Nashimaru Hina
2 posters
1 / 1 oldal
Nashimaru Hina
Nashimaru Hina Pént. Márc. 08 2019, 10:40
Aikaho Mitsuko multija
Név: Nashimaru Hina
Ország: Füst országa
Rang: Genin
Szint: D
Chakraszint: róka*-*
Kor: 13 év( nem 13 kiskutya)
Nem: Lány
Felszerelések: tanto, katana, 3db shuriken, 1db elsősegély készlet, 1db szerszám készlet, 3db robbanó jegyzet
Kinézet: Fenék alá érő fekete haja van, melyet általában kibontva hord. Testsúlya és magassága átlagos. Szemei pirosak, az egyetlen színes dolog, ami megtalálható rajta, mivel általában egy fekete felsőt hord, fekete nadrággal. Bőre sápadt.
Jellem: Meggondolatlan, lobbanékony, és kegyetlen. Pontosan ő sem tudja, mit akar, de élvezetét leli mások fájdalmában, ez az egyetlen, amiben örömét leli. Senkit nem szeret, magát sem igazán, ezért harcol magával folyton, soha nem elégedett azzal, akit a tükörben lát( már ameddig volt tükör).
Technikák: Alap E szintű jutsuk
Előtörténet:
A Füst országában láttam meg a napvilágot, azon belül is a Nashimaru klánban. Apám shiobiként tevékenykedett, és küldetései ritkán engedték meg neki, hogy hazatérhessen. Anyám a rizsföldeken dolgozott, általában kora reggeltől késő estig, és amikor hazaért leginkább csak aludt. Ezen felül volt egy bátyám, aki tíz évvel idősebb nálam, de mégis talán ő az a családban, aki a legjobban odafigyelt rám, noha ő is ninja. Valószínűleg Ren, a bátyám nélkül nem is éltem volna túl a kisgyermekkoromat, mert ő volt az, aki főzött és vigyázott rám. Első éveim ennek köszönhetően normálisan teltek, nem láttam klánom sötétségét, úgy élhettem mint egy rendes gyerek, noha ez egyáltalán nem így volt. Nashimaru létemből kifolyólag az emberek egyre jobban tartottak tőlem, ahogy idősebbé váltam, ekkor még nem értettem az okot, hisz abban a tévképzetben éltem, hogy a mi klánunk a normáknak megfelelő, ekkor még egy álomban éltem, melyből ötéves koromban keltem föl, és melybe soha nem zuhantam vissza.
Egy szokványos napként indult, mint a többi, egyedül voltam otthon, mert anya a földeken volt, míg apa és a bátyám küldetésen. Az időjárás hamar megváltozott, reggel még sütött a nap, míg a délután közeledtével felhők lepték el az eget, majd az eső elkezdett csöpögni. Nem volt egy erőteljes vihar, mégis sokáig tartott, mint ami soha nem akar menni, olyan volt, mint lelkem sötétsége. Én óvatlanul játszottam a szobámban, de természetesen a bejárati ajtó zárva volt. A csendet, a nyugalmat hirtelen zavarta meg valami, mint a reggeli időjárást. Valaki berúgta az ajtót, amit először nem nagyon tudtam hova tenni, csak annyit sejtettem, hogy nem családtag volt, hanem valaki idegen, valami nem megszokott, és ezektől az ember természetes, hogy tart. A félelem szinte megbénított, nem tudtam, hogy mit tudnék egy ilyen helyzetben cselekedni, így bebújtam egy szekrénybe abban a reményben, hogy az ismeretlen alak nem fog észrevenni. Bíztam benne, hogy nem tud jelenlétemről, el akartam hirtelen tűnni, de nem tudtam, és egyre nehezebbé vált ezt titkolnom. Gyenge voltam, érzelmeimet nem tudtam tovább elrejteni, így a sírás kitört belőlem. Hiába kucorogtam a biztonságosnak vélt szekrényben, hogy ha a sírás hangjai felfedték kilétem. Nem tudtam volna elmenekülni, így csak vártam, hogy meghallott e. Percek telhettek el, melyek egy örökkévalóságnak tűntek, minden hirtelen lassult le, majd lépések ütötték meg a fülemet, a személy valószínűleg a szobában van. Próbáltam lenyelni érzéseimet, de nem ment. A szekrény ajtót kinyitotta, amire én csak egy hangos sikítással tudtam felelni. Megfogott és az ágyra dobott, ahonnan természetesen kiutat kerestem.
- Ne mocorogj már annyit- mondta felém, miközben egy kunait dobott belém, hogy tényleg ne próbáljak meg megszökni. Éreztem ahogy vérem kicsordul, éreztem a fájdalmat, ami belém hatolt, mintha hirtelen minden erőm elszállt volna, annyi sem maradt, hogy sírjak, üvöltsek. Tekintete olyat sugallt, amit még soha nem láttam, nem megszokott volt, és ez még inkább nyugtalanságot keltett bennem. Lassan közelített felém, nem siette el.
Képszakadás....nem emlékszem pontosan mi történt velem. Fáj, most is fáj, de nagyon. A kórházban vagyok, nem szeretem a kórházakat sem. Ren az ágyam mellett ül, mennyi ideje lehet itt? Egyáltalán tényleg megtörtént velem ez? Nem értem ezt az egészet, csak el akarom felejteni. Életem talán legnehezebb hete következett. Ren nem tudott egész nap ott lenni, és olyankor nem éreztem magamat biztonságban. Elkezdtek visszakúszni a fejembe az emlékek, nem tudtam tőlük aludni, folyton bevillant az a szem, mivel rám nézett az a férfi, ha véletlenül az álom el is nyomott rövid időre, egy rémálomban találtam magamat. Innentől már sem a világban, sem az álmaimban nem voltam biztonságban. A szörnyű álmok örök kísérőmmé váltak, mindig emlékeztem rájuk, és már szorongtam attól, hogy ha elalszom mivel találom szembe magamat. Gyenge vagyok…..ha nem válok olyanná, mint a klánom, akkor elbukok újra. Ekkor döbbentem rá, hogy a klánom is gyakran tesz olyat, mi ma velem történt. Mondatfoszlányok, amiket hallottam, értelmet kaptak, legalábbis csak sejtettem, hogy akkor az valójában is mire utalt. Egyszerre vetettem meg a klánomat ezekért, és egyszerre szerettem. Szerettem, mert muszáj volt, mert én is a részese vagyok, szerettem, mert láttam benne az erőt. Láttam abban az erőt, amit megvetettem. Hiába nem vagyok olyan, mint ők olyanná kell válnom. Fel kell vennem ezt a maszkot örökre, és nem szabad többé levennem, mert vagy olyan leszek, mint ők, vagy meghalok. Lelkembe ekkor költözött be a sötétség, mely egyre jobban ellepte azt. Nem telt el úgy este, hogy nem riadtam volna föl egy rémálmomból. Az elkövetkező időszakban az emberekkel nem nagyon létesítettem kommunikációt, csak ha tényleg szükség volt rá, egyedül Rennek voltam hajlandó elmondani a dolgokat, egyedül benne bízhattam. Nem is volt kérdés, hogy majd az akadémiára akarok járni, hisz erőssé akartam válni bármi áron.
Rennek az idő múlásával egyre több kötelezettsége lett, így viszonylag hamar kellet önállósulnom, de szerencsére nem hirtelen, hanem fokozatosan. Hétévesen beírattak az akadémiára, ahová szinte imádtam járni, az elméleti részét bár nem szerettem, de a gyakorlatiért pedig odáig voltam. A megnyitóról a bátyám kísért haza, mert még mindig bennem volt a szorongás, még mindig túl gyengének tartottam magamat.
- Ren, miért erre megyünk? - teszem fel neki a kérdést, mert nem arra mentünk, mint kellett volna. Egyszerre éreztem magamat biztonságban, hisz ő mellettem volt, és egyszerre veszélyben, mert ez a hely számomra nem volt túl ismert, alapból nem voltam ekkor még egy olyan gyerek, aki örömmel sétálgat a városban.
- Majd meglátod, ha odaértünk, már csak néhány perc. - válaszolta mosolyogva. Úgy is lett, ahogy mondta, valóban odaértünk hamarosan. Legnagyobb meglepetésemre egy ninja fegyverzeti bolt előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy várjam meg őt kint, majd mindjárt jön. Nagyjából egy szűk negyedóra múlva jött ki a kis üzletből kezében egy dobozzal.
- Tessék, ez a tiéd, mindig legyen nálad, majd megtanítalak használni.-
A dobozt kinyitva egy tantot láttam benne, érdekes egy ajándék egy ötévesnek. Nem bírtam ki, hogy ne nézegessem, hogy ne forgassam. Már hazafelé végig a kezembe volt, ezért az utcán kicsit furán is néztek rám az emberek, de nem igazán zavart, hisz olyan szép kés volt. Otthon már egyből elkezdtem vele gyakorolni, szinte beleszerettem. Másnap azonnal elkezdtem nyaggatni Rent azzal, hogy tanítson, erőssé akartam válni, amit azzal párosítottam véglegesen össze magamban, hogy akkor kegyetlenné is. Egyre nagyobb örömömet leltem a tantom használatában, a velem egykorú kislányok legtöbbször egy plüssmacit hordanak mindenhova….én egy tantot.
Az első évben még magatartásommal semmilyen probléma nem volt, hisz tudtam, hogy hol milyen álarcot kell viselnem, de ezt egyre jobban elfelejtettem, ennek köszönhető egy a második évemben történt incidensem. A terem egyik sarkában ültem szokásosan egyedül, hisz az osztálytársaim féltek tőlem. Néhány perc elteltével egy szó csengett újra és újra a fülembe….Nashimaru. Elkezdtem jobban odafigyelni arra a beszélgetésre, ahol olyan mondatfoszlányok voltak hallhatóak, ahol klánomat szidták. Én ezt nem tudtam nyugton ülve tűrni, így felálltam és az egyik a társaságban beszélgető lányt megfogtam, majd odaszorítottam a falhoz. Tantomat elővettem, majd nyakához szorítottam.
- Ha még egy rossz szót mondasz a Nashimarukra megöllek.- mondtam neki. A dühtől a kést csak egyre jobban nyakához szorítottam. Kezeit arca elé tette, mert félt. A levegő az osztályban megfagyott, mindenki minket figyelt. A csengő megszólalt, a tanár belépett a terembe.
- Hina azonnal fejezd ezt be.- szól rám a tanár. Erre megfordultam, de a lány kezét végig simítottam a tantommal közben, csak éppen annyira, hogy picit megvágjam. Mielőtt eltettem volna a késem végig nyaltam a rajta csurgó vért. Érdekes azt látni, hogy más még nem tanulta meg, hogy ha gyenge, elbukik. Csak egy ember foghatja a végén kezében a trófeát, a másik a porban marad...örökre, és nem én leszek az. Nagy szerencsém volt, hogy nem csaptak ki ezért, valószínűleg a klánom elintézte, hogy ez ne történhessen meg. Mikor párbajra került sor, legtöbbször nem hagytam abba, addig ütöttem, míg én nem éreztem elégnek, vagy míg komolyabban rám nem szóltak, hírnevem az egész iskolában elterjedt. Nem azért, mert olyan erős lettem volna, hanem, azért mert én örömömet leltem ebben. Teljesen elfelejtettem, hogy ki voltam. Néha felébredtem valómból, legtöbbször akkor, mikor a tükörben láttam a szememben tetteim súlyosságát. Embert nem öltem, de mindig is kíváncsi voltam arra az érzésre. Őszintén megvallva talán a fájdalmat jobb volt látni a szemükben, az tovább tart. Személyiségem az akadémiás évek alatt egyre inkább lobbanékonnyá vált, ebből kifolyólag barátaim nem voltak, alapból tartottak tőlem, de ezzel együtt személyiségem számukra elviselhetetlen volt. Emellett nekem sem volt szükségem olyanokra, akiket meg kéne védenem, a végén még az a bizonyos trófea nem csak az én kezemben lenne, és akkor könnyen lezuhanhatok, csak az a fontos, hogy én túléljem. Egyetlen “barátom” volt, a bátyám, de igazából ez annyit jelentett, hogy őt nem akartam bántani. A szüleim egyre kevésbé voltak jelen az életemben, amikor ők otthon voltak, akkor leginkább edzettem, mert szívemben harag volt feléjük, hisz ők sehol nem voltak a gyerekkoromban, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, akkor ők egyedül hagytak, csak Ren volt ott. Az akadémiás évek alatt bár sokat fejlődtek taktikai érzékeim leginkább a düh vezérelt, így nem nagyon figyeltem oda arra, hogy mi lenne a logikus lépés. Bátyám szerint , ha nem lennék ennyire lobbanékony, akkor kiválóan helyt állnék majd a harcokban. Legalább ő őszinte velem. Harmadikos akadémista lehettem, mikor megint véres kézzel mentem haza, ebben az időben vált ez gyakorivá. Lehetett tudni, hogy az nem az enyém volt, hanem másé.
- Hina….mi történt már megint? A párbajoknak nem az a lényege, hogy beverd az arcát. - mondta nekem aggódó arccal, majd folytatta- ez így nem mehet tovább, ez már nem egészséges, még csak 11 éves vagy, térj vissza magadhoz. -
- Jól vagyok így b*szki, ha megváltoznék, akkor gyenge lennék, és meghalnék…..nem akarom újra átélni azt, amit 5 évesen, érted? - felelem neki kiabálva. Egyfolytában csak azt emlegettem, hogy gyenge vagyok, és ezt akartam megcáfolni, magammal is harcba kellett szállnom.
- Hina… szerintem az a legnagyobb baj, hogy elnyomod magadban az érzéseid, az emlékeid-
- Igen, jól látod, elnyomom, de most nem fogom.- Ezután a mondat után fogtam, és előrántottam a tantom, majd nekiestem a bátyámnak, az egyetlen személynek, aki engem szeret. Nem ejtettem rajta komoly sérülést, mert hamar kifordította a kezemből a kést, de mégis csak az érzés, hogy bántottam. Ő volt az egyetlen olyan eddig, akinek bántásában nem leltem örömet. A tettem után csak elfutottam, a könnyeim elkezdtek csorogni az arcomon. Erősnek kell lennem, nem lehetek újra gyenge, nem bukhatok el újra. Lehet meg kéne őt ölnöm? Akkor már semmi nem taszítana a gyengeségbe, de ha végzek vele, akkor senkim nem lesz, és egyedül leszek a világ végéig. Mondjuk legalább senki nem tartana vissza….igen, meg kell tennem, neki sem lesz több gondja az életében, minden fájdalma megszűnik majd.Nem akarok neki fájdalmat okozni most sem, de ami muszáj, azt meg kell tenni, mert szeretem őt...szeretet, mit is jelent ez a szó? Délután, mint várható volt, feljött velem beszélni a történtekről, amire, ha mondott valamit felelni nem voltam hajlandó. Hamar rájött, hogy akkor lenne ennek értelme, ha elültek a kedélyek már. Nem sejtette, hogy én nem olyan típus vagyok, aki könnyen megbocsájt, a harag örök. Hiába volt velem annyi időt, valahogy soha nem volt olyan helyzet, amiben ez kiderült volna.
Miután kiment a szobámból vártam az éjszakát. Meg akartam őt ölni, mert ő vált a legnagyobb gyenge pontommá, mert szeretett. Mindenki gyorsan el tudott aludni, én ha akartam volna sem ment volna, mert a rémálmok vártak volna csak rám, és ezért gyűlölök aludni. Megkerestem a tantom, amit Ren rakhatott el. Miután megtaláltam lassan elkezdtem bátyám szobája felé menni, nem siettem el, csak szépen ráérősen, meg azt sem akartam volna, hogy felkeljen. Odaértem az ágyához, már szúrtam volna le, mikor ő hirtelen cselekedett. Nem aludt el, végig ébren volt, végig várt rám. Egy gyors mozdulattal szúrta katanáját hasamba, amire nekem kiesett a kezemből a tantom. Éreztem a fájdalmat, ami belép hasított, miért pont ő tette ezt velem? A világ lassan elsötétedett. Ez lenne a halál érzése? Lassan minden erőm elhagyott, nem bírtam tovább állva maradni, térdre rogytam. A levegővétel is nehézkessé vált számomra. A fülem elkezdett zúgni, éreztem a meleg vért, ami egyre inkább csak folyik ki belőle, majd elájultam. Néhány nappal később tértem magamhoz a kórházban, a seb még most is égett. Körülnéztem a szobában, senki nem volt ott rajtam kívül, csak egy cetli, aláírás nélkül:
“ Amint hazaérsz mindent megbeszélünk”
Mint már említettem nem bírom az effajta intézményeket, így első adandó alkalommal elhagytam az épületet. Utam egyenesen otthonomhoz vezetett, ha még lehet az otthonnak nevezni, hisz már nincs ott senki, aki fontos a számomra. Nem érdekel, hogy én mit tettem volna, az érdekel, hogy ő mit tett, elvileg neki számítok, tévedtem. A bizalom egy fölösleges dolog, csak átver. Úgy tűnik, hogy az egész klán ilyen, mintha nem lennének kivételek. A lakáson csak végig siettem, nem mondtam semmit, nem is láttam, hogy lenne ott valaki. Csak kuporogtam a sarokban, és sírtam. Nem akartam már a világ részese lenni, egy dolog tartott az életben, az az öröm, amit mások fájdalmában leltem. Nem akartam már magamat sem látni, féltem attól, hogy saját múltam alatt összerogyok, féltem magammal szembenézni. Ezt csak egyféleképpen tudtam elkerülni, ha szilánkokra esik a tükör. Addig ütöttem, míg el nem tört, nem érdekelt, hogy a kezemet teljesen szétvágja, az a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit a lelkemben éreztem. Másnap már mentem az akadémiára, bekötött kézzel, nem akartam, hogy bárki is lássa azt, amit magammal tettem, de megérte, hisz nem kell majd újra a saját szemembe néznem, nem kell látnom benne tetteim súlyát. Az elkövetkező időkben kevéssé voltam agresszív, túl nagy volt bennem a vihar, hogy még kint is küzdjek, de ez hamar megváltozott, egyre többet edzettem, nem érdekelt, hogy hány csepp véremet hagyom ott. A párbajoknál újra elkezdtem érezni az örömöt, és boldogságot okozott valamiért, hogy láthatom más vérét a kezemen, elfelejtette, hogy a sajátom is volt már ott. Hallhattam újra a fájdalmas üvöltéseket…. Pár napig tudtam csak a kommunikációt a bátyámmal kerülni, tovább nem ment.
-Hina, hadd magyarázzam meg, hogy mi történt- nézett mélyen a szemembe, ő mert belenézni, én nem - nem rád számítottam, apánkra. Láthattad, hogy elborult neki is az agya...és előző küldetése előtt már megpróbált megölni, azt hittem, most hogy hazajött, újra meg fogja próbálni. Csak te megelőzted őt...de te miért tetted volna ezt?
- Ez már csak kifogás, mellébeszélés.- mondtam neki, majd fordítottam el zavartan a fejemet. Magam sem tudtam, mit kéne gondolnom. Meg akartam érteni, de nem ment, csak az járt a fejemben, hogy ő is cserbenhagyott. Az utolsó évben egyre rosszabbá, zűrösebbé vált kettőnk kapcsolata. Már a legapróbb dolgokon is képesek voltunk veszekedni, az idő múlásával valószínű, hogy ő is gyűlölt már engem, de ekkor vak voltam, nem vettem ezt észre. Megutált a mindennapokért, megutált önmagamért. Én valahol még hittem benne végig, hogy ő még szeret,A genin vizsga hamarabb eljött, mint képzeltem volna. A végén büszke voltam magamra, mert bár az írásbeli nem ment olyan jól, de legalább átmentem, ha akartam volna, biztos sikerülhetett volna jobban. A gyakorlat viszont az évfolyamhoz képest is kimagasló volt, egy pusztakezes harc volt, ahol a sors ugyanazzal a lánnyal hozott össze, kit egyszer majdnem megöltem. A küzdelemben az első ütés az enyém volt, megfogtam ruháját, majd a földre dobtam, mérhetetlen haragot éreztem iránta. Mikor már a porban hevertem, elkezdtem ütni addig, míg le nem állított a sensei, a lány az elején teljesen sokkot kapott, megvolt az eredménye a kemény edzésemnek, meg biztos közrejátszott az is, hogy ő félt tőlem. Nem nagyon izgatott a fejpánt, de mivel kötelező hordani, ezért én is így tettem, egy újabb elvárásának feleltem meg. Eleinte csak mutattam, hogy én örömömet lelem mások szenvedésében, de úgy tűnik, hogy túl sokáig voltam részese eme színdarabnak, mely már beszippantott, és átformálta személyiségemet. A tantomat egy idő után felváltotta egy katana, pontosabban már mindkettő nálam volt.
Az első küldetésemen pont a már többször említett lánnyal kerültem össze, a sors iróniája. A feladat egyszerű volt, egy macska elkapása, ami a közeli erdőbe szökött ki. A senseiünk is egyszerű feladatnak tartotta, azt mondta, ha elkaptuk keressük meg őt, mert neki van jobb dolga, naiv. Minden gördülékenyen ment addig, míg ő nekem nem esett. Hátulról kezdett el folytatni, éreztem, ahogy egyre kevesebb levegőhöz jutok, már közel voltam az ájuláshoz. Nem lehetek gyenge megint, nem lehet ez a vége. Utolsó lélegzetemmel hátra rúgtam, mely látszólag meglepte őt, és ezzel kiszabadultak kezei közül. Első mozdulatom a tantom előrántása volt, melyre ő futásnak eredt. Nem akartam volna ma őt annyira bántani, de ő választotta a halált. Nem siettem utána, inkább csak lassan, hadd fáradjon ki. A lábnyomait követve tudtam, hogy hol van. Szinte érezni lehetett a levegőben a félelem szagát, majd sikítás ütötte meg a fülemet, nem tudta ,hogy hol vagyok, de én már láttam őt, összeroppant a félelem terhe alatt. Vártam még egy kicsit egy bokorban, kíváncsi voltam, hogy mit csinál egy ilyen helyzetben, látni akartam arcán a pánikot, ahogy egyre inkább elveszik, ahogy érzi jelenlétem, de nem talál. Mikor elfordult egy pillanatra, rárontottam, majd leszúrtam. Nem figyeltem, hogy meghalt e vagy sem, inkább megkerestem a cicát. Ilyenkor mindig megszólal egy belső hang mardos belülről, ami azt mondja, hogy legalább adjak esélyt neki a túlélésre. Többször próbáltam elnyomni, de soha nem ment teljesen, ez nem olyan, mint amikor az emlékeket,az érzéseket, azokat el tudom rejteni, de ezt nem. Mikor visszavittem természetesen kérdezték, hogy hol maradt a társam, mire csak annyit feleltem, hogy meglátogatott valakit a kórházban.....az más kérdés, hogy egy orvost, hisz a sikolyok hallhatóak voltak, így valószínűleg nem sokkal, miután leléptem a helyszínről valaki rátalált. Később kiderült, hogy túlélte, valahol örültem neki, mert még többször láthatom az arcán ugyanazt, mint az erdőben.
A tettem következményeket vont maga után, a környezetemben élők óvatosabbá váltak velem szembe, tartottak tőlem. A fegyverhasználatot megtiltották nekem, ha akkor rajta kaptak volna, valószínűleg nem lett volna több lehetőségem. Ez után az incidens után már nem osztottak mellém csapattársat, pedig fegyver sem volt nálam. Így elég unalmasak voltak, nem volt kivel szórakoznom, pedig biztos élvezték volna. Egy sensei, ha küldetésen voltam mindig figyelt arra, hogy mit csinálok, a legapróbb gyanús rezzülésemre képes lett volna cselekedni. Nem estem neki, mert éreztem, hogy ahhoz még nem vagyok elég erős, de ami késik, nem múlik, meg amúgy is puszta kézzel nem mentem volna sokra. 13 éves korom után a gyűlölet már hatalmas mértéket öltött bennem, meg akartam ölni mindenkit, aki ártott nekem, a szüleimet, a bátyámat, a rajtam nevető embereket, kik senkinek tartottak. Vártam, türelmesen, elfojtottam az agressziót magamban erre az időre, és így csak felgyülemlett, még erősebb lett. A felfüggesztésem lejárt, hivatalosan is forgathattam újra katanám. Így most ez a porszem kél fel a szélben, s lesz a legrosszabb rémálmuk.
Megvártam az estét ámokfutásommal, máskor nem is tudtam volna, hisz csak akkor lankadt a figyelme a körülöttem élőknek. Először a bátyámmal akartam végezni, úgy éreztem, hogy ő okozta nekem a legtöbb sebet. Halkan lépkedtem. Oly békésen aludt, nem akartam volna ezt megszakítani, ha nem tudtam volna, hogy örök álma is nyugodt lesz. Katanámmal hirtelen sújtottam le rá, a ház csendjét megtörte hirtelen sikolya, de nem adta fel ennyivel. Úgy tűnik családi szokás, hogy fegyverünkkel alszunk, még akkor is, ha speciel Ren szerintem a jutsuival sokkal erősebb lenne. Lehet mégse akar megölni? Nem, meg akar, láttam a szemében, nem úgy mint múltkor. Túl gyors, nem tudok kitérni a csapása elől, a katana pengéje éreztem, ahogy belém hasított. Egyből vért köptem, ez nem olyan volt, mint a múltkor. Ennyit ért volna az a kemény munka? Nem halhatok meg most, erősnek kell lennem. Ez az érzés más, mint múltkor, ez sokkal jobban fáj, Tényleg meghalnék? Eközben egy könnycsepp kicsordult a szememből. A bátyám újra támadott, nekem nem volt hozzá erőm, de neki sem túl sok, neki is fájt, amit okoztam. Újra megsebzett, de most már ő sem bírt túl sokat tenni, túl sok vért vesztett, de én is. Tényleg ez lenne a halál? Miért fáj ez ennyire? Kinyírlak te rohadék, tönkre tetted a tervem, amiért küzdöttem, ezt te sem teheted velem, sőt te pláne nem. Az egész életemet megkeserítetted. Próbáltam még egy vágást ejteni rajta, de csak előredőltem, majd a világ lassan elsötétült.
Meghaltam? Vagy csak álmodok? Mi ez a nagy fényesség? Mik ezek a hangok? Belülről szól valami? Nem, ezek nem az én gondolataim, akkor tán az emlékeim, tényleg az életemet látom most magam előtt? Egy üvöltést hallok, valaki engem hív, de én senkinek nem vagyok fontos. Mi ez az egész? Mi történik velem? Nyisd már ki a szemed te szerencsétlen, de nem tudom. Létezek még egyáltalán, érzek még valamit? Ennél csak többet érek. Nem lehet ez a vége a történetemnek….
Név: Nashimaru Hina
Ország: Füst országa
Rang: Genin
Szint: D
Chakraszint: róka*-*
Kor: 13 év( nem 13 kiskutya)
Nem: Lány
Felszerelések: tanto, katana, 3db shuriken, 1db elsősegély készlet, 1db szerszám készlet, 3db robbanó jegyzet
Kinézet: Fenék alá érő fekete haja van, melyet általában kibontva hord. Testsúlya és magassága átlagos. Szemei pirosak, az egyetlen színes dolog, ami megtalálható rajta, mivel általában egy fekete felsőt hord, fekete nadrággal. Bőre sápadt.
Jellem: Meggondolatlan, lobbanékony, és kegyetlen. Pontosan ő sem tudja, mit akar, de élvezetét leli mások fájdalmában, ez az egyetlen, amiben örömét leli. Senkit nem szeret, magát sem igazán, ezért harcol magával folyton, soha nem elégedett azzal, akit a tükörben lát( már ameddig volt tükör).
Technikák: Alap E szintű jutsuk
Előtörténet:
A Füst országában láttam meg a napvilágot, azon belül is a Nashimaru klánban. Apám shiobiként tevékenykedett, és küldetései ritkán engedték meg neki, hogy hazatérhessen. Anyám a rizsföldeken dolgozott, általában kora reggeltől késő estig, és amikor hazaért leginkább csak aludt. Ezen felül volt egy bátyám, aki tíz évvel idősebb nálam, de mégis talán ő az a családban, aki a legjobban odafigyelt rám, noha ő is ninja. Valószínűleg Ren, a bátyám nélkül nem is éltem volna túl a kisgyermekkoromat, mert ő volt az, aki főzött és vigyázott rám. Első éveim ennek köszönhetően normálisan teltek, nem láttam klánom sötétségét, úgy élhettem mint egy rendes gyerek, noha ez egyáltalán nem így volt. Nashimaru létemből kifolyólag az emberek egyre jobban tartottak tőlem, ahogy idősebbé váltam, ekkor még nem értettem az okot, hisz abban a tévképzetben éltem, hogy a mi klánunk a normáknak megfelelő, ekkor még egy álomban éltem, melyből ötéves koromban keltem föl, és melybe soha nem zuhantam vissza.
Egy szokványos napként indult, mint a többi, egyedül voltam otthon, mert anya a földeken volt, míg apa és a bátyám küldetésen. Az időjárás hamar megváltozott, reggel még sütött a nap, míg a délután közeledtével felhők lepték el az eget, majd az eső elkezdett csöpögni. Nem volt egy erőteljes vihar, mégis sokáig tartott, mint ami soha nem akar menni, olyan volt, mint lelkem sötétsége. Én óvatlanul játszottam a szobámban, de természetesen a bejárati ajtó zárva volt. A csendet, a nyugalmat hirtelen zavarta meg valami, mint a reggeli időjárást. Valaki berúgta az ajtót, amit először nem nagyon tudtam hova tenni, csak annyit sejtettem, hogy nem családtag volt, hanem valaki idegen, valami nem megszokott, és ezektől az ember természetes, hogy tart. A félelem szinte megbénított, nem tudtam, hogy mit tudnék egy ilyen helyzetben cselekedni, így bebújtam egy szekrénybe abban a reményben, hogy az ismeretlen alak nem fog észrevenni. Bíztam benne, hogy nem tud jelenlétemről, el akartam hirtelen tűnni, de nem tudtam, és egyre nehezebbé vált ezt titkolnom. Gyenge voltam, érzelmeimet nem tudtam tovább elrejteni, így a sírás kitört belőlem. Hiába kucorogtam a biztonságosnak vélt szekrényben, hogy ha a sírás hangjai felfedték kilétem. Nem tudtam volna elmenekülni, így csak vártam, hogy meghallott e. Percek telhettek el, melyek egy örökkévalóságnak tűntek, minden hirtelen lassult le, majd lépések ütötték meg a fülemet, a személy valószínűleg a szobában van. Próbáltam lenyelni érzéseimet, de nem ment. A szekrény ajtót kinyitotta, amire én csak egy hangos sikítással tudtam felelni. Megfogott és az ágyra dobott, ahonnan természetesen kiutat kerestem.
- Ne mocorogj már annyit- mondta felém, miközben egy kunait dobott belém, hogy tényleg ne próbáljak meg megszökni. Éreztem ahogy vérem kicsordul, éreztem a fájdalmat, ami belém hatolt, mintha hirtelen minden erőm elszállt volna, annyi sem maradt, hogy sírjak, üvöltsek. Tekintete olyat sugallt, amit még soha nem láttam, nem megszokott volt, és ez még inkább nyugtalanságot keltett bennem. Lassan közelített felém, nem siette el.
Képszakadás....nem emlékszem pontosan mi történt velem. Fáj, most is fáj, de nagyon. A kórházban vagyok, nem szeretem a kórházakat sem. Ren az ágyam mellett ül, mennyi ideje lehet itt? Egyáltalán tényleg megtörtént velem ez? Nem értem ezt az egészet, csak el akarom felejteni. Életem talán legnehezebb hete következett. Ren nem tudott egész nap ott lenni, és olyankor nem éreztem magamat biztonságban. Elkezdtek visszakúszni a fejembe az emlékek, nem tudtam tőlük aludni, folyton bevillant az a szem, mivel rám nézett az a férfi, ha véletlenül az álom el is nyomott rövid időre, egy rémálomban találtam magamat. Innentől már sem a világban, sem az álmaimban nem voltam biztonságban. A szörnyű álmok örök kísérőmmé váltak, mindig emlékeztem rájuk, és már szorongtam attól, hogy ha elalszom mivel találom szembe magamat. Gyenge vagyok…..ha nem válok olyanná, mint a klánom, akkor elbukok újra. Ekkor döbbentem rá, hogy a klánom is gyakran tesz olyat, mi ma velem történt. Mondatfoszlányok, amiket hallottam, értelmet kaptak, legalábbis csak sejtettem, hogy akkor az valójában is mire utalt. Egyszerre vetettem meg a klánomat ezekért, és egyszerre szerettem. Szerettem, mert muszáj volt, mert én is a részese vagyok, szerettem, mert láttam benne az erőt. Láttam abban az erőt, amit megvetettem. Hiába nem vagyok olyan, mint ők olyanná kell válnom. Fel kell vennem ezt a maszkot örökre, és nem szabad többé levennem, mert vagy olyan leszek, mint ők, vagy meghalok. Lelkembe ekkor költözött be a sötétség, mely egyre jobban ellepte azt. Nem telt el úgy este, hogy nem riadtam volna föl egy rémálmomból. Az elkövetkező időszakban az emberekkel nem nagyon létesítettem kommunikációt, csak ha tényleg szükség volt rá, egyedül Rennek voltam hajlandó elmondani a dolgokat, egyedül benne bízhattam. Nem is volt kérdés, hogy majd az akadémiára akarok járni, hisz erőssé akartam válni bármi áron.
Rennek az idő múlásával egyre több kötelezettsége lett, így viszonylag hamar kellet önállósulnom, de szerencsére nem hirtelen, hanem fokozatosan. Hétévesen beírattak az akadémiára, ahová szinte imádtam járni, az elméleti részét bár nem szerettem, de a gyakorlatiért pedig odáig voltam. A megnyitóról a bátyám kísért haza, mert még mindig bennem volt a szorongás, még mindig túl gyengének tartottam magamat.
- Ren, miért erre megyünk? - teszem fel neki a kérdést, mert nem arra mentünk, mint kellett volna. Egyszerre éreztem magamat biztonságban, hisz ő mellettem volt, és egyszerre veszélyben, mert ez a hely számomra nem volt túl ismert, alapból nem voltam ekkor még egy olyan gyerek, aki örömmel sétálgat a városban.
- Majd meglátod, ha odaértünk, már csak néhány perc. - válaszolta mosolyogva. Úgy is lett, ahogy mondta, valóban odaértünk hamarosan. Legnagyobb meglepetésemre egy ninja fegyverzeti bolt előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy várjam meg őt kint, majd mindjárt jön. Nagyjából egy szűk negyedóra múlva jött ki a kis üzletből kezében egy dobozzal.
- Tessék, ez a tiéd, mindig legyen nálad, majd megtanítalak használni.-
A dobozt kinyitva egy tantot láttam benne, érdekes egy ajándék egy ötévesnek. Nem bírtam ki, hogy ne nézegessem, hogy ne forgassam. Már hazafelé végig a kezembe volt, ezért az utcán kicsit furán is néztek rám az emberek, de nem igazán zavart, hisz olyan szép kés volt. Otthon már egyből elkezdtem vele gyakorolni, szinte beleszerettem. Másnap azonnal elkezdtem nyaggatni Rent azzal, hogy tanítson, erőssé akartam válni, amit azzal párosítottam véglegesen össze magamban, hogy akkor kegyetlenné is. Egyre nagyobb örömömet leltem a tantom használatában, a velem egykorú kislányok legtöbbször egy plüssmacit hordanak mindenhova….én egy tantot.
Az első évben még magatartásommal semmilyen probléma nem volt, hisz tudtam, hogy hol milyen álarcot kell viselnem, de ezt egyre jobban elfelejtettem, ennek köszönhető egy a második évemben történt incidensem. A terem egyik sarkában ültem szokásosan egyedül, hisz az osztálytársaim féltek tőlem. Néhány perc elteltével egy szó csengett újra és újra a fülembe….Nashimaru. Elkezdtem jobban odafigyelni arra a beszélgetésre, ahol olyan mondatfoszlányok voltak hallhatóak, ahol klánomat szidták. Én ezt nem tudtam nyugton ülve tűrni, így felálltam és az egyik a társaságban beszélgető lányt megfogtam, majd odaszorítottam a falhoz. Tantomat elővettem, majd nyakához szorítottam.
- Ha még egy rossz szót mondasz a Nashimarukra megöllek.- mondtam neki. A dühtől a kést csak egyre jobban nyakához szorítottam. Kezeit arca elé tette, mert félt. A levegő az osztályban megfagyott, mindenki minket figyelt. A csengő megszólalt, a tanár belépett a terembe.
- Hina azonnal fejezd ezt be.- szól rám a tanár. Erre megfordultam, de a lány kezét végig simítottam a tantommal közben, csak éppen annyira, hogy picit megvágjam. Mielőtt eltettem volna a késem végig nyaltam a rajta csurgó vért. Érdekes azt látni, hogy más még nem tanulta meg, hogy ha gyenge, elbukik. Csak egy ember foghatja a végén kezében a trófeát, a másik a porban marad...örökre, és nem én leszek az. Nagy szerencsém volt, hogy nem csaptak ki ezért, valószínűleg a klánom elintézte, hogy ez ne történhessen meg. Mikor párbajra került sor, legtöbbször nem hagytam abba, addig ütöttem, míg én nem éreztem elégnek, vagy míg komolyabban rám nem szóltak, hírnevem az egész iskolában elterjedt. Nem azért, mert olyan erős lettem volna, hanem, azért mert én örömömet leltem ebben. Teljesen elfelejtettem, hogy ki voltam. Néha felébredtem valómból, legtöbbször akkor, mikor a tükörben láttam a szememben tetteim súlyosságát. Embert nem öltem, de mindig is kíváncsi voltam arra az érzésre. Őszintén megvallva talán a fájdalmat jobb volt látni a szemükben, az tovább tart. Személyiségem az akadémiás évek alatt egyre inkább lobbanékonnyá vált, ebből kifolyólag barátaim nem voltak, alapból tartottak tőlem, de ezzel együtt személyiségem számukra elviselhetetlen volt. Emellett nekem sem volt szükségem olyanokra, akiket meg kéne védenem, a végén még az a bizonyos trófea nem csak az én kezemben lenne, és akkor könnyen lezuhanhatok, csak az a fontos, hogy én túléljem. Egyetlen “barátom” volt, a bátyám, de igazából ez annyit jelentett, hogy őt nem akartam bántani. A szüleim egyre kevésbé voltak jelen az életemben, amikor ők otthon voltak, akkor leginkább edzettem, mert szívemben harag volt feléjük, hisz ők sehol nem voltak a gyerekkoromban, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk, akkor ők egyedül hagytak, csak Ren volt ott. Az akadémiás évek alatt bár sokat fejlődtek taktikai érzékeim leginkább a düh vezérelt, így nem nagyon figyeltem oda arra, hogy mi lenne a logikus lépés. Bátyám szerint , ha nem lennék ennyire lobbanékony, akkor kiválóan helyt állnék majd a harcokban. Legalább ő őszinte velem. Harmadikos akadémista lehettem, mikor megint véres kézzel mentem haza, ebben az időben vált ez gyakorivá. Lehetett tudni, hogy az nem az enyém volt, hanem másé.
- Hina….mi történt már megint? A párbajoknak nem az a lényege, hogy beverd az arcát. - mondta nekem aggódó arccal, majd folytatta- ez így nem mehet tovább, ez már nem egészséges, még csak 11 éves vagy, térj vissza magadhoz. -
- Jól vagyok így b*szki, ha megváltoznék, akkor gyenge lennék, és meghalnék…..nem akarom újra átélni azt, amit 5 évesen, érted? - felelem neki kiabálva. Egyfolytában csak azt emlegettem, hogy gyenge vagyok, és ezt akartam megcáfolni, magammal is harcba kellett szállnom.
- Hina… szerintem az a legnagyobb baj, hogy elnyomod magadban az érzéseid, az emlékeid-
- Igen, jól látod, elnyomom, de most nem fogom.- Ezután a mondat után fogtam, és előrántottam a tantom, majd nekiestem a bátyámnak, az egyetlen személynek, aki engem szeret. Nem ejtettem rajta komoly sérülést, mert hamar kifordította a kezemből a kést, de mégis csak az érzés, hogy bántottam. Ő volt az egyetlen olyan eddig, akinek bántásában nem leltem örömet. A tettem után csak elfutottam, a könnyeim elkezdtek csorogni az arcomon. Erősnek kell lennem, nem lehetek újra gyenge, nem bukhatok el újra. Lehet meg kéne őt ölnöm? Akkor már semmi nem taszítana a gyengeségbe, de ha végzek vele, akkor senkim nem lesz, és egyedül leszek a világ végéig. Mondjuk legalább senki nem tartana vissza….igen, meg kell tennem, neki sem lesz több gondja az életében, minden fájdalma megszűnik majd.Nem akarok neki fájdalmat okozni most sem, de ami muszáj, azt meg kell tenni, mert szeretem őt...szeretet, mit is jelent ez a szó? Délután, mint várható volt, feljött velem beszélni a történtekről, amire, ha mondott valamit felelni nem voltam hajlandó. Hamar rájött, hogy akkor lenne ennek értelme, ha elültek a kedélyek már. Nem sejtette, hogy én nem olyan típus vagyok, aki könnyen megbocsájt, a harag örök. Hiába volt velem annyi időt, valahogy soha nem volt olyan helyzet, amiben ez kiderült volna.
Miután kiment a szobámból vártam az éjszakát. Meg akartam őt ölni, mert ő vált a legnagyobb gyenge pontommá, mert szeretett. Mindenki gyorsan el tudott aludni, én ha akartam volna sem ment volna, mert a rémálmok vártak volna csak rám, és ezért gyűlölök aludni. Megkerestem a tantom, amit Ren rakhatott el. Miután megtaláltam lassan elkezdtem bátyám szobája felé menni, nem siettem el, csak szépen ráérősen, meg azt sem akartam volna, hogy felkeljen. Odaértem az ágyához, már szúrtam volna le, mikor ő hirtelen cselekedett. Nem aludt el, végig ébren volt, végig várt rám. Egy gyors mozdulattal szúrta katanáját hasamba, amire nekem kiesett a kezemből a tantom. Éreztem a fájdalmat, ami belép hasított, miért pont ő tette ezt velem? A világ lassan elsötétedett. Ez lenne a halál érzése? Lassan minden erőm elhagyott, nem bírtam tovább állva maradni, térdre rogytam. A levegővétel is nehézkessé vált számomra. A fülem elkezdett zúgni, éreztem a meleg vért, ami egyre inkább csak folyik ki belőle, majd elájultam. Néhány nappal később tértem magamhoz a kórházban, a seb még most is égett. Körülnéztem a szobában, senki nem volt ott rajtam kívül, csak egy cetli, aláírás nélkül:
“ Amint hazaérsz mindent megbeszélünk”
Mint már említettem nem bírom az effajta intézményeket, így első adandó alkalommal elhagytam az épületet. Utam egyenesen otthonomhoz vezetett, ha még lehet az otthonnak nevezni, hisz már nincs ott senki, aki fontos a számomra. Nem érdekel, hogy én mit tettem volna, az érdekel, hogy ő mit tett, elvileg neki számítok, tévedtem. A bizalom egy fölösleges dolog, csak átver. Úgy tűnik, hogy az egész klán ilyen, mintha nem lennének kivételek. A lakáson csak végig siettem, nem mondtam semmit, nem is láttam, hogy lenne ott valaki. Csak kuporogtam a sarokban, és sírtam. Nem akartam már a világ részese lenni, egy dolog tartott az életben, az az öröm, amit mások fájdalmában leltem. Nem akartam már magamat sem látni, féltem attól, hogy saját múltam alatt összerogyok, féltem magammal szembenézni. Ezt csak egyféleképpen tudtam elkerülni, ha szilánkokra esik a tükör. Addig ütöttem, míg el nem tört, nem érdekelt, hogy a kezemet teljesen szétvágja, az a fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit a lelkemben éreztem. Másnap már mentem az akadémiára, bekötött kézzel, nem akartam, hogy bárki is lássa azt, amit magammal tettem, de megérte, hisz nem kell majd újra a saját szemembe néznem, nem kell látnom benne tetteim súlyát. Az elkövetkező időkben kevéssé voltam agresszív, túl nagy volt bennem a vihar, hogy még kint is küzdjek, de ez hamar megváltozott, egyre többet edzettem, nem érdekelt, hogy hány csepp véremet hagyom ott. A párbajoknál újra elkezdtem érezni az örömöt, és boldogságot okozott valamiért, hogy láthatom más vérét a kezemen, elfelejtette, hogy a sajátom is volt már ott. Hallhattam újra a fájdalmas üvöltéseket…. Pár napig tudtam csak a kommunikációt a bátyámmal kerülni, tovább nem ment.
-Hina, hadd magyarázzam meg, hogy mi történt- nézett mélyen a szemembe, ő mert belenézni, én nem - nem rád számítottam, apánkra. Láthattad, hogy elborult neki is az agya...és előző küldetése előtt már megpróbált megölni, azt hittem, most hogy hazajött, újra meg fogja próbálni. Csak te megelőzted őt...de te miért tetted volna ezt?
- Ez már csak kifogás, mellébeszélés.- mondtam neki, majd fordítottam el zavartan a fejemet. Magam sem tudtam, mit kéne gondolnom. Meg akartam érteni, de nem ment, csak az járt a fejemben, hogy ő is cserbenhagyott. Az utolsó évben egyre rosszabbá, zűrösebbé vált kettőnk kapcsolata. Már a legapróbb dolgokon is képesek voltunk veszekedni, az idő múlásával valószínű, hogy ő is gyűlölt már engem, de ekkor vak voltam, nem vettem ezt észre. Megutált a mindennapokért, megutált önmagamért. Én valahol még hittem benne végig, hogy ő még szeret,A genin vizsga hamarabb eljött, mint képzeltem volna. A végén büszke voltam magamra, mert bár az írásbeli nem ment olyan jól, de legalább átmentem, ha akartam volna, biztos sikerülhetett volna jobban. A gyakorlat viszont az évfolyamhoz képest is kimagasló volt, egy pusztakezes harc volt, ahol a sors ugyanazzal a lánnyal hozott össze, kit egyszer majdnem megöltem. A küzdelemben az első ütés az enyém volt, megfogtam ruháját, majd a földre dobtam, mérhetetlen haragot éreztem iránta. Mikor már a porban hevertem, elkezdtem ütni addig, míg le nem állított a sensei, a lány az elején teljesen sokkot kapott, megvolt az eredménye a kemény edzésemnek, meg biztos közrejátszott az is, hogy ő félt tőlem. Nem nagyon izgatott a fejpánt, de mivel kötelező hordani, ezért én is így tettem, egy újabb elvárásának feleltem meg. Eleinte csak mutattam, hogy én örömömet lelem mások szenvedésében, de úgy tűnik, hogy túl sokáig voltam részese eme színdarabnak, mely már beszippantott, és átformálta személyiségemet. A tantomat egy idő után felváltotta egy katana, pontosabban már mindkettő nálam volt.
Az első küldetésemen pont a már többször említett lánnyal kerültem össze, a sors iróniája. A feladat egyszerű volt, egy macska elkapása, ami a közeli erdőbe szökött ki. A senseiünk is egyszerű feladatnak tartotta, azt mondta, ha elkaptuk keressük meg őt, mert neki van jobb dolga, naiv. Minden gördülékenyen ment addig, míg ő nekem nem esett. Hátulról kezdett el folytatni, éreztem, ahogy egyre kevesebb levegőhöz jutok, már közel voltam az ájuláshoz. Nem lehetek gyenge megint, nem lehet ez a vége. Utolsó lélegzetemmel hátra rúgtam, mely látszólag meglepte őt, és ezzel kiszabadultak kezei közül. Első mozdulatom a tantom előrántása volt, melyre ő futásnak eredt. Nem akartam volna ma őt annyira bántani, de ő választotta a halált. Nem siettem utána, inkább csak lassan, hadd fáradjon ki. A lábnyomait követve tudtam, hogy hol van. Szinte érezni lehetett a levegőben a félelem szagát, majd sikítás ütötte meg a fülemet, nem tudta ,hogy hol vagyok, de én már láttam őt, összeroppant a félelem terhe alatt. Vártam még egy kicsit egy bokorban, kíváncsi voltam, hogy mit csinál egy ilyen helyzetben, látni akartam arcán a pánikot, ahogy egyre inkább elveszik, ahogy érzi jelenlétem, de nem talál. Mikor elfordult egy pillanatra, rárontottam, majd leszúrtam. Nem figyeltem, hogy meghalt e vagy sem, inkább megkerestem a cicát. Ilyenkor mindig megszólal egy belső hang mardos belülről, ami azt mondja, hogy legalább adjak esélyt neki a túlélésre. Többször próbáltam elnyomni, de soha nem ment teljesen, ez nem olyan, mint amikor az emlékeket,az érzéseket, azokat el tudom rejteni, de ezt nem. Mikor visszavittem természetesen kérdezték, hogy hol maradt a társam, mire csak annyit feleltem, hogy meglátogatott valakit a kórházban.....az más kérdés, hogy egy orvost, hisz a sikolyok hallhatóak voltak, így valószínűleg nem sokkal, miután leléptem a helyszínről valaki rátalált. Később kiderült, hogy túlélte, valahol örültem neki, mert még többször láthatom az arcán ugyanazt, mint az erdőben.
A tettem következményeket vont maga után, a környezetemben élők óvatosabbá váltak velem szembe, tartottak tőlem. A fegyverhasználatot megtiltották nekem, ha akkor rajta kaptak volna, valószínűleg nem lett volna több lehetőségem. Ez után az incidens után már nem osztottak mellém csapattársat, pedig fegyver sem volt nálam. Így elég unalmasak voltak, nem volt kivel szórakoznom, pedig biztos élvezték volna. Egy sensei, ha küldetésen voltam mindig figyelt arra, hogy mit csinálok, a legapróbb gyanús rezzülésemre képes lett volna cselekedni. Nem estem neki, mert éreztem, hogy ahhoz még nem vagyok elég erős, de ami késik, nem múlik, meg amúgy is puszta kézzel nem mentem volna sokra. 13 éves korom után a gyűlölet már hatalmas mértéket öltött bennem, meg akartam ölni mindenkit, aki ártott nekem, a szüleimet, a bátyámat, a rajtam nevető embereket, kik senkinek tartottak. Vártam, türelmesen, elfojtottam az agressziót magamban erre az időre, és így csak felgyülemlett, még erősebb lett. A felfüggesztésem lejárt, hivatalosan is forgathattam újra katanám. Így most ez a porszem kél fel a szélben, s lesz a legrosszabb rémálmuk.
Megvártam az estét ámokfutásommal, máskor nem is tudtam volna, hisz csak akkor lankadt a figyelme a körülöttem élőknek. Először a bátyámmal akartam végezni, úgy éreztem, hogy ő okozta nekem a legtöbb sebet. Halkan lépkedtem. Oly békésen aludt, nem akartam volna ezt megszakítani, ha nem tudtam volna, hogy örök álma is nyugodt lesz. Katanámmal hirtelen sújtottam le rá, a ház csendjét megtörte hirtelen sikolya, de nem adta fel ennyivel. Úgy tűnik családi szokás, hogy fegyverünkkel alszunk, még akkor is, ha speciel Ren szerintem a jutsuival sokkal erősebb lenne. Lehet mégse akar megölni? Nem, meg akar, láttam a szemében, nem úgy mint múltkor. Túl gyors, nem tudok kitérni a csapása elől, a katana pengéje éreztem, ahogy belém hasított. Egyből vért köptem, ez nem olyan volt, mint a múltkor. Ennyit ért volna az a kemény munka? Nem halhatok meg most, erősnek kell lennem. Ez az érzés más, mint múltkor, ez sokkal jobban fáj, Tényleg meghalnék? Eközben egy könnycsepp kicsordult a szememből. A bátyám újra támadott, nekem nem volt hozzá erőm, de neki sem túl sok, neki is fájt, amit okoztam. Újra megsebzett, de most már ő sem bírt túl sokat tenni, túl sok vért vesztett, de én is. Tényleg ez lenne a halál? Miért fáj ez ennyire? Kinyírlak te rohadék, tönkre tetted a tervem, amiért küzdöttem, ezt te sem teheted velem, sőt te pláne nem. Az egész életemet megkeserítetted. Próbáltam még egy vágást ejteni rajta, de csak előredőltem, majd a világ lassan elsötétült.
Meghaltam? Vagy csak álmodok? Mi ez a nagy fényesség? Mik ezek a hangok? Belülről szól valami? Nem, ezek nem az én gondolataim, akkor tán az emlékeim, tényleg az életemet látom most magam előtt? Egy üvöltést hallok, valaki engem hív, de én senkinek nem vagyok fontos. Mi ez az egész? Mi történik velem? Nyisd már ki a szemed te szerencsétlen, de nem tudom. Létezek még egyáltalán, érzek még valamit? Ennél csak többet érek. Nem lehet ez a vége a történetemnek….
A hozzászólást Nashimaru Hina összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Márc. 12 2019, 20:16-kor.
Nashimaru Hina- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 390
Elosztható Taijutsu Pontok : 45
Állóképesség : 175 (C)
Erő : 140 (D)
Gyorsaság : 210 (C)
Ügyesség/Reflex : 210 (C)
Pusztakezes Harc : 155 (C)
Tartózkodási hely : Az álarcok mögött
Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 408
Re: Nashimaru Hina
Sai Kedd Márc. 12 2019, 09:04
Kedves Hina!
Bár az előtörténet hosszúsága elegendő, de a tartalma miatt egyelőre nem fogadhatom el. Gondolom, magára a klánba karaktert indítani van engedélyed a klán alapítótól, így azzal nincs gond, de az előtörténetben van pár olyan pont, ami azért nem így működik, még egy elképzelt, militarista - shinobi - társadalomban sem, mert egy gyerek akkor is gyerek, ha épp gyilkológépet nevelnek belőle végül,illetve a körülötte élők sem teljesen vakok és hülyék.
Amit gondolj át, és javítsd:
- egy öt éves gyermeket még kb. annyira érdekel csupán a szexualitás, hogy neked kukid van, nekem nunim, meg hogy a felnőttek szoktak "pusziszkodni", tehát nagyon alap dolgok. Nem fogja tudni, hogy egy felnőtt ember miért közeledik hozzá! Sokszor egy 15-16 éves se észleli még. ("Láttam a szemében, mit akar" - részre utalok)
- a megerőszakolós rész egyébként is több sebből vérzik, addig jó, hogy kinn vihar van, valaki berúgja az ajtót, és ő elbújva retteg, és végül feltör belőle a sírás, s amikor rábukkan emiatt a támadó, sikít, s hogy próbál menekülni, védekezni. Ugyanakkor ha beleáll egy kunai, akkor egyrészt szerintem a fájdalomtól úgy kezd sivítani, mint egy kismalac, akit vágnak - szóval az addigi sikongatás kb ezerszerese xD (tapasztalat, csak ha sír egy gyerek, és olyasmit csinálsz, ami neki nem tetszik, képes megemelni a hangerőt és az intenzitást, s akkor még nem akartál neki ártani, csak neki nem tetszik xD) -, hiszen már az is fáj neki, és maga az erőszak is iszonyatosan fájdalmas, számomra reálisabb, bár azt is túlzásnak tartom, hogy két ordenáré pofonnal és szóbeli durvasággal jobban meg lehet félemlíteni, hogy maradjon csendben. Másrészt egy gyerek számára, ha addig nem bántotta senki - még ha elhanyagolt is egyébként, bár a bátyj figyelt rá - óriási törés az, hogy valaki bántja, egy ilyen erőszak nem csak a fizikai fájdalomról szól, arról, hogy nem érti, miért történik, hogy iszonyatosan fáj, hogy fél, retteg, hogy senki nem segít, ez érzelmileg egy óriási negatív impulzus, arról nem beszélve, hogy fizikailag is tönkre vág, hiszen ha nem akarod az aktust, akkor még felnőttként is könnyen szétszedhet odalenn, gyerekként még inkább, hiszen élettanilag még kevésbé vagy alkalmas szexuális együttlétre, még nem vagy kifejlődve, méretben is kisebb vagy (most csúnya és vulgáris leszek, de gondolj bele, egy nálad legalább kétszer nagyobb vadállat akar beléd nyomni egy, hozzád képest hatalmas péniszt, miközben te nem fogsz sem nedvesedni, sem tágulni igazán)
A javaslatom az, hogy inkább ne részletezd, ha nem megy, és helyette onnan, hogy az ágyra kerültél, ugorj egy keveset, vagy esetleg zavarodott legyen a karaktered, ne értse, mi történik, csak azt, hogy piszkosul fáj, és nem marad abba, míg megjelenik a testvér (akinek amúgy hallania kell, merre van, hiszen még megfélemlítve is minimum fájdalmasan kiáltozik és sír, de ha esetleg a sokktól mégis csendben van, akkor is intenzív mozgás közben óhatatlanul is zaj keletkezik). Ha nincs kimondva, is egyértelmű lehet a szexuális erőszak, és kevésbé ülök felette úgy, hogy na jó, de ez nem így megy.
- az erőszak utóélete: nem, nem fognak hamar kiengedni a kórházból, nem, nem leszel rögtön rendben kifelé, befelé. Már maga az aktus miatt is többet kellene kórházban lenni, de mivel kunai sérülés is van, amit elvileg a hátába döfött a jómadár, főleg, hiszen azért az már egy komolyabb sérülés. Maga a karakter is szerintem eleinte "hevesebben" reagál: nem feltétlen úgy, hogy sír kapálózik, valami, de mindenki, aki idegen, attól fél, jó eséllyel tulajdonképp talán csak a saját bátyja mellett érzi biztonságban magát, mindenki mástól retteg, és ideig tart, mire feldolgozza a dolgokat. Az mondjuk pozitív, és teljesen jó, hogy arra a végkövetkeztetésre jut, hogy erősebbnek kell lennie, és később azt is kiváltja belőle a dolog, hogy ő is erőszakosan viselkedik másokkal szemben, ilyen lecsapódással járhat, persze, csak ne nagyoljuk már el a történteket, mert ez egy sokkal komolyabb dolog, mintsem ilyen banálisan el lehessen intézni. (El lehet zárni úgymond az emléket, hogy jaj, nem akar rá gondolni se, de akkor is ott fog motoszkálni mindig, ha idegenekkel kell kontaktusba lépni, ha bárki hozzáér stb. stb.)
- A fentiek miatt a fegyvervásárlást kicsit későbbre tenném időben.
- ez csak amolyan én igényelném jellegű dolog, de részletezhetnéd egy kicsit bővebben azt is, mit érez a klánjával kapcsolatban, mikor kiderül számára - na és hogyan derül ki? Hiszen még mindig csak 6-7 éves, s a történtek ellenére azért még mindig egy naiv gyerek, még ha sebzett is -, hogy a klánon belül mindennapos az, ami vele is történt. Ez a klánhoz viszonyulás azért is fontos, mert jó előmagyarázat ahhoz, miért borul el az agya az akadémián, mikor a klánját sértegetik. (Nagyjából értem a vonalat, de nem ártana szerintem jobban érzékeltetni, hogy a kis fejecskéjében az az elmélet épül, hogy a gyengéket bántják, az erőseké a világ, és az erősek következmény nélkül lehetnek kegyetlenek a gyengébbekkel, amíg nem derül ki)
Ha ezt jobban részletezed, jobban kijön az is, hogy miért jut el addig - és nem tűnik ilyen levegőben lógónak -, hogy a bátyját is el kell intéznie, mert ő a legnagyobb gyenge pontja.
(mondjuk azért hozzáteszem, hogy ez a folyamatos, deviánsan erőszakos viselkedés, és a bátyjának mondott szavak: "ha megváltoznék, gyenge lennék, és meghalnék" eléggé egyértelmű jelek egy odafigyelő, felnőtt bátyj számára, különösen, hogy utána nekiugrik fegyverrel, hogy nincs rendben minden, és hogy lelkileg kezelésre szorul a húga - nekem az is hiányzik, hogy ő legalább próbáljon valamit tenni, mint aki figyelt is rá eddig is, hiszen látható, hogy ez már nem normális, még a nem normális klánban sem
legalábbis őt egész értelmesnek írod le, így nekem furcsán hat, hogy nem próbál lépni valamit, hanem csak leszúrja viszonzásul a merényletért - lehetne a részéről sokkal véletlenszerűbben szerencsétlen az egész, amit persze a karaktered olyan tragikusan él meg, ahogy leírtad, hogy becsapva, elárulva érzi magát. Valamint az eset megbeszélésére sincs törekvés, mert oké, hogy a karaktered elkerüli a bátyját, de végtelenségig nem lehet lerázni egy olyan embert, akivel egy fedél alatt élsz, és még érdekled is)- Az első küldetésnél egészítsd ki legalább azzal, hogy egy erdőben vagy valahol kerestétek a macskát a senseietek meg egy lusta dög volt, mert amúgy nem tartom reálisnak, hogy felügyelet nélkül legyetek, ráadásul úgy, hogy senki ne hallja, ne vegye észre, ahogy lemészárolod szegény lányt - ahogy azt se, hogy ő meg megpróbál téged megfojtani és dulakodtok. Szintén nem ússza meg ilyen könnyen az esetet egy karakter sem. Elvégre egy társad akartad megölni. A gyilkolás önmagában elfogadható egy militarista társadalomban, de nem a saját bajtársaid ellen! Az már árulásnak számít, annak sokkal durvább következményei vannak! Különösen, mikor ennyire egyértelmű, hogy te voltál a hibás, amellett, hogy persze a teljes igazság figyelembevételével a társad is komolyabb következményekkel számolhat, mint egy egyszerű ejnye-bejnye. Ennél fogva a végén történtek sem tudnak ennyire egyszerűen megtörténni, mert Hina többszörösen visszaeső deviáns magatartású, kegyetlenkedésre hajlamos, láthatóan elferdült gondolkodású gyerek, aki már egyszer megtámadta az egyik családtagját, nincs az a leszarom magatartás, ami ezt mind figyelmen kívül hagyja, és nincs határozott megfigyelés alatt.
Jelezd, ha átjavítgattad, s megnézem még egyszer (vagy írj, ha kérdésed van, és segítek)!
Sai- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?
Re: Nashimaru Hina
Sai Kedd Márc. 12 2019, 23:42
A változtatások után az előtörténetet immár elfogadom.
Chakra: 100
TJP: 10
Pénz: 1500 Ryo
Welcome to the madness
(Azért lehetőleg ne rögtön azt meséltesd le, hogy lefolytál vérről 
)Jó játékot!
Sai- Főadminisztrátor
Adatlap
Szint: S
Rang: ANBU-Root
Chakraszint: mennyit rajzoljak?
Similar topics» Nashimaru Shizu
» Nashimaru Shizu vs Nashimaru Hina
» Nashimaru Junohara vs Nashimaru Shizu
» Nashimaru Miuru
» Nashimaru Junohara
» Nashimaru Shizu vs Nashimaru Hina
» Nashimaru Junohara vs Nashimaru Shizu
» Nashimaru Miuru
» Nashimaru Junohara
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.