Shirou Tavara Háza

Itt lakik Shirou a mostohaanyjával, Mitsuko-val! A ház egy kétemeletes modern épület, de az belső elrendezése és kinézet mégis a régi időre emlékeztet! (Tatami fapadló, papír elhúzható ajtók!) A földszinten található az összes fontosabb helység, míg az emelten csupán két szóba!

(Részletes kidolgozás majd egyszer!)

//Shizune//

Shirou fáradtan tért haza. Ezen a napon több mind a fele, sőt háromnegyed részét használta el a chakrájából, ahogyan Mitsuko-val azt a doton elemű technikát tanulta! Fárasztó de sikeres edzés volt, ami pozitív hatással bírt mindenre. Mitsuko beláthatta, hogy fiát nem kölyökként kel már kezelnie, ahogyan Shirou erősebbé vált. Egyre több technika került a birtokába, ahogyan egyre közelebb érezte azt az időt, mikor minden elkezdődik majd.
Ahogyan hazaért, Mitusko egyből nekiállt a vacsorának, ahogyan Shirou a szobájába ment és azonnal ledobva magát az ágyra a plafont nézte. ~Egyre jobb vagyok a föld manipulálásában! Nem is gondoltam volna, ilyen könnyen és rövid idő alatt képes leszek ennyire. Olyan, mintha csak tegnap végeztem volna az akadémián és most már! És most?! Megküzdötte, életem legnehezebb ellenfelével és veszítettem! Még most sem lennék képes győzni ellene! Nevetséges!~ gondolta, ahogyan legbelül nagyon is zavarta az, hogy eddigi harcaiban minden egyes alkalommal csakis Suiton elemű ellenféllel találkozott. Olyan volt, mintha más elem nem is létezne, persze azért voltak előnyei is ennek Nagyon is jól ismerte már a Suiton elemet és egy két ahhoz tartozó harci stílust is.
- Itt lenne az ideje, hogy kihasználjak minden lehetőséget!

Shirou nagy nehezen hazaért. Ritkán érezte így magát, ilyen gyengének és hold fáradtnak. Eddig is előfordult néha, hogy annyira lestrapálta magát, hogy úgy kelet hazavinni őt, de ez teljesen más volt. Akkor csak a teste fáradt el, de most szellemileg is a nullán volt. Mind egy holtkoros, úgy bandukolt az utcákon, ahogyan minden lépésnél meg kelet küzdenie a lecsukódni készülő szemeivel. Na és a táska, melybe bele sem nézet. Nem zavarta és nem is érdekelte. Majd megtudja mi lesz benne, ha kialussza magát, nem fontos az annyira, sőt inkább jobb lesz vele várni, hiszen akkor tisztában látja majd a dolgokat. De a tisztánlátás még váratott magára.
Ahogyan hazaért egy hatalmas pofon és alig érthető beszéd várta. ~Ez most miért kaptam? Áhhh... olyan egyszerű a lelkem most! Ha kialudtam magam, akkor talán tisztábban fogom látni a helyzetet!~ ment lassan a szobájába, hiszen a pofon azért annyit ért, hogy odáig, fel a lépcsőkön el tudott jutni. De nem vetkőzött át, hanem egyből elaludt ahogyan ledobta magát az ágyra. És egy egész napot átaludva, vagy inkább másfelet, ébredt, immáron teljesen kipihenten! És ezután? Lezuhanyzott és átöltözve, teljesen kipihenten nézte a plafont a szobájában.
~ A helyzet, azok a kérdések, a táska és a fogadtatás! Minden a helyén van, csak egy dolog hiányzik a kirakósból! Mégis ki az ördög volt ő, vagyis inkább ők!~ ült fel az ágyon ~ „nem kell mondanom semmi többet „ Ezt mondta! Vagyis nemcsak tudta hol is vagyok, de ismeri is őket a drága anya!~ állt fel az ágyról és lesétálva a konyhába, pontosabban földszintre, kereste meg az anyját és tette fel neki a kérdését.
- Mégis kik voltak azok, akik magukkal vittek?- kérdezte tőle- Te tudod, ezért mond el!

Shirou értetlenül állt a nővel szemben, akit anyjának hívott. Ritkán látta ilyen állapotban, ilyen dührohamokat is ritkán produkált, éppen ezért Shirou elkerekedett szemekkel nézet őt. Érezte, hogy most nagyon is melléfogott, ahogyan lassan lehajtotta fejét és a kezét az arcára nyomta, ezzel rejtve el azt az apró vigyort, melyet nem tudott visszafogni. ~Tényleg fáradt lehettem!Úgy látszik túl sokat komplikálok és képzelek egyes emberekről!~ próbálta eltüntetni a mosolyt az arcáról, ahogyan amint ez sikerült neki, mely nem volt több három-négy másodpercnél, immáron újra visszanézett a nőre.
- Bocsáss meg!- szolt a nőhöz, ahogyan inkább olyan érzés volt ezt hallani, mind ha egy barátnak, vagy egy ismerősnek mondaná, nem is egy anyának. Azonban abban a pillanatban csapódott a fiú fejéhez a porcelánmaszk, ahogyan Shirou felszisszent és a fejéhez kapott, bár egyáltalán nem volt ez annyira fájdalmas. - Ajajaj...- simogatta meg a buksiját az iwagakure chuunin, ahogyan tekintette a maszkra terelődött. ~ Szóval ez is a táskában volt!~ vette fel az asztalról a maszkot, ahogyan ránézett és egy pillanatig csendben nézte ~ Ugyanolyan kialakítású maszk, mind amit a tegnapi alakok viseltek!~ állapította meg, ahogyan lassan lerakta az asztalra és az anyjára nézett. - Semmit sem tudtam semmiről...- közölte vele-t … nem akartam, hogy bántódásod essen, ezért kellett eltitkolnom mindent! - mondta halkan az igazságot, hiszen ezúttal nem hazudott. Nem akarta, hogy egyenlőre valamilyen bántódása essen a nőnek, mert az az anyai szeretett, melyet az előbb kimutatott nagyon is befolyásolhatóvá teszi és ez kapóra jött Shirou-nak. - Éppen ezért nem tudom kik voltak őt! - emelte fel a maszkot, ahogyan színjáték beindult- Ez a maszk nem mond nekem semmit! Láttam rajtuk de nem tudom mit jelent! Hogy kik hordják! -kiáltott rá a nőre, hogy ezzel nyomatosítsa azt, hogy valóban fogalma sincs arról, amit tudni akart és valóban ezúttal nem is volt. Lassan leült a székre vissza, hiszen az előbb felpattant róla-Olyanokat kérdeztek tőlem, melyeket ki kellett adnom, különben megölnek téged! - nyugodott le, ahogyan leült, sinte lehuppant a székre vissza- Bocsáss meg! -tette le a maszkot az asztalra- Nem kellene így beszélnem! Miattam kerültél ilyen helyzetbe és most először nem tudom, mit is tegyek! - Könyökölt az asztalra- Most először nem látom tisztán az utat ! - hajtotta le a fejét és sütötte le a szemeit.
És ekkor már hazudott. Ki akarta szedni az anyjából annak a szervezetnek a nevét, annak a csoportosulásnak a nevét és erre kellett az, hogy eljátszva a megtört és összezavarodott gyereket. De azt nagyon is jól tudta, hogy tegnapi éjszaka az valaminek a kezdette volt, egy teszt, mely folytatódni látszott. Egy játék és Shirou játszani akart,

Shirou csak bambult maga elé, kizárva ahogyan írták, a külvilágot. A gondolataiba temetkezett. ~Az a maszk! Az ANBU hord hasonlót az már tény, de hogy kikérdeztek, sőt ajándékot is adtak!- nézett a maszkra, mely ellőtt- A kérdéseik, a válaszaim és az egész felhajtás csak ezért a kevés információért amit adtam! Valami nem stimmel! Elég lett volna engem megkínozni, hogy beszéljek! Sokkalta biztonságosabb és csendesebb lett volna! Erre! Másokat is belekevernek a játékba! Igen! A jelek mind arra utalnak, hogy...~ érezte magán a nő érintését, mely kizökkentette őt a kis saját világából és visszahozta ebbe a világba.
Mitsuko hátulról ragadta meg az iwagakurei chuunin-t, ahogyan fejét a vállára rakva zokogott. Shirou érezte a meleg könnyeket, melyet átáztatták a ruháját, érezte a remegést, mely lassan, de biztosan egyre erősödött. Nem látta a nő arcát, de tudta mit érez, nem kelet volna mondania semmit sem. Shirou számára a nő olyan volt, mind egy nyitott könyv. Vagyis ezt hitte! De azt sosem gondolta, hogy így érez iránta! Csak nézett maga elé a fiú, ahogyan nem nézett a nő szemébe, se rá. ~Most kellene valamit mondanom! Megnyugtatni, hogy tt vagyok neki! Lenyugtatni, hogy végre kitudjak húzni valamit belőle. Akár egy szót, vagy egy kifejezést! Akármit!~ fordította oldalra a fejét, ahogyan kezét megemelve, megszorította, lágyan ugyan, de megszorította a nő kezeit. Egyetlen kezével csupán.
- Mindig itt leszek neked! -hazudta neki, lágyan és barátságosan. ahogyan lassan oldalra fordította a fejét- Számomra mindig olyan leszel mind az igaz...- halkult el, ahogyan a nőre nézett.
Olyan közel volt hozzá, hogy látta a saját arcát a szemeiben, melyek könnytől voltak áztattak. Saját magát nézte, hogy milyen is ő. Látta a tekintettét, a nőjét és a saját magáét is. ~Ilyen vagyok! Egy ilyen helyzetben sem érzek semmit!~

Ekkor azonban mind egy villanás villant be egy régi emlék. Egy visszatérő motívum, mely valahogyan mostanában egyre erősebben tört a felszínre. Ott ült, ahogyan Megumi könnyei közepette ölelte őt. Ugyanazt az érzést érezte mind akkor, ahogyan lassan átnyisszantja a nővére torkát és a szemei néz. Azokba a szemekbe, melyben még akkor sem tudatosult, hogy mi történik. Ugyanaz a szeretettel teljes tekintett, melyet most is látott Mitsuko-nál! A keze megremegett a nő kezén, ahogyan ez az egész alig tartott egy másodpercig.
- … az igazi anyám! -mosolyodott el, ahogyan fejét a nő fejéhez érintette.
~Érdekes! Az a szeretett mindig is ugyanolyan! Az emberek mind mások, különböznek egymástól, a kinézetük a viselkedésük, a jellemük, a hibáik. Mind eltérőek, de egyvalami mindenkinél ugyanolyan! Mindenki ugyanúgy képes szeretni csak én nem! Talán éppen ezért választottak ki. Hisz jelek mind arra utalnak, hogy egy legyek közölük!~ adta meg magának a választ, hogy az idegenek terve mi lehetett.

Shirou egyfolytában a nőt nézte, ahogyan tovább játszotta a szerepét! Utánozta a nőt, úgy tett, ahogyan ő. Összedörgölösztek, ahogyan a nő az eddig nem ismert érzékeny oldalát mutatta. Nem ismerték egymást olyan rég, talán négy éve is megvolt már, hogy Mitsuko rátalált Shirou-re az erődben és magához vette. De ezen idő alatt egyszer sem látta ilyennek. Négy év alatt egyszer sem mutatta magát gyengének. De hiába minden színjáték, Shirou arca nem volt könnyes. Nem tudott sírni, még ilyen érzelmek között sem. Egyszerűen csak a nő arcát, a száját nézte, ahogyan csendben hallgatta a szavait.
~Csak attól fél, hogy elmegyek? Milyen naiv! Ameddig szükségem van rá, addig itt leszek vele, bár utána problémákat okozhat. He... mennyire igazad van Mitsuko! Egyáltalán nem ismersz engem! Ha ismernél, akkor most helyben megpróbálnál megölni, az anyai szeretetted sutba dobva! De ameddig az elveszett öcsédet látod bennem, addig a pillanatig csukva van a szemed és ez így tökéletes. Az olyan emberek mind te könnyen irányíthatóak, ezért vagy ideális a számomra. Az érzelmeid irányítanak és nem az eszed!~
Nézte a nő arcát, ahogyan az elengedte őt és elindult kifelé. Ugyan Shirou tekintette követte őt és látott, hát néhány olyan részletet is a lányból, mellyel nem volt tisztában, vagyis inkább tisztában volt, de nem nagyon foglalkoztatta őt, hiszen a nők számára, mind férfi számára semmit sem jelentettek.
- Ne aggódj, megmondtam, hogy mindig itt leszek melletted! Nem foglak cserbenhagyni, mert szeretlek anya! Annyit köszönhetek neked, melyet egész életemben sem tudnák visszafizetni! - hazudott ismét, hát elég jól ment már neki annyi szent, még ó sem tudta, hogyan képes szemrebbenés nélkül eljátszani az érzelmeket. És a mosolya mögötti igazságot, eddig csak egy ember látta, találta meg a rést és látott be a maszk mögé. De ő már halott, Shirou Tavara keze által.

// Rendben! Meglett! Kicsi talán hosszú lett, de te akartad, hogy menjek bele a részletekbe! //

Mitsuko elment fürödni, ahogyan Shirou azzal a lendülettel, hogy a nő eltűnt az ajtó mögött, fordult vissza az asztalhoz és a maszkhoz. Lassan felemelte, ahogyan az elejét nézte csupán. Barna-kőszínű maszk, három párhuzamos összefüggő csíkkal. Shirou csak nézte, ahogyan halványan elmosolyodott. ~Erre érdemes lesz vigyázni! Láttok benne lehetőséget, melyet ki kell használnom!~ fordította meg, ahogyan lassan felhelyezte az arcára egy pillanatra, hogy a maszk alól figyelhesse meg, milyen is a lakás. Körbenézett, ahogyan semmi sem változott, mindent ugyan úgy látott. A maszk pedig lassan visszakerült az asztalra. ~Még jó, hogy az én maszkomtól, nem lehet ilyen könnyen megszabadulni!~ kuncogott egyet, ahogyan abban a pillanatban valaki elsurrant mellette és jól lehordta, hogy még mindig ott üldögélt.
- Értettem! Megyek enni! -állt fel az asztaltól, ahogyan az illatok, na meg az éhség is erőt vet rajta. Az Édes-sós-savanyú saláta nem éppen a kedvence volt az Iwagakure-i chuunin-nak, de egyben nem is az a fajta volt, aki finnyásan visszautasította az ételt. Megette azt az adagot, mely kellet neki, mely elég volt ahhoz, hogy teljesen jóllakjon.
Teli pocakkal köszönt el az asztaltól és köszönte meg az laktató, de kicsit számára gusztustalan ételt, ahogyan a szabadnapján egyből a szobájába ment átöltözni, de a felszerelését otthon hagyta, nem volt rá szüksége, ezért nem is vitte magával. Ez a nap, egy pihenőnap volt, ezért ki is használta azt pihenésre.

Átöltözött, ahogyan minden felszerelést, többek közt a chuunin mellvértett és a ninja kesztyűt sem felvéve indult útnak egy óra múlva. De addig mit is csinált. Rájött a nosztalgiázás. Ahogyan öltözött, a keze véletlenül csúszott rá, szinte ösztönből, arra a kis wakizashi-ra, mely régi emlékeket hozott fel benne. Ahogyan a keze a markolatra csúszott, emlékezett vissza a Kirigakurei Kensei-re és a húgára, akié ez a kard volt. ~Hmm...Mennyi emlék! Az a lány is erős volt, de a bátyja nyomdokaiba sem lépett. ~ húzta ki a pengét a tokjából, ahogyan a pengére nézett. Visszaemlékezett arra, amikor először forgatta egy Yukigakure-i shinobi ellen, akit végül csak Kensei tudott legyőzni, emlékezett arra is, amikor Kensei brutális erejével is szembeszáll ezzel a kardal. Egy apró fegyver, mégis mennyi emléke kapcsolódott hozzá már most is és még mennyi fog.
- Mennyi emlék! – tolta vissza a kardot a hüvelyébe- Vicces lesz, mikor Kensei-t a húga kardjával ölöm meg! -rakta vissza az asztalra, ahogyan megfordult és kisétált a szobából. Észre sem vette, de az emlékek egy órát vettek el az életéből.

Iwagakure utcáin sétálva tőzegelődött, ahogyan kezeit a zsebre rakva maga sem tudta merre tart. Csak sétálgatott, ahogyan teljesen célok nélkül, csakhamar a ninja akadémia ellőtt találta magát! Felnézett a magas épületre, ahogyan elmosolyodott és indult is tovább. Nem akart bemenni, nem érdekelte a jövő nemzedéke hogyan halad. Jól tudta, hogy úgysem van sok nekik hátra. Lassú léptei után pedig egy elkerített terület ellőt ment el, ahogy megállva benézett a rácsok között. Abban a pillanatban is több genin gyakorlatozott ott, ahogyan Shirou újra elmosolyodott. ~Azok az ikrek viccesek voltak! A fájdalom az arcukon, a múltat felhánytorgatva, élvezett volt nézni őket. De senkik voltak! Még szerencsém, hogy nem kelet foglalkoznom velük!~ emlékezett vissza arra az időre, mikor a mesterével ezen a helyen ismerkedett meg Sauru Dakku és Sauru Masukaru-val, akik a csapatársai voltak egy kis ideig. De ők már szintén nem voltak érdekesek. Elsétált a múltja egy újabb helyszínéről, ahogyan nemsokára a Nark folyó vízében nézhette a saját arcképét. Még mindig mocskos folyó megtisztítása és az ott elért reményei csak arra voltak, képesek, hogy elfordult onnan és elsétálva azon ház ellőt melynek felépítésében segédkezett, a A Tsuchikage irodája ellőt elhaladva már egy olyan helyre ment, ahol két ismerőse feküdte örök álmát. Két lány, akik Shirou miatt haltak meg.

Milyen vicces. Egymás mellé kerültek. Rin és Nanami egymás mellett feküdte örök álmát, ahogyan a sírjaik ellőt az a fiú állt, akinek azt köszönhették. Shirou csendben nézte a sírjukat, ahogyan eszébe jutott mindaz melyet Rin-től tanult, a lánytól aki feláldozta magát érte, és Nanami, az egyetlen aki meglátta Shirou igazi arcát, ezért kelet meghalnia, a genin egy tökéletes terve következtében. Shirou hosszú órákig nézte a két sírt, ahogyan lehunyta a szemeit és köszönetet mondott nekik.
- Köszönök mindent! Ti is segítettek benne, hogy elérjem a céljaimat!

Késő délutánra járt az idő, mire Shirou elindult haza. Ez a nap volt az, mely egy korszak végét jelentette. Utoljára nézett vissza mindarra, melynek azt köszönhette, hogy idáig eljutott, megemlékezve azokra, akik részt vettek benne. Hazafelé tartott, ahogyan a ház ellőt egy férfi várta őt. Öreg és komoly ember, akit Shirou már rég nem látott. Ahogyan odaért elé és szemben álltak egymással, már nem mind mester és tanítvány, hanem mind két iwagakure-i shinobi néztek egymásra.
- Még meg sem dicsértelek a vizsgán elért eredményeid miatt!- mosolygott rá a férfi, ahogyan Shirou viszonozta ezt a kedvességet.
- Nem kell Ganju sensei! -közölte a férfival- Sokat köszönhetek önnek, de még így sem tudtam megnyerni a viadalom!- Nézett a férfira, ahogyan elkomolyodott – De sebaj, hiszen immáron már én is Iwagakure egyik chuuninja vagyok! Méltóan ahhoz, amit önnek köszönhetek! - lépett el a jounin mellett, hogy bemenjen a házba, ahogyan olyan történt, melyre nem számított.
- Vigyáz kölyök! Rajtad fogom tartani a szemem!- érezte a férfi szemeit a hátán, mégsem fordult meg- Nehogy azt hidd, hogy mi jouninok nem látunk át maszkodon!- Shirou nem modult, csak a kezét az ajtó kilincsére rakva némán állt, ahogyan nem fordult meg.
- Nem tudom, mit akar ezzel mondani sensei...- nyitott ki az ajtót és lépett be a lakásba, maga mögött hagyva az öreg jounin-t.

Ezen a napon minden megváltozott Shioru számára. Visszaemlékezett a múltjára, átélte azt újra, melyet elért az útja során és az útnak a végén egy új történet kezdődött el.

//Egy érdekes dolog... lehet, hogy rosszul értelmeztem, de én olyannak néztem ezt a postott mind egy szerelmi vallomást! Ami ugyebár elég érdekes dolog lenne, révén, hogy Mitsuko 25 év körüli nő, ha rosszul gondolom, ezer bocs, de éppen ezért a postom az arany középúttat követi! //

Shirou becsukta maga mögött az ajtót, ahogyan csak arra tudott gondolni, amit egykori mesterre mondott neki az előbb. Úgy érezte magát, mintha egy újabb rejtvényre jött volna rá, olyasmire mely fontos lehet mindenhez. Bár még fogalma sem volt arról, hogy azon csoport, mely nemrég magával vitte mit is akar tőle, illetve ő maga mit is várhat tőlük, de most, hogy Ganju sensei szavait hallotta, úgy érezte, hogy egy miértek kevesebb van ezen a világon. Így már nyilvánvalóvá vált számára, hogyha jól gondolta és azok az emberek kérdései arra mentek, ki hogy beválasszák maguk közé, annak ellenére, hogy egy újdonsült chuunin csupán, aki méghozzá nem is valami erős semmiben. De azon tény fényében, hogy a jouninok, de Ganju mindenképp figyeli, máris érthető volt számára valami. ~Rajtam akarnák tartani a szemüket? Ehhez kiváló lenne az a szervezett és gyorsabban is tudnának reagálni arra mire készülünk! De ha szavaznom kellene, inkább ők akarnak megvédeni a jounin-októl! … Akárhogy is, a következő alkalom után jobban fogok látni mindent!~ hallotta meg Mitsuko hangját, ahogyan becsukta maga mögött az ajtót.
Beljebb lépett, ahogyan meglátta a nőt és miközben a szavait hallgatta, levette a cipőjét és elindult felfelé a lépcsőn. Tisztán látta ahogyan a nő összecsuklik és teljesen olyanná válik, mind egy meggyötört nő. Shirou lenézett rád, ahogyan ott állt ellőtte. Csak nézte őt, ahogyan halványon felsóhajtott, alig halhatóan és leguggolt a nő mellé. Egyik kezével lágyan fogta meg a nő arcát, ahogyan lassan felemelte a fejét, hogy az arcuk ugyanolyan magasságban legyen és láthassa Mitsuko arcát. Arcán egy halvány és barátságos mosoly jelent meg.
- Egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy ő vagyok, nem éreztem magamon, hogy őt látnád bennem! -mosolygott a nőre barátságosan, még akkor, hogy jól tudta, ez nem így van, tudta a kezdetek óta- Boldog vagyok, hogy itt vagy nekem! Sohasem ismertem a szüleimet, ezért mikor anyának szólíthatattalak, olyan volt számomra, mintha rátalálnék arra, amit egész életemben kerestem! -hazudott mind a vízfolyás- Felnőttem ugyan, de nem változtam meg, ugyanaz a fiú vagyok, mind akit először fürdettél meg, akit először takartál be és adtál puszit a homlokára, hogy aludjon kellemesen! Ugyanaz vagyok mind régen! -közölte a nővel. -Egyedül az változott meg, hogy most már olyant is kell tennem, amivel nem fogsz egyet érteni, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogok hazajönni minden áldott nap és itt lenni melletted. Hogy nem fogok a fájdalomban és a szeretetben osztozni veled, hogy nem leszel a támaszom többé, mert mindig megvédtél és én is megvédelek téged, ahogyan a fiúknak is meg kell hozni néha azt az áldozatot, melyre a szülők is hajlandóak!

Shirou csak mosolyogva nézte a nőt, aki nem értette, hogy eddig fiúként tekintett csak Shirou-ra, mégis úgy viselkedett, mind egy felnőtt, olyan dolgokat mondott, melyek meglepték őt, mélységesen és kicsit talán is rémítették. A szavai pedig érthetőek voltak, ahogyan egyre jobban összeroskadt és elfogta a sírás, úgy, mind eddig soha. Shirou csak nézte a nőt, ahogyan átkarolta.
~Ilyen közel még sohasem voltál az igazsághoz Mitsuko! Nem ismersz engem és erre csak most jöttél rá? Ez vicces! Ilyen események kellettek hozzá, hogy rájöjj, hogy eddig csak azt láttad, amit akartál, hogy eddig csak egy állom világban éltél és minden úgy történt, ahogyan a legjobb volt nekem. ~ emelte fel a nőt, ahogyan meglepődött azon, hogy milyen könnyű. Sohasem hitte, hogy az eddig nagynak tűnt nő, ennyire vékony. Szinte nem is érezte a súlyát, ahogyan felsétált a lépcsőn vele. ~Most már egyre veszélyesebb leszel! Ha valóban jobban megakarsz ismerni, akkor könnyedén lebukhat majd! A legjobb az lenne, ha soha nem ébrednél fel, de ezt nem tehetem meg! Most nem! ~ért a nő szobájához, ahogyan belépett vele és az ágyhoz sétált ~ Megkel tennem mindent ahhoz, hogy újra tökéletes legyen a kettőnk közötti kapocs! Újra rá kell vezetnem téged arra az útra, mely szükséges ahhoz, hogy elesett legyél és törékeny, irányítható, olyan mind amilyen eddig voltál. Ha ez nem sikerül, akkor már nem lesz szükségem rád, de addig is...~- rakta a nőt az ágyra, ahogyan betakarta őt és leült az ágy szélére.
A nő síró arcát nézte, ahogyan elmosolyodott.
- De egy bőgőmasina vagy ma!- közölte vele nevetve, ahogyan megsimogatott az arcát, de egyáltalán nem azért, mert kedve volt hozzá, vagy mert érzett valamit, egyszerűen úgy érezte, hogy a szerepét abban a pillanatban sem hagyhatja abba. ~ De ne aggódj, hamarosan véres könnyeket fogsz ejteni!~állt fel az ágyról, ahogyan ha nem jön közbe semmi a szobájába megy.

//Semilyen közeli kapcsolat nem fog kialakulni Shirou-nál! Hogy miért? Mert képtelen szeretni, éppen ezért max. annyit csinál, hogy azért szinlel érzelmeket, hogy azzal saját magának tegyen jót! Mind tudod, Szirom azért képes ilyen könnyedén eljátszani mindent, mert hitetlenül jó emberismerő és nagyon gyorsan képes improvizálni, és hazudni, ami mellett a felismerőképessége még kiemelkedő! De talán éppen ezért szeretném megkérdezni, hogy ez nem számít-e speciális képességnek! Vagyis az érzelemmentesség! Hiszen lényegében Shirou nem ismer fel semmilyen érzelmet nem képes rá! Vagyis ha egy olyan genjutsu fogásága esik, mely az érzelmek hatását fordítja az ellenfél ellen, azok hatástalanok rá. Nem riad meg, vagy borul ki, azon, hogy valaki őt hibáztattaj, társai halálán, vagy éppen a sajátján. Még akkor sem érez semmit a fájdalmon kívül, mikor megsérül. Akkor is nyugodt maradt, ami a legjobb képességei. Éppen ezért ez neki hatalmas előny szerintem! //

Az ajtó becsukódott a fiú mögött, ahogyan egy pillanatra sem lepődött meg azon, hogy ismét nem volt egyedül. Nem tudta, hogy figyelik csak sejtette, végül is, ha láthatta azt a férfit, aki kihallgatta, sőt láthatta hova is viszik őt, akkor biztos megfigyelés alatt áll, főleg addig, míg biztosra nem mennek az ismeretlen alakok a tervükben. Bár azért arra Shirou sem számított, hogy ilyen gyorsan ismét felbukkannak, de sokkalta helyénvalóbb volt ez így, mintha máshogy kellene hozzáállnia mindenhez.
~Nem nagyon húzzák az időt! Az, hogy engedtek elmenni, szóval arra ment ki, hogy lássák, mennyire megbízható vagyok, vagy éppen ellenkezőleg, hogy lássák a valóságban milyen vagyok, mások társaságában? Akárhogyan is, ez is a tervük része volt, annyi szent!~
- Hát ellőtted ezek szerint, miért titkolózzak?- kérdezte a férfitól ironikusan, ahogyan az ágyhoz sétált és leült oda- Révén, már mindent tudsz rólam, megfigyeltek, sőt a szavaid alapján tervetek van velem... így pedig értelmetlen lenne a kisded játékokat játszani újra és újra. Nem igaz?- kérdezte ismét, mosolyogva, sőt a hangjában mintha boldogság vagy izgalom is hangzott volna, de az lehetetlen, hiszen nem képes ilyenekre, akkor újra megjátszotta kicsit magát? Meglehet!- Sok mindenre rájöttem eddig is! De azért néhány dolog érdekelne! - nézte egyfolytában a férfit- Tisztában vagyok azzal, hogy valamit akartok tőlem, nemhiába osztottatok volna meg velem ennyi információt, de azért egyvalami nagyon nem hagy nyugodni...- arcára kaján vigyor ült ki- … hogy kik is vagytok ki! Nyíltan és célratörően, most végre megkaphatja a lehető legjobb válaszát. Elég egy kis név és van kiinduló pont, akármilyen is. Az információk további megszerzése pedig már gyerekjáték.

Shirou elmosolyodott, ahogyan az alak átváltozott és egy jól ismert alak, vagyis madárrá, ahogyan a finom kis csokit majszolta még mindig. Bár vicces volt látni ezt, a szavai nyíltan elárulták, hogy nem tetszik neki a helyzet, sőt a plusz információk birtokába jutva még idegesebb volt mind addig.
- Áh szóval te voltál az! -lepődött meg, ahogyan eljátszotta ezt tökéletesen- Erre nem számítottam, de komolyan! -mosolyodott el, arcára a szokásosnál és szélesebb mosoly ült ki- De bocsáss meg Ako-do senpai! Veled sohasem lennék tiszteletlen! Ezt tudhatnád!- kért bocsánatot, mivel eme kis állatka volt az egyetlen, akit tisztelt is valamelyest. Se az öreg Tsuchikage-t, se a nevelőanyját, se semmilyen ismerősét nem tisztelte és tartotta semmire, de ezen kis madár más volt. Még mikor először beszélgettek el hosszasabban és tudta meg a varjú kánról a főbb információkat, abban a pillanatban kezdte el valamivel többre taksálni őket. Valahogyan úgy gondolt, hogy ők ugyanolyanok mind ő, a hatalom érdekében, a minél nagyobb erő érdekében képesek feláldozni akár a bajtársaikat is, azonban velük ellentétben, Shirou semmilyenek istenben nem hitt, amit nem tudott megfogni arról egyszerűen azt gondolta, hogy nem is létezik. Így pedig nem hitt a klán vezetőjében, vagy abban, amit a varjak gondoltak az életről.
~De mégis? Hogy kerül ide? Nem éppen a legjobb időpont! De ha itt van, az nem lehet véletlen! Nagy hasznom van azzal, hogy itt vannak nekem, de mégis, akármikor ez a visszájára is fordulhat! Nem éppen a legjobb párosítást!~ hallgatta végig az állat kérését, ahogyan Ako-do megemelte a szárnyát azzal párhuzamosan! ~Mit akarsz?~ kérdezte magától, ahogyan felemelte a kezét és a madár elé tette, tenyerét felfelé fordítva.
- Öhh... nem épen zavarni próbállak, de hogyan kerülsz ide! Eddig akárhányszor megjelentél, szétfeszítetted a számat és előbújtál, na meg az a kellemes hányinger is éppen mindig kellemes volt!- nézett félre, ahogyan valóban kíváncsi volt arra, hogy-hogy, nem így jelent most meg, na meg legfőképp, mire is készül.

Shirou a földre térdelt, ahogyan a kezéből ömlött a vér. A szemi ellőt még mindig remegett a kép, ahogyan másik kezével a sérült tenyere feletti csuklót fogta és a kezén tátongó lyukat nézte. Ako-do nem kímélte őt. Egyáltalán nem sajnálta a fiút, azt érezte, sőt az sem érdekelte, hogy mi lesz ennek a következménye. Shirou-nak nincsenek érzései ugyan, de a fájdalmat ő is érzi és amit most érzett, az igencsak fájdalmas és kínkeserves pillanat volt. A lábai remegtek, ahogyan csak a tenyerét nézte, ahogyan a az egész tenyere már csurom vér volt és nem csak az. A keze alatti padlón is egy kisebb tócsa éktelenkedett. De ez nem zavarta Shirou-t. Arcára egy széles mosoly ült ki lassan.
- Szóval ez az igazi, teljesértékű fájdalom...- mondta halkan és alig érthetően, ahogyan lassan újra ökölbe szorította a sérült kezét. Ezzel ugyan még nagyobb fájdalmat okozva saját magának, de azzal, hogy sikerült neki, rájött, hogy az a nyamvadt madár elég jól ismeri az emberi anatómiát, nem egyet emészthetett már meg, hiszen egy ideget, vagy éppen ízület nem sérült meg. ~Te nyamvadt, károgó varjú... ezt még visszakapod!~ gondolta, ahogyan lassan a fájdalom, lejjebb lankadt, nem, ez nem igaz. Ugyanolyan fájdalom volt mind eddig, sőt erősebb, de Shirou teste lassan hozzászokott, a lábaiba újra visszatért az erő, ahogyan elengedte a sérült kezét és megtámaszkodva az asztalban felállt. ~Szóval ezt kaptam, mert ilyen vagyok? Nem, még te is félsz tőlem nem igaz! Tudod, hogyha erősebbé válok, neked is be kell hódolnod nekem!~ mosolygott, ahogyan az ökölbe szorított keze remegett.
Arca egyre jobban sápadt és ő maga is érezte, hogy ez így nem nagyon lesz jó. Lassan, ide-oda inogva elindult a fürdő felé, ahogyan sikerrel küzdötte le azt a kicsi akadályt. A sérülés nem volt mély, de ilyen helyen, a seb, főlege gy ilyen erősen tud vérezni és mellesleg elég hosszú ideje is történt, a vérveszteség pedig ha így folytatódik tovább elég jelentős is lesz. Ezt tudta Shirou is. Elég sok embert, sőt állatott ölt már meg ahhoz, hogy tudja, hogyan viselkednek azok, mikor ilyen állapotba kerülnek.
Ahogyan a csaphoz ért, lassan szétveszítette az egyre remegő kezét, ahogyan megnyitva a vizet elkezdte kimosni a sebet. Nemhiába egy állat okozta. Nem szívesen kapott volna vérmérgezést. Ahogyan azonban a meleg víz elérte a sebet, a hatás sem maradt el.
- Áhhh...- kiáltotta el magát egy kicsit, ahogyan összeszorította a fogait. Jelen pillanatban nem nagyon érdekelte azt, hogy lebukhat. ~A francba!~ kiabált volna, ahogyan lassan elzárta a vizet. A mosdó csurom vér volt. ~Ez így nem lesz jó...~ amikor valami furcsa érzése támadt. Oldalra nézett, mert tisztán érezte magán, hogy nincs egyedül. Vagy csupán már hallucinált volna?