, aztán az Akadémián is azokkal, akikkel szükséges volt. Egy-két nap múlva esedékes időpontot kaptunk, ez idő alatt betanuljuk a szerepet. Segítenek nekünk a plakátokban is és ha úgy van, a darab kiválasztásában... ugyan még nem tudom, hogy neked van e már valami ötleted - mivel én órákon át csak ezt intéztem, így eszembe se jutott semmi olyan, amit elő lehetne adni és utalna az ő helyzetükre. Leginkább azon törtem az agyam, miközben egyik helyről a másikra tévedtem, hogy mit fogok mondani.

Sai Szer. Júl. 17 2013, 02:08

[Haru]

A fiú a gondolataiba volt merülve, így igencsak meglepődött, mondhatni első körben szívinfarktust kapott, ahogy lényegében a nyakába ugrottál, de ahogy felfogta a helyzetet, és még azt az örömhírt is, amit gyorsan hadarva zúdítottál a fejére, immáron önszántából ölel meg és emel fel újra, megpördülve veled a levegőben.
- Ez hihetetlen, egy nap alatt ennyi mindent sikerült elintézni? Senki nem akadékoskodott? - kérdezte boldogan, de aztán észbekapva elvörösödött, és letett, bevallva: - Azt gondoltam, hogy nehezebben fog menni, így nem is gondolkodtam a darabot illetően... - sandít rád bocsánatkérőn, mert tudja, hogy ezzel a gondolatával igazából a képességeid kicsinyellte le nem is keveset, ami talán kimondottan illetlennek tűnhet azok után, hogy rád bízta. - De ha van kedved, meghívlak valamire enni, aztán benézhetünk a könyvtárba. Mit szólsz?

**Sasaki Haru** Csüt. Júl. 18 2013, 22:59

Elsőre azt se fogta fel, hogy mi történt, mintha azt hitte volna, hogy egyáltalán nem fog sikerülni, amit eltervezett, aztán pedig úgy forgat meg a levegőben, mintha a párja lennék. Jó, ez most viccesnek hangzik, s nekem valahogy furcsa is volt, hogy ilyen hamar összebarátkoztunk, s ennyire jóba lettünk.
De szó sincs róla, hogy megbántam volna, sőt nagyon jól esett. Amikor elpirulva vette észre, hogy még mindig a karjaiban tart, elmosolyodtam.
- Szerencsére nem. Kicsit elfáradtam, de mindig takaréklángra vagyok kapcsolva, tehát van még bőven energiám - jegyzem meg, ami pedig a többit illeti, hogy nem gondolkodott a darabon, gondolkodásba estem. Persze mielőtt bármit is mondtam volna, hogy semmi baj, majd kitaláljuk ketten, addigra már egy jó ötletet hozott fel.
- Elfogadom a meghívást... bár inkább szomjas vagyok, mint éhes. A könyvtár pedig egy nagyon jó döntés, valószínűleg értelmesebb színdarabokat fogunk ott találni, mint ami a mi fejünkből pattant volna ki. Bár sose fog kiderülni, hogy melyik lenne a jobb - értem ezt arra, hogy a könyvtári darabokból válogatott lenne e a jobb, vagy az, amit mi kitalálnánk.
Ránézek és elmosolyodok, majd oldalrabiccentek egyet, megragadom a kezét, és egy lassabb futásba kezdek.
- Tartsd magad kondícióban, fuss te is egy kicsit! - kacagok fel - Bár panaszra okod nem lehet, ha már bírtál tartani engem a levegőben - a legközelebbi helyet elkerültem, ahol tudunk enni, mert akkor elég keveset futtatnám - pozitív értelemben -, így csak a második legközelebbi hely volt a célom.

Sai Csüt. Júl. 25 2013, 14:34

[Haru]

Hige csak megcsóválja a fejét, ahogy vonni kezded magad után, de aztán mosolyogva követ, s bár meglepődik, hogy nem álltok meg a legközelebbi étteremnél, nem teszi szóvá, valahogy jólesik neki is a futás, arca felszabadultabb, sugárzóbb lesz, ahogy szétterül rajta a jókedv, sőt, igazából a boldogság. Meglepődésre azonban nincs ok, mindenki még szebbé válik attól, ha a felhőtlen boldogság veszi át az uralmat a vonásai felett.
Megérkezve viszont máris átveszi az irányítást, és a pulthoz lépve néz körül, felvetve: - Ha csak szomjas vagy, akkor még egy fagyi belefér, nem? - mutat az igencsak ínycsiklandóan tálalt fagylaltkehelyre, a pult közelében ülő egyik vendég irányába. Természetesen nem tágít, így kénytelen vagy kérni legalább egy ilyen finomságot is, bár talán nem bánod annyira, majd maga is kér a kehelyből egy gyümölcsfagyi-variációt, mellé egy nagyobb adag jeges limonádét, majd letelepedik veled egy félreesőbb helyen, hogy bele is kezdjen a csevejbe, szerencsére megmentve mindkettőtöket ezzel a kínosabb csend esetleges elharapódzásától. Ritka, amikor az ember ilyesvalakire bukkan, akivel olyanok, mintha régebb óta ismernék egymást, és nem érzik magukat eleinte legalább kis ideig feszélyezve valami miatt.
- Még egyszer ki kell hangsúlyoznom, hogy csodálatos vagy! Őszintén szólva én már komolyan elgondolkodtam azon, hogy honnan tudnánk valamiféle ideiglenes pódiumot szerezni, és hol tudnánk úgy felállítani, hogy ne akarjanak elzavarni minket, vagy a hatóság elővenni, de elegendő tömeg legyen ahhoz, hogy valamennyi összegecske vagy más adomány össze is gyűljön. Te bizonyára nem voltál olyan rossz kölyök, mint én - kuncog fel saját megjegyzésén, s valószínűleg nem túlozhat, hiszen első találkozásotok alkalmával is épp lopott egy halat, így erkölcsi kérdésekben bizonyára szabatosabb elveket vall, mint a társadalom úgy általában. Mert bár nemes célért teszi, maga a bűncselekmény ettől nem válik nemessé mégsem. - De nem lazíthatunk, jobban mondva én, mert én nem csináltam még semmit lényegében..., mert most jön a neheze. A darab, a jelmezek... valami minimalista kellene, amihez nem kell olyan sok dolog, és lehet, szét kellene nézni a szemétdombon, vagy rendezni egy minilomtalanítást, elvisszük a felesleges cuccait az embereknek, és kiválogatjuk, ami jól jöhet. Szerinted lenne, akit ilyesmi érdekelne? Ebben a részben nem vagyok otthon - azt már nem teszi hozzá, amit talán hozzá lehet hallani, hogy azért nincs otthon benne, mert nem feltétlen foglalkozott azzal eddig, hogy valaki adja-e vagy se. Bár minden bizonnyal ő is tisztában lehet azzal, hogy ez nem helyes, mert nem büszke rá, és nem feltétlen látja egyetlen megoldásként, s hogy valóban szükség van-e arra, hogy mégis ilyen illegális dolgokba is belekeveredjen, azt már nem tudhatod, ahhoz még valóban nem ismered igazán.

**Sasaki Haru** Csüt. Júl. 25 2013, 18:40

Nem is kell őt nagyon húzni, mert érzem, hogy már a saját lábán jön. Amikor megérkezünk a kiválasztott helyre, elengedem a kezét.
Férfi módjára veszi át az irányítást fölöttem, ami jó dolog, s csak jóízűen bólogatok, amikor megkérdezi, hogy belefér e egy fagyi. Ugyanúgy a gyümölcsöset szeretem, leginkább azt, ha eper is járul hozzá, inkább vagyok gyümölcsös, mint csokoládés.
Nem mindig jó a túl édes. Mellé pedig megkapom az italomat is, közben azon gondolkodom, hogy hogy lehet valaki ilyen rendes, mint Hige, hogy alig jut ki neki a jóból, s mégis képes meghívni. Inkább nem is kérdezek rá, hogy miért teszi ezt, vagy honnan a végtelen kedvesség, elvégre így jól érzem magam mellette.
Még csak tegnap ismertem meg, de már úgy érzem, hogy eléggé a szívemhez nőtt. Nem bántam meg, sőt örülök neki, mikor kiléptem azon az ajtón és bezártam magam mögött, aztán meghallottam a pacákot, amint üvöltözik a halat sajnáltatva.
Leülünk egy félreeső részhez, hogy a többi zsivaj ne nyomjon el minket, vagy talán azért, hogy ne hallják, amit beszélünk. Azonnal hozzálátok az italomhoz, s addig szürcsölöm, amíg Hige meg nem jegyzi, hogy csodálatos vagyok. Bóknak veszem, ennek ellenére is eléggé elvörösödök láthatóan, sőt egy pillanatra zavarodottan eltakarom a szemem: ritka, ha valakitől dicséretet hallok manapság.
- Rossznak nem voltam rossz, de ha érdekel, sok csínyt követtem el a bátyámmal a tanárok ellen - nevetek fel. Azért nem vagyok olyan ártatlan, mint aminek kinézek. - Az Akadémián lehetséges. Akikkel beszélgettem, mind segítőkészek voltak, valószínűleg már plakátkészítésen jár a fejük, nem tudom. Szóval minden bizonnyal azt se bánják, ha ott lépünk fel. Ez volt az elképzelésed, nem? Vagy a főtér? - annyira összekavarodtak a fejemben a gondolatok, hogy már nem is emlékszem pontosan.
Ki tudja, lehet, hogy a dicsérete annyira zavarba ejtett, hogy zöldeket beszélek. Azon, hogy nem lazulhat, csak bólogatok, és halkan nevetek magamban, megint összeborzolva a haját.
- De, még lazíthatsz, bár kevesebbet. A darabot megtaláljuk a könyvtárban, hozzáadunk, elveszünk, ha nem teljesen jó a kidolgozása - elgondolkodom, hogy jó ötlet e az emberektől kéregetni, hogy mi felesleges és mi nem. Beleeszek a fagyimba, és kissé beüt az agyfagyás, a fejemhez is kapok, mert még nem vagyok hozzászokva az első falatok után. De ezzel eszembe is jut a megoldás.
- Ó, hát persze! Van egy unokaöcsém, Daiki, neki és a családjának vannak felesleges dolgai, azokat elvihetnénk. Valamint a nagyapó barkácsolgat, így besegíthet, a nagymamám pedig - mint ahogy a legtöbb idős -, szeret varrni. Úgyhogy a jelmezek miatt nem kell aggódni, azokat én is megcsinálom. Csak tudnom kell, hogy körülbelül hány gyerek van, aki szerepet kapna. Bár ez még a darabtól is függ - érdekes, hogy a nagyszüleimet is belevonom, de szerintem nem kell tőlük tartani. Ha a nagyapót vesszük figyelembe, akkor ő most éli fiatalkorát, rá se lehet ismerni.
Valószínűleg, ha megemlíteném neki, hogy kellene egy kis segítség, azt mondaná, hogy "rendben van, csak a szakállamat ne keverjétek bele".

Sai Pént. Aug. 09 2013, 01:37

- Kíváncsi lennék egy-egy ilyen csínyre - kuncog fel cinkos kacsontással, bár van egy olyan érzése, ez látszik az ábrázatán, hogy ő még nem ítélné feltétlen csínynek, legalább is nem hisz ebben, amit te már annak mesélnél el neki. De nem is ez a lényeg, hiszen tovább folytatod a gondolatot, és azonnal szükségét érzi, hoyg eloszlasson egy tévhitet benned.
- Nem, nem, az akadémia csodálatos hely! Gondolj bele, sokkal hitelesebb, mintha csak úgy valahol, mint ahogy én terveztem gondolatban, eleve lemondva a támogatásról, nekiállunk a forgatagban előadást tartani. Sokkal hitelesebb a vendégek számára, és talán emiatt aki eljön, az legalább tényleg adakozni kíván, illetve hát a gyerekeknek is biztos nagyobb élmény. Gondolj csak bele, az akadémián igazi színpad van, hátul öltözőnek lehet használni bármelyik termet, ez már majdnem olyan, mintha igazi színházban lépnének fel. Biztos nagyon fogják élvezni! - már látja is maga előtt az egészet, az biztos, mert úgy csillog a szeme. Érdekes, hogy ehhez képest alapvetően inkább csak az álmodozások embere volt eddig, és te voltál az a "jobb kéz", aki elintézte az eddigieket, aki szárnyakat adhat a fantáziáinak, megvalósítva azokat, elhitetve még vele, is, hogy az, amit kigondol, nemcsak jó és szép, de megvalósítható is.
Főleg ilyen érzése támadhat, mikor felveted, hogy a rokonaid biztosan segítenének az ügynek szintén.
- Ez olyan hihetetlen - dől is hátra a sok rázúduló jó szerencse súlya alatt. - És én még el akartalak zavarni, mikor először követni kezdtél, mert azt hittem, ki akarsz oktatni, mint a többi nagyokos! - kuncog fel az első benyomása felelevenítésére. Majd visszatér a tárgyhoz, lelkes, ugyanakkor immáron nyugodt mosollyal, mint amikor az ember feldolgozza a "sokkot", hogy igen is megvalósíthatja az álmát, mert van mellette valaki, aki segít neki, és ez megnyugvással tölti el, amelynek köszönhetően sokkal praktikusabban és kiegyensúlyozottabban tud a lényegre koncentrálni, megérezve a "semmi sem lehetetlen" ízét. - Igazán hálás lennék mind az unokaöcséd családjának, mint a nagyszüleidnek, ha valóban tudnának nekünk segíteni. De hogy ők hatékonyak lehessenek, és legyen esélyük valóban nagyszerű dolgot kreálni az elképzeléseinknek megfelelően, kell valami elképzelés. Szerinted - hajol közelebb bizalmasan, valóban; igaz, ez eddig is jellemző volt rá, de most valahogy még komolyabb, még őszintébb ez a gesztus; kíváncsian a véleményedre, tőled várva a megerősítést, a választ a tétova kérdésekre, a mozdulatot, hogy rámutass az útra, amelyen szerinted végig kellene mennie. - mégis milyen jellegű darab legyen? Miről szóljon úgy nagy általánosságban? Legyen inkább valami könnyed, amin szórakozik, aki eljön, vagy legyen inkább valami drámai, hátha megfacsarja a szíveket? Történelmi legyen, vagy játszódjon napjainkban? Inkább fiú vagy inkább lány álljon a főszerepben, ki érinti meg jobban a közönséget, egyáltalán szerinted milyen közönség várható? Inkább unatkozó háziasszonyok pár szerencsétlen sorsú férjjel, akit elrángatnak, vagy gyerekek és felnőttek vegyesen? - olyan bonyolult dolog valami jó, igazán ütős darabot választani, mikor ennyi minden befolyásolhatja a választást.

**Sasaki Haru** Vas. Aug. 11 2013, 22:56

Kijelentésére grimaszolok (kiöltöm a nyelvem), majd persze vele együtt nevetek, elvégre nem olyan fontos most a csíny, így hagyom is a témát. Hosszabb beszélgetésnek néznénk elébe, hogyha kiteregetném, hogy mivel vicceltük meg a senseit. A következőekben csak bólintok, igazat adva neki, hiszen tényleg úgy érezhetik magukat majd, mintha a színfal mögött lennének. Ezeket az öltözőket kialakítjuk mi nekik, és segítünk nekik felöltözni.
A felnőttek is jobban kapóak az Akadémiára, mint a főtérre, mert ez a szó többet mond el.
- Nem csak ők fogják élvezni - vigyorgok. Már belegondoltam abba a képbe, hogy mi tanítjuk meg nekik a kiválasztandó darabot, s közben önfeledten nevetünk a legapróbb dolgoknak is örülve.
- Erre mondják, hogy ne ítélj külső alapján, amíg nem tudod, mi lapul mögötte. Bár nem hiszem, hogy olyan túlokosnak nézek ki, aki bárkit is ki akarna oktatni - gondolkodok el. Erre még nem is gondoltam, hogy én akárkit is kioktassak, maximum az unokaöcsémet, de ő teljesen más tészta. - De örülök neki, hogy végül nem küldtél el az isten háta mögé - mosolygok. Figyelek, s közben bólogatok, amikor azt mondja, hogy nagyszerű dolgot kell kreálni, és elképzeléseket szövögetni. Ez olyan, mintha valamilyen barátunk háta mögött titkosan tervet szőnénk együtt, hogy hogyan vicceljük meg, vagy hasonló.
Kérdéseket tesz fel, ami beindítja bennem a fantáziát. Hogy eddig miért is nem tettem én fel magamnak ezeket a kérdéseket!
- Tudod mi lesz a legjobb? Kezdjük az elején: tökéletes lenne, ha a főszereplő egy testvérpár lenne. Egy fiú és egy lány. Tegyünk egyenlőséget a nemek között...köhm - szakítom félbe magam, de folytatom is. - Hogy megfogja a közönséget, legyen olyan, amin egyszerre nevetnek és sírnak is. Könnyed, de mégis szívszorító. Drámaian vicces, ami egyszerre tragédiát is hordoz magában, és reményeket. Hitessük el a közönséggel, hogy semmi baj nincs, de a végén mégis ott a nagy bumm, a bekövetkezendő attrakció, a tetőpont. Az egyes jeleneteket külön-külön kell kidolgozni, jól megmunkálni, meríthetünk a valós életből is, és azt belegyúrjuk egy mesébe. Legyen hihetetlen, de hihető - már el is képzeltem magam előtt a felállást, de nem akarok előre inni a medve bőrére.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy jobban a gondolataimba mélyedjek... amikor fiatalabb voltam, egyszerű könnyedséggel kitaláltam olyan történeteket, amikről még én sem hiszem el, hogy valóban az én fejemből pattantak ki.
- Ha engem kérdezel, szerintem vegyesen fognak jönni. Ha az embereknek van egy kis érdeklődésük a színház iránt, akkor általában a pénzesebbek járnak színházba, akik kedvelik az eleganciát. A gyerekes családok mindenképpen, hiszen a velünk egykorúak biztosan elrángatják majd szüleiket, aztán továbbmegy a hír mindenki között. Ilyenek miatt nem aggódom, szerintem bőven lesz nézettség, és garantált lesz a célod is - részemről kivégeztem ezt a részét, ahogyan a fagylaltomat is leküldtem a "pokol tátongó bugyrába".
- Nem is kell nekünk elmenni a könyvtárba! Aludjunk rá egyet, vagy... van még a mai napból elég hátra. Mondjuk menjünk el egy csendes környékre a természetben, ahol szabadon és nyugodtan tudunk gondolkodni, valami biztosan az eszembe fog jutni. Gyakorlatilag már a felével meg is vagyok a válaszaimból körvonalazódva. Ketten pedig összerakjuk. Nos? - semmi kedvem nem volt várni másnapig, ugyanis mindent most kellett elintézni, hogy legyen idő a többire. A mai nap folyamán, amint hazaérek, még kikérdezem a családomat, hogy ők hajlandóak e segíteni, amire a válasz minden bizonnyal igen lesz, aztán holnaptól neki is láthatunk az elképzeléseinknek. Szóval, ezért is ajánlottam fel a csendesebb környék lehetőségét...hmmm, frissesség az elmének!

Sai Pént. Aug. 30 2013, 01:05

[Haru]

A fiú csak lelkesen bólogat a történetjellemzésedre, majd egyre inkább, ahogy halmozódnak a jelzők, gondolkodóba esik, mert azon kezd járni az agya, hogy létezik-e egyáltalán ilyen sztori, bár biztos létezik, de hogy ő nem olvasott ilyet, az is biztos, főleg mert fiú, nem szereti a drámát, de annál inkább a hőstetteket, a tipikus meséket a jók győzelméről, akik felmagasztalódnak az égig, és a gonosz bukásáról, aki meg természetesen elnyeri méltó büntetését, de nagyjából ennyi. Amikor meg szóba jöhetett volna már a dráma, mert elég érett lett volna talán, hogy értse, talált igazi drámát, nem volt szükség a könyvbeliekre. Ám ahogy tovább lovallod magad a dolgokba, és felajánlod, hogy majd te kitalálod, bólogatni kezd megkönnyebbültebb arcot vágva.
- Nem is gondoltam, hogy ilyesmihez is értesz, bár tény, a lányok biztos több ilyesmit is olvasnak, értenek hozzá, mit kívána műfaj - nevetgél kissé zavarban, hiszen ő a nagy férfi, mégis eddig kb semmit nem ő intézett, ő csak megálmodta. Ezért magában el is határozza, erről tanúskodhat egy rövid pillanatra ökölbe szoruló keze, hogy a "fiúsabb" dolgoknál már igenis bele fog húzni a dolgokba, majd mivel ő is elpusztította a rendelését, feláll, hogy nekiindulhassatok rendületlenül.
- Mennyire laksz messze? Csak mert ha ki akarod ötleni - nem véletlenül ragozta így a dolgokat - a történetet, lehet, szükség lesz papírra és tollra, esetleg ceruzára, hogy lejegyezzük, gondolom én - elvégre nem ért ő ehhez, ez látszik is abból, hogy elgondolkodik a dolgon. - Vagy csak a vázat találod ki, a többit meg megfogalmazzuk mondjuk az elkövetkezendő héten. Csak mert nem hangzik kis munkának, sosem írtam egy betűt se, ha muszáj volt, se - túloz egy kicsit, érzékeltetve antitalentumát ezen a területen.

**Sasaki Haru** Pént. Szept. 13 2013, 19:06

//Először is bocsi, hogy megkésve írok, de már megkezdődtek a sulis éveim, és nincs időm meghalni se. Very Happy

Valamint olvastam a hírekben, hogy mi történt... minden bizonnyal ezt is fogod itt olvasni: sok sikert a továbbiakban! Smile

//

Nézek rá, mert látom rajta, hogy zavarában nem tud mit mondani. Valahogy éreztem, hogy ezzel a sok jelzővel, történetjellemzéssel majd összezavarom, ugyanis nem egyszer adódott olyan alkalom, hogy vagy nem tudtam magam kifejezni érthetően, vagy pedig annyira túlhalmoztam mindent, hogy tényleg lehetetlen volt megérteni. Így hát nem csodálom... az lenne a nagy csoda, ha valójában értené.
- Tulajdonképpen első alkalommal teszek ilyet, bár az bizonyos, hogy nagy mesemondó lennék köszönhetően nagyapámnak. Olyan lehetetleneket talál ki, hogy olykor hihetőek, az ő meséin nőttem fel - ami teljes egészében igaz. Mikor kicsi voltam, nem volt olyan estém, hogy ő ne mesélt volna nekem csak úgy hobbiból, vagy egy nehéz éjszaka folyamán, amikor nem tudtam elaludni.
- Ne aggódj, biztos vagyok benne, hogy a feladat oroszlánrésze neked jut, és azt tökéletesen fogod kivitelezni - mosolygok rá bátorítóan, hiszen biztos, hogy azon morfondírozik, hogy eddig semmit sem tudott megvalósítani mindabból, amit ő elképzelt, vagy legalábbis ezt tudom leolvasni a most határozott tekintetéből.
- Akkor azt mondod, hogy menjünk el hozzám tollért és papírért? Teljesen egyetértek ezzel, egyúttal meg is tudom kérdezni nagyapám, hogy segítene e - az ötlettől fellelkesülve átkarolom Higét amolyan kislányos módra, megfeledkezve magamról, de most mondhatom azt, hogy kiélem gyerekkorom, amíg tehetem.
- Tulajdonképpen nem lakok olyan messze. Ha lassan haladok, akkor kevesebb, mint tíz perc alatt ott vagyunk, de ha gyorsabb tempóban, akkor öt - bár ahogy most szedjük lábainkat, úgy tűnik, megjárjuk öt perc alatt is. Közben rámosolygok Higére, hogy ne aggódjon, a nagyszüleim igazán rendesek, sőt, eléggé viccesek is, így inkább csak zavarba hozzák az embert, minthogy kipenderítenék a házból.
Idővel meg is érkezünk, és beinvitálom vendégem arra buzdítva, hogy érezze magát otthon, nem kell félnie, azt néz meg, amit akar.
- Nagyapó! - kiáltok, bár hallom az egyik szobából kiszűrődő hangját, ahogy motyog valamit.
- Mi az? Hoztál valami kence-ficét a szakállamra? - tessék, akárhányszor kilépek az ajtón, mindig azt hiszi, hogy egy szép napon majd megint olyan hosszúra tudom növeszteni a szakállát, mint amilyen volt.
- Nem, most nem erről van szó - jegyzem meg, majd egy totyogó, idős bácsikát lehet megpillantani az ajtóban, akin bár annyira nem látszik, hogy olyan idős, hiszen eléggé jól tartja magát. Még mindig olyan, mint egy nagyranőtt gyermek. Ahogy kiér, meglátja társam, Higét is, majd meglepettség ül ki az arcára.
- Máris meg akarsz házasodni, Haru? - kérdésére homlokomra csapok... hogy lehet ilyeneket kérdezni...
- Nem, ahhoz még fiatal vagyok! Ő itt Hige - mutatom be neki, nagyapó pedig megborzolja Hige haját köszöntésképp.
- Szervusz, fiam. Mint látod, én már nem vagyok mai kecske, de a szemem még a helyén van - érti ezt arra, hogy meg tudja még különböztetni a nemeket... vagy legalábbis az én szemszögemből erre értheti, közben ki tudja, hogy mi lappang a tudálékos elméjében.
- Arról lenne szó, hogy egy ilyen... hogy is mondjam... jótékonysági rendezvényt tartunk majd az akadémián, amihez már kértem segítséget az akadémia tanáraitól, viszont kellene a te és a nagyanyó segítsége is. Ha tudnál esetleg barkácsolni egy-két dolgot, és nagyanyó pedig varrni a gyerekekre, akkor nagyon hálásak lennénk - nézek rá kiskutyaszemekkel, bár tudom, hogy erre semmi szükség, hiszen mindig segített és segít, ha bajban vagyok, vagy szükségem van valamire.
- Persze, persze, lelkem, majd szólok a vén csirkének, most nincs itthon - bólogat hevesen.
- Remek. Akkor mi megyünk is, ha nem gond - elvonulok egy tollért, meg papírért, hogy majd megírjuk a vázlatot, közben nagyapám is visszavonul a szobájába. Amint megbeszéljük Higével, hogy mire is lenne szükségünk barkácsolás terén, majd este átadom az információkat a nagyapónak. A toll és papír meg is lenne az egyk fiókból.
- Akkor mehetünk is - mutatom fel a megszerzett dolgokat, majd el is indulunk vissza a szabadba, ahol az elmém megvilágosodhat, s valószínűleg nem csak az enyém.
- Egyébként akármikor visszajöhetsz hozzánk, ha csak egy kis társaságra vágysz, vagy bármire szükséged van... mi szeretünk adni.

Sai Szomb. Nov. 02 2013, 01:08

//bocsánat a nagy kiesésért, történt kismillió dolog az életben, még mindig alig tudom feldolgozni xD Viszont picit gonosz mód felgyorsítom a dolgokat, hogy hamarabb szabadulj tőlem, és végre aktívabb emberrel tudj kalandozni//

A fiú csak követ, be az otthonodba, s bár már ekkor egy picit zavart, mert hát azért mégis csak egy számára tök idegen helyre lép be, ekkor még kifejezetten virgoncnak tűnik, egészen addig, míg nagyapád meg nem jelenve felteszi házasulandós kérdését, mert ekkor bizony elpirul, hogy még inkább elvörösödjön, mikor arra utal, hogy még jól látja ám, amit látni vél. Hogy ezzel leleplezték volna, vagy csak maga a szituáció, a hajba túrás és egyebek váltottak-e ki belőle ilyen reakciókat, nem tudva helyén kezelni a dolgot hirtelenjében, az már jó kérdés. Viszont szinte fellélegzik, ahogy felszerelkezve visszaléptek a szabadba. Az ötletelés napestig tart, ahogy alakul a történet, majd tovább, napokon keresztül, miközben egyre inkább összebarátkoztok, megismerve egymást, a gondolataitokat, ahogy belekeveredhetsz a kis fogadott "családjába", mikor megkezdődnek a próbák, s az előadás szépen lassan egybe áll sokatok komoly és megfeszített, ugyanakkor sok-sok szórakoztató és boldog perccel teli munkája eredményeképp.

Az idő rohamtempóban szalad, s arra kell eszmélnetek, hogy már az előadásért magáért izgulhattok, miközben minden gyerekre próbáljátok ráimádkozni a jelmezt. Miközben épp egy lányka haját tűzögeted, megakad a szemed Higén, a függönyön kívülre kandikál egy pillanatra, majd egész testében megfeszülve válik még idegesebbé, ha lehet,mondhatni mindenki helyett lámpalázasan.
- Még 10 perc - kiáltja el magát mégis próbálva játszani a határozott nyugalmat, hogy senki ne pánikoljon körülötte nála jobban, mert tuti nem tudná kezelni végül.

**Sasaki Haru** Szomb. Nov. 02 2013, 21:54

//Semmi baj, tudok mindenről, és türelmesen vártam soromra. Very Happy

//

Elmosolyodtam, amikor kiléptünk az ajtón arra gondolva, hogy Hige hogy elpirult. A napjaink következő részeit azzal töltöttük, hogy kiagyaljuk, hogy miről szóljon a darab, mindeközben megismertük egymást is, jóbarátok lettünk, s egy jót szórakoztunk egymáson. Volt elég idő arra, hogy közben nagymamám megvarrja a jelmezeket a segítségemmel, nagypapi kölcsönadjon pár felesleges kelléket, vagy elkészítsen párat, ami számunkra nagyonis szükséges, valamint Daiki, az unokaöcsém segítségére is számíthattunk, ugyanis ők is kölcsönadtak pár felesleges dolgot.
A darabot végül megírtuk, jól begyakoroltattuk a gyerekekkel, végül oda jutottunk, hogy szinte majdnem mindenki főszereplő lett: tragikomikum lett belőle, s be kell vallani, hogy egész jól sikerült.

A függöny mögött mindenki. Egy-két ideges arc, ugyanakkor nevetések törik meg a csendet. De mégis, Hige az, aki a legidegesebbnek tűnik, ahogy előbújik a függöny mögül, ugyanis eddig még az arcát sem láthattam. Valószínű, hogy próbálta rejtegetni ezt az ideges arcot. Elmosolyodok, ahogy felém fordul, és bejelenti, hogy mennyi időnk van még hátra. Nem vészes ez az idő. Azokat a gyerekeket, akik idegeskedtek, valamilyen szinten lenyugtattam, hogy mindez csak egy játék, olyan, mint maga az élet, csak itt nem megy minden élesben, hiszen az élet maga is egy nagy színpad. Megigazítom a kislány ruháját, és gyengéden megcsípem arcát, majd felállok és odasétálok Higéhez.
- Ne mutasd ennyire, hogy izgulsz, mert akkor hogy mutatsz nekik példát? - biccentek oldalra a gyerekekre.
- Neked kell a legmagabiztosabbnak lenned. Na, fel a fejjel - egy puszit adok az arcára, majd megölelem, hogy próbáljam ezt az izgatottságot megszüntetni benne. Amikor elengedem, az ő ruháját is megigazítom, elvégre a színpadra nekünk is fel kell majd menni, ha tudni akarják, ki írta a drámát és kik azok, akik betanították, és mindezt kezdeményezték.

Sai Hétf. Nov. 11 2013, 12:08

[Haru]

A fiú zavarba jön, hogy leleplezték, és talán ettől, talán a puszitól kissé kipirulva vakarja meg a tarkóját.
- Ennyire látszik? Pedig igyekeztem leplezni, ezek szerint nem nagy sikerrel - állapítja meg felemás vigyorral. Aztán egy jó nagyot sóhajt.
- Jó sokan vannak, nem gondoltam volna... Még szerencse, hogy nem nekem kell szerepelni - kuncorászik. - Eléggé ciki lenne, hogy én, akinek simán van arca minden csínyhez, berezel az első monológ alatt, ahogy a közönségre néz - mondata végére befejezi végre a tarkóvakargatást, majd újabb nagy levegő kifújása után kissé bátortalanul indítva, de a végére egész határozottá "növesztve" a mozdulatot, karolja át a két vállad, "megtámaszkodva" rajtad. - Még szerencse, hogy te itt vagy nekem - dönti még a fejét is a tiédnek.
Aztán mintha észbe kapna, ismét kiegyenesedik, bár a sajnálkozás kiül az arcára, na nem téged sajnál, hanem azt, hogy a helyzetet el kell szalasztania.
- Ideje elfoglalnunk a helyünk, most már tényleg hamarosan kezdünk - nem klép azonban el, hanem megfogja a kezed, tartva, de talán picit kapaszkodva is. - Gyerünk, nyissuk meg a ma esti gálaműsort! - mosolyog rád egy picit pimaszul kiöltve a nyelvét, amellyel vicces kontrasztban van a lámpaláztól sápadtá váló arca.

**Sasaki Haru** Szomb. Nov. 16 2013, 22:47

Egy ideig megmosolygom, hogy ennyire lámpalázas és hangot ad neki... vagy legalábbis ezt kimutatja. Érdekes, hogy nem tudna fellépni nagy közönség előtt, ugyanis ha visszagondolok arra, amikor macska képében megjelent, egy egész falu előtt szinte "drámázott", ahogy a nagy családjáért küzdött. Persze ez kedves gesztus volt tőle.
A következő lépése kicsit engem is meglepett, amikor azt mondta, hogy szerencse, hogy itt vagyok neki, ráadásul az eddigiekhez képest közelebb került hozzám, ami egy láncreakciót indított be a gondolataimban, de ezeket inkább elhessegettem és arra figyeltem, hogy nem sokára ki kell lépnem a színpadra. Hála nagyapónak, nem vagyok lámpalázas, mert a meséinek és a viselkedésének köszönhetően egyszerűen ki tudok lépni a nagytömeg elé és beszélni. Így hát ahogy Hige megragadta a kezem, én biztatóan megszorítottam, hogy ezzel tulajdonképpen fel is hívjam magamra a figyelmét, és felé küldhessek egy ugyanilyen biztató mosolyt.
- Nyugi, nem hagylak el, itt leszek melletted. Nézz a tömegre, de ne láss semmit - ez a legjobb módszer a lámpaláz legyőzésére. Mikor nézünk, de nem látunk. Még várok egy picit, hogy valamennyire összeszedje magát, aztán széthúzom a függönyt és kilépek előre a színpadra, mellettem Higével.
- Köszöntjük kedves vendégeinket! Örömünkre szolgál, hogy ma este ennyien megjelentek ezen a kis rendezvényen. Nagyon sokat dolgoztunk vele, hogy betanítsuk a tőlünk kisebb gyerekeknek. Minden, amit itt látnak, az a szülők és a mi kezünk munkája, valamint szeretnénk megköszönni az Akadémia tanárainak, hogy segítettek a darabot színpadra vinni, a plakátokat elkészíteni.Másrészt önöknek is, hogy szíveskedtek megjelenni, különben nem lenne kinek előadni a darabot - mosolyogtam, ahogy azt tőlem már megszokhatták, hogy ezzel egy kis mosolyt csaljak a vendégek arcára. Közben megszorítom Hige kezét - mivel még mindig fogom -, hogy mondjon ő is valamit, amit szeretne, legyen övé a végszó, nyissa meg a kis színházat.

Sai Pént. Nov. 22 2013, 15:11

Egyértelműen te irányítod az eseményeket, de azt is érezheted, hogy míg melletted áll, és fogja a kezed, lényegesen sokat javul az állapota, és kis jóindulattal ráfogható, hogy már egész értelmes színe van a sok sápadtság után, s bár picit erősebb lesz a szorítása, ahogy a függöny feltárul, hősies derekassággal halad melletted, majd hallgatja, amit mondasz megnyitó gyanánt. De ahogy nonverbálisan jelzed, hogy átadod a szót, nagyon halkan, csak számodra hallhatóan felnyikkan, de összeszedi magát, és elhatározott ábrázatot öltve magára, megszólal.
- Nem is szeretnénk tovább húzni az időt, kezdődjék az előadás - zárja baromi rövidre a saját szerepét, hogy leindulhasson a színpadról, mert míg a közönség elé inkább te vonszoltad erős túlzással, lefelé szinte szalad megkönnyebbülten, hogy az első sorban elfoglalhassátok foglalt helyeteket, és felkészülhessen arra, hogy súgjon, ha valamelyik gyerkőc elakad. A darab pedig intésre egy kis zenebejátszással meg is kezdődik.

Már jócskán a darab közepe felé jártok, elmondható, hogy amennyit a közönségből lehet érzékelni, élvezik az előadást, a gyermekek pedig ügyesek és bájosak. A nagy robaj sem tűnik fel senkinek, hiszen beleillik a műsorba, csak ti néztek össze, mert ti pontosan tudjátok, hogy ilyesminek semi, de semmi helye nem lenne az előadásban, a gyerekek is kissé megszeppennek, ennek ellenére ügyesen folytatják tovább.
- Megnézem, mi ez... - kezdene bele Hige a tájékoztatásodba, mikor még közelebbről érkezik a robaj és robbanás hangja, és mintha kiáltások is csatlakoznának hozzá. Már nem lehet kétség egyikőtökben sem, valami nincs rendjén, de mielőtt bármit tehetnétek, a terem teteje beomlok egy hatalmas részen újabb dörrenés közepette, s csak arra eszmélhetsz fel, hogy Hige feletted, testével védelmezve, hátán hatalmas adag törmelég és plafondarabok, a feje pedig vérzik.
De most nincs megijedve, most nem lámpalázas, ellentmondást nem tűrve kiált rád: - Siess! Mássz ki! Nézd meg a gyerekeket! Én a többit kezelem valahogy! - a valahogy esetlegessége volt a leghihetőbb a magabiztosságából, mert jó eséllyel csak azért tartja még magát a törmelék alatt, mert ott vagy, hogy utána hogy jöhetne ki alóla, az érdekes kérdés, ráadásul azzal a ténnyel is törődnötök kell, hogy azűrzavar nemcsak a bentiek sikoltozása és nyöszörgése, valamint a józanabbak utasításai, kiáltásai miatt lett közelebib, valóban közelebb ért valami "vihar".

**Sasaki Haru** Szomb. Nov. 30 2013, 18:33

Ezt szépen lezárta, könnyedén. De nem húztam én sem tovább az időt, hanem elfoglaltam az engem megillető helyemet, s onnan figyeltem, hogy hogyan sikerült kiviteleznünk a darabot. Most minden élesben megy, a gyerekek pedig bátran indítanak, ahogy azt megbeszéltük. Hála istennek, sikerült oldani bennük az előadás előtt a feszültséget. Mellettem Hige még idegesnek tűnt, majd ahogy egyre inkább közeledtünk a darab közepe felé, ő is feloldódott, s élvezte a játékot, amit a gyerekek hitelesen adtak elő. Szemmel láthatóan és hallva a közönségnek is megnyerte a tetszését, s engem pedig azonnal büszkeség tölt el, hiszen egyrészt ilyen csodálatos gyerekekkel dolgozhattam együtt, másrészt olyan ügyesek, hogy az valami ennivaló.
Történt azonban valami, ami nem illett bele a színdarabba. Egy ideig még tűrtem is, de amikor már egyre hangosabb volt, valami figyelmeztetett, hogy rossz fog történni. A következő pillanatban lehunytam a szemem, és magam elé tartottam a kezem. Amikor kinyitottam, Hige fölöttem tartotta magát, ahogyan egy törmeléket is. Kissé megijedtem; egyrészt azért, mert észrevettem, ahogy Hige arcáról vér folyik le, másrészt aggódtam a gyerekekért. Társam utasított, hogy nézzem meg őket, hogy rendben vannak e, ő majd megoldja a továbbiakat. Egy darabig haboztam, nem akartam itthagyni, de erőt vettem magamon, majd kimásztam.
- Mindjárt visszajövök! - vagy legalábbis úgy terveztem, hogy segítek, vagy hasonló. Remélem, hogy nem lesz semmi baja.
Futottam a gyerekekhez, ők pedig ahogy megláttak, mindannyian hozzám siettek. Próbáltam őket valami biztonságosabb helyre terelni, s közben segíteni az időseknek is, s reménykedtem, hogy nem csak mi vagyunk itt, akik tudunk valamit kezdeni a helyzettel.
Ahogy a kicsiket egy biztonságosabb helyre vittem, siettem is vissza Higéhez, hogyha még nem jött volna ki, akkor most a segítségére legyek.

Sai Csüt. Dec. 05 2013, 15:13

Bár nagy a riadalom és az általános káosz csak ráerősít erre, sikerül eljutnod a teljesen halálra rémült gyerkőcökig, és főleg az iskola alkalmazottainak segítsége közepette sikerül is biztonságba terelgetni őket, s bár látod, hogy közöttük is akadnak sérültek, szerencsére komolyabban senkinek nem esett bántódása, legalábbis a gyerekeknek nem, mert ahogy a színpadról visszafordultál a nézőtér felé, a pokol pillantott vissza rád. A tető egy nagyobb részen beszakadt, és a fél közönséget maga alá temette, s bár akadtak, akik vérző fejjel, kifordult kézzel vagy épp rendellenesen csavarodó lábbal, de kimásztak a törmelék alól, mások pedig alá ragadva sírtak vagy ordítottak a fájdalomtól, akadt olyan szívszorító látvány is elég, amelynek főszereplője egy-egy nyugodtan és élettelenül fekvő kéz, láb, vagy épp vérdíszbe öltözött, ürességbe meredő tekintet volt.
A vér és a friss halál illata, képe, zajai és azok mögött megbújó csendessége mélyen az érzékeidbe égett, miközben tekinteted őt kereste, aki már nem a törmelék alatt volt, hanem tántorogva bár, de másodmagával - bizonyára társa menthette ki őt is a törmelékek alól - egy harmadik alakot igyekeznek kiszabadítani.
Nem gondolkodtál, máris ott termettél te is segíteni, hogy hamarosan a kiemelt embert, aki eszméleténél volt, az egyik menekülő nyakába akasszátok, útbaigazítva, merre talál jó eséllyel még biztonságos kijárót, s míg a következő bajbajutotthoz siettetek, Hige sápadtan, vértől mocskosan pillantott rád, tájékoztatva a helyzetről.
- Valami S szintű bűnöző szabadult ki állítólag az őrizetből, én nem ismerem, de a Raikage már felvette vele a harcot odakinn, az a dolgunk, hogy próbáljunk meg mindenkit biztonságba helyezni!
Ám a következő pillanatban ismét megremegett még a talaj is alattatok, s elvesztve az egyensúlyt, elvágódtatok, szerencsére nem kapva, csak az apróbb törmelékek szemetéből, miközben riadtan kapaszkodtatok egymásba. A rengés elmúltával csak lassan ocsúdott a helyzet, s bár már rég elengedhetett volna, Hige még mindig szorított, ölelt erősen, mélyen elpirulva, de végül határozottan, mondhatni belső elszántság nyugalmával pillantott rád.
- Bocsáss meg, de ha most meghalok esetleg, egy örökkévalóságon át átkoznám magam a túlvilágon - súgja, majd fürge mozdulattal hajol közelebb, hogy mit sem törődve az egész világgal, mégha összeomlik is, ajkai az ajkaidra tapadhassanak lágy, mégis szenvedélyesen forró csókra invitálva.

* * *

A falu borzalmas állapotban volt azon a részen, ahol egy nappal korábban az előadást tartottátok épp. A vidámságra most a szomorúság, félelem és gyász ködfelhői borultak. Te túlélted, s bár karodon és oldaladon kötés, még mindig szerencsésebb voltál, mint azok közül sokan, akik veled egy légtérben tartózkodtak. Csak mert jótékonykodni akartak, több mint 30-an haltak meg, újabb 8-an szereztek halálos sérüléseket, miközben a többieknek igyekeztek, a falu hű ninjáiként, segíteni és lehetőséget biztosítani a menekülésre. Sebesült pedig, ahogy felnéztél, pedig ez csak egy kisebb osztályteremnek számított: mint a tenger.
A sok borzalom közepette viszont volt egy apró örömpötty is, bár a fejsérülése súlyosabbnak számít, és egy ideig nem kelhet ki az “ágyból”, Hige nagyon is valósan és még élettelibben - lényegében bíborvörösen a zavartól - pillantott fel rád.

/Ehhez tartozó hír a világ történelmében:
Súlyos károk keletkeztek Kumogakure központjában, amely során a kórház mellett több épület is megsérült. A felfordulás hátterében a kiszivárgott információk szerint Orochimaru áll. Kumogakure ismeretlen módon szert tett a Shannin holtnak vélt testére, de a vizsgálatok során a veszélyes, és méltán hírhedt ninja magához tért, és komoly károkat okozott. Az összecsapásokban többen életüket vesztették, és sokan megsérültek. A helyzetet súlyosbítja, hogy a megrongálódott kórházi épület használhatatlanná vált, a betegeket egyelőre ideiglenes szállásokon igyekeznek ellátni. Bár a Raikage felvette a harcot az S szintű shinobival, Orochimaru sikeresen elmenekült, s tartózkodási helye ismeretlen. /

(A játéknak vége, jutalmad: +20 chakra, és ha igényt tartasz rá, Hige, mint NJK. Köszönöm a türelmet és a játékot :3)

**Ayanokoji Takashi** Hétf. Okt. 26 2015, 12:08

// Matuke Hariko //

Zsebre tett kézzel járom már egy ideje Kumogakure kevésbé zsúfolt utcáit valami cél után kutatva. Tudod Dante chuuninként nem a fronton harcolni, kifejezetten bosszantó. Igen tudok róla. Az elmúlt hónapokban is folyamatosan ezt tárgyaltuk, kicsit kezd unalmas lenni. Dante utolsó mondatát csak egy halk sóhajjal nyugtáztam amit körülöttem senki sem hallott. Persze hogy nem hallották hisz alig van ember az utcákon, vagy ha van is az siet valahova. Mindenki tudja hogy a háború házhoz jön, csak idő kérdése. Természetesen akadnak olyan emberek is akik élik mindennapi életüket mint ha mi sem változott volna, legalább is látszatként. Fiúk épp holttestekben gázol vagy már rég halott, esetleg lelki roncs. Pont te mondod, ez jó.
A sétálásomat felváltotta egy gyorsabb tempójú futás és ugrás kombináció, míg el nem értem egy magasabb ház tetejére. Szívtam egy mély levegőt majd lótusz ülésbe helyezkedtem, kapucnimat magamra helyezve. Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam a hazám álláspontján és azon, vajon miért élek és harcolok... De nem változott semmi. Erősebb szeretnék lenni hogy megvédhessem a hazámat, politikai okoktól függetlenül. Háború itt, háború ott, egy biztos pontom mindig kell hogy legyen. A hazám. Másnak valószínűleg a családja lenne a biztos pontja, de nekem ezek híján... Neked nagyobb családod van Taka, nézz körül.
A házról letekintve hirtelen valami meleg érzés fogta el a szívemet, azt hiszem büszkeség. Bele se gondoltam idáig mit értem el, mindig csak arra fókuszáltam mit fogok elérni később, majd ha erősebb és tapasztaltabb leszek. Maximalista szagot érzek. Lehet itt lenne az ideje szusszanni egyet és végre értékelni azt amit eddig letettem a saját asztalomra?
- Hmm... Azt hiszem megérdemlem.
Magam elé mondott szavaim után a lótusz ülést - egy nagy nyújtózkodás után - egy kellemes hátradőlés váltja föl, ami idő múltával akár alvásba is torkollhat.

**Matuke Hariko** Hétf. Okt. 26 2015, 16:05

Ayanokoji Takashi - "Egy újonnan hajtó virágszál"

Igencsak kellemes volt a mai idő egy kényelmes kis sétához a falu utcáin, melyet chuuninunk meg is ejtett, hisz bolond legyen ki kihagyja az év utolsó meleg napjait. Az emberekre a nyugalom látszata ült ki, a jó idő segített mindenkivel kicsit elfeledtetni a háború szörnyűségeit. A szó legszorosabb értelmében béke telepedett az egész falura.

Hősünk az egy magasabb épület tetejére ugrott, melyre egy nagyra nőtt fa vetett tökéletes árnyékot. Tökéletes volt a lazításra, vagy éppen a mély gondolatok rendezéséhez. A falevelek között kelemes napfény szűrődött át, de az árnyékok hébe~hóba játéka nem engedte meg a tetőnek a túlzott meleg kialakulását. Mély gondolatok kavarogtak a fiúban a háborúval és saját magával kapcsolatban, pont olyanok melyek minden shonobi felyében ott motoszkálnak, csak nem adnak hangot neki, de Takashi mégis át tudja magát billenteni aggályain és kellemes melegség árasztotta el őt, azonban hamar észrevette, hogy nem belső melegséget érez hanem, meleg folyadék árasztja el őt, mely a fején érintkezik vele, majd onnan végigfolyik ruháin és végtagjain, teljesen benedvesítve őt ezzel. A chuuninnak meg sem kell vizsgálnia a folyadékot mely a semmiből árasztotta el őt, már csak a szúrós, jellegzetes szagából, sárga színéből és melegségéből rájöhetett, hogy ez bizony nem lehet más mint... azonban még mielőtt bármit is tehetett vagy gondolhatott volna, egy hangos kacagás hallatszott arról a fáról, mely árnyékot vetett az épületre.
- Hahahahah~... Meg is érdemled! Shinobi létedre itt lopod a napot, ahelyett hogy mint mások, felkészülnél a háborúra! - Kiabált a gyerek, majd míg mutatóujjával szemhéját húzta le addig egyetemben nyelvét öltötte ezzel egy tökéletes grimaszt performálva.
A hang tulajdonosa egy gyerek volt, alig lehetett kilenc évesnél több ránézésre. Fehér kabát volt rajta, hátán pedig egy elég súlyosnak tűnő, telepakolt hátizsákot cipelt. >>Katt<< Csak ennyit láttál a fiúból, ugyanis egy nagyobb szökkenéssel leugrott a fáról, majd futásnak eredt. Legszívesebben utánaeredtél volna, azonban még mielőtt te is leugrottál volna az épületről egy női hang ütötte meg a füledet pontosan annak az ellentétes irányából amerre a csínytevő futott.
- Segítség! Valaki segítsen! Kirabolták az üzletemet! Valaki, KÉREM SEGÍTSEN!

//Eldöntheted, hogy mit szeretnél csinálni. A gyerek után futsz vagy a kirabolt nő segítségére sietsz. //

**Ayanokoji Takashi** Kedd Okt. 27 2015, 10:49

Tényleg? Tényleg.
Pillanatok alatt szende pihenésből úgy éreztem, mintha egy komédiába csöppentem volna. Nem tétlenkedek... Bár tény és való hogy felkészülhetnék a háborúra. Akarva-akaratlanul is kitört belőlem egy tipikus öreges, ökölrázós kiabálás a fiú felé.
- Hát már egy csepp tisztelet se jár a shinobiknak?!
De, ott folyik rajtad. Szellemes. Mielőtt még elhatározhattam volna hogy megérdemel a srác egy alapos fejmosást egy kis kokival tarkítva, egy női hangra lettem figyelmes. Segélykiáltás fényes nappal? A tolvajok nem csak este dolgoznak Taka, ennyi sütnivalód még neked is van. Ennyit a kölyökről. Nem leszel valami szép megmentő ilyen állapotban... Alig várom hogy lássam a csaj arcát amikor a segítségére sietsz! Dante vérszívása ellenére is tudtam hogy a hölgyhöz kell sietnem a körülményeket félre téve. Chakrámat felhasználva a shunsin no jutsut alkalmazom és a hang forrása felé sietek. Amint odaérek olyan gyorsan próbálok útbaigazítást kérni tőle amennyire csak lehet, majd a tolvaj irányába sietek hogy megállíthassam. Egy kunait vész esetére bekészítek egyik kezembe, de nem tervezném a használatát. A szagod is elég fegyver, heh.

**Miuri Hitomi** Pént. Ápr. 15 2016, 22:58

A korházból való kiengedésem után szerencsémre nem kellet sokat várnom, hogy újra munkába állhassak. Egy üzenetet kaptam, hogy új csapatba fognak beosztani. Ez nem is csoda, hiszen még genin vagyok, így küldetésekre aligha mehetnék egyedül, ugyanakkor mégis csalódottsággal töltött el a dolog. Nem akartam egy másik csapat tagja lenni. Igazat megvallva soha sem akartam semmi ilyesmihez tartozni, azonban sajnos ez a döntés nem az enyém. Meg is kaptam a levelet, miszerint a kiképzőterepen kell majd találkoznom velük. Nem erőltették meg magukat az üzenet írói, hiszen nem túl sok információ derült ki róluk. Minden, amit tudok, hogy egy fiatal sensei lesz illetve két fiú, akik közül az egyik kardforgató. Ezeket a teljesen felesleges infókat nagyjából a hajamra kenhetem, mivel ugyanezeket első látásra is meg tudom állapítani. Azonban valami igazán idióta indoknál fogva a nevüket, vagy a kinézetükről valamiféle leírást nem tudtak adni. Persze... minek is az? Remélem, hogy a senseiünk valamivel jobb eligazítást kap, mint én. Ilyen apróságokon azonban nem akadtam fent. Ha menni kell, hát menni kell. Az üzenet megkapása után volt nagyjából egy napnyi időm, hogy felkészüljek. Pontosan nem tudhatom, hogy mi vár ránk, azonban nincs túl jó tapasztalatom az egész új csapat első találkozás dologgal. Eszembe jutott, mikor az első helyre bekerültem. Rögtön az elején lévő tesztben elég csúnyán leszerepeltünk, ráadásul minkét társamat én ütöttem ki. Persze ebben jórészt ők voltak a hibásak. Minek állnak az ütésem útjába? Másnap reggel felkeltem, lezuhanyoztam, illetve a szokásos felkelési rituálékat elvégeztem. Kicsit korábban keltem, mint kellet volna, azonban sose voltam az a sokáig alvó típus. Miután mindennel kész voltam volt még egy kis időm, hogy pihenjek, illetve a jelenlegi helyzetemen gondolkodjak. Rossz érzés volt belegondol, hogy ha minden normálisan ment volna a küldetésem során, akkor talán én is chuunin lehetnék most és valami komolyabb küldetésre osztottak volna be. Azonban kár ezen agyalni. Ami megtörtént azon már nem lehet változtatni. Hamar el is jött az idő és én útnak indultam a megadott helyszín felé. Odakint kellemes tavaszi nap volt. Nem volt se túl meleg se túl hideg. Minden pont jó volt. A madarak ciripeltek és a tücskök csiripeltek. Rövid séta után meg is érkeztem a kiképzőterepre. Ismerős hely volt, mivel számtalanszor jártam már itt. Ezek a helyek egész jól megvannak csinálva, mert mindenféle helyzetet lehet szimulálni. Ahogy besétál az ember egy nagy pusztaságot lát maga előtt, de kicsit távolabb erdős rész lett telepítve, máshol sziklás terep van. Ezen felül van egy nagy tó is. Volt csapatommal számtalan alkalommal gyakoroltunk itt, eljátszva különböző szituációkat. Különböző technikákat és stratégiákat gyakoroltunk, tanultunk. A terepre való belépés után egy pár perces séta volt, míg megérkeztem a ténylegesen kijelölt találkozó pontra. Láthatóan még így is korán érkeztem, mivel nem volt még itt senki sem.

Terumi Mei Szomb. Ápr. 16 2016, 22:22

/Hitomi/

Kaptál egy fülest, miszerint új csapatba fognak beosztani. Valóban nem tudhattál meg sokat csapattársaidról, csak azt, hogy két srácról van szó, s hogy egyikőjük jártas a kenjutsuban, valamint hogy a sensei fiatal. De azt sem tudhattad meg, hogy a sensei nő e vagy férfi, vagy hogy mi a nevük, hány évesek, de úgy gondolták, ezek az információk elhanyagolhatóak. Nem kell tudni mindent, hiszen arra való a sensei, hogy segítsen abban, hogy idővel megismerjétek egymást.
A megbeszélt hely a Kiképzőterepek előtt lett kijelölve, ahova te hamarabb érkeztél. A távolból azonban, amint megálltál egy helyben, észreveheted, hogy három alak közeledik feléd. Aki középen áll, alacsonyabb, mint a másik kettő, és ráadásul nő, míg azok, akik őt körbeveszik, nyilván a csapattársaid.
Lassan közelednek, amint eléd érnek, a két srác egy széles vigyort enged meg magának.
- Helló! - köszön vidáman az egyik, fülig érő mosollyal. Szemmel láthatóan már most elnyerted a tetszését, és láthatod rajta, hogy az a fajta típus, akit nehéz lerázni. Ezzel ellenben a másik egy teljesen nyugodt természetű fickó, akinek a hátán ott pihen a katana, s köszönésképp szimplán a kezét emeli, hogy azzal a tempóval le is engedje.
- Szóval te lennél Miuri Hitomi. Én vagyok az új mestered, Kimura Aratani - mosolyodik el.
- Na, srácok, ideje lenne bemutatkozni ahelyett, hogy itt álltok bambán és méricskélitek egymást! - veregeti vállba őket a nő, de elég erősen ahhoz, hogy kicsit előredőljenek a hatására.
- Ishida Daisuke vagyok... Dai...Daisuke... de te akárhogy hívhatsz! - vigyorog rád a százasképű gyerek, aki egész furán néz ki az öltözéke miatt. Nem igazán veti meg az extravagány kinézetet, mert ezekkel a kacatokkal úgy nézhet ki, mint egy karácsonyfa, rögtön észreveszik a tömegben.
- Imai... Hideki... - mutatkozik be a másik, de közben nem is téged néz, hanem a másik srácot. Biztosan már megalkotta a véleményét róla. Az a bökkenő, hogy a két srác unokatestvérek, így tudják egymásról, hogy mi fán terem a család... és azt is, hogy mivel jár az, ha két ellentétes rokon kerül egy csapatba, és versengenek egymással gyerekkoruktól kezdve.
- Hideeee, ne legyél már ennyire lekezelő egy csinos lány társaságában - böki oldalba Dai a másikat, mire az megsimogatja az ütés helyét, majd ölbe teszi a kezét.
- Nem érdekel, felőlem ronda is lehet - válaszára Dai meglepődött. Hideki a fiúkat szeretné talán? Nem így ismerte unokatestvérét, főleg azok után, hogy mindig mindenért versengtek. Talán, ha most elkezdenének a lány után...

A sensei, Aratani
Hideki
Daisuke

**Miuri Hitomi** Vas. Ápr. 17 2016, 09:17

// 190/19 igaz? XD //

Nem kellet szerencsére sokat várnom, míg a mellém beosztott emberek megjelentek. Messziről látni lehetett, hogy jönnek felém. Két fiú és egy náluk alacsonyabb nő tartott egyenest arra a pontra, ahol én álltam. Az egyik srácot nagyjából eltéveszteni se lehetett, mivel öltözéke eléggé kitűnt a tömegből. Enyhe feltűnési viszketegség. Nem épp egy jó ninjára utaló jel, főleg ha a küldetés megköveteli a lopakodást, illetve rejtőzködést. A másik fiúról nehéz igazán véleményt mondani. Öltözködése nem keltet túl nagy feltűnést és elsőre egy nyugodt típusnak tűnt. Köztük egy valamivel idősebb nő, aki minden bizonnyal a sensei lehet. Mikor már megérkeztek a fura ruházatú fiú köszönt először, majd a sensei mutatkozott be.
- Örvendek, Én Miuri Hitomi vagyok - mutatkoztam be.
Ezek után a sensei oldalba bökte a két fiút, hogy nekik is illene közölni a nevüket. Természetesen a vigyorgó srác ragadta meg a kezdeményezést. Hanglejtéséből, és arcából azt vettem le, hogy ő az az igazi levakarhatatlan görcs típus, ráadásul mellé még mondhatni jóképű is, ami önbizalmat is ad neki. Egy átlagos lány lehet, már elolvadt volna, mint a fagyi Sunagakure sivatagában, azonban én közel sem vagyok átlagos. Fapofával néztem végi, ahogy bemutatkozik, majd rögtön választ is adtam neki, bár valószínűleg közel se olyat, mint amire számított.
- Tehát Ishida-san - megszólításom a lehető leghivatalosabb formába történt.
Nem akartam biztatni azzal, hogy a keresztnevén szólítom. A másik srác kicsit nemtörődöm stílusba közölte a nevét. Neki csak bólintottam. Vele úgy néz ki képes leszek együtt dolgozni. Nem beszél feleslegesen és a saját dolgával törődik. A beszélgetés további részét rezzenéstelen arccal figyeltem, majd miután lezajlott a sensei felé fordultam.
- Tehát mi a feladat? Gondolom nem csak pofavizit miatt lettünk összehívva - vágtam rögtön a dolgok közepébe.
Nem szeretek várni, főleg ha az a várakozás felesleges. Kénytelen vagyok itt lenni, mert be lettem osztva, azonban nem szándékozok az új társaimmal enyelegni. Idővel megismerjük egymást, amennyire kell a csapatmunkához, azonban én nem akarok semmi többet ettől a csapattól.

Terumi Mei Pént. Ápr. 29 2016, 22:09

/ Mint az ítélet Very Happy

/

A sensei bólint, ő már nyilván ismert téged, ez nem kétséges, főleg, hogy nyilvántartásban is vagytok, és minden eddigi információt összegyűjtöttek rólatok, nagy az esélye, hogy a sensei elolvasta ezeket. A fiúknak útközben azonban semmit sem mesélt rólad, jobbnak látta, ha megismernek már akkor, amikor szemtől szemben találkozhatnak veled. Ari-sensei (röviden) a két tökfilkót már akadémiás koruk óta ismeri, szóval azóta van velük, mióta csak az eszét tudja - pechére.
Daisuke meglepődik, amikor nem a nevén szólítod, azonban ez nem szegi a kedvét, csak széles mosollyal az arcán tisztázza magában, hogy legalább arra méltattad, hogy megszólítsd. Bárminemű hozzáállást tanúsítasz felé, mindig boldog lesz, mert követhet téged és loholhat utánad, mint egy kutya - legalábbis így gondolja. Mellesleg, annak még jobban örül, hogy unokatestvére csak egy bólintást kapott, így még jobban reménykedve abban, hogy neki több esélye lehet. Világ életükben versenyeztek, a lányoknál mindig Daisuke volt a jobb, ki tudja, miért, azonban harcokban és állóképességben Hideki, ő mindig meg tudta tartani a hidegvérét és nyugodt maradt a legkellemetlenebb helyzetekben is.
- Feladat? - teszi fel kérdését a sensei meglepődve. - A mai nap feladata, hogy kérdéseket teszünk fel egymásnak és válaszolunk rá - mosolyog, persze nem úgy, mint ahogy azt egy anya tenné a gyermekének, hanem kissé sejtelmesen, amiből leszűrheted, hogy nem egyszerű kérdésekről lesz szó, mint például a "mit szeretnél ma vacsorára". Lehet, hogy nem is kérdések lesznek, hanem kijelentések és feladványok, bármi, amiből kiderül, hogy mennyire lehet rátok számítani egy csapatban. A sensei ez alapján fog ítélni.
Megteszi az első lépést, mégpedig azt, hogy arrébb invitál titeket az utcáról, egyenest a kiképzőterep felé, ahol kiválasztva egy nagy fát, leül az árnyékában.
- A csapatmunka csak úgy jöhet létre, ha valamennyit meséltek magatokról. Hideki, kezd te - néz a higgadtabb srác felé, aki nevének kimondása után viszonozza a sensei tekintetét, majd unokatestvérére, végül rád néz.
- Nincs sok mondanivalóm. Itt ez a hülye unokatestvérem, akivel ráadásul egy csapatba is kerültem. Mint az látszik, kenjutsu-használó vagyok leginkább - fejezi be, aztán várják a többiek a csodát, hátha megszólal, de nem így tesz. Csak néz a sensei-re és ő várja, hogy szólítsa a következőt. Daisukére néz ahelyett, hogy megszólalna.
- Kiskoromban sok kisebb balesetem volt, például rám esett a kapu, de apám azt mondta, hogy nem lesz semmi baj, mert nagyon kemény a fejem. Aztán az öcsémmel sokat kergetőztünk, és amikor beszaladt a szobába, rám zárta az ajtót, azt hitte, hogy át tudok rajta menni, de kitörtem az üveget, ami megállt a kezemben. Sokszor voltam a halál árnyékában, de a halál félt tőlem. Szabadidőmben zombikat ölök, azért nem láttok egyet se. Szeretek enni, a délutáni alvást, a küldetéseket, és a szép lányokat, mint Hitomi. Hideki az unokatestvérem, és gyerekkorunk óta mindig versengünk. Az az álmom, hogy hetvenkét szűzzel kerülök a mennybe - hát... oké. Sok mese volt a részéről, olyanok is, amik egyáltalán nem voltak lényegesek és nem is érdekelné az embert. A sensei is csak lesett rá, aztán felnevetett.
- Még egyet is nehéz erre tanítani, nem hogy hetvenkettőt! - de már betudható annak, hogy a senseinek is van humorérzéke. Hideki negatívan bólogatott, hogy hogy lehet ennyire ökör unokatestvére, inkább letagadja.
- Az se baj, ha már nem azok... - suttogja Dai. A sensei legyint, hogy tegyék a témát mélyhűtőbe.
- Hitomi? Rólad nem sokat hallhattunk eddig - néz feléd a sensei. Ő nem fog mesélni, mert nem kenyere. Talán útközben. Egyszer.

Ajánlott tartalom