Elhagyatott katonai létesítmény

//Uchiha Itachi//

Persze… menjünk ki máshol, miért is ne. A hülyegyerek majd megjegyzi ezt a sok mindent, mikor azt se tudja, hogy mire is mondott igent. Egy másik helyen mentünk ki, amit elsőnek nem értettem, de kicsit továbbgondolva, logikusnak tűnt a lépés. Az ugrásokra viszont nem voltam felkészülve, pláne nem arra, hogy három alatt kell feljutnom a tetőre. Nehezen, de követtem Azumi-t, és tarva vele a tempót, haladtam mellette. A Sensei közelebb húzódott és máris belekezdett a monológba. – Senkinek semmit –adtam meg a választ, majd jött is a mese. Ahogy haladt előre a történet, egyre érdekesebbé vált számomra az egész. Pár kérdés felvetődött bennem, de ameddig nem ért a végére Azumi, addig nem szakítottam félbe. Minden apró információ fontos volt. Kutatóközpont, tesztelés alatt álló fegyver. Ami viszont jobban foglalkoztatott az nem más volt, mint az, hogy okkal vagyok itt. Vajon közöm lehet valakihez, aki a laborban van? Vagy…? Nem, az csak nem lehet.
Meg is ráztam a fejemet, közben pedig a kapuhoz is elértünk. Kijáratnak viszont nem azt használtuk, vagyis nem úgy, ahogyan azt szokás. Egyszerűen felette mentünk ki, ami megerősítette azt a dolgot, hogy erről a küldetésről senki nem tud semmit, csak mi. Haladtunk tovább, és Azumi újra belevágott a történetbe, vagyis a küldetés részleteibe. Érdekes egy szerkezetnek tartottam azt a páncélt, még így látatlanban is, és ha tényleg igaz, hogy mit lehet vele művelni, akkor jobb lesz mihamarabb visszaszerezni, vagy megsemmisíteni. Gondolom az elsődleges feladat a megszerzés lesz, de ez majd úgy is a helyzettől függ. Szívtam az infót, ahogyan tudtam, az utolsó kérés pedig egyértelmű volt számomra. Azóta senkiben sem tudok megbízni, amióta volt az az incidens. Egyedül Senshi az, akiben feltételek nélkül meg tudok bízni és más társat nem is nagyon tudok elfogadni… egyelőre. Aztán nem lehet tudni, hogy mi lesz a későbbiekben, de az idő vaskereke majd javít a hozzáállásomon vagy majd még inkább ront. Ezt nem tudhatjuk most. Közben vártam, hogy Azumi mondjon még valamit, de úgy látszik szavai elapadtak.
– Érdekes egy szituáció alakult ki, az egyszer biztos. Figyelni fogok mindenre, és ígérem neked, hogy nem foglak hátráltatni. A lopás meg… vagy jól képzett tolvajokkal lesz dolgunk, vagy volt belsős emberük. Kizárt, hogy ne őrizték volna a helyet, habár megcsappant az erőnk, szerintem oda összpontosítottak azért, vagy tévedek? –Ez inkább csak költői kérdés, de reménykedtem abban, hogy pozitív választ kapok erre a kérdésemre. Ha megkaptam, kicsit csendbe burkolóztam én is, hogy megemésszem és újra átfussam a szerzett információkat. Körülbelül negyed óra telhetett el, és ha Azumi nem mondott semmit, akkor rákérdeztem arra, ami már nyomasztott egy ideje. Muszáj volt választ kapnom, még mielőtt belekezdünk az ügy felgöngyölítésébe.
– Azumi-sensei… –pillantottam rá, és hangomon érződött a kíváncsiság. – Sajnálom, de nem hagy nyugodni a dolog… Azt mondtad, hogy okkal vagyok itt, és mint mondtad, megcsappant a falu hadereje, de valami azt súgja, hogy nem csak pótlásnak vagyok. Mintha kipécéztél volna magadnak, de javíts ki, ha nem így van. –Kérdésnek indult, de nem úgy zárult… na mindegy. Kíváncsi voltam a válaszára, és attól függ majd, hogy lesz-e további kérdésem.

Egy vállrándításnál azért több reakciót vártam, ha már a küldetéssel kapcsolatban tettem fel kérdést, de mintha gondolatomban olvasott volna. Pár pillanattal később egészen kimerítő mondatokkal adta tudtomra a dolgokat. Arckifejezésemet nem láthattam a maszk miatt, de eléggé megszaladt a szemöldököm az elméletét hallgatva. – Megfordult volna, ha nem lettem volna kómában és tudtam volna a történésekről. Teljesen hihetetlen ez a dolog, hogy ilyesmi valóban létezhet, és nem is értem, hogyan tudtak ilyesmi kísérletezni. Egyébként kíváncsi vagyok a működésére, de inkább elpusztítanám, sem mint használnám. Ha ezek beválnak, új munka után kell néznünk. –Hosszas véleményfejtést követően bólintottam csak kérdésére, hogy pihenjünk egy kicsit. Volt, amit nem akartam kimondani, de valahogy csak jöttek a szavak, és inkább úgy voltam vele, hogy megosztom eszméimet a Sensei-el. A pihenés meg jól jött. Régen volt már, hogy ennyire erőltetett iramot kellett diktáljak. Sajnos testem még nem szokott vissza a ninja léthez, de nem akartam csalódást okozni a Sensei-nek. Főleg nem úgy, hogy kiválasztott… Ennek háttere viszont érdekelt, és kétségek között tettem fel azt a kérdést, amely a kezdetek óta nyomasztott. Vártam a választ, de csak csend ülepedett le közénk. Talán nem kellett volna ezzel letámadnom? Ha nem most, akkor pedig mikor kellett volna? Az sem biztos, hogy találtam volna megfelelőbb alkalmat, és még most jobb volt tisztázni mindent… aztán megtört a csend. Szavai élesen hasítottak a tudatomba, főleg egy név: Naomi. Jobbom azonnal ökölbe szorult, és a legközelebbi fa oldalába vágtam, hogy dühömet azon töltsem ki. Valószínűnek tartom, hogy emiatt sem akarta elmondani a dolgokat, mert sejtette a reakciómat. – Ha Naomi itt van, akkor Senshi sincs biztonságban… mind a kettőnket akar a bandájába… Köszönöm, hogy elmondtad a választ Sensei. Legalább lesz elég időm átgondolni, hogyan is öljem meg. –Azt garantálni fogom, hogy nem lesz alkalma arra, hogy meglépjen. Egyszer sikerült neki, többször nem fog.
A pihenés közben véget is ért, s valóban nem volt sok idő, még szusszantunk. Az erőltetett menet folytatódott, de a kis megszakítás elég volt ahhoz, hogy némi erőt visszaszerezzek. Az út egy ideg csendben telt, ha Azumi nem szólt hozzám. Próbáltam összerakni ezt az egész történetet, de még úgy éreztem, hogy nincs meg a kirakós összes darabja. Naomi feltűnése újabb bonyodalmakat szült, viszont a sorstól kaptam egy újabb esélyt a megállítására. Vajon Senshi tudja? Legutóbb is belopózott a nő a faluba és nem tartom kizártnak azt sem, hogy most is megtette. Remélem, hogy Senshi nem utána nyomoz, vagy ha igen, akkor mondhatta volna… Bár az sem biztos, hogy egyáltalán tud arról, hogy az anyja megint a közelben van. – A penge, amit kaptam… valami azt súgja, hogy nem egyszerű fegyver, vagy tévedek? –Sanda pillantásom Azumi-ra tévedt monoton és erőltetett menetelésünk közepette. Egy biztos, hogyha harcra kerül a sor, ezt igyekszem majd nem elveszíteni. Bár ki tudja? Én mindenre képes vagyok, de tényleg azon leszek, hogy minden felszerelésem megmaradjon. Azért hiányzik az a két tanto, de nincs mit tenni. Majd talán újra beszerzek egy párat, de addig beérem a ninjatoval, amit kaptam… a pénzemből… Ha Azumi nem szólt hozzám, a további kommunikációt mindaddig hanyagoltam, ameddig meg nem érkeztünk a bázishoz. Próbáltam inkább stratégiát felállítani és azon agyalni, hogy mi várhat még ránk. A távolban viszont kezdett kirajzolódni egy épület, mely fél napi járás után végül azt mutatta, hogy megérkeztünk. – Bizarr hely –néztem végig az épületen, amint megérkeztünk elé. A kérdés csak az volt, hogy lesz-e fogadóbizottság, és ha igen, akkor barát vagy ellenség.

//Jiraiya//

Igaza volt Azumi-nak. Ügyelnem kellett az érzelmeimre, de nem várhatta el, hogy ilyen információt csak úgy reakció nélkül fogadjak el… vagy igen? Utunk folytatódott, és még kaptam egy apró mondatot, mielőtt célunkhoz értünk volna. Gondolataim összekuszálódtak és próbáltam kibogozni őket, de nem nagyon jött össze. Ha én lettem a kiválasztott, és nem Senshi, akkor a küldetésben a likvidálás is benne van és joggal jöttem én, nem pedig barátom. Neki sokkal nehezebb lenne végezni saját anyjával, mint nekem. Hozzám semmilyen érzelem nem fűzi a haragon kívül, ezért is lehettem megfelelőbb alany. Az pedig, hogy nem habozhatok… most mondanám, hogy nem fogok, de ezt az adott helyzet fogja hozni. Már most el kellett döntenem, hogyan fogok lépni. S bárhogy is lesz, a legnehezebb a csendben maradás lesz. Semmit nem mondhatok majd Senshi-nek, és nem tudom, hogyan bírom majd ki.
Utazásunk első szakasza a végére ért. A bázishoz érkezésükkor két őr próbált minket feltartóztatni. Kellemetlen alakok, de a helyzet kialakulása miatt megértem az óvatosságukat. Csak azt nem, hogyha annyira ellenségek lennénk, miért fednénk fel magunkat. Legalábbis én nem mennénk nekik szemtől szembe, de hát nem vagyok ők, hogy a fejükkel gondolkodjak. Sokáig nem tartottak fel minket, mert Azumi elintézte a dolgokat és már mehettünk is beljebb. Egy újabb alakkal kellett megismerkedni, valami Hogomo, de a neve nem maradt meg. Szavaira sokkal jobban figyeltem, mert minden információ, amit elárult nekünk, sokkal megkönnyítheti a munkánkat.
~ 3 prototípus… egy is veszélyes, nem még három…
Áruló az őrségben… ez Naomi taktikájára vall. Beszivárogtat valakit, hogy aztán belülről bomlassza szét a csapatot. Nem világítanak át ezek senkit, vagy mi?
Nem kell a segítségünk… jó, hát haza is mehetünk. Hogyne. Amekkora fejetlenség van itt, hamarabb ölik meg egymást, mint eredményre jutnának. No meg még több szerkezet tűnhet el a pánik közepette… ~Miért akar mindenki egyedül megoldani mindent? Unszimpatikus egy alak ez a vezető, de nincs mit tenni, muszáj vele együttműködni. Úgy éreztem, hogy ezen információk nem a valóságot tükrözik, vagy legalábbis nem volt meg minden, ami kellett volna. Valamit visszatart, amin nem csodálkoztam. Nem kért a segítségünkből, nem véletlen közölt kevesebb információt a kelleténél. A lényeg megvolt ugyan, de talán Azumi kiszed még belőle valamit. Vagyis ezt hittem, de nem szólalt meg a Sensei-em. Szóval nekem kell…? Egyből a mélyvízbe? Chh… tipikus.
– Mikor történt a támadás? Hány támadót gyanítanak és hol jutottak be pontosan? –Talán kezdetnek ezek a kérdések elegek lesznek, és válaszuktól függően fogom feltenni a többit. Azt még hozzátettem, hogy vezessen el minket a behatolás pontjához, hogy ott is körül tudjunk nézni. Kicsit nehéz feladat… az hittem Azumi, mint rangidős fog előbb kérdezni… na mindegy. Valamikor meg kell tanulni ezeket is.

//Jiraiya//

Egyből a közepébe. Engem is beledobtak a mélyvízbe, innentől kezdve nekem sincs kedvem kertelni. Felesleges körök lennének, amikkel csak az időnket pazarolnánk. A találmányok visszaszerzése mind a két félnek lételeme, ezért sem értem azt, hogy a velünk szembenálló tudós, miért hátráltat a munkánkban. Mert azt érzem, hogy elhallgatja a lényegi információkat és szavaival az sugallja, hogy hagyjuk rájuk a nyomozást. Megleptem kérdéseimmel, de nem hagyhattam elhúzódni az egészet. Kijelentése, és vádló nézése miatt, meg tudtam volna ölni a szemeimmel, amit szerencséjére nem láthatott. A maszk jól takarta arcomat, s a fedett kilét is jól jött. Lustaságom ide vagy oda, most az mozgatott, hogy Naomi is benne van a dologban. Ám, hogy ne legyen könnyű dolgunk, válaszaival inkább kibújt a megadás elől, mintsem segítsen velük. Egy kicsit csendben maradtam szavai után. Vártam, hátha még mond valamit, hiszen egyhelyben maradtunk. A szótlanság viszont nekem is jól jött, ugyanis kérdéseim megfogalmazásához kellett idő. Jobban mondva ahhoz, hogy ne ordítsam le azonnal a fejét a helyéről. A beégés, és hirtelen szavak csak ártottak volna. A csend segítségével pedig azt reméltem, hogy megrezzen egy kicsit és megered a nyelve. Aztán megtörtem a csendet újabb kérdésemmel.
– Ha a kezükben tartanák az ügyet, nem lenne ekkora fejetlenség, nem igaz? Felesleges köröket futunk itt azzal, hogy feltart és játssza az eszét, hogy nem kell a segítségünk. Mindenkinek az az érdeke, hogy a prototípusok visszakerüljenek hozzánk. A támadók ez idő alatt is tanulmányozzák a szerkezeteket és ha rájönnek a használatára, akkor főhet igazán csak a feje. Szóval jobban jár, ha elmond nekünk mindent, amit tudnak és nem raboljuk egymás idejét feleslegesen. Mert ha bevetik őket és pusztítást végeznek vele, akkor minden a maga lelkén fog száradni. Gondolom azt nem akarja. S vezessen minket oda, ahol a prototípusokat tartották. Egyenesen oda, semmi kitérő. –Egy csöpp parancsoló hangnem csengett szavaimban, de ez kellett ahhoz, hogy eredményre jussunk. Bíztam abban, hogy Azumi hagy kibontakozni ezek után is, de ő majd látja, mikor kell átvenni a szót. Amennyiben ellenkezett a tudós, még nyomatékosabban a fejébe véstem az elhangzott monológot és ellentmondást nem tűrően parancsoltam meg neki, hogy vezessen minket.

//Jiraiya//

Jól tűrte a csendet, ami bennem némi kételyt kezdett el ébreszteni. Azumi minden bizonnyal tesztelt, ha rám hagyta a beszéd részt és nem akartam elbukni már az elején. Ha közbeszól, Hogomo joggal gondolhatta volna azt, hogy nem is én vagyok a rangidős. Ami valljuk be: nem is lenne butaság. Elvégre ez volt az első ilyen küldetésem, amiben Oinin-nek adhattam ki magam… no meg az ébredés utáni is. Kicsit veszett fejsze szituáció alakult ki, de nem hagytam annyiban a dolgot. kicsit megeredt a nyelvem és hangom átváltott parancsolóra. A monológ látszólag meglepte a tudóst és Sensei-em sem szakított félbe, így zavartalanul mondhattam végig az egészet. Hogomo arca közömbössé vált. Úgy látszik nem kellett többször megismételnem a szavaimat, mert nyugtázta kérésemet. Egy apró bólintással jeleztem felé, hogy a kérésem nem változott, s így minden ellenkezés nélkül indulhattunk meg az épület felfedezésére.
Belülről se tűnt valami érdekes épületnek. Szellős és romos volt. A mai nap folyamán már megtanultam, hogy a látszat csal, ezért sem tettem különösebben szóvá semmit sem. Még koránt sem voltunk a laborban, csak valami előcsarnokszerűben, ha érzéseim nem csaltak. Már pedig most nem hagytak cserben, mert lépcsők jöttek, majd egy ajtó és még több lépcső… és lépcső… és lépcső… és még több lépcső. Percekig gyalogoltunk lefele a semmibe. Jól eldugták a helyet, az meg kellett hagyni. Végül is, ha olyan veszélyes találmányokkal foglalkoznak, mint a páncélok, akkor jobb eldugni a kíváncsi szemek elől. A kérdés már csak az, hogy ezen kívül van-e másik bejárata a helynek. Ha nincs, akkor elég gyorsnak kellett lennie a tolvajnak ahhoz, hogy senki ne vegye észre… jah, hát a hullák nem is tudják, na mindegy. A hosszú lépcsősor egy ajtóba torkollott, melynek kifejezetten örültem. Igazán tehettek volna egy felvonót, vagy valamit. Ki az akinek minden nap kedve támad ezt a sok izét megmászni? Edzésnek talán jó, de visszatartásnak…? Nos, velem szemben beválna és ha nem is kellett volna lemenni, tuti a lépcső tetején ülve vártam volna.
Az ajtó mögött, melyet pecsét védett és a Hogomo készségesen kinyitott nekünk, hosszú folyosó tárult a szemeim elé. Csodás, újabb séta. Reméltem, hogy valahol az elején lesz a kifosztott terem, de a belső hang azt súgta, hogy biztos nem így lesz és még körbe is röhögött. Figyeltem a szemüveges pacák monológjára, de különösebben nem foglalkoztatott. Azt viszont megjegyeztem, hogy minden ajtó mögött van valami és azokon belül is még nyílhat más és más helyiség. Szép kis labirintus egy olyan számára, aki nem járatos benne. Minden bizonnyal jó ideje beépülhetett a tégla. – Az áruló mióta dolgozhatott itt? –Csak tudnia kell, elvégre valami vezetőféle itt, nem? Közben haladtunk tovább a megfelelő ajtóhoz. Ott az akadékoskodó idegenvezetőnk kinyitotta nekünk az ajtót, és meg is kezdődhetett a vizsgálódás. Itt már bezzeg nem ment előre, hanem engedett minket. Azumi-ra pillantottam, remélve azt, hogy ő marad leghátul, mert valamiért nem bízok ebben a tudósban. Nem akart minket a területére, nem csodálkoznék azon, hogy be akarna zárni minket.

Tettem egy óvatos lépést előre, és szép lassan sétáltam a terem közepére. Ott néztem csupán körbe és mértem fel a terepet. Gépek, monitorok és az azokat összekötő kábelek sokasága húzódik bent. Egy üvegfal is húzódott még, ami mögött azok az állványok voltak, amiket a felszerelések. Gondoltam én, mert hát máshol biztosan nem tárolnák. Még volt ott két ajtó, de egyelőre nem mentem be az állványokhoz sem. Az üvegfal és a bejárati ajtó közötti területet mértem fel jobban. Nyomokat próbáltam keresni, és reménykedtem abban, hogy valami használhatót találok. Mivel ismerték a pecsét feloldását, ezért erőszakos behatolás biztosan nem történt, de talán elejthettek valami, ami alapján megtudhatjuk azt, hogy merre mentek. A körbenézést követően az üvegajtón át vettem az irányt az állványokhoz. Ott is igyekeztem a nyomokat felkutatni, és annak kimenetelétől függött további lépésem. Ha találtam valamit, azt megmutattam Azuminak; amennyiben kutatási eredményem kudarcba fulladt, Hogomo felé fordulva kérdeztem meg, hogy mit rejtenek az ajtók.

Kérdésemre adott válasza érdekesen hangzott. Ahogyan elgondolkodott rajta, azt sugallotta, hogy még nagyon is a nyomozás elejének elején voltak. Ezek után még mindig elcsodálkoztam azon, hogy nem akarta Kirigakure segítségét kérni. Pedig pikk-pakk meg lehetett volna tudni, hogy melyik eset állt fent: feltörték a pecséteket vagy jogosult volt-e az illető, aki belépett a terembe. Már nyitottam volna a számat, hogy lereagáljam szavait, mikor Azumi-sensei megszólalt. Teljesen lefagytam a hangjától, és szempillantás alatt semmisültem meg, ahogyan sétáltam mellette.
~ Miért most szólalt meg? Miért nem kérdezett az elejétől fogva? Biztos megunta, hogy nem jutunk közelebb az ügy felderítéséhez, de akkor miért bízta rám a kérdezést? Előszőr végzek ilyen küldetést, jó hogy nem megy olyan könnyedén… Leszerepeltem… kész… innentől ráhagyom akkor a dolgokat… Mondjuk érdekes információkkal lettünk gazdagabbak. ~Gondolataimból Azumi biccentése zökkentett ki, mely azt jelezte, hogy innentől visszapasszolja a labdát? Összezavarodtam egy pillanatra? Most akkor mégis én kérdezek? Vagy mind a ketten és ezzel akarja összezavarni a tudóst? Hmm, érdekes taktika…
– Azonosították már az árulót? Minden vezetőségi tag holttestét megtalálták? –Lehet volt segítsége még, csak nem tudják. Hisz azt sem, hogy feltörték-e a pecsét kódját vagy jogosult tag lépett be a terembe…

[…]

Amint beléptem a szobába, Azumi halk suttogásba kezdett. Egy technika nevét mondta ki, melyre a pecsét a túlsó oldalon elhalványult. Hátra pillantottam, hogyha kell, még időben ki tudjak onnan jutni, de az ajtó nem záródott be. Furcsállottam is, de az idegenvezetőnk inkább mérges volt, sem mint boldog. Nem tetszett neki, hogy Azumi átvette a pecsétek felett az irányítást. Miért is tetszene neki? Az óvintézkedés szükséges volt, mert lehet az áruló nem egyedül dolgozott s így senki nem fér a pecsétekhez, csak Azumi. Gondolom van biztonsági része is, hogyha valami megpróbálja feltörni, azt a Sensei érzékeli, de ebbe nem akartam belebonyolódni. Inkább azon dolgoztam, hogy bármiféle nyomot felfedezzek a teremben, de sajnos kutatásom eredménytelenül zárult. Érdeklődve figyeltem, ahogy mesterem is kutatott velem. Guggolva, egyik ujjával a földre mutatva koncentrált, ha jól láttam. Én addig megkérdeztem a mogorva köpcöst, hogy mi van az ajtók mögött, hiszen semmit nem találtam a teremben, ami célra vezetett volna. Meglepetésemre Azumi adta meg rá a választ és egyre jobban érdekelt az, honnan is tud ő ilyeneket. Oinin… talán ilyen technikák a specialitásai, de azért jobb lett volna, ha némileg beavat dolgokba. A tudósnak ez szemmel láthatóan nem tetszett. – A szigorúan titkos információk a kedvenceim. Igazán beavathatna azokba, sőt. Jobb lesz, ha megmutatja mit rejtenek még ott. Utálom magam ismételgetni, mert nem holmi papagáj vagyok, de elmondom megint és ne féljen, jó lassan, hogy felfogja. Ha rájönnek a tolvajok a használatára, a maga lelkén szárad minden egyes áldozat vére, ha nem találjuk meg időben a prototípusokat. Szóval mutassa az utat, jobb lesz az úgy mindenkinek. –Ha máshol készítették őket, akkor ott több adat lehet a működéséről is. Meg kellett tudnunk, hogy onnan eltűnt-e bármi is. Közben Azumi-hoz léptem, mert furdalt a kíváncsiság valamivel kapcsolatban. – Nagyon béna vagyok…? –Suttogva kérdeztem rá a véleményére, amit lehet nem a küldetés kellős közepén kellett volna megtenni, de talán pici visszajelzéssel már most fejlődhetek valamennyit… vagy nem, ki tudja.

//Jiraya//

Áruló kiléte még nincs meg, a holttestek azonban igen. Ez legalább jó hír, így azt kizárhatjuk, hogy valamelyik vezetőségi tag is benne volt. Habár nem teljes mértékben, hisz az összedolgozást követően lehet őt is elhallgattatták, ám neki már nem sok mindent lehet felróni. Elvégre a halál elég büntetés. Kérdezni nem akartam ezzel kapcsolatban többet, de a köpcös meglepett, hogy magától kezdett el magyarázkodni. Talán elért a csöppnyi agyáig az, hogy jobb mindent megosztani és a segítség, semmint ezek ellenkezője. Az információt megjegyeztem, és egy apró bólintással köszöntem meg. tegye zsebre, többet úgy sem kap.

[…]

– Engem viszont igenis érdekel, hogyha ártatlanok szenvedik meg a kárát, a maga idióta találmánya miatt. Mivan akkor, ha nincs szerencsénk? Ha nem égnek bele és minél nagyobb pusztítást okoznak vele? Mivan, ha idejönnek és lerombolják ezt az intézményt, vagy kényszerítik magát a többi találmány odaadására? –Sok kérdőjel, de ha már spekulálunk, akkor tegyük azt rendesen. Rengeteg féle kimenetele lehet ennek a prototípusnak a kipróbálása miatt, és én szeretném, ha semelyik nem valósulna meg, sőt! Azt se akarom, hogy ki legyen próbálva.
– Na látja. Pont a belefektetett ideje miatt kellene együttműködnie. –A maszk most nagyon jól jött, mert a pofavágásom nem biztos, hogy tetszett volna neki. Valahol egy picit sajnáltam az öreget, mert mégis csak a munkája tűnt el, de ameddig ilyen hozzáállást mutat, addig forrjon a saját levében. – Itt mi kérünk számon, nem fordítva –zártam rövidre az újabb kirohanását. Nyom nélkül amúgy sem tudunk elindulni.

[…]

Kettesben tudtam maradni Azumi-val, s fel tudtam neki tenni azt a kérdést, ami abban a pillanatban nyomta a lelkemet. Muszáj volt tudom, hogy mennyire haladok jó úton, mert bár az idő sürget minket, viszonylag az elején voltunk a küldetésünknek. Legalábbis én így érzem, s még ilyenkor jobban tud változtatni az ember, mint menet közben. Azzal is tisztában voltam, hogy képesnek kellett lennem a gyors helyzetfelismerésekre és változtatásokra, de jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint egy friss és ropogós akadémista, aki az első chakraelméleti óráján ücsörög. Kellemetlen volt a helyzet, nem akartam beégni, de nagyon úgy éreztem magam, mint egy felesleges kolonc. A válasz közben jött, amire csupán úgy bólintottam, hogy Azumi láthassa csak. Velem kicsit mellé lőtt a nyomolvasásos dologgal. A mentségem az lehetett jelen pillanatban, hogy kezdő vagyok az Oinin szakmában, s az sem biztos, hogy továbbra is benne lehetek.
– Túl tiszta minden… Szerintem könnyedén bejött ide valaki, és kisétált a találmányokkal. Biztosan volt még segítsége. Kizárt dolognak tartom, hogy ne védték volna itt is a helyet, és nem lehetett annyi idejük, hogy feltakarítsanak itt, ha volt itt harc, vagy van másik bejárat is ide. Az öreg is gyanús nekem. A viselkedése és kirohanása, ahogy az esetleges áldozatok szóba kerültek, arra adott okot, hogy sáros. A vezetőséget méreg ölte meg az elmondása alapján. Csak olyan személy adhatta be nekik, aki tudta mikor üléseznek. Viszont valamit nem veszek észre… csak azt nem tudom, hogy mit… –Nem adhattam fel a nyomozást. Segítenem kellett Azumi-t, még akkor is, ha ő maga már rájött mindenre. Csak hát nagyon nem megy ez még nekem… Egyből a mély vízbe az ébredésem után… Nem vagyok felkészült.

//A +15ch-t választanám, ha még lehetséges //

A kis köpcös olyan színárnyalatot vett fel, amilyet ember nem igazán szokott. Hát ez engem cseppet sem érdekelt, ameddig nem vezetett eredményre. Durvább és durvább szavakat is kaphat, ha folyamatosan hátráltat, de talán egyszer felfogja, hogy ezzel nem megy semmire sem. Ameddig mi bent voltunk átkutatni a termet, addig ő kint volt. Nem szólt, de fél szemmel rásandítottam, hisz ha próbálkozna valamivel, akkor gyors torokmetszést kap.

[…]

Kérdésem után kaptam segítséget is. Ennek köszönhetően némileg össze tudtam tenni a képet, s Azumi-ra pillantva, egészen jól is ment. Bíznom kellett önmagamban, és az, hogy el is találtam dolgokat, csak önbizalmat adott. Eleinte azt hittem, hogy totálisan bakot lőttem minden mondadómmal, és holmi kolonc vagyok csupán. Noha utóbbit még éreztem, de ahogyan társam tovább kérdezett, valami csengőféle kongani kezdett a fejemben. Tesztelt. Véleményem szerint már mindenre rájött, vagy ez csupán egy olyan teszt, ami nem szült éles helyzetet, csupán úgy lett beállítva, mintha mégis. Vagy még mindig kómában voltam és mindez csupán a fejemben élt. A kérdésekre még nem adtam meg egyből a választ. Noha tudtam, hogy az idő sürgetett minket, ha elhamarkodottan következtetek, csupán kettőt lépünk hátra, nem pedig egyet azon a bizonyos táblán, mely a célunkhoz vezetett.
– Ha nem törtek be… akkor a találmányok se biztos, hogy kijutottak innen. Vagy több belső segítség volt. Szerintem meg kellene néznünk azt a műhelyt is, amit mondtál. Lehet onnan vezet egy titkos alagút a felszínre, vagy ott vannak elrejtve a dolgok. –Lehet, hogy rossz úton voltam, de ha csak itt ücsörögtünk a földön, azzal nem voltunk előrébb. Hogomo kérdése miatt gyilkos szemekkel néztem rá, amit nem láthatott a maszkom miatt. Mit idegeskedik ennyire? – Addig maradunk itt, ameddig olyan nyomot nem találunk, ami a tolvajok nyomára vezethet. De ha már menni akar, akkor megindulhat és vezessen le minket a műhelybe. –Természetesen csak akkor mondtam az utolsó mondatot, ha Azumi is úgy ítélte meg a helyzetet. Ellenkező esetben hagytam, hogy tapasztaltabb Sensei-em adja meg a célt.

//Bocsánat a késésért T_T//

Az óra ketyegett… eredmény pedig kevés volt. Nagyon örültem volna, ha most hírtelen megállt volna az idő, és hagyott volna gondolkodni. Vagyis inkább jobban átnézni a helyet és felmérni ezt az egész helyzetet. Legszívesebben visszamentem volna a kórházba aludni még. Az egész dolog, amibe csöppentem… nem túl kecsegtető helyzet. A műhelyben tényleg csak azokat a dolgokat találtuk, amiket már elmondott a kutató. Azumi biztatására én is elkezdtem átnézni a fiókokat, de nem találtam semmit sem. Itt is minden túl tiszta volt, mint fent. Válaszok kellettek, de nem tudtam adni őket. Akár teszt, akár éles helyzet ez az egész, elbukni látszott. Én legalábbis mindenféleképpen. Soha nem éreztem még magamban ekkora vívódást, ekkora tehetetlenséget. A lépés, amit most tennék, az nem lenne más, minthogy kisétálnék a teremből, elhagynám az egész létesítményt és a maszkot ledobva sétálnék haza. El kellett volna utasítanom a felkérést, és nem ekkora fába vágni a fejszémet. Mind a kettőnknek jobb lett volna, ha külön utakra tértünk volna.

De nem. Meg kellett birkóznom a rám nehezedett nyomásra. Ha most nem léptem túl a kételyeimen, soha nem teszem meg. A két kérdés, mely előbb Hogomo, majd Azumi feltett, döntésre sarkalt. Egy olyanra, amivel vagy aláásom a tekintélyem –mely soha nem volt– vagy jutunk egyről a kettőre. – Nos… –fordultam Azumi felé, de úgy, hogy Hogomo is nagyon jól láthassa a maszkom. Mert az arcomat biztos nem. – A vezetőség tagjait méreg ölte meg ülésezés közben. Ezt csak olyan személy tehette, aki tudta az időpontot, hogy ez mikor is lesz. Sem itt, sem a bemutatóteremben nem volt idegenkezűség, már-már nagyon is tiszta volt minden. –Lassan, és kimértem adtam hangot a gondolataimnak. Lopva Azumi-ra pillantottam, hátha kapok egy megerősítést, mint fentebb. – Ön pedig… –itt Hogomo-ra pillantottam … –azt mondta, hogy csak a vezetőségi tagok haltak meg, tehát vannak még magán kívül életben vezetőkutatok. Legalábbis nem feltétlen tölti be egy személy a két pozíciót. Ahogyan beszélt találmányról és annak teszteléséről, arra enged következtetni, hogy benne van a páncélok eltűnésében. Szerintem a vezetőség nem akarta hagyni még a bevetését, vagy a más fajta tesztelést, emiatt valaki az emberei közül megmérgezte őket. Betörés nyomait nem találták, tiszta minden. Csak belső ember lehetett és több személy van benne. A kérdés, hogy kik még. –Tisztában voltam vele, hogy ezzel a vádolással nem éppen jó fény vetül majd rám az öregtől, de ez van. A gyanakvásomat meg kellett osztanom, és nem is foglalkoztam a köpcössel, ha csak nem akart ellenségesen fellépni velem szemben. – Szerintem a páncélok még itt vannak a bázison –osztottam meg végül Azumi-val is, hogy mire gondoltam. Közben pedig próbáltam sugallani felé, hogy kisegíthetne esetleg, ha valamivel mellé lőttem.

A bátorítás nagyon is jól jött. Kellemetlen szituáció volt megvádolni valakit, de hát ez van. Valamikor lépni kellett, mert ha így megy a huzavona, soha nem mehetek haza és még az ügy sem lesz megoldva. A köpcöst figyeltem, miközben szavaimat felé intéztem. Elsőnek nem akartam tovább folytatni, mert eléggé felháborodott, de úgy véltem, ha nem mondom meg a magamét, szintén vakvágányra tévedünk. Szerencsére Azumi is becsatlakozott a tények feltárásába, leszedve ezzel rólam a nagyobb terhet. Amiket mesterem mondott, nekem nem ugrottak be valamiért, hogy ezeket is felhozzam. Nem figyeltem meg elég jól a részleteket, ami hiba. Oinin maszk nélküli shinobiként is orbitálisan nagy gond az, ha a részletekre nem figyel oda az ember. Mindenesetre ez is egy lecke volt és a későbbiekben majd jobban rákoncentrálok ezen képességeim fejlesztésére. Hogomo eléggé berezelt, és ahogyan hátrálni majd menekülni kezdett, minden gyanúnkat beigazolta. Azumi természetesen rám hárította az elkapást, persze az ujjain lévő drótok nem kerülték el a figyelmem. Újabb teszt, hogy sikerrel járok-e vagy sem. A köpcös tempója shinobit megirigylő volt. Nem gondoltam volna, hogy képes lesz ilyen mértékben menekülni és ez csak bosszantott. Miért kell egyáltalán rohanni? Nem lett volna egyszerűbb, ha szimplán megadja magát? Úgy utálom, mikor megbonyolítják az ember dolgát. Az viszont nem kerülte el a figyelmem, hogy shinobi tempót diktált. Nyilvánvaló volt, hogy képes volt chakrát használni, hiszen a pecsétek aktiválásához is az kellett, de hogy még erre is képes. Tele van meglepetéssekkel az öreg… mondjuk ráfér a fogyókúra, nem? Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy milyen képzett. Mert lehet csak megjátssza magát, mint eddig. Jobb lesz nem lebecsülni.

Sok eshetőség átfutott az agyamon: kunai a lábába, vagy inkább a hátába. Esetleg a falba egy fegyver, hogy megijesszem, de ahh… Élve kell, hogy kiszedhessük a nekünk szükséges információkat. Után iramodtam, az nem volt kérdés és egészen a pecsétet rejtő ajtóig sikerült eljutnia. Nem szabadott hagynom, hogy meglógjon, ahogyan az sem, hogy túl járjon az eszemen. Ha emlékezetem nem csalt, a hely, ahol most áthaladtunk akadálymentes volt. Tehát a következőt tenném: a Shunshin no Jutsu segítségével teremnék előtte, ezzel megakadályozva azt, hogy esetlegesen tovább haladjon. A pillanatnyi zavarát kihasználnám –feltéve, ha lesz– és egy jól irányzott jobb egyenest indítanék a gyomorszáj felé. Nem szokványos ütés lenne, hanem a Kage Tankobu nevű jutsu-m vetném be. Így, ha védekezne is, remélhetőleg az érzékszervei becsapják és telibe találnám az ütésemmel. Ha minden jól megy és a földre rogy emiatt, a tekercsből elővenném a drótót és megkötözném vele, ezzel ártalmatlanná téve. Így vonszolnám vissza Azumi-hoz.

Amennyiben a fentebb lévő sorozat valahol elbukna, úgy nem szívlelném a további kergetőzést. Nemes egyszerűséggel indítanék meg egy kunai-t a jobb térdhajlatába, és találat esetén ugyanúgy megkötözném. Csak nem annyira cseles, hogy kivédje…

Használt jutsu-k:

- Hogy?! - kapta fel a fejét - Meg akartok ölni!? De hisz nem csináltam semmit! - Azumi újabb rúgással válaszolt.