Fukashigi Hibiki

//Kekkei Genkait birtokló, valamint Tinta technikákat ismerő karakter indítására a Ninja Tanács az Engedélyt megadta.//

//A Szabályzatban megadott kornál fiatalabb Chuunin sizntű karakter indítására az Engedélyt Hyuuga Hanabi megadta.//

//Az előtörténet még a klánleírás véglegesítése előtt lett megírva és bár átnéztem, akadhatnak benne a régi elképzelésekre utaló nyomok.//

//A karakter jelleme bizinyos tekintetben hasonlít V-re (talán ezért is választottam azt az avatart neki), ám a karakterkoncepció már jóval a játék megjelenése előtt megvolt a fejemben.//

350-es Chakraszintet Elért Karakter neve: Osumi Hiroto

Név: Fukashigi Hibiki

Ország: Tűz Országa

Rang: Genin

Szint: C

Chakraszint: 200-250

Kor: 15

Nem: Fiú

Felszerelések: 5 kunai, 5 shuriken, 10 makibishi, 2 Fuuma Shuriken, 10 senbon, 10 robbanó jegyzet, 10m drót, gyógynövények, ninja felszerelés, shurikentartó, övtáska, széles övtáska, hátizsák, 1 doboz energiatabletta (15 db), 5 füstbomba, 15 kis tekercs, 5 közepes tekercs, 15 nagy tekercs, 45 fiola chakratinta, szerszámok, elsősegély készlet, élelem

Kinézet: Vállára omló fekete haja hullámos, melyet ritkán egyenesít ki. Testfelépítése régen gyenge volt, edzésekkel azonban felhozta magát a többi korabéli ninja szintjére. Testét gyakran borítják tintával készült rajzok. Fekete ruhákat hord valamilyen kiegészítő színnel, amikor nem a hagyományos ninja felszerelés van rajta. Továbbra is vékony, így kinézete semmit nem árul el erejéről. Barna szemében állandó melankólia tükröződik.

Jellem: Művész; szeszélyes és különc. Belső világa és érzései gyakran ellentétben állnak azzal amit mond, vagy ahogyan cselekszik, így védi magát. Kreatív és kíváncsi, mindenre nyitott, ugyanakkor ezt ritkán mutatja ki. Gyakran elmélyed gondolataiban, mégis magát nemtörődömnek mondja. Ambiciózus, ezt azonban titkolja. Érzékeny, törékeny, de mégis tud hidegszívűen viselkedni. Könnyen megkedveli az embereket, de nem naiv. Ritkán osztja meg gondolait másokkal, ám azt szeretné, ha körülötte mindenki boldog lenne. Emiatt gyakran hamis mosolyt erőltet magára. Mindezek ellenére őszinte, csak akkor hazudik, ha ezzel saját magát akarja védeni, vagy a küldetése megkívánja. Sűrűn idéz más művészektől, ez már beszéde részévé vált. Szeret irányítani, ugyanakkor csapatban inkább az alárendelt szerepét töltené be. Általában időben érkezik, mert nem szereti más idejét vesztegetni.

- Shunshin no Jutsu (Fürge Test technika)

- Henge no Jutsu (Transzformácós technika)

- Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)

- Bunshin no Jutsu (Klón technika) 

- Kawarimi no Jutsu (Testhelyettesítő technika) 

- Tobidogu no Jutsu (Tekercsírás, hordozható fegyverek)

- Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó jegyzet: Aktiválás) 

- Sumi Gasumi no Jutsu (Tinta Homály Technika)

- Sumi Hansou no Jutsu (Tinta Szállító Technika)

- Raiton Kaitou (Villám Elem Feloldás)

- Jinsei

- Függőleges terepen való megmaradás

- Vízen járás

- Rajztudás

- Pecsétek széleskörű ismerete

- Lélegzetvisszatartás (5 perc)

- Helyismeret (Konoha, Konoha közeli erdők)

- Szájról olvasás

- Gyógynövények ismerete

- Origami

Shurikenjutsu és egyéb dobófegyver-használat: C szint

Bojutsu: C szint

Mindig átláttam a f*szságokon. Azt is észrevettem, amikor Boa néni fekete liliomokat akart eladni nekem shurikenként. A klánomat övező titokra sem volt sokkal nehezebb fényt deríteni. Pedig mást akartak elhitetni velem. Egész életemben erre neveltek. Minden egyes pillanatom úgy telt, hogy ha majd eljön a megfelelő idő, biz' félelem nélkül nézzek farkasszemet a halállal. Így nőttem fel, összes lélegzetvétellel töltött másodpercemet ezzel a tudattal akarták megfertőzni. Sokat munkálkodtak rajta. Már születésemtől fogva. Nagybátyámék élettel és halállal, valamint az örök korforgással foglalkozó matricákat, képeket, játékokat adtak a kezem ügyébe és minden a házban a jelenlétükben ezek körül forgott. Ha valaki látogatott volna, mikor itt voltak, valószínűleg ma is azt zengenék, hogy valami szekta tagjai. Pedig közel sem volt ilyen rossz a helyzet. Egyszerűen elviselhetőbbé szerették volna tenni az érzést.. Ha eljön az a bizonyos nap.

Anya mindig azt mondta, különleges vagyok, kiváltságos vér folyik az ereimben, ami egyszer majd nagy ninjává, kiváló harcossá és csodálatos apává tesz majd. Ezt nyilván úgy értette, hogy rövid életem miatt kénytelen leszek valamit letenni az asztalra, a lehető legtöbb szinten és módon. Apám azt próbálta bizonygatni, nagy dolgokra vagyok hivatott. Egy nap erős karjaimmal kell megvédelmeznem mindent, amit szeretek. Mert az egész család ezt teszi. Én azonban már akkor is tudtam, hogy ez fedi a valóságot. Gyenge voltam, nyeszlett, alig bírtam felemelni a pudingos kanalat. Pedig szerettem volna. Éjszakánként mindig kisurrantam, hogy lopjak egy kis édességet; ha már erős nem lehetek, másképp növelem meg a méretemet és súlyomat. Tehát minden erejükkel azon voltak, hogy én ebben a hitben nőjek fel. De nem.. Én tudom, hogy az élet egy 40 éves szűz (nem tart soká).

A családunkban szokás, hogy nem szerelemből házasodnak a tagok. Majd megszeretik a kiszemeltet, ezzel hitegetik magukat. Igaz lenne? Nem hiszem. Saját világnézetem van és abba nem fér bele az, hogy saját hitünk ellenében majd hozzászokunk valamihez. Ez.. Nem élet, ez az élettel szembeni cselekedet. Apámmal azonban más a helyzet. 7 éves korától fogva ismerte anyámat, ami egy kissé bizarr, belegondolva.. Akár már akkor is elgondolkodhattak volna a gyereknevelésen, ami a Fukashigiktől nem áll annyira távol. Mi az a 13 év, főleg nálunk.

Az akadémián ismerkedtek meg és igen.. Rögtön barátok lettek. Nem erőltetett kapcsolat volt az övék, bajtársként tekintettek egymást a kezdetektől. Felnövésük szinte minden pillanatát együtt töltötték. Ezt kissé irigylem bennük. Persze, nekem is ott van Sakebi és Rinku, ám ez a kötelék mégis más. Főleg ha végkimenetelt vesszük alapul. Anyukámat Fukashigi Moinak hívták, amire apukám rögtön felfigyelt. Ismerte a legendát, tudta mit suttogtak, hallotta a pletykákat. Látta, hogy egyészségügyi gondokkal küszködött, de nem félt tőle. Mindig a közelében volt, talán meg akarta vigasztalni, mert a többiek eltávolodtak tőle. Persze ez nem igaz a családom minden tagjára, csak a különösen sokat betegeskedőkre.

A Fukashigik ugyanis nem élnek sokáig. Egy furcsa rendellenességnek, a Kekkei Genkai-unknak köszönhetően az agyunk sejtjeinket gyorsabb chakratermelésre bírja rá. Ez hasznos harc közben, ám nagyon megerőlteti a testet és a gyenge fizikumúak nem bírják a terhelést. Nem mindenkiben alakul ki ugyan, ám akiben igen, az gyakran betegeskedik.

Szárnyra kapott hát a pletyka, hogy valamilyen kór okozza ezt az állapotot. De apám nem félt ettől mondvacsinált betegségtől. Főleg akkor nyugodhatott meg, amikor édesanyám elmondta neki a titkot. Habár ez tiltott volt a családunkban, nem volt mitől tartania. Rauki szívmelengető mosolyával átölelte és ez volt az a pillanat, amikor egymásba szerettek. Tudták, hogy számíthatnak egymásra, akármi történjék is.

Amit hamar le is tesztelt a sors. Moit egy bevetés során körülvette az ellenség. Apám azt a parancsot kapta, hogy haladjon tovább, ő mégis félelmet nem ismerve közéjük ugrott és testével védelmezte szerelmét. Amit egy hosszú csatának írtak le végül a konohaiak győzelmével zárult; a vértől felismerhetetlenné vált ugyan ellenség és barát, ők mégis egymásra találtak. Anyukám sértetlenül úszta meg az esetet. És habár nem sokat törődött a családi tradíciókkal, mégis, a családfő utasítását figyelmen kívül hagyva, de annak akarata szerint gyermeket szült. Ő lett a bátyám, Sakebi. Egy évig csak ő létezett számukra, meg persze a küldetések, amikkel nem hagytak fel. Habár anyukám könnyebb feladatokat vállalt, mégsem vonta ki magát kötelessége alól. Ezt én sem akarom. Valószínűleg ezért lettem én is ilyen. A gyerekneveléssel sem volt gondjuk, habár az is elég groteszk volt, hasonló az enyémhez. Én egy évre rá következtem. A húgom pedig két évvel utánam került sorra. Így alakult meg ez a szép, nagy család.

Habár még szó sem volt arról, hogy a ninja létet választom-e, vagy sem, inkább azt mondhatni, hogy az választott engem. Rengeteget foglalkoztam a tintával már öt éves koromban is, rajzoltam, festettem, már amennyire ügyesen ezt egy akorabeli fiú megteheti. A chakráról, a ninjákról, a végeláthatatlan, véres harcokról, békéről és háborúról mit sem tudva, csak az alkotás és tinta iránti szeretetemre hagyatkozva egy nap anyám arra lett figyelmes, amint a titát szétfröcskölve, chakrámat ösztönösen használva megalkottam a Sumi Gasumi no Jutsut. Persze el nem menekültem. Pedig lehet, hogy kellett volna. Hüledezve csak hebegett-habogott, majdhogynem elájult. Semmiféle kiképzést nem kaptam egészen addig, ezért nem is értette, hogy lehettem képes egy nem is átlagos jutsu kivitelezésére. Hallani hallott már ugyan a stílusról, de még sosem látta azt. Innentől tehát a ninja lét viszontagságaira is elkezdtek felkészíteni, habár az edzések még várattak magukra. Ez lelki tréning volt, amiből a keményebb részeket azért kihagyták. Úgy tűnhet, kemény szülők voltak, egyesek számára talán kegyetlenek, vagy rosszak. Nem voltak azok. De ha a gyereked ilyen potenciát mutat egy út irányába, akkor neked sincs túl sok választási lehetőséged. Márpedig én a mutatottak alapján zseninek tűnhettem. Talán az is voltam, később azonban elhanyagoltam a "tehetségemet". Jobban mondva, másik irányba terelődtem. Biztos vagyok benne, hogy nekik is nehéz volt ezt a döntést meghozniuk, de nem igazán tehettek róla.

A nevelésem nem volt könnyű, mégsem szenvedtem hiányt semmiben, boldog életet éltem a családom körében. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról, amivel tisztában vagyok és hálát is adok érte. Hat évig tehát ebben a furcsa közegben éltem, bátyám agyára menve, húgommal csatasorban állva. Onnantól jött a hidegzuhany. A szüleim beavattak a család történetébe, az általunk birtokolt képesség ismeretébe és a klán vezére lepecsételte az erőmet.

Az nem volt kérdés, hogy a ninják útját választom; a korábban elmondottak gondolom már rá is vezettek erre a választásra. Örömmel arcomra égetve léptem át a Ninja Akadémia küszöbét, ahol a felvételi zajlott. Levakarhatatlan mosollyal nézelődve jártam-keltem, ami amúgy már nem jellemző rám. Akkor mégsem tudtam türtőztetni izgalmamat. A sorsom választott helyettem, ahogy én is megválasztottam a sorsomat. A kettő pedig úgy alakult, hogy egyezett. Ennél kevésbé lehetett volna szerencsésebb a helyzetem. Tényleg, mintha minden erre a napra készített volna fel, mintha minden ezért történt volna.

A felvételemet követően rögtön hazamentem gyakorolni; nem tudtam, mit kellene tennem, ám szerencsére apukám ott volt, hogy segítsen. Először shurikeneket dobtam az ő segítségével és csillogó szemekkel figyeltem tudását, az általa bemutatott technikák lenyűgözőnek tűntek akkor. Néhány még most is az lenne.

Amikor pedig elkezdődött az egész, ugyanolyan lelkesedéssel vágtam bele, mint ahogy előző nap hazaértem. Nem tudom, mikor változtam meg. Nem hirtelen történt, lassan alakultam. Nem volt egy meghatározó élmény, ami miatt megtörtént. A személyiségem csak kiteljesedett. Nem dobtam el a régi önmagam, de ugyanaz sem tudtam már lenni. Az órákra egyre kevésbé figyeltem, ami lekötött, az a rajzolás és alkotás volt. Minden alkalmat megragadtam, hogy ebbéli "tehetségeimet" kamatoztassam. A chakragyakorlatokra és a harci helyzetek elemzésére odafigyeltem, egyébként minden időmet hobbijaimnak szenteltem. Anyukámnak nem volt kifogása ez ellen. Miután látta, mit művelek a tintával, úgy találta jónak, hogy magam választom meg az utamat. A család "átka" miatta neveltetés ellenére, főleg nyolc éves koromtól fogva teljesen normálisan viselkedtek. Pont, ahogy a szülők, már amennyire mások beszámolóiból és könyvekből tudhatom. Mert hogy a könyveket is szerettem. De a rajz minden időmet felemésztette.

Emiatt azonban sokmindenben le voltam maradva. Ahogy családunkban szinte mindenki, a ninjutsuban jeleskedtem, a taijutsuban hátul maradtam. Hogy lemaradásomat felzárkóztassuk, apám úgy döntött, megtanít egy különleges technikára. Ehhez pedig elrejtette az összes tintámat egy fa legmagasabb ágára. Nem lettem volna képes felmászni érte. Otthagyott. Könnyű lesz.. Azt mondta. És úgy is kellett volna lennie. Elvégre zseninek gondoltam, de az elméleti oktatás hanyagolása miatt ötletem sem volt és ösztöneim sem súgtak semmit. Csalódottan ültem le a földre és a homokba rajzoltam. Este aztán lehorgasztott fejjel sétáltam be vacsorázni, amikor kifele láttam, hogy szintén elkeseredett arccal rálép a fára. Aztán tesz még egy lépést. Egyszerűen megragadt a fán, én pedig kikerekedett szemekkel figyeltem a műveletet.

- Várj! – kiáltottam. Ösztöneim most sem hagytak cserben. Chakrát irányítottam a lábamba, egyenlően osztottam el.. Nem is gondoltam rá, önmagamtól áramoltattam az energiáimat. Nem akartam cserben hagyni. Nekifutásból indultam meg és az első pár lépés után kibillentem egyensúlyomból. Egy ágban kapaszkodtam meg, ám talpam nem eresztette a fa törzsét. Alkalmazkodtam a változáshoz, több chakrát vezettem a talpamba, ahogy a fa reccsent, úgy a következő lépésnél helyrehoztam hibámat azzal, hogy elvontam. Néhány másodperc múlva már a fa felénél találkoztam apukámmal, aki elismerően bólintott, ugyanakkor aggodalommal telve szemlélte további haladásom, készen állva arra, hogy bárikor közbelépjen, ha szükséges. Nem volt szükséges. Billegve ugyan, de felértem. Egyensúlyomból örömömben annyira kiestem, hogy levertem a tintákat, melyek megfeketítették sápadt bőrét.. De nem volt mérges. Büszke volt rám. Ismét bizonyítottam, hogy valami mozgolódik bennem. Tudom, hogy arra gondolt, hogy talán rövid életem ellenére is elérhetek valamit.

Sikerem ellenére továbbra sem viseltettem túl nagy odaadással az Akadémia iránt. De mérhetetlenül dühös lettem volna, ha valaki elveszi tőlem a lehetőséget. Szerettem a helyet, egyszerűen volt, ami jobban lekötött, amit kamatoztatni tudtam a ninják világában, csak rá kellett jönnöm, hogyan. Tanáraim persze nem nézték jó szemmel ténykedésem. Mind azon a véleményen voltak, hogy meg fogok bukni, ha nem is a vizsgán, majd ninjaként, amikor sokkal súlyosabb árat kell majd fizetnek érte. Hiába a tehetség, hiába az ösztönök, ha hiányzik a tenni akarás. Csakhogy belőlem nem hiányzott. Egyszerűen elrejtettem egy mély zugba. A társaimmal néhány közül jól kijöttem, azokkal, akik tiszteletben tartották, hogy néha szükségem volt a magányra, a többiek inkább csodabogárként néztek rám. És talán le is néztek egy kicsit. Nem mintha ők kitűnők lettek volna, de a testi erőt valahogy jobban preferálták.

- Ma a célbadobást fogjuk gyakorolni – hangzott el a már oly sokszor hallott mondat. – Ki szeretné kezdeni?

Könyvem mögül ásítottam egyet, mire szigorú arccal rám mutatott.

- Fukashigi, gyerünk. Ha olyan jól megy, hogy nem is kell figyelned, hát lássuk.

Két céltábla volt az erdőben. Az egyik egy farönkön előttünk. Túl könnyű. A másik nem számunkra volt fenntartva, de pont belefért a látószögünkbe. Három kör, egy nagy, egy kicsi és a cél közepe. Negyven méterre állt tőlünk a fa, ahova ki volt akasztva. A Jounin azt mondta, oda még ő sem tudna eldobni. Én pedig nekifutásból nekivágtam a shurikenek, ami néhány méterre tőlünk a fűben landolt. A többiek nevetni kezdtek, mire ökölbe szorult a kezem, még a vérem is kiserkent. Leráztam magamról, majd hirtelen felindulásból a következő shurikent magam mögé a levegőbe dobtam. Felfutottam a kis házikó falán, majd elrugaszkodva egy drótra kötött kunait dobtam a fegyver után. A tőr áthatolt a közepén, én pedig a drótot húzva elrepítettem a két fegyvert. A földön fekve landoltam, ám a kívánt hatás nem maradt el; a kunai a közeli farönkön elhelyezkedő céltábla közepébe, míg a shuriken a lendülettől a negyven méter távolságban lévő kör középpontjába hatolt. Pontosabban, mint ahogy a Jounin mutatta be, a shuriken pedig messzebbre ért, mint amennyire ő dobni tudta.

Tátott szájjal fordult meg és véget vetett az órának, mondván, mindenki látta, amit látnia kellett. Ezután beszélni szeretett volna velem arról, hogy ha ilyen ötleteim vannak, miért nem képzem magam az Akadémián, mire én azt feleltem, hogy otthon képzem magam olyan jártasságokban, amik szerintem valóban fontosak.

Mert a rajzot sokkal fontosabbnak tartottam. Önmagunk kifejezése még egy ilyen világban sem lehet elhanyagolandó. Amit pedig nem voltam képed elmondani szavakkal, arról meséltem a képeim. Bárki, aki valaha járt a szobámban, egyetértett volna velem. Persze még közel sem alkottam olyan maradandókat, mint szerettem volna. De éreztem, hogy volt értelme. A Ninja Akadémia tudástárának létjogosultságát sem tagadtam meg, de azt inkább másokra bíztam.

A célbadobós kis akciómat látva többen elhidegültek tőlem. Szellemként jártam-keltem a népszerűbb gyerekek között, akik igyekeztek átnézni rajtam; nem tudták elfogadni, hogy olyan kevés gyakorlással, hogy járhatok bizonyos fortélyok tekintetében ennyire előttük. Mígnem az egyik éltanuló, aki egyben a legrosszabb diák hírében is állt, kihívott egy versenyre.

- Láttam mit csináltál a viskónál. Lenyűgöző volt – csettintett nyelvével elismerően, én azonban tudtam, hogy ez csak egy álca volt. – Jómagam is tudok fára mászni – dicsekedett. – Akarod látni, melyikünk a gyorsabb?

Elfogadtam a kihívást; az ajánlat egyértelmű volt – tehetség vagy szorgalom? Már amennyire szorgalmasnak lehetett őt nevezni. Már akkor egyértelmű volt, hogy nem akar tiszta játékot játszani, amikor az erdőnek egy eldugott szegletébe beszélte meg a találkozót. De elfogadtam. Viszont nem voltam óvatlan. Övtáskámban fegyverekkel és robbanó cetlikkel érkeztem, mivel tudtam, hogy ő is ugyanígy tett. Ahogy megpillantott, rögtön a fára vetette magát, esélyt sem adva a reagálásra. Hatalmasat ugorva én is ott termettem és felkapaszkodtam, ám már rögtön jött is a támadás. Egy robbanó jegyzetet hajított felém, ami elől a fa oldalára menekültem. Így is majdnem kibillentett az egyensúlyomból, azonban épp eleget gyakoroltam már, hogy biztos lábbal tovább haladhassak. Dróttal próbált a fához szorítani, ami elől elugrottam és egy robbanó jegyzetet helyeztem a huzalára. Erőset rántva rajta majdnem elérte a robbanás, én pedig képes voltam megelőzni. Ezután egy Fuuma Shurikent dobott neki egyik társa, amit megpörgetve el is hajított felém úgy, hogy ha nem engem talál el, legalább a fában kárt tegyen. Nem mintha ki tudta volna dönteni, ahhoz nem volt elég erős, de valami ilyesmire gondolhatott. Drótot dobtam át a közepén, hogy átvegyem az irányítást felette, majd a támadást viszonozva füstbombákat dobtam rá, míg ő a védekezéssel volt elfoglalva. Ekkor pedig felértem a fa tetejére. Mikor megláttam, hogy magatehetetlenül zuhan a föld felé, saját testi épségemet nem féltve ugortam utána. Fáról fára ugrálva próbáltam gyorsítani a tempón, ilyen magasságból ugyanis végzetes is lehetett volna az esés. Végül sikerült megragadnom a lábát és megfelelő chakrakontrollt kialakítani ahhoz, hogy fent is maradhassunk, habár a súly miatt tovább csúsztunk, de sokkal lassabb tempóban.

- Kösz – mondta megilletődve, ahogy földet értünk, majd szégyenkezve, de olyan pillantással, mintha nem evilági lennék, elkullogott a többiekkel.

A Genin Vizsga egy elméleti és egy gyakorlati részből állt, egy kis csavarral. Az elméleti részben a falu történelméről kellett írnunk, harci helyzeteket elemeznünk és matematikai, valamint irodalmi kérdésekre megfelelnünk. Az egyik kérdés a Fukashigikről szól, ami meglepő volt. Elkönyveltem, hogy mindenkinek személyre szabott feladatlapokat adtak. A kérdést üresen hagytam és egy nyilat tettem oda, mely a papír tetejére írt nevemre mutatott. Nem szerettem, ha a családomról kérdezek. Egyszerűen úgy tarottam, elég, ha látnak. Ennyi elég kellett, hogy legyen.

Így természetesen nem az enyém lett a legjobb eredmény, ám ezt pótolhattam a gyakorlati vizsgán. Ugyanis én akartam lenni az első. Valami belső késztetés hajtott, hogy mutassam meg a többieknek, hogy akit lenéztek, igenis képes felmutatni valamit. Klánom öröksége lehetett ez a tűz. A feladat csapdaállítás és egy általunk választott technika bemutatás volt; én a Shunshin no Jutsut választottam, ám az első feladat sokkal érdekesebb volt. Két órát kaptunk rá, hogy kreativitásunkat kibontakoztathassuk, ami a legtöbb egyszerű csapdának bőven több volt, mint elég. Én tüzijátékokat mentem el megvenni és az Akadémia több helyére elhelyezni, melyeknek kezelőjét a Shunshin no Jutsuval vezettem oda a bizottság asztal alá. A vizsgáztató nem tudta ezt mire vélni, ezért dühében azt asztalra csapott, ami megindította a folyamatot. Elámulva figyelték az égen szikrázó robbanásokat. 

- Ezek robbanó jegyzetek is lehetnének - jegyezten meg elégedetten. Leesett állukat megrovó pillantásokkal palástolták, ám én tudtam, hogy ez valószínűleg az első helyre repített.

Az utolsó feladat volt a csavar a vizsgán; egy általunk választott tevékenység bemutatása, amiben úgy gondoljuk, jók vagyunk. Bármi lehetett, így akik pontokat is veszítettek az előző feladatokon, itt esélyük nyílt a vizsga letételére. Sokan ezt bélyegezték később "csalásnak". Fél órát kaptunk rá. Én természetesen a rajzot választottam. Nem volt időnk felkészülni, mégis azonnal megszületett az ötlet a fejemben. Egy szemet rajzoltam, melynek szemhéjait cérnák helyett rácsok fűzték össze. Ezeket a rácsokat próbálta szétfeszíteni két vékony kéz, melyekből könnycseppek csorogtak le, ahogy elmosódtak. A másik rajz egy női test volt hátulról ábrázolva, vázlatosan, mely a háta közepénél átváltozott különböző színű pillangókká, amik a lap aljáig folytak. A két vizsgáztató elismerően bólintott és megsúgták, hogy ha az egyik vizsgarészt el is buktam volna, emiatt akkor is átengednének.

Kissé önelégül mosollyal távoztam, ami nem volt rám jellemző, viszont lehajtott fejjel, gyorsan sietve nem vettem észre az előttem valakit valamilyen oknál fogva éljenző tömeget, így neki is rontottam az egyiknek, mire kiejtettem két gondosan szorongatott művemet.

- Te meg mit szívtál? – kérdezte valaki a földön heverő alkotásokat csodálva.

- Kreativitást – gyorsan felszedve a rajzokat elviharoztam, döbben és gúnyos arckifejezéseket hagyva magam mögött.

Később megkaptuk az értesítőt, miszerint valóban én lettem az osztályelső, amiben nagy szerepe volt a rajzaimnak. Bár nem ezt várták, valóban bármit bemutathattunk, amiről úgy véltük, hasznunkra válhat, így nem igazán visszakozhattak saját döntésük ellen. Apukám büszke mosollyal átölelt, anyukám pedig kettőnket és aznap a kedvencemet főzte. Én pedig a végtelen lehetőségekre gondoltam, amiket ez elhozhat.

Másnap találkoztunk a csapattársaimmal és a számunkra kinevezett sensei-jel. Reira jóbarátom volt az Akadémián, ő valamilyen szinten megértett, Inkennel pedig sosem találtuk meg a közös hangot, túlságosan különböztünk és ez ebben az esetben nem volt túl jó hatással a kapcsolatunkra. Mindkettőnknek különböző világnézete volt, amihez nagyon is ragaszkodtunk. A mester, aki csitítani próbálta a kedélyeket pedig egy művészi hajlammal megáldott, barátságos mosolyú, középkorú férfi volt. Eleinte azt hittem, miattam nevezték ki csapatvezetőnek, ám hamar be kellett látnom, hogy nem körülöttem forog minden. Chakrapapírokat adott nekünk, amikből kiderült, mi az elsődleges elemünk. Meglepődtem, mikor a papír összegyűrődött; mindig azt hittem, tűz-affinitásom van, milyen szép metafora lett volna. De nem. Döbbenten nyújtottam vissza az általam is enyhén meggyűrt lapot, mintha lehetne még használni valamire.

Mint megtudtuk, a Genin Vizsga a próbatétel első része volt csak; várt még ránk még egy feladat, ami ahhoz kellett, hogy meg is tarthassuk rangunkat. Ez pedig egy közös küldetés volt, aminek lett volna egy eleme, ami miatt A besorolást kapott. Egyetlen elem, amiről nem tudtuk, mi lesz majd, csak azt, hogy a mesterünk idézi majd elő. Lehetett volna akár egy támadás is.

A feladat szemétszedés volt és minden egyes lehajoláskor azt figyeltük, mikor kell majd megküzdenünk vele. Ő azonban kedélyesen szedte velünk az eldobált háztartási hulladékot. A küldetés az volt, hogy minden eldobált műanyagot gyűjtsünk össze és szállítsunk el. Addig tartott ez, amíg a többiek már szinte meg is feledkeztek a "tesztről". Én azonban éber maradtam. Ezért láttam, amikor lassan víz kezdett szivárogni mindenhonnan és lassan elnyelt lábunkat. A folyadék szintje egyre csak növekedett, mire már ők is észrevették, hogy valami megváltozott. És egyre csak magasabb lett. Mesterünk pedig eltűnt. Mivel nem akartam megfulladni, megpróbáltam a talpamba chakrát áramoltatni, míg a többiek a menekülést választották. Nem jártak sikerrel, egy vízsugár visszalökte őket, én pedig kibillentem az egyensúlyomból. Akárhogy is próbálkoztam, minden eldőltem. Egy darabig csak figyeltem az egyre magasabban hömpölygő víztömeget, majd mikor már a kezemig, beleeresztettem azt és akkora jutott el a tudatomig, hogy ez mozog. Állandóan változik az iránya, így nekem is ennek megfelelően kell áramoltatni a chakrámat. Felkapaszkodtam egy fa ágára és onnan ugrottam rá a vízfelszínre, ezúttal a víz sodrásának megfelelően áramoltatva az energiát, ráadásul arra is ügyelnem kellett, hogy folyamatosan különböző mennyiséget bocsássak ki, a víz hullámzásának megfelelően. Mikor úgy éreztem, sikerült stabil helyzetbe kerülnöm, megpróbáltam az első lépéseimet. Bukdácsolva ugyan, de eljutottam a többiekhez, akik már fuldokoltak. Testi erő hiányában meglehetősen embert próbáló feladat volt kihúzni a két testet, miközben folyamatosan fenn kellett tartanom a technikát. De sikerült. Odahúztam őket a fához és felmásztak egy-egy ágra. A víz emelkedése is abbamaradt. A küldetés azonban még nem ért véget. Leúsztam a mélyre és felhoztam a maradék szemét egy részét. Aztán az újabbakat. Tízszer kellett lemerülnöm és már képesség váltam a kezeimet a felszínre emelve kimászni az áradatból. A mester a fa tetejéről elismerő biccentért intézett felém, én pedig közönyösen a partra sétáltam. Mivel egy csapat voltunk, úgy gondolta, ha az egyikünknek sikerült és az meg is mentette a többieket, ez az egység sikere, így mindhármunkat átengedte. Így váltunk teljes értékű Geninekké.

- Mivel látom, hogy te előrébb jársz, mint a többiek – jött oda hozzám este -, megtanítalak valamire, ami jóval a ti szintetek fölött állna, de hiszek benne, hogy te képes vagy rá. Jobban mondva.. Hagyom, hogy te jöjj rá. Azt akarom, hogy rázz meg. Nem, nem a kezeiddel. Elektromossággal.

Többet nem mondott. Tudtam, hogy elsődleges elemem a villám és azt is, hogy ezzel kell kezdenem valamit. Felelevenítettem mindent, amit az Akadémián kívül és belül –főleg kívül- tanultam. Tudtam, hogy a chakra testi és szellemi energiánk kiteljesedése, amit fel tudunk szabadítani. Ezek fejlesztésére kiemelt figyelmet fordítottam mindig. Kezemet a karjára helyezve koncentrálni kezdek és minden zavaró érzelmet kizárva, csak a villámchakrához illőeket meghagyva a chakrámra és energiáimra fókuszálok. Az elemi chakra a használó alap chakrájából alakul át, amikor a ninja elemi technikát akar használni. Ennek az elemnek pedig az volt az alapja, hogy egy adott pontba kellett sűríteni a chakrát, egyre nagyobb és nagyobb feszültséget generálva, majd azt ki kellett oldani. Mikor úgy éreztem, teljesen felkészültem erre, megpróbáltam létrehozni a technikát.

- Csináltál valamit? – kérdezte a mester néhány próbálkozás után.

Kínomban hátradőltem, ám gyorsan felpattantam és újra nekikezdtem. Az elképzelés ugyanaz volt, mint előtte. Nem tudom hányadszorra sikerült, de meglepetésként érte, szisszenve felugrott, de elégedettség tükröződött az arcán mikor visszaült mellém. Klánom képességének köszönhetően sokáig bírtam, de az aznapi gyakorlatok így is kifárasztottak, mind fizikálisan, mind mentálisan.

- Tudod – kezdte boldogságtól fűtött hangon -, talán a többiek még nem, de úgy érzem, te már most készen állsz a Chuunin Vizsgára. És mivel egy csapat vagytok, hát.. A többieket sem hagyhatod hátra. Mit mondasz?

Nem lepődtem meg. Magamba meredtem. Tudtam, hogy készen állok, vagyis inkább készen akartam állni, de nem rángathattam bele a társaimat is a beleegyezésük nélkül. Ezért másnap előálltam az ötlettel, mire lelkesen a nyakamba ugrottak –fogalmam sincs, miért-, amire csupán egy meglepődött mosolyt tudtam adni válaszul. Így határoztuk el hát, hogy együtt vágunk neki az útnak, ami vészesen közeledett. Rengeteget gyakoroltunk, a mester kérésére pedig beleegyeztek, hogy küldetések helyett a tréninget helyezzük előtérbe. Aminek meg is lett az eredménye. A korábbi ígéretes ügyeskedéseimnek azonban itt nyoma sem volt. Mind a ketten jobban elhúztak technikák terén, én leginkább fegyverforgatási tehetségemet fejlesztettem. Sikerült már szinte mindenféle manővereket végrehajtanom a dobófegyverekkel, ahogy a szálfegyverekkel is egész jól bántam. Hat hetünk volt felkészülni és mi voltunk a legfiatalabbak. Más országok geninjei lenéztek minket és tudtam, ha minket lenéznek, a falunkat nézik le. Ezért helyt kellett állnom, ahogy társaimnak is. Ennek tudatában vágtunk neki az első fordulónak.

De a feladat.. Egyáltalán nem tetszett. Egy veszélyes erdőbe küldtek be minket, ami hemzseget a vadállatoktól és mérgező növényektől. Az utasítás az volt, hogy végezzünk 500 állattal, amit a vizsgáztatók számolni fognak. Mivel nem volt elegendő vadállomány minden csapat számára, egymással is versenyeznünk kellett. 30 perc állt rendelkezésre. Én pedig, bár már bánom, nekiláttam. Eszeveszetten gyilkoltam le, talán nem ártatlan, nem védtelen, de akkor éppen az életükért küzdő, szánalomra méltó élő, lélegző lényeket. Az emlősöket kerültem, leginkább a nagyobb, félelmetesnek ható, egyébként is ránk támadó bogarakat vettem célba, mégis.. Szívszaggató volt és minél inkább küzdötten belül magam ellen, annál jobban küzdötten a külvilággal szemben is. Nem hagyhattam cserben a társaimat, ezért lélek nélkül tettem amit meg kellett tennem.

Nem emlékszem a részletekre, vak dühvel harcoltam, ám a végén sírva, zakatoló szívvel hánytam, mindenem összefolyt a vérrel és egyéb testnedvekkel. Reire letörölgetett rólam mindent, de a folt a szívemen volt. Amit már nem tudhatott helyrehozni. Nyugtalanul, sápadtan kellett a következő kör bírái elé állnunk.

- Sajnos túl sokan maradtatok bent, így harmadolni kell a csapatokat. Kérem az elkövetkezendő tíz percben minden résztvevő gondolkozzon el azon, ki küldenek haza. Mindenhonnan egy ember. Akinek nem sikerült választani, abban az esetben mindhárom csapattag hazamegy és soha többé nem lehetnek Chuuninok.

- Izé… - tettem fel a kezem habozás nélkül. – Akkor asszem én visszalépek.

Nem akartam már Chuunin lenni. Talán részben az első körben történtek miatt. Nem tudtam tisztán gondolkodni és nem akartam a csapattársaimat cserbenhagyni. Kivezettek és lassan követett néhány másik is. Tíz perc múlva pedig egész csapatokat vezettek ki, akik nem tudtak megegyezni. Őket egy másik helységbe szállították. Végül a "feladók" termébe egy Jounin lépett be, akik gratulált a sikeres vizsga-teljesítéshez.

- Egy küldetés során nagyon is fontos, hogy ki áldozza fel magát elsőként – nézett rám behatóan, pedig nem is tudta, miért adtam fel. – Ti a csapat sikerét előbbre helyeztétek a sajátotokénál és ezzel bizonyítottátok, hogy méltók vagytok ninjának lenni. Gratulálok.. Átmentetek.

Inken dühödten támadt rám, mikor ismét találkoztunk.

- Mégis mit képzelsz magadról mi? Direkt csináltad, hogy csak te lehess Chuunin. – Reira próbálta nyugtatgatni, ám ő hajthatatlan volt. – Ezért még megfizetsz, féreg!

Én azonban egyáltalán nem álltam készen. Kihallgatást kértem a Hokagétól, próbáltam meggyőzni, hogy nem azért adtam fel, hogy a csapat érdekét szolgáljam, hanem mert nem akartam tovább csinálni. Ő azonban hajthatatlan volt. Merev tekintettel csak annyit mondott, hogy kötelességem a falut szolgálni.

- Akkor minden parancsot megtagadok majd Chuuninként és mindent elkövetek, hogy ne sikerüljön a küldetés – jelentettem ki elszántan. Nem kellett volna.

A kellemetlen arc közömbössége dühhé torzult és először láttam önmagából kikelni. Mielőtt azonban szólhatott volna, apám rontott be az ajtón, aki ezek szerint minden szót kihallgatott. Valószínűleg számított rá, hogy így fognak alakulni az események, főleg azok után, amit tettem és amit elmondtam neki.

- Úgy érti, hogy még nem készült fel, Hokage-sama. Kérem, hadd vessem alá a családunk egy speciális kiképzésének, ami után már nem fog ilyen badarságokat beszélni.

- Úgy van – nyugtáztam. De tudtam, hogy helytelen, amit mond.

- Rendben van – nyugodott le végül. Őt magát is meglephette, mit váltottam ki belőle.

Ezután kezdődött a kiképzés. Már az első nap súlyokat raktak rám, az én gyenge termetem pedig nem igazán bírta az ilyesfajta próbatételeket. Megtiltották, hogy bárkivel tartsam a kapcsolatot, nem hagyhattam el a tábort, ahogy engem sem látogathattak. Bár nem tudom, ki tette volna meg egyáltalán. Minden nap kemény fizikai edzések sorát kellett kiállnom, amik mára felhoztak egy átlagos shinobi szintjére. Már nem fáradok olyan könnyen és kevésbé vagyok sérülékeny. Ennél azonban többről volt szó. Az edzéseknek köszönhetően gyorsaságom és fizikai erőm jelentősen megnőtt, jóval a szintem fölött állt. Tovább képezték fegyverforgatói képességeimet, elméleti oktatásban részesítettek és mivel nem volt más teendőm, figyeltem. Tanulni akartam. Széleskörű tudásra tettem szert a pecsétek terén, rendkívül gyorsan formáztam a kézpecséteket és rajztudásomat sem hanyagoltam el. Az volt az egyetlen, ami miatt nem őrültem meg. Meg persze mert képessé váltam tintával üzenetet küldeni másoknak. Választ nem vártam, de legalább írtam valakinek. Tudtam, hogy ez a személy meghallgat. Valamint kijártunk gyógynövényeket megismerni és gyűjteni. Legalább a természetben voltam. Egészen abszurd feladatokat is kaptam, például fokozatosan szoktattak hozzá a levegővisszatartáshoz.

Az edzést követően vissza kellett volna térnem a faluba, ám előtte még rám bíztak egy feladatot. Nagybátyámmal közösen kaptuk a küldetést, még mielőtt beosztottak volna új csapatomba. A 40 éves férfi szomorú mosollyal, köhécselve köszöntött és indultunk útnak. Egy egyszerű, banditaelkapós feladat lett volna, ám csapda volt. Tőrbe csaltak minket. Nagybátyám ninjákat megszégyenítő mozdulatokkal hatástalanította ellenfeleit és én is végeztem az első személlyel. Nem volt időm ezen gondolkodni. A harc végeztével aztán két térdre rogyott és zsák módjára eldőlt. Karjaimba emeltem és vegyes érzelmekkel sírva bátorítottam, hogy minden rendben lesz.

- Eljött az időm, Hibiki.

- Ne beszélj, Munashi.. – Nem láttam rajta komolyabb sérülést.

- Tudod, Hibiki.. Ez az ára az erőnknek. Nem a banditák miatt lelem halálom. Hanem a családunk öröksége miatt. Csak azt remélem.. Hagyok hátra.. valamit.. amire emlékzeni fognak.. Nem így terveztem véget érni, de.. Valahogy, ahogy a szemedbe nézek, boldog vagyok.

Azzal az élet sugarai távoztak szemeiből, én pedig elsőkézből tapasztaltam meg milyen szörnyű sorsra is rendeltettünk. Már nem lehetett megváltoztatni a döntésem, én is hasonlóképpen fogom végezni. Egy banditák elleni küldetésen, távol a szeretteimtől. Nem tudván, hogy amit hátrahagytam, az érdemes lesz-e életem örökének megnevezésére. Szótlanul vittem haza vállamon a testet és egy szót sem szóltam hazaérve. Több napig hánykolódtam érzéseim kuszaságától nem nyugodva. De végül elfogadtam. Tudtam, hogy ez a sorsom és hogy valamit meg kell hagynom örökül. Valamit véghez kell vinnem, ez fog hajtani, de senki nem fogja látni az erőfeszítéseimet. Mindig is különcnek tartottak, így most talán okot is szolgáltathatok rá. Csendben, értelmetlen halált halni.. Itthagyni azokat, akik számítanak rám.. Megsemmisülni, tobzódni a semmiben.. Kétségbeesetten kapálózva megpróbálni hátra hagyni valamit.. Ez az én örökségem.

---

A Fukashigi klán történelme és szerepe napjainkban:
A Fukashigi klán egyike Konoha ősi klánjainak. Olyannyira ősi, hogy a legenda szerint elődeik a falu alapítását megelőzően is ezen a területen éltek. Mikor azonban a Senjuk és Uchihák békét kötöttek, ők önként átadták a területet. Annyira könnyedén, hogy még a történelembe sem került be a megállapodásuk. Nem azért, mert megalkuvók, sőt, nagyon is büszke klán, ám esélyt adtak az új kornak, melyet a két klán ígért. A Senjukban a békét látták, az Uchihákban pedig még az övéknél is nagyobb hatalmat. A családok között ekkor belviszályok zajlottak, melyben sokan meghaltak, a kiegyezés pedig újabbakhoz vezetett. Ezért döntött úgy a klánvezér, hogy aláveti magát a két "hódító" akaratának, melyet sokan nem néztek jó szemmel. Az ellenszegülőket megölték, hogy ne állhassanak a béke útjába. Ez volt az Akai Hanten, történelmük vörös foltja, melyre azóta is minden évben emlékeznek egy "ünnepség" keretében, melyen elesettjeiket gyászolják és megesküsznek, hogy a továbbiakban kerülik az oktalan vérontást. Az ünnepség napja során a tagok "szabadnapot" kapnak, aznap nem vállalnak küldetést, csak azok nem hagynak fel vele, akik már úton vannak.
A klán ismeretlenségbe burkolózik, senki nem ismeri képességeit, csak a Hokage és legbizalmasabb köre. Ha a Hokage meghalna, a klánvezér döntené el, hogy az új vezetőt beavatja-e a család képességeinek ismeretébe. Éppen ezért, Kekkei Genkai-uk ismeretlen, a köznép csak annyit tud róluk, hogy rendkívüli állóképességgel rendelkeznek és korán meghalnak. Szájra kapott a pletyka, hogy ez valami betegségnek köszönhető.
A klánnak nincs kimondott hierarchiája, a klánvezér szava döntő, ám a fontos döntések előtt megbeszélést tart a tanáccsal. Halála esetén ők választanának új vezetőt.
Hogy titkaikat megtarthassák, csak ritkán hagyják el az országot, vándorolni is ritkán engedik a tagokat. Ha valaki erre adná a fejét, azt ellátják a Juinjutsu: Kensei pecséttel, melyet tovább kell örökíteniük, ha képesek rá. A szökevényeket ők maguk vadásszák le, mely miatt a fiatalabb generáció már lázong, hiszen ellentmond az Akai Hanten napján letett eskünek. A klánvezér álláspontja azonban, hogy a titkaikat meg kell őrizni.
Rövid életük miatt sürgetik a tagokat, hogy már 20 éves korukban vállaljanak gyereket.

Jinsei:
A klán Kekkei Genkai képessége az agynak a sejtek általi chakratermelés korlátozását módosítja, így gyorsabb chakratermelésre bírva rá a sejteket. Ez rendkívül megerőltető a sejtek számára és mivel erre "koncentrálnak", a test sérülékenyebb, fáradékonyabb, immunrendszerük kevésbé ellenálló. (Ez utóbbi kettő edzéssel fejleszthető.) Az egész folyamat valamilyen szintű fizikai megterhelést is jelent, testhőmérsékletük magasabb az átlagosnál.
A chakravisszanyerés szintekre van bontva, ám nem lépheti át a használó állandó chakrakészletét és számolnia kell a hátrányokkal. A múltban 45 másodpercenként az állandó chakrájuk 5%-át nyerték vissza, ekkor az átlagéletkoruk 40 év volt, azonban a gyerekek korán haltak.  Az egyik klánvezér ezért lepecsételte a képességet és minden újszülöttet ellátnak ezzel a pecséttel. 
Vannak, akikben nem jelenik meg születésüktől a Kekkei Genkai. Őket "magasztalják" szerencséjük miatt, ám ha chakrájuk közel áll a teljes lemerüléshez, aktiválódhat bennük.


Klánjutsuk:
Jinsei no Seihai // Az Élet Kelyhe:
A pecsét meggátolja egy Fukashigi természetes chakravisszanyerő képességét, annak érdekében, hogy a fent leírt hatások, ne menjenek végbe, ezzel a Fukashigi ne öregedjen és ne gyengüljön le, továbbá ne rövidüljön az élete. A megpecsételt személynek idővel meg kell tanulnia ezt a technikát létrehozni, elzárni, és megnyitni.
A megnyitás szintekre van bontva és csak bizonyos mértékű chakra nyerhető vissza vele. 
Megjegyzés: A Fuuinjutsu, speciálisan erre a Kekkei Genkaira lett kifejlesztve, ezért csak a Fukashikig képességének lepecsételésére használható!
Felold-Lezár Chakraszint: 150
Létrehozás Chakraszint: 300
Besorolás: C-B


45 másodpercenként 2% visszanyerés - 150% tölthető vissza
Ezen a szinten nem mutatkoznak a mellékhatások komolyabb jelei, ám mire a használó teljesen visszatölti a chakrakészletét, - attól függően, hogy mennyi chakrát használt el - a testén halvány májfoltok és ugyancsak alig-alig észrevehető ráncok, továbbá egy-egy ősz hajszál jön létre. A változások a pecsét visszazárása után, jóformán azonnal el is tűnnek.
Besorolás: C
Chakraszint: 150


45 másodpercenként 5% visszanyerés - 100% tölthető vissza
Ezen a szinten a használó testén több májfolt jön létre, továbbá a haja erősen őszülni kezd, amikor a technikát használja. Mire minden chakráját visszatöltötte, az öregedés könnyen érzékelhető jelei mutatkoznak rajta, melyek csak a pecsét lezárása után percekkel később tűnnek el.
Besorolás: C 
Chakraszint: 200


45 másodpercenként 15% visszanyerés - 75% tölthető vissza
Ha valaki ebben a módban éli le egész életét, és mindemellett napi szinten chakrát használ, akkor legkésőbb 20 éves korában meghal. A használati idő alatt ha 50%-nál több chakrát tölt vissza a használó, akkor az Állóképesség, Fizikai Erő és Gyorsaság értéke fejenként 150 pontot zuhan, a használó teste megöregszik, közel 60 évesnek néz ki. A mellékhatások egy nap múltán eltűnnek!
Besorolás: B
Chakraszint: 300


45 másodpercenként 30% visszanyerés - 60% tölthető vissza
Ezt a szintet csak ideiglenes ideig szokták használni, ugyanis ha valaki ebben a módban élné le egész életét, akkor legkésőbb 10 éves korában meghalna. Ha a használati idő alatt 50%-nál több chakrát tölt vissza a használó, akkor az Állóképessége, Fizikai Erő és Gyorsaság értéke fejenként 300 pontot zuhan, míg a használó teste megöregszik, közel 80 évesnek néz ki. A mellékhatások csak napok múltán tűnnek el!
Besorolás: A
Chakraszint: 500


45 másodpercenként 50% visszanyerés - 50% tölthető vissza
Ezt a szintet a ninja csak legvégső esetben használhatja. A használati idő alatt a ninja rövid idő alatt, - 45 másodperc - képes visszatölteni a chakrakészletének maximum felét, ám ettől a megterheléstől a teste irtózatos módon legyengül és megöregszik. Az Állóképesség, Fizikai Erő és Gyorsaság értékei 450 pontot zuhannak, a használó este gyakorlatilag teljesen megöregszik és egy 90 éves embernek néz majd ki. A mellékhatások napok múltán tűnnek csak el, ám ahhoz, hogy ez megtörténjen, a ninjának táplálóan kell étkeznie és sok folyadékot kell innia, hogy a regenerációs folyamatokat segítse!
Besorolás: S
Chakraszint: 800


45 másodpercenként 150% visszanyerés
Egy tiltott technika, mely abban különbözik az előzőektől, hogy a ninja chakratartalékát képes túltölteni, ezáltal hihetetlen erőre tesz szert, ám ezért magas árat kell fizetnie!
Előny: A mód használatával a ninja túltölti a chakratartalékait, ezáltal a teste hiába öregszik, a testében keringő chakra pozitív hatással van a fizikai állapotára, így minden őt ért fáradtság és veszteség elvész, technikái dupla olyan erősek lesznek, mint alap állapotban és a Fizikai Erő, Gyorsaság, Állóképesség értékei +700 pontot emelkednek a használat idejére. (Az eredeti értékhez adva a +700 pontot!)
Hátrány: Az öregedés, mint mellékhatás itt is jelen van, a test egy 100 éves ember külső megjelenését veszi fel, ám fizikailag nem érzi magát a használó öregnek egészen addig, amíg a chakratöbbletét fel nem használja teljesen - +50% - ami után az Állóképesség, Fizikai Erő és Gyorsaság értékei 50 pontra esnek vissza. A pecsét lezárása után a ninja még képes egy óráig talpon maradni, de aztán elájul és napokra kómába esik. Ha túléli a használatot, teste akkor sem képes regenerálódni teljesen, fél év elteltével is legjobb esetben is egy 80 éves ember fizikai állapotát tudja visszanyerni.
Besorolás: S
Chakraszint: 1000


Kakuchō no Jinsei // Élet Kiterjesztése:
A jutsuval a használó társain is képes mesterségesen, külső behatással előidézni a chakravisszanyerés képességét, így a társak chakrája is megnövelhető, ám hátránya rájuk is érvényes. Az öregedés mértéke az ő esetükben attól függ, hogy mennyi chakra %-ot akar a technika használója visszatölteni!
Megjegyzés: Alap szinten a célpontnak engednie kell a használó chakráját a testén belül ténykedni, míg S szinten már a ninja a célpont akaratán kívüli is megnövelheti a chakratermelést, ezzel akár addig öregítve a célpontot, amíg az meg nem hal. (De a chakráját visszatöltheti teljesen!)
Chakraszint: 600 - 900
Besorolás: A - S
Megkötés: Orvosi jutsuk ismerete


Az adott körben eltelt idő meghatározása a mindenkori mesélő feladata.