Re: Hokage emlékmű

**Tsuuzoku Tomoe** Pént. Szept. 22 2017, 23:18

    Szélsebesen száguldok a célpontom felé. A sebességből kifolyólag látásom elhomályosul, valamint kialakul a cső látás is. Viszont a madarat még látom, így talán képes leszek elkapni. A méterek csökkennek köztem és Gin között, ezzel arányosan pedig az adrenalin is nő a szervezetemben. Reménykedek benne, hogy most sikerül elkapnom, hogy végre visszaszerezhetek értékeinket, hogy végre teljesíthetjük a próbát. Nem bukhatunk el, hisz akkor nem bírnánk volt osztály társaink, valamint volt osztály főnökünk szemébe nézni.

    Alig pár centire vagyok Gin-től, már nyújtom felé a kezeim, mikor az az átkozott dög egyszerűen csak felrepül, ezzel kikerülve engem. A repülés lendületét egy bukfenccel vezetem le, majd csalódottan guggolok tovább egy helyben.
~Megint nem sikerült elkapni őt, lehetséges egyáltalán a feladat?~
Teszem fel magamban a kérdést, majd szomorú arccal állok fel. Már éppen fordulnék hátra, hogy társaim szemébe nézve kérjek elnézést a bukásomért, mikor Kato kiáltásaira leszek figyelmes. A helyzet nagyon úgy fest, hogy miközben a madár előlem tért ki, Katonak sikerült őt elkapnia és a kis tekercset leszednie róla. Arcomon mosoly derül, boldogság tölti el szívem, hogy végre teljesítettük ezt az igen nehéz próbát. Ami kezdetben könnyűnek tűnt, az a végére egy komoly, embert próbáló feladat lett. Nemsokkal a tekercs megszerzése után megjelenik a Sensei is, aki sietve eszünkbe is juttat egy fontos, elfelejtett részletet. A ceruzák, melyeket Ő adott eltűntek, pedig kritériumként szerepeltek. Mindhárman sietve elkezdjük körbetapogatni magunkat, rámarkolva az összes zsebünkre és olyan résre, ahova az apró fa darabokat eltehettük. Egyikünk sem találja meg, ami nem is csoda, hisz másodpercek múlva megjelenik a két másik varjú is, csőreikben a ceruzákkal. Szinte már előre sejthető, hogy nem szándékoznak vissza adni azokat. Fejemet lehajtva hallgatom, ahogy elroppannak a ceruzák, ezzel jelezve azt, hogy mégiscsak elbuktunk. Vagy mégsem? A sensei végül sikeresnek nyilvánítja a próbát, igaz csak félig, azonban nem kell visszamennünk az Akadémiára. Legalábbis egyenlőre. Hátra van még az utolsó, és feltehetőleg a legnehezebb próba. “Életünk legnagyobb ellenségét kell legyőznünk.” Egyetlen embert tudnék megemlíteni, aki ilyen formában jelen van az én életemben. Az pedig nem más mint volt osztály társam, valamint a mai napig legjobb barátom, Kendo.

    A Sensei rámutat a paravánra, mely eddig elkerülte a figyelmem. Koromfekete vászna mögött van az utolsó próba tételünk. Vagyis Kendo. Miután sorba állunk, a Sensei lerántja a vásznat, mely mögött nem épp az van, amire számítottam. Kendo helyett, három tükör foglal előttünk helyet. Hát persze! Életem legnagyobb ellensége nem Kendo, Kato, Nora, vagy éppen az apám, hanem Én. A feladat adott, le kell győznünk magunkat, azonban nem mozdulhatunk el a tükör elől, és nem is tehetünk kárt abban. De akkor mégis mi a megoldás? Erre kéne rájönnöm az elkövetkezendő huszonnégy óra alatt.

   A sensei eltűnése után hivatalosan is kezdetét veszi a próba, valamint elkezdenek pörögni a homok szemek abban a képzeletbeli homokórában, mely a teljesítésig rendelkezésre álló időt számolja. Kevesebb mint huszonnégy óra. Ennyi idő alatt kéne rájönnöm, hogy hogyan győzhetem le magam. Soknak tűnhet egy egész nap, azonban úgy, hogy lövésem sincs arról, hogy mit kéne csinálnom, inkább keveslem. Egyáltalán nem erre készültem. Nem titok, hogy a Kendoval való leszámolással számoltam, így jelenleg ötletem sincs. Bár ha jobban belegondolok, akkor teljesen logikus a dolog, hisz nap mint nap, annak érdekében, hogy jobbá várjak, magamat kell legyőznöm. Eddig is, valamint ezután is, csak úgy válhatok erősebbé, ha megküzdök az előző napi énemmel, majd az eddigi határaimat túllépve jobbá válok. Talán ez lenne a megoldás? A tükör előtt a vég kimerültségbe hajszolni magam, majd átlépve a határt további gyakorlatokat csinálni? Vagy más a megoldás? Az sincs kizárva, hogy több megoldás van. De nem lehet tudni, hogy a Sensei egy konkrét dolgot vár, vagy több dolgot is elfogad. Vagy egyáltalán van lehetséges megoldás? Ha megpróbálom az előbbi felvetést, és örült edzésekbe kezdek a tükör előtt, akkor a tükörképem is utánam fogja csinálni, így egy örök körforgásba kerülnék. De mi van ha tényleg ez a megoldás?

   Elmém lassan kezd belebolondulni a folyamatos kérdésekbe. A nap már lenyugvóban van, jómagam pedig reggel óta talpon vagyok. Egy egész napos hajszolás után testem már kezd megfáradni. Ezen okoknál fogva úgy határozok, hogy inkább leülök és megpróbálom megtisztítani elmém, valamint a testem is pihentetem. Helyet foglalok a földön, mit földön, hisz több tíz méter magasan vagyunk a kilátón. Fejemet balra fordítva rálátásom nyílik konohára. Innen szinte az egész falut belátni, pontosabban azt a részét, amit nem takarnak ki a kőarcok. Látni a főutcát, az abból szerteágazó apróbb utakat és utcákat, sikátorokat. Látni a falu hatalmas főkapuját, mely magasan a házak teteje fölé emelkedik, ezzel is védelmezve a falut. Nagy kapu egyikén a tűz szótag olvasható, ezzel is jelezvén a látogatóknak, hogy bizony a tűz országában, valamint az ország Rejtett falvában járnak. Viszont nem csak ezeket látni, látni a kihalt Uchiha rezidenciát, az Inuzuka részleget, melyre jómagam is nyertem már bebocsájtást. Miközben folyamatosan nézelődök szemem egy igencsak jellegzetes épületet pillant meg, amely nem más, mint az Akadémia. Az akadémiások nagy része ilyenkor azt mondja magában, hogy “abban az épületben éltem le négy évet”, azonban ez rám nem igaz. Én csupán három évig jártam oda, ez pedig Shukaku-senseinek volt köszönhető. Ő tanította meg nekem az első tűz típusú jutsumat. Ő kérvényezte ezen dolognál fogva azt, hogy különbözeti vizsgát tegyek, melyet sikeresen le is tudtam. Ez most történt, alig nyolc hónapja, még a tanév legelején, de mégis olyan mintha több éve történt volna. Esemény dús évem volt az egyszer biztos. Viszont nem szeretnék visszamenni, hisz bizonyítottam már egyszer, hogy alkalmas vagyok geninnek, ezért nem bukhatok el most. Sietve visszakapom a fejem a tükörre, hogy szó szerint szembe nézzek magammal. Élénk zöld szemeim vissza merednek rám a tükörből, ezüst hajamat az éppen feltámadó szél megtáncoltatja. A hajam miatt kaptam meg azt a becenevet, amelyet Kendo aggatót rám még évekkel ezelőtt. Kislánynak nevezett, talán még most is így hívna ha itt lenne. De nincs itt. Talán csak Ő maga tudta, hogy hol van. Miért tette azt amit tett, hisz annyi közös emlékünk van? Az első osztályos összeverekedésünk, melyet követően barátokká váltunk. A folyamatos rivalizálások. A harc, melyet másodikban vívtunk együtt. A folyamatos együtt edzések. Egymás mindenkori cukkolása. A legutóbbi tanév elején folytatott verseny, melynek komoly fogadása volt. A tét nem volt más, mint az, hogy nem nevezhet többé kislánynak ha én nyerek. A cél pedig? Ki bírja előbb megmászni a fát. Az az átkozott verseny az oka annak, hogy Kendo megváltozott és eltűnt. Utoljára a különbözeti vizsga napján láttam. Az Akadámia tetején állt és esküdni mernék, hogy minket nézett. Nem tudom, hogy most hol lehet, ahogy azt sem, hogy miért tette mindazt amit tett. De mindenképp felfogom neki tenni a megannyi kérdésem, erre megesküszöm, éppen ezért, teljesítem ezt a rohadt próbát és bebizonyítom, hogy igenis rászolgáltam arra, hogy Genin lehessek. Szemeimből tisztán látszik, szinte már-már sugárzik az elszántság. Ideje befejezni az elkalandozást és újfent a próbára koncentrálni.

    ~Hogy győzzem le magam? Miként lépjek túl a tegnapi önmagamon? Nem tudom, egyszerűen nem bírok gondolkodni. Túl sok minden kavarog most a fejemben. Vajon apám mit tenne most a helyembe? Vajon a Youndeime mit tenne most a helyembe? Kitudja, valahogy rá kell jönnöm a megoldásra, a határidőn belül. Sikerülnie kell, mert ha nem, akkor visszakerülök oda.~
Gondolom magamba, majd újfent elfordítom fejem, hogy ismét szem ügyre vegyem az akadémiát. Ledöbbenve konstatálom, hogy már korom feketeség van. Sőt ha ez még nem lenne elég, még az is feltűnik, hogy alig pár házban ég lámpa. Ez annyit jelent, hogy az emberek nagy része már alszik. Összefoglalva már későre jár az idő. Vajon mégis mennyi homok szem perget le abban a homokórában? Szerencsémre a nap felkelő sugarai még halványan sem láthatók. Csupán a hold, valamint a közvilágítás az, ami jelenleg fényforrásként szolgál. Ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy azok, akik ilyenkor még fent vannak, vajon miben ügyködnek? Ilyen késői órán is a munkájuknak szentelik magukat? Vagy a családjuknak? Hobbijuknak? Esetleg egyszerűen csak nem bírnak aludni? Egyáltalán én mit csinálok? Ülök egy tükör előtt, s próbálok rájönni arra, hogy miként győzzem le magam.

    A fáradság jelei kezdenek rajtam jelentkezni. Szemhéjaim egyre nehezebbek, egyre inkább le akarnak csukódni. Szinte már-már ülve elalszom, de a megoldás még mindig nincs meg. A nap első fénysugarai kezdik megvilágítani a várost, na meg a kis kilátót, ahol az éjszakát töltöttük. A feladat továbbra is ugyan az…
~”Legyőzni a legnagyobb ellenségemet.”~
Futnak át agyamon a Sensei szavai. Értem én, hogy a shinobi világban csak úgy válhatsz erősebbé ha legyőzöd magad, de jelen esetben mit kéne tennem? Újfent a tükörre nézek, viszont ekkor egy hihetetlen látvány fogad. A tükörből nem a saját képmásom nézet vissza, hanem ehelyett egy sokkal elképesztőbb dolog. Kendo alakja kőrvonalazódott előttem. Szinte már tisztán láttam ezüst, tüskés haját. Kék színű ruháit. Valamint azokat az élettelen szemeit, amikkel az utolsó találkozásunkkor nézett rám. Felpattanok a földről, eddigi álmosságom a másodperc tized része alatt válik semmissé. Jobb kezemet a számhoz emelem, majd egy határozott mozdulattal elharapom a hüvelyk ujjam. Gyors kézjelekbe kezdek, majd csapnám a kezem a földhöz, amikor is újfent saját magamat látom a tükörben. Nagyon úgy fest a dolog, hogy a fáradtság megtréfálta az elmém, melynek következtében halucinációk léptek fel. Kissé zavarodottan rogyok vissza a földre, aztán pedig hanyatt dőlök, végül pedig elnyom az álom.

~-=/\=-~

Hirtelen az akadémián találom magam, de azon belül nem akárhol, hanem a küzdőtéren, az udvaron. Emlékszem. Első osztály legelején, talán pont az első napon, Kendoval itt estünk egymásnak, egy amolyan… baráti csetepaté keretein belül. Akkor sokkal képzettebb volt, mint én. De vajon ez még most is így van? Kitudja, hogy mikor nyílik lehetőségem a bizonyításra, hisz talán csak maga Kendo tudja, hogy merre van. Körbetekintek magam körül, minden ismerős, minden olyan mint az elmúlt három évben. Emlékszem. Ott azon a részen harcoltam azzal a negyedikes sráccal, akinek a leginkább nem tetszett, hogy osztályt léptünk. Aztán ott van az a sarok. Ott tartott nekem Shugaku sensei egy kisebb fejmosást ezután a balhé után. Nosztalgiázásom léptek zaja zavarja meg. A hangok a hátam mögött keletkeznek, ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy valaki bizony mögöttem sétál. Mikor hátra fordulok akkor egykori barátomat, valamint legnagyobb riválisomat pillantom meg.
-Kendo. Mit keresel te itt az Akadémia területén?
-Tán baj kislány? Ne feledd, hogy egykoron én is ide jártam.
-Tovább is járhattál volna. Mégsem tetted. Egyébként meg ne hívj így?
-Miért ne? Ne feledd! Nem nyerted meg a fogadásunk. Tudod nagyon jól, hogy annak sosem lett vége. Persze azóta neked is, nekem is, valamint a srácoknak is megy a függőleges terepen való megmaradás.
-Gondolom az apád tanította meg.
-Nektek meg gondolom a pöfékes.
-Mostanság mindenkinek becenevet osztogatsz?
-Mondhatni.
Beszélgetésünk alatt chakrát gyűjtök a lábaimba, melyet egy erőteljes Shunshinra használok el, hogy Kendo előtt teremhessek. Egy arcra mért ütéssel próbálok támadni, azonban sikertelenül. Ilyenkor mire gondol az ember? Kikerülte, hárította, esetlegesen ellenem fordította. Azonban ezen variációk közül egyik sem teljesül. A valóság ugyanis az, hogy átestem Kendom, mintha Ő ott sem lenne. Kérdőn nézek magam elé, miközben a földről tápászkodom fel.
-Mi a fene történik itt Kendo?
-Lassíts egy kicsit Tomoe. Még mielőtt nekem akarnál esni forró fejjel, hogy válaszokat püfölj ki belőlem, azelőtt még le kell győznöd valaki mást.
A mondatát befejezve Kendo az udvar másik végébe mutat, ahol egy tükör áll. Nem is akármilyen tükör, a kilátón elhelyezkedő tükör pontos mása. Ha nem lenne elég a furcsa dologból, az igazi meglepetés még csak ezután kezdődik. A tükörből a saját alakom lép ki. Egyszerűen a képmásom csak fogta magát, megragadta a az üveg peremét, majd kilépett a három dimenziós valóságba.
-Mé...mégis mi ez? Miféle technika ez? Válaszolj! Kendo!
-Ugyan már Tomoe. Nem lehet minden chakrával és Jutsukkal magyarázni. Ez egyszerűen csak… álom. A te álmod kislány. Ő itt pedig Tomoe… nos talán a legjobb szó rá az az, hogy a legnagyobb ellenfeled. Kéz és láb törést.
Ezt követően Kendo alakja eltűnik. Pár másodpercig zavarodottan állok, bámulva magam elé, próbálva feldolgozni a dolgokat, hogy akkor most mi is történik. Talán sokkal tovább folytatnám ezen cselekedéseimet, ha a tükörképem nem rontana rám ordítva. A semmiből termett elém és azonnal ütést próbál rám mérni. Szerencsémre sikerül még épp időben feleszmélnek, így kikerülve a támadását. Azonban Ő nem tétovázik. Kézpecsétek gyors egymás utánját követően már támad is. Az általam jól ismert és nem olyan rég elsajátított Housenka no jutsut alkalmazza. Négy tűzgolyó száguld felém, melyből az első hármat sikeresen ki is kerülöm, azonban az utolsó, melybe a legtöbb erejét adta bele, eltalálja a jobb vállam. Bal kezemmel a sérült részhez kapok, miközben ismét térdre rogyok.
-Gyenge vagy, és még te akarod legyőzni Kendot? Ugyan már. Én sokkal méltóbb ellenfél lennék a számára!
Feltápászkodom a földről, majd mély levegőt veszek. Kézjelek formázásába kezdek, azonban ellenfelem is ugyan így tesz. Mindketten ugyan akkor hajtjuk végre ugyan azt a technikát.
~Katon: Goukakyuu no Jutsu!~
A két nagy erejű tűz technika egymásnak ütközik, végül pedig kioltják egymást. Sietve felugrok a levegőbe és az öv táskámba gyúlok, hogy meglepetés támadást indítsak. Azonban a por felhőből az Ő alakja is a magasba emelkedik. Pontosan ugyan akkor cselekszi ugyan azokat a mozdulatokat. Ő is, akárcsak én, két kunait hajít felém, majd egy harmadikat kissé oldalasan, melynek egy negyedikkel módosítja a pályáját úgy, hogy az felém repüljön. Azonban én elhajítok egy ötödik kunait is, amely a földbe csapodik pont oda, ahová majd érkezni fog. Mindketten sikeresen kerüljük ki a kunaikat, azonban én egy kisebb problémába ütközök. Az utolsó fegyverre egy robbanó cetli volt erősítve, mely mellém érve sistergésbe kezd. Nem tudok vele mit kezdeni, csupán annyit, hogy összehúzom magam és kezeimet a fejem elé helyezem. A robbanás az udvar hátsó része felé lök. Féloldalasan feküdve a földön, hallom, ahogy képmásom elégedett nevetésbe kezd. Magam elé emelem kezem, majd én is felrobbantom azt a cetlit, melyet az ötödik kunaira erősítettem. Bár sípol a fülem, mégis tisztán kivehető ahogy ellenfelem fájdalmas nyögés mellet a földre zuhan a robbanás után. Próbálok mihamarabb lábra emelkedni, hogy helyzeti előnybe kerülhessek, azonban a fájdalmaim nagyok. Nem csoda, hisz közvetlen mellettem robbant fel egy jegyzet. Már az is meglepő, hogy még élek.
-Le kell győzzelek, hisz akkor nem nézhetek Kendo szemébe. Már rég elhatároztam, hogy megküzdök vele és legyőzöm Őt. Te pedig az utamban állsz. Éppen ezért… mit szólnál hozzá… ha… ha fognád magad… és eltakarodnál. Lehetőleg jó messzire.
Mondom zihálva szavaimat, közben próbálok erőt venni magamon. Ökölbe szorítom a kezeimet, majd egy erőteljes lökés után sikeresen talpra állok. Magam elé emelem jobb kezem. Izmaim megfeszülnek. Látom, hogy lassacskán ellenfelem is talpra fog állni. Karomat átlendítem magam mögé, majd elindulok a másik Tomoe felé. Ökleim körül lángok jelennek meg, melyek égetik a bőröm. Azonban ez most nem érdekel. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy legyőzzem ezt a hasonmást. Egy erős csapást mérek az éppen akkor felálló Tomoera, kinek arcán égési sérülések jelennek meg, majd az ütés következtében hátrazökken. Lihegve állok, tekintetem a földön fekvő ellenfelemre szegezem. Próbál felállni, azonban ismét a földre esik. Oda sétálok elé, majd a kezem nyújtom neki. Ő azt megragadja, majd kisebb fájdalmak árán, de sikerül felsegítenek őt.
-Győztél. Büszkén állhatsz majd ki Kendo ellen, és talán még Őt is képes leszel legyőzni ezzel az elszántsággal.
Tükörképem felemeli kezét és felém tartja az öklét. Világos előttem, hogy mit akar. Jómagam is ugyan így cselekszem, végül pedig az ökleink összeérnek.

~-=/\=-~

Riadtan ébredek fel, majd még riadtabbá válok, mikor észreveszem, hogy alig van már időm. A nap már az ereszkedő pályáján van, ha pedig ez nem lenne elég, lassan felveszi azt a helyzetét, melyben akkor volt, mikor a Sensei magunkra hagyott minket. Szerencsémre tudom már mit kell tennem. Feltápászkodok a földről, majd sietve megindulok a tükör felé. Reménykedem benne, hogy még azelőtt sikerül oda érnem és öklöznöm a tükörképemmel a valóságban is, mielőtt a Sensei visszaér.

**Uchiha Kagami** Szomb. Szept. 23 2017, 22:11

/Tomoe/

//Welcome back aboard//

Ott álltál hát életed legnagyobb ellensége előtt, aki nem volt más, mint saját magad. Társaid lopva egymásra pillantottak, de bizony komolyan vették a sensei szavait, miszerint nem beszélhettek egymással. Sőt... itt volt az ideje annak, hogy egymásra ne is figyeljetek oda, ugyanis ez mindannyiótok saját csatája volt, egyes egyedül kellett megvívnotok. Teljesen érthető volt, hogy nem segíthettetek egymásnak, hiszen... hogy is tehettétek volna? Itt és most magatok ellen kellett csatát nyernetek, és ez volt a lehető legnehezebb feladat egy shinobi életében. Ahogy azt helyesen megállapítottad magadban, felül kellett kerekedni a tegnapi önmagadon, azonban ez jóval több volt annál... Kendo-ra számítottál, életed lehető legnagyobb riválisára, s most át kellett értékelned mindent magadban, egészen a kezdetektől fogva. A legnagyobb akadály került eléd a tükörképed személyében, s a sok gondolkozástól, no meg a kimerítő próbáktól hamarost elnyomott téged az álom. Az álom, amely hozzásegített téged a megoldáshoz, és mikor felkeltél, összeöklöztél a tükörképeddel. Ha ránéztél a többiekre, láthattad, hogy ők is valami ilyesmire juthattak, ugyanis Nora mosolyogva ölelte a tükröt, Kato pedig egy kunai-al zsonglőrködött és röhögött. Alig pár pillanat múlva megjelent Kaito-sensei is, mondhatni a semmiből került elő. Kétszer összecsapta a tenyerét, jelezve a gratulációját és intett nektek, hogy menjetek oda hozzá. Nora és Kato így tettek, s amennyiben te is, láthattad, hogy kinyújtotta az öklét felétek; ha mindannyian belecsaptatok, akkor egy négyes fogatot hoztatok létre ezzel.

- Jól vettétek az akadályokat. Ettől kezdve hivatalosan is mi vagyunk Konohagakure no Sato huszonhármas csapata. Gyertek velem, tudok egy jó helyet - közölte veletek örömmel és elindult le a Hokage kőarcokról, egyenesen be Konohába. Utca-utcát követett, mígnem ott álltatok egy igen impozáns kinézetű és annál is ínycsiklandozóbb illatokat árasztó étterem előtt, amely a "BBQ Yashiki" nevet viselte magán. - Mindannyian a vendégeim vagytok, azt kértek, amit szeretnétek. Na, gyertek. Itt az ideje, hogy tényleg igazán megismerhessük egymást - mondta vigyorogva, és betessékelt benneteket az étterembe. Rögvest kért egy boxot nektek, és hamarost hozták az étlapot is számotokra. - Nos, az Akadémián nem mutatkoztam be túlzottan... részletesen. Ezt csak azért tettem, mert nem tudhattam, hogy átmentek-e a próbán; ha megbuktatok volna, akkor legalább nem úgy válunk el, hogy jól ismerjük egymást. Nos, hogy mit szeretek és mit nem? Először is, imádom ezt a helyet, mérföldekkel jobb, mint az Ichiraku Ramen. Szeretem a falut, szeretem az életemet, ami izgalommal teli. Szeretem az elektromosságot, amivel megrázó élményben részesíthetem azokat, akik rászolgálnak. Szeretem a jó cigarettát, a világért sem mondanék le róla, pedig tudom, hogy egészségtelen. Viszont, nem szeretem a nem egyenes embereket, azokat, akik képesek lennének az anyjukat is eladni pár ryo-ért, csakhogy előnyhöz jussanak. Nem szeretem a háborút, de tudom, hogy nagy áldozatokat követel egyesektől, ahogy apádtól is megkövetelte, Nora. Jó ember volt, és biztos vagyok benne, hogy büszke rád. No de... meséljetek még valamit magatokról! Gyerünk, mindent, amit szeretnétek! Egy csapat vagyunk, ismernünk kell egymást.

És kezdetét vette az ismerkedős nap. Egész nap a BBQ Yashikiben üldögéltetek, Nora és Kato pedig megállás nélkül beszéltek a már szintén megnyílt sensei-hez. Remélhetőleg te is részt vettél a felhőtlen beszélgetésben és evés-ivásban, amely bizony nem lehetett éppen olcsó, elnézve a rendelt ételek mennyiségét és minőségét... ámbátor Kaito-sensei egy ryo-t sem fogadott el tőletek, ha felajánlottátok neki, mikor kihozták a számlát. Sajnos, ez a kis ismerkedős nap bizony hamar véget ért, s nemsokára búcsúzkodnotok kellett, de mindenekelőtt meg lett hagyva számotokra, hogy másnap reggel legyetek ott a kiképzőtéren. Már épp mentél volna ki az étteremből, amikor hirtelen megláttad azt az Inuzukát, aki segített neked Jinsei megmentésében, mellette pedig nem más állt, mint volt társad az Akadémiáról, Ayumi-chan. Az Inuzuka hölgy szívélyesen integetett neked, ha pedig odamentél hozzá, akkor mosolyogva köszöntött. - Szervusz, Tomoe-kun! Gondoltam, hogy itt talállak, Kaito-san mindig mondta, hogyha egyszer geninjei lesznek, akkor ide fogja őket hozni. Nos... ez a kedves lány mondta, hogy te talán még a segítségemre lehetnél. Ráérnél, hogy kisegíts egy bajba jutott hölgyet?

//a következő posztodat, ide a BBQ Yashikibe írjad, amely ennek a lereagálását tartalmazza//

Uchiha Madara Szer. Május 30 2018, 23:42

Katsumi Mao - Egy csiszolatlan gyémánt

Csodálatos napra ébredhettél. A napsugarak igen intenzív melegséggel ragyogták be a reggelt. Konoha jóleső nyári napra kelhetett. A reggeli tevékenykedik, vagy ha netalán alvással akartad volna tölteni az egész napodat, drága és egyetlen nővéred szakítaná félbe. A kunoichitől megszokhattad már, hogy mindig korán kel, korábban mint az átlag ember. Amennyiben felkelsz, egy közös reggeli közben megemlítené,
- Van egy kis dolgom a városban, de ha gondolod, délután taníthatnék neked valamit. Találkozzunk kettőkor a Hokage emlékmű tetején, mit szólsz? - mosolygott rád, majd befejezve a reggelijét, elkészülne, s megindulna a bejárat felé, majd elhagyná a házat. A délelőtt további része rajtad áll, talán feküdnél még egy kicsit, vagy a városban lenne neked is dolgod, esetleg a készleteid feltöltése? Rajtad áll, mit csinálsz.
...
Ahogyan azt nővéreddel megbeszélted, pontban kettőkor érkezne meg a helyszínre, remélhetőleg nem fogod megvárakoztatni. Nem szerette a pontatlanságot. Egy jó shinobit a pontosságáról és a precizitásáról lehet felismerni. Nővéred mosolyog, miközben egy ágon ülve várna rád az árnyékban. Mikor meglát, feléd kiált egy nagyot. Mellénye alól egy kisebb méretű tekercset húzna elő.
- Tudod, mi ez, Húgicám? Egy kicsit eddzünk és megtudod. Egyet elárulhatok, tetszeni fog, ami benne van. Na kezdjünk is bele - csapja össze két kezét, miközben mosolya a füléig húzódik. Vidám kedélyű nővéred leereszkedik a talajra, pontosabban hátrahajolva, fejjel lefelé lóbálja testét, majd elengedi az ágat lábaival. Puhán, nesztelenül érkezik a fűbe, akár egy macska. Hátat fordítva neked indulna el az emlékmű tetején lévő kisebb sziklafalak felé. kezével könnyedén legyint, kérve, hogy kövesd. Mikor elért egy merőleges, majdhogynem egyenes részét a falnak, megállt, majd feléd nézett.
- Mielőtt belekezdenénk a lényegbe, egy kicsit a koncentrációdat kellene fejlesztenünk. Bár képességed igen csak...ritkaság számban megy még a családban is, mégsem árt, ha némi alapot verek abba a kis fejedbe. Hogy miről is beszélek... - ekkor nővéred egy kunait venne elő, majd néhány lépést hátrálva, megcélozná a falat. A kunait jó húsz méter magasságba dobta, a penge pedig belefúródott a falba. Kira* helyet foglalna a fűben, majd rövid, kék hajába túrva rád mosolyogna.
- Hozd le onnan. Mit nézel? Nem vicceltem. Na ne csináld már, még senki sem mutatta meg ezt neked? Na jó, figyelj - ekkor nővéred felkelne a fűből, majd a fal elé állt. - A lényeg, hogy a chakrad a talpadba koncentráld. Egyenletesen szétosztod a talprészeden, ez fogja megakadályozni, hogy leess. Pontosabban ez fog feltapasztani téged a falra. Nézd, nem olyan nehéz - lépett fel néhányat a falon, majd feléd fordul. - Most te jössz. A lényeg a koncentráción és az egyenletességben van. Ha van kérdésed, itt vagyok - szökkenne el a faltól, egyenest a fűbe, az imént bemutatott macskanémasággal. A feladat adott volt, nyűgözd le nővéred.

/*Kira= mivel nem találtam a nővéred nevét, így elneveztem Kiranak, amennyiben valahol megtalálható, természetesen átírom. A feladatod, hogy eljuss 10-15m magasságba. Időd van, bárminemű kérdést feltehetsz nővérednek, aki megválaszolhatja a postodban. Elnézést a kezdeti rövidségért és minőségért, még bele kell rázódnom a családodba.

**Katsumi Mao** Kedd Jún. 05 2018, 09:15

Hosszú nap állt mögöttem és ezt éreztem is kora reggel amikor nővérem nemes egyszerűséggel kitessékelt az ágyból, hogy meginvitáljon reggelizni. Tudtam volna még aludni, nem is keveset azonban nővéremnek mégsem mondhattam nemet. Kikászálódtam az ágyból, s míg készülődtem, azon járt a fejem, hogy vajon jól tette-e hogy nekivágtam ennek a kis vállalkozásnak. Aggódtam miatta, sőt most már a pénz miatt is aggódtam, ugyanis az épület tulaja nem úgy nézett ki mint aki szemet hunyna akár egy nap késés felett is. Gyorsan megráztam a fejem kitessékelve belőle a negatív gondolatokat, bőven lesz időm még ezzel a problémával foglalkozni.

Lassan kikászálódtam a szobámból, majd leültem az asztalhoz, ahol a fenséges reggeli már várt minket. Édesanyám ma palacsintát halmozott egymásra, majd olvasztott csokoládét öntött a tetejére. Kira szinte már habzsolta a finomságot, hogyan én is neki ültem és elvettem a saját részemet mielőtt még a szemben ülő arra is lecsapna. Isteni volt a reggeli, amit nem győztem édesanyámnak hangoztatni, aki csak mosolygott ezen. Mióta apám már nincs velünk, azt vettem észre, hogy anyám kezd kivirágozni, élettel telibb nem beszélve arról, hogy ilyen finomságokkal lep meg minket.

- Ne haragudj, elkalandoztam. Hogy mondtad?- Kérdeztem vissza nővéremnek aki ismét elmondta, hogy bár dolga van délelőtt, miután azt befejezte, tanítana nekem valamit a Hokage emlékműnél. - Ühmmm! - Vágtam rá amolyan igenlés képen miközben hatalmasat bólintottam a fejemmel, majd lenyeltem a számban lévő falatot. - Benne vagyok! - Erősítettem meg még egyszer nővéremet, miközben gondolataim jó messze röpítettek engem, egészen a múltba. Visszaemlékeztem azokra az időkre, amikor még fiatal voltam és mindég kiszöktem a házból, hogy meglessem nővéremet miközben edzi magát. Ezek az idők elmúltak, idősebb lettem, mi több kunoichivé értem és most már együtt is edzhetek vele ahelyett, hogy csak nézném.

Miután végeztünk a reggelivel, nővérem intett egyet, majd az ajtón kilépve elment, míg én is pont erre készültem. Az asztaltól felállva, elköszöntem anyámtól, majd a falu főkapuja felé vettem az irányt. A délelőttöm teljes mértékben szabad volt, így úgy gondoltam kinézek az üzletembe és segítek annak helyrehozásában.

A nap lassan áthaladt az égbolt közepén, ami jelezte számomra, hogy ideje indulnom. Nem akartam megvárakoztatni Kirát, hisz a pontosság mindég is fontos volt a számára. Célom a Hokage emlékmű teteje volt, ahová kicsivel kettő előtt is érkeztem, de már a nővérem várt rám az egyik fa ágán ülve. Egy nagyot kiáltott felém miközben integetett nekem, majd a mellénye zsebéből egy tekercset húzott ki, majd megkérdezte tudom-e, hogy mi az. Életembe nem láttam még azt a tekercset így annak tartalmáról se nagyon tudhattam, ennek megfelelően válaszoltam neki, mire nővérem már elegánsan a földön landolva egy kis edzésre buzdított. Hátat fordított nekem míg a kezével intett egyet mire én követtem is őt és egy magasabb falhoz értünk, aminek tetejébe egy kunait dobott, majd közölte velem, hogy az lesz a feladatom, hogy lehozzam onnan neki azt. Kissé értetlenül álltam a dolog előtt, hisz nem nagyon voltak rajta olyan mélyedések, melyekbe meg tudtam volna kapaszkodni, hogy felmásszak rajta, ekkor Kira odajött hozzám, majd elmondta, hogy némi chakra koncentrálásával csak a lábaim segítségével fel lehet mászni a falon és ezt be is bizonyította nekem. Némi chakrát összpontosított, majd egyszerűen felsétált annak oldalán. Én csak ámultam a dolgon, bár láttam már olyanokat akik a víz felszínén sétálnak, azonban ez mégiscsak egy függőleges fal.

- Rendben, lehozom neked a kunaiod se-perc alatt, csak figyelj!- Mondtam neki, miközben közelebb léptem a falhoz, majd chakrát koncentráltam a talpamba. A lényegét értettem a dolognak, miután láttam nővérem bemutatóját, világossá vált számomra, hogy egyszerűen oda kell tapasztanom magam a falhoz, figyelve arra, hogy a megfelelő arányokat használjam. Miután végeztem a chakrám koncentrálásával, rátettem jobb lábamat a falra, majd megfigyeltem. *Érzem, hogy a fal és a talpam között, amolyan vonzás jött létre, mint amikor két mágnest összerakunk, viszont nem elég ez a "vonzás", ha megpróbálnám felrakni a másik lábamat, valószínűleg lecsúsznék róla.* Gondolkoztam, majd egy nagyobb löket chakrát vezettem a talpamba, aminek az eredménye meglepő volt. A talpam és a fal között létrejött erő miatt az megrepedt és ki is tört belőle egy darab aminek következtében a hátsómra huppantam. Szinte éreztem, ahogyan nővérem ezen egy nagyot nevet magában. *Tehát erre gondolt, amikor azt mondta, a lényeg a koncentráción és az egyenletességen van.. Ha hirtelen túl sok chakrát vezetek a lábamba, a fal nem fogja elbírni azt és kitörik belőle egy darab. Rendben! Akkor mit szólsz ehhez?!* Újra felálltam a fallal szemben, majd chakrát összpontosítottam, ám ezúttal nem csak a két talpamba, a két tenyerembe is vezettem chakrát, majd először a jobb lábamat rajtam a falhoz, azt a bal kezem követte és végül a bal lábam és a jobb kezem. A falon voltam, igaz nem csak a lábaim tartottak, de a falhoz tapasztottam magam, bár kissé labilisan. A tervem az volt, hogy négy érintkezési pontnak köszönhetően még ha az egyik ponton meg is inog a chakrám és a tapadó erő, a másik három pont által meg tudom tartani magam amíg vissza nem helyezem a lecsúszott végtagot. Hozzá akartam szoktatni magam az egyenletes áramoltatáshoz még mielőtt elengedem a kezeimmel a falat.

- Hah! Gyerekjáték! Kiáltottam fel, aminek hatására hirtelen a két tenyeremen megszűnt a tapadó erő és gyönyörűen hátradőltem, fejemet egyenesen a földbe verve. Ezt követően újabb és újabb próbák következtek, egyenlőre még mind a négy végtaggal. Amikor már úgy éreztem, biztosan "állok" a falon, azzal próbálkoztam, hogy bal lábamat feljebb húztam a hasam alá, hogy ezáltal a jobb lábam támaszként tudjam használni, majd először az egyik, majd a másik kezemmel engedtem el a falat és amolyan térdelő pozícióban nem túl magabiztosan de megálltam a falon. Egy pillanatra nővéremre néztem, aki csak elismerően bólintott egyet. *Jól van, irány a fal teteje és a kunai!* Lassan kiegyenesedtem a falon, majd apró lépésekkel megindultam felfelé. Próbáltam minél kisebbeket lépni, hogy ha baj lenne visszatehessem a lábamat a falhoz és fixáljam a pozíciómat. Ezzel a módszerrel körülbelül féltávig fel is tudtam jutni, azonban ez rendkívül megterhelt. Figyelnem kellett a chakra áramlásomra, a tapadásra, az apró lépésekre és még az a fránya gravitáció is a föld felé húzta a testemet. Ekkor jött el az a pont, amikor elengedtem a falt a lábaimmal és visszaérkeztem kiindulási pozíciómba. Szaporán vettem a levegőt, ez az edzés felérhetett egy maratoni futással is. Miután kifújtam magam támadt egy ötletem. Nővéremhez sétáltam aki a faltól távolabb az egyik fa árnyékában húzta meg magát.

- Figyelj csak! Mi lesz ha... - mondtam neki mosolyogva mikor odaértem hozzá. - egy kis lendületet veszek?! - Bár a kérdés költői volt, Kirának válaszolni sem volt ideje, mert azon nyomban megfordultam, majd futni kezdtem a fal felé. Chakrát koncentráltam a lábamba, majd elérve a falat, a lendületem segítségével kiaknáztam a gravitáció okozta kezdeti nehézségeket és róttam a métereket. *Két méter, négy méter, hát! Tíz! Tizenöt! Nemsokára meglesz a kunai!* A cél már a szemem előtt volt szinte csak egy karnyújtásra.

//Tökéletesen megfelel ez a név neki, sőt tetszik is ^^ //

Uchiha Madara Vas. Jún. 10 2018, 23:42

Kira elégedetten nézte, ahogy húgicája egyre többször ront neki a falnak, olykor a szó szoros értelmében fejjel. Idő közben előkerült egy nalóka, melyet a szájában forgatott, miközben mosolyogva figyelte Mao cselekedeteit.
Minek köszönhetően képes vagy, ugyan minimális szinten, de a kristály elem adta lehetőségeket irányítani, a chakrairányítás okozta nehézségek első lépcsőfokait könnyedén vetted, míg végül sikeresen elérted a kunait.
- A lendület nem egy rossz tulajdonság, Húgicám. No de nézzük, milyen gyors is vagy. Egy shinobi fő erénye közé tartozik a fürgeség. Lássuk csak, el tudsz-e kapni.
Ekkor Kira egy szempillantás alatt tűnt el, egyenest a sziklafal mögötti erdős rész felé rohant. Teste hamar eltűnt a fák között, így csipkedned kellett, ha a valószínűleg chakraval felgyorsított nővéred el akarok kapni.
Az üldözés jó néhány percen át tartott, át fán és bokron, s megannyi rovaron és növényen. A ragyogó napsütést egyre inkább váltott le a lombok adta árnyékos és rideg környezet. Persze csak azok számára, akik nem mernek az erdőben fogócskázni, félve, hogy eltűnnek. Kira gyors volt, ám hagyott maga után nyomot. Egy-egy letört faág, vagy kitaposott levélkupac mutatta, merre is iszkolt el nővéred. Végül Kirat egy, az erdőbe lévő kisebb tónál találod. Régebben jártatok ide edzeni, ahogy sok más konohai is, most azonban csak te voltál és ő. A gond csupán az volt, hogy Kira a tó közepén ült. Kezét szája elé emelve kezdett el hangosan feléd kiabálni.
- Ahhoz, hogy el tudj kapni, még jobban kell koncentrálnod a chakrad. Meglátod, a víz teljesen más tészta, mint a sziklaszilárd betonfal. Ha képes vagy ide is bejönni utánam, megmutatom, mi van a tekercsben.
A feladatod egyértelmű volt, az előbb tnaultakat kell első körben elsajátítanod. Figyelj jól a környezetre, az első jó néhány próba során rá kell jönnöd, nővéred igazat beszélt. Teljesen más a két anyagon való megmaradás. Még inkább koncentrálnod kell a chakrad, s annál is jobban elegyengetni a talpaid körül. Kira alig húsz méterre ülhetett tőled, s csupán figyelte, hogy bukdácsolsz a vízbe. Ne feledd a tapasztalataid, amiket a fallal szemben tanultál.
Amennyiben kora délutánig befejezed, márpedig nővéred ezt jelezni fogja, ugyanis igen csak éhes, akkor egy közös ebédszünettel pihenitek ki az edzés kezdeti fázisát. A pihenőt egy nagyobb fa árnyékában, közel a vízhez ejtitek meg. Mao készült némi élelemmel és elegendő vízzel. Ugyan nem volt eddig sok feladata, mégis úgy kezdte el a rizsgombócokat falni, mint akit megterhelt volna ez a kis fogócska.

//Gommen a rövidségért, még bele kell szoknom a karakter jellemébe//

Ajánlott tartalom