Kumogakure Utcái

Mikor már sikerült volna egy jegyre összerakni egy kis pénzt, a vállamba erős fájdalom ívelt, majd repültem ki az ajtón, Nosaru-val. -Elnézést hölgyem, de ezek ma nem fognak fürödni, annyi szent. - hallotam bentről, gondolom attól aki kidobott minket, közben próbáltunk feltápászkodni. Majd kilépett egy kb. 35 éves férfi, fehér lófarokkal és egy nagy sebbel a bal szemén. Rögtön kirázott a hideg, ahogy ránéztem majd, miután leolvastam Nosaru arcáról a hasonló kifejezést, a férfi elkezdte:-
Az egy dolog, hogy kirendelnek pisiseket oktatni, akik még egy Kunai-t se bírnak eldobni... -majd tartott egy kis szünetet. -De hogy ezek a kis taknyosok még semmibe is vesznek és elmennek pancsolni, az mindennek a teteje!- emelte meg a hangját.
Na ekkor esett le, hogy talán a fürdőzés helyett visszakellet volna menjünk az Akadémiára. Igaz, nem volt ott senki, de akkor is. Annyit csak nem késtek. Főleg arról a kunait se dobnak eldobni részről nagyon úgy hangzott, hogy látta az edzésünket. Szóval ő a sensei-ünk. Nem indulok egy túl jó ponttal nála.
A nevem Mutsurin Kendou! Mától kezdve én leszek a Sensei-etek.- közölte határozottan, majd a fürdő melletti árnyékos részre pillantott. -Kurono, te is gyere elő! Mutatkozz be nekik...- parancsolt rá valakire.


-Sziasztok. Hazukage Kurono vagyok. Az ne érdekeljen ennyi idősen miért vagyok itt, hosszú és számomra kínos történet. A lényeg, hogy azért vagyok itt, hogy tanuljak a senseitől, és ha kell segítek nektek a küldetésekben is. - kezdte a bemutatkozást. Majd utána megnéztem, honnan jött a hang. Egy sokkal idősebb fiútól szállt, akin látszott már megélt egy s mást. Valószínűleg sokkal erősebb mint Nosaruval együttvéve én.

A célom, hogy én legyek a legnagyobb Raiton használó. Mivel a villám egy elég nehéz elem ez azzal jár, hogy magasabbra teszem a mércét a következő generációnak, és remélem talán segíthetek nekik abban, hogy megértsék és képesek legyenek magas fokon irányítani ezt az elemet.-

-De ti is bemutatkozhatnátok, mert rólatok semmit sem tudok.-
Nem tudom miért, de valahogy úgy éreztem jól ki fogunk jönni. Szóval kezdtem a bemutatkozást:
- Szia, és Shioshu Mash vagyok, 15 éves. Az én álmom hogy én legyek a világ legjobb gyógyítója, és evvel és e nélkül segítsek az embereknek. Szeretem a könyveket, a lustálkodást és egy kicsit perverz vagyok. - mutatkoztam be tömören, és megpróbáltam felemészteni a történéseket.

Tehát ahogy elterveztük elmentünk a fürdőbe. A
mint odaértünk egy recepciós köszöntőt minket és megkérdezte, hogy fürödni akarunk-e vagy masszást kérünk. Én úgy gondoltam, hogy ha fürödni jöttünk, akkor fürödni is fogunk, de aztán láttam, hogy Shioshu elsétál az ártáblához, gyorsan végigfutotta a szolgáltatásokat
. Én nem nagyon értek a testbeszédhez, de úgy tűnt mintha a szeme megakadt volna a szeme a masszázsoknál.
Szóval ebből arra következtettem, hogy egy jó masszázsnak most jobban örülne.
És mivel azt mondta én válasszak, én a masszázst választottam.
De nem volt időm közölni a választásomat Shi-vel mivel valaki hátulról megszorította a vállunkat és egyszerűen kidobott az utcára.

- Elnézést hölgyem, de ezek ma nem fognak fürödni, annyi szent. – hallatszott bentről, nem kérdés hogy kitől.

- Aztán kijött a fickó és így már láthattam, hogyan is néz ki.
Már bőven harmincas éveiben járó hosszú fehér hajú lófarkas fickó volt, a bal szemén egy jókora sebhellyel.
Elégé rémisztő alak volt annyi szent, szóval elégé megrémültem tőle, mivel nem tudtam mi a szándéka egészen addig, amíg meg nem szólalt.
- Az egy dolog, hogy kirendelnek pisiseket oktatni, akik még egy Kunai-t se bírnak eldobni… - kis szünet után folytatta.

- De hogy ezek a kis taknyosok még semmibe is vesznek és elmennek pancsolni, az mindennek a teteje! – mondta nagyobb hangerővel, mint kéne.

Szóval ő a senseiünk. Nem egy kedves ember azt egyből észre lehetett venni. Az első gondolatom az volt, hogy fogok egy kunait és felé dobom úgy, hogy pont a feje mellett menjen el, hogy lássa, tudok én a kunaival bánni, de aztán nem tettem semmit csak csöndben figyeltem mit mond.

- A nevem Mutsurin Kendou! Mától kezdve én leszek a Sensei-etek. - mondta határozottan majd a fürdő melletti árnyékos részre pillantott.

- Kurono, te is gyere elő! Mutatkozz be nekik. – parancsolt rá az árnyékban álló idegenre.

- Sziasztok. Hazukage Kurono vagyok. Az ne érdekeljen, ennyi idősen miért vagyok itt, hosszú és számomra kínos történet. A lényeg, hogy azért vagyok itt, hogy tanuljak a senseitől, és ha kell, segítek nektek a küldetésekben is.
-A célom, hogy én legyek a legnagyobb Raiton használó. Mivel a villám egy elég nehéz elem ez azzal jár, hogy magasabbra teszem a mércét a következő generációnak, és remélem, talán segíthetek nekik abban, hogy megértsék és képesek legyenek magas fokon irányítani ezt az elemet. – mutatkozott be Hazukage Kurono aztán megkért minket hogy mi is tegyük ugyanezt.


- Szia, és Shioshu Mash vagyok, 15 éves. Az én álmom hogy én legyek a világ legjobb gyógyítója, és evvel és e nélkül segítsek az embereknek. Szeretem a könyveket, a lustálkodást és egy kicsit perverz vagyok. – mutatkozott be Shi.

- Üdv, én Nosaru Kyoya vagyok 13 éves. Nekem nincs álmom, de a tied elégé szimpatikus lehet nekem is az lesz. Amolyan álmodozó gyerek vagyok. Szeretek enni és aludni- mutatkoztam be én is.

- Te amúgy még genin vagy? – tettem fel egyszerű kérdésemet

//Shironak//

Jópár nap eltelt azóta, hogy visszatértem a határvidékről. Mostanra már teljesen visszazökkentem a falusi mindennapokba. Igaz, az elmúlt napjaim kimerültek a szintfenntartó edzésekben és a napi rutinokban. De... valami mégis hiányzott... pontosabban valaki. Sóhajtottam egyet, miközben felnéztem az égre. A falu egyik kisebb terén voltam, töltve a kora délelőtt unalmas időszakát. Hazamenni nem volt kedvem. Megint hallgathattam volna Rukia letániáját. Mióta hazajöttem és megtudta, hogy mik történtek a határvidéken, egyfolytában cukkol, hogy mikor várható az esküvő meg ilyenek. Én hülye, kellett nekem elmondani, hogy miért van szükségem új fejpántra. Mondhattam volna hogy elhagytam, megvette egy ritkaságkereskedő, de neeem, nekem el kellett mondanom, hogy odaadtam a lánynak, akit szeretek. Aztán megtudta az egész család... ááááhj, de mindhárom közül Rukia van rám szállva. Na sebaj, majdcsak vége lesz ennek... mondjuk... a nővéremet ismerve valószínűleg nyaggatni fog még egy darabig.

Eléggé el is bambultam, ahogy valami éreztem a hátam mögött. Marishoka angyalis arcocskája lebegett a szemeim előtt, ahogy fantáziálgattam a következő találkozásról. Így volt lehetséges, hogy paff... valaki elkapott hátulról és relatív a gyomromban éreztem a térdemet ültömben. Nagyon nehezen hátrafordítottam a fejemet, mire megláttam a támadómat... egy lányt, aki valamit nagyon lenyűgözőnek talált valami a hátamon.
- Ehm... már elnézést, de megmondanád, hogy mit csinálsz? - szólítottam meg a lányt.
Nem volt felháborodás a hangomban, inkább meglepettség.

Kínos lassúsággal, no meg csenddel teltek a másodpercek. Mert hogy a kérdésemre nem kaptam választ mindeközben. Csak pislogtam hátra a különös kislányra, aki szintén pillázott rám. Na most mi van, tettem fel magamnak a kérdést a fejemben. Én néztem rá, ő visszanézett rám. Néztük egymást. Oké, ebbe belekavarodtam... szóval... najó, haladjunk. Ugyanis a lányt hamarosan a sejhaján üldögélve látom egy röpke dobhártyaszakajtó sikoltást követőn. Majd szépen lassan a vigyorgó arc kezd valami teljesen ellentétes dologba átmenni. Én meg döbbenten pislogok a kialakult jelenetre. Szépen lassan egyfajta bűntudat is kialakul bennem, hogy most bizony miattam szontyolódott el és bizony szegény szégyelli is, ahogy leplezni próbálja mindezt a kezével. Gondoltam én. Éppen ezért meg is sajnáltam a lánykát, ahogy felálltam a padról és odasétáltam mellé. Első gondolatom az volt, hogy felsegítem és padhoz kísérem... de aztán mást csináltam. Fogtam magam és leültem mellé az avarba. Ezzel is egyfajta együttérzést próbáltam felé sugallni, hogy nem igazán zavar, ha összekoszolódok emiatt, leülök hozzá a porba. Meg amúgy is, egy téren vagyunk, itt már csak szabad az ilyesmi.
- Sss, nyugalom, ne sírj - szólítgattam a lányt. - Ne haragudj, nem akartam rád ripakodni.
Mondjuk ez kicsit viccesen hallatszhatott úgy, hogy igazából minden idegesség nélkül szólítottam meg az imént, de azért mondtam ezt is. Elvégre én abban a hitben voltam, hogy miattam szomorkodik. Benyúltam a zsebembe és elővarázsoltam belőle egy papír-zsebkendőt, mellyel megérintettem a lány kezét, hogy felhívjam a figyelmét a lehetőségre. Nem akartam megérinteni ilyen körülmények között, ki tudja, hogy reagálna, nem akartam még nagyobb zavart kelteni a jelek szerint érzékeny lelkében, mint amekkora most van. Képzelem mit gondolhat most egy-két járókelő. Szóval egyelőre próbáltam megnyugtatni...

Szavaira összerezzenve, s legfőképp megilletődve pislogtam rá, s konstatáltam, hogy mellém telepedett a földre. Normális szerinted, Akihiko, ebben a szituációban azt gondolnom, hogy nem teljesen normális? Mármint a fiú? Igen, szerintem sem korrekt, de mégis így érzek. A felajánlott papírzsepi viszont jól jött, és elpirulva fogadtam el, majd azonnal használatba is vettem, s letörölgettem a könnyeim s kifújtam az orrom.
- Köszönöm - rebegtem alig hallhatóan, Akihiko viszont megbökött. Kérdőn néztem rá, mire noszogatni kezdett. Sóhajtva adtam meg magam, s lehajtott fejjel, idegesen gyűrögetve a zsbekendőt, kezdtem bele. - Sajnálom... udvariatlan voltam... csak a lepke... olyan szép volt... bocsánat... - kész, ennél többre nem futotta az erőmből, inkább halat játszottam, csak tátogtam, de hang nem jött ki a torkomon, amely ismét egyre kétségbeesettebbé tett, pedig Akihiko is igyekezett nyugtatni. Kínomban az ismeretlen térdére hajtottama fejem, hogy ne akarjon elmenni, hogy várja meg, amíg elmondom, hogy én nem akartam semmi rosszat, én csak a lepkét bámultam, és túlságosan belemerültem, mert annyira igéző volt, és pont az ő hátára szállt le. Összeszorítottam a szemeim, s ismét megpróbáltam belekezdeni, most hadarva, mint a gép, hátha sikerül befejeznem.
- Sajnálom, csak egy lepkét követtem, aki pont a hátadra szállt, és nem is figyeltem, csak azt akartam, hogy ne repüljön el, és ezért szorítottalak a földre, de nem is igazán fogtam fel mit csinálok, de ne hidd, hogy ilyen elszállt vagyok, csak tényleg olyan ritka pillangót látni errefelé, hát még ilyen szépet, és ő meg pont a te hátad spécizte ki! Te meg olyan rendes vagy, még vigasztalni próbálsz,d e nyugodtan mehetsz a dolgodra, teljesen jól vagyok, csak ne haragudj rám, kérlek! - a fejem felett összeillesztgettem s két tenyerem, ezzel is hangsúlyozva a bocsánatkérést.

Kissé tanácstalanul néztem a lánykára, aki most megbocsátást kért. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy szegényke most ennyire zavarba jött, vagy csak ilyen gyámoltalan lélek. Mondjuk attól, hogy az ő feje meg az én térdemen volt, ami meg... hát, eléggé furcsa helyzet volt. Na most kivételesen örültem annak, hogy Marishoka nincs a közelben, mert magyarázkodhattam volna neki egy darabig, az biztos. Viszont ahogy igyekeztem a két lehetőség közül eldönteni, hogy ez a furcsa leányzó melyik lehet, rájöttem, hogy egyik se.
,,Csupán egy egyszerű lélek"
A könyörgő kezeket aztán már tényleg túlzásnak találtam. Úgy viselkedett lassan, mint ha legalább is megtámadott volna, pedig csak élvezte a természet szépségeit. Sóhajtottam egyet.
- Figyelj, erre tényleg igazán nincs semmi szükség. Nem vagyok rád mérges, megesik az ilyesmi.
Megfogtam a lány kezeit, majd széthúztam a feje fölül őket. Utána a vállait fogtam meg és visszaegyenesítettem ülésbe. Mindezt minden nagyobb energiabedobással csináltam, nehogy azt vegye le a dologból, hogy erőszakoskodni akarok. A mozdulatok után felálltam, majd a kezemet nyújtottam felé.
- Gyere, ne üldögélj itt a porban.

Szerencsére a kedélyek hamar elillannak, ahogy a már megnyugodott lányt egyenesbe állítottam, majd nekiállt rendbe szedni a külsejét. Ezt követően még a nevét is megtudom. Szóval Shiro. Érdekes, éltemben most találkozok ezzel a névvel. De a meglepetéseknek nincs vége erre a napra, nagyon úgy tűnt. A lány ugyanis meghív, hogy kiengeszteljen az előbbiért. Igaz, látom rajta, hogy azért teljesen még se nyugodott le. Nem voltam egy Freud, de láttam rajta, hogy görcsöl még mindig.
- Nem, nem vártam senkire se, szóval elfogadom. De... ez a kiengesztelés jelző nem szükséges. Maradjunk annyiban, hogy két kolléga elmegy felfrissülni a szabadidejében - javaslom egy nyugtatónak szánt mosollyal.
Csak támogatni tudtam, hogy elmenjünk innen. Bár sokan látták, hogy itt balhé aligha lesz és inkább elballagtak, néhány kitartóbb katasztrófaturista még mindig nézegetett felénk, hogy ebből mi lesz. Ilyen körülmények között pedig nem igen volt kedvem állomásozni. Ha az ember már nem úgy töltheti a szabadidejét, ahogy neki kényelmes, az eléggé frusztráló tud lenni.
- Mutasd az utat - biccentettem.
Ezzel is bizalmat szavaztam a lánynak, hogy rábíztam a helyválasztást. Remélhetőleg ennyi már elég lesz neki, hogy teljesen feloldódjon az előbbi kis malőr utóhatása. Viszont mielőtt még elindultunk volna, eszembe jutott a protokol.
- Oh, de modortalan vagyok - meghajoltam a lány előtt. - A nevem Nireiko Kai - kiegyenesedek - részemről a szerencse.

Nem reagáltam le a lány pironkodását. Szegény így is elég zavarban van szemlátomást ettől az egész esettől, nem akartam nehezíteni a dolgot számára. Egy falu szolgálatában levő ninja csak legyen megértő, főleg azokkal kapcsolatban, akik hozzá hasonlóan az adott település védelmét látják el. A kérdésére viszont felvonom a szemöldökömet. Na tessék, fel van adva a lecke. Kumoban ugyanis relatíve sok olyan hely van, ahová be lehet ülni és elfogyasztani egy pohárnyi frissítőt. Mondjuk mi a meglepő ezen? Sok szomjas kunoichi, shinobi és civil van ebben a ,,fővárosban", szóval valahol eleget is kell tenni a sok szomjas szájnak. A kérdése elgondolkoztat. Hova is hova is. Nem voltam valami éjszakai életben levő, de igazából a kezemen nem tudtam megszámolni, mennyi ivót ismerek a faluban. Gondolkodtam, gondolkodtam... aztán jééé, hoppáré, jő világosság.
- Van egy teázó innen nem messze. Egyáltalán nem egy felkapott hely, sőt, eléggé ritka a forgalma. De a teái eléggé változatosak és üdítőek ahhoz képest. Ha gondolod, mehetünk oda.
Csendben vártam a lány válaszára, nem sürgettem, hogy mondja meg, mi legyen. Ráérünk, elvégre a Nap alig hagyta el az ég közepét. Az egész délután előttünk áll... már ha a kedvenc rabszolgahajcsár nővérem nem terem itt egyik pillanatról a másikra és varrja a nyakamba a házimunkát...

Csendben indultunk el az utcán a kijelölt cél felé. Jól lehet, én tudtam csak, hogy hova is megyünk, de egymás mellett sétáltunk. Néha-néha oldalra néztem Shiroura, hogy mi ez a nagy hallgatás, de csak egy előre meredő, elgondolkodó arcot láttam. Oké Kai, maradj kussban inkább. Ki tudja, min gondolkodik, talán az elkövetkezendő napok feladatain. Ilyenkor tényleg inkább ne szólaljon meg senki se, mert eléggé bosszantó tud lenni. Szóval csak sétáltunk, fordulgatva az utcákon. Balra... jobbra... balra, jobbra... mondom jobbra... egyenesen... oké, ott a sikátor... végig rajta... tadaaaam. Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy eldugott hely. Gyakorlatilag ez a hely a városfalnál helyezkedett el, a mellett alakították ki. Egy alig pár négyzetméteres udvarrészt követően lehetett látni a kis teázót. Belépve folytatódott ez a kicsinység, elvégre össz-vissz hat négy személyes asztalt zsúfoltak be ebbe a pici helyre. Igaz, még az udvaron is volt kettő nagyobb. De mi odabent ültünk le, az ablak mellett.
- Valóban az. Még a nővérem talált rá annak idején, én meg rászoktam.
Én már meg se néztem az itallapot. Annyiszor voltam itt, hogy betéve tudtam, mi mennyi hol melyik sorban. Így amikor kijött az egyik pincérlány, Riruka-san, én a tradícionális teát kértem, ami a legalsó a sorban. Mondjuk kissé összevontam a szemöldökömet, hogy Shirou két teát kér. De letudtam annyival, hogy biztos csak szomjas. A kérdése viszont nem vártként ér. Kicsit el is gondolkoztam, hogy ezt mire véljem, de csak ártatlan kérdés.
- Nemrég jöttem vissza életem első küldetéséről. Mondjuk kicsit meredek volt úgy, hogy még se sensei-em, se csapattársaim, de azért sikerült végrehajtani. Az egyik határszéli daimyo birtokán volt egy kis politikai malőr, szerencsés kimenetellel. Najó, ez így most eléggé dióhéjban hangzott el, mert természetesen történt egy's más, de... - najó, itt oldalra kellett néznem, mert kissé zavarba jöttem, amikor egy bizonyos személy arca bevillant nekem. - Szóval sikerült megoldani - mondtam, miközben próbáltam összeszedni magam. - Na és... te mi jót csináltál mostanában? - mentőkérdés zsigerből.

Na szépen vagyunk. Most vagy én mozgok csak ilyen körökben, vagy mostanában tényleg minden lánynak, akivel megismerkedek, nincsen semmi előrelátása a jövőjére nézve. Valamiért Marishoka jut eszembe, ahogy Shirout hallgatom. Ő is azt mondta, hogy nem tudja, miben lenne jó. Pedig igazából az embereknek csak magukba kellene néznie és hopp, igazán jó belelátás után már meg is lelhetnék a választ. Mindenesetre ahogy látom, a lánnyal sorstársak vagyunk. Ő is csapat nélkül áll, én is. Valahogy eléggé furcsán intézi mostanában a falu az ilyen dolgokat. Eddig abban a hitben voltam, hogy számítanak a jól szervezett shinobi egységek... de igazság szerint egyre több kallódóval találkozom csak mostanában. Így múlik el a világ dicsősége.
- Ugyan, semmi gond, olykor ki kell beszélnie magát az embernek, szóval csak nyugodtan - jelent meg egy bátorító mosoly az arcomon. - Mellesleg igazad van. A Chunin vizsga sosem ok arra, hogy felbomlasszanak egy csapatot. Tudomásom szerint csak akkor tesznek így, ha valaki eléri a jounin szintet és más teendőkre hívják, de különben léteznek még most is teljesen chunin csapatok. Nálatok valamit nagyon elszúrhattak az adminisztrációnál. - még egy fekete pont a falu vezetőségének, kissé érthetetlen, hogy lehet ilyesmit megengedni magának. - Talán az lenne a legjobb, hogy ha beszélnél valakivel a Raikage központjában. Elvégre az a szerv azért áll fenn, hogy a hasonló ügyeket megoldást találjanak.
Nagyon nem akartam belemenni ebbe a témába, elvégre Shirou magánügye volt és nekem is igazából csak elkotyogta. Szóval inkább kézbe vettem az időközben kihozott teámat és nekiálltam fogyasztani. Nem csalódtam, újra egy minőségi darab került az asztalomra. Bár még mindig furcsálltam, hogy mit keres egy harmadik, érintetlen pohár is az asztalon, de inkább nem kérdeztem rá. Valószínűleg így is eléggé belekontárkodtam a magánszférának nevezett dologba.

- Ugyan, igazán nincs mit - mosolyogtam vissza rá.
A kérdése egy kisebb csend után jött. Ezt a kis szünetet arra használtam fel, hogy beszürcsöljem a maradék teámat. A keleti teát általában annál melegebbre csinálják, minél melegebb van odakint... és mivel odakint meg lehet sülni, ezért eléggé kellemes meleget éreztem a hasamban a lének köszönhetően.
- Igen, van - bólintottam. - Lehet, hogy ismered. Nireiko Rukiának hívják, jelenleg az Akadémián tanít, mint Chunin. Nem túl magas, rövid fekete haja van, amolyan csalafinta arca... mint aki bármikor ki tudná gáncsolni az embert.
Azért egy valamit nem mondtam most el a lánynak. Egy kis dolgot, ami igazából eléggé nagy jelentőségű. Azt, hogy Rukia nem a vértestvérem... ahogy apám és anyám se vér szerinti rokon. De szeretem őket annyira, mint ha azok lennének. Elvégre, nekik köszönhetem azt, hogy én most itt vagyok egyáltalán.
- Van kedved elmenni sétálni tea után?
Fogalmam sincs, honnan jött ez az ötlet, de végül megfogant.

(Sasaki Haru-chan-nak. Végre útja kezdetét veszi a hatalmas és feledhetetlen történetem. Új év-új történet! Ezaz!)

Minden nap változó és mégis állandó. Hiszen a múltat az ember már ismeri. Kagerou pedig nagyon is emlékszik arra, honnan is jött, hova is tart és vajon mi is vár majd rá. De akárhogyan is nézem, sajnálatos módon azok az emlékek egyre csak halványodtak és ha így folytatódik a történet, csak a versek soraiban fog rájuk emlékezni a fiatal ninja. Hogy miért? Mert azon klán leszármazótja, mely valaha Kumogakure büszkesége volt. De ez a dicsfény kezd kihunyni.
A Yotsuki klán mióta elvesztette Kumogakure irányítását a Yondaime-sama-val, sajnálatos módon elégé magába roskadt és elvesztette azt a tekintélyt, melyet a régi nagyok hoztak meg nekik. Ezt pedig nem csak Kagerou látta így, de ő érezte legjobban. Hiszen a klán őt kitagadta megvetette mindig is és csupán két ember volt számára, akiben megbízott. Az anyja és Bee-sama. Éppen ezért határozta el, hogy újra naggyá teszi a klánja nevét.

De hogyan? Az utcát járta, csendben és búskomor arccal. Először arra gondolt, hogy megírja a legtökéletesebb verset, melyet valaha alkotott, de nem. Már nem érezte úgy, hogy ez valaha is megold majd valamit. Igen, biztosra vette, hogy ha ő lesz a következő Raikage, akkor minden helyre kerül. De ez, nos, még nagyobb álomnak tekintette, mind a verset. És talán először az életében kételkedett még saját magában.
Az egyik sikátoron vágott át, ahogyan felnézett a felhőkkel tarkított kék égre, mely éppen kikandikált a várost övező sziklaszirteket belengő felhők közül.


Szavalta a szavakat hangosan, ahogyan azok visszhangot vertek a házak falán és teljesen bezengték a pici sikátort. Kagerou eközben végig az eget nézte, ahogyan nem foglalkozott azzal, ami előtte volt, a földön. A lánnyal, aki kissé kérdően nézte a fiút, aki ide-oda billegve és az ég felé mutogatva közeledett felé. És amikor odaért ellé egyszerűen belerúgott és a shinobi szemei kitárulva néztek le a lányra.


Fejezte be a verset, ahogyan a lányra nézet, aki fájdalmas arccal nézett rá és a bokáját fájlalta. Kagerou pedig csak némán nézte őt azt a könnycseppet, mely kigördült egy pillanatra a lány szeméből és végiggördült az arcán. A genin megreszketett, ahogyan leguggolt mellé és belebámult az arcába.
- Bocsánat. - mosolyodott el barátságosan.


Nevetett fel, bár hogy az ismeretlen lány hogyan is reagál a fiú szavaira? Ki tudja. Pofon vagy csak nevetés lesz a válasz? Hiszen Kagerou arca boldog és ahogyan ott guggol Haru-chan előtt a helyzet idilli és fájdalmas is egyben. De mindez már a jövő dolga, melyből egy pillanat alatt lesz jelen és múlt.

/Haru/

Az ismeretlen lány, aki nem is volt annyira ismeretlen, bár nem is annyira ismert. Inkább kettő között, egy olyan lány, akit az ember már látott a falúban... egy lány akire az ember emlékszik valami miatt és akivel kapcsolatban az a halvány kis emléken kívül, talán semmi jelentős sem jelenik meg. De most, most már van valami jelentős. És ez nagyon is jó dolog. Vagyis Kagerou így hitte mindig is.
- Úgy látom, van érzésed a rímekhez. - kérdezte ahogyan Kagerou elhajolt a lány óra elől és felállt. - Kérdésedre a válasz: azért gubbaszt itt ez a madár, mert bujkál az idegesítő unokaöccse elől. - állt fel ő is és a legnagyobb megdöbbenésre a fiatal genin fiú egyszerűen csak felnézett rá. Igen ő, méghozzá egy lányra, bár ezt most szó szerint kell érteni.
Haru egy jó fejjel volt nála magasabb és ahogy ott állt előtte, csak akkor jött rá, hogy még idősebb is nála, vagyis remélte, hogy ez van. Hiszen még nem látott olyan lányt ebben a falúban, sőt ebben a világban, aki fiatalabb is volt nála és magasabb is, sőt, ha még erősebb is mind ő, akkor szegény Enka ninja, valószínűleg a legközelebbi fára kötné fel magát. Hogy miért? Férfiúi önbecsülés csorbítása miatt. Hiszen ő a fiúk között átlagosnak mondható, de a lányokhoz képest akkor is sokkal magasabb volt. Pont mint most, bár egy kicsit a jelen pillanatban fordított helyzet alakult ki, ami elég vicces szituációt eredményezett.
- Sasaki Haru, örülök. És tényleg, felejtsük el, ami az imént történt. - nyújtott kezet neki Haru, ahogyan Kagerou csak egyszerűen lenézett, vagyis inkább szemközt nézett, na jó, nem is, annyira nem volt nagyobb nála, de ami tény az tény. Lenézet a kezére, majd elnevette magát és egyszerűen, nem fájdalmasan, de mégis erőteljesen csak egy pacsit adott a lánynak, aki ezen csak egy pillanatig lepődött meg.
- Yotsuki Kagerou! -mutatott magára hatalmas vigyorral az arcán.


Tette a kezeit a tarkójára miközben barátságosan mosolygott a lányra tovább, de az idilli kis pillanat megváltozott mikor a fiú, mintha csupán észbe kapott volna, a tarkóját megvakarva nézett fel a kunoichire. Tekintette egy pillanatig zavart mikor olyasmi történt, amire nem számított a lány.
- Izé...- nyögte ki végül- … bocsi. Néha elfeledkezek magamról és nem veszem észre, hogy versben beszélni értelmetlen, mert többnyire rajtam kívül nem érti senki sem. - nyúlt bele a zsebébe és vett elő egy kis jegyzetfüzetet, ahogyan a ki ceruzát, mely bele volt ágyazva a füzet oldalába, végre újra visszakerült a kezébe és írni kezdett. Jegyzetelt valamit ahogyan végig beszélt. - Tudom, megpróbáltam már leszokni róla, de túl nehéz. Olyan, mintha az ember saját önmagát próbálná megcáfolni. Furcsa mi. Ez a világ olyan mind egy könyv, és minden helyszín egy külön vers, minden esemény egy újabb sor és minden gondolat csak újabb ihlet. Az agyam csak pörög és néha nem tud leállni. De ez van....- fejezte be, ahogyan újra átfutotta a leírt sorokat, majd összecsapva a papirost visszadugta a zsebébe. - Boccses... neked hála találtam egy franko rímet. Ezer hála...- nevetett fel és ezzel hagyta szóhoz jutni a kislányt, na jó, már majdnem nagylányt is.