Nashimaru Momo

Név: Nashimaru Momo
Ország: Füst országa
Rang: Genin
Szint: D (Genin)
Chakraszint: az ellenőrzős Staff adja meg. Ez Általában 100-120 chakra. Az előtörténet minőségétől függ.
Kor: 14
Nem: nőnemű
Felszerelések:
Fegyverek : 10 db Makibishi, egy Shuriken, egy kunai, 8 db Senbon, nekote
Kinézet: Sápadt arc, vörös haj, lilás szem, nos, igen, a Nashimaru vér kiütközött itt .A kölyök már-már elengedhetetlen kelléke a macskafüles hajráf, mit előszeretettel visel, mellé nyávoghat. A nehezen szakadó ruhákat részesíti előnyben, melynél nem gond, ha az ember mozog, vagy lenyom egy spárgát. Fontos még az is a számára, hogy a ruhákat lehessen rétegesen egymásra venni, és el lehessen bennük rejteni kunait, fityolákat különféle mérgekkel és az ellenszerükkel. Láthatóan hozzászokott a harchoz, ezt mutatja a járása, öltözködése. Gyakran macskaszőrösek a ruhái, vagy épp van nála egy macska.
Jellem: Ha valaki régebb óta ismeri a drágaságot, nagy eséllyel még mindig ugyannak a kislánynak gondolja, ki naívan elhitte, hogy a marlenkában van hús. Történetünk főhőse szeret olvasni, macskákat tartani és dögönyözni, növényeket nevelgetni, mérgeket készíteni, boncolni, végignézni mások szenvedéseit. Örömét leli másokkal való eljátszadozásban. Van, mikor nyávog, vagy épp fújtat, sokszor keverednek reakciói a macskák reakcióival. Megtanulta, hogy nem hagyhatja, hogy érzelmei eluralkodjanak rajta, mindig hidegfejjel kell gondolkodnia egy harcban, nm a látványosságra, hanem a sikerességre törekedve. Ő az, aki úgy vadássza le a levadászandót, hogy közben fel nem fedi magát. Ha teheti, saját malmára hatja a vizet, mindenből a lehető legjobban akar kijönni, persze van, hogy lemond egy-egy céljáról, de az elég ritka.

Technikák: Shushin no jutsu (Fürge Test technika)
Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
Bunshin no jutsu (Klón technika)
Kawarimi no jutsu (Testhelyetesítő technika)
Tobidogu no jutsu (tekercsírás, hordozható fegyverek)
Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
Előtörténet:
Minden klánban vannak selejtek. Minél nagyobb a klán, minél belterjesebb, annál több az esély egy olyan születésére. Történetünkben Momo képviseli őket. Meg az apja, de az már egy másik történet.

Momo apja : Kenji (51)
Ha Nashimaru vagy, van két vérszomjas bátyád és az a vasárnapi ebéd témája, hogy ki tud véresebben megölni valakit, akkor nem találsz benne semmi furcsát. Számodra ez a norma, nem? De. Kenji nem volt átlagos ilyen szempontból, őt nem érdekelte a vér, nem érdekelte a gyilkosság. De ebbe a klánba született, ninjának kell tanulnia, és tanult, kitartóan, szorgalmasan, felismerve a veszélyeit ennek. Nem volt egy túl boldog tinédzser kora - végignézni a nagyobbik bátyja hetekig tartó haláltusáját. Ezt jelenti ninjának lenni? Szolgálni egy klánt, egy falut, köszönet és megbecsülés nélkül? Csak csinálni a küldetést? Szó, mi szó, soha nem volt a legnagyobb hazafi. Fiatal felnőttként talál rá az italra, mint legjobb barátra. Alkalmat mindig talált rá. Ha van olyan, hogy mérgek mestere, akkor ő az. A nagymestere, rengeteget képes elkészíteni, felismerni a tüneteket, és tudja, melyek mikre képesek. Direkt erre képezte magát, hisz kismillió és egy változata van egy-egy gyilkos szernek, aránylag kevesen is ismerik széles körben őket, így számára megérte.
36 évesen, a klán nyomására házasodott össze az akkor 17 éves Sayával, ki úgy szint nem illett bele a klánba, hiszen igen gyenge volt, mind fizikálisan, mind lelkileg - ilyen, ha évekig a saját apja abuzálja. A részeges és a depressziós, garantált sikertelenség a gyereknevelés területén.

Tizennégy és fél évvel ezelőtt, egy melléképület poros sarkában kezdődik történetünk egyik szereplőjének élete, mikor élénk, magas hangok adták az ott lévők tudatára, hogy ott bizony vajúdás zajlik. Elfolyt magzatvíz, vér, nem túl szép látvány, hogy őszinték legyünk. Egy fél éve is volt ilyen, megszokott dolog. Szülés, az élet csodája. Egy, ki halva született, és egy, ki élve. A fiatal anyuka, kinek teste még nem volt felkészülve ilyen megpróbáltatásokra, két hét után követte az elhaltot. Mert hogy a születés egy csoda. Addig az élőt próbálta táplálni, még ha nem is volt teje. Működtek az anyai ösztönök. Utána Kenji próbálta életben tartani az apróságot, sikerrel. Hogy aztán egy Momo nevezetű csöppség mellett megtanulja azt, hogy mit is jelent macskaként embergyerek dadának lenni. A cirmos neve : Öregúr.

14 éve

A gyermekszületés van, mikor tényleg csoda. Talán a legritkább esetek közül való, mikor egy, a szakadék alján lévő családban egy gyermek eljövetele pozitív hatásokkal bír. Kenji, hogy besegítsen a feleségének, az alkoholt bár nem tette le, de érezhetően kevesebbet ivott. Saya meglátta, hogy van fény az alagút végén. A lánygyermek születése egy dolgot jelentett - változást az életükben. Egy új jövevényt, egy olyan dolgot, melyet nehezen tudtak kezelni. Felelősséget kellett vállalniuk, megtanulni ezt, élni vele. Együtt élni, feladatokat átvállalni, teljesen más mint a megszokott felállás. Momo, bármily meglepő, életben maradt. Igaz, kicsit kisebb volt, kicsit sápadtabb, lassabban fejlődött, mint a többi, de életben maradt. És él. Egy gyors segély egy családnak, kérdéses, hogy képesek lesznek-e ezzel talpra állni, vagy nem.
11 éve (teljesen személyeses, elrugaszkodott stílus, Momo háromévesen)

- Mó-mo - gyerekkacaj, nevetés, és földre huppanás.
- Momó! - felcsattant hang, talpraállítás.
- Mó-mo - egy beletörődő női sóhaj, egy ideges felszusszanás egy férfitól és egy gyerekkacaj.
- Momó, fogd fel - elnyelt káromkodás, agyilag hullaság, és elgondolkodás, hogy az agyevő gombák meghalnának-e a lánya fejében, táplálékhiány következtében.
- Mó-mo - macskanyávogás, elkapás, dorombolás.
- Hagyd Kenji, ha nem akkor nem - szülők elvonulása a gyerekszobából és töprengés, veszekedés, miért. Miért nem képes a lányuk a saját nevét megtanulni rendesen kiejteni, miért nem tud legalább egy kicsit odafigyelni a dolgokra, miért kell mindent ezerszer elmagyarázni neki. Miért nem bír nyugton maradni, megjegyezni a számokat sorban. Legalább háromig. Vagy csak a színeket sorba rendezni. Pedig amíg nem kell megszólalnia, addig megy neki minden játék, sorbarendezés. A szégyenpár szégyen gyereke. A kudarc. Bezzeg a szomszédnak mennyi mindent tudott ilyen idős korában.

Momo anyja : Saya (23 évesen kómába esett)

Saya nem bírta elviselni a kudarcot, mit okozott. Kenji visszaszokott az alkoholra és nyugdíjba vonult, hogy egy mérgekre szakosodott boltban dolgozzon. Momo, a lánya úgy viselkedik mint egy macska és az apja csak bátorítja ebben, segít neki. Ő meg, Saya, képtelen teherbe esni újra, és ha megtörténik, elvetél. Képtelen együtt élni ezekkel. Kudarc, kudarc hátán, semmi jót se tett a világon. A családot egyben tartani alig bírja, a lánya inkább nyávog a girhes macskával mint mondjuk megtanulná a számokat egytől tízig. Legalább csak annyit. Mindent elszúrt, ő a hibás a gyereke hülyeségéért. Mérget ivott egy méregkeverő házában, mondhatni igen okos döntés volt a részéről. Nem halt bele, de soha többet nem is fogja kinyitni a szemét. Agyhalottan fekszik egy kórházi ágyban, egy szobában évek óta. Még él a remény néhány szívben, mások lemondanának róla, és a szerveit eladományoznák. Vagy épp eladnák.

- Egy, egy nodachi, két, két odachi, három, három kusari, egy, kettő, három. Négy, négy wakizashi, öt, öt makibishi, hat, hat Chigiriki, négy, öt, hat. Hét, hét ninjato, nyolc, nyolc zanbato, kilenc, kilenc tetsubo, tíz ujjad van. Egyszerű, mint az 1+1, könnyű megtanulni – énekli egy kislány a játszótéren. Hónapokkal anyja balesete után úgy kapaszkodik ebbe a mondókába, mellyel a gyerek egyszerre tanulja meg a számokat és a fegyverek neveit. Meglepő, hogy mennyi mindent fogott fel a kislány a vártakhoz képest. Hiányzik neki az anyja, hiányzik neki a közösen eltöltött idő. Úgy érzi, hogy csak ő a hibás a haláláért, benne van egyedül a hiba, senki másban. Ő miatta próbált meg öngyilkos lenni, ő volt az ok. Talán ha valaki elmagyarázná neki, hogy milyen is a depresszió, de nem. Erre miért is gondolnának.
Lenyugvó nap, magányosan éneklő kislány a játszótéren, akihez egy idegen, fekete macska ugrik. Törleszkedik, bújik, próbál vele lenni, simogatást kunyerálni. Miért is ne vinné haza magával. Egy elment, egy jött. Újra négyen lakják a házat, de az anya hiányát senki se tudja pótolni. Az érzést, hogy ő a gyilkosa, semmi se tudja eltörölni. Helyette jött egy változás, valami, ami megbolygatta a gyászos hétköznapokat, és elérte, hogy a csonka család ne a letargiába süllyedve pusztuljon el. A fekete macskáról kiderült, viselős és két héttel később két kölyköt hozott a világra. Esély, kilépni, változni. Összeszedni magukat, újra felépíteni azt amit elkezdtünk. Élni és túlélni.

8 évvel

-Momo, gyere – fogja meg a lánya kezét a férfi, miközben az utcán sétálnak. Semelyikük se szól egy szót se. Hallgatja a lánya dúdolását, de meg nem kérdezi, hogy mi az. Ha szeretné, majd elénekeli neki. Igazából, nem a szavak mestere az apuka, az ő világa a mérgek, nem pedig egy kislány nevelése. Azt megtudja neki tanítani, hogy hogyan harcoljon, hogyan járjon a vízen, mik a gyorsan, mik a lassan ölő mérgek, melyiket hogyan célszerű az áldozat szervezetébe juttatni, de azt, hogy hogyan élje egy átlagos kislány életét, hogyan fogja össze a haját, nem. Azokra képtelen megtanítani egyszem gyermekét, inkább megkéri rá a szomszédot, ha éppen ráér. Bár, mostanság fontolgatja azt, hogy elvigye a lányát egy fodrászhoz, hogy levágja a haját a kölyöknek. Fegyverbolthoz mennek, hogy megkapja a kislány az első kunaiát. Lehet, ez egyesek szerint korán van, mások szerint későn, de ő úgy gondolja, megérdemli. Halk hang.
- Tudtad, hogy Mayáéknál született egy alom cilu két hete? – néz rá nagy szemekkel az apjára. Macskafüles hajráfot visel, hozzá egy macskás pólót. Kisebb a korához képest soványabb és alacsonyabb, sápadtka kisleányzó a kölyök. Ehhez képest egy igazi energiabomba.
- Most már igen – jön a kimért válasz, miközben a lányát fürkészi. Sejti már, hogy miért kezdett bele, de kíváncsi, hogy hogyan fogja folytatni. Hogyan vezeti fel, lesznek-e átkötő gondolatok, vagy csak belevág a közepébe. Szerinte egy shinobinak kommunikálnia is kell tudni, nem csak a jutsukat.
- És arra gondoltam, mivel úgyis nagy a ház és Öregúr is annyira szereti a kölyköket, emlékezzünk csak Naxasra és Ramira, mikor megszülettek, mintha éveket fiatalodott volna, És Nono is biztosan jól fogadná, és nem lenne gond amúgy se velük ha nem vagyunk éppen otthon – farkasszemezik apjával – lehetne egyet? Légyszi légyszi légyszi! Esküszöm, hogy jó leszek!
Égre nézés majd vissza a lányára. Hisz már hat éves. És ha kunait kap, akkor kaphat azt is – lehet.
- Köszönöm! – Ugrik a férfi nyakába és öleli meg. Nashimaru Momo, mint kiderült, kétkezes. Ezzel nem is lenne baj, csak domináns kéz hiányában az embernek kétszer akkora az esélye, hogy tanulási nehézsége lesz a gyereknek. Legalábbis egy tanulmány szerint.

három évvel ezelőtt

Unalom. Nem hogy egy jó kis differenciálegyenletbe kezdenénk bele, neeem, helyette itt ülök a padban és a sima, egyszerű, háromismeretlenest csináljuk. Esküszöm, hogy ennél még a tölgyfa növése is izgalmasabb, pedig az nem épp a legszórakoztatóbb dolog. Gyerünk már, végezzünk és mehessek haza, apa azt mondta, hogy várni fog valamivel. Még fél óra. Vannak mérgek, mik annyi idő alatt végeznek az emberrel, ha nem kapnak kezelést. Például van az a kis, vékony, alig tíz centis kígyó, amely ha megharap, egy felnőtt embert is kifektet. Hátradőlök, körbenézek, van, aki jegyzetel, van aki alszik, és van, aki hozzám hasonlóan unatkozik. Lassan itt a szünet, utolsó óra, aztán már csak egy év és vizsga. Át fogok menni, vagy nem? Mi van ha megbukok? Apa szerint az nem gond, de szerintem igen. Meg amúgyis, most jobban leköt, hogy mi az a differenciálegyenlet, találtam egy könyvet róla a könyvtárban. Egy pöppet nehéz, elsőre nem is érteni, kell hozzá a deriválás és az integrálás, de menni fog. Persze egy átlag felnőtt elgondolkozna, hogy mégis mi a bajom, hogy egyáltalán hallottam róla, miközben ott van a használható könyvek között. Ezzel az ismétléssel már semmire se megy az ember, már elnézést, de hogy gondolják, hogy annyira fontos mindenkit átrugdalni a tanév végi vizsgán, miközben sokkal egyszerűbb lenne, és számunkra jobb, ha haladnánk a tananyaggal, tudom, ne szóljak bele, hiszen én csak az elszenvedője vagyok ennek az egésznek, hiszen csak kicsivel több, mint egy év múlva már a sikereseknek fejpántról fog tükröződni a nap fénye mások szemébe. A sikertelenek meg megint maradnak egy évet, vagy más, sokkal kevésbé halálos szakma után néznek. Igaz, nekem mint egy klán tagja illendő letennem a vizsgát, meg ilyenek. Ha jobban belegondolok, tök fura ez az egész. Ott van apa barátnője, meg a fia, és nem ninják. Meg, kb mindenki más itt magasabb nálam, meg erősebb, így közelharcban, taijutsuban csak piszkos trükkökkel tudok föléjük kerekedni. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy ne tenném meg, előszeretettel használom ki, hogy kisebb, mozgékonyabb vagyok náluk. Kérdés, ha majd a vizsgák után kikerülök, és szembe kerülök egy erősebb, tapasztaltabb, idősebb ellenféllel, mi éri meg nekem. Leállni harcolni, elfutni, vagy megpróbálni megmérgezni. Mert igen, a nekote az egy nagyon hasznos dolog, kilenc éves születésnapomra kaptam. Természetesen vigyázni kell, nehogy megvágja magát az ember vele, vagy ne száradjon rá a méreg. Az a halálom, mikor koszos lesz és úgy kell lesuvickolni, majd megélezni persze, vigyázva, nehogy megvágd magad, mert mindig ott van a mi van ha. Mi van, ha még maradt rajta egy pici. Nem csak ez van, vannak, kik a körömre ragasztott tűre esküsznek, mi felé műkörmöt építenek, és azt kenik be méreggel. Nem tudom, nekem macerásnak és kevésbé használhatónak tűnik, mint a karmaim. És ez jobban is illik hozzám, a macskához.
Jesszusom, nézem az órát, még negyed óra. Körbenézek, tanár nem rám figyel, előveszem a pad alól a növényhatározó második részét és elkezdem olvasni. Már rég készen van az egyenlet, bármikor megoldom a táblán. Rejtély, hogy milyennek gondolhat a sensei, első órán már sokkoltam a kétkezességemmel. Igen, kétkezes vagyok, és erre nem számított. Pedig az népesség 0,5-1%-a kétkezes. Mi ebben a fura? Semmi.

valamikor, 6 és 8 éves kora között

Heti kétszer másfél óra gyakorlás. Van, amikor több időt szán rá, vagy éppenséggel többször veszi elő a kunaiait a kislány, szorgalmasan gyakorolva a dobásokat, és nem esik kétségbe már, ha épp nem megy. Hisz kell tudni az irányt, hogy mekkora erővel, milyen mozdulattal. Természetesen ez nem a megfelelő alapozás a suliban, ott biztos teljesen mást tanítanak egyesek szerint, míg mások szerint pont, hogy ez a jó. Persze, történetünk főhősét nem érdeklik az ilyen mondatok, neki csak az a fontos, hogy megtanulja. Komoly, érett a korához képest. Más korabeliek nem biztos, hogy megtennék ezeket a lépéseket, súlyos órákat áldozva arra, hogy tanuljanak, hanem abban reménykednek, hogy az akadémia elég lesz arra. Nos, másoknak nincs egy apjuk, aki kiábrándult az egész világból és úgy döntött, hogy a lányát megtanítja élni, túlélni, harcolni és győzni, veszíteni és mérgezni. Nem mintha a füst országában, egy országban, mi saket készít a rizsből, hogy nagyobb haszonnal jöjjön ki, lennének nagyon hagyományok ilyen téren. Minden szülő, klán arra tanítja az ifjút, amit fontosnak gondol. AZ is igaz, hogy a mérgek itt valamivel elterjedtebbek, gyakoribb hogy erre is megtanítják a csemetét, nem csak például a vezetőktől való félelemre. Okkal félti az apja a leányzót, okkal tanítja meg mindenre, mit fontosnak tart. Sajnálja, hogy a lánya ebbe az országba született, hiszen az ő személyiségével nehezen illik bele a klánképbe, vagy bármi másba.

három és fél éve

- Akkor összegezzük. Fel kell futnom arra a fára, és nem szabad leesnem. Segédeszközt nem használhatok, csak chakrát és az eszemet. Továbbá, hogy el ne felejtsem, egy kunaial jelöljem, hogy épp mikor esek le és hol. És, ha mindezt jól értelmezem, van egy félévem elsajátítani. Valamit esetleg kihagytam, apu? – Kérdezem meg tőle, összeráncolt szemöldökkel. Mi a halált vár el tőlem, én képtelen vagyok erre. Mintha annyira jó lenne a chakrakontrollom, vagy valami. Felsóhajtva nézek a fára, öt méter magas kellene ezek szerint felmásznom. Csúnyán megütöm magamat ha én onnan leesek. Vagyis megütném, de ez előtt azon voltunk hogy legalább hat méteres magasságig ne törjem el semmimet, csak zúzódásaim legyenek, ha esetleg leesnék. Macska vagyok, talpamra esek. Csak éppenséggel ha elhibázom, baromira tud fájni.
- Igen, jól értelmezted a feladatot. Természetesen itt leszek, ha kelleni fog segítség – és már megy is, hogy leüljön egy fa tövébe, felcsap egy mangát és olvassa.
Hogy a szöszbe kezdjek bele? Mi a trükk benne, miért nem árulta el apa? Az a lényeg, hogy fent tartsam magam rajta, mint valami hiper erős ragasztó vagy mágnes. Összegezzük, soha senki nem fejtette ki ezt nekem, hogy hogyan kellene megcsinálni, mintha csak olyan könnyen rá lehetne érezni a feladat megoldására. De ez nem egy egyenlet, és nem is biokémia, kérem, én itt meg volnék lőve. Gyerünk, agy, gondolkozz, mit tudnál tenni. Először is, próba. Tegyünk egy kísérletet.
Paff. Egy méterig visz a lendület, meg is jelölöm már. Oké, ennél több ma fog menni? Csak a lendületet használtam, de amint annak vége, zuhanok is le. Mint egy rossz drog, mely nagyon könnyen függővé teszi az embert. Természetesen itt nem az a lényeg, de attól még hasonló. Chakra. Mihez kellhet a chakra? Járjak azon? Tökéletes chakrakontroll. Legalábbis, elégnek kell lennie ehhez. Mi van, ha a talpba kéne áramoltatni, hogy úgymond megtapadjak a felületen?
Paff. Második kísérlet, ugyannyi sikerrel. De tudom, egyszerűen érzem, hogy itt van a dolog nyitja, csak még azt nem tudom, hogy micsoda. Rá kell jönnöm, nincs mese. Fél évem van rá, ami azért elégnek kell lennie. De miért pont annyi? Az rengeteg idő, Most vagy valami nagyon nehéz, de akkor nem lenne triviális a chuninok, geninek között is szinte, vagy könnyű, csak el van rejtve jól a megoldás. Biztos valami nagyon egyszerű, csak nem jön rá az ember, vagy nehezen. És emiatt ilyen sok az időm. Mi van, de tényleg, tegyük csak fel, jól indultam el. Akkor a technikámon kellene csiszolnom? Vagy csak lassabbnak kellene lennem először? Fél év. Igen, biztos jól gondolom. Menni fog ez, nem lesz itt gond.
négy héttel később.

Lassan sétálok fel, megcsináltam. Veszem elő a kunait, hogy meghúzzam a határt, mikor egy tapsot hallok. Kizökkenek, és leesek.
- Apa! – bukik ki belőlem talpra érkezésem után korholó hangnemben, miután felismertem azt, aki megzavart a gyakorlásban. Ne csinálja ezt, még kizökkenthető vagyok, nem jön ösztönből. Ezek a szülők, jesszusom.
- Egészen jól haladsz, két hét múlva belekezdhetünk a vízenjárásba? – Mintha csak az időjárásról beszélne a férfi.

Jelen

- Szia anya, hogy vagy? – Kérdezem meg tőle, miközben lepakolok szépen. Ott van a bokámon az, amit mások a fejükön tartanak, igen, a fejpánt. Fél éve nem voltam nála, fél éve, és akkor is csak benéztem. Három teljes éve húzódik ez már, három éve mindig keresem a kifogásokat, hogy meglátogassam. Megigazgatom rajta a takarót és csak nézem, próbálok visszaemlékezni azokra az időkre, mikor nem csak mint egy üres héj feküdt az ágyban, mikor még egy élettel teli nő volt. Bárhogyan is próbálkozom, nem megy. Számomra már csak a nő, aki egy ágyban fekszik és gépek tartják életben, semmi több.
- Szóval. Oké, talán nem így kellene belekezdenem, nem? De, de végülis csak te hallasz, vagyis nyugodtan lehetek összeszedetlen, nem igaz? Nem tudom, hogy miről mesélhetnék pont neked az elmúlt évekről, miközben nem is hallasz. Agyhalott vagy, ez ellen nem sokat tudunk tenni, mondjuk furcsa is lenne, ha esetleg sikerülne tenni, kisebb csoda. A vérkör az vérkör, semmi változás se történt benne ha jól emlékszem, igen, még mindig Toguro a klánvezérünk. Mi van még? Genin vagyok, nem tudom mikor haladok tovább. Az első alkalommal olyan szépen hasaltam el a gyakorlati vizsgán, hogy azt esküszöm, be kell írni a tankönyvbe. Másodjára már átmentem rajta. Egy éve már, el tudod te ezt képzelni? Egy teljes éve, pedig mintha csak tegnap lett volna, hogy kiderül, átmentem. Néha elgondolkozom, milyen lett volna az életem, ha nem próbálod megölni magad, persze tudom, hogy soha az életben nem fogom megtapasztalni, hiszen 10 éve tetted már meg, de akkor is. Bennem van egy mi lett volna, ha. Ha élsz, ha nem veszel magadhoz mérget – idegesen túrok bele a hajamba, járkálok fel és alá az egyszemélyes szobában – mert igen, szerettem volna, hogy ott legyél az anyák napi ünnepségeken, hogy legyen, ki megtanítson hajat fonni, főzni, hogy legyen, kivel megbeszéljem a csajos dolgokat. Persze, neked jobb dolgod is volt, megpróbálni az öngyilkosságot. Nem tudom, mondjuk az akasztás biztos egyszerűbb, gyorsabb és hatékonyabb lett volna, vagy csak szimplán elmenni egy pszichológushoz – [/color]felsóhajtok, nem azért vagyok itt, hogy őt szidjam, hanem hogy beszámoljak neki az eddigi életemről. Kettőt és könnyebbet, komolyan mondom. Felesleges időpocsékolás hozzá beszélni, ennyi erővel naplót is írhatnék sóhajtok fel, őszintén gondolom. Azért leülök egy székre – hol is tartottam, igen, levizsgáztam végül, csak egy évet buktam. Igazából, elég nagy szerencsém volt az elméleti részen mindkét alkalommal, hiszen a matekban nehezen tud tévedni az ember, a törit meg bevágtam. Még mindig megvan az egész anyag a fejemben, bármikor letennék egy újat. De a gyakorlati, hú, na az valami kínszenvedés volt. Első körben olyan szép egyes lett, hogy kérdéses volt, lehet-e egyáltalán megpróbálni. Második nekifutásra, egy év ismétléssel már döcögve, de átmentem. Megérte az a sok belefektetett energia, meg már a nem kellett az elméletire készülnöm. A taijutsus résznél buktam el. Azóta is két-három naponta apával harcolok úgymond, vagyis próbálom nem hagyni magamat megmérgezni és megverni. Néha én nyerek, tök jó, nem? De! Most jut eszembe, elsajátítottam a vízenjárást is. Istenem, mire sikerült összehoznom, azt hittem hogy valakit megölök. Lassan, finoman élve felboncolom, lefejtve róla a bőrt, vigyázva, hogy ne sérüljenek meg a főbb erek, hogy még éljen, mikor sót szórok rá, vagy valamilyen egyszerűbb, fájdalmat okozó szert – hát na, szeretek boncolni, és végignézni, ahogy az emberek szenvednek a mérgektől. Imádom azt az érzést. Macska vagyok, szeretek eljátszani az áldozattal – annyiszor mentem víz alá, hogyha nem tudtam volna addig úszni, akkor ott megtanultam volna. Vagy megfulladtam volna, de a halál egy shinobi életében nem szokatlan. Mi is van még. Ja igen, besegítek apának néha a boltban, ha épp nem vagyok küldetésen, hiszen én is értek a mérgekhez. Melyik az, amelyiket belélegezni nem szabad, máshoz hozzáérni, megint másnak meg a véráramba nem illik bejutni, ha az ember élni akar – nézek az órára, végülis, voltam itt egy félórát. Megsimogatom a kezet és felállok, vállamra kapom a táskámat – szia anya. Aludj jól.
Jó háromnegyed órányi sétát követően értem haza, hogy aztán enni adjak a macskáimnak. Holnapi nap, egy új nap, egy új esély.


Macskák :
Öregúr

Nono

Naxas

Rami

Prüxil

Öregúr & Proxy


Moderátoroknak, adminoknak, meg ha valaki észreveszi :
Ha szabad, akkor itt jelzem, hogy motoros diszfáziám van(diszgrammatizmussal társul), előfordulhat hogy egy-egy ragot, toldalékot eltévesztettem, vagy kevertem az igeidőket, ha ilyen van, szóljatok kérlek, javítom.