Kumogakure Utcái

Kagerou épphogy zsebre rakta a kis noteszát és a lány szavai, egyből is kápráztatták. Már sok lánnyal találkozott eddig, de eddig Haru-n kívül egyedül Shiro volt az egyetlen aki ilyen hatással lett volna rá. De ő más esett, hiszen már régebb óta ismerte őt, még ha barátok csak nemrégen lettek. És most, hogy itt tartunk, azóta nem is tudott vele találkozni, amit nagyon sajnált. De abban a pillanatban, nos ez mind olyan semmitmondó kis érzés volt. Sokkal jobban érdekelte ugyanis, az amit a lány mondott, amit megfogalmazott és versbe foglalt. És ez az érzés, csupán egy boldog nevetésben tört ki.


Mosolygott tovább a lányra. Bár még abban a pillanatban is zavarta, hogy a vele szemben álló kunoichi magasabb nála, ennek ellenére ez elhanyagolható ténynek fogta fel annak szemszögéből, hogy a szavak sokkal fontosabb mind olyan ostobaságok, minthogy egy lány testi adottságai. De valakinek a felbukkanása mindent megváltoztatott.
Egy fiatal fiú jelent meg Haru-chan mögött. Csak egy pillanatig nézte a két shinobi-t, majd rohanni kezdett feléjük. Az arca ideges és valahogyan furcsa, mintha féltékeny lett volna és ez a két érzés együttes hatással hozta létre azt, amit agressziónak, vagy inkább annak kiteljesülésének, haragnak nevezünk. Haru csak későn vette észre a futás apró, alig halható neszeit, későn vette észre Kagerou arcát, ahogyan már nem őt nézi, hanem az arca mögött elnézve valami mást. A fiút, aki elsuhant Haru-chan mögött, aki éppen csak akkor nézett hátra, így csak egy pillanatig láthatta őt, mielőtt akcióba nem lendült és már esélye sem maradt arra, hogy közbelépjen.
Az ismeretlen,m fiatalabb és akárhogy is nézzük, sokkalta hevesebb fiú ökölbe szorította a kezét és megpróbált lesújtani Kagerou-ra, aki egyszerűen csak félrelépett. A fiatal pedig, hála a heves vérének, a lendületének és a tapasztalatlanságának, egyszerűen arccal előre zuhant, ahogyan belefutott a genin fiú kitett lábnak. Így egyszerűen csak elgáncsolva őt.
- Nahát, nahát... - nézett le rá.


Nézett le Kagerou, ahogyan a fiatal egyre ingerültebb lett. De ennek, néma pillanatnak hála elég ideje volt Haru-chan-nak is megnézni az orvtámadót, aki nemmás volt, mind azon személy, aki elől menekült idáig. Az unokaöccse Daiki, akinek a szeméből egy könnycsepp csordult k. Biztosan a sebnek hála, ami a kezén éktelenkedett és melyet az esés
közben szerezhetett.
- Nii-chan!- kiáltott hátra váratlanul Haru-nak. - Szóval ezért rázol le mindig... hogy a pasiddal lehess..- kiabálta ingerülten, majd Kagerou nézett- … de miért egy ilyen törpét?

A fiú úgy pattant fel, mind valami kenguru, hiszen egy pillanat alatt máris talpon volt és Haru-chan-ra nézett, akinek az arca először, de mérges volt. De szerencsére nem Kagerou-ra, aki jogosan védte magát, bár a genin fiú érezhette azt is, hogy talán túl lőtt a célon, hiszen a gyerek megsérült, még ha nem is komolyan.
- Mit? Ő nem a... nem a pasim. És ne nevezd törpének! - üvöltötte vele idegesen a kunoichi, amelyen Kagerou csak nevetett, de igazából csak akkor tudatosult benne az, hogy a fiú letörpézte őt. - Bocsáss meg neki, és nekem is. - Kagerou arca pedig eközben folyamatosan elkezdett vörösödni, miközben Haru-chan a fiút kérlelte- Daiki, hazamennél? Légy szíves... - de a fiú kiskutyás tekintette és a lány komoly tekintettének a csatáját Kagerou tette tönkre, ahogyan a vörös arca majdnem kidurrant.
- Mit mondtál rám te másik törpe! -kiáltott rá a fiúra, magára vonva mindkét személy figyelmét.


A szavai közben beletúrt a hajába, ahogyan olyan arcot vágott, mind egy ficsúr, vagy inkább egy olyan személy, aki egy lány és a egy fiú között van. A fürtjei ragyogtak és a tekintette magabiztos volt, de mind a kettő hallgatósága csupán egy apró és fáradt sóhajjal, na ezt már nem hiszem el arckifejezéssel néztek rá.
- De béna vagy...- fejtette ki nyíltan Daiki, ezzel még jobban felhergelve az enka ninját. - És nem megyek sehova Nii-san! Megigérted, hogy játszass ma velem! - mutatott a lányra, de a korábbi sértései ezúttal másképp alakuló fejleményeket hoztak. Mintha Kagerou lenyelte volna ezt a sértést és csak mosolyogva, de ugyanakkor nagyképű arccal nézett le a fiúra, aki bizony kisebb volt nála.
- Tudom, mások nem értik meg a művészetem hatalmát, így azt hogyan várhatnám el egy kisgyerektől...- hajolt le hozzá ahogyan belebámult a fiú szemeibe és vigyorgott. De ez már sok volt a másik gyerkőcnek is. A keze újra ökölbe szorult és megpróbált bemosni egyet a genin-nek, de a támadása újra sikertelenül végződött. Villámgyorsan emelte fel a fejét így Daiki csak a levegőt ütötte szét a fejével. De Haru-chan tekintette kezdte elárulni, hogy még sohase látta ilyen féltékenynek az unokaöccsét, na meg ilyen agresszívnak. - Messze volt kis pajtás! -nevette el magát Kagerou, de abban a pillanatban éles fájdalom járta át a testét. Daiki pontos rúgása ezúttal váratlanul érte őt és a férfiak legérzékenyebb és legbecsesebb kincsét érte el Arca elvörösödött ahogyan nem kapott levegőt és mind egy egyszerű kis zsázsák úgy dőlt el oldalra és hallgathatta Daiki hangos és boldog nevetését.
- Hahahaha... ezt neked! Többet ne merj Nii-sanhoz közeledni törpe...- mely nem tartott soká, mert valaki közbeavatkozott.

Még mindig csak a fejemet fogtam, hogy hogy lehet ennyire egy ökör unokaöcsém! Ilyenkor szoktam azon filozofálni, hogy egyáltalán miért van ő a világon, de akkor igenis szemét lennék. De úgy utálom, mikor játssza a hőst, és mindenki kezét le akarja csapni csak azért, mert velem szóba álltak.
Már csak az tetézte tovább a dolgot, hogy Kagerounak feltűnt, hogy törpének nevezik. Azt hittem, már nem fogja észrevenni, de tévedtem. Egy ilyen megjegyzést gondolom amúgy sem fog elhagyni a füle mellett, ahogy én sem tenném. De mostanában olyan nyugodt vagyok, hogy szinte nem igazán tud sok minden a plafonra taszítani... ritka alkalom, mint ez a mostani eset is, köszönhetően Daikinek.
És még most sem hajlandó itt hagyni. Ígértem neki olyat, hogy én ma játszok vele? Hm, nem emlékszem ilyenre, biztos csak álmodta. De gondolkozzunk csak. Mi az a játék, amivel le tudom rázni? Ráadásul legyen is rá elég időm lerázni... valahová jó messzire elkerülni tőle... ahol nem ér a nyomomban, és nem tudja kiszagolni azt se, hogy merre indultam eredetileg.
De amíg én itt mélázok, ezek addig összeverekednek itt. Én csak nézek, hirtelen még azt se tudom, hogy mit tegyek... csak arra gondolok, hogy Kagerou meg tudja oldani, de ahogy Daikit ismerem, eléggé szeszélyes, hogyha rólam van szó. Esküszöm olyan, mintha a pasim lenne, és mindenkit, aki csak rámnéz, képes lenne megölni a tekintetével.
De belátom azt is, amit most Kagerou mondott, hogy sokan nem értik meg a művészetet. Ha már itt tartunk, főleg Daiki nem... ő még csak a jelentését sem ismeri a rím szónak, vagy egyáltalán annak, ami ahhoz kapcsolódik.
Még mindig csak a fejem fogom, s próbálok szavak nélkül közéjük férkőzni, de Daiki kisugárzása szinte a közelükbe se enged. Mióta lett ilyen agresszív kis maki?
- Fejezzétek már be, fiúk! - kiáltok oda, de kiáltásom semmit se használ, s Daiki továbbra is produkálja a másikat, s ez úgy látom, kölcsönös. Persze ahogy Kagerou elbízza magát, s nem számít támadására, Daiki rögtön célbatalál.
Jaj, csak ezt ne!
Rögtön szaladok Kagerouhoz.
- Jól vagy? - kérdezem aggódó tekintettel, majd Daiki-re pillantok. - Tudod mit? Játsszunk! Mégpedig... valami jó kis játékot, öcsikém. Maradj itt, számolj el százig, addig én elbújok. Ha megtalálsz, utána én kereslek meg téged. De ha nem találsz meg... akkor előjövök egy idő után, és folytatjuk. Jó? És ne less. - látszólag Daiki beleegyezett, s ugrándozott magában az örömtől. S míg ő elfordult és számolásba kezdett, addig én gyorsan felállítottam Kagerout, s rákacsintottam, jelezve, hogy ez nem így lesz. Mert úgy bújunk el, hogy ne találjon rám... ha pedig rám is talál, akkor ő elbújik, de én nem keresem meg őt.
Szóval, amint felállítottam Kagerout, megfogtam a kezét, s úgy rohantam a semmibe.
- Tudsz valami jó helyet, ahol nem találhat meg?

Bújdosunk, csak ránk ne leljen,
S a hely nekünk megfeleljen,
Mert ha megtalál ez az idióta,
A verekedést fújhatja majd megint a nóta,
S kezdhetjük elölről, mibe belekezdtünk,
Mert akkor újra ez lesz, menekülhetünk.

Verselés, verselés, szinte már belerögződött a fejembe... s még csak azt se veszem észre, hogy végig Kagerou kezét fogom.

A lány kérőd szavai „Jól vagy?” olyan messziről halhatóak, mintha egy hely választaná el őket és ez az egyszerű kérdés csupán egy apró visszhang lenne a közeli patak vad folyamában. De elért hozzá és hogy jól lenne-e? A szemei kitágultak, a feje olyan vörös mind egy paprikáé, a teste nem mozdul és néha csak megremegett. A fájdalom pedig? Hát nem érzett olyant, inkább az egész teste zsibbadt, mely lassan átfordult lassan elnyuló fájdalmas érzésbe.
„Tudod mit? Játsszunk! Mégpedig... valami jó kis játékot, öcsikém. Maradj itt, számolj el százig, addig én elbújok.” a lány szavai egyre jobban hallotta és a fájdalom is alább hagyott. Az arca kezdte visszanyerni a régi színét és a szemei is visszatért az a szokatlan fény. De ezek ellenére, még mindig fájt a legféltettebb kincse és a fájdalom hullámok lassan átcsaptak tompa zsibbadásba, mely csupán egy helyre koncentrálódott.
„Ha megtalálsz, utána én kereslek meg téged. De ha nem találsz meg... akkor előjövök egy idő után, és folytatjuk. Jó? És ne less.” a lány érintése pedig egyből elért hozzá. A fájdalom megszűnt és a zsibbadó érzés is egyre csekélyebb érzést keltett benne. De akkor is, valahol legbelül egy gyerek terítette le, mert figyelmetlen volt. És ez bizony nagyon zavarta őt. De lassan két lábra állt és ahogyan Haru-chan szemébe nézett, aki elmosolyodott és rákacsintott, mintha egy apró kis pír jelent volna meg a szemei alatt. A lány keze puha volt, nem olyan mind az övé és bár fájdalmas érzés volt, de a rohanás, melybe belekezdett egyre j jobban felderítette a fiút és lassan, ahogyan eltűnt a fájdalom, a zsibbadás és minden kellemetlen érzés a lány szavai mindent elfelejtettek vele.
- Hahaha...- nevette fel váratlanul Kagerou, miközben Haru még mindig a kezét fogta. Ahogyan pedig a kunoichi a fiú boldog arcára nézett, hirtelen csak azt vette észre hogy a teste megemelkedik. A genin shinobi olyan gyorsan és váratlanul kapta fel őt, hogy reagálni sem volt ideje. De olyan könnyedséggel is, melyre nem számított. A testük emelkedett a földről és a házak oldalához csak egy kicsit hozzáérve egy szempillantás alatt a ház tetején teremtek, ahogyan a lány egy halkan felsikoltott és belekarolt Kageour-ba. Talán éppen ennek volt köszönhető, hogy a fiú megállt az egyik boltíves ház tetején, félig ferdén a tetőn, ahogyan Haru-chan éppen egyenesen a földet nézze magával szemben.

Ezt mondta a karjában lévő lánynak Kagerou, ahogyan elmosolyodott. Majd lassan felsétált a hát legtetejére, ahonnan az egész várost belehetett látni. A magas tornyos épületeket, a közeli hegyek láncait, ahogyan körbeölelik a várost és a felhőket melyek eltakarják az eget előlük. Egy látvány tárult a szemük elé, melyet Haru-chan nem biztos, de Kagerou már ezerszer látott.
- A szívem azt súgja, hogy megtaláltam azt a helyett, ahol nem fog minket keresni. - nézett le a lányra, aki még mindig a várost nézte. - A Rankai-Enkyuu! Az a város legmagasabb pontja és a kiáltás még ennél is szebb. Mit szólsz? Ha akarod, egy szempillantás alatt oda viszlek! -vigyorgott magabiztosan és várta a lány válaszát.

Haru-chan ijedt volt és félt. Ezt tisztán hallotta Kagerou a lány szavaiból, az alig érezhető hanglejtéséből. De egy olyan férfinak, akinek a szavak jelentik a legtöbbet, könnyedén kivehetőek voltak a változások. Na meg persze a lány kérlelő szemei és a szavai is elégé egyértelműen jelezték. De mégsem teljesítette egyből. Vagyis csak néhány másodperc volt, de a genin fiú hátranézett, ezzel pedig belátta a sikátort ahonnét elindultak és látta a fiatal unokatestvért Daiki-kun-t is. Ott számolt becsukott szemmel és ez valahogy azt éreztette a fiúval, hogy annak ellenére, hogy Haru-chan mennyire leakarta rázni őt, az a fiú nagyon is szereti a kunoichit, szeret vele lenni és felnéz rá, még ha ezt nem is tudná kimondani. Hát igen a férfiúi önbecsülés, mely már kiskomámban is kialakul. De akkor, ez csak egy halvány mosolyt csalt a fiú arcára, miközben visszanézett a lányra.
- Nem kell félned...- nézett fel rá újra a kunoichi.

Vigyorodott el, ahogyan Haru-chan csak akkor vehette észre, hogy míg korábban Kagerou kezét fogta, most az őt tartó jobb kezébe csimpaszkodott bele és szorította erősen, ahogyan le sem mert nézni a földre, mely bizony a következő pillanatban helyet cserélt az éggel, ahogyan Kagerou elindult.
Felfutott az épület tetejére és elrugaszkodva a szomszédház tetején landolt. A kivételesen egyenes sátortető éppen két újabb kupolás házat kötött össze. Majd újabb és újabb házak, nagyobbak kisebbek, kerekebbek, laposabbak, de szinte valahogyan minden hasonlók és mégis különbözőek. Kumogakure látványvilági csodálatos volt, sohasem lehetett beleunni. És Haru-chan is, a kezdeti félelme mintha alábbhagyott volna és sokkal merészebben és boldogabban nézett végig úgy a városon, mind addig soha, bár ilyen sok helyről, ennyiszer biztosan nem is látta.
- Ott is van...- a táj hirtelen megváltozott.
Haru-chan csak azt vette észre, hogy a házak egyre jobban távolodnak tőle és egyre magasabbra és magasabbra ér. A lassan függőleges sziklafal, mely megjelent alatta, egyre nagyobb teret nyer. A város látképe eközben eltávolodott és kitágult. A házak alakja kisebbé vált és mire felfogta, hogy mi is történik, az ég újra feltűnt.
- Meg is jöttünk...- engedte el a lányt, miközben óvatosan lerakta őt a zöld domboldalra. - Ez az a hely, ahova szeretek feljönni. Az egész várost látni és se a zaj, se az emberek nem érnek el idáig. - vigyorgott rá újfent és még mindig rendíthetetlenül. - Ez a hely maga a nyugalom szigete. - nézet közben a várost, majd megfordulva a még mindig fölé emelkedő kisebb dombot és a rajta álló magányos fát kezdte nézni.

(Szerintem a postod mehet a dombhoz... megtalálod legalul majd...)

Shirogane Shiro írta:
[Kai]

Figyelmesen hallgattam csillogó szemekkel, ahogy válaszol. Tehát van egy testvére, ráadásul már Chuunin és az akadémián tanít. Törtem ugyan a buksim, de nekünk csak férfi tanárunk volt, abból is csak kettő, az egyik csak a vizsgáztatások alkalmával volt jelen, meg dolgozatoknál felügyelni, szóval lehet, hogy láttam, de amilyen figyelmes és szédült libus vagyok, nem realizálnám, hogy ő lehetne-e vagy se. Nem is nagyon ismerem a tanárokat, nem volt merszem megszólítani senkit, akit nem ismertem, de a senseit még akkor sem, így tök esélytelen, hogy más sensei-jel kapcsolatba kerülhettem volna. Akihiko biztos ismerné. Akihiko mindenkit ismert a faluban, és mindenkihez volt egy kedves szava. Bár vicces, ahogy jellemezte. Gondolom, hasonlítanak is, így talán fel is derenghetne, de nem, semmi. Akihiko is csak rázza a fejét, szerinte nem ismerem.
Elgondolkodva kortyolgatom a teát, így kis híján félrenyelek kérdésére. Aztán elpirulok, majd megnyaklom, ahogy Akihiko oldalba bök, hogy mondjak már valamit.
- Ha... Hai! - felelem még mindig kissé pirospozsgásan elmosolyodva. De Akihiko nem elégedett, úgy néz rám, hogy rögtön pánikolva igyekszem valamit kitalálni, mit mondhatnék még. - ano... állítólag szépen kivirágzott a rét a közeli dombon... meg ugye az idő is egész kellemes ahhoz képest... kisétálhatnánk odáig is... persze ha az nagyon messze van, nem baj... vagy esetleg elnézhetünk másfelé is... ha más ötleted van... - Akihiko lemondó sóhajjal rázza meg a fejét, de végre feloldoz szúrós nézése alól, így elnémulva kortyolom inkább a teám. Nem olyan egyszerű csak úgy ismeretlenül beszélgetni, még akkor sem, ha az ember szeretné a barátjává tenni az illetőt. Hiszen nem kezdhetek neki rögtön valami bensőségesről beszélni, mert nem tudom, hogy reagálna rá. Például Akihikoról még a szüleimmel sem beszélek egy ideje, mióta ráébredtem, mennyire aggasztja őket, hogy még mindig úgy kezelem, mintha élne, mert szerintük Akihiko már nincs velem, pedig én látom, most is itt roskadt magába mellettem a mulyaságom miatt, amely megmosolyogtat mindig.
Az utolsó kortyot is magamba kortyolom, majd a másik teát érintetlenül hagyva állok fel, hogy jelezzem nonverbálisan, én kész vagyok, és ha fizettünk, mehetünk.

Shiro

A lány ráállt a dologra, bár láthatóan megleptem őt az invitálásom. Hiába, ez már egy ilyen nap. Kicsit szocializáljuk a leánykát. Már nem mint ha az én feladatom volna ez, de ha ezzel segítek neki, akkor nosza. Viszont fejlődik, mert ad egy eléggé jó ötletet a séta témára.
- Ha van is ötletem, akkor a tieddel nem tud vetélkedni. Mutasd az utat - mosolygok rá, miközben felállunk.
Jól sejtettem, a harmadik, mindezidáig érintetlen pohár tartalma most szépen fuccsba ment, elvégre otthagytuk az asztalon. Furcsállva is néztem Shirora pár másodpercig, hogy ugyan miért rendelt veszendőbe még egyet, de aztán nem kerítettem nagy feneket a dolognak. Hiába, valamit a személyzetnek is kell innia néhanapján. Szóval csendben kisétáltunk a teázóból, majd onnantól Shirora hagyatkoztam, elvégre ő tudta, hova kell menni. Mondjuk kicsit vicces. Csak pár órája találkoztunk, eléggé érdekes körülmények között, de már rá hagyatkoztam. Jó, mondjuk ez elvárható. A ninja falvak lakóinak bízniuk kell egymásban. Ez a túlélés kulcsa a békés és háborús időkben egyaránt. A bizalom az, mely összeköti a lakókat, kiváltképp a ninjákat. Szóval így teljesen nyugodtan sétáltam Shiro mellett, miközben lassan feltűnt előttünk a főkapu.
- Csak remélni merem, hogy nem fognak minket dezertálással vádolni e miatt a kis kiruccanás miatt - vigyorogtam egyet, mintegy viccnek szánva a mondandómat.

Szerencsére az őrök nem akadékoskodtak, de azért fel kellett iratkoznunk, hogy tudják, kint vagyunk. Már éppen indultam volna a regisztráció után az útra, amikor valami megváltoztatta a terveimet. Shiro ugyanis kézen fogott és rohanni kezdett. Én meg jobb híján rohantam utána. Mást nem is tehettem, elvégre a lány tudta az utam. De így igazából végigrángatott engem a környéken. Lány létére eléggé akaratos volt ezen a téren, annyi szent. Egy idő után persze hozzászokott a lábam a dologhoz, így olyan volt a látvány, mint ha páros futást tartottunk volna edzésként. Míg meg nem álltunk, arra koncentráltam, hogy tartani tudjam a tempót Shiroval. Még jó, hogy nem a fákon ugráltunk. Valószínűleg eléggé nagy lett volna a sansza annak, hogy megfejeljük a törzseket. Na várjunk csak, itt nincsenek is fák! Viszont utólag belegondolva örültem annak, hogy nem lát minket senki. Kiváltképp egy bizonyos chunin, aki valószínűleg tenne néhány vitriolos megjegyzést erre... na meg persze egy bizonyos leányzó, aki a határszélen van.

Végül elfogyott a távolság, megálltunk. Kicsit lihegtem, elvégre szép kis futást rendeztünk itt egyik percről a másikra. De a látvány megérte. Nagyon szép helyre kerültünk. Halványan elmosolyodtam, miközben végignéztem a tájon. Nem is tudtam, hogy a környéken van ilyen hely is. Elvégre, Felhőrejtek egy hatalmas hegy tetejére települt. Az ember itt csak kopár sziklákat várna meg a hozzá hasonlókat. De nem, itt eléggé élettel teli volt minden. Mosolyogtam is egyet, amikor ránéztem Shirora, ő meg rám.
- Igen, valóban az. Köszönöm, hogy megmutattad.
Ám egy pillanatra elmúlt a pillanat varázsa és észrevettem egy eléggé bizalmas tényezőt.
- Ehm... Shiro... - vetettem egy pillantást a kezeinkre, kicsit szét is nyitottam az ujjaimat.
Amint történt valami ,,lépés" ezzel kapcsolatban, felvetettem egy mentőkérdést, hogy erről eltereljem a figyelmünket. Eléggé kézenfekvő volt a felvetésem, szerintem.
- Akihiko?

Kissé lefelé görbül a szám, amikor végighallgattam az önértékelését. A barátjával kapcsolatos megjegyzése ugyan meglepett, de most nem az kapta meg az elsődleges jelzőt. Szegény lány, átérzem, hogy milyen helyzetben van. Nekem sincs sensei-em, se csapatom. Mióta kijöttem az Akadémiáról, azóta csak tengek-lengek a levegőben, semmi értesítést nem kaptam, hogy akkor most hogyan tovább. Teljesen nem feledkezhettek meg rólam, elvégre elküldtek arra a bizonyos, happy end-el záródó küldetésre. De akkor is, ez így eléggé össze-vissza van. Mondjuk nekem van egy szerencsém Shirou-hoz képest: nekem ott van Rukia, aki tud tanítani, ha engedi az ideje. De neki ez sincs... sok mindennel együtt, ahogy észrevettem. Aztán ahogy ott álltam, belenyilallt egy gondolat a kobakomba. A lány felé fordultam jelentőségteljesen, majd a szemébe néztem.
- Ha tudok segíteni valamiben, hogy előrébb juss, akkor szólj nyugodtan.
Nem, ez most nem vicc volt, tényleg hajlandó lettem volna segíteni Shirounak, hogy valamelyest képzettebbé váljon. Nem én voltam a legjobban kiképzett genin Kumoban... de szerettem segíteni a többieknek. Főleg ha ilyen álmaik vannak, mint a mellettem álldogáló leányzónak.

Csendben mosolyogtam Shirou reakciójára. Jólesett látni, hogy valakinek a hasznára lehetek. Nem tudom, valahogy annyira elveszettnek éreztem eddig magamat, mióta megvolt a genin vizsga. Mint ha egy időre kiszakadtam volna a normális emberek köréből és kellett volna egy kis idő ebben az állapotban. De az a múltkori küldetés valahogy löketet adott nekem és azóta begyorsultak az események. Most meg itt tartunk. Pont én vagyok az, aki a jelek szerint erőt ad valakinek. Érdekes fordulat már megint. Többször kéne kijárnom.
- Természetesen. Jó a társaságodban lenni, Shirou - mosolyogtam rá a lányra, amolyan ,,ezt majd behajtom rajtad" tekintettel, de semmi fenyegető mementó. - És köszönöm - teszem hozzá.
Legszívesebben megkértem volna rá, hogy nehogy nekem itt egérivót rendezzen, de talán azzal csak előidéztem volna az ömlést, szal maradt a hallgatás. Türelmesen végighallgattam az okfejtését a technikákkal kapcsolatban. Nem késett sokáig a válaszom, már kész is volt, mire kikérte a véleményemet azzal az egyszavas kérdő mondattal.
- Sejtem, mire gondolhatott a mestered. Nagyon egyszerű a meglátásom. Amikor arra célzott, hogy nézz körbe a világban, nem arra gondolt, hogy figyelj meg egyes embereket. Hanem éppen közelebb: nézz körbe önmagadban. Tudod, rengeteg technika létezik... ezeket pedig teljesen nem lehet elsajátítani egy élet alatt. Túl sok van, hogy mindegyiket megtanulhasd. Éppen ezért kell magadba nézned és rájőni, hogy neked melyiket kell megtanulnod, amire aztán szükséged is lehet - itt lenéztem a földre - Mutatok egy példát - guggoltam le, majd két virágra mutattam. - Nézd meg ezeket. Különböznek. Ennek itt rövidebb a szára, de a levelei szélesek és a szirmai is nagyok. A virága sárga. Ez viszont hosszabb, de tömzsibb, vörös szirmokkal. Elvileg két különböző, nemde? De mégis van köztük közös: a maga tulajdonságaival mindkettő gyönyörű. Ez a lényege az egésznek. Magadban kell észrevenned azt a tudást, mely végül kibontakoztat téged.
Lassan felállok, majd megint szembefordulok a lánnyal.
- Elmondásod szerint képes vagy a vízen járásra. Ez azt jelenti, hogy a chakra kontrollod megfelelő szinten van... ergo igazából akármilyen technikával próbálkozhatsz. Szóval én arra biztatlak, hogy nyugodtan ismerkedj csak újakkal. Persze, miután eldöntötted, hogy neked mi az erősséged... és nekem nehogy rávágd, hogy semmiben. Nemrég egy leányzó ugyanezt mondta nekem s kiderült, hogy nem teljesen így van ez. Ha pedig ezt megtaláltad és tudok segíteni, akkor szívesen mutatok én is pár fogást, ha igényled.

Halványan mosolyogva elnéztem a lány feje mellett. Így láttam, hogy változás állt be az időben. A Nap az égen elindult a horizont irányába. Szomorúan mosolyogtam egyet, majd újra a lányra néztem.
- Természetesen. De sajnos elment az idő. Szerintem menjünk vissza a faluba, mielőtt kerestetni kezdenek minket. Aztán majd legközelebb mutatok valami érdekeset.
Így hát elindultunk visszafelé. Nem gondoltam volna, hogy az után az érdekes találkozás után ide lyukadunk ki. Hiába, az élet sosem a kiszámíthatóságáról volt híres és sosem lesz az. Elvégre, ettől lesz érdekes. Az esetünkben levő érdekes esemény pedig egy új barátot eredményezett, akivel most lassan, de áthaladtunk a főkapun.

Miközben kérdezgetett és én hadarva elmeséltem az eseményeket, azt mondom:
- Én ezt nem bírom! Mért kellet elveszítenem az összes csapat társam néhány nap leforgása alatt?- Mondom idegesen és a könnyeim, csak folynak. Miközben kérdezgetett, próbálta a kikérdezésemet ésszerű és logikus mederben tartani, hogy követhető legyek. De rá kellett, hogy jöjjön, amíg ennyire zaklatott vagyok, addig nehezen fog menni... Eközben nem is gyanakodtam arra, hogy a "változás" az már tud rólam és itt van néhány lépésre. Majd a sensei egy új oldalát mutatta meg nekem. Mélyet sóhajtott és gondolataiba merülve, vállamra tette a kezét és meg szólalt:
- Figyelj kicsi Emi.- Elkerekedett a szemem, ilyen szó sem hagyta még el a száját.
- Sajnos az élet nem mindig azt nyújtsa nekünk, amit várunk tőle... Időről-időre változik a környezetünk és ezek a változások kihatnak az életünkre. Nem szabad engedelmesen fejet hajtani a keserűségnek és hagyni, hogy az legyűrjön minket. Erőt kell venni magunkon és újult erővel szembe nézni az élettel, gördítsen elénk bármit. Elvesztettük egy társunkat, majd a mások aljassága elvágott, még egy kedves barátodtól is.- Megleptek Kuron szavai valósággal jobb kedvem lett öle. Ugyanakkor a gondolat is kínzót, hogy Gawa igazi személyét csak most ismertem meg. Esélye sem volt ennek a gondolat foszlánynak, hogy vissza essek, mert a sensei közbe lépet.
-A csapat szellem is a szeretet egy formája. Emeld fel a fejed, legyen akár dacból is és tekints előre. Meg fogjuk lelni Gawa-t.- És ez az utolsó pár szó adott egy nagy erdőt nekem.
- Igaza van Kuron sensei. Meg fogjuk lelni Gawat.- Amint elhangoznak a szavaim megtörlöm a szemem. Ekkor kuron intet az étterembe nem tudtam miért, majd ezután azt mondta:
- Gyere elő Kyoya.-
Az éteremből lassan egy velem egykorú genin lépet ki. Latszólág jóval magasabb volt mint én.
- Ö itt Nosaru kyoya. Egész biztos hogy vele is lesz pár kedves emléked pont úgy mint Karasu-val, és Gawa-val.- Ekkor mély levegőt veszek és odalépek az új csapat társamhoz bemutatkozni.
- Helo. A nevem Kurotsuki Emi kedvelem a taijutsut.- Ekkor próbálok egy lágy kedves mosolyt kicsikarni magamból a helyzettől fügétlenül.

Néhány nappal az előző küldetésem befejezése után,ismét üzentek nekem,hogy ismét beosztottak egy csapatba. Ennek én nem tudtam,hogy örüljek-e vagy ne. Örültem mert ,csapatban több esély van rá,hogy izgalmas küldetést kapunk,ráadásul jól jön egy társ ,ha baj van. Viszont én az a fajta ember vagyok akinek
két ember is tömeg,nemhogy három.

Úgy voltam megbeszélve,hogy az egyik közeli étteremnél találkozom a sensei-el, gondoltam meg akarja hívni az újdonsült beosztottját egy ebédre. De nem így történt amint odaértem a megbeszélt helyre rögtön ott termet és utasított engem,hogy várjak az étteremben amíg ő beszél a tanítványával.
Teljesítettem a kérését ,de szerencsére nem ment túl messzire tőlem így mikor a tanítvány megérkezett,hallottam a beszélgetésüket,legalábbis egy részét. Hallottam ,hogy most vesztették el két csapatársukat és arról ment az elmélkedés.
Miután végeztek a sensei szólt nekem,mert most már előbújhattam.
Miután közelebb mentem jobban szemügyre vehettem a társamat.Aranyos lánynak tűnt ,csak hát nem volt épp a legjobb állapotában,látszott a szemein,hogy nemrég sírt szegény.
Próbáltam nem törődni ezzel,hiszen nem is ismerem,nem akartam túl korán beleütnöm az orrom az ő dolgukba,habár úgyis elkerülhetetlen volt.

Miután a sensei bemutatott engem, a lány is gyorsan bemutatkozott,kiderült a neve Kurotsuki Emi és kedveli a taijutsut. Ezek után már én sem maradhattam ki a jóból ,nekem is muszáj volt mondanom magamról valamit.

- Az én nevem Nosaru Kyoya,de ezt már tudod. A taijutsut én is kedvelem és a villám elemű technikákat is,bár szinte egyet se ismerek.
Az előző csapatoddal hány küldetésen vettetek részt,ha szabad kérdeznem?

//Elnézést a késésért közbe jött egy nagyon fontos dolog.//

Bár nem voltam a lehető legjobb passzban mégis mintha észre se venné. "Nahát vagy jó színész vagyok vagy nem is zavarja." Mondom magamban. Nem telt el sok idő, de már is bemutatkozott. "Nahát ö is kedveli a taijutsut?" Azonban a bemutatkozása után feltett egy kérdést. A kérdésböl arra következtetem, hogy ö már csinált egy párat és mi egyet sem. Ez egy kínos csenddel észre vehető volt rajtam.
- Küldetés... küldetés... Tulajdon képen eddig egy küldetésen sem voltam hiszen nem rég lettünk geninek néhány napja. - Mondom mentegetőzés ként. Miközben karba teszem a kezem.
- Mellesleg eddig Kuron sensei csupa érdekes edzést talált ki nekünk. A találkozásunk pillanatában még hárman voltunk.- Ekkor kicsit rosszul érzem magam és a tekintetem egy kis időre, a földre szegezem. Ezután fojtatom.
- A lényeg hogy egy nyalókát kellet elvennünk a senseiüntöl.- Ezután egy kis gondolkodási időt adtam magamnak.
- Utána... Egy kicsi kristálygömb volt elosztva, s ez megvédett a legyengített, lelassított villámok fájdalmától. Képzelheted mit lerendeztünk ketten. Kitalálod mit kellet volna csinálnunk? Na meg persze milyen küldetéseken vettél részt?- Kérdeztem meg az új csapattársam. Csendben hallgatom a válaszait majd utána, átsuhan valami az agyamon. A kistestvérem egyedül van otthon. Azon kívül engem lényegesebben érintő gondolatom támad. "Vajon a kistestvérem beköp a szüleimnek? Megvan! Majd az ablakon mászok be talán azt hiszi, hogy már rég otthon is voltam." Majd eszembe jut egy kérdés.
- Amúgy neked van testvéred?- Miután a nyakába zúdítódtam talán az összes kérdést, ami az én szituációmban felmerülhet azután csendbe maradtam hátha akar ö is valamit kérdezni.

A kérdésemre válaszolva elmesélte,hogy még nem voltak rendes küldetésen,csak edzettek,bár azok is felértek egy küldetéssel. Mondjuk az meglepett,hogy még a falut se hagyta el a csapata,de már két tagot elvesztettek. Ez mégis ,hogy jött össze?
Ezután megkérdezte én milyen küldetésen vettem részt. Számitottam a kérdésre,de nehéz volt úgy mesélnem a küldetésről,hogy olyan komolynak tűnjön mint amilyen valójában volt.

- Én eddig egy küldetésen vettem részt. A feladatom egy ritka növény felkutatása volt.Hegyet kellett érte másznom ,barlangásznom és még egy óriás hüllővel is szembe kellett szállnom.

Azt persze valahogy elfelejtettem közölni ,hogy ez az óriás hüllő alaposan helyben hagyott és valószínűleg meg is ölt volna,ha nem mentenek meg.
Alig válaszoltam a kérdésre máris kaptam még egyet,mégpedig azt van-e testvérem.

- Nem,nekem nincs testvérem. Hát neked?

Ezek után meg akartam kérdezni mi lett a csapattársaival,de úgy döntöttem inkább későbbre tartogatom az ehhez hasonló érzékeny témákat.

- Nem,nekem nincs testvérem. Hát neked?- Kérdezte az újdonsült csapattársam.
- Hát...- Ekkor félbeszakított a sensei.
Elmondta, hogy küldetésünk lesz holnap reggel nyolckor és Raikage rezidenciájánál lesz a találkozási pont. Ezután elköszönt és elment. "Nahát végre küldetésre megyünk? Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Talán még a kardomat is viszem." Majd ezután eszembe jut valami.
- Amúgy Kyoya a kérdésedre a válasz az, hogy van testvérem. Még kicsi hat éves, de máris shinobi akar lenni és nagyon jó tanuló.- Büszkeséggel teli hangon, mondtam ezt.
- Nos, ne haragudj meg, de én mennék ha gondolod holnap találkozhatnánk kicsit hamarabb.- Megvártam a reakcióját majd elköszöntem és indultam haza a kivilágított utcákon.

Már besötétedett és nem jártam már olyan messze a házunktól. Az utcákon gondolataimba süllyedtem. Folyton Kuron sensei szavai jártak a fejemben és Gawa áldozata. Találtam némi összefüggést. "Talán Gawat a sensei szavai ösztönözték volna hogy megmentsen?" Bármennyire mélyre hatoltam is lelkemben, nem voltam összetörve mivel már beletörődtem,hogy célja volt a sorsnak ezzel. Ekkor észbe kaptam hogy hol is járok. Elbambultam, majdnem tovább mentem a riválisom házához. Mikor haza értem a kisöcsém már aludt én is bementem a szobámba átöltöztem és próbáltam elaludni és a mai napomra nem gondolni se a holnapra.Jó ideig forgolódhattam mire elaludtam.

Mielőtt Kurotsuki válaszolhatott volna a kérdésre,vagyis,hogy van-e testvére,az új sensei félbeszakította őt.Azt mondta,holnap reggel találkozzunk a Raikage rezidenciáján és ott kapunk majd egy küldetést amit csapatban kell végrehajtanunk.Már egy ideje vártam egy komolyabb küldetésre,ha minden igaz most végre megkaphatom ezt.
Kurotsuki még gyorsan elmondta,hogy neki van testvére,aki hat éves.
Persze ez az információ nem volt létfontóságú,de azért próbáltam úgy tenni,mintha az lenne. Mert,hát nem akartam ,hogy kapásból bunkónak higgyen.
Szóval,csak mosolyogtam egy kicsit és annyit mondtam neki,az jó.Aztán elköszöntem és mentem haza.
Otthon nem csinált semmi említésre méltót,csak pihentem és a holnapi küldetésről ábrándoztam,hosszú órákig.
Másnap már korán reggel kidobott az ágy,így hát volt időm felkészülni.
Miután elvégeztem a reggeli edzésemet megreggeliztem,aztán összepakoltam.
Mindent magammal vittem amire csak szükség lehet,még azt a port is amit az előző küldetésem teljesítése után kaptam.
Miután mindennel készen voltam elindultam a Raikage rezidenciája felé,a szokásomtól eltérően korábban mint szükséges.

/ Folytatás Raikage palotája/