Fukashigi Hibiki

**Fukashigi Hibiki** Szomb. Okt. 03 2020, 14:54

Rejtett Árnyék Kígyó kezek

Senei Jashu // Rejtett Árnyék Kígyó kezek

A használó a ruhaujjából képes pár kígyót kilövellni melyek belemarnak az ellenfélbe és rátekerednek így próbálják csapdába ejteni. A technika másik használati módja, amikor a használó a saját karját alakítja 3-4 vastagabb kígyóvá és azok tekerednek az áldozatra.

Chakraszint: 200

Besorolás: C

//Előtörténetemet E/1-ben írtam, azonban élményekben és játéktéren E/3-ban fogok, mivel a karamterem tettei/szavai gyakran szembenállnak a szándékával/gondolataival.//

Időbeli elhelyezés: A Zafír Sárkány Éjszakája előtt három hónappal

A kora reggeli edzés poklánál csak a napsütötte reggelek a rosszabbak. Ilyen körülmények között kellett most edzenie az ifjoncnak, aki gondolataiba révedve kevesebb ügyet vetett a hárításokra, mint általában. Mikor már negyedszer csapott le fejére edzőtársának botja, az pihenőt rendelt el.

- Furcsa vagy ma - magyarázta a hirtelen megállást. - Általában mindenedet beleadod az edzésbe, de ma mintha nem lennél itt.. lélekben.

- "Akit szíve vezérel, tévedhet, de véglegesen el nem téved*" - jegyezte meg Hibiki. A másik férfi meglepetten meredt rá, majd megértően sóhajtott.

- Tudod.. Ha nem megy ma az edzés, akkor valami mást kellene csinálnod. Valami.. Izgalmasabbat - kacsintott rá. Hibiki unottan nézte a verandáról felkelő férfi mozdulatait, amint az harci állást vesz fel. - Tudom, hogy ha most egy átlagos jutsut tanítanék, azzal semmit nem érnék el. Ám tudom mennyire érdekelnek az ennél komolyabb dolgok, a tiltott technikák. Mehet?

Mielőtt a fiatal művész válaszolni tudott volna, ijedten kellett hátrahőkölnie az apja ruhájából előbukkanó kígyó feje elől. Nem tért ki, nem ugrott félre, egyszerűen hátrébb hajolt és farkasszemet nézett az állattal. Némi hezitálás után megsimogatta sikamlós fejét és elmosolyodott, mielőtt az eltűnt volna.

- Hogy csináltad? - Kérdezte valódi érdeklődéssel.

- Az ilyeneket már tudnod kellene - ingatta a fejét a másik csalódottan. - A technika alapja a chakra...

- Testen kívüli önálló irányítása - fejezte be Hibiki. - Vagyis ezek nem igaziak?

- Deee, igaziak.. Tudnak támadni, elfogni és még védekezni is. Ilyen téren igazinak számítanak, a sebek, amiket ejtenek valósak, de nem, nem élőek úgy, mint te vagy én.

Hibikinek ezt nehezére esett feldolgozni. Számára minden élőlény fontos volt és látni őket eszközként használva kíméletlenül összeszorította a szívét. Na nem mintha nem ment volna már hasonlókon keresztül. Egyszer maga mészárolt le rengeteget az élő lények közül.

- Nos, mi lesz? Nekilátsz? - Kérdezte az apja, mielőtt még túlságosan is elrévedt volna a gondolataiban.

Hibiki felpattant ülőhelyéről és nekikezdett a technika elsajátításának. Nem kellett sokat magyarázni; az ilyen irányú chakrairányítási műveletek a legalapabbak közé tartoztak, még ha voltak bonyolultabb idetartozó technikák is. Tudta, hogy a kígyókat neki, a saját chakrájából kell létrehoznia, nem egy létező tárgy, vagy élőlény testét kell felhasználnia, csakis a beleadott chakra mennyiségétől és minőségétől, valamint energiáinak pontos irányításától függően jön létre a kívánt hatás. Így tehát elképzelte, amint energiái összekeveredve alakot öltenek; hosszúra nyúló, kígyózó testeket képzelt el, amint előkúsznak mellénye alól, sziszegve törnek elő, hogy ha csak rövid időre is, de megtapasztalják az életet. Irányította a chakráját, formálta gondolatban az állatokat, amíg úgy nem érezte, elérte a kívánt hatást. Végül hagyta, hadd bukjanak elő az állatok retekhelyükről, az eredmény pedig.. Kettő darab elernyedt testű, halál színű fehér kígyó volt, melyek kicsúsztak ruhaujjából és a földön kerengve érte el őket a végzet. Valahogy nem ilyen életet akart teremteni. Látta, ahogy apja keserű képpel fogja a fejét; rájött, hogy ez nem is olyan egyszerű. Tudta, hogyan kell irányítania a chakráját, ez volt az egyik legelső dolog, amit megtanult. Már csak a helyes arányokra kellett ügyelnie, elvégre a technika létrejött, csak a "heuréka-hatás" maradt el. Következőnek arra ügyelt, hogy a kígyóknak legyen belsője, legyen, ami tartsa őket. Chakrával, egymásba fonódó chakrafonalakkal töltötte meg őket, illetve minden mással, ami egy kígyó életéhez elengedhetetlen; ilyen szintű ismeretekkel már rendelkezett az állatokról. A legfontosabb azonban a chakra volt, a beleölt mennyiség megfelelően elosztva. Ez a kísérlet nagyobb eredményt hozott, hat élettől duzzadó, halál színű lény jött létre.

Amint kicsusszantak, Hibiki észrevette, hogy ólmos fáradtság lett úrrá rajta. Finoman ásított, ám senki nem volt a közelben; apja rövidesen frissítővel tért vissza a jól végzett munka örömére.

- Nem csoda, hogy kimerült vagy - jegyezte meg, amikor leültek egymást mellé. - Rosszul állsz hozzá...

Ekkor pedig hosszas magyarázásba kezdett a kígyóalkotás művészetéről és arról, miként is kellene a technikát végrehajtania. Valóban rosszul állt hozzá. Mintha egy egészen már technikát próbált volna létrehozni, mégis sikerült.. Valami. Az alapján, amit jelenlegi edzője elmondott, a kígyók igaziak, valódiakat kell létrehoznia, ehhez pedig ismernie kell őket. Ezek az ismeretek megvoltak, azonban nem élő lényeket akart létrehozni, így pedig eleve bukásra volt ítélve a dolog.

- Addig, amíg a technika fennmarad, ezek a lények élnek - jelentette ki a mester végszóként. A fiú már rég hallotta utoljára egyszerre ennyit beszélni.

Ezután teljesen másképp állt hozzá a technika végrehajtásához. Biológiai ismereteit felhasználva valóban élő lényeket próbált létrehozni, olyan részletességgel megalkotva őket, amennyire tudása engedte. Ez persze sokkal jobban kifárasztotta, ám fáradozásának megvoltak a gyümölcsei; a kígyók sziszegve törtek elő és hullottak alá a földre. Érzékelte, hogy van még valami, amit kihagyott. Legközelebb már a színre is figyelt. Apró cicoma, de valójában még könnyebb is volt így létrehozni őket, elvégre könnyebb volt valós lényükként elképzelni őket. A méregzöld hüllők mérges szemekkel támadtak rá és ekkor jött rá, hogy a lények "megidézésekor" ki kell adni a parancsot, céllal kell megalkotni őket - valóban, a jutsu létrehozása előtt arra gondolt, mi lenne, ha megtámadnák őt.

- Mára ennyi elég lesz - jelentette ki az apja, ahogy levágta a veszedelmesen harapódzó állatfejeket. - Pihenj. Holnap folytatjuk.

A holnap végül átcsúszott holnaputánba, majd azutánba, a tökéletes eredmény eléréséhez ugyanis sokat kellett gyakorolni. Végül képessé vált irányítani őket, parancsokat kiadni nekik - ha akarta, támadtak. Ha akarta, lefogták az ellenfelet, melyet ezúttal mindig egy gyakorlóbábú biztosított. Ha akarta, szorították. Ha akarta, körbetekerték a másik nyakát. Ha akarta, összegabalyodtak, furcsa csokrot kialakítva. Ha akarta, csak simogatta őket, mire hálásan sziszegtek. Képes volt már bármit létrehozni velük, amire a lények határai engedték, mire eljött a prezentáció ideje. Eredetileg apját kellett volna megtámadnia és valamilyen módon harcképtelenné tennie, neki azonban más terve volt. Hosszan magába szívta a levegőt, mielőtt kiejtette volna a szavakat.

- Senei Jashu - fordította el a kezét és a négy kígyó nekilökődött, majd átharapta a masszív fát, mely mellett állt. Ekkor jött rá, hogy tudja őket irányítani. Ezután lassan, majd egyre lendületesebben lengetni kezdte őket, és vigyorogva a közepére mutatott.

- Ugorj be.

Apja elképedve bámult rá, amíg meg nem értette, mit szeretne gyermeke. Hitetlenkedve beugrott az állatkötélbe és hagyta, hogy fia irányítsa az "ugrókötelet. Még mikor végeztek is meglepetten nézte, de végül elismerően bólintott. A mutatványt figyelők tapsolva üdvrivalgásban törtek ki.

Az elkövetkezendő napok azzal teltek, hogy még jobban beleásta magát a technika kutatásába. Habár tanítója lezártnak tekintette a jutsutanulási folyamatot, ő még nem elégedett meg ennyivel. Hosszú idők munkájával sikerült elérnie, hogy teste bármelyik pontjáról képessé vált kígyókat megidézni, nem pedig csak a ruhaujjából előhúzni őket, elvégre ninja volt, nem bűvész. Ez eleinte sok chakrapazarlással és fájdalommal járt, ám végül bárhonnan képessé vált meglepni másokat. Ezen kívül elsajátította a technikának azt a használati módját, amikor a keze helyett jelennek meg az állatok. Apja elszomorodva látta, mennyi időt öl bele egy viszonylag egyszerű jutsuba, ám az tény, hogy olyan magaslatokat ért el, amire ő nem is számított. Olyan dolgokra váltak számára elérhetővé, amiket nem feltétlenül akart megtanítani. Viszont a sok gyakorlás ellenére a rajzolást sem hanyagolta el, aminek azért tudott örülni. Végül, mikor mindketten úgy éreztek, elégedettek lehetnek a megtanulni kívánt eredményekkel, leültek egymás mellé úgy, ahogy azon a reggelen és észrevették, hogy semmi nem változott. De még ennek ellenére is úgy érezte, figyelmeztetnie kell a fiút a használat veszélyeire.

- Ne feledd, hogy ez egy tiltott technika - szólt szigorúan. - Csak akkor használd mások előtt, ha feltétlenül muszáj. Főleg a falubeliek előtt. Sokan már így is megvetéssel néznek ránk, fertőként kezelnek minket. Nem kell, hogy még több olajat önts a tűzre. Ez a klán érdeke. - Szavai mintha csak a vezér szavai lettek volna.

- Tudom - felelte Hibiki. Alig várta, hogy mások előtt használhassa.

*Hiosi Tatios

Sai Hétf. Okt. 26 2020, 15:57

Tetszett az elgondolás, a tanulás elfogadva.
+8 chakra, +8 TJP

**Fukashigi Hibiki** Szer. Nov. 08 2023, 16:21

Új Élet

Ninpou: Choujuu Giga // Ninja Művészet: Nagy Rém Festmények

Egy különleges technika melynek segítségével a használó bármely rajzának képes fizikai kiterjedést adni, fel képes nagyítani, formálni és irányítani is képes azt!
A festmény maximum egy átlagos szekér méretével lehet megegyező!

Chakraszint: 300

Besorolás: A

Hibikit nem érdekelte, mit gondol a klánja. Felőle ki is csaphatták, meg is tagadhatták volna. Hibikit sosem érdekelte más gondja. Mindig, mindent magáért tett. A külső szemlélőnek legalábbis így tűnhetett...

Senki nem sejthette, mit rejteget a szívében, mikor átlépte az árvaház kapuját. A sok újdonsült árva érdeklődő tekintettel nézte, ahogy végighalad köztük. Az állandóan önző, világi fiatalt csak az tartotta vissza a sírástól, hogy a fiatalabbak előtt erősnek, határozottnak akart mutatkozni, nehogy miatta kerüljenek még reménytelenebb helyzetbe. De nem magáért tette. Mindent a gyerekek miatt.

Konoha árván maradt gyermekei közelebb húzódtak a furcsa szerzethez, szemük azt sugallta: "Ki ez? Mit fog most tenni?" Azonban egyikben sem volt látható félelem, rosszallás vagy közöny.

Hibiki előkapott egy vásznat és festeni kezdett. Színekkel varázsolt, formákat és formákkal igézett. Senki nem tudta milyen látvány tárul majd végül eléjük, mégis mind lélegzetvisszafojtva vártak... és meglett a gyümölcse. Egy képet festett le, egy álmot. Valamit, amire mindenki vágyott: a szabadságot a kétségbeesésben.

Korábban többször járt már itt. Mindenkitől megkérdezte, mit szeretne látni, mi érdekli. Minden rajzot elkészített és most ezek összességéből készített egy olyan alkotást, amely magába foglalt mindent.

- Ez a festmény itt marad az árvaházban, ha nem akarják másképp, akkor örökre. Az összetartozásotokat jelképezi, a közös akaratotokat - titeket, együtt.

A legtöbben elérzékenyültek, néhány arcról még egy-egy könnycsepp is legördült. Csak Satoshi nem tűnt boldognak. Neki már az előző alkalommal sem tetszett Hibiki műve.

- Mi a baj, Satoshi? - kérdezte megértő mosollyal.

- Igen Satoshi - kezdte rá mindenki egyszerre, szinte kánonban. - Mikor fogsz már végre mosolyogni?

- Majd mosolygok, ha életre kel és elrepülhetek - mondta sértődötten.

Ez megadta a motivációt. Hibiki megígértette vele, hogy ha életre kelti a lényt, valóban mosolyogjon. Cserébe megígérte, hogy életre fogja kelteni. Egy hetet kért.

A képen egy sólyom szerepelt - a szabadság szárnyaival kapott a légbe és Hibiki azon tűnődött, vajon képes lenne-e irányítani - vagy akkor elvenné-e a szabadságát.

Nem sokat foglalkozva a kérdéssel nekikezdett terve megvalósításához. Azt már megtanulta, hogy formáljon, hogy alakítson, hogy szedje ki a papírból a rákent festéket - ám hogy hogyan adjon ennek önálló életet, az a művészet egészen új dimenziója volt. Azt mondják, a nagy művészek képei élnek - ezt a kettőt akarta összehozni Élete Nagy Művében. Aztán a következőben. Aztán a következőben. Akarata alá akarta hajtani a lényeket, akik mégis önálló életet élnek - amíg ő úgy kívánja.

Úgy kezdte, ahogy a szavakkal szokta; papírra vetette, majd szabadjára engedte őket - cél nélkül azonban nem sokáig jutottak, megalkotójuktól csak addig tudtak elszakadni, amíg az el is tervezte. A forma megvolt, kész volt - egy egyszerű sólyom néhány vonásból, praktikus, gyors. Jó is, ha annyiszor kell majd újrakezdenie, amennyiszer gondolta. Tekercset legalább nem kellett pazarolnia. Életet lehelnie azonban nem sikerült beléjük.

A papírról felreppenő állatok teljesítették parancsait, de mindig egyszerre csak egyet. Ekkor megalkotójuknak vad ötlete támadt; elképzelte, hogy kreálmányai élnek, hogy életet adott nekik. Hogy tudnak repülni, maguktól, ahogy tudnak, ahogy akarnak - amíg ő is úgy akarja. Elméjüket megkötötte, de testüket nem. Úgy kellett szállniuk, ahogy ő szerette volna. Mindez másfél napjába telt.

Ám ez nem volt elég. Először is egy állattal nem megy semmire - többet meg kell tanulnia irányítani. Sokféle állatot megrajzolt, sokat elemzett, hogy tökéletes mozgást biztosítson teremtményeinek. Mindegyikkel gyakorolt - sólymon szállt, először csak alacsonyan, majd egyre magasabban és hosszabb távokon, tigriseket engedett szabadjára, hogy klántársait piszkálja. Kígyókkal ijesztgetett, patkányokkal kémkedett. Megpróbált embert is alkotni, ám az egész túl komplex műveletnek bizonyult. Minden alkalommal új életet kellett Teremtenie, Megismernie és Irányítania. Persze nem tudott bonyolult, természetellenes műveleteket megtanítani nekik -a sólyom nem tanult meg úszni-, ám képes volt reprodukálni mindennapi képességeiket. És hasznot is húzott belőlük. Erre ment el további másfél nap.

Innentől jött a neheze. Vészesen közeledett az egyhetes határidő lejárta és még mindig csak érzésre irányította az állatokat, valamint nem is tudott még hozzáadni további teherbíró- vagy hasonló képességet. Utóbbival kezdte. Lassan kitapasztalta, milyen arányban engedje szabadjára energiáit a különböző hatások elérésére. Hosszú folyamat, de elengedhetetlen. Mindig is volt érzéke az ilyenekhez, de most -talán a cél közelsége miatt- jóval idegpróbálóbb feladatnak bizonyult az egész.

A másik készség elsajátítása volt a nehezebb. Miután behatóan tanulmányozott -már amennyire behatóan lehet tanulmányozni másfél nap alatt- minden állatot, egy új szintre akart eljutni: képzeletében szabadon engedte az állatokat, hogy úgy mozoghassanak, ahogy tudnak, ahogy a leghatékonyabban tudnak. Mintha saját akaratuk lenne, nyugodtan mehettek a dolgukra, ami az ő akaratának teljesítése volt. Sokkal folyékonyabb és természetesebb mozgást ért el így, már csak Hibiki elméje szabott nekik korlátokat.

Egy dolog maradt hátra: minden művész számára a legnagyobb dicsőség kritikusának elismerése. Magabiztosan baktatott be -fél nappal a megbeszélt határidő lejárta előtt- Satoshi Székhelyére, hogy a fiú próbára tehesse őt. Ő szomorúan, ugyanakkor reménytől csillogó szemmel tekintett rá.

- Vártam már ezt a napot - szólt békítő hangnemben Hibiki. Szúrós pillantást kapott válaszul. Különböző okokból, de mindkettőjük magabiztossága rohamosan csökkent.

Végül erőltetett mosollyal, de kisétáltak az udvarra, ahol a többiek már érdeklődve várták őket. Hibiki rajzolni kezdett... Satoshi csüggedten tekintett félre. Mikor a fiatal művész kész lett rajzával, életre keltette azt egy hatalmas sólyom képében; a társaság ujjongva ünnepelt. A kisfiú kétkedve fogta meg a másik kezét, hogy felüljön a bestiára és hirtelen nagyon elsápadt, mikor felemelkedtek. Nem sok időbe telt, hogy ő is élvezni kezdje; lassan felengedett, először egy apró mosolyt, majd hangos kurjantgatásokat engedve meg magának.

Hibiki örömmel vette a "dicséretet" és már leszállni készülni volna, amikor a fiú elengedte derekát és a szél lerepítette a teremtmény hátáról. Vészes sebességgel zuhant, Hibikinek alig volt ideje reagálni. Gyorsan előkapta tekercsét és soha nem látott sebességgel vonalakat húzott rá, amiből egy másik sólyom emelkedett ki, rögtön a fiú után lendülve. Épp idejében ért alá, megmentve őt a komolyabb bajtól.

Miután mindketten megkapták a dorgálásukat, Hibiki megígértette vele, hogy többé nem csinál ostobaságot, akármilyen csábító is legyen, és az elégedettség érzésével útnak indult... Még nem végzett.

Egy olyan dologra szánta el magát, amire nem sokan vennék a bátorságot. Neki magának is voltak kétségei, ám az ebben rejlő lehetőségek túl ígéretesek voltak ahhoz, hogy csak úgy parlagon hagyja őket. Rengetegszer festett már magára, így nem volt újkeletű dolog... a tetováláskészítést is gyakorolta már. Ám most magára kellett pingálnia erejének forrását örökre. Nem emiatt csinálta, de ez történt meg végső soron.

A fájdalom nagyobb volt, mint várta. Nem számított ilyen erős behatásra, akárhányszor gyakorolta, akárhányszor látta. Mégis, egy szó nélkül tűrte és mindent elkövetett, hogy a lehető legszebben sikerüljenek művei. Ha már így kell leélnie az életét, legalább nézzen ki jól... Chakratintát fecskendezett magába, ezzel készültek tetoválásai. Ugyanazzal a tintával, amivel az állatokat is életre keltette, most készített hasfalának bal oldalára egy tigrist, jobb vállára egy sast, szíve fölé pedig egy pajzsot... Nem volt a szentimentalizmus híve, mégis furcsán illőnek találta. A legtöbben jobb kézzel forgatják a kardot, így tökéletes védelem lesz.

A tükörbe nézve elfintorodott... Szép festmények tarkították a testét, mégis, belegondolva, hogy visszavonhatatlan... egy kissé elbátortalanította.

De erre sem gondolt többé. Sok időbe telt, míg megtanulta előhívni az állatokat, a sas hátára felülni, "szörfölni" rajta... a tigrist megfelő távolságba elküldeni, a pajzsot a legjobb alkalommal azonnal előhívni... De az edzés minden pillanatát élvezte. Mintha minden eddig történt dolog ezért a pillanatért lett volna. Tudta, hogy így helyes és így kell lennie.

A helyiek sem néztek rá furcsán, amíg meg nem tudták, hogy a változás végleges... Akkor különös pusmogások hallatszottak körülötte mindenfele. Oknak azt adta meg, hogy ez így gyakorlatias a harcban és mert ilyen kedve volt... Ami nagyjából fedte is a valóságot. Kellett valami martalócság, valami zordság. Ám a pontos okát ő sem tudta.

Ajánlott tartalom

Fukashigi Hibiki

Fukashigi Hibiki

Re: Fukashigi Hibiki

Re: Fukashigi Hibiki

Re: Fukashigi Hibiki