Tsuyoshi Iwao háza

**Rin** Kedd Ápr. 28 2015, 22:14

Tsuyoshi Iwao, egy volt ninja, aki egy ideje visszavonult és a pszichológiába, illetve természettudományba temetkezett, és egész nagy könyvtárat halmozott fel. Jelenleg Rinnel, az általa örökbefogadott leánnyal, és Mamoruval, akit egy sivatagi expedícióján talált. Mindketten tőle kapták nevüket.
A ház maga nem túl nagy, ha a könyvtárat nem nézzük, mivel a könyvtár lakhatásra alkalmatlan, így a ház három hálószobát foglal magába, egy fürdőt, mosdót, egy étkezőt, egy kiesebb nappalit. Mivel nincs sok hely ezért Rin és Mamoru szobáját, csak egy függöny válassza el bár két ajtó van, de tulajdonképpen egy szoba a kettő. A teljes szoba nem nagyobb mint nyolc négyzetméter. Iwao-nak külön szobája van, mely egyben a dolgozószobája is.

**Rin** Kedd Ápr. 28 2015, 22:50

Reggel van, nyitom fel szemeim, kiesett minden az injekció után, még csak egy álom sem maradt hátra, olyan mintha csak egy pillanat telt volna el. Úgy tűnik papa így sem utasít el, talán végig tudta, hogy csak színlelek, sétálok ki az ebédlőbe, lassan, a függöny túloldaláról semmi sem hallatszik, talán sikerült elijesztenem a fiút. Szép lenne, ja együtt élnénk és az első emléke rólam, az lenne, hogy le akarom döfni. Csak egy köntös van rajtam, és nem gondolom, hogy mást fel fogok venni a mai nap folyamán, életenergiám nincs, már hogy lenne, meg mért lenne, persze nem kell félteni, kifelé úgy sem azt mutatom, mert senkinek semmi köze hozzá. A nappaliba érve látom, hogy papa szemüvegében olvasgat az asztalnál. Nem foglalkozom vele, nem szólítom meg, csak elsétálok mellette.
-Kisasszony...-mormogja az újság mögül- mégis mióta vagy ilyen illetlen?-
-J-jóreggelt papa. -szólalok meg kicsit megilletődve.-
-Nem szép dolog az, amit tegnap tenni akartál, egyik sem... Mamoru velünk fog élni egy darabig, szokj hozzá és kérlek ne próbáld meg megölni őt.-
-Igenis papa.- Igyekeztem lezárni a kínos beszélgetést.-
-De örülök... Mióta itt vagy először láttam rajtad igazi érzelmeket.-
Sétáltam tovább, a konyha felé, mint aki semmit sem hallott volna az egészből, most már pontosan tudom, hogy végig tudta, hogy csak játszom az érzelmeket, de akkor nem értem mért kellett, játszanom eddig...
-Ne add fel, egyszer igazivá válnak majd az érzések, melyeket most megjátszol.-
Szólt be a konyhába. Vissza akartam menni a szobámba, nem akartam közelébe lenni, csalódást okoztam a gazdámnak, mégsem kapok büntetést. Még kevésbé akartam találkozni a kóboracskával, azaz ahogy papa elnevezte Mamoruval, és reméltem hogy ezek után el tudom kerülni a végtelenségig, bár csak egy függöny választ el minket így ez nehéz lesz.

**Mamoru** Csüt. Ápr. 30 2015, 21:08

A régi fapadló reccsenése ébresztett, ijedten kapom fel a fejem a puha párnák közül, reflexszerűen magam mellé húzom, mintha a testem valamit keresne, viszont eddig még nem sikerült rájönnöm minek is kellene a párna mellett lennie, ami láthatóan sosincs ott. A nap első sugarai gondosan megtöltik fénnyel a szobát, és kissé megnyugodok amikor rájövök, hogy csak a tegnapi férfi lépett be a szobába, és nem pedig az a kis vakarcs próbál az életemre törni. Fáradtan hajtom vissza fejem a párnára, még mindig érzem a tegnapi altatószer hatását, hihetetlenül nehéznek érzem a fejem és komoly erőfeszítéseket igényel, hogy huzamosabb ideig nyitva tartsam a szemeim. Viszont visszaaludni már egészen biztosan nem fogok tudni, hiszen a férfi ügyesen szabotálja a lehetőségeim, és ügyesen megváltoztatta a szoba nyugodt légkörét. Hangtalanul az ablakhoz oson, majd kegyetlenül elrántja a függönyt amely távol tartotta eddig a nap első sugarait, amelyek azonnal be is lopják magukat a sötét szobába. Végig követtem a férfi mozgását a szobában, egyedül az akadályozott meg abban, hogy számon kérjem, hogy mielőtt még cselekedett volna a szája elé tartott mutató ujjával jelzi, maradjak csendben. Így tettem.
- Fel tudsz állni? - kérdezi kíváncsi hangnemben, szemeit végig le sem veszi rólam, tartja a szemkontaktust, én pedig utálok veszíteni ezért biztosan nem fogok először pislogni. Nyertem. A férfit kizökkentette egy halk nyöszörgés, és elfordította a fejét egy pillanatra. - Gyere velem. - int, én pedig bólintok. Nagy erőpróba árán sikerül kikecmeregnem az ágyból, fájlalva végtagjaim, keresztül sétálok a szobán, és magam mögött behajtom az ajtót, óvatosan kilincsre zárom, nehogy felkeltsem a függöny mögött lapuló szörnyeteget.
- Mit akar? - a kérdés közben ökleim a szemeimbe ágyazva forgatom, próbálom száműzni a fáradtságot.
- Csupán néhány vizsgálatról lenne szó. - mondja ö, persze tudtam, hogy ez a néhány vizsgálat megint faggatásba fog torkollni.
- Nincs más választásom igaz?
- Mindig van választási lehetőség. - a nap bölcsessége is lehetne, vállat vonok, és rábólintok. A férfi a megmentőm, de sokkal inkább érzem úgy mintha a fogva tartóm lenne. Egészen addig amíg az ágyban tölthettem az időt úgy éreztem, hogy hálával tartozom neki, viszont rövidesen rájöttem, hogy nem csupán önzetlenségből segített rajtam, valami más hajtja, én pedig kiderítem mi az a dolog, ami érdekli. Idegesítően nyugodt, kissé talán atyáskodó férfi a korábbitól egy kissé nagyobb könyvekkel, és különböző számomra ismeretlen eszközökkel felszerelt szobába vezet, kíváncsian forgatom a szemeim, a látottak lenyűgöznek, ám félelmet ébresztenek bennem, hangos sóhajtást hallatva foglalok helyet az íróasztal egyik oldalán, és néhány bugyuta "teszt" elvégzésére kényszerít. Idétlen tintapacák, szám szerint tíz darab. A férfi türelmesen lejegyzetelte az összes szót amit kiejtettem a játszadozásunk ideje alatt, néha elégedetten hümmög, bólint, próbáltam levonni következtetést, kitalálni mire is jó ez az egész. Mindhiába. A szoba sarkában játszadozó kislány is tökéletes figyelemelterelésnek bizonyult. A fehér ruhácskába bújt angyalka, egy fiolát tart a kezében, és repteti a levegőben. Fel akarja magára hívni a figyelmet, már csak azért sem nézek rá.

Pontosan nem tudom mennyi időt töltöttem el a szobában, míg végül kiengedett. Homlokom ráncolva lépdelek keresztül a folyosón, és első utam a szabadba vezetett. Napok óta nem éreztem a lágy szellőt. Felemelő érzés volt, ahogyan végigfut a testemen, nyugodtság érzése járja át a testem minden egyes porcikáját. Tettem egy sétát a ház körül. Azonban bármennyire is szeretnék továbbállni, ez a szánalmas test alkalmatlan az utazásra. Néhány méter megtétele után már ülőhely után kutattam, és további öt percet vett igénybe mire ismét talpra álltam. A csendet a gyomrom hangos korgása zavarta meg.
- No, lássuk miből élünk... - ujjaimmal hátra fésülöm a hajam, miközben belépek a ház konyhájába. Úgy döntöttem, hogy kiszolgálom magam.

//majd még színezni kell Iwao mondatait - színkódra várok//

**Rin** Csüt. Ápr. 30 2015, 23:36

Reggelim készítése, és papa prédikálása közepette gondolkodtam, hogy vajon mennyi ideig tudom elkerülni ezt az alakot, ha eléggé oda figyelek akkor napi egy találkozásra tudom talán szűkíteni a dolgot. Viszont papa kedvéjért kedves leszek vele már amennyire telik tőlem. Persze az is lehet, hogy megszökik ez az átkozott macska. Persze csak örülnék neki, de ne vigyen el semmit.
-Ha bocsánatot kérsz Mamorutól azért, amit belevéstél, újra járhatsz a könyvtárban.
Szólalt meg az öreg ismét, mely gondolat felvillanyozott és amúgy sem esett, nehezemre bocsánatot kérni, hiszen nincs bennem büszkeség és ehhez hasonlatos felesleges érzelmek. Amint találkozok vele bocsánatot is kérek tőle. Fordulok a konyhában, boldogan indulok a kuka felé, hogy az uborka héját kukába dobjam nagy késsel a kezemben. Észre sem vettem, hogy mögöttem van a befogadott állat.
-Jó reggelt Noraneko-san, bocsánat, hogy beléd véstem a neved, melyet tőlem kaptál.-Mondom miközben a nagy késsel mutogatok a sebhelyre mosolyogva.- Ne aggódj ebcsont beforr úgy értem macska...
A kész ebédemmel rögtön a könyvtár felé veszem az irányt, papa rázza a fejét a nappaliban. Nem tudom mi gond van azzal a plusz egy sebbel, bőven van rajta, semmit sem ront ez sem. Végül úgy tűnik papa szerint nem volt megfelelő a bocsánatkérés módja így mégis inkább a szobám felé veszem az irányt, kicsit vissza pihenek miután ettem, most úgyis van időm aludni, hiszen a könyvtárba továbbra sem léphetek be, mivel papa kicsit kiegészítette a korábbit.
-Ha őszintén kérsz bocsánatot.
Tulajdonképpen ahhoz bűnösnek kéne éreznem magam, lehet, hogy a tegnapi gyilkossági kísérlet sok volt, azért még bocsánatot is kérnék, de papa nem erről beszélt így nem koptatom fölöslegesen a szám.

**Mamoru** Pént. Május 01 2015, 13:48

Szerencsére a konyha viszonylag jól fel volt szerelve, amint beléptem azonnal szemet vetettem néhány friss zöldségre, viszont nem voltam egyedül a helyiségben, a lány amint észrevett, azonnal köszönt, és néhány üres szó elhagyja a száját, mire megvonom a vállam és elsétálok mellette. Különösebben nem érdekelt a kis vakarcs, mondjon amit csak akar, a szememben tovább már nem süllyedhet. A lány eltűnt, helyére pedig érkezett is a másik, a fehér ruhácskába bújt ördög, aki magát csak Eugene-nek nevezi. Mint kiderült, az ártatlan gyermeki mosoly álarca mögött egy valódi démon lakozik. Értetlenkedve figyeli miközben két szelet kenyér közé zsúfolom a konyhában talált finomságokat.
- Miért csináltál kettőt? Tudod, hogy nem szeretem a paradicsomot.. - fintor, majd távozás. Eldöntöttem, hogy ha nem válaszolok neki, akkor egy idő után talán majd békén fog hagyni, de egyelőre ez még nem vált be, bármennyire is szeretném. Viszont a lánynak igaza van, mire észbe kaptam már két szendvics foglalt helyet a tálcán, holott én csupán egyet akartam...

Végül az egyik szendvics ott árválkodott az asztalon, és hogy ne menjen kárba végül elindultam a dolgozó irányába ahol korábban az orvosszerű férfivel beszéltem, hogy megkínálhassam az étellel. A kopogtatásra nem érkezett válasz, óvatosan az ajtóhoz emeltem a fejem, hallgatózni kezdtem, majd a kilincshez kaptam. Zárva.. A zsebemből előhúztam egy aprócska fémrudat, aminek a vége meg volt hajlítva, és már hozzá is láttam a "varázsláshoz". A zár kattant, én pedig bejutottam a szobába.
- Mit csinálsz? - érkezik a kérdés, én pedig ijedtemben az ajtófélfához tapadtam.
- Oh csak te vagy az... - vetem oda neki, érzelemmentes hangon, miközben beléptem a szobába és magam mögött behajtom az ajtót. - Itt felejtettem valamit.
- Hazug. Tudom mi jár a fejedben. Én is sokat szemezgettem azokkal a fiókokkal... - válaszra sem méltatom, és már bele is vetem magam a szoba áttanulmányozásába, könyvek, dossziék, papírok ezrei, többek között kutatási eredményeket, tanulmányokat részleteztek bennük. Majd végül megtaláltam a "nevemmel" ellátott vékonyka dossziét, áttanulmányoztam, de a férfi mindent elmondott, amire kíváncsi voltam. Nem hazudott.. Hosszú percek teltek el, én pedig egyesével nézegettem át minden egyes papírt amit találtam.
- Rin.. - olvastam fel hangosan a címet, egy pillantás elég volt belőle, és már tudtam, hogy ezt el kell olvasnom. Hatalmasra nyíltak a szemeim, kezeim remegtek az izgalomtól, ahogyan az asztalra csúsztattam a jegyzeteket.

A feltúrt szobát magam mögött hagyva, meneteltem végig a folyosókon, szemeim őrült módjára cikáztak végig a falakon, mögöttem Eugene-nel akinek végig be nem állt a szája, folyton az olvasott anyagra emlékeztetett, hangosan ócsárolva a lányt. Időközben még a megmaradt szendvicset is magamhoz vettem, és mire feleszméltem már be is kopogtam a lány szobájának ajtaján.
- Bemehetek Százhetvenötöske?

**Rin** Szomb. Május 02 2015, 10:05

Leültem az ágyamra és párnának vetve hátam elkezdtem falatozni és azon törtem fejem, hogy mit csináljak, mert aludni azért mégsem aludhatok egész nap. Idő vesztegetés lenne a részemről de könyvtárba nem igen tehetem be lábamat. Így jobb mást tennem. A macsek még nem érkezett meg, nem hallottam semmi zajt a szobája felől. Mérlegeltem lehetőségeim, a bocsánatkérést elvetettem, később talán, most még nem, hiszen semmi bántó nem volt a kóboracskában, csak a igazat mondtam. Hangos kopogás töri meg a csendet a szobámban, miközben az utolsó falatokat eszem, majd a szám, melyet már rég nem hallottam, félre nyeleti velem azt az utolsó falatot. Hangosk köhögésbe kezdek, miközben leperegnek szemem előtt, az elmúlt év borzalmai. Belekarmolok a nyakam alá, ahol ott virít az imént említett szám „Biztos semmit nem jelent a fiú mondanivalója, csak szimplán leolvasta innen, nem tudhat semmit, nem, az nem lehet..” Szorítom magamhoz a párnát, majd egy nagyon bizonytalan, hangnemű mondat hagyja el számat.
-B-bejöhetsz Mamoru-san.-Mondom remegő hangon.-
Vállamat már három véres csík is tarkítja, melyek a számokon futnak keresztül. Ha a fiú belép azonnal takarni kezdem a véres sebhelyet, melyet az imént, gondolkodás nélkül karmoltam testembe.
-Ne hívj így... Ez csak egy szám, semmi több, h-ha gúnynevet akarsz akkor értelmesebbet is kitalálhatnál.-Mondom mosolyogva, mely mosoly a régi időkből tért vissza és húzódott az arcomra megint.-
Csak most jövök rá, hogy az imént hallgattam a számra, nem figyeltem oda eéggé, nem tudta oda figyelni. Minden emlék, mely végig pörgött szörnyű és fájdalmas volt, olyan fájdalmak melyeket akkor nem éltem át, de most rosszullétet okoz, érzem hogy vissza akar jönni a reggelim, de igyekszem visszatartani ebben. Ha mégis tud valamit rólam, akkor nincs más megoldás, valamiféle alkuval el kell hallgattatnom. Akár a testem is adom a hallgatásáért.

**Mamoru** Szomb. Május 02 2015, 20:10

Szerencsére a kopácsolásom meghozta a várt eredményt, és a lány engedélyt adott a belépésre. Persze valójában ha nem is adja meg beléptem volna a kis birodalmába. Közömbös arccal nyitottam be a szobába, nem néztem rá az ágyon ülőre, inkább az ablakpárkánnyal szemezgettem amit azon nyomban be is vett magának Eugene.
- Hajrá. Mutasd meg ki a főnök. - az idegesítő szőkeség ott szurkol, karját a magasban lengeti, én pedig egy sóhajtással egybekötött fejrázással feleltem, ami talán a vendéglátóm számára furcsa lehet, de nem érdekel mit gondol rólam.
- Oh, most már így hívsz? Nem mintha sok jelentősége lenne, hiszen ez nem az igazi nevem, csupán egy értelmetlen szó akárcsak a te fedőneved. Százhetvenötös. - megvető tekintettel lassú léptekkel közeledek az ágyhoz. - Hogy lehetsz ennyire hülye? Hogy lenne ez csak egy szám? Hiszen ez a szám te vagy! Te is tudod, én is tudom, és az a vén hülye is tudja. Vagy nem így van? MOND, HOGY NEM ÍGY VAN! De így van. - lágy hangon kezdek beszélni miközben lassan félredöntöm a fejem, mintha kicsit elbizonytalanodnék, csendben méregetem a leányzót, hatalmasra nyitott szemeim őrült módjára cikáznak végig a lány testének minden fedetlen pontján, az arcát elkerülve, arra csak akkor nézek rá amikor megszólal. Szinte már várom, hogy tiltakozni kezd, a megszeppent viselkedése alapján ez tűnik a legnyilvánvalóbb folytatásnak.
- Ennyi? - csalódottan szólal meg a vakarcs az ablakból.
- POFA BE! MOST ÉN BESZÉLEK! - ordítotok, az előbbi békés énem azonnal hátrahagyom, mégis miért? Miért húztam fel ennyire magam, egy olyan jelentéktelen képzelgésen mint az ott? Eugene egy semmi. Csak én látom és hallom, mert nem létezik. - Miért van az, hogy soha nem engedi befejezni amit akarok? Felháborító. Ezért utálom a gyerekeket... - zsörtölődve elindul az ágy felé, kezében a tányérral amit magával hozott. Egy egyszerű szendviccsel rajta, amit a lány felé nyújt.
- Hitomi ha nem eszel eleget, soha nem fogsz nagyra nőni! Ha örökre kislány maradsz, sosem alapíthatsz családot. Egyél szépen. - evésre buzdítom, továbbra is kifejezéstelen arccal, üres tekintettel, az előbbi kirohanásból visszaváltva a békésebb, már-már őrjítően nyugodt hangnemre. - Még a szajháknak is szükségük van ételre, néha napján.

Jiraiya Szomb. Május 02 2015, 20:24

// Üdv! Majd egy rangot állítsatok létszi magatoknak. Bármilyen alternatívát megadhattok //

**Rin** Kedd Május 05 2015, 17:11

A fiú úgy jött be a szobámba, mintha ott sem lettem volna, eleinte tudomást sem vett rólam, ahhoz képest hogy korábban a régi nevemet használta. A fiú nagyot sóhajt és megrázza a fejét, és ebből nekem az jött le, hogy bizony mindent tud és lenéz a múltam miatt. Hogy kiderült így igaz, persze, hogy értelmetlen, már hogy nem lenne az. Ismét kimondja a nevem -Százhetvenötös- Egy újabb hullámvasút múltam képei között, mely arra késztet, hogy az ágyam mellett lévő kunaiért kapjak, miközben a fiú egyre csak közelít, mit sem törődve azzal, hogy egy kunai van a kezembe és épp felé tartom. Ahogy lépked közelebb és a szavai súlyával, egyre nehezebbé teszi számomra a kunai szorongatását, mely végül ki is esik kezemből, egyenesen a földre, üresen hagyva egyre csak remegő kezemet. Majd a semmibe bámulva üres tekintettel magam elé kapom kezeim és próbálom csökkenteni a remegésüket.
-É-én...
Szólalnák meg remegő hangon, mire a fiú üvölteni kezd, beszélni sem enged, testem össze rezzen, a már oly rég kikapcsolt, de még mindig beidegződésszerűen működő védekező mechanizmus bekapcsolt, agyam teljesen elzárta magát testemtől, csak bámulok a semmibe, mintha csak egy lélektelen testtel kerülne szembe a fiú. A mosoly állandósult, nyúlok a tányér felé, és bár már néhány szendvicset elpusztítottam, úgy eszek, mintha semmi sem lenne a gyomromban.
-Igen... a szajháknak is gazdám...
Válaszolok miközben falatozok. A lány, aki kezdett teljesen eltűnni, most visszatért. A Százhetvenötös nevű lány újra él.

**Mamoru** Csüt. Május 07 2015, 17:53

A lány teljesen ledöbbent, ezt le sem tagadhatná, hiszen a teste mindent elárul. A remegés, a tekintet, és ahogyan elhullajtja az egyetlen lehetséges eszközt amivel távol tarthatna magától. Halvány mosoly ül ki az arcomra miközben fel s alá járkálok az aprócska helyiségben és hol ordítozok, hol pedig megpróbálok gondoskodó hangnemben beszélni az ágyon remegő emberi hulladékkal. Miközben sétálgatok, ügyesen az ágy alá rúgom a fegyvert, hogy ha esetleg eszébe jutna ismét magához venni, ne legyen ilyen egyszerű dolga. Persze az az eshetőség is fennáll, hogy többet is elrejtett az ágyneműben, ami természetes lenne egy hozzá hasonló labilis elméjű embertől. Miközben kitisztult a tekintetem és figyelem ahogyan a lány a szendvicsért nyúl a korábbi mosolyféleség eltűnni látszik az arcomról.
- Te tényleg teljesen ostoba vagy. - közelebb hajolok, miközben ö a szendvicset a szájához emeli, majd kegyetlenül belepasszírozom a szájába, elkenem az arcán, végig a haján, a ruháján. Mindenhol kenyérdarabok hevernek, ha hagyja ha nem. A sarokban visítva nevető gyermekre pillantok, és felé hajítom a tányért, ami természetesen célt tévesztett. Még nem nyertem vissza az erőm, kissé szédelgek.
- Ne nézz így rám! NE NÉZZ RÁM! idegesít az arcod.. nagyon idegesít. - a hisztérikus rohamaim egyre csak erősödnek, ahogyan a fejfájásom sem hagy alább. Túl korai volt még a séta. Túl sok energiát pazaroltam el. - Idefigyelj. - ragadom meg a ruhájánál fogva, feltéve ha nem tér ki a kezem elől, ha kitér akkor a falnak támaszkodva folytatom.
- Rengeteg szaftos anyagra bukkantam veled kapcsolatban... Hamarosan teljesen felépülök... nagy terveim vannak a faluval kapcsolatban, te pedig segítesz benne, bármit is tervezek. Hidd el, egy pillanat alatt megkeseríthetem az életed, már meg is tettem a szükséges lépéseket, arra az esetre ha esetleg megölnél álmomban. Nem jó menekültnek lenni, én már csak tudom. - kissé elcsodálkozom, hiszen semmi konkrétumra nem emlékszem, de mégis teljesen magától értetődőnek tűnt, ahogyan ezeket a szavakat hangosan is kimondtam. Olyan igazinak hatottak.
- Szépen felépülök. Te és az az orvos lesztek azok akik segítenek beépülni a faluba, egységei közé... Nagyon jó testvérek leszünk. Te és én Hitomi. Mindhárman nagyon... nagyon boldogok leszünk! - szédelgés, majd pedig eszméletvesztés...

Ajánlott tartalom

Tsuyoshi Iwao háza

Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza

Re: Tsuyoshi Iwao háza