Nashimaru Junohara

**Nashimaru Junohara** Kedd Szept. 10 2019, 05:41

// Elnézést az olvasótól… Évek óta első ET-m és sajnos meg is érződik rajta, ahogy az is, hogy munkából hazaérve írtam meg belőle egy-egy oldalakat. Főként emiatt igen ingadozó talán stílusra is, talán minőségre is. Szóval elnézést, hogy ezt el kell olvasnotok. Very Happy

//

Illetve próbáltam családbarát tartalmat gyártani, de talán egy 18+ elhelyezhető ide. Habár nagyon olyan nincs benne (szerintem) biztos, ami biztos.

Lassú léptek tocsogós hangja járja át a sötét termet. Csupán pár, a plafonról lelógó lámpa az, mely fényt szolgáltat. A falakról testek lógnak le, válluknál, s térdüknél felszögezve hegyes fémrudakkal. A síri csöndet egy csattanás töri meg, egy pofon hangja.
-Ugye megmondtam, hogy lehet ezt kevésbé szépen is rendezni. – Jegyzi meg jéghideg hangon a nő.
Hosszú fekete haját feltűzi egy senbonnal, majd elővesz kimonójából egy bőrkötésű naplót, melyben pár feljegyzést áthúz, majd mellé biggyeszti: Elvégezve. Ekkor a terem másik végéből egy nyögés csendül fel. Oda kapja fejét, s homlokára fog. Helyén véres nyom marad, mely kezéről származik.
-Persze, rólad majdnem megfeledkeztem. – Nem túl sietősen odalépdelt hozzá. -Nem akartam illetlen lenni, mi több, próbáltam ezt máshogy is csinálni, de ti nem igazán akartátok, igaz? Most nézz magadra. Mondanám, hogy legközelebb kétszer is meggondolod, de ez itt a válladban. – Nyomott rá fémrúdjára, melyre a reakció fájdalmas kiáltás volt a férfitól. – Sajnos túl jó helyre ment. Még ha elengednélek se nagyon jutnál messzire, amint kihúzom a vérzés felgyorsul, te pedig hamar kifekszel, rövidesen teljesen elvérzel. Persze, ha akarnék tudnék segíteni, de… - Sodorta ki pár szál szemébe lógó haját egy gyenge kacaj kíséretében. – Ahhoz bizony neked is fel kell valamit ajánlanod. Természetesen arra gondolok, hogy leülhetnénk beszélni, esetleg arról, hogy… nem is tudom, esetleg a többi hozzád hasonló szarzsák merre is van? – Nézett rá kérdő tekintettel a falról lógó férfira, ki csupán bólintani tudott.
– Igen? Tényleg? – Kérdezett vissza enyhén színpadias arcmimikával. - Tudtam én, hogy van köztetek olyan is, akinek egy kis észt is osztottak. - Mozdította jobb karját oldalra mutatóan, melynek hatására az egyik rúd kipattant a férfi lábából.
-Naaa ne nézz így. Mondtam, hogy ha kihúzom a válladból, akkor bizony nem sok időd marad. Nem lenne jó beszélgetés közben elaludni, igazam van? Ami pedig a másikat illeti… lehet, hogy ha nem tetszik a válasz a másik lábadból is kihúzom. Akkor tudod mi lesz? - Várt egy pillanatot a válasszal, míg a férfi bólogat nemlegesen. – Akkor a tested súlyát csupán a megmaradt kettő fogja tartani. Szépen lassan kiszakadnak a válladból, amilyen dagadt hústorony vagy. – Mérte végig egy gyors pillantással. -De, hogy ösztönzően hasson még valami… Egy kis plusz a játszmánkhoz. – Kapott elő egy másik tűt, melyet egy határozott mozdulattal belemártott a padlón megállt vérbe. – Tudod, ha sokat időzöl, még ha el is engedlek, nem biztos, hogy kapsz segítséget ilyen vérzés mellett. – Nyalta le a senbont. -Tehát akkor a fő kérdésem… Hol van a főnököd? Mármint jelenleg hol tartózkodik?- Döfte bele a tűt vállába, pont a dárda mellé.

//Nem sokkal korábban//

-Üdv, a nevem Jun, Nashimaru Jun, nem kis munkát töltöttem azzal, hogy eljussak hozzátok, de nem jelentek fenyegetést. Csupán némi információt kérek a főnökötökről, Kitashi Ranról. - Szólította meg a fegyverben álló két férfit és egy nőt, illedelmes meghajlással, mosollyal az arcán.
-Nézd kicsi lány, nem tudom miről beszélsz, és arról se, hogy hogy keveredtél ide… ez csak pár favágó békés pihenője. Javaslom máshol kutakodj. – Felelte rá a medvetermetű férfi.
-Elnézést, lehet, hogy nem fejeztem ki magam elég érthetően…- Folytatta volna Junohara
-Nem, tökéletesen érthető volt, és én tökéletesen érthetően megfogalmaztam, hogy tünés van. Nem érdekel, honnan is jöttél. A klánod neve nem jelent semmit, őrültek gyülekezete mind, de ennyi nem elég ahhoz, hogy azt csinálj amit akarsz. És most fordulj meg, és vonszold vissza magad oda, ahonnan jöttél. – Szakította félbe indulatosabban.
Nem csinált titkot abból, hogy érzékeny pontra tapintott a lány.
-Nem, elnézést, de ezek szerint félreértés van mégis…- Váltott át tekintete fenyegetőre. -Két megoldás van, szépen, vagy kevésbé. -
-Vicces…, de legyen ahogy akarod…-Motyogta szinte orra alatt. - Én figyelmeztettelek. Saori, rád hagyom ezt. Tégy vele amit akarsz, ha nem távozik. – Fordult sarkon, irányt véve a ház irányába. A másik férfi követte, a női tag pedig hátra maradt.
-Igenis, Ryojin-sama!- Tisztelgett hangjával főnökének.
-Szóval… Saori, huh?- Húzta fel szemöldökét.
Nem telt el sok, mióta beértek a házba, épp hogy az ajtót csukták be maguk után, fegyvereiket pedig letették azok állványára, mikor az előbbiekben kérdéses személy teste robbant be az ajtón. A fa repeszek kisebb nagyobb darabokban szóródtak szét, ahogy a rozoga fa ajtó széttört, a test maga pedig egy vasrúddal mellkasában repült a szoba túlsó faláig. Ryojin, a medve alkatú fickó egy pillanatra lesokkolt a látványtól, majd hamar a pincelejárófelé vette az irányt. Társa testén a kíváncsiság lett úrrá, így elkövette élete hibáját. Kinézett az ajtó helyén tátongó lyukon, s Junohara alakját láthatta, ahogy lassú léptekkel közeledett.
-Ne rohanj, csak beszélni akarok, megmondtam. – Lépett fel a lépcsőn, az ajtón befelé bámulva. -Na benned legalább van valami mersz? – Lendítette meg kezében lévő másik pálcáját.
A férfi nem igazán tudta mitévő legyen, talán úgy érezte tennie kell valamit az ellen, ki épp feldúlni kívánja rejtekhelyüket, így nekirontott a lánynak. Jobb híján ököllel próbálta felvenni a versenyt -hisz fegyverét időben már nem tudta volna felkapni-, mely nem volt fenyegetés a fegyveres erő ellen, s egy jól irányzott szúrással kapta torkon az illetőt, ki szinte beleszaladt a dárda hegyébe.
-Nem szeretek civileket ölni, de ti ritka marhák vagytok. – Morogta az orra alatt a nő, majd egy gyors mozdulattal kirántotta fegyverét ellenfele testéből, s a másik után eredt, ám egy lopott pillantás erejéig megállt, s a torkából vérző holttestre nézett.
Eközben lent Ryojin már indulatos társalgást folytatott egy igen csak testesebb, alacsony, köpcös férfival.
-Mondom, főnök, ott van fent, se perc alatt rendezte le Saorit, mintha kezdő lett volna… a személyes tanítványomat! Aztán megindult a lépcső fele, egyenesen ide ta…- Kerekedett ki a szeme, amint meglátta a lépcsőn lejövő, sötétből előlépő alakot, kinek épp csak arcát világította meg az egyik lámpa fénye.
-Kobutsu? Legyőzted? Mégis, ho…- Csodálkozott társa látszólagos sikerén, amíg a főnök csupán egy rosszalló sóhajtást engedett el.
-Mondtam, Ryojin… Egy kislánynál több kell ahhoz, hogy lerendezzék Kobutsu-kunt.- Állt fel székéből.
Szinte a mondata végére se ért, amikor azonban az előbbi férfi arca lefagyott… Egy sóhajtás hallatszott, a nő rosszalló sóhajtása ezúttal.
-Most komolyan… pedig elég béna vagyok már a bábozásban, még a fonalak is látszanak. – Fonta a test nyaka köré a kezét, melyet kicsit előre léptetett, így ekkor már jól látszott, hogy csupán test, nem ember.
A mozdulatra mindenki kicsit hátra hőkölt, a lány pedig egy tekercset kapott elő, melyet a földre dobott. Kisebb füst keletkezett, ahogy feloldotta tárolóját, ám ahogy az eloszlott, nagyjából tizenöt fémdárda állt ki a földből. Jun körbenézett, s egy újabbat sóhajtott, miközben ujjain kezdett számolni, kezeit maga előtt tartva.
-Nos egy, kettő, három… lehet, hogy kicsit túlkészültem. – Indította meg első támadását kirobbanó gyorsasággal.
A bábként használt néhai Kobutsu a földre terült, torkából szivárogni kezdett a vér, ahogy vízszintesbe ért, ám ezzel egy időben, az egyik tag két szúrást kapott vállába, mely egészen a falig repítette, leszögezve testét. Gyors ütemben követte azt a másik, s utoljára maradt a főnök. Hamarosan lábaikba is érkezett még kettő.
-Nyugi dagi, hozzád még visszatérek. Te meg… veled kezdjük. – Indult meg az eddig ártatlannak vélt fickóhoz.
Először elfordította fejét az őt fogadó, magas férfi, Ryojin felé, s egy nyugtatónak szánt mosollyal fordult vissza áldozatához.
-Nos, te nem voltál kretén, és mivel ahogy kivettem, az a dagi a főnök itt, igazából értéket sem képviselsz… Így hát te lehetsz a demonstrációs alany. – Kapott elő egy ívelt pengéjű tőrt, mellyel felszántotta a férfit egy hosszanti vágással. Az akciót egy hirtelen előtörő kacaj követte.
-Na? Hogy tetszik? Elég sokat gyakoroltam ám, hogy ne érjen belsőszerveket. Valld be, hogy menő cucc. – Veregette meg arcát, miközben az hangos üvöltésbe kezdett.
Pár extra bemetszést ejtett, melyek segítségével már nem csupán egy vágásról beszélhettünk, de egy konkrét „Y” bemetszésről. Kezei gyorsan és pontosan mozogtak, gyakorlat és tudás vezérelte őket.
-És nézd, egész jól a helyükön maradtak… ebből még fel is épülhetnél. Látod itt ezt a kis hártyát? - Simította végig mutatóujjával óvatosan. - Ez tart bent mindent… hashártyának hívják. Belek, gyomor, ez tartja őket a helyükön. Ha ez nem lenne, minden olyan lenne, mint egy összekutyult rámen… akarod látni, milyen, ha ezt elvágjuk? – Kérdezte, ám válaszra nem várva gyors bemetszést ejtett az említett szerven.
A belsőségek kiszakadni látszódtak helyükről, az erek, a szövetek nem bírták a súlyt, erős vérzés kíséretében hulltak a földre, tocsogós, kellemetlen hangot hallatva az amúgy is véres padlóval való találkozásuk alkalmával. A férfi azonban még élni látszott egy ideig. Fájdalmas ordítások közepette, sokkos állapotban próbálta feldolgozni ahogy belei csupán kicsúsznak helyükről. A fájdalmat, amit a szervek saját súlya generált, az erek lassú, egymás utáni szakadása által generált fájdalom… Szenvedésének Jun azonban hamar véget vetett, egy szívet ért döfés kíséretében. Egy megvető, s egyben valahol szánakozó pillantást vetett művének alanyára, majd odafordult Ryojinhoz.
-Kreténkém, neked nem szentelek ekkora figyelmet. – Vágta át egy gyors mozdulattal a két combartériát, melyből erős vérzés keletkezett. A vörös folyadék literével áradt ki a főerekből. Nem is csoda, hisz a combizom a legnagyobb egyben álló izomcsoport, melynek a legtöbb vér is kell… Bárki elvérzik nagyon gyorsan egy ilyen seb megszerzése után… valamint elég „koszos” is, tekintve a mennyiséget, ami egyidejűleg tör felszínre a testből. Hátrébb is lépett kicsit a lány, hisz tudta mit csinál. Megvárta, míg a férfi arca elfehéredik, míg teljesen ki nem száll belőle az életm majd közelebb lépett ismét, s arcára csapott.
-Ugye megmondtam, hogy lehet ezt kevésbé szépen is rendezni… –

Nashimaru Junohara… Egy szokványos lánynak tartották Sunagakure no Satoban, kevésbé szokványos háttérrel. Egy küldetés során árván talált rá pár shinobi, majd a körülményekre való tekintettel magukkal vitték a faluba. Nem jelentett fenyegetést, s nyíltan beszélt, gyermeki ártatlansággal, mikor kérdezték. Elmondta, hogy szülei eltűntek, mikor túrázni voltak, s fogalma sincs, hogy merre lehetnek. Valószínűsíthető volt, hogy egy magára hagyott gyermekről volt szó, ki azonban meglepő mód, már-már pedzegette az alap technikák lényegét, annak ellenére, hogy igencsak fiatal volt, s ezt be is mutatta az épp arra járó shinobiknak, kik kezdetben persze kételkedtek, ám látván egy félig-meddig jó henge no jutsu-t átértékelték a helyzetet, s amellett döntöttek, hogy visszavigyék magukkal a faluba. Ekkor még nem igazán jutott névhez a Nashimaru klán, vagy inkább már nem rendelkezett presztízzsel, s néhányan ha ismerték is, vándor klánként tartották számon, melynek ténye tökéletesen lehetővé tette tanulmányai megkezdését, hisz születése végett nem köthették sehova, kémkedés vagy hasonló tevékenységnek még csak gyanúja sem állhatott fent. A lány beleegyezett ebbe, noha talán tudta, nem igazán van más választása a helyzetben. Vagy utcára kerül, vagy akadémiára… Ennyit még egy gyermek is képes tökéletesen mérlegelni. Másnap már meg is kezdte tanulmányait. Első napja az akadémián is egész érdekesen telt. A folyosókon már csend honolt, a diákok órán voltak. Két alak lépteinek hangja törte meg csupán a csendet, az igazgató, s Junohara ballagott az egyik terem felé. Hamar meg is érkeztek, be is léptek. A fegyelem szembetűnő volt már a kezdetektől. Ahogy belépett az igazgató, a diákok felálltak, enyhén meghajoltak.
-Üdv! Szeretném bemutatni az új osztálytársatokat. Nashimaru Junohara, aki remélhetőleg kellő szinten fogja képviselni akadémiánkat egészen a genin vizsgátokig. Legyetek befogadók vele, és segítsétek mindenben. – Hagyta ott a lányt, nem szaporítva a szót, kinek a tanár ki épp órát tartott jelzett, üljön le valahova.
A tananyag végére érve, eleresztették az osztályt. Mindenki a folyosókra tömörült, saját baráti körük társaságában keresve némi kellemesebb időtöltést az óráknál, azonban volt valaki, aki nem tudott hova csatlakozni még…
-Yo, Junohara!- Köszöntötte egy barnahajú srác, ki egy kisebb macska méretű bábot szorongatott. -Hogy tetszik eddig a hely? Elég unalmas, meg elég szigorúak, de ez van…-
-I..igen, feltűnt a szigor.- Válaszolta enyhén szégyenlősen.
-Na és, tudsz már valamilyen jutsut használni?- Bökte vállon játékosan a lányt hatalmas mosollyal arcán. Próbált valami beszédtémát felhozni, s egy shinobi akadémián mi más lehet az első kérdés, tenni akaró fiatalok körében?
-Hát… a klón technika már úgy ahogy megy, illetve az alakváltó is.- Próbálta összeszedni gondolatait.
-Nem úgy… valami igazi, ami túl mutat az akadémián, egy tényleges technika.-
-Egy tényleges technika…- Fogott rá állára, majd előkapott egy tollat. -Igen, azt hiszem, hogy van valami. Bár még elég sokat kell gyakorolnom. – Szúrta meg ujját az íróeszközzel, mely hatására a vér gyöngyözni látszott a sebből.
A fiú tágra nyílt szemekkel figyelte, mi fog történni. Jun csak kitartotta ujját, míg másik kezével egy fél kost formált, s jól láthatóan kezdett koncentrálni. A kicsiny vér adag egy aprócska tűvé kezdett formálódni, mely mérete nem sokkal volt nagyobb egy varrótűénél. A tű lassan elfordulni látszott, s a fiú felé mutatott. Az még mindig értetlenül, csodálkozóan nézte, s még akkor se teljesen kapcsolt, mikor ez a tű megindult felé. Jobban mondva a bábja felé, melyet eltalálva szétloccsant azon.
-Nos… hát izé… van még mit gyakorolnom…- Szabadkozott zavartan.
-Ez… nagyon menő… hogy csináltad?!- Kiáltotta el magát a fiú, mire többen is odafigyeltek.
-Hát… hát izé… ez a klánom egy technikája, de nem megy még rendesen… ennek át kellett volna lyukasztania a bábodat… -Fehéredett ki arca, ahogy rájött, mit is beszél, s gyorsan mentegetőzni kezdett. - Persze nem tettem volna, ha tudom jól használni. Nem akartam kárt okozni, vagy ilyesmi. - Darálta el hevesen.
-Ez még csak menőbbé teszi… elég komoly klánod lehet. Örülök, hogy megismertelek. – Mosolyodott el, majd tovább állt, hogy felkészüljön a következő órára szekrényénél.
A lány értetlenül bámult maga elé, nem igazán értette mi is történt így egészében, azonban ujja még mindig vérzett. Bevette szájába, egyfajta ösztönös reakcióként, ám ekkor inkább lesokkolt. A vér íze, a szájában érzett fémes íz, a meleg folyadék mintha bekapcsolt volna benne valamit, maga se értette, de más volt… egy fél percig álldogált ott, mire igazából magához tért a transzból. Megrázta fejét, visszatérve a valóságba, ahogy megpillantotta az órát. Nem volt ideje ilyesmikre, hisz nem sok ideje volt a következő óra kezdéséig. A napot azzal az érzettel csinálta végig, hogy valami igazán furcsa dolog történt vele ott a folyosón… Mikor végzett, visszaindult a falutól kapott szállására, ahol egész estig edzeni kezdett. Tudta jól, hogy nehéz lesz, azonban a magány szinte arcon vágta... Üresnek hatott a kicsiny lakás, senki nem várta otthon, ám tudni vélte ennek miértjét. Úgy hitte, szülei egy okból hagyták el: Gyenge. Erősebbnek kellett lennie, fejlődnie kellett, hogy mikor visszatér, azok büszkék legyenek rá. Az egyetlen dolog azonban, amit tehetett, az taijutsujának, s shurikenjutsujának csiszolása, tekintve, hogy első éves akademistaként mást nem tanulhatott nagyon. Később fegyvert is próbált használni, ám pénze egy normális kardra, vagy akár bo-ra nem volt, hisz honnan is lett volna egy árvának? Építkezésekről lopdosott vasrudakat szerzett, melyeket később hosszú, fáradalmas folyamat árán csiszolt hegyesre. Egyfajta dárda és kard közti átmenetként tudta jobbhíján használni ezeket gyakorlásai során. Amint megtanulta használni a tekercsekbe való elzárást, le is pecsételte fegyvereit, hogy már csak a helyet se foglalják, illetve ha esetleg valaki jön, ne feltétlenül legyen szem előtt. Későbbiekben ezen elhatározása, az erő és tudás keresése vitte rá arra is, hogy könyvtárból kölcsönzött könyveit böngéssze. Jutsukról, chakráról, orvostanról olvasott, de fizikai-kémiai témájú könyveket is magához vett. Kezdetben csak ami a shinobik világához kapcsolható, később azonban, idősebb korában már általánosabban állt a dologhoz. Tény, talán ennek köszönhette, hogy jegyei (ami az elméletet illeti) elég jók lettek pályafutása során. Esténként azonban talán nem is csoda, ha számba vesszük a történéseket, de nem igazán jött álom szemére. A tetőre kiülve bámulta az eget Sunagakure felett… így volt ez ezen az első magányos estén is. A drasztikusan lehűlt sivatagi levegő újdonságnak hatott, mégis elviselhetőbbnek, mint a nappali hőség. Nem is ez volt a probléma. Ujján ejtett sebét bámulta, illetve annak hegét. Habár a nap eseményei közben sikerült elsiklatnia figyelmét efölött, furcsának vélte továbbra is a történteket. S amint levette róla tekintetét, hogy az eget bámulja, szinte azonnal azon kapta magát, hogy ismét azt nézi.
-Szakítsd fel…- Kapta fel fejét egy enyhe suttogásra.
Fejét vehemensen forgatta, nézett jobbra, nézett balra, ám senkit sem látott, egyedül volt.
-Engedj ki…- Szólalt fel ismét, suttogón, ám erősebb hangerővel… továbbra sem volt sehol senki.
Azonban ez az utolsó… mintha engedelmeskednie kellett volna, mintha parancs lett volna, melyet be kell tartania. Ráharapott a hegre, s felszakította azt, mi több, kicsivel nagyobbat is csinálva belőle. A szájába csöppenő, ezúttal nagyobb adag vér még erősebb hatást fejtett ki. Szinte mámorító volt, különleges… Szinte elkezdte kiszívni a sebből, mintha inni akarta volna tulajdon vérét… Lehunyta szemét, ahogy áthatotta az érzés, mintha napok óta nem jutott volna vízhez a sivatagban. Fülét ekkor azonban ismét furcsa hang csapta meg. Mintha valami csöpögne… Kinyitotta szemét, s egy ismeretlen helyet látott maga előtt. Sötét volt, csak körülötte némi fény. Egyből felugrott, kapkodta a fejét, próbálta felfogni a helyzetet, ám ekkor ismét megszólalt, már nem olyan suttogóan a hang.
-Látod… tudtam én, hogy jó lesz. – Hangzottak el a szavak, mely hatására az egész hely, mintha fehérben világított volna. Mintha a falak, a padló, minden fényt sugárzott volna, így egyfajta végtelen tér hatását adva. Nem messze pedig egy ágyat látott, egy normál, kétszemélyes ágyat, rajta egy vöröshajú lánnyal.
-Gyere csak közelebb. Nem harapok .- Kuncogott játékosan.
Maga sem tudta miért, de engedelmeskedett, kérdés nélkül. Ahogy közelebb és közelebb ért, egyre ismerősebbnek tűnt a lány, egyre… furcsábbnak. Arcát azonban takarta élénk vörös haja, így nem tudta jól szemügyre venni.
-Régóta vártam már erre a pillanatra, drága. – Szegte fel fejét vigyorogva, egyenesen Junra nézve, ki a látványtól elakadt lélegzettel hőkölt hátra, s saját lábában elgáncsoltan ült a földre.
Önmagát látta… ugyanaz az arc, ugyanazok a szemek, orr, száj, csak a haja volt vörös.
-Te…Te meg… Te…- Próbált szóhoz jutni.
-Ó ne legyél már ilyen… én vagyok te… vagyis egy részed…- Huppant lábára eddigi ülőhelyzetéből, s hajolt le a Junhoz. -Na nem mintha kottyos lennél, vagy valami.- Guggolt le elé, s összébb húzott szemekkel, szánakozó arccal folytatta. – Na jó, talán kicsit.- Sóhajtott. - Én vagyok a te akaratod, az igazi Nashimaru. Használhatsz fegyveredként, vagy csak élvezheted, míg itt vagyok neked…, de ez azzal jár, hogy bizony néha azt kell tenned, amit én mondok neked. Hisz most is azt tetted, és milyen jó is volt, nem? Ha azonban nem teszed meg, félek, hogy rossz következményei lesznek… Ha mindenképpen nevet akarsz… Legyen Kitsu… vagy Ketsu… elég fantáziátlan, de hát sajnos az ilyen dolgokban osztozunk… Nem bántásból mondom…- Egyenesedett fel, felhúzva magával a másikat is.
-A lényeg, hogy tisztázzuk, én veled vagyok, és csak a te javadat akarom. Harcolhatsz ellenem, de abból egyikünk se jön ki jól. Fogadd el, kattant vagy csajszi…, de megpróbálhatsz vele együtt élni. – Kezdett távolodni, mintha kötéllel húzták volna ellentétes irányba őket. -Még találkozunk. – Kacsintott egyet még.
Eztán magához tért. Mintha rémálomból ébredt volna. Ruháját átizzadta, s csak kapkodta a levegőt percekig, míg fejében nem realizálódott, ez már a valóság. Ekkor ránézett ismét az ujjára.
-Csak álom Jun… csak egy álom volt…- Nyugtatta magát.
-Na igen… ez egy kissé érdekes volt, nemde? – Hallatszott ismét a suttogás…

Teltek az évek, s a történteket szimpla rémálomnak könyvelte el. Tanulmányai meglehetősen jól haladtak, jeleskedett a tárgyak elméleti részében, s gyakorlatból is elég jónak számított. Chakrakontrollja miatt még a bábos tagozatba is beválogatták, melyhez ugyan úgy tűnt tehetsége van, mégse érdekelte annyira. Sokkalta jobban érdekelte a fonalak fegyverekkel való felhasználása, amit könnyebben vegyíthetett közelharci stílusával. Évekkel később kunoichiként már nem is használta ezen jutsuját, s habár egykor jónak számított benne, mostanra egy átlag geninhez mérhető bábozási képessége, geninként inkább az orvostan, a medikusi pálya felé kacsintgatott ki, egyéb tudományok kíséretében…, de ne szaladjunk ennyire előre. Ám igen, hamarosan a genin vizsga pillanata is elkövetkezett életében. Nem volt nehéz, s a bábosoknak is csupán annyi plusz feladatuk volt, hogy néhány céltáblát eltaláljanak rejtett fegyvereikkel. Más értelemben minden a megszokott volt. Alap jutsuk, shurikenjutsu, taijutsu. Sunagakure igencsak eredményes kiképző volt, így egy diák sem bukott. Volt, aki kicsivel jobb eredménnyel zárt, ahogy Junohara, volt, akik gyengébbel, ám nem igazán számított végsősoron, hisz mindenki átment. Genin csapatokba osztották őket. Junohara, a már korábban említett fiúval került egy csapatba, kinek neve Gorumo volt, illetve egy másik lánnyal, kit Kazuminak hívtak. Egy végső teszt azonban még várt rájuk, melyet a kiosztott jouninjuk adott meg, Noraka Kishio sensei. A feladat egyszerű volt. Meg kellett verniük tanárukat egy egy-három elleni küzdelemben. Tekintve, hogy Kazumi fő erőssége elég nehezen összeilleszthető volt a többiekével, nem sok időbe telt, hogy leessen nekik, ez bizony esélytelen feladat. Mégis elszántan várták, hisz semmi kedvük nem volt visszakerülni az akadémiára, ezt készek voltak bizonyítani is. A fiú a bábjátékára hagyatkozott, Junohara ekkorra már egész képzett taijutsusnak számított, illetve shurikenjutsuban is remekelt. Kazumi pedig már képes volt egy-két szélelemű technika végrehajtására is, így értelemszerűen a ninjutsu irányzatának hódolt. Ez is volt az egyik probléma, hisz a fiatal növendékeknek fogalmuk sem volt, hogyan tudnának egy távolsági széltechnikát összetenni taijutsu használóval vagy bábokkal, anélkül, hogy az utóbbi kettőt ne érje szintén a támadás. Próbáltak kitalálni valamit, ám sikertelen próbálkozásaik sem fosztották meg őket kedvüktől, a három tizenhárom éves az egyik gyakorlótérre sietett hát, hogy akárhogy is legyen, megpróbálják a lehetetlent, s nekiesnek -reményeik szerint- leendő mesterüknek.
-Nos, látom sikerült időben ideérni. Szép munka. Legalább az időérzéketek a helyén van. Akkor… csapjunk is bele, miután ismertetem a szabályokat… Első szabály, részetekről nincs szabály. Mindent használhattok, még akár robbanócetliket, vagy shurikeneket is. Próbáljatok megölni, rontsatok rám minden erőtökkel, és akkor talán sikerrel járhattok. – Vetette oda félig-meddig flegma hanglejtéssel a jounin, ki már várt rájuk.
A fiatalok figyeltek, készen álltak. Szemükben a tenni akarás szikrája csillant fel, amit a sensei egy kellemes mosollyal nyugtázott. Ám tudta, ez önmagában nem elég, s ezt nekik is tudniuk kellett, ha a shinobik útjára terveznek lépni. Ott állt hát a három majdnem genin között Jun, mára már sajátjának mondható fekete harci felszerelésében. Egy-egy lábán shurikentartóval, derekán övtáskákkal. Megkezdődött harc, jelt kaptak. A lány egyenest a tanárnak rontott, pár shuriken elhajításával kezdve, majd hamar közelharcira terelte a témát. Testével társa bábját fedezte, így az szinte észrevétlenül volt képes elég közeli távokba jutni, komolyabb támadás kivitelezéséhez. Harmadikuk pedig figyelt. Legyezőjét tágra nyitotta, s akármelyik percben készen állt bevetni ninjutsuját, amint rést lát. Azonban ha ez ilyen egyszerű lett volna, bárki átmehetett volna… Seperc alatt rendezte le mind a bábot, mind Junt mesterük.
-Komolyan ennyivel akartok lerendezni? - Sóhajtott nagyot a férfi. -Na nem mintha bármi gond lenne, csak egy elég gyenge báb egy elég tapasztalatlan irányítóval, meg egy kislány nem igazán fog megfogni…- Próbálta felfűteni kicsit az indulatokat, mely sikerült is.
A kritikát hallva újult erővel rontottak neki Kishionak, ki hasonló gondtalansággal tért ki minden támadás elől, vagy jobb esetben is csak hárította azokat… Kazumi látva, hogy így nem sok haszna van, szintén a dobófegyverek és taijutsu terepére evezett át, próbálva támogatni társait. Két órán keresztül ment ez így. A geninek fáradtak voltak, chakrájuk fogytán volt, végtagjaik egyre nehezebbnek érződtek. Kimerültségük tökéletes jele volt, hogy sikertelen próbájuk után a földre estek, mintha lábuk már nem akarná tartani őket…
-Szóval elértétek a határotok… szomorú. Akkor idén se lesznek geninjeim, úgy fest. – Szúrta oda enyhén megjátszva a helyzetet.
Junohara végignézett magukon. Három kimerült gyermeket látott, akik kifulladtak, erejük végén jártak már.
-Sajnálom sensei…- Tápászkodott fel a Gorumo. -Nem tervezek ilyen könnyedén visszakerülni az akadémiára. Illetve remélem nem gondolja, hogy csak eddig bírtuk. Ha kell küzdünk egy hétig is, éjjel és nappal harcolni fogunk, míg le nem győzzük. – Mozgatta meg karját, majd tekintett rá társaira.
A rövid szöveg egyfajta motivációs beszéddel ért fel, mosolyogva tápászkodtak fel a többiek is.
-Ahogy mondja, remélem nem kezd fáradni sensei, nem szeretnénk könnyen nyerni. – Igazította meg kesztyűjét A Nashimaru.
-Nos… arcotok van, azt látom…- Mosolyodott el a jounin, s vette fel védekező állását, melyet egész eddig egyszerűen nem használt.
Szinte abban a pillanatban neki is ugrottak, ahogy ezt megtette, s kicsit lassulva, kicsit gyengébben, de teljes szívvel kezdtek harcba, ezúttal mindhárman taijutsujukra támaszkodva… mást már nem igazán tudtak használni. Természetesen ennek se lett más a vége… A fiatalok elterültek, teljesen felemésztették minden erejüket. Mozdulni próbáltak, ám már azt se nagyon tudtak. Szigorú tekintettel nézett végig rajtuk a jounin, karbafont kezekkel, majd ingatni kezdte a fejét… mielőtt mosolyogni kezdett.
-Gratulálok… átmentetek. – Hangzott el a meglepő mondat, mely szinte felrántotta őket ülőhelyzetbe. -A shinobik világában… lehetsz tehetséges, lehetsz erős…, de ha nincs kitartásod, úgy semmire sem viszed. Ha feladod ott, hogy ellopták a védett tekercset, s meg se próbálod visszaszerezni, hiába vagy áldott tehetség, alkalmatlan vagy shinobinak. Nem beszélve arról, hogy igazi erőt csupán kitartó munka árán szerezhettek. Akik addig eddzenek, míg testük már nem mozdul akaratuk parancsára, azok fejlődnek igazán. Ezt tartsátok észben, és rendben leszünk… Holnap reggel nyolckor ugyanitt gyülekező, addig is… áh mindegy. Sziasztok. – Rázta le őket gyorsan egyből első s tán legfontosabb tanának leadása után.
Reakciójuk tán sablonos volt, ám őszinte.
-Mi van? - Hangzott el a kérdés mindhárom szájából.
Pár másodpercnyi idő kellett, hogy felfogják, mi is történt, majd örömteli vigyorgások közepette terültek el ismét a homokos talajon. Ezzel végre shinobikká lettek.
Másnap ugyanott gyűltek össze, ahogy azt a mesterük kérte. Bár önmagában kész csoda volt, hogy a hatalmas érzelmilöket mellett ezt képesek voltak megjegyezni. Akárhogy is, kicsivel korábban érkeztek, így szemtanúi lehettek, ahogy a sensei szinte másodpercre pontosan érkezik meg. A formalitásokon és köszönésen túlesve pedig a tárgyra is tért.
-Tudjátok srácok… A shinobik világát sokmódon lehet elképzelni, sok dologhoz lehet csatolni. Vannak akik egy sakktáblának képzelik, vannak akik labirintusban festik le…, de ami talán a legkönnyebb és leghasznosabb, ha…- Terítette ki tekercsét. -… zenével próbálod azonosítani. Na most, mivel fiatalok vagytok, a csili-vili cuccokat hajhásszátok, így úgy gondoltam, hogy a gitár megfelelő lesz elsőként. Viszonylag modern hangszer, sok dolgot lehet rajta játszani. – Nyújtott át egy-egy tokot nekik.
A geninek értetlenkedve néztek, s végül Junohara ennek hangot is adott.
-E…elnézést Sensei, de… mégis mivel járul ez hozzá ahhoz, hogy jobban boldoguljunk shinobiként? – Döntötte le maga mellé a hangszert tokostól, mire Kishio arca elég komolyra változott.
-Utatok során sokszor fogtok nehézségekbe ütközni, sokszor lesz olyan, hogy fel kell ismernetek, ha egy dalnak vége, s tudnotok kell, ha újat kell kezdeni. Az élet, a shinobik élete főként, egy koncert, melyen a számok egymás utáni sorban következnek. Lesz amelyik jobb, amelyik rosszabb, amelyik vidámabb, amelyik szomorúbb. Ám egy zenész pontosan tudja, ha birtokában van a tudás, hogyan is alakítsa át tetszése szerint a saját számokat. Nem beszélve a harci gondolkodásról… Ha játszol valamit, improvizálsz egy adott alapra, jobb, ha tudod mivel illeszkedhetsz a helyzethez. -csak, mint harcnál- És ha valami nem fest túl jól, hát témát váltasz, más zeneifekvésbe rakva használod fel a képességeidet, melyek, ha ugyanazok a képességek is, mégis képes vagy teljesen mást alkotni velük, egy új melódiát. Fel kell venned a másik zenész ritmusát és megtalálni azt a pontot, amelyikkel képes vagy túllőni rajta, vagy ha támogató szerepben vagy, tudnod kell felismerni, hogyan is egészítheted azt ki. Az, hogy képesek lesztek egy zenész fejével gondolkodni, még elég szép hasznot adhat harci szituációkban… Egyébként meg, minden shinobinak csiszolnia kell a világra irányuló tudását, hogy minél több helyzetben tudjon érvényesülni, ha a küldetés megkívánja. – Magyarázott mutatóujját feltartva.
-Aha… és elég valószínű, hogy egy zenés színházban kell információt gyűjtenünk és beolvadni a zenekari tagok közé, ugye? -
-Sajnálom, megtudnád ismételni? Annyit értettem, hogy „Sensei, egy lusta akademista vagyok”- Vágott vissza egyből.
-De hát én nem is vagyok akademista már…-
-A „már” nem zárja ki a „még”-et… Na hajrá, gyerünk, alapokkal kezdünk. Dúr-moll és kromatikus skála. Ha ügyesek vagytok, áttérünk a függőleges terepen való megmaradás gyakorlására. -

Kellett egy év, mire igazán rutint szereztek a shinobik munkájában, valamint az egyéb dolgokban, melyet a sensei tanítani próbált nekik. A zenei próbálkozás után megannyi dolog jött. Festészet, szobrászat, egyéb alkotóművészetek, ám egyikkel sem volt túl sikeres mesterük, így mindet viszonylag korán abbahagyta érdeklődés hiányában. Ironikus, hogy pár hét múlva Jun már magától ragadott hangszert egy-egy unalmasabb órában. Úgy tűnt igazán illeszkedtek hozzá a melankolikusabb, disszonáns hangokkal tarkított melódiák. //Horror zene// Shinobilétük is úgy festett előre halad. A függőleges terepen való megmaradás, illetve a vízen járás képessége, legalábbis azok megtanulása elég jól hatott egójukra, valamint a ranglétrán is egyre kúsztak feljebb a többi geninnel szemben. Ha nem is mondhatták maguk a legjobb genin csapatnak még, de megannyi kisebb küldetést véghez vittek, mint kisebb állatok befogása, falun belüli testőrködés és hasonlók, mely szépen mutatott hivatalos adatlapjukon, ahol az ilyeneket nyilvántartják. Első nagyobb küldetésüket is megkapták, ami végre a falun kívülre szólt, ám az kissé félre sikerült, ha nem is lett sikertelen… Egy kereskedőt kellett elkísérniük a Folyó Országába, amikor egy csapatnyi bandita támadt rájuk. A sensei jelenléte elriasztotta őket, ám hamar kiderült, hogy csel van a dologban. Utánuk eredt a jounin, míg geninjeinek megparancsolta, hogy maradjanak védencükkel, s biztos, ami biztos alapon legyenek készek bármire. Sejthetett valamit, ugyanis nem sokkal később feltűnt pár egyén, kik már ránézésre megállapíthatóan a támadókkal voltak. A geninek már harckészülten várták őket. Gorumo bábját vette elő már jóval korábban, Kazumi legyezőjét tágra nyitva várta őket, míg Junohara dárdái már a földbe szúrva voltak készen a kilövésre. Kezében egy kunaiial jelzett csapattársainak egy bólintással. A megszokott manővereket próbálták végrehajtani. Ismeretlen volt számukra a terep, hisz nem igazán jártak még erdőben ezelőtt, így túl sok improvizációt nem engedhettek meg maguknak. Öt férfi volt ellenük, arcukat maszk takarta, ám nem rémítette meg az ifjoncokat se a túlerő, se az ábrázat. Hamar két dárda emelkedett ki a földből, erős tempóval megindítva a célpontok felé, s egy shunshin kíséretében dobta be magát közéjük Junohara, míg bábosuk fedezte vakfoltját pár ügyes manőverrel. Ketten előre rohantak, a másik kettőt támadni, róluk egy erőteljes fuuton technika gondoskodott, mely örvényszerű légáramlatot keltve a magasba repítette őket. Tömören: Junohara volt, akit előre küldenek, Kazumi, aki a bábos védelméről gondoskodik, Gorumo pedig a kulcsfigura volt, akit így közvetlen támadni nem tudtak, ám ő úgy harcolt, mintha csak ellenfelei előtt lenne testiekben. Ha pár kunai vetőn kívül lett volna más is a bábban, talán könnyebben kezelhették volna az ezutáni eseményeket. A két fickót kiütötte a szél technika, a másik hármat pedig lerendezte a báb és a lány, azonban ennyivel nem volt vége. Kacagva lépett elő, hevesen tapsolva egy hatodik személy. Arca neki is takarva volt, ahogy az eddigieknek, csupán orrától felfele szeme látszott, s hosszú barna haja. Mindhármukat azonnal baljós érzés kerítette hatalmába, s összeszorított fogakkal a legrosszabbra készültek.
-Szép, szép, szép… Elbántatok velük egész ügyesen. De sajnos ezt nem hagyhatom csak így. Szükségem van az öreg holmijára, tudjátok én is pénzből élek…- Tette szét kezeit. -Viszont kár lenne három ilyen tehetséges geninért. Ha félreálltok az utamból, akkor életben maradhattok. Egyszerű az üzlet, nem? – Tette meg ajánlatát játékos hangnemben.
Gorumo nem igazán hallgatta meg, s bábjával egyből nekirontott újdonsült ellenségüknek, ki egy laza mozdulattal törte össze, mintha csak valamiféle játékszer lett volna. A másik azonnal lendítette legyezőjét, hogy korábbi jutsuját alkalmazva próbálja meg leteríteni őt is. Nem jött be. Követni se tudták a sebességet, mellyel mögé került, s az eddig általa védelmezett fiúval együtt, csupán két karját használva egy-egy ütéssel kiterítette őket.
-Nos te maradtál… remélem többet tudsz azért náluk. – Pillantott rá fenyegetően Junra.
A lány egy újabb kunait halászott elő, kezeit ökölbe szorította, fogai önkénytelenül is egymásnak feszültek. Leplezni se tudta idegességét, ahogy keze enyhén remegett, tekintete pedig ellenfeléről társaira kúszott. Ennyi elég is volt, ezt kihasználva a férfi előtte termett, s egy gyomortájéki rúgással egészen a legközelebbi fáig repítette. Egy ütés elég volt, s máris érezte mekkora is az erőkülönbség. Hasfala ösztönösen megfeszült, szájában érezte ahogy némi vér felgyűlik… Arrogánsan lassú léptekkel közeledett ellenfele, s ha arcát nem is lehetett látni, szinte biztosra vehető volt a vigyor maszkja mögött. A világ tompulni kezdett, hallása úgy szintén, látása elhomályosodott. Ekkor régóta először ismét szavakat hallott belülről, enyhe visszhanggal.
-Nem hiszlek el, de komolyan. – Csendült fel egy rég nem hallott hang meglepő zavartsággal, idegességgel. -Most megcsináltad… -Nyílt tágra a lány szeme.
Chakrája mozdult, azonban mintha nem is ő tette volna, mintha saját testében csak utas volna, s hamar saját hangját hallotta… Nevetni kezdett lehajtott fejével. A férfi egy pillanatra megállt, furcsállva nézte.
-Ennyire nem kéne rosszul viselned a vereséget… megígérem gyors lesze…- Szakította félbe egy erős, szúró fájdalom.
A mögötte még harc közben előkészített dárdák, amiket még akkor idézett elő Junohara, mikor csak készültek a harcra, töretlen hármas formációjuk helyszínén, pont ahol leütötte a másik kettőt, s amelynek most hátat fordított. A lány lassan felemelte tekintetét, nevetése erősödött.
-Te kis… végig megvolt a chakrafonal… – Konstatálta helyzetét lábaira nézve, melyeket egyenként döfött át két-két darab.
A lány feltápászkodott, míg a férfi a térdére esett. Lassan, megviselt testtel kezdett az utóbbi felé ballagni, ki jól láthatóan beletörődött vereségébe. Ráfogott annak arcára, s üveges tekintetével nézett mélyen a szemébe.
-Én viszont nem…- Szólt szinte suttogva, mielőtt térdével annak állát támadta volna.
Elég ereje volt még ahhoz, hogy ezzel leterítse a banditát, kiütni persze nem tudta ennyivel, de talán nem is állt szándékában. Egyik lábával átlépve a kiterült testet felé állt, míg egy kunait halászott elő, s további két dárdát hívott segítségül, hogy kézfejeit a földre szögezze. Szinte lehuppant a férfi hasfalára, mintha csak egy fotelben foglalt volna helyet. Letépte maszkját egy gyors rántással, majd másik kezében lévő tőrjét szorította arcához, egy kisebb vágást ejtve.
-Ez egy kicsit fájni fog…- Nyalta le kését, mielőtt belemerítette volna a férfi orcájába.
Az állkapocsnál szúrta be, s egy határozott rántással szántotta végig szájnyílásáig azt. A férfi szabadulni próbált, s volt elég ereje is hozzá. Jobb kezével már épp emelte volna ki a fémrudat a földből, mikor a lány ezt észlelve felkarjába döfte a kést, mely hatására a karból minden erő elszállt.
-Na nem gondolod, hogy ennyivel vége… ugye? – Csapta arcon ököllel, majd előkapott egy másikat. -Most pedig… had lássam a nyelved. – Célozta meg az előbb kreált nyílást, ám a férfi ösztönösen zárta fogsorát össze.
-Ugye tudod, hogy ezzel csak élvezetesebbé teszed a szituációt, ugye? – Vigyorodott el a lány, meglendítve a kést, egyenesen a fogakba ágyazva azt.
Hangos reccsenések, törés hangja hallatszott, ahogy törte a csontot a fém. A kívánt hatás azonban nem jött el, így kicsit forgatnia kellett azt, hogy rendesen beférjen. A férfi továbbra is szorította volna fogait, ám összezárt szája mögül kínnal telt üvöltés próbált előtörni. Úgy fél percig ment ez, mire végre átjutott a pengével, habár tény, nem állt szándékában elsietni a dolgot.
-Tudod mit? Meggondoltam magam. – Húzta vissza a kunait. -Játszunk egy kicsit… Te ártottál a társaimnak, így úgy fair, ha viszonzom ezt. Megnézzük meddig lesznek kiütve, és addig másodpercenként kapsz egy vágást véletlenszerűen. Ha elég hamar felébrednek, túléled, ha pedig nem… hát mondanám, hogy legközelebb kétszer is meggondolod, mielőtt cselekszel, de… Na mindegy, haladjunk akkor. – Fújta ki magát egy sóhajtással, miközben megtapogatta gyomortájékát. -Tudod, elég erőset kaptam tőled...- Jegyezte meg, majd látszólag elmélyült gondolataiban. -Na mindegy, kezdjük… Egy… Kettő… Három…- Indult meg keze, vágások sorát ejtve a férfin, ki már nem tudta zárva tartani száját. Üvöltése szinte visszhangzott a területen… Hamar azonban elhalkult…
-Százhetvenkettő, Százhetvenhárom…- Folytatta, immár nyakig véresen, röhögőgörcsök közepette.
Hisztérikus kacaj kísérte az üvöltések hangját eddig a pontig. A férfi teste nem bírta tovább, ám a halál beálltára ügyet sem vetve folytatta továbbra is a lány… Erre a látványra érkezett meg mestere. Kétszáznegyvenhetet számolt, mikorra a döbbent tekintetű jounin odasietett. Karját megragadta, s megpróbálta lehúzni a testről, mikor a lány morcos tekintettel a következő vágásra célpontot váltott. Mestere arcát kapta el, ha nem is nagy kárt okozva, arcán egy kisebb vágást okozva. Az esemény visszarántotta Junoharat, aki kikerekedett szemmel nézett senseiére. Szemébe lassan könnyek szöktek, kezéből a vértöl ázott tőr kifordult. A jounin némán állt, majd a többiekre nézett. Ekkor pillantotta meg a kereskedőket, kik szinte halálfélelemmel, a földön ülve, remegve bámulták Junt. Mérlegelnie kellett a helyzetet, s úgy látta jónak, ha a lány most egy kicsit… lepihen. Határozott mozdulattal ütötte le… A kunoichi már csak arra ébredt, hogy Gorumo cipeli a hátán, s visszafelé tartanak falujukba.
-Jun, felébredtél? A sensei mesélte, hogy hogy elbántál a fickóval… nem is tudtam, hogy ilyen erős vagy…- Szegezte neki egyből hordára.
-A… sensei? – Szégyellte el magát, ahogy leszállt a fiú hátáról.
-Hát igen, de ne szálljon a fejedbe… elmeséltem, hogy hogyan ütötted ki… nekem már csak meg kellett kötözni, a többi pedig már simán ment. – Kacsintott a jounin, alaposan meglepve tanítványát.
-Hát… izé… még azért van mit fejlődni. – Próbált sodródni a ferdítéssel. -Akárhogy is, a kereskedők jól vannak? – Kérdezte aggódó hangon.
-Nyugi, kicsit sokkos állapotban voltak a támadás miatt, de épségben leszállítottuk őket. Nincs gond. – Válaszolt Kazumi, megveregetve Gorumo vállát.
-Na igen, elég jó munkát végeztünk vele, úgy hiszem. – Büszkélkedett a fiú.
Hazatérve pár napig lábadoztak sérüléseikből, főleg Nashimarunk, kinek három bordája megrepedt a rúgástól. S ha a pár nap nem is gyógyította ezt be, kisebb munkákra már képesek voltak így is. Senseiével próbált beszélni időközben a történtekről, ám az elhajtotta, nem akart semmit szólni a dologhoz. Nem volt haragos, vagy bármi hasonló, csupán nem akart beszélni róla. A lánynak azonban bűntudata volt az események miatt. Egyik este ismét kiült a tetőre, s elharapta ujját. Célja egyszerű volt… előhozni rég látott ismerősét. Előtte is termett a régen látott szoba, benne az ágyon a lány. Hasonlóan idősödött, ahogy Junohara, még mindig tökéletes képe volt, hajszínét leszámítva.
-Na mi van? Azt ne mondd, hogy berágtál rám. – Fonta össze karjait, a lány szúrós tekintetére reagálva.
-Mi volt ez az egész a fickó ellen?! – Tette fel a kérdést vádlóan.
-Ki mondta, hogy közöm van hozzá? -
-Azt mondtad segíteni fogsz… ez szerinted segített? -
-Nézd… én te vagyok, azaz jobban mondva az elfojtott, másik részed. Tény, hogy hohooo- Kacagott fel enyhén.- Igencsak jó műsor volt…, de annyi közöm volt hozzá mint neked... És ne álszenteskedj, ugyanolyan mókásnak találtad legbelül, valld be. Egyek vagyunk, ez pedig a vérünkben van.-
-De… én más vagyok. Te vagy az olyan…- Mentegette magát.
-Én?- Nevetett egy nagyot. – Én te vagyok csillagom… mi ketten vagyunk az én, együtt. Minél nehezebb lesz elfogadni és minél jobban tagadod, annál drasztikusabbak lesznek a váltások. Ami történt, azt te tetted. Mégis úgy érezted, mintha az igazi éned háttérbeszorult volna, igaz? Csak hogy ez nem így van… Te akartad ezt, te akartad megölni a fickót azért, amit a csapattársaiddal tett. Csak kifogásokat keresel ahhoz, hogy eltakard az igazi éned. Elég szánalmas cselekvés… Inkább próbáld meg felfedni és nyílt lapokkal játszani… és fogadd el végre, hogy mi egyek vagyunk. Az ég szerelmére, olyan nehéz úgy gondolni rám, mint a részedre? Ez az egész csak a beteg elméd szüleménye… de mint mindennel ezzel is együtt lehet ám élni, de ahhoz előbb el kell fogadni. Tedd túl magad a tagadáson, és minden más lesz. Egyébként meg, és utoljára mondom, ne engem okolj azért, ami történt… nem én tettem, habár elég kielégítő volt.- Zárta le mondandóját, s visszafeküdt ágyára.
A látomás eloszlott, Junohara pedig hátra dőlve bámulta a csillagokat.
~Igaz… valahol igaz… jó isten, magammal vitatkozom… komolyan, hova süllyedtem?~
Másnap társai elé állt, s elmesélte őszintén klánjának történetét, lefestette a dolgokat, s elárulta, hogy valóban, úgy fest ő maga is hajlamos hasonló tünetek produkálására, ám a történteket, ami a küldetésen esett meg… azt nem volt képes egyenlőre felfedni. Ez volt az első lépés afelé, hogy elfogadja magát. Hónapokig bámulta otthon tükrét, gondolatain elmélkedve. Először próbálta eltűntetni a vérszomjas „hangokat” melyek az eset óta vissza-vissza tértek, ám ahogy próbálkozott, úgy -ahogy Ketsu mondta- rosszabb lett. Már nem kellett vért ízlelnie ahhoz, hogy előjöjjenek ezek, habár teste felett uralmát nem vesztette el szerencsére. Utolsó körben mesterének tartozott magyarázattal, melyet halogatott, ám már nem tudta tovább húzni.
-Sensei… vallomással tartozom.- Állította meg bevásárlásból haza igyekvő mesterét a lány.
-Oh Jun… Mi történt?-
-Tudja… a klánom… a Nashimaruk…- Próbálta kinyögni a szavakat, ám láthatóan küszködött velük.
-A Nashimaruk? Elég vérszomjas népek, meg elég kattantak is, tudom. Azt hiszed nem nézek utána a tanítványaimnak? A legtöbb nem képes uralkodni magán, szinte már állatok, akik bármikor képesek a vérengzésre. Sokan azt mondják, ez egyszerűen a vérükben van. Te viszont más vagy. Nem kell ilyennek lenned attól, hogy a klánod ilyen. Ha meg tényleg a véredben van… Mindennel együtt lehet élni.- Hangzott el egy ismerős mondat, melyre kikerekedett a lány szeme. – Láttam mi történt ott és akkor… Lehet, hogy tényleg van egy részed, ami erre képes, de… én ismerem a tanítványom. Emlékszel az első dologra, amit tanítottam? Kitartás, hibákon való javítás… Normális életre vágysz, feladnád, hogy megkapd? Nem? Akkor építkezz belőle. Használd fel, öleld magadhoz, hogy aztán uralkodhass rajta. Lesz, hogy szükséged lesz hasonló attitűdre pályafutásod során, s elképzelhető, hogy pont ez fog előnyhöz juttatni egy adott szituációban. Ám ha elveszted a fejed minden egyes harcnál, úgy hamar a saját kardodba dőlhetsz. Ne próbáld elűzni, próbáld meg magadba építeni ezt az ösztönt és tekints rá úgy, mint egy fegyverre, vagy egy állapotra, ami tőled függ, mikor jön elő… Én viszont megyek, mert még ebédet is kell csinálnom. Majd találkozunk. - Intett egyet, miközben elkezdett távolodni.
Junohara csodáló tekintettel nézett utána, majd mintha átfordult volna benne egy kapcsoló, azonnal hazasietett, s leült tükre elé, s meditálni kezdett.
Ismét visszakerült a szobába, a lány pedig ott is volt.
-A sensei magyarázza akkor bezzeg szentírás mi?- Bökte oda egyből a vöröshajú.
-Mindenkinek kellhet megerősítés, nem?-
-Jogos… akkor hát, mi lesz most? Volt időd gondolkodni. -
-Nem tudom… gondoltam együtt kitaláljuk.-
-Háh, nem is rossz első lépés. Akkor kezdjük ott, hogy bevallod, mit is éreztél. -
-Miről beszélsz? Nem éreztem semmit, csak félelmet.-
-Aha, magadnak akarsz hazudni?- Vágta rá unott hanggal.
-Rendben… rendben.- Sóhajtott egyet. -Azt hiszem, hogy… elégedettséget. Mintha igazságot szolgáltattam volna, de ugyanakkor, mintha… egy rég elhanyagolt szükségletet… akartam volna kielégíteni. Mintha nem ittam volna napok óta, és most felfrissítene az, ahogy az élet kiszáll a testéből. Időnként megjelenik a szemem előtt a látvány, és megrémít…, hogy… nem érzek megbánást miatta, csak a társaim előtt szégyellem a cselekedetet. -
-Na… kezdetnek ez nem is rossz. – Fogott rá állára a vörös. -Nekem sincs bajom azzal, ahogy te gondolkodsz, sőt… de megkell tanulnod irányítani a kétfélét egyszerre… vagy ami mégjobb…-
-Egybeolvasztani? – Fejezte be mondatát a másik.
-Úgy van… vagy ha nem is teljesen egybeolvasztani, de megpróbálni kezelni a dolgot… Mondtam már és igaz… mikor elvesztetted az irányítást, akkor nem én voltam a volánnál… mi több nekem jelenleg semmi beleszólásom az egészbe. Én csupán a benned lakó Nashimaru vagyok, nem több. Az pedig a rég elnyomott szükségleted végterméke volt. Mint mikor szomjazol és nem tudod megállni, hogy igyál. Na most… ha képes lennél engem is használni a fejedben, akkor talán nem történne meg ez ismét. Ha néha kicsit nyitottabb lennél a… bulisabb dolgokra. Nem kell végig mészárolni a falut, de őszintén, tekintve, hogy semmit nem kaptam az elmúlt években, már annak is örülnék, ha egy-egy patkányt felnyithatnánk, vagy valami… - Fejezte be lelombozódva.
- Majd még…. erre visszatérünk. - Jött a furcsálló válasz, melyet egy gyors teória követett. -Talán… aki kint van, a „nagy én” kettőnk lenne egyszerre? És itt bent én is csak olyan vagyok mint te… mint a két kis szellem aki a válladon ül, mint valami rossz komédiában. -
-Most, hogy mondod, így van értelme annak, hogy duplaágyat képzelünk ide…-
-Úristen, miért akarnék egy ágyban feküdni magammal? -
-Hát nem tudom, mondjuk elég jól nézünk ki…-Mérte végig másik önmagát. -, de ne térjünk el a tárgytól. Akkor? Ezentúl együtt kormányzunk? -
-Vagy legalábbis felváltva. Én jobban értek a szociális tevékenységekhez, míg te képes vagy levetkőzni a gátlásokat. Én leszek aki beszél, te pedig aki cselekszik, ha kell. Áll az alku? - Nyújtotta kezét.
-Legyen, akkor így lesz.- Lökte el kezét a másik, s közelebb lépett egy ölelésre.
-Főleg mivel úgy fest magunkat inkább veled azonosítjuk, jobb is, ha te vagy előtérben alaphelyzetben… Talán ezért nem idegesít a léted se… Valahol a végső döntésben úgyis mindkettőnk szava ott lesz, csak kérdés épp melyikünké a domináns. De ezt majd kigyakoroljuk még. -Mormogta magához szorítva a lányt.
Junohara az ágyon ülve bámult a tükrébe…
-Szent szar… ezzel a klánnal valami… tényleg nincs rendben. – Ingatta a fejét.
Büszke volt rá, hogy úgy fest, látszólagos megoldást talált a problémára. S ugyan kerek egy évbe telt, de képes volt mindkét „fejével” gondolkodni már, képes volt akaratától függően váltani a két módozat között, s ha úgy volt, akár „beszélni is” magával. Mikor előtérbe helyezte klánjából örökölt gondolatait, úgy magában a vörös hajúként jelent meg, míg normál esetben az eddigiek alapján történt a „találkozó”. Tudta magáról, hogy ritka egy őrület elszenvedője, de büszke volt magára, hogy legalább valamiképpen képes volt megteremteni a helyzetet, hogy együtt éljen vele. Még ha az ilyenkor produkált viselkedése időnként a frászt is hozza másokra.

**Nashimaru Junohara** Kedd Szept. 10 2019, 06:03

Az idő telt, már 15 is elmúlt, mikor azonban elérkezett az idő, s a sensei is késznek látta őket, hogy feliratkozzanak a chuunin vizsgára. Rengeteg edzés és tán annál is több küldetés előzte meg azt a pillanatot, mikor ott voltak, hogy elkezdődik, mégis oly mértékű idegességet éreztek, melyet azelőtt soha. Bár ez érthető volt. Sunagakure tartotta a vizsgát, ám nem volt nemzetközi. Egy évvel ezelőtt történt az a bizonyos Sunagakurei vizsga, melyet félbe kellett szakítani tisztázatlan okok miatt. Ez volt a második esélye hát az ifjoncoknak. kiknek ott emiatt nem sikerült, hogy ismét megpróbálhassák, illetve az azóta kinevelt generációnak, hogy megmutassák, ők sem érnek kevesebbet. Másszóval teljesen érthető volt az idegesség. Nem, hogy a Kazekage, s a Szél Országának összes nemese fogja figyelni őket, de a tetejébe olyan ellenfeleket kapnak, akik már egy évvel ezelőtt is chuuninok lehettek volna, ha nem szakítják meg a vizsgát. Úgy érezték magukat, mint a kisegerek a patkányfészekben, amelyet macskák vesznek körbe. Maguknak sem ismerték volna be, nem hogy egymásnak, de mind hármójuk félt az elkövetkezendő eseményektől. Nem tudták mire is számíthatnak pontosan, s ez már önmagában rémisztő volt. Akárhogy is, az első forduló kezdetét vette. Egy viszonylag egyszerű írásos teszt, ahogy a legtöbb alkalommal, ám ezúttal semmi trükk, csak meg kellett oldani. A csapat sikerrel vette ezt a próbát, ám mielőtt nyeregben érezhették volna magukat, jött a második vizsgarész.
-Üdv! Minden csapat sorakozzon fel a megadott pontokon, hogy átvegye a kötelező felszerelést. Egy térkép és egy rejtvény. Hogy tiszta legyen, vagy az egyiket kapjátok meg, vagy a másikat. A kulcs tehát a továbbjutáshoz, hogy megtaláljátok a számotokra hiányzót, s értelmezve a rejtvényt célba jussatok. A rejtvény megoldása csak a térképpel lehetséges, ha nincs információtok a terület sajátosságairól… A terep pedig mindenki számára ismeretlen, ez a része a sivatagnak tiltott terület veszélyessége miatt, így senki nem indul előnnyel. – Pillantott rá a három konohaira, akik valahogy odakeveredtek. – Vegyétek át a tekercseket és menjetek a kijelölt kezdőpontotokra. Délben elindul a vizsga második fordulója. – Formált egy félkos jelet, s feloldotta árnyék klónját.
A szokatlan vizsgatétel felemás reakciót váltott ki vizsgázóinkból, habár Junohara csapata optimistán állt hozzá, mondván, hogy egy ilyen vizsga nem állhat útjukba… maximum egy erősebb ellenfél.
A helyzet alaposabb átrágása után megindultak a maguk bejáratához, s pontban délben kinyíltak a kapuk, a vizsgabiztosok beengedték őket a területre. Ahogy beléptek, egyből fel is nyitották a tekercset, kíváncsian nézve, hogy mivel is van dolguk. Rejtvénnyel, vagy térképpel. A tekercset lassan, idegesen nyitották fel, ami benne állt azonban gyorsan átfordította ezt amolyan szemöldök húzogató értetlenkedésbe.
„Se nem nyugszik, se nem kel a nap itt, hiába szeled a határokat, megtalálni nem fogod. Ketten őrzik, mint két bástya meredtek az égnek egykoron, mára azonban csak önmaguk halovány emlékei.” Szinkronban sóhajtottak egy hatalmasat. Junohara egy bőrkötésű naplót halászott elő, melybe lefirkantotta a szöveget szükség esetére.
-Feltehetőleg ez annyit tesz, hogy se nem nyugaton, se nem keleten nincs ez a hely, és semmi esetre sem a terület szélén. Kezdetnek nem is rossz.- Vázolta fel az eddig ismerteket a lány, miközben szóról szóra másolta azokat.
Miután végzett, a tekercset elrakta, s a csapat megindult körbe nézni. A sivatagban elég nehéz elrejtőzni, szerencsére sziklásabb terepen haladtak, így nem voltak annyira feltűnők, ám érezték hátrányát annak, hogy egy nyomkövető, vagy szenzor sincs a csapatban. Fogalmuk se volt merre és ki lehet, egy idő után pedig szinte már azt is elvesztették, hogy ők hol voltak. Habár az előbb említett naplóba szorgosan készültek a rajzok, mely egy hozzávetőleges térképet próbáltak ábrázolni eddig megtett útjuk alapján. Jellegzetesebb sziklákat, vagy bármi memorizálhatót, feltűnőt használva ahhoz, hogy ne csak vonalak egymásutánjai legyen, hanem valami tényleges térképszerű. Ahogy azonban elérkeztek egy hágós területre, hol tíz méternél is magasabb sziklafalak fogták őket közre. Nagyjából egy tizenöt méter széles szakasz húzódott meg, kitudja milyen hosszan, kisebb nagyobb sziklákkal tarkítva. Ez egyszerre nyújtott biztonságérzetet, s paranoid gondolatokat. Ki tudhatta, mikor támadnak rájuk fentről? Másfelől viszont… ha úgy vesszük ellenség csak elölről, vagy mögülük támadhatott, csak ezt a két irányt kellett figyelni. Egy valamivel nem számoltak… egy jó óra séta után velük szemben három másik vizsgázó tűnt fel. Elkerülhetetlen volt, hogy meglássák egymást, s ezt tudták nagyon is jól mindkét félről. Három fiút láttak maguk előtt, kiknek arcán épp oly idegesség látszott, mint amit sajátjukén éreztek. Habár ismerősek voltak, nem tudták kik is ők. Egy vagy két évvel idősebb geninek lehettek. Tudták jól, hogy most nem kerülhetik el a harcot. Nem tudják mi van a másiknál, s nem is kérdezhetnek rá csak úgy, hisz ki árulná el? Vagy mondanák azt, hogy „nálunk a rejtvény van, nálatok?” Akkor meg rájuk támadnak szó nélkül, ha térkép van náluk, viszont tény, hogy legalább kipuhatolnák, mi is a helyzet. Viszont akkor megkockáztatják, hogy ha esetleg nyernek is, tudni fogják, hogy náluk van mindkettő, és esetleg erősítéssel térnek vissza… Sehogy se jöhettek ki jól a helyzetből, s ezt pontosan tudták is, mégis, úgy tűnt kockáztatnak, Junnak pedig mintha terve is lett volna… Ehhez azonban fel kellett tenni a kérdést, a szükséges információ megadásával együtt. A reakció erre egy percnyi hezitálás lett, mielőtt választ kaptak.
-Nálunk… a térkép van. Sajnálom. Úgy fest elkerülhetetlen lesz a harc. – Rántott kardot a középen álló, mielőtt mindhárom megiramodott volna tekintélyes sebességgel. Manőverükön látszott képzettségük, már az első lépés megtételével tettek azért, hogy a csapat tagjai a lehető leghamarabb egy elszeparált alakzatban kössenek ki, s kellő nyomást helyeztek rájuk, hogy ne is tudjanak figyelni a másikra.
A középső srác Junoharat támadta, kardjával egy döfő manővert végzett egy shunshinból kiugorva, melyet a lány kénytelen volt időközben előkapott kunai-ával hárítani. Jobban mondva terelni. A fémek szinte szikrákat ontottak, ahogy végig csúsztak egymáson, ám a fiú megtartva energikusságát, hamar átfordította ellenfele fegyverét, ezzel kirepítve a lány kezéből a tőrt. Természetesen nem hagyta ennyiben, támadást indított a védtelen felületre, amit a lány egy shunshinnal kellett elkerüljön. Egy viszonylag akrobatikus kitéréssel szökkent a hágó sziklafalára. Sokáig azonban nem maradt nyugta, kunaiok repültek felé, melyeket gond nélkül ki is került, ám érdekes sercegő hang követte célba érésüket. Azonnal kapcsolnia kellett a lánynak, rohanni kezdett a fal mentén, a kunaiok pedig követni kezdték. Nagyjából öt méteres szakaszokban, egy jó tíz darab. Ez nem csak azért volt veszélyes számára, mert a robbanás elkaphatja, hanem mert annak ereje -ahogy feltehetőleg a fiú is számolt vele- elkezdi omlasztani a sziklafalat, így a törmelék plusz veszélyt jelent. Ügyesen kerülgette a fegyvereket és elég gyorsnak bizonyult azok hatásának lerázásához, ám a végső túl közel robbant hozzá. Hatalmas füst és porfelhő lepte el gyorsan a lányt, ki ennek ellenére nem állt meg a futásban… Ez lett majdnem a veszte, de nem tehetett mást. Ahogy előbukkant a portengerből, első amit látott az támadója volt, miként egy karddal rohan felé. Kitérni nem volt ideje, bármi jutott eszébe, túl lassúnak bizonyult volna. Ekkor lepte meg ellenfelét és valahol önmagát is. Lábában egy pillanatra megszüntette a chakra áramlását, így a falon megtorpanva egész egyszerűen azt a hatást keltette, mintha arrébb csúszott volna, köszönhetően a gravitációnak. A fiú így a levegőt találta el kardjával meglepetésére, s szinte azonnal érezhette alkarján a lány fogását is, arcán pedig ütését. Egy precízen kivitelezett dobással taszította vissza a földre a fiút, miután egy erővel telt ökölcsapást mért arcára, ezzel át véve a harc irányítását.
~Szóval ez a jutsuja… Mintha felgyorsulna a teste, mikor azt a szúrást végzi.~ Állapította meg magában, miközben nekilátott saját támadásának.
Robbanójegyzetet és kunait halászott elő, melyet rögtön el is dobott a földet érő fiú felé, kinek túl sok ideje nem volt reagálni tehetetlenségi állapotából épp visszaszerezve az irányítást, így elkapta a robbanás lökése. Kezéből kiesett kardja, s csak erre várt a Nashimaru. Chakrájával felgyorsította testét, használatba iktatva a dinamikus akciót, s szikláról sziklára ugrálva, jókora lendületet generálva indította meg rohamát, melyet az épp feltápászkodó fiú újbóli helyrerakásával indított, ugrásból leadva egy oldalsó rúgást számára. Ám nem hagyta ennyiben. Az önkénytelenül hátra guruló fiú még ettől szinte azonnal talpra ugrott, ahogy megállni látszott. Szemei enyhén összeszorultak a fájdalomtól, ezt kihasználva pedig megkapta Juntól az utolsó támadásnak szánt csapásokat a sorozás nevezetű technikára jellemző gyorsasággal. A lány a pár méter sprintfutásból, hátsóbb lábával egy felfeleirányuló rúgással célozta állát, melyet szinte azonnal, a technikájának köszönhető sebesség felhasználásával egy kalapácsrúgásba fordított át, így sarokkal fejtetőre célozva. Nem hármat rúgott, csupán kettőt, az utolsó azonban elég erőt hordozott magában ahhoz, hogy az ifjú shinobit a földre szögezze, egy röpke másodpercre ki is ütve. Zavaros tekintettel nézett fel a lihegő lányra a mindössze pármásodperces taijutsu bemutatója után. Junohara nem volt hozzászokva ezen technikákhoz, s csak végső esetben használta őket. Még bőven akadt mit gyakorolnia velük, s ez látszott rajta. Példának okáért, ha akart volna se tudott volna harmadik rúgást is leadni gyorsítva… Mindenesetre a fiú ezt nem tudta, csupán azt látta, hogy legyőzték, ezt azonban nem volt képes elismerni. Kardjáért kezdett kaparni kezével, próbálta elérni, habár az iménti csapás túl nagy nyomott hagyott ehhez testén. A kunoichi előkapta tekercsét, s kihozta belőle tizenöt darab fémrúdját.
-Most állj meg és add át a térképet. - Szólította fel, megragadva az egyik dárdáját, ellenfele szeméhez irányítva, továbbra is enyhén zihálva, kissé remegő kezekkel.
Nem tetszett neki a dolog, mi több, elég erős arcmimikával volt képes csak átnyújtani a kért tárgyat.
-Nem volt ez nehéz… köszönöm. – Vette el a lány, s chakrafonalával ott tartotta a fémrudat, míg alaposan megnézte azt.
-Oké… kösz.- Dobta le mellé a porba.
-Te…most…- Nyílt tágra a fiú szeme.
-A szöveg úgy szólt, hogy meg kell találni a helyet. Senki nem beszélt semmit arról, hogy mindkettő tárgynak nálad kell lennie. Mi több, ránézve a térképre elég egyértelmű is lett a hely… Te pedig elég erősnek látszol, szóval nem örülnék, ha a következő fordulóban már nem lennél ott. Szóval szedd össze magad… együtt amúgyis több esélyünk van az erősebbek ellen, mint külön-külön. - Pecsételte le ismét házilag készített fegyvereit, majd kezet nyújtott a fiúnak, melyet látva a többiek is abbahagyták a harcot. Ez szép gesztusnak hathatott, ám legfőbb célja a lánynak annyi volt, hogy ne következzen be az a forgatókönyv, mely során erősítést hívnak… azzal már nem tudtak volna megbirkózni, ezt nagyon jól tudta.
Minden esetre mindkét tárgy birtokában már egész könnyű volt rálelni a helyre. Egy földalatti rom volt, melyet két obeliszk elroncsolódott maradványa fogott közre, s sok mással egyetemben, jelölve is volt a térképen. Odaérni se volt sokkal több idő… Így futott hát be Sunagakure két csapata is már elsőnap a célba. A helyszínen senseiük várta Junékat, meglepetésükre.
-Oh srácok… meglepő, hogy csapatba verődtetek egy másik csapattal…, de végső soron is, valahol ez volt a lényege. Én terveztem ezt a vizsgát, így természetes, hogy a tanítványaim átmentek.- Büszkélkedett magának egy sort. – Nem tartalmazta a szabályzat, hogy ilyet nem lehet. Mi több, ez a lehető legjobb megoldás. Hiszen ha két csapatnak ugyanaz az érdeke, s nem szükséges a másik kiiktatása, sokkal eredményesebbek, ha együtt dolgoznak, mintsem egymás ellen. Mindkettőtöknek volt egy darabja a sikerhez, így összerakva mindketten el is értétek azt. Vannak helyzetek, amikor nem tehetsz mást, mint így gondolkodsz. Egy értelmetlen harccal pedig csak gyengítitek magatokat. – Magyarázta derékre tett kézzel.
-Nos Sensei… Ha adnak egy zenei alapot, csak azt mondják meg, milyen fekvésben játszhatok. Hogy mivel és hogyan érem el a célom, hogy élvezetes művet kreáljak, azt senki nem szabja meg… ez a művészi szabadság, nem igaz? „Egy művész gondolkodása sokszor segíthet a küldetéseink során!” Vagy nem ezt mondta?- Idézte fel a régebbi tanítást, ha nem is szóról szóra Junohara, mire mesterük szeme mintha egy kicsit megkönnyezett volna.
Hamar letörölte viszont az érzelmeket, hogy visszavegye enyhén flegma stílusát.
-Na jó srácok, a forduló végéig itt lesztek… aztán majd úgyis megy magától. Na sziasztok!- Zárta rövidre a dolgot.
-Tudjátok… néha tényleg olyan, mintha tanítani akarna valamit…- Jegyezte meg furcsálló tekintettel Gorumo.
A vizsga ezen fordulója végül öt csapattal zárult le, kik sikeresen értek be, ami tizenöt résztvevőt jelentett hát a harmadik fordulóban. Habár ez a rész totális katasztrófa volt a Nashimaru számára, ki első mérkőzésén kapott ki, alig két ütést kapva ellenfelétől. Olyannyira volt erőfölényben a konohai genin, hogy ez a két ütés elég volt arra, hogy a lány eszméletét veszítse két teljes óráig is. Mikor magához tért zavartan nézett körbe. Kellett egy kis idő, hogy felfogja helyzetét. Ahogy azonban megtörtént, az üres kórterem kapóra jött. Szeméből könnyek szöktek elő patakokban, kezei a takaróját szorították.
~Hogy nézhetnék így újra a szemükbe? Még mindig gyenge vagyok… Ezért hagytak el… és én nem tudok tenni semmit ellene… hiába próbálkozom. ~ Törölte le vöröslő arcát.
-Na… ne legyünk ilyen szigorúak magunkhoz… erősebb volt, de még lehetünk mi is erősebbek. Emlékszel mit mondott a sensei… kitartás, kemény munka… ez kell nekünk. - Szólalt meg az ismerős hang belülről.
~Igen…igen, így lesz. Nincs még vége, bőven van idő fejlődni! ~ Zárta el könnycsatornáit a bíztató szöveg.
Ugyan még további egy órába került, hogy vállalható állapotba rántsa magát, végül kiment a teremből, ahol már társai várták. Ők se jutottak sokkal tovább. Gorumo a második, míg Kazumi a harmadik küzdelménél esett ki. Úgy festett hát, hogy elúszott a vizsga, de lelkesedésük csak erősebbé vált…
Két nappal később, még mindig kötésekkel jelent meg a Kazekage palotája tetején, ahova pár geninnel együtt hívatták oda. A három vizsgáztató állt ott, illetve a Kazekage maga, ki egy rövid beszéd után átadta a szót Noroka Kishio jouninnak.
-Akik most idegyűltetek, örömmel jelentem be, hogy a chuuninvizsgát sikerrel vettétek. - Hagyott egy kis szünetet az örvendésnek. -Azonban… ez nem fogja megkönnyíteni a dolgotok. Mi több, ezzel a tanuló shinobi életszakaszotokból átléptetek Sunagakure teljesértékű, önálló shinobijává. Ezzel a ranggal akarva, akaratlanul felnőttetek. S mint felnőttek felelősséggel tartoztok a faluért és annak minden lakosáért. Már nem geninek vagytok, akik kis küldetéseken gyakorolják a shinobilétet. Nap-nap után fogjátok kockára tenni a saját és csapatotok életét, hogy a küldetésetek sikerrel járhasson. Sok mindent kell még tanulnotok, de egy valamit jól tudtok, s erről tanúbizonyságot is kaptok, a taktikai mellény és a diploma átvételével…, mégpedig, hogy mit is jelent igazi shinobinak lenni! – Lépett hátra megtapsolva a genineket.
Egymásután, név szerint szólították őket, hogy átvegyék a tanúsítványt, s első mellényüket. Mindenki boldog volt… bár ekkor még nem is sejtették, mit is fog hozni a jövő. Csapattársainak a következő évben sikerült vizsgája, addig pedig szorgosan edzettek ők is, hogy sikerüljön legközelebb.

Első chuunin küldetése egyszerű volt, de unalmasnak nem feltétlen mondható. Pepecselős volt, nem került sor harcra, de legalább nem egy kutyát kellett kergetni. Egy genin csapattal kellett foglalkoznia, kiknek a jouninja küldetést kapott. Kereskedői engedélyeket, illetve azok újításának jóváhagyásáról szóló iratokat kellett a Sunagakurei üzletekbe eljuttatni. Ez az irat volt a hivatalos igazolása, hogy engedélyezetten vezeti üzletét az illető. Megjártak minden helyet. Ninjabolt, ahol kunaiok és hasonlók voltak, éttermek, virágbolt -mely elég drága hely, hisz szinte minden speciálisan termesztett, vagy külföldről behozott. – De még fürdőhelyen is jártak. Nem történt semmi izgalmas, a geninek tették a dolguk, viszonylag hamar végeztek is… A probléma inkább az volt, hogy küldetései legnagyobb része ilyen volt ezentúl… Két év telt el. Gorumo és Kazumi is megkapták a rangot, s büszke chuuninokként, immár 18 esztendősen járták épp a falut, mikor beköszöntött a hír… Háború kezdődik. A Negyedik Nagy Shinobi háború. A többi pedig már történelem… hamar otthonuk védelmét kellett biztosítaniuk… A harc kegyetlen volt és horrorisztikus bizonyos értelemben. Beigazolódtak a sensei szavai, Jun különlegessége jó szolgálatot tett. Hamar hírhedt lett az ellenség körében kegyetlen módszereiről, nyúzásairól, kínzásairól, melyből volt elég. Éjjel nappal harcoltak, ahogy Iwagakure shinobijai betörtek a falu fennhatóságának területére, a Szél Országába. S ugyan, ha a civileket próbálták is kímélni ettől, a shinobi harcok állandósultak az egész országban. Hamar azonban a falut ostrom alá vették. Gorumo a harcok során életét vesztette, Kazumit próbálta visszaszerezni, mikor elfogták. Kishio senseinek pedig ezután sikerült kimenekítenie egyetlen épségben maradt tanítványát Junohara személyében.
-Nem mehetünk Sensei! Szükségük van ránk! - Próbált ellenkezni, ahogy rángatta a férfi.
-Nem, a falu elveszett… Azzal tudunk segíteni, ha minél hamarabb jelentünk a szövetséges erőknek. –
-De a harc itt van, Sensei!-
-És nem sokára máshol is lesz.- Vágta rá egyből, eddig sose látott komolysággal.
-Azt mondod fussunk el, hogy meneküljünk?! Nem a kitartásról tanítottál mindig? -
-A kitartásról igen, de arról is, hogy gondolkozz logikusan. A falu elveszett, de a szövetség még áll. Ha időben odaérünk segítséget kaphatunk… Háborúban vagyunk, az ellenség legyőzése a célunk…, de néha fel kell ismerned, hogy a csata elveszett, és a következőre koncentrálni. – Rángatta maga mögött Junt a járatokban.
-Vannak kellemesebb… és szomorúbb számok…- Motyogta halkan elkeseredetten a lány, ahogy felismerte a régi tanítást.
-Pontosan…- Eresztette el csuklóját Kishio.
Junohara végül magától is ment, nem kellett rángatni, meggyőztek az ésszerű érvek. Ők is hát a megmenekültek táborát erősítették ezáltal. Nagyjából három nap kellett, hogy konohába érjenek, ahol a sensei megtette a jelentést.
-És most?- Kérdezte tettre készen a lány.
-Most… én itt fogok maradni, segítem amivel csak tudom az itteni erőket, remélve, hogy visszaszerezhetjük a falut egy nap. De az nem holnap lesz. Odakint egy háború dúl az összes shinobi falu között. Jelenleg mi csak egy kieső résztvevő vagyunk. Segítenünk kell a szövetségeseink, így talán egy nap… talán ismét visszatérhetünk. – Magyarázta helyzetüket.
-És én? Mit tudok tenni?-
-Te nem itt leszel… - Nézett nagyot a lány ezen szavak hallatán. -Nekem nincs otthonom már, elveszett mindenem. De te más vagy… kutakodtam kicsit és… A klánod, a többi Nashimaru az egyik szövetséges faluban telepedett le. Kemurigakure no Sato, a Füstben rejtőző falu… Erre vágytál régóta, most végre találkozhatsz ismét a szüleiddel. Mutasd meg, milyen erős nő lett a kislányból… Mert az lett.- Mosolygott rá, mire a lány meghatódott könnyeket hullajtott. – Na nem mintha nem nekem köszönhetnéd, szóval azért majd említs meg engem is…- Poénkodta el. – Akárhogy is… a papírok elrendezve. A falu az állományába vesz, megtarthatod a rangodat is, tekintettel a klánodra… Menj haza és légy boldog. – Ölelte át lánya helyett nevelt lányát.
Az érzelmeket tovább fokozta a másik kettő sorsa, s végül mindketten könnyes szemmel búcsúztak a másiktól. Junohara örült, hogy végre megismerheti klánját, habár félt is tőle, hogy vajon milyen lesz… s nem is alaptalanul.

Újabb három napi út kellett, hogy elérjen új falujába. A hely nem épp olyan volt, mint amilyenre elsőként számított. Ez volt az első csalódás…, hisz Kemurigakure nem épp egy vidámpark. A hangulat szinte alapból borús volt, idő kellett mire megszokja. Az utcákról szinte látni lehetett, hogy nem épp a legbiztonságosabb terepre tévedt. Csak elképzelni tudta, hogy miként mehetnek a mindennapok.
-Fuh… azért érthető, miért jött ide a klán. – Szólalt fel Ketsu.
-Na igen, elég… jellemző? -
-Olyasmi, igen…, de az biztos, hogy lesz itt mivel szórakozni. Drog, szex, kis utcai bunyó… ahh… itt bármit megkapsz, amit kívánsz. -
-Na ja, mintha ezért jöttünk volna ide. – Felelte enyhén unott hangon Jun.
-Ne legyél már ünneprontó…-
-És amúgy, mit gondolsz? Milyen lesz újra látni őket? – Terelte át a témát.
-Hát… jó kérdés. Csak ne ragadtassuk el magunk. Nem épp könnyes búcsúval váltunk el…-
-Igen, ez igaz… ezért félek egy kicsit. -
-Félsz? Ugyan… emlékszel a benga fickóra, aki kiütötte a srácokat? Na attól lehetett félni. Ez most csak szimplán… Akárhogy is, a lényeg, hogy én itt leszek. Azaz… itt vagy magadnak. Mármint… Érted… Múltkor gondolkodtunk azon, hogy mi van ha túlgondoljuk a helyzetet… ha csak simán magunkra hagytak és ennyi…-
-Ne legyél már ilyen demotiváló…-
-Hé-hé, én csak azt mondom, amire mélyen gondolsz, tudod jól. Viszont ami jobban aggaszt, hogy még én se tudom elképzelni, hogy mi lesz, ha tényleg így van… Rémisztő, tény.-
-Háh, mondtam hogy félelmetes.-
-Mi?! Nem, nem félek, csak… tartok a helyzettől…- Szabadkozott hevesen.
-Hogy is szoktad mondani? „magadnak próbálsz hazudni?” Mellesleg meg ugyanazok vagyunk, szóval, ha én félek ettől, valszeg te is. -
-Tudod jól, hogy nem így működik…, de jah végtére is igaz… Szerinted, ha utcán megkéselnek valakit, azt mennyire veszik észre itt? – Késztette sóhajtásra Junt.
-És visszakanyarodtunk a témához…- Vágott neheztelő arcot.
-Miért, most mi van? Elég fontos kérdés. -
Az első útja hát a falu vezetőjéhez vitte, ki már tájékoztatva volt a helyzetről, így szólt embereinek, hogy kísérjék el a házhoz… ahol a szülei laknak. A kíséret csak a kapuig szólt… a falu külső részén elhelyezkedő telekről beszélünk, kerttel, szép rendezett porta, egy egész pofás házzal. Lassú léptekkel haladt az ajtóhoz. Lépésenként cserélődtek az érzelmek… félt, dühös volt, izgatott, megilletődött… kereste a szavakat, mivel is fogja köszönteni kis híján tíz éve nem látott szüleit, de semmit se talált az alkalomra. Még Ketsu is csöndben volt, feszültsége azonban érződött neki is… Ráfogott a tolóajtóra, s elhúzta. A lakás üresnek hatott, sehol egy lélek. Kicsit csalódott volt, ám talán örült is, hogy a szavak problémáját kicsit elodázhatja. Körbenézett az előtérben, majd átment a konyhába. Az egész lakás rendezett volt s tiszta, szép bútorokkal berendezve. A hűtőre nézve egy cetlit talált. „Anya és Apa elmentek, nem soká jönnek, puszi!” Az üzenet olvasása közben feje elvörösödött.
~Tu… tudták, hogy jövö…~ Élte volna magát bele a pillanatba, mikor háta mögül apró lábak lépését hallotta.
Ahogy megfordult egy kisfiút látott, üveges, értetlen tekintettel nézett rá, kezei s lábai remegni kezdtek. Ahogy a kicsi realizálta, hogy egy idegen nőt lát maga előtt, egyből kérdezte volna nevét is. Junohara azonban meg se hallotta. Remegő tagjai összecsuklottak alatta, a járólapra térdelt, rezzenéstelen arcán könnycseppek peregtek le.
-Ez… azért durva…- Jegyezte meg a belső Nashimaru, valós sajnálattal és sokkhatással hangjában.
-Te… ki vagy?- Nyögte ki nehezen a kérdést a fiú felé.
-Junmaru… Nashimaru Junmaru…- Jegyezte meg enyhe rémülettel hangjában.
-Még a neve is engem próbál helyettesíteni…- Rajzolódott ki egy egészségtelen mosoly arcára.
Alig egy óra volt, míg haza ért a család többi tagja… az előtérben pedig rég nem látott lányuk várta őket.
-Mégis ki a francnak kép…- Förmedt rá az apa, mikor felismerte végül. -Jun… te…-
-Üdv, Apám… Anyám…- Ült a kanapén továbbra is előzőhez hasonló merev arckifejezéssel, érzelmektől mentesen. -Hosszú idő volt, nem, de? Bizonyára fárasztó napotok volt… készítettem vacsorát. Sunagakurei recept. – Mosolygott rájuk kedvesen.
Enyhén gyanakvóan, ám a szülők leültek az asztalhoz. A lány behozta a konyhából az ételt, s lerakta az étkezőasztalra, szedett nekik.
-Tudjátok… elég érdekes évek vannak mögöttem…, de elég sokat tanultam. – Tekintett fel a plafonra, odavonzva a szülők tekintetét is. Fejenként két dárda nézett vissza rájuk, látszólag a semmiben lógva, melyre arckifejezésük elég ideges lett. -Na persze érdekes tény, hogy egy ilyen már csak saját súlyából eredően is át tudja lyukasztani egy ember testét… a hagyományos papírfalakat pedig gond nélkül viszi át…- Terelte ezúttal tekintetüket a falak felé. – Egyetek, nektek csináltam…- Noszogatta őket, mintha csak túszok volnának. -Úgy-úgy. Nos lenne pár kérdésem… először is mondjuk, hogy miért is hagytatok a sivatag közepén nyolcévesen? – Kulcsolta össze ujjait szája előtt.
-Nézd, Jun… a klánunk szabályai…-
-A klán szabályai lószarok, azt hiszed nem jártam utána a családomnak? Aki erősebb az dirigál, igen, és? Milyen szabály mondja ki, hogy a gyereked elhagyd a sivatagban?!- Förmedt rá apjára, mire anyja kezdett magyarázkodni.
-Nem akartunk rosszat, de azzal a fejlettségi szinttel, amid volt a klánban nem lett volna jó életed. Ahogy mondtad az erősebb dirigál, a gyengébb pedig elszenved mindent. Nem akartuk ezt neked.- Magyarázta kínnal hangjában.
-Aham… ez a kissrác… nem vagyok egy szakértő, de azt ránézésre megmondom, hogy gőze nincs semmiről… amikor ennyi idős voltam, már két éve hagytatok magamra, már akadémiára jártam. Rá ez nem igaz? Vagy vele is megteszitek ezt?- Vonta kérdőre őket.
-Junmaru… ő más, vele nem akarjuk azt a hibát elkövetni…- Válaszolt ingerülten az apa.
-Más?! Mégis miben más? Tán fiút akartatok, ez volt a gond? Vagy mi? Válaszoljátok meg ezt az egy kérdést és elmegyek. De őszintén tegyétek, vagy mindhárman egy jelöletlen sírba fogtok kerülni a hátsókertben. - Hangzott el a fenyegetés, melyre apja egyértelműen feldühödött, s a térdig érő hagyományos asztalhoz csapta az evőeszközt.
-Ő más… vele helyettesítettünk téged, a jellegtelen senkit. A nevelési kudarcunkat. Örülj, hogy nem dobtunk bele egy szakadékba… pedig azt kellett volna. Szürke voltál, tudatlan és tehetségtelen… ha rá már csak a fele igaz, akkor kétszer olyan jó lesz, mint te! Nem beszélve az elcseszett nevelésről, amit kaptál. Anyád tömte a fejed mindennel… csak Nashimaru nem lett belőled. Egy békát nem tudtál megölni sírás nélkül. Undorító! Egy ilyen nem hoz szégyent a nevemre! - Állt fel, s annak pillanatában a plafonról lelógó dárdák le is csapódtak.
Habár az öregnek volt gyorsasága azok kikerülésére, így nem volt fenyegetés számára. Egy pillanat alatt termett lánya mellett, erőteljes ütést leadva számára, ki ezt az egészet mozdulatlanul tűrte végig. Mi több, az ütés betalálásának pillanatában tagjai a férfira csavarodtak, szinte természetellenes módon. Hamarosan egy újabb dárda jelent meg, mely a papírfal mögül döfte át mind kettejüket, lábukat összeszögezve. Míg a férfi ordítva, a lány mozdulatlanul terült el, anyja ezt tátott szájjal, sokkolva nézte végig… aztán valami mocorgás hallatszott. A lány az asztal alól bújt elő, visszatekintve a férfira.
-Sunagakure közelében hagytál, de arra se vagy képes, hogy felismerj egy bénán kimaszkírozott bábot… és még engem kell lecserélni…- Hányta szemére a tényeket. -Akárhogy is, ahogyan ígértem, távozom. – Igazította meg kimonóját. -Remélem nem fogjuk egymást látni túl sokszor… Ami pedig a klánt illeti… hánynom kell tőletek…, de mit lehet tenni, ha én is egy vagyok közületek? Egyet biztosra vehettek… ezt az egészet fel fogom számolni, ha kell erőszakkal… Nem a ti módszereitekkel, hanem a sajátoméval. A napjaitok, mint barbár állatoké meg vannak számlálva, és ha más nem, majd én elhozom a változást. Egy olyan klán, amelyik így bánik saját gyermekeivel nem létezhet… A változás ideje eljön… hamar. – Fordult el a kijárat irányába. -A srác a szobájában van… ha vele is történik bármi hasonló, akárcsak hasonló, mint ami velem volt… nem a lábadba fogom szúrni a következőt. – Lépett ki a helységből, majd hamar az épületből. A rudak, melyek még a plafonról lógtak követték őt a falakon át, majd a férfi lábából is kihúzta „távirányításával”.
-Csak kiderült, hogy közénk való! – Hangzott el hangos röhögés kíséretében a férfitól, mely kihallatszott Junhoz az utcára is… csak egy köpéssel tudta kommentálni magának a helyzetet, mielőtt undorodott arccal állt tovább…
-Azért ez elég profi volt, le a kalappal, ahogy kezelted.- Kommentálta a vörös.

Az elkövetkezendő két évben Kemuri szolgálatát helyezte előtérbe, illetve képességeinek csiszolását. Chakrakontrollja miatt orvosi képzésben részesült -vagy jobban mondva folytathatta-, habár konkrét irio ninjutsut nem tanult, ahogy a további tudományos tanulmányait sem akarta elhanyagolni, s csiszolta is magát ezek terén, ahogy azt a helyi könyvtár leltára engedte neki. Küldetései során főként a környékbéli kisebb bandita tanyák felszámolására lett felkérve, ahol kamatoztathatta sajátos módszereit, példát statuálva a bűnözők holttesteivel, az esetleges túlélők történeteivel. Naplójában vezetve a célszemélyeket a környező terepeket járta. A következő munka pár pitiáner bandita volt, akik úgy tűnt egy nagyobb alaknak végeznek kisebb munkákat… az igazi főnökhöz azonban kevés nyom vezetett… a legjobb esélye tehát az volt, ha hozzájuk megy el információért. Az erdőkben látták őket gyakorta… favágóknak adják ki magukat. A távolból már látta az épületet, amiről szó volt a jelentésben. Nagyot sóhajtott, s megtette felé az első lépéseket.
-Úgy érzem, hogy élvezni fogod a következőket. – Szólt lényegében magához.
-Ugyan, tudom, hogy neked is kell már egy kis szórakozás… elvégre még mindig a két én adja ki a nagy ént, nem? - Jött is rá a válasz.

Ahogy megérkezett hárman fogadták. Egy nő és két férfi.
-Üdv, a nevem Jun, Nashimaru Jun, nem kis munkát töltöttem azzal, hogy eljussak hozzátok, de nem jelentek fenyegetést. Csupán némi információt kérek a főnökötökről, Kitashi Ranról. - Szólította meg a fegyverben álló két férfit és egy nőt, illedelmes meghajlással, mosollyal az arcán.

350 Chakraszintet elért karakter: Djuka Orimi
Név: Nashimaru Junohara (Jun)
Ország: Füst Országa (Korábban Szél Országa)
Rang: Chuunin
Szint: C
Chakraszint: ?
Nem: Nő
Kor: 20
Jellem: Alapjáraton kedves, illedelmes, mondhatni egy csipetnyi védelmezővel megfűszerezve. Nem a legcsendesebb, de nem fecseg feleslegesen. Mérsékelt, sokszor kicsit talán ridegnek hathat azok számára, akik nem ismerik, azonban könnyen ki lehet jönni vele, míg nem érintjük az érzékenyebb témákat. Amikor azonban elméje átkapcsol egy másik „gondolkodási formába” úgy megváltozik, teret enged vérszomjának. Alapjáraton ez a másik gondolati sík, mint személy formálódik meg benne, ám amint átvált erre, úgy „alap” énjét látja maga előtt, tehát az előbbi szerepét veszi fel onnantól. Így tehát nem beszélhetünk skizo karakterről, csupán két különválasztott gondolkodásimódról, mely az évek során különvált benne. Ennek köszönhetően képes teljesen kiszűrni legtöbbször indulatait cselekvéseiből. Alapjáraton a célja a klán reformálása, melyet nem ver nagy dobra, hisz nem akar magának bajt egyenlőre, azonban végső képe a nagycsaládról, hogy végre összefognak, s úgy kezd működni, mint egy normál klán. Szervezetten és összetartva.
Másik gondolkodási módozatát használva sokkalta nyitottabb lesz, sokkal „Nashimarusabb”. Könnyedén veszi rá magát gyilkosságra, kínzásra, bántalmazásra, vagy bármi hasonlóra. A tabuk, mint olyanok nem igazán léteznek, szégyenérzete szinte megszűnik, lebomlanak a hasonló falak előtte. Ilyenkor az se zavarná, ha ruházat nélkül kellene jelentenie a falu vezetőjének, vagy épp éjszakai műszakban megfizetni az információért. Habár ez az opció csak sokadrendűként merülne fel benne, először a kínzás útján való információszerzés foganna meg gondolatában, ha csak nem egy kedvére való hölgyről van szó. Egy teljesen más személy lesz, mégis ugyanaz. „Alap” gondolkodási módjában ugyanis, ha meg is veti ezeket, valahol élvezetet nyer bennük, mélyen a gyilkolás, a vér íze kielégíti szükségleteit, ám neveltetése végett ezekre, ha nem is idegenkedve, ám gátlásosan tekint. Mikor azonban a kapcsoló átfordul, ezek a gátlások megszűnnek létezni…
Későbbi, magára vonatkozó tervei között szerepel, hogy egy kutatási labort nyithasson, ahol technikák, mérgek, anyagok, eszközökre irányuló kutatómunkát végezhessen. Nem Ashita jelleggel, sokkal inkább Orochimaru jelleggel. (Míg legálisan csinálta Konohában.)
Alapból elmés, okos személy, aki könnyen sajátít el új tudást, legyen az gyakorlati, vagy elméleti alapú.

Kinézet: 167cm Fekete haj, sötét szemek, edzett testalkat. Ruházatát illetően, legtöbbször egy fehér vagy fekete vékonyabb típusú kimonót visel, mely alatt egy harcra alkalmas, könnyű, rugalmasságot nem gátló fehér ujjatlan ruházat rejtőzik. Amikor azonban nyíltan harcra készül, úgy fekete, már-már sajátjának mondható ruháját veszi fel, mely szintén ujjatlan kivitelben készült, teret engedve a karoknak.

Felszerelések: Egy bőrkötésű napló, 20db vasdárda, 10db senbon, 10db kunai, 10db shuriken, 4db kistekercs, 10db robbanójegyzet, 15m dróthuzal, 1 szerszámszett, egy doboz energia tabletta, egy elsősegély csomag. 2db Shurikentartó 2db övtáska, 1db hátizsák utazáshoz.
Egyéb ismeretek: Medikusi ismeretek, anatómia, fizikai, kémiai ismeretek.

Technikák:
-Alap E-szintű jutsuk
- Báb technika és Emelkedő Penge (Sunagakure)
- Füst klón (?)
- Dinamikus akció (választott no.1)
- Sorozás (választott no.2)
- Falon és vízen járás
Amennyiben lehet kívánságom, úgy a genjutsu kai-t kérném ajándéknak :3
Fegyverforgatás: Shurikenjutsu: C-szint, Kenjutsu: C-szint (dárdáját kardnak használva, illetve kunaiial közelharc

Sai Kedd Szept. 17 2019, 01:36

Nem volt ez olyan szörnyű, mint beharangoztad Very Happy

Az előtörténet megfelel a követelményeknek, így azt elfogadom. A felírt technikákat elfogadom (bár látom ám a trükköt, hogy lehet felpimpelni kezdésnek egy chuunint Razz

), viszont ennek ellensúlyozására plusz ajándék jutsut gonoszan nem adok most.

Chakra: 250
TJP: 40 (igazítva a választott technikákhoz)
Ryou: 5000

Írj adatlapot, aztán szedd rendbe azt az elkanászodott klánt! Very Happy

Ajánlott tartalom

Nashimaru Junohara

Nashimaru Junohara

Re: Nashimaru Junohara

Re: Nashimaru Junohara

Re: Nashimaru Junohara