Fukashigi Hibiki

**Fukashigi Hibiki** Szer. Okt. 21 2020, 13:51

Konoha romokban

-A Zarándok-

Hibiki teste mellé eresztette ökölbe szorított kezeit. Elborzasztotta a látvány, ami a szeme elé tárult. Vak gyűlölet lett úrrá rajta. Szemében szikra égett, szívében forrongó düh tombolt, lelkét eltorzította a keserűség és a tehetetlenség érzése. Saját gyengeségét és ügyetlenségét okolta az újra elkövetett hibáért. Mélyen magába szívta a levegőt, sóhajtott egyet és felszedte a festéket, csak hogy új vonalat húzzon a régi helyett. Tökéletes. A kép mindjárt elkészül.

A vásznon túl Konoha lerombolt látképe nyújtott tökéletes alapot és kiapadhatatlannak tűnő ihletforrást új képsorozatához, melynek első darabja maga a lerombolt falu. Három órája bajlódott a majdnem kész művel, ám még mindig nem volt elégedett. A szinte tökéletesen visszaadott kép valahogy nem adta vissza a hangulatot, amit érzett. Nem is lehetett volna. Hogy fested le a halált? A káoszt? A művészek mindig az új kihívásokat keresik, a benne tomboló üres zűrzavart azonban semmilyen szín, semmilyen forma nem adhatta volna vissza. Mit is érzett? Zavarodottságot, kitörni készülő haragot, bosszúvágyat... És azt az édesen mámorító ködöt, mely elborította elméjét és nem tudott rájönni, mi lehet a forrása, de ihletet szerzett a számára. Tudta, hogy ez egy egyedülálló esemény és hogy meg kell örökítenie - jelenleg csak ez számított.

Néhány órája még mást érzett. Önfeledten rótta a Konohába vezető utat, amikor füstfelhőkre lett figyelmes. A pusztítás már messziről látható volt és aggodalom költözött a szívébe. Azonnal felgyorsított, hogy utánajárjon, mi történt szeretett otthonával, ám a látottak minden elképzelését felülmúlták, ami nagy szó volt, mivel erre a képességére volt a legbüszkébb - Konoha csonkjai lagymatagon meredeztek az ég felé, a pusztulás mindenütt felütötte a fejét. Az egész falut porig rombolták. Az emberek keledeztek és minden zűrzavaros volt - a lelkében kavargó bánat és méreg egyvelege könnyek formájában tört volna elő, ha egy késztetés meg nem gátolja ebben. Leakasztotta hátáról a magával cipelt nagy vásznat és festeni kezdett. Megalkotta a tökéletes mását a rombolásnak, ami a szeme előtt honolt. Nem keresett túlélőket, nem kutatta a falu újonnan kinevezett vezetőjét, nem rohant le és akart újjáépíteni mindent - szemeivel a részleteket pásztázta, majd ecsetet ragadott és munkához látott. Ő így dolgozta fel a gyászt. Igen, a gyász - ezt érezte egykor volt otthona iránt. Nem tudta, mennyi idő telhetett el a mészárlás óta, csak festett és festett, amíg közel tökéletesen képes volt visszaadni az elé táruló látványt. Nem állt közel hozzá a hiperrealizmus, mégis úgy érezte, a helyzetet tisztátalan tisztaságában kell vászonra vetni. Az, hogy dolga akadt, képes volt feledtetni vele, képes volt későbbre tolni a dolgok realizálásához szükséges gondolatokat, most csak a feladatával kellett foglalkoznia és ez képes volt lenyugtatni a zavart fiút.

Ahányszor csak kilesett vászna mögül, elszorította szívét a fájdalom és keserűség. Észrevette, hogy a falu megsemmisítése nem most történt, mégis továbbra is a teljes káosz uralkodott felette. Hangokat hallott az egyik fa mögül közeledni. Hangos koppanások egyre közeledő zaját. Ösztönösen fegyveréért nyúlt, ám megfordulva csak egy riadt, hatalmas fényképezőgépet tartó egyént látott, aki, mikor megbizonyosodott afelől, hogy a fiú nem akarja bántani, könnyed mosollyal előrelépett és állítgatni kezdte a műszerét. Elégedettnek látszott - a megörökíteni kívánt látvány mintha örömmel töltötte volna el.

- Látom, te a régi módszerek híve vagy - törte meg a feszült csendet az idegen. Még néhány beállítást elvégzett és örök emléket állított a falu képének. - Ha én ezt a Mizukagénak megmutatom...

- Kirigakurei vagy? - vonta fel a szemöldökét a festő.

- Az biza' - düllesztette ki büszkén a mellkasát a férfi. - Hithű és igaz hazafi. Te hova valósi vagy? Nem látok rajtad fejpántot...

- Azt hiszem úgy is mondhatjuk, hogy már sehova - erőltetett mosolyt magára Hibiki.

- Á, személyesen az ellenséggel. - Az "ellenség" szemében furcsa fény bujkált. - Mondd csak, te miért vagy itt fent? Nem odalent kellene lenned?

- Innen jobban rálátni a falura.

- Milyen falura? - nevetett fel a kirigakurei. - Nem kéne odalent segítened? - Kérdezte. Hangjában mintha megértés visszhangzott volna.

- Még nem fejeztem be - mutatott a festményre a művész.

- Na de... Miért akarod te megörökíteni ez a borzalmat? - A borzalom szó hatására mintha megrázkódott volna, ám továbbra is arcán hordozta azt a kellemetlen mosolyt, amely most csak enyhén, az értetlenségtől megrökönyödve görbült le egy kissé.

- Te miért? - Kérdezett vissza a kérdezett vádlón.

- Hogy megmaradjon az utókornak, természetesen. Ez a látvány, ez a gyönyörű látvány - mondta hitbuzgón -, mindenkinek látnia kell. Csodájára fognak járni otthon. Zarándok vagyok. - Mutatott a maga mögött lévő ösvényre.

- Ezen az úton még sokan fogják a lábukat koptatni az elkövetkezendő napokban.

- Feleslegesen - mondta dühtől fűtve Hibiki. Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy végez a férfival, azonban tudta, néhány konohai társa nem lenne ilyen elnéző az ilyen alávaló férgekkel. Mégis kinek okoz örömet mások szenvedése? Otthonuk pusztulásának látványa? Ki olyan elvetemült, hogy szórakoztassa az ilyesmi? Tragédia? Igen, Hibiki is ezt kereste, azonban korántsem volt kedvére való a dolog és ugyanígy érzett volna más nemzetek iránt is. Még ha háború lenne is, az ilyen szintű kegyetlenség, az emberéletek semmibevétele nem volt emberhez méltó.

- Megengeded, hogy...? - Kérdezte a fényképész és már készítette is elő gépét a következő képhez, amin azonban csak egy felfelé ívelő tintapaca látszott, mely eltakarta a falu látképét és a fiú, valamint festménye sem volt sehol. Ahogy körbenézett, meglátta az ifjút vásznával egy vastagabb ágon, mely kibírta mindkettőjüket. Rögtön átlátott a képmutató férfin.

- Nem engedem - jött a felelet. A róla készült képekkel aztán nem fog meggazdagodni. És főleg nem fogja elküldetni a Hokagénak, hogy mivel tölti szabadidejét az edzésről éppen hazatérő Fukashigi.

- Ó, milyen kár - mondta a másik lemondóan, ám még mindig egy kis csíntalansággal a hangjában. Hibiki, mikor látta hogy nem fog próbálkozni többet, visszaszökkent eredeti helyére - legalábbis nagyon remélte, hogy az eredeti helyére érkezett, ugyanis egy kicsivel is eltérő szög már hibát eredményezett volna a képen; már azzal is sok időt eltöltött, hogy kiválassza a megfelelő lesállást.

- Nos, akkor én mennék is - integetett derűsen a zarándok.

- Undorító vagy - bökte ki végül Hibiki a távozónak, aki mintha kihívást remélne, rámeresztette a szemeit. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, mintha támadni akarna, de végül vidáman tovább baktatott. Az ifjú művész hagyta. Bármennyire is undorította ez a kígyó, elég volt a konohai vérontás, nem volt szüksége többre.

Ahogy az idegen eltávozott, ő is visszafordult munkájához. Abban a pillanatban füstfelhő kerekedett mögötte és mielőtt ideje lett volna reagálni -noha megfordulni nem fordult volna meg-, egy nagy erejű rúgás döntötte le a lábáról, mely éppen annyi engedményt adott neki, hogy nem döntötte fel vele együtt a vásznát. Megfordulva apja dühödt, elkeseredett arcát látta, aki alig tudott uralkodni az indulatain.

- Mégis mit gondolsz, mit csinálsz? Gúnyt űzöl a falu pusztulásából?! - Kérdezte olyan hangosan, hogy Hibiki biztos volt benne, még a túlélők is hallják szavait. Az egész testében remegő férfin látszottak az indulatok és már fia is nehezen fogta vissza magát -nem csak az elfojtott, meg nem értett érzések akartak a felszínre törni, hanem a munkája félbehagyását kényszerített rúgás okán érzett düh is. Felelet nélkül állt fel és porolta le magát.

- Nem hallottad, amit kérdeztem? - üvöltötte az újonnan érkezett talán még az előzőnél is hangosabban. Aztán ránézett a festményre. Olyan kidolgozott volt, mégis olyan heves indulatoktól vezérelt kezek által alkotva, hogy az ellentmondásos kép szinte élőnek tűnt. Nem is kellett felnéznie a műről, hogy lássa a szenvedést, a fájdalmat, a halált. Mintha csak újra átélte volna, amit korábban látott. És mintha csak megértette volna, fia miért tette, szorosan magához ölelte a könnyekben kitörő fiút. Ugyanazon mehettek most keresztül, ugyanazok a gondolatok járhattak a fejükben. Aztán Hibiki egyszer csak hátralökte apját.

- A klán.. Kik voltak a faluban?! - Kérdezte menthetetlen kétségbeeséssel. A szíve mélyére rejtett érzések végül előtörtek és elvakították józan gondolkodását.

- Tudod, hogy a legtöbben edzenek. Talán csak a bátyád... - A szavak kimondhatatlanul maradtak meg a levegőben.

Hibiki a földre roskadt, lábait álla alá húzta, ahogy az első könnycseppek a térdére folytak. Már nem volt oka színlelni. Már nem volt joga színlelni. Az elesettek emlékezetére elmorzsolt könnyek hada mintha csak a szívéből záporozott volna, úgy szorította valami a mellkasát. Légzése nehézzé vált és még ha akart sem tudott volna felkelni. Az ezidáig eltemetett érzések, hozzáadódva bátyja lehetséges halálhíréhez és az eleve törékeny lélek egyvelege most valóságos romhalmazzá változtatták a fiút. Fel volt készülve a veszteségre, érte is már korábban - azonban most úgy érezte, a vállára nehezedik mindazon emberek sorsa, akiket egy szerette azon a napon magára hagyott. Ez az érzés belülről tépte szét és szótlanságba burkolta még hosszú ideig. Az őt vigasztalni próbáló apja is meglepődött ezen a heves érzelmi kitörésen, még sosem látta ennyire tehetetlenül gyengének. Még sosem került hozzá ennyire közel.

- Ott kihagytál egy füstcsíkot - mondta végül, miután alaposan szemügyre vette a képet. Hibiki azonnal felkapta a fejét. Mikor rájött, hogy a másik csak ugratja, hirtelen mintha visszanyerte volna erejét, képes volt összeszedni magát.

- Nevezzük ezt impresszionizmusnak.

Sai Hétf. Okt. 26 2020, 13:03

Kedves Hibiki!

Tetszett ez a katasztrófaturistás, kcisit a mai korunk selfie- és instafotó-kultúrájának görbe tükröt is mutató epizód, amellyel a karakter feldolgozza a fórumkaland eseményeiből azt, ami rá is kihatással van, az otthona elpusztult.
Jutalmad: 13 Chakra, 13 TJP.

Fukashigi Hibiki

Fukashigi Hibiki

Re: Fukashigi Hibiki