Sivatagi sziklák

[Madara]

A fiatal lány szemei előtt szinte majdhogynem minden egyszerre gyorsul és stagnál: a láncával sebesen rántja magát a páholyba, aminek következtében egy pillanatra elmosódnak a körvonalak, majd pedig újból minden tökéletes fókuszba kerül. De lényegében mindhiába: feleslegesnek hat a napfényben szikrázó védelem, a hosszú méterekre nyúló, vészjósló láncolat béklyója, a levegőben cikázó szél-infúziós pengék suhanása. A kérdés persze adott; mással vajon elért volna ennél többet – akármit, bármit? Mindez ugyanis úgy tűnik, közel sem elegendő ahhoz, hogy bármiféle hatással legyen a névtelen maszkos terroristára. Viszont mindaz a többi tényező, ami a tarsolyában lapul – mélyen, a legmélyén, ha más miatt nem is, nemzetbiztonsági okokból (mintha ez önmagában már nem is lenne elég indok?), és talán pusztán azért léteznek, hogy  pár kikopott hiú ábránd kielégítést nyerjen – több lenne, amit megengedhet magának.

Viszont megérné-e egyetlen feltételezésre feltenni több tucat ember életét: fiatal geninekét, chuuninokét, jouninokét és kagékét, civilekét? Ő talán azt mondta volna, igen... De vajon ki az az Ő?

Mindenesetre a chakralánc átesik a névtelen és maszkos ellenfelén, mintha csak illúzió volna köpönyeges alakja, és ezen túlmenően is, mikor a fejét veszi célba a vizsgatársának lézerszerű támadása, az ugyanúgy áthalad rajta. ~ És az érintése mégis kihatással van a környezetére... ~ Elvégre mikor a groteszk figura távozik végül, akkor elveszi magával azt a személyt is, akit megóvni indult. ~ Tehát lényegében nem illúzió volt.~

A láncait így tehát kénytelen visszahúzni magához, mint holmi kígyóbűvölő a bestiáit a fellépés után. Szemeivel hiába pásztázná a páholyt, a Hokagénak tényleg hűlt nyoma sincs, vagyis inkább van nyoma, de az már kihűlt és pont ez a baj. Kétségbeesése mégis egy távoli dolog, mintha óceánokkal arrébb bugyogna az érzés, mely számára igencsak ismerős, sőt, közeli barát – most mégis  csupán távoli visszhangjait észleli. Ott motoszkál a szívében és a tudatában, mégis a pengék csattanása, a lángok lobbanása a távolból egy egészen más indulót zúgnak számára.

Az ereiben a vér eddig szinte dalolt a harc – harcharcharc – nyomán, az adrenalin pedig táncba vitte izmait, és egy eddig nem ismeretes fókusszal látták el tetteit. Eljutni ide. Megmenteni a Hokagét. Nos, ide igenis eljutott, de a feladatának második fele csúfos kudarcot vallott. Ugyan a támadó társának, a Hold leányának az ég felé mutatott hüvelykujjával jelezné háláját és elismerését, – elvégre, helló, lézer! –, azonban a következő másodperc töredékében vészjóslóan villanó tekintetét, egyben elkerülhetetlen figyelmét, az aréna többi szegmensére vetné. Itt elbukott, és az érzés csaláncsípésként marja a lelkét. Keserű és savanyú, akár az állott ecet, és egyenesen hányingere van tőle – mintha rég bukott volna el, vagy legalábbis rég szenvedett volna ekkora, ilyen abszolút vereséget.

A láncok szinte egyértelműen jelzik előre a tudatát, mikor belefúródnak a páholyhoz tartozó korlát alatti felépítménybe, elvégre szinte természetesen következik, hogy csúzliként kívánná magát kilőni oda, ahol a legtöbb ellenséget kémlelné. A széllel felerősített és mozgatott shurikenek villámgyorsan és – a szemeinek hála – céltudatosan pörögve csapnának le az ellenfeleire akár pillanatnyi irányváltoztatásokkal, chakrával átitatott ökleivel minden egyes találatot olyan erőssé tenne, hogy egy ütés is végleges legyen, a hátából előtört négy láncból kettőt közvetlenül távolabbi támadásokra használna úgy, hogy azok a magasból csapnának le, főleg mellkasra és fejre célozva, egy láncot a védekezésre használna, a negyediket pedig egyfajta lengésre, kapaszkodásra a szintváltoztatáskor, ajkai közül pedig tüzes poklot indítana valamennyi célpontba kerülő ellenfelére apró, de villámgyors tűznyilak formájában.

Haragja jéghideg acélpenge, egyszerű és egyértelmű célponttal – a sivatag óta érzett feszültsége szinte tetőfokára hágott abban az egyetlen pillanatban, mikor a névtelen, arctalan illető eltűnt a falu vezetőjével. Akkor a bőre pattanásig feszült a csontjain és izmain, állkapcsait fogainak repedezéséig szorította össze, és a tarkóján végig az égnek meredve felálltak a baljós szőrszálak – űzött vadként menekült a számára láthatatlan ellenféltől mindezidáig. Nem csoda tehát, ha most a felgyülemlett feszültség efféle kiutat keres a szervezetéből. Így hát pusztít, mert most mást nem tudna tenni – nincs megoldása a jelen helyzetre, sem egyéb alternatívája a jelen problémára. Az egyetlen dolog, amit tehet, hogy teljes erőfeszítéssel csatlakozik vizsgatársaihoz az ismeretlen ellenfelek elleni harcban.

Ha mindeddig a konohai társai iránt érzett honfitársi szeretete és hűsége miatt elfogult is volt az irányukba, most ez semmilyen formában sem jelentkezik: oda csapna le, ahova csak tud, oda ütne, ahova ér, oda célozna, ahova lát: cikázva, villámgyorsan, ellentmondást nem tűrő módon pusztítana, egyenesen versenyt űzve abból, hogy ő hány ellenféllel számol le.

Mikor úgy tűnik, hogy az arénából kipucolták a különleges fattyakat, ő nem áll meg tovább segíteni a jelenlévőknek; nem áll le elsősegélyt nyújtani, sem elkísérni a fontosabb szerepet betöltő vendégeket – ő egyenesen az utcákra tart, ahol további jeleket lát. Jeleket, amik pont olyanok, ugyanolyan bestiális lények, mint amilyenek az arénában voltak. ~ Helyes, még korántsem végeztünk, ti kis gyurmázott g@cik! ~

Itt a helyzet egyáltalán nem változik abban az értelemben, hogy a harcban társszellemű bajtársakat, illetve a helyi infrastruktúrát figyelembe véve kell eljárnia - ez a lecke mindenféleképpen tanulságos a számára. Az arénában felvett formáció azonban itt is működhet, ha minden igaz, így hát nem kíméli sem gyémánttestét, izmait, sem pedig a chakrakészletét, de reméli, hogy ez utóbbi még kitart egy jó darabig. ~ Elvégre nagyon úgy tűnik, ezeknek nem lesz egyhamar vége... Kicsit sokszoros már ez az ikerség, ennyi gyereket megszülni szép teljesítmény azért! ~

Haragja azonban nem apad, nem csillapodik, sőt, minden egyes elpusztított lénnyel csak egyre nő, egyre halmozódik, mígnem az a keze ügyébe kerülő kardba vezetett tűzchakra által felizzított penge – khm, lézerkard, khm – és háta mögött, teste körül lobogó lángokkal egészülne ki az általa festett kép. A lángok többszörözve csillannának gyémánttestén, különleges alakot mutatva a külvilágnak, melyen pont a fényjáték következtében nem tűnhetne fel ellenfeleinek az arcvonásaira kiülő haragja. Úgy tűnik, a fejébe vette, hogy megtisztítja ezt a várost tűzzel és vérrel, annak tudatában is, hogy az már ég, és vérben úszik: ~ De mi az, amit inkább feláldoznának, vagy óvnának: élet vagy házak? ~ Halovány önáltatás ez talán, silány önigazolás, de neki ez több mint elég.

A napfényben szikrázó lány tehát ilyen felhozatallal támadna rá valamennyi útjába kerülő ellenfelére hol közvetlenül, hol pedig közvetve, bajtársainak csapásait támogatva, esetleg felerősítve támadásaikat, egészen mígnem eléri a méretes lényt, mely ellen már többen is viaskodnak. A fehér óriás szinte magába olvasztva kisebb testvéreit éri el lenyűgöző méretét. Erre a képződményre lényre három láncát vetné, melyekkel mind ellentétes irányba rántaná a lény három olyan végtagját, amelyek a testének középpontjához képest három ellentétes irányában találhatóak, egyfajta kifeszítés gyanánt, de ha képes lenne rá, akkor a láncokkal egyenesen szét is tépné a méretes ellenfelét. Amennyiben erre nincs mód, úgy a kifeszített ellenfelét tűznyilakkal és szélshurikenekkel lyuggatná, a teste mögött és körül kavargó lángokkal csapna le a láncok mentén, a negyedik láncát pedig skorpió farkaként használná villámgyors szaggató, szúró mozdulatok kivitelezésére, és végül lábaiba chakrát irányítva dinamikus ugrásokkal és elrugaszkodásokkal csapna le ellenfelére közelharcban is a gouwannal, valamint a másik kezében lévő tűzpengével különböző irányból, chakrával is felerősített ugrásokkal, láncaival is manipulálva haladási irányát. Minden egyes támadását a bajtársai lépéseihez ritmizálná, hogy a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban végezzenek ezzel a.... valamivel.

A fehér „miafaszom” bukását követően figyelmét a maszkos illetőre fordítaná, azonban nem támadna rá. Felmérné, amennyire csak lehetősége akadna rá. Csupán követné a falakon túli világba, vissza a végtelenségig hullámzó aranytengerbe, a kegyetlen szárazságba, hosszú lépéseken át, mígnem kénytelen volna megfordulni, de nem szembenézni – sosem szembenézni! (De miért is nem? Nemszabadnemszabadnemszabad) – az ellenfelével, aki valahogy a tér páratlan urának tűnik számára.

Az aranyló tenger markában és a türkizkék ég alatt állva szinte nem is hallani Sunagakure sikolyait, nem érezni a vér szagát; de persze ha igazán figyelünk, a kósza sziklák és a hullámzó dűnék fölött a menny irányába kanyargó fekete füst száll. Talán magával viszi az elesett bajtársak lelkét a túlvilágba, ezzel szemben azonban leginkább a kudarcuk jele. A város falain belül a káosz az úr, a feszültség egyértelmű – ezzel ellentétben itt a természetben a nyugalom uralkodik, a jelenlegi konfliktus az alattomosabb fajtából való.

Önmagát meghazudtolva viszont nem járatja a száját az ellenfelére, talán érezve kétséges helyzetét, vagy csak mert éppen idegből olyannyira csikorgatja fogait, hogy talán még a maszkos alak is hallhatja. Fehérre préselt ajkai közül csak pár szó szalad ki, félig akarata ellenére: – Nem létezik olyan opció, hogy győztesen kerül ki. Lehet, hogy megjön a serege, lehet, hogy nem tudjuk legyőzni, de magát elkapjuk. Mert ha Konohát nem is védhetjük meg, tuti, hogy bosszút állunk.

Egyenesen nevetségesnek hathat, ahogyan a két idegen monologizál: a fekete köpenyes férfi a gyurmakövetői nélkül, a lány pedig pusztán gyémántformájában, láncai és társai nélkül – két idióta barom a tűző napon. Idő közben talán feltűnhet a lánynak, hogy van egy miszter sunnyogi a közelükben, de tekintettel a fejpántjára még csak arcrezzenéssel sem jelzi a honfitársának hollétét. Közel mindhiába persze – miért is számított másra? -, elvégre miszter maszk elspirálozik köszönés nélkül, és aztán...

– Te nyomorék gyökér! Egyetlen egy dolgod lett volna; egy! Itt állt velem szemben, pár méterre tőlem, nem igaz, hogy nem találtad el! – Kezd azonnal rikácsolásba, mikor a névtelen terrorista helyére ő maga kerül, a gyémántforma pedig szépen lassan feloldódik. Ő a térdére rogyva eszméletvesztése pillanatában azért még bemutat egyet az idegen felé, őszintén remélve, hogy a sunnyogó „honfitársa” látja eme nemes és nőies gesztusát.


//Felhasznált technikák: Byakugan, Mindent asszimiláló technika (can't touch this), Szélshuriken, Gouwan, Kongo Fuusha, (Mivagyokén, Paukember?!), Tűznyíl (Köpköd a vámpír, Móni!) és tűz elemi manipuláció (Nakarys), Természet útja (this is the power of the dark side). Elvileg  ennyi.

[Madara]

Hullámzó aranyszemcséken magasodik a faszerkezetű ketrec, ami most fölé magasodva vet reá árnyékot – különös formájába egyfajta bosszúként vési körmeit, karomként végighúzva azokat a fán, megjelölve, hogy ő igenis itt járt, és bizony nem elégedett a jelen helyzettel. Összerogyását azonban nem a homokvidék száraz ölelése fogadja, hanem az abszolút sötétség.

Az egyik pillanatról a másikra ugyanis tudatának kápolnájában találja magát, ahol áthatolhatatlan szurokfátyol borít mindent. Idegen, de roppantmód távoli, szinte elérhetetlennek tűnő füstformák veszik őt körül itt, ahol minden új tapasztalás, minden friss élmény újabb teret szabadít fel és borít fénybe. Tudatának belső szentélye azonban kivételesen nem fátyolos feketeség, nem a talpa alatt található áttörhetetlen obszidián alapkő, sem fröcskölő szurok a mélyből. Sokkal inkább repedező tükör, melynek túloldaláról egy kar nyúl ki.

A némaságba burkolózó sötétséget most ugyanis egy olyan alak töri meg, illetve töri át, ami és aki nem tűr ellenvetést, igenis hallatni kívánja hangját: a kézfejhez kar, ahhoz felsőtest, melyhez pedig egy egész emberi test tartozik. Még a fényforrás nélküli sötétben is kivehető elszánt arckifejezése – ami nem volna lehetséges, leszámítva a lángoló hajzuhatagot, ami testét követi. Az egyedüli fényforrás fáklyaként világítja be a teret, elűzve a kavargó füstárnyakat, melegséget sugározva a jéghideg közegben.

A névtelen nő valamivel magasabb nála, és pár évvel idősebb. Vérvörös hajtincsei önálló életre kelve táncolnak a sötétségben, azok arany lángcsóvái egyfajta glóriát képeznek körülötte. A jelenés ezüstösen szikrázó tekintete szinte megfagyasztja ereiben a vért, bőre alatt a feszülő izmokat.

– Mégis ki a fene....? – Remegő ajkainak szavaiba egy túlvilági hang hasít: – Hyuuga … Aikan. – A hang hatására tudata remegni kezd, mely remegés földrengéssé fokozódik. A nő jelenés – Hyuuga Aikan – vele egyetemben szegezi szemeit a körülöttük történő eseményre.

– Lenyűgöző ez a teljesítmény, őszintén az. Egyben roppantmód lehangoló. – Jegyzi meg leginkább magának a nő, miközben tekintetével felméri a környező sötétséget. Tekintete itt csupán folyamatosan kavargó füstfátyolt és szuroktócsákat lát, melynek nyomán arcára szinten azonnal kiül az undorodás fintora. A tekintete idővel azonban megtalálja a távolban magasodó fát, ami akár a távoli galaxisok csillaga, úgy ragyog a sötét vásznon. – Különös, roppantmód különös... Emlékszem egy ehhez hasonló fára. – Bök a képződmény felé az álla hegyével.

Shakaku tekintete követi a nő mozdulatát, maga is szemügyre véve a Fát; ez az egyetlen képződmény, ami aprólékos részletekkel rendelkezik, valamint a körülötte lévő aprócska tér, ahol virágok jelentik a hely színfoltjait, a Fa ágai között megbúvó madarak és pillangók az egyedüli életjeleket. – Igen, azt hiszem, ez Konoha egyik fája.

Az ezüsthajú lány maga is meglepődik azon, hogy információt ad át az idegennek – aki valójában mindennek elmondható, csak éppen annak nem –, és szinte azonnal behúzza nyakát, mikor a nő tekintete ismét reá szögeződik. – Azt hiszed? Nem... ez így nagyon nem járja. – Az idősebb nő teste mozgásba lendül; akár a jól olajozott szerkezet fogaskerekei, mozdulatai tökéletes kifinomultsággal követik egymást, megakadás, vontatottság nélkül. Egyszerű léptei is táncnak tűnnek, azonban léptei nyomán a szurok lángra kap, és a vörös, aranyszikrákat csattintó lángcsóvák hamarosan kifelé kezdenek el terjedni. Amely sötétséget a tűz eléri, azt felégeti, felperzseli, és alatta felfedi mindazt, amit a sötétség leple eddig fedett. Házfalak, tetők, kerítések, utcakövek, valamint boltok és kertek, utcák szabadulnak meg a folyamatosan terjedő tűz nyomán.

– Mégis mi a franc akar ez lenni?! – Riad fel a fiatal lány, miközben forogva követi, hogy a tűz merre terjed, és milyen egységeket fed fel útja során. Mikor körbeér, ismét a nővel találja magát szemben, aki már vészesen közel ért hozzá. Gyermeki arcába zárt szemei órásira kerekednek, és szinte ösztönösen képzi a chakraláncokat, akár a vad, aki nála nagyobbat és erősebbet észlelve előbb csap le, kihasználva az esetleges helyzeti előnyt. A két chakralánc azonban hiába szeli szélsebesen a levegőt, hiába tart célra, ha ugyanazt a levegőt ugyanolyan chakraláncok szelik át, azonban azok célja nem a támadás, hanem a hárítás: az idősebb nő láncai a támadó láncok láncszemeibe fúródva akasztják meg az offenzívát a testétől pár méterre.

– Szerintem ezt most gondold át, mert ebbe Te sem akarhatsz belemenni most. – A nő hangja elmélyül, és sötét árnyalatot öltve figyelmezteti Shakakut, akár a rosszalkodó gyermeket, aki persze – magát nem meghazudtolva – képez le az eredeti kettő láncol túl egy harmadikat is, melyet ismételten az idősebb nő felé vet. Aikan ezzel szemben azonban megfeszíti a beakasztott két láncát egy pillanatra és csúzliként lövi ki saját magát a talajjal párhuzamosan, ekként siklik át a már meglévő két offenzív lánc és a harmadik ellenséges képződmény alatt, s csúszik át – felhasználva eredeti lendületét – a földúton a lány lábai mellett, ekként mögé kerülve. Aikan a két láncán lendítve egyet próbálja kibillenteni Shakakut az egyensúlyából, aki ugyan ennek nem tud ellenállni, azonban a mozdulatot követni tudja egy, a talajra mért jól irányzott, sziklazúzó ütéssel, ami felszakítja Aikan talpa alatt az utcarészt, kitérésre kényszerítve ezzel az idősebb nőt. – Nem erősséged a gondolkodás, igaz? – Veti oda foghegyről az idősebb nő, mire Shakaku csak vicsorogni tud. – Bájos...

Aikan ekkor a fiatal lány felé veti láncait, hogy lefogja a mitugrászt, az azonban az utolsó előtti pillanatban feloldja a saját, az azt követőben pedig ő maga is teljes egészében eltűnik. Aikan – első tizedmásodpercben shunshinra gyanakodva – aktiválja dojutsuját, ami egyedüli tényezőként menti meg a jól irányzott csicskasallertől, ami hátulról érkezik; mire azonban megfordul, már másik irányból érkezik a támadás. Shakaku ugyanis egyik pillanatban még jobbról, majd balról, aztán hátulról sorozná őt támadásaival, melyek elől a legutolsó pillanatban képes csak elhajolni, vészesen közel kerülve ahhoz, hogy lepényt pofozzanak belőle. Az viszont feltűnik neki, hogy a lány csakis kizárólag a talajon mozogva támad rá. Így a következő mozdulatával a magasba rugaszkodik, a tetőkön cikázva maradva legalább valamilyen szinten a levegőben.

Miközben ők a tetők felett röpködve táncolnak egymás körül, lábaik alatti utcaszintet szellemszerű lények töltik meg, akik végül városlakókként manifesztálódnak: idősek, fiatalok, akiket valamilyen szinten láthatott már legalább az egyikőjük. Shakaku az egyik utca macskakövein landolva pillant körbe, szemügyre véve az elméjében beállott, és folyamatosan fejlődő változásokat – ez a pillanatnyi figyelmetlenség azonban bőven elég Aikan részére, hogy a fiatal lány mögött landoljon: – Ezért ezer bocsánat. – Ezen szavai kíséretében rúgja hátba a fiatal lányt, átküldve azt az egyik üzlet kirakatának üveglapján.

Shakaku teste összerezzen, mikor a teste átszakítja az üveglapot, és őszintén szólva fájdalomra is számít az üvegszilánkok nyomán. Fájdalomra és vérre, ezzel szemben azonban egyikkel sem találkozik. Olyasmi történik, amivel viszont egyáltalán nem számolt: az üveglapon átesve üzlethelyiségbe érkezne más ember, ő azonban még a padlózatot sem éri el, sőt, inkább azon átesik, és zuhan tovább a végtelennek tűnő nyíltságban. Az égből pottyant lány tincseit a szél össze vissza tépázza, és azokat erőfeszítések nyomán tudja csak elsöpörni orcájából. Fejét felkapva pillantja meg a hozzá vészesen közeledő talajt, ami ráadásul egy kőerődítmény méretes erkélyének tűnik. Neutrális és szél elemű chakrával lassítja és tompítja érkezését, és a párkányhoz sietve pillant körbe, kémlelve a környezetét, miközben az égből aláhulló üvegszilánkok csörömpölve landolnak körülötte.

A hely ismeretlennek tűnik – de nem az. Az erkélyre vezető üvegajtón túl hangokat hall: férfiakét és néhány női hangot. Az ajtóhoz viszik léptei, át a talpa alatt csörrenő és reccsenő üvegszilánkok hadán, ám az ajtón túl nem találja a hangok forrását. Balján egy a szomszédos szoba padlója reccsen. Átsietve azonban nem lát senkit, aki a hangot okozhatta volna, átlósan pillantva mintha valaki a nyitott ajtóból épp eltűnne – őt követve egy újabb szobában találja magát, azonban itt is egyedül van.

Tekintete azonban a komódon található fényképen megakad, és azon elidőzve lép ahhoz közelebb, kezei közé emelve a képkeretet. Egy férfi fiatal arcát őrzi a kép, valamint egy vörös hajú nőét, aki olyan ismerősnek tűnik....

– Naka...? – A névtelen hang a résnyire nyitva hagyott ajtón túlról szűrődik, és annak nyomán ő összerezzen és elejti a képkeretet. Nem törődve annak berepedezett üveglapjával ugrik az ajtóhoz, belökve azt, azonban most sem találja azt a férfit.

Az ablakon túli világ irányából edzés zaja hallatszik, az égen viszont fekete fellegekben vörös felhők gyülekeznek. Az ablaktól elhátrálva benyit a szomszédos szobába – őszintén szólva szobákból nyílnak szobák, és mintha mindegyik ajtónyitással egyre mélyebbre hatolna –, amikor az orrát fűszeres étel illata csapja meg. A következő ajtóhoz siet, azonban azon átlépve nem az erőd – kastély – következő szobájában találja magát, hanem egy méretes teremben, alacsony plafonnal.

A helyiség pislákoló fényforrásai felvillanásukkor baljós árnyakat vetnek a falra, amiket üvegcsék és üvegtartályok tarkítanak. A földön valami tócsába lép, mely a padlóra hullott jegyzeteket, noteszeket és tekercseket is áztatja. Maga mögé pillantva a lány valami mocorgó neszt hall, és alaposabban fülelve gyorsan rádöbben, hogy közeledő lépteket hall. Aztán valami mást... recsegést, ropogást. Orrát előbb csapja meg az orrfacsaró bűz, minthogy látná az előretörő lángokat.

A háta mögött kicsapódik egy ajtó olyan erővel, hogy a kilincs még a vakolatot is leveri, mikor a falhoz vágódik – neki azonban több sem kell, hogy a hátborzongató helyről kirohanjon.

És kerüljön egy új helyre. Ismét.

Itt azonban nem azonosíthatatlan folyadékban cuppognak cipőtalpai, ezt a nedűt igazán jól ismeri: a macskakövek között vérpatak csordogál. A falak repedeznek, a tetők lángokban állnak, az égen lévő Napot pedig sűrű ködréteg fedi el. Körülötte shinobik cikáznak, csapnak össze, és a veszélyes közegbe eltérő fejpántokkal rendező személyek is becsatlakoznak. A harc mégis Kirigakure rovására megy, mikor épületek dőlnek össze a védelmezőinak pusztítása nyomán. Az offenzíva majdhogynem megállíthatatlanul tör előre, mikor ő az egyik utca sarkán megpillantja a vörös hajú nőszemélyt, aki miatt jelenleg itt lehet – nem csoda hát, hogy a fiatal lány Aikan nyomába szegül.

Látja már a legelején, hogy van némi különbség a két nő között, mely különbség leginkább a láthatóan eltelt években mutatkozik meg: az az alak, akit most éppen követ, egyértelműen jóval fiatalabb Nála. A ruházata is sokkal inkább a harci helyzethez illő, és nem is visel sminket, de még a mozdulatai is vadabbak és kevésbé kimértek.

Ez a fiatalabb Aikan utcáról utcára halad, elpusztítva azokat, akik vagy rá, vagy pedig a helyiekre, de akár az épületekre támadnak, bizonyos időközönként azonban láthatóan ismerős arcba botlik, akikkel összehangolja mozdulatait és csapásait, de nem egyszer megáll őket felgyógyítani, vagy legalább ellátni a sebeiket. Két arc tűnik ki leginkább a véres közegből: a barna hajú lány, aki mintha a közelmúltban is kísértette volna, valamint egy fehér hajú férfi, akinek még az ereiben is jég van. ~ A férfi a fotóról... ~

A fiatalabb Aikant követve jut el egy központi gócba, ahol a legtöbb ellenfél gyülekezik, és a legtöbb védő esett el. Itt valahogy megtorpan: hogyne, maga az alaphelyzete sokkhatás, elvégre hol van, vagyis leginkább mikor, azonban a tudata a háttérben mégis kvázi elfogadja a helyzetet, ami már önmagában is lehetetlen és felfoghatatlan. Kivéve, persze, hogy a fekete tükörként csillogó obszidiánpadló alatt mindig ott volt valaki, akitől félt, sőt, rettegett, mint minden mástól, amit nem értett, nem ismert. Ezzel szemben most minden akár a lejátszott felvétel, melyet más szemén keresztül kémlel, nem érzi a sós tengeri levegőt az orcáján, annak ellenére, hogy éreznie kellene, ahogyan nem érzi a vér szagát, sem az égő emberi hús bűzét, nem hatják meg őt a rimánkodó, síró civilek jajveszékelései. Ezeket mintha egy szűrőn keresztül, egy fátyol túloldaláról érzékelné.

A hely azonban egészen olyan mint Konoha, mégis merőben más, itt a harcoló shinobik homlokán másmilyen fejpánt van, ellenségeik szemei pedig vörösen izzanak. – Várjunk egy pillanatot. Én ilyen szemeket már láttam... – Ejti ki a szavakat a száján Shakaku és következő pillanatban egy kunai szegeződik a torkáról, háta mögött pedig egy női alak melegét érzi.

– Hol?

A fejük fölötti ködtenger elillan, helyére szikrázó égbolt kerül, a hideg tengeri levegőt pedig száraz forróság váltja fel. A szemeik előtt harcoló sokaság helyére két, egymással vívó fiatal kerül, az egyikőjük szeme pedig váratlanul vörösen villan. Ezt követően mintha az emléket megvágták volna, a stadionon belüli körben köpenyes alakok állnak: – Akatsuki... Sharingan. Lehetetlen.

Sunagakure ezt követően pedig egyik pillanatról a másikra változik: az első pillanatban még épen áll, a következőben romokban hever – szikrázva veri vissza a napsugarakat, majd pedig lángolnak a falai – napnyugtakor dús az életben, az utcáit vásárlók szelik – vér csorog az utcákon és a falakon – kereskedők kiáltják portékáikat a világnak – anyák szorongatják gyermekeik hulláját felsírva egyenesen az istenek oltáráig.

A következő pillanatban egy maszkos idegennel állnak szemben, aki szintúgy akatsuki köpenyt viselve hallatja szavait. ...Konoha bukásának napja... Az ezüsthajú lány mögött Aikan összepréselt ajkakkal hallgatja az önjelölt bosszúálló szavait. – Olyanok mindig is lesznek mint Te...

Az idő ekkor egy pillanatra mintha megállna, megdermedne teljes valójában: Aikan a lány torkától elemeli a pengét, és szabad kezével fordítja vele szembe Shakakut, mikor azonban szóra nyitná vörösre festett ajkait, a talpuk alatti aranyló homoktenger önálló életre kelve szippantja be először a talpukat, majd a lábukat is. – Mi a franc?! Ez már nem így történt! – Sikolt fel Shakaku, de hamarosan a fejüket is ellepi a homok, vagy legalábbis ők süppednek alá.

Az aranyló tengeren átzuhanva azonban nem természet alkotta koporsóban találják magukat, ugyanis a különleges jelenés alatt valamennyi homoszemcse egy-egy emlékképpé transzformálódik: arcok, helyszínek, események százai és ezrei, viszont mind érzelemmentes tényekként vetülnek szemeik elé. Shakaku ekként szembesül a nő valamennyi emlékével, míg Aikan ekként tekintheti meg Shakaku számtanilag ugyan kevesebb, de talán ugyanolyan jelentőséggel bíró emlékfoszlányait.

Az örvénylő homokvákuum másik oldalára érve ismét a konohai Fánál kötnek ki, annak tövébe zuhannak mind a ketten. – Elképesztő, hogy bármerre jársz, egyszerűen képtelen vagy a katasztrófákat megakadályozni. – Nyögi Aikan, miközben a Fa törzsébe kapaszkodva húzza ki magát, láthatóan az oldalát fájlalva. Tekintetét Shakaku felé fordítva felmordulni kényszerül: –Nem fejeznéd be végre?! Tényleg nem vagyok az ellenséged! – Veti oda a lánynak, aki már éppen az öklét emeli.

– Szerintem inkább az az elképesztő, nyikhajkám, hogy bármerre jártál, mindig azt vártad, hogy segítségül hívjanak, enélkül pedig mindig csak nézője voltál az eseményeknek. Ezt nálam gyávaságnak hívják!

– Inkább tudjam, mikor kell beavatkozni az események folyamába, mintsem hogy bevessem magamat minden katyvaszba megoldások és tényleges segítség nyújtása nélkül! Ha én gyáva vagyok, akkor te viszont gyenge, Aranyom!

Shakaku azonban nem tud reagálni a nő szavaira, mivel a föléjük magasodó Fa az egyik pillanatról a másikra megelevenedik és ágaival feléjük nyúlva veti reájuk méretes árnyékát. Az ágak inda módjára fonódnak az entitások köré, derekuknál felemelve a nőszemélyeket, nem törődve azok hangzatos káromkodásaival, értetlenkedéseivel, és őket a szétnyíló fatörzs belsejébe emelve fonja őket be, bezárva a Fa belsejébe.

Ahol az őket váró sötétség mindkettejüknek megnyugvást nyújt.

«««»»»

A sötétség mélyéből egy lüktető érzés hívja vissza szírén énekével. Még a sötétségben is megfeszíti állkapcsát, mikor a fájdalom nem enyhül, s mikor pillái megrebbenése nyomán szemhéjai felfelé mozdulnak, a pillanatnyi vakságot okozó fényforrás észlelése után is remeg előtte a látott kép, akár a víz felszíne, mikor reá csöppen valami.

A fájdalom a szemei mögül árad szét a koponyájában és sugároz le a gerince mentén teste valamennyi porcikájába. Fejét nem kis fájdalom árán fordítaná el oldalra, és venné szemügyre az őt körülvevő alakokat – de leginkább a sötét köpenyeges, denevérszerűnek ható férfit. – Harcoltam. Az ellenfelemmel és aztán az ellenségeimmel. Volt ott az a fiú... meg a többi. Sharingan és Akatsuki. – Tekintete ugyan a férfi hátának szögeződik, azonban jóval távolibb dolgot kémlel az emlékezetében. – Nem... az lehetetlen.

A fejében csupán intenzívebben érzi a fájdalmat, ami egyenesen a fogaiban rezonál. – Kutattam nyomokat esetleges sharingan-használók után, és nem én voltam az egyetlen, de semmit sem találtunk korábban, egészen a laborig. De arra is csak a Víz ostroma után bukkantunk rá. Azt hittük, hogy a harcok alatt levágtunk minden használót, de a laborra találva viszont tényleg megsemmisítettük az összes hátramaradt leletet és jegyzetet. Erre föl ott az a kisfiú, azokkal a szemekkel... vagy Orochimaru menekítette ki a teszt-sejteket, vagy valaki más tehette meg ezt vajon? Lényegtelen, de az a fiú... a... sivatagban. Vörös és fehér. Ezeket a szavakat használta, amikor reánk találtak. Jelenthette ez a sharingant, de jelenthette az Akatsukit is.

A lány karja megfeszülnek a szíjak alatt, és hangja jóval mélyebb hangszínt megütve csendül: – A legutóbb, amikor ilyen közel kerültem hozzájuk, akkor Itachiék jöttek el hozzám, ajánlatot téve nekem, felkérve engem. Ezt követően Konan keresett fel, munkát ajánlva. Mindkét esetben elküldtem őket a halál faszára, de csak az első alkalom végződött összecsapásban. Érthetően. De most viszontlátni őket... akár egy rémálom. Vagy inkább felhívó keringőre; úgy tűnik, gyorsabban felejtenek, mint egy aranyhal. Az az alak viszont... ő más volt. Ő tervről beszélt, sőt, nem is. Inkább egy vízióról. Akárhányszor volt szerencsém a fajtájukhoz, az orruk hegyéig láttak csak, kérdéseimre válasszal véletlenül se rendelkeztek. Erre itt ez a csóka, aki visszatérésről és bukásról, elérkezett időről, tolvajról és kitaszítottakról beszél. Akár egy férfi, akinek dolga van Konohával, és az a dolog személyes ügy. Magyarán épp most üzentek Konohának hadat... ismét. Erre bezzeg itt vagyunk pszichológust játszani. Mi lenne, ha kivételesen hasznossá tenné magát és elengedne, hogy tehessem a dolgomat?

A lány az izzadtságánál fogva arcába tapadt tincseket próbálja kifújni onnan, miközben a felgyülemlett feszültségét is igyekezne kifújtatni – több kevesebb sikerrel.

– Egészen váratlanul jelentek meg: a sharinganos fiú is, meg azok a fehér valamik is. Hogyhogy nem láttam őket korábban a szemeimmel? Hogy haladhatott át a maszkos idegenen a támadásom, vagy legalábbis az ellenségem testének egyik részén haladt át, de a másikkal szilárdan fogta a hokagét? Miféle téridő technikát használt, amivel csak így eltűnhetett... és miért hívta Danzout tolvajnak? Mit lopott el tőle, vagy úgy egyáltalán, ami ennyire személyesen érinti? Nem, várjunk, vissza, vissza... Mi köze van Konohához? Elvégre elragadta Danzout, de ezek szerint az csak a tervének egy apró része, szóval az ellenszenve nem csak a hokagéval szemben volt ilyen éles. De miért a vizsga? Ilyen képességgel gondolom bárhova behatolhat, de neki kellett a közönség, kell a félelem és a rettegés. Mi másért fitogtatná erejét; akinek van, az nem szokta – kivéve, ha oka van rá. És még ha ő nyom nélkül is tűnt el, a többi akatsukis, illetve a sharinganos fiú nem feltétlenül rendelkezik ugyanilyen képességgel, szóval az ő útjuk elvileg lekövethető lehetne...

A lány pengeként villanó ezüstös tekintete mélyen a férfi szempárjába fúródik: – Az Akatsuki mindig ugyanazt akarta: hatalmat. De mire? A társadalom peremvidékére szorult egyénekből állt össze, akiknek már nem volt veszíteni valójuk. De ők nem lehetne a számkivetettek, mert ők már visszatértek, megmutatták a világnak az erejüket. Hol a bijuuk formájában keresik a fegyvert, hol másban, például a fegyverkészítők kincseiben, de mindig keresnek valamit, amivel az ellenfeleik elé kerülhetnek a táblán. Eddig viszont tudom, hogy az árnyakba burkolózva ténykedtek... az, hogy most előmerészkedtek a pokoli lyukból, amit eddig az otthonuknak hívtak? Csakis kizárólag azt jelentheti, hogy készen állnak arra, hogy ellenfeleikre halált zúdítsanak. Közel sem véletlen. Kirigakure elbukott. Kumogakure romokban. Sunagakure árnya önmagának, a végére hagyták Konohát, szövetségesek nélkül.

A lány tekintete átcikázna a férfi ábrázatán, annak minden sebhelyén és vonásán, minden ráncon és barázdán; szemgolyójának minden egyes rezzenése egy újabb nyilalló fájdalom. – Ha tippelnem kellene, akkor a legjava még csak most következik; a falu vezetője eltűnt, valószínűleg halott. Nekik pedig van egy seregük.

Danzou viszont mintha készült volna a legrosszabbra, elvégre ő is itt van, nem?