Bo Háza

Jiraiya Pént. Dec. 13 2019, 00:15

Bo, vagy ismertebb néven "Kango-sama // Doki."

A Füst Országának egy híresen hírhedt, magányosan élő alakja, ki a Füst Országának erdejében tanyázva várja azokat, akiket nem kevés pénz fejében orvosi ellátásban részesíthet. Lévén, hogy a Füst Országa a bűnözés melegágya, rengeteg illegális harcos érkezik, akiket nem látnak el egyetlen egy hivatalos kórházban vagy rendelőben sem. Aki pedig komolyan megsérült, annak komoly segítségre van szüksége, s ezt Bo-dono készségesen meg is adja. Ám ahhoz, hogy az idős, rejtélyes alak segítsen rajtad, ahhoz vagy mélyen a pénztárcád aljára kell nézned, vagy pedig egy szívességet kell teljesítened, aminek általában akkora az ára, mint maga a gyógyítás nehézsége!

Bo házához kitaposott, ámbár rejtett ösvények vezetnek messze a főúttól. Ezen ösvények bevezetnek egészen az erdő sűrűjébe, mígnem elérnek egy növényzettel ritkásan nőtt területhez, ahol véget érnek. Itt leginkább csak egy kis házikót látnak az erre tévedők, de amint közelebb kerülnek, érezhetik a chakrát, melyen áthaladnak. Egy Genjutsuvédelem van elhelyezve a ház területére, melyen áthaladva látható válik Bo lakhelyének teljes valója: Ugyanolyan ütött-kopott rozoga épület, ám sokkal magasabb és rengeteg mellékszárny van hozzáépítve, mi így egy rezidenciának is betudható. A kert is felfedésre kerül, ahol több, ismeretlen és furcsa kinézetű növény található. ~ Jiraiya, 2020.02.25

**Kuro** Kedd Márc. 17 2020, 10:29

Most Kuro nyert. Most ő van elől. Most ő irányít. Ritka pillanat. Hisz most erős az elhatározása, erősek azok az ösztönök, a célok.. amik hajtják. Nem gyengült el. Küzd. Küzd, mert van miért. Küzd.. mert van kiért. Magáért már nem küzdene. Azt a harcot régen feladta. Önmagát elengedte. Saját magának már csak egy terhet jelent. Céltalan. S ha nincs miért élned, ha nincs miért halnod.. mi értelmed? A lány is nap mint nap teszi fel magának a kérdést. Értelmetlen lenne a léte? Ilyenkor elgyengül. Megijed a semmitől, ami körülveszi. Megrémül, mert fél, hogy egy nap ő is egyenlő lesz a semmivel. És ettől a gondolattól a saját sötétségébe veszik. A saját üres belsője és gyenge félelmei berántják a végtelen semmibe. És ettől válik eggyé a rémisztő végtelennel. A semmivel. És mikor a semmi elragadja.. mikor a lélegzéstől is retteg.. akkor jön Naoko. Naoko, ki olyan mint másoknak a pánikroham. A leggyengébb pillanatainkban jön elő, és ha szerencséjük van nem öli meg őket. Mégis, Naoko több mint egy egyszerű betegség. Ő egy segítség. Egy menekülő út. Ő az, aki megmenti Kurot a sötétségtől és aki miatt nincs egyedül. Szóval egy másik nézőpontból Naoko, a lány elméjének megmentője. Az erősebb jellem. A harcosabb. A védelmező. A lány másik fele.
Kuro minden erejét bevetette, hogy Rokut a hátára vegye. De be kellett látnia, ez nem bizonyult a legkönnyebb feladatnak. Ahogy elhagyták a tábortűz pislákoló fényét, látása kezdte cserbenhagyni. Csupán úgy látott, hogy felerősítette érzékeit. Így jobban látta az úton heverő összes akadályt. Így egyszerűbben kikerülte őket. És még a fejében zsibongó Naoko hangját is sikerült kizárnia. Pedig nem hagyta őt nyugton. A tébolyult fél nem értett egyet ezzel a tettel. Nem bízott senkiben és semmiben és érezte, hogy nm lesz jó vége. Hogy a vesztükbe rohan. Féltette a saját létezését. Dübörgött és kiabált. Nem akart meghalni.
Legalább fél óra telt el amíg a lány a fiút cipelte. Az pedig csak nyöszörgött. Kuro pedig egyre fáradtabb lett. De tudta, hogy nem adhatja fel. Most nem. Roku teste forró volt. Nem normális ez a fajta láz. Már nem volt sok hátra az életéből. Épp ezért nem adhatta most fel. Meg kell mentenie őt. Nem hagyhatja, hogy meghaljon. Egyszerűen nem tudná megbocsátani magának.
Az erdő se hagyta őket nyugton. Apró állatok villódzó tekintetei tűntek fel és végig figyelték őket, kik nem tartoztak a természetbe. Kuro próbálta kizárni az őzeket és minden apró állatot. Próbálta nem észrevenni őket, hogy ki ne zökkentsék. Azonban a bagoly, ki óriási szárnycsapásokkal, huhogva süvített el felette, nem hagyta nyugodni. Ez az ember valószínűleg képes őket érzékelni. Ez nem lehet vitás...
Végül kiértek a sűrű aljnövényzet takarásából és egy dombocskákkal tarkított füves területre érkeztek. Kuro legszívesebben megállt volna, hogy megcsodálja a környező terület szépségét. A virágokat, a kispatakot. De nem tehette. A domb tetején egy kisebb házikó roskadozott.. valószínűleg az az amit keresett. Már látta a célt. Azonban Roku cipelése egyre nehezebb feladattá vált a lány számára. Ő is fáradni kezdett. De itt és most.. meg kellett tennie.
Azonban egyetlen hidat, vagy kisebb tákolmányt se látott, ami átvezethette volna őt a patakon. Valamilyen furcsa érzés kerítette hatalmába. Szeme sarkából látta, a burok görbületét amin átkeltek. Chakrát érzett. Azzal szőtték be a helyet, és hozták létre ezt a képet. Ahogy előre ment, még mindig látta a mező görbületét. Viszont ha oldalra nézett, már csupán az erdőt látta. A ház változott meg. Nagyobbnak tűnt. És a dombocskáktól egy roskadozó lépcső vezetett fel a házig. De híd még mindig nem volt.
Egy sivító hang ütötte meg a fülét. Felriasztotta az erdőt és az apró állatok riadtan széledtek szét. A hang eztán kérdezett, de meg se várta a lány válaszát. Kuro kereste a hang forrását, de sehol és semerre nem találta. Aztán meglátta a ház előtt görnyedő alak sziluettjét. Ő lesz az...
- A nevem Kuro – mondta a lány. Próbálta minél hangosabban és érthetően – A bátyám, Roku.. súlyosan megsérült. Sürgősen orvosra van szüksége. Bo-donot keresem! Roku azt mondta ő meg tudja gyógyítani! Kérem... segítsen..

Jiraiya Kedd Márc. 17 2020, 22:33

// Kuro a pénzt természetesen még sikeresen el tudta tenni //

Most, hogy újra van miért tenni, most, hogy nincs szükség már a félelemre, Naoko elcsendesült.

Hiszen őt a kétségbeesés, a félelem, a veszély és a szükség szülte. Ezúttal viszont nem volt rá szükség! Kuro nem volt egyedül, s éppen azon munkálkodott, hogy ez így is maradjon! Amíg van Roku, addig Naokora nincs szüksége... Legalábbis, így érezhette. Hogy mi a valóság? Nos azt még ő sem tudhatja egészen addig, amíg meg nem ízlelni annak keserédes ízét. Csakúgy, mint az elmúlt hányaveti napokban. A történtek keserűek voltak, de az érzés, hogy van valakije, olyan édes, akár a méz. Nem csak fellengzős értelmében, hiszen Kuro számára ez a tény valóban a fénysugár volt a sötétségben! Ha Roku nem lett volna, talán még mindig őrült módjára az erdőt járná teljesen kontrollját vesztve. De most? Most azért küzd, hogy más életét megmentse! Sok év után, talán életében most először küzd nem a saját, hanem valaki más túlélésének érdekében!

És remekül helytállt!

Ennek ellenére tudta jól, hogy Naoko ott szunnyad benne. Igen, valóban... Tökéletes hasonlat rá a pánikbetegség. Ám a pánik ellentéte a higgadtság. Ha nehéz helyzetben pánikra kel, az a vesztüket jelentheti. Mind a hármuknak... Így hát, Naoko a szükséges rossz képében tetszeleghet egészen addig, amíg Kuro elismeri a létezését!

[...]

A fél óra alatt mindezen gondolatokkal szembesült.

Volt ideje töprengeni, s talán ez adott neki elég erőt. Gondolataiba merülve nem figyelt a fájdalomra amit a fiú ránehezedő súlya és izmai elgémberedése okozott. A görcs a vádlijában is múló fájdalom volt csupán. Eztán elértek a házhoz, a helyhez, ahol is az alak rájuk rivallt. Eztán érkezett Kuro válasza.

- Abobo! - Kacagott fel az árny, majd sietős léptekkel megindult befelé. - Siess siess! Be-be Bagui! - Torokhangja után krákogott, ahogyan jóformán kicsapta házának ajtaját. Odakintről Kuro látta, hogy gyertyák és fáklyák fénye lobban a ház egyes szobáiban, az alak árnyéka pedig össze-vissza rámol. Igen, valóban! A saját árnyéka szakadt le tőle és kezdte el szépen lassan behúzni a függönyöket az egyik szobában, míg a test a másikban csörömpölni-zörögni kezdett. Szekrények ajtaja csattant és krákogás gurgulázott. - Jönni már be! Odakint lenni Mazanga, hess hess! - Kacagott fel odabentről!

Nem volt más választása a lánynak, át kellett gázolnia a csermelyen. Megpróbálhatott chakrával megmaradni rajta, de a fáradtsága és Roku cipelése miatt érezte, hogy nem fog menni. A patakocska pont olyan széles volt, hogy muszáj bele lépnie ha nem talál ki valamit... Akárhogy is, a bűzlő, álló vizű dolog leküzdése után, így vagy úgy, de kissé vizesen került ki és cipelte fel utolsó erejével Rokut a lépcsőn.

[...]

Megállt az ajtóban és körbenézett.

A bejárati ajtó maga lógott a vasról, ami tartotta. A deszkák között ökölnyi lyukak tátongtak, így ez a bejárat is inkább már csak formalitás volt. A fából készült ház minden eleme nyikorgott, roskadt és rohadt. A bejárattal szembe rögtön egy lépcső vezetett fel az emeletre, míg balra egy konyha volt látható, mi sokkal inkább tűnt valamiféle elhagyatott laboratóriumnak. Ha Kuro beljebb lép, láthatja a konyhaszerű valamiben, hogy a polcokon befőttesüvegek sorakoznak. Egyikben egy egész fermentált patkány, a másikban valamiféle agy, a harmadikban mohaszerű dunszt, ujjak, varjúcsőr és lábak...

- Végre már! - Jelent meg az alak, kinek árnyéka körülötte táncolt természetellenesen. Kuro ekkor vette észre a jobb oldali irányt, ami egy szobába vezetett. Annak narancsszín fényt átengedő boltívében jelent meg Bo, kinek aprócska, mindösszesen 140 centis görbehátú, töpörödött, púpos teste alig volt észrevehető. Ruhája rongyok és tunikák szakadt sokasága volt, vékony, ereszkedett bőrű, öreg ráncos karjai csontvázat mímelve lógtak teste mellett. Csuklyája nem volt már a fején, csupán egy többfonatos fekete fejkendő, így jól látható volt a koros arc, és azok a halálszerű szemek. Bo teljes valójában állt Kuro előtt! - Segít, Lobjar Loa! - Ahogyan az alak beszélt, nem tudta pontosan megállapítani, hogy nő vagy férfi-e. A hangja sokkal inkább volt egy torokrákkal küzdő férfié, mintsem egy nőé, ám a megállapíthatatlan vonásai okán és apró termete révén egy nőre emlékeztetett. Bár erről nem volt sok ideje elmélkedni, ugyanis Bo táncoló árnyéka kiemelkedett a kétdimenziós világból és Kuro és Roku közé simult. Olyan könnyen és egyszerűen, mintha csak papírból lenne.
Kuro súlytól szabadulva érezte magát, s ha maga mögé néz, láthatja, hogy Rokut ez az embert formáló árnyalak tartja. Arctalan, fénytelen, maga a sötétség.

- Asztalra fel Lobjar Loa! - Fordított hátat Kuronak Bo, miközben kezével erőszakosan intett az árnyak, aki követte is őt befelé, Rokuval a hátán.

Odabent a narancsszín fény okozója egy kandalló volt, mely fölé üst volt kötve. A kandalló mellett polcok sorakoztak különböző fatálakkal és üvegdobozokkal. Mindben valamiféle növény, szárított izé és porrozús bigyó volt látható. A szoba közepén egy asztal volt, ahonnan nemes egyszerűséggel Bo csak lesöpört mindent. Teli üvegeket, lombikokat, papírokat és egy fekete macskát, aki fújtatva rohant át a másik szobába, és ugrott fel egy ágyra. Az ágy végében két pár csizma volt látható, mely férfihoz volt köthető. Persze csak a bokájáig lehetett látni, az is lehet, hogy Bo az ágya végében tart ilyen csizmákat, de az volt a valószínűbb, hogy odabent egy ágyon feküdt valaki, akinek csak a csizmája volt látható, mert ennyit tudott Kuro innen kilesni. Ami furcsa volt, hogy ez a szoba a feltételezhető zsúfoltsága ellenére is még beljebb nyílt a házba. Kintről bár egészen magasnak tűnt a szélessége, mégsem volt ekkora... Vagy mégis? Mindegy is, hiszen most az a fontos, hogy itt vannak, ezen a szörnyen bizarr helyen.

*Puff*

Ahogyan Kuro elmélázott az ajtón és a mögötte lévő ágyon, meg a csizmán, az árnyalak egy pillanat alatt nőtte ki magát abban az ajtóban és vágta azt be. Kuro talán meg is illetődött.

- Nézni ide lány! - Roku az asztalon feküdt, Bo már lecsupaszította a testét, egyedül a fiú alsóneműje maradt rajta. Szálkás testét véreres foltok és természetellenes duzzanatok borították. Bo valamiféle mohaszerű anyagot dörzsölgetett a két tenyere között, mit aztán beletuszkolt Roku szájába. - Ő mondani soha, hogy lenni egy testvér. - Mosolygott rád erőszakos vicsorral, ezzel megvillantotta rohadó fogsorát. Sőt, minden foga fekete volt, egytől egyig! - Mond, hogyan fizetni Mach Loa?! - Nyújtotta csontos ujjait feléd, s úgy mozgatta őket, mintha csak férgek tekergőznének. Egyre inkább keltette benned az egész ember azt az érzést, hogy ez bizony egy nő, de nem e világi...
Ha Kuro körbenéz, láthatja, hogy a szoba falain képek és szőtt, valamint font szőnyegek vannak felfogva. Egyes helyeken képek vannak formálva csontokból, az hogy emberi vagy más, nem állapítható meg. A mennyezetről koponyák lógtak és aszalt, mumifikálódott állatfejek. Biztos, hogy jó helyen járt?!

**Kuro** Kedd Ápr. 07 2020, 11:27

A lány már a háznál volt. Már olyan közel volt a cél. Már olyan közel volt.. mégis olyan messze. Nem gondolkodott és nem kételkedett abban, hogy ez a ház bizony Bo-é és teljesen biztos volt benne, hogy ő képes lesz megmenteni Rokut. Pedig semmi alapja nem volt. Sohasem járt itt, nem is tudott, az öreg létezéséről. Mégis, teste minden porcikája hitt és remélt, hogy ő majd segít. Naiv gondolat lenne? Túlzottan elbízta volna magát? De hát nem tudott tenni. Bo volt az ő utolsó reménysugara. Nem tehetett mást, mint hitt benne. Talán most először ragaszkodott valamihez ennyire. Roku jelentette jelenleg az életében azt a valamit, amiért úgy érezte érdemes küzdenie. Egész eddig csak úszott az árral, csak tette, amit tennie kellet.. csak életben akart maradni. Azonban most kivételesen más életéért is felel, nem csak a sajátjáért. Más élete is fontos lett neki. És ez sokkal nagyobb erőt adott neki, mint amikor önmagát kellett mentenie. Végre volt is miért életben maradnia és élnie. Már nem egy kis féreg volt, ki a jég hátán is túlélt. Ő már nem túlélni akart. Többé már nem csak átvészelni akarta a létezést. Élni akart. Nagybetűs Életet élni, olyat amilyenről még gyermekként ábrándozott. Olyat, amit az Ochidák kivertek belőle. Álmodni akart. Célt akart. És mindennek Roku volt az elindítója. Ha őt elveszti... Belegondolni sem mert, hová süllyedne.
                Végül elérték a házat, mely előtt Bo állt. S a lány válasza után az árny felkacagott. Majd károgott. Kuronak fogalma se volt róla, hogy miről rikácsol, de hinni akart benne, hogy a segítségről és arról, hogy meggyógyítja simán. Így a lány követni akarta. A ház ajtaja kicsapódott így tökéletesen látszódott, hogy gyertyák és fáklyák lobbank fel a viskó különböző pontjaiban. S az árny.. az lány össze visszarámolt. Az öregről leszakadt az árnyéka és húzta be a függönyöket, míg a test rámolt meg zörgött valamivel. Majd egy kacagás hangzott fel bentről. A lánynak nem volt más választása, mint átgázolni a kis patakon. Cakráját már képtelen volt irányítani. Érezte, hogyha megpróbálná helyben összeesne. Így belelépett a bűzlő csermelybe és úgy, kissé elázottan cipelte fel Rokut a lépcsőn.
                A lány még egyszer gyorsan körbenézett, mielőtt átlépte a küszöböt. Az ajtó lógott a vasról, ami tartotta.. az a bejárat inkább már csak formalitás volt. A viskó minden egyes eleme nyikorgott. Mintha a haláláért könyörgött volna. Roskadt és rothadt. Egy lépcső is volt, a bejárattal szemben. Az emeletre vitt fel. Balra egy konyhára emlékeztető laboratóriumot fedezett fel a lány, majd inkább már nem akart gondolkozni, hogy mire is való az. Belépett a házba. Befőttesüvegeket látott a konyhában, undorítóbbnál undorítóbb dolgokkal töltve. Azonban még így is reménykedett, hogy Bo egy orvos.
                Megjelent az öreg, s az árnyéka. Ekkor látta csak a lány a jobb oldali irányt, ami egy szobába vezetett. Annak fényében jelent meg az aprócska, görnyed hátú vénember. Ámbár beszédéből nem lehetett megállapítani nemét, Kurot ez se zavarta. Fejében csak Roku megmentésének gondolata járt. Ebből az elmélkedésből az árnyék rántotta ki, mint egy papírlap úgy simult közte és Roku közé. Hogy jött ki a két dimenziós térből? Kuro egy pillanatra ledöbbent. De ideje se volt az ámulásra, mivel mikor hátratekintett, a fiú már nem nyomta a vállait. Teste könnyebbé vált, s Rokut már az árnyalak cipelte.
                A lány a szoba felé tekintett, hol egy asztalról az öreg mindent lesöpört. Lombikokat, teli üvegeket és egy macskát, ki aztán átfutott egy másik szobába. Ott egy ágyra feküdt, hol két csizma is látható volt. Vagy Bo tartja ilyen furán a lábbelijét, vagy feküdt ott még valaki. A ház belülről nagyobbnak tűnt, mint kintről. Vagy mégsem? Kuro már ezt se tudta eldönteni, annyira elragadta a hely bizarrsága.
                Az árnyék bevágta az ajtót, majd az öreg szólt. Roku az asztalon feküdt. Bo már lecsupaszította, majdnem teljesen. Testét véres foltok és borzalmas duzzanatok borították. Ezt okozták volna azok az ütések? Az öreg valami mohszerű anyagot tuszkolt Roku szájába. Nem tűnt úgy, mintha segítene rajta. Majd egy erőszakos vigyort villantott Kuro felé. Majd a fizetségéről kérdezősködött. Kuro még egyszer körbetekintett. Képek, csontképek, szőttesek lógtak a falakon. Míg plafonról aszalt állatfejek és koponyák csüngtek. Egyre kevésbé volt biztos abban, hogy ez a jó hely. De még reménykedett. Még hitt.
                A lány elővette a pénzköteg érzésre majdnem a felét, majd az öreg csontos, tekergő ujjai közé nyomta.
- A többit akkor adom oda, ha meggyógyult. Látatlanba nem fizetek többet.. – mondta a lány, miközben Rokut figyelte. Vajon rendbe jön?

Jiraiya Hétf. Május 11 2020, 00:01

Távoli robaj hangja szűrődött keresztül az ódon gerendák között.

Mintha a ház egy másik, fölső szobájából jött volna a hang, de Kuro nem volt biztos benne. Oda kapta a tekintetét, de aztán a hang elnémult. Amikor nem figyelt újra... *Bumm... Bumm...* Visszhangzott, s Bo remegő, már-már kocsonyás szemeivel felnézett, eztán vissza Kurora. Éjsötét mosolya ijesztő volt, a lány szinte hallotta, ahogyan a sűrű nyál kipréselődik az alak rothadó pofájában. *Bumm. Bumm.* S a dobogás most már határozottan a felső emeltről jött. Mintha csak két lépés lett volna. Kettő, egymást követő lépés!

- Boko Abobo! - Karmolt felé kimarva markából a felé nyújtott pénzt, majd mint egy fukar öregember, magához szorítva kezdte számolgatni. - Lenni ostoba lány. Kockáztatni Ő élete! - Nézett fel pénzszámoló kezei közül, s a Ryokat szorító kezével Rokura mutatott, kinek szájában még mindig ott volt a bele tömött mohaszerű valami, ám a teste már majdnem hófehérré vált. Ha Kuro megfigyeli, azt láthatja, hogy a légzése már alig észrevehető.

Miközben a lány figyel, Bo darabos, ámbár ritmikus léptekkel a kandallóhoz sietett, s egyszerűen csak a tűzbe dobta a Kurotól kapott pénzt. Azokat ahogyan a lángok megnyalták, máris parazsat kapva izzottak fel és porladtak szét: Hamuvá lettek.

- Ez lenni kevés adomány Djab Loa! - Förmedt Kurora, egészen vádlóan, sőt! Görbe májfoltos ujjaival még felé is bökött. Eztán a fejét Rokura emelte, ahogyan Bo árnyéka a földön kúszva a fiú mellett emelkedett ki a kétdimenziós térből újra. Az árnyék kezét Rokura tette és a fejét rázta. - Sietni sietni! Mond, mit adni meg, hogy Ő éljen? Te saját áldozatodra lenni szükség Mach Loa! - Ekkor siettetően intett maga felé, sőt, félre állt az útból és a tűz felé irányította Kurot. Mintha csak utat mutatna. - Jönni jönni! Ide! - Mutatott a tűzrakás elé. - Letérdelni és suttogni oda nagy sok Zanj Loa! Mit adni meg Ő életéért cserébe? - Immáron hangja inkább küszködőssé és sivítóvá vált, mintha sípolt volna. Szavai felszakadó köhögésbe torkollottak. Hátrálni kezdett Kurotól eltakarva a száját. - Csinálni csinálni! Vagy Ő megtérni Bondye! Nézni lelked kútja! A legnagyobb dolgot adni, mit őszinte mélységed magába rejteni! - S újra köhögésbe fulladt miközben úgy tűnt, hogy Ő és az árnyék Rokut figyelték és lopva Kurora pillantgattak.

A lányban olyan érzést keltett az egész, minthogyha magára akarnák hagyni. Minthogyha mindaz, amit tenni készül, csak rá és a tűzre tartozna.

- Caprella'atta! Chou'al! Clair'in! - Bo szavait suttogta, nyoma sem volt a krákogásnak. Roku felett állt lehajtott fejjel, mintha csak a fiút nézte volna, miközben minden egyes kimondott szava után az Árnyék más és más dolgokat kezdett összegyűjteni a szobában. Egy fiolát, némi vörös porszerű anyagot és egy alkoholos üveget, melyet dugóval tömtek be. Bo először a vörös port vette kezébe és arcán kezdte szétkenni csontos mutatóujját használva. Jeleket rajzolt magára, eztán az alkoholos üveg tartalmát egy fatálba tette és belecsöpögtette a fiola tartalmát, aztán megitta azt. Eztán megállt és várt egészen addig, amíg Kuro nem tesz valamit!

// Bo szavait tetszés szerint értelmezheted karakter hűen, ám bárhogyan is teszel, ahogyan eddig is, látni szeretném a Kuro lelkében történő dolgokat. Tégy belátásod szerint! //

**Kuro** Szer. Jún. 10 2020, 19:03

                Kifejezetten balga kijelentés volt a lánytól, hogy haldokló szerette fölött még a pénzzel játszott. Saját bevallása szerint így volt értelme, hisz nem bízott az öregben. Mégis, a józan esze valószínűleg most szabadságon volt. Nem gondolkodott tisztán, inkább csak zavarosan. Ami pedig okos döntésnek tűnt, belül fájdalmas volt. ~Hülye p*csa... ~ serkent fel az ismerős hang a fejében ~miattad fog meghalni ~Naoko olyan volt mint egy kisördög Kuro vállán. Negatívabbnál negatívabb dolgokat suttogott a fülébe, hogy minél jobban meggyengítse a lányt és övé legyen az irányítás. Hisz ha ő lenne elől, Roku már nem élne. Naokot csak önmaga érdekli. ~Olyan ostoba vagy, cica... ~ Sziszegte.
                Az öreg kikapta a pénzt a lány kezéből majd szavaival Naokot igazolta. Kuro elsápadt amint Rokura nézett. A fiú már alig lélegzett ~Látni fogod, ahogy a lelke elhagyja a testét... amint csak egy üres porhüvelyt hagy maga után. S rajtad szárad majd a halál. Örökkön örökké a fejedben fog élni az utolsó lélegzetének hangja. Végtelen fájdalmat fogsz érezni édes.. ~ Az öregasszony a tűzbe dobta a pénzt az pedig hamuvá lett.
- Maga teljesen megőrült? - kapott szájához a lány, miközben szívébe valami erősen belekarmolt. Hangja elcsuklott, gyomra összerándult. Ennél nem volt több pénze. Mit tehetne?
                Az öregasszony sürgette a lányt kinek fejében egyre nagyobb lett a káosz ~nos.. mit van kedvesem? ~ Milyen áldozatra gondol? Nincs bennem semmi. Üres vagyok. Nem vagyok senki. Nincs semmim amit odaadhatnék. ~ Mert egy semmi vagy.. egy jelentéktelen kis szar ~ Őszinte mélység meg lélek kútja? Mim van nekem? ~ Az öregasszony hátrált és már lassan csak a tűz maradt a lány közelében ~ Meg fog halni.. ~ Akkor mi is vele halunk ~ Remélem ez valami szar poén volt gennygombóc! ~ Bár az lenne, Naoko.
- Bármit odaadnék! - szökött könny a lány szemébe és lassan elcsuklott a hangja - Nincs semmim ami kézzel fogható lenne... egy múlt és jövő nélküli rabszolga vagyok, mégis mit vár tőlem?! - szakadt ki a fájdalom a lelkéből - De érte odaadnám a legszebb emlékeim! Odaadnék minden kis csodát a múltamból ami a legfájdalmasabb időkben éltet! Odaadnám az összes küzdelmem és minden sérülésem ami arra emlékeztet, hogy túléltem! Odaadnám a céljaimat és a jövőmet. Odaadnám mindenem. Még magamat is. A szabad gyerekkori éveimet, az akadémián töltött napokat. Odaadnám minden technikám. Vérem minden cseppjét is megkaphatná, csak kérlek, hadd éljen! Ő az utolsó ember akiért még megéri élnem.. ha elvesztem én is vele halok. Megkapod a hajam, a bőröm, a lelkem bármelyik felét! Megkapod a gyermekkori énem minden álmát és vágyát. Odaadom apám emlékét. Odaadom a jóleső érzéseket. Odaadom a reményem. Bármit megkapsz amit kérsz... de kérlek, ő had éljen! - a lány arcán patakokban folytak a könnyek. Hangja elcsuklott nem is egyszer, lábai pedig lassan elengedték a tartásukat. Egész lénye remegett - Vedd el, amit kívánsz... vagy ez a nyomorult három lelket is a sírba ránt - Sziszegte egy másféle hang, miközben a lány arcán könnyek ezrei versenyeztek.

Jiraiya Vas. Jún. 28 2020, 18:55

// Ajánlott hallgatni való az olvasáshoz: katt! (Csak fülessel) //

Ahogyan Kuro kifakadt, a tűz, mely a kandallóban éget, egyre hevesebben kezdett lángolni!

És bár nem hallotta, - vagy csak káosztól tarkított elméje nem volt képes felfogni a kétségbeesés peremén egyensúlyozva - mintha a távolból saját hangja megkésve visszhangzott volna: "...nincs semmim, mi kézzel fogható." A nő rá sem hederített, egész lényével az asztalon fekvő fiúra koncentrált, miközben árnyéka visszakúszott a kétdimenziós világba, oda, ahová való volt!

"Odaadnék mindent!"

Hangzott újra saját eltorzult visszhangja, s ebben a pillanatban a kandalló tüze egy pillanatra elszíneződött. Kuro fülében zúgó, búgó hang zendült fel saját szavai nyomán, de minden egyes hang, melyet kiadott magából, tovább fokozta mindazon energiát, mi szépen lassan, észrevétlenül gerjedt a környezetben, a boszorkányban, a tűzben... A házban... Kuroban!

"Még magamat is..."

Folytatta a lány, s immáron a visszhangok keveredtek egymással! "Nincs semmim, mi kézzel fogható, de odaadnék mindent, még magamat is!" És újra és újra suttogtak, sikoltottak, duruzsoltak Kuro elhaló szavai, hogy aztán megint felderengjenek a semmiből, s ezzel rázzák meg az ódon ház falait!

A mormoló asszony teste egy pillanat alatt rándult meg abban a minutumban, amikor is a kandalló tüze mély lilába fordult át. Kuro szinte látta Bo porcogó csontjait a bőre alatt siklani, ahogyan az alak kitekeredett karral és háttal, nem e-világi mozdulatokat hajtott végre, ahogyan a lány egyre csak ontotta magából lelkének árját.

Eddig sem voltak érthetőek Bo szavai, ám most mintha az ismeretlen nyelvű szavakat összemosta volna, úgy fújta őket maga elé, miközben Kuro teste kerül sötétkék, majd lassacskán sötétlilába forduló energia kezdett el derengeni. Olyanok voltak, mint a kandalló tüzének félelmetes lángjai!

"Vedd el amit kívánsz..."
Hangzott az idegen, mégis üdvözölt hang, s ebben a pillanatban Bo Kurora rántotta tekintetét!

Csontos ujjaival a lány felé mutatott, s ahogyan az a földre rogyva kisírta utolsó szavait, a testére óriási fáradtság telepedett. Érezte, ahogyan chakrája kiszáll belőle, ahogyan az érzései hatására testében vadul keringő energia kiáramlik belőle, de ő nem tesz semmit, nem képes cselekedni. Magába roskadt, mígnem meg nem hallja saját, ámbár valamivel másabb, ugyanakkor ismerős sikolyát!

Szemeit kinyitva egy, a tűz felé húzó lilás miazmát lát, minek mintha amorf körvonalain belül mintha egy alak képe sejlene fel. Szemekkel, szájjal, méghozzá ingerült, ugyanakkor kétségbeesett arckifejezéssel. Akárha karját nyújtaná Kuro felé, úgy nyúlik ki a tűz felé húzó energiatömegből egy kis maradék csáp, mígnem a tűz bekebelezte, s ugyanazzal a lendülettel Bo felé lövellt.

A lilás chakrával kevert lángok egyenesen Bo testébe szálltak, ki letépte Kuroról tekintetét és a megkaparintott energiát egyenesen Roku testébe koncentrálta.

Kuro látta, ahogyan ez az erő átjárja Roku teljes lényét, szinte pulzál tőle a test.

A fiú ordítani kezd fájdalmában, mire a lány joggal kapná fel fejét, ám ekkor megjelenik Bo árnyéka és fejét csóválva inti nyugalomra a lányt. Mire ezt megtette, Roku el is hallgatott, s a Bo körüli, fiúba koncentrált sötétlő energia elhalványulni látszik...

[...]

Bo zihálva, a végletekig gyengülve botorkál hátrébb, mire az árnyéka rögvest ott teremve felkarolja őt.

Az asszony meg sem köszöni, csak nyüszögve mutat az egyik könyvespolc melletti hintaszék felé. Az árnyék nem habozik őt odasegíteni. Amíg Roku odaér, Kuro végig tudja mérni az asztalon fekvő Rokut: Lélegzik, s minden látszólagos lila foltja, dagadása eltűnt, sőt, a rászáradt vérnek sem volt már nyoma. Békés volt, mintha csak aludna.

- Ühm... - Nyögte Bo, majd az egyik alkimista asztalon lévő kancsóra mutatott. Az árnyéka azonnal odasiklott, felkapta, majd visszatért és Bo szájához emelte a kancsó tartalmát. Az öregasszony megereszkedett nyaki bőre alatt az izmok hevesen tuszkolták le a folyadékot, amiből az asszony szája szélére is jutott. Zöldes volt és sűrű... Egyáltalán nem tűnt frissítőnek, ő mégis nagyokat kortyolva nyakalta befele.

Miután megitta, csak a földre ejtette a kancsót és akadozó, darabos mozdulattal májfoltos kézfejébe törölte száját.

- Abobo... Djab Loa elfogadni te áldozatod. Ő lenni élő. - Nyelt egyet, miközben szuszogott tovább. - Nagy árat fizetni te, hogy Ő élhessen. Ő lelke megkötött, most már lenni Choual. Hogy felold kötés, neki megtenni valamit nagy Djab Loa. - Ekkor Bo elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát. Nehezére esett a beszéd, de szerencsére nem kellett tovább folytatnia, ugyanis Roku kinyitotta a szemét.

Kuro látta, ahogyan a fiú a plafont kémleli zavartan, majd felnéz, s feltehetően azonnal tudta, hogy hol van.

- Hogy...? Hogy jutottunk el ide? - Szegezte Kuronak a kérdést, ahogyan felült az asztalra. Bora nézett. - Bo! - Aztán vissza Kurora, s mintha elkezdett volna kétségbeesni. - Elég volt a fizetség?

- Te már lenni Choual. - Válaszolt Bo, mire Roku szemei kikerekedtek.

- Ch-choual?! - Megint Bora, aztán Kurora nézett. Most még kétségbeesettebbnek tűnt, mint ez előtt. Lepattant az asztalról és mint akinek kutya baja, a térdelő Kurohoz sietett és leguggolt elé. A lány kezeit saját kezébe fogta, s ha az nem nézne rá, gyengéden jobb kezének mutatóujjával a lány álla alá simítana és úgy emelné rá tekintetét. Roku szemei csillogtak. - Kuro... - mintha aggódott volna - M-mit ajánlottál fel neki?!

// Naoko egészen addig a pontig nem mutatkozik, amíg nem írom azt, így őt nem játszhatod ki. //

_________________________

A kalandod eddigi részét lezárom és mivel másfél éve nem kaptál jutalmat, így itt az ideje!

Az eltelt időre a jutalmad: +30 Chakra!
Mindent figyelemeb véve, (játékminőség, aktivitás, karakterhűség, írásminőség, szerepjáték, stb) további +70 Chakrát írok neked jóvá, ami így összesen +100 Chakraszint, melyhez megítélek neked +100 Elosztható Taijutsu Pontot.

További jutalmad egy választható, a szintednek megfelelő technika!

Kaland Neve: "Elfelejteni mindent..."

**Kuro** Pént. Nov. 20 2020, 17:50

A lány arcát melengette az egyre forróbb tűz amely úgy lángolt fel, ahogy a szavak elhagyták a száját. Semmit nem fogott fel már ami körülötte történt. Teljesen belemerült szavaiba és annak igazi jelentésükbe. Lelkének minden apró darabja benne volt a számára végtelennek tűnő mondatokban. Minden érzelem, emék, vágy, könny, öröm, szenvedés.. minden ami ő volt, minden ami Kuro volt most úgy áradt ki szavanként a megtört lány szájából akár egy vízesés. Nagyobbnál nagyobb szavakkal dobálózott.. azonban nem üres tartalommal. Komolyan képes let volna bármire. Ha kell, újra rabigába hajtatja önmagát Rokuért. A halállal is szembe nézne, a végtelennek is a végére érne. Csak őt hagyják meg. Mert ha ő már nem less az élete utolsó értelme is ködbevész. Nem akart ilyen véget. Ő jövőt akart. Egy nyugodt és boldog életet.. amit megérdemelt.
A tűz színe ekkor lilára változott. Kuro könnyekkel küszködve bámulta a furcsaságot, majd az öreget aki érthetetlenül vonaglott. A lány cask nézte a nem evilági mozdulatokat és teljes sokkos állapotban próbált normális gondolatokat elővarázsolni de képtelen volt rá. Nem értette mi történik vagy minek kéne történnie. Csak reménykedett, hogy z a sok furcsaság megmenti Rokut.
Kuro megrémült, mikor észrevette a teste körül cikázó színes valamik. Fogalma se volt róla, hogy mi az ami épp körbe és körbe járta. Mintha megelevenedett tűz let volna de mégsem. Valami megmagyarázhatatlan volt. Ekkor hallotta cask meg saját hangját visszapattani valahonnan. Mágis elég let volna a felajánlása? Talán.. talán? Azonban cask mégjobban összezavarodott, mikor is testére oriási nehézség telepedett. Mintha az egész világ súlyát ő cipelte volna. Fáradtan rogyott a földre. Érezte amint chakrája elhagyja őt. De nem volt képes semmit se tenni ellene. Képtelen volt bármire is. Csak tűrte a fájdalmat majd a fülébe csengő hatalmas… furcsán ismerős sikolyt. Kuro szemeit kinyitotta és valami alakot látott amit az ismeretlen anyag formált meg. Kissé ingerült volt és kétségbeesett. Kuro az alak felé nyúlt de a tűz elrántotta tőle, majd Bo felé lövellte. Az öreg pedig azonnal Rokuhoz lépett és a furcsa energiát a fiú testébe irányította. A lány látta, amint az erő átjárja Rokut. Elkezdett hinni.
A fiú ordítani kezdett a fájdalomtól. A lány azonnal odakapta volna fejét de az öreg árnyéka nem engedte ezt neki. Azonban a kiabálás hamar véget ért szerencsére. S a lilás fény halványodni kezdett…
Az öreg bo fáradtan botorkált odébb. Saját árnyékának Kellett megtartania őt. Kuro azonnal Rokut kezdte el figyelni. Egésszégesebbnek látta. Minden látszólagos sebe eltűnt és olyan volt mint aki csupán alszik. A lány szívéről hatalmas kő esett le. Mélyet sóhajtott és egy könnycsepp gurult végig megszürkült bőrén.
Majd csak akkor eszmélt fel a lány, mikor meghallotta az öregasszony szavait. Nyugodt szíve egy pillanatra összeszorult. Nem érezte magát másképp. Mégis.. elvettek tőle valamit? A lány nem értette az öreg szavait bárhogy is próbálta értelmezni azokat. Nagy ár? felold kötés? Mégis milyen kötés?!
Roku ekkor nyitotta ki szemét, Kuro pedig azonnal mellé rohant. Arcán egy fáradt mosoly és megannyi megkönyebbült könny csillogott. Kezével végigsimított a fiú fején és egy pillanatig cask figyelte. Hát él. Tényleg él. És úgy érzte.. minden tette megérte. Majd a fiú felült az asztalon. Látszatra újra ereje tejében. Bár nem tűnt boldognak. Kuro nem értette miért nem örül.. miért nem boldog? Mitől let feszült? És.. mit jelent a Choual?! Végül Roku aggódva nézett a lányra, aki mégjobban összezavarodott.
- Mindent. – mondta a lány kissé rémülten.

// A választott technikám pedig: Zessenbaku // A Szavak Lekötő Ereje//

Ajánlott tartalom

Bo Háza

Bo Háza

Re: Bo Háza

Re: Bo Háza

Re: Bo Háza

Re: Bo Háza

Re: Bo Háza

Re: Bo Háza

Re: Bo Háza

Re: Bo Háza