Re: A Végzet völgye

**Kenshiro Karu** Szomb. Márc. 12 2016, 18:39

Láttam Chizune szemében ahogy fortyognak benne az érzelmek és ahogy átadja a magát nekik még azelőtt mielőtt a Nibire terelődhetett volna a szó. Tehát fél és azért jött utánam. Vajon ezt jó vagy rossz jelnek vegyem. A csók közben is valahogy úgy éreztem, hogy az egyik részem nem akarja és ellenáll. Nem ez igazából nem is én voltam hanem a bijuu. A macskadémon sokkal ritkábban szólalt meg mint eddig bármikor azonban az érzelmeit annál erősebben éreztem. Érdekes egy felállás ez de most pontot teszek a végére.
- Na jó Chizune akkor most álljunk meg egy kicsit. Bár eddig nem mondtam el neked, mert nem volt jelentősége de tudod amikor mesélte, hogy a mocsárban csapdába estem abban a genjutsuban és újraéltem azt az eseménysorozatot ami talán a családom és a klánom után a legnagyobb veszteség volt az életemben... Akkor ott zuhantam csak a sötétségbe és tudod mi volt az ami miatt mégis vissza tudtam térni. Még a hallucinációban is tudtam kommunikálni a Nibivel és később pedig az ő segítségével tudtam megtörni annak hatását. Ez azt jelenti, hogy engem közvetlenül ő mentett meg, rajtam keresztül pedig téged. Nem tudom pontosan, hogy mi történt köztetek annak idején a múltban de szeretném ha egy minimális tiszteletet megadnánk neki. Figyelj én az utóbbi egy év tapasztalata alapján azt gondolom, hogy egy bijuunak legalább ugyan akkora megrázkódtatás, hogy elveszik a szabadságát mint amikor mondjuk egy embert bezárnak a börtönbe. A különbség csupán az, hogy egy bijuu örök életű mi viszont nem. Viszont ebből kiindulva én nem zargatom fölöslegesen a Nibit mert most inkább úgy vagyok vele, hogy majd ha nagyon szükségünk lesz rá akkor viszont beszélünk. Máskülönben nagyon sokat segített nekem abban a harcban és nélküle nagy valószínűséggel már rég halott lennék. Nyilván amikor rájöttem, hogy meghalok ha eltávolítják a testemből a chakráját azóta már bennem is átértékelődtek a dolgok, de most már úgy megszoktam és őszintén szólva örülök, hogy van a fejemben egy hang akit csak és kizárólag én hallhatok. Ezt nem tudom elmondani milyen érzés de az egészben eddig ez az egyik legnagyobb pozitívum, hogy nem érzem magam egyedül soha semmilyen szituációban mert a világ egyik legerősebb teremtménye van velem.
Tartok egy kis szünetet és megpróbálom megvárni hogyan reagál a lány a véleményemre. Hagyom, hogy hozzáfűzzön valamit, majd folytatom a beszélgetést.
- Természetesen én is szeretném ebből a kapcsolatból a legtöbbet és éppen ezért már elsajátítottam egy technikát, hogy miként tudom a Nibit elzáró pecsétet úgy meglékelni, hogy az ne szenvedjen olyan károsodásokat, hogy a Nibi kiszabaduljon. Kismértékben már sikerült felhasználnom a chakráját is de ez még nem elég. Én tudom, hogy ebben a kapcsolatban több van és éppen ezért szeretném még jobban megtanulni miként tudom még eredményesebben hasznosítani a bijuu chakrát. Azért jöttem ide, mert úgy gondoltam távol vagyok mindentől és ha átvenné felettem az irányítást nem tudnék bántani senkit. Azonban így, hogy itt vagy talán sikerülhet még eredményesebbnek lenni. Ott fent a dombon amikor először feltört belőlem a bijuu chakra valahogy te tudtad irányítani. Nem tudom, hogy hogyan de mintha lecsendesedett volna amikor a közelemben voltál. Azt hiszem, hogy ha esetleg ezt most is meg tudnánk játszani akkor nagyon jó eredményeket érhetnék el. Tehát a lényeg annyi, hogy én meglékelem a pecsétet és megpróbálok minél több bijuu chakrát felszabadítani, te pedig segítesz nekem és figyelsz arra, hogy essek át a macska túloldalára.
Szememben felcsillan valami, mint minden alkalommal amikor valami újba fogok bele és a korlátaimmal kísérletezek.
- Érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy megbírkózzak a Nibi erejével, vagyis inkább annak egy részével...

Hidan Kedd Márc. 22 2016, 08:26

A kunoichi sápadt, szív alakú arcán különböző érzések egész miriádja fut át, amíg Karu monológját hallgatja a Kétfarkúról. Talán a fájdalom a legszembetűnőbb mind közül. Mintha már a közte és macska között történtek puszta említése is gyötrelmet okozna a lánynak. Halvány ajkai idegesen remegnek, smaragd szemének sarkának kövér könnycsepp gyűlik, de gyorsan elmorzsolja öklével, mielőtt megadná magát a sírás fojtogató érzésének. Többször szólásra nyitja száját, hogy aztán némi habozás után becsukja. Végül, amikor a Kenshiro befejezte mondandóját, Chizune hosszas hallgatás után szólal csak meg ismét:
- Hát azt hiszem ezt kénytelen vagyok a javára írni... De valahogy úgy tűnik, hogy a Kétfarkú valamiképp mindig kapcsolatban van azokkal, akik fontossá válnak számomra és már a puszta létezésével is veszélybe sodorja őket. Nem tudom miért segíthetett neked a Démonmacska a mocsárban... Hisz a saját szökési lehetőségét áldozta fel azért, hogy megmentsen. Talán nem olyan ördögi teremtmény, mint hinni szeretném. De ne felejtsd el Karu: a bijuu nem valami állat, amit jutalomfalatkákkal kézhez szoktathatsz. Ősi, emberidegen teremtmény, akinek a mi létezésünk annyit jelent, mint nekünk kérészeké. Ne ringasd magad abba az illúzióba, hogy a szövetségesed. Én segíteni fogok neked, de ne várd, hogy megtagadjam önmagam... Sok víz fog még lefolyni e kőóriások között, mielőtt megbocsátanék neki.
Bár válasza koránt sem lett olyan terjedelmes, mint szeretőjéé, úgy tűnik hogy a nő lezártnak tekinti a témát a részéről. Mélyet sóhajt, s mintha a fáradt levegővel valami mást is a szélnek engedne. Arcán kényszeredett mosoly jelenik meg, de az ámítás oly sikeres, hogy talán még magát is megtévesztette: lelkének zöld tükreiben egy pillanattal később már a szokásos, kacér vidámság vet lobot. Megigazítja a hátán lógó katanát, majd játékos hangon ennyit kérdez a férfitól:
- Nos, készen állsz?
Meg sem várva a választ, karjait kihívóan széttárva hátradől a feneketlennek tetsző szakadékba.

**Kenshiro Karu** Kedd Márc. 22 2016, 21:38

Figyeltem, ahogy a lány arcán egy könnycsepp indul útjára, hogy feltérképezze a festménybe illő arcot, de Chizue gyorsan elmorzsolta és folytatta elgondolkodtató mondandóját. valóban nem tudtam semmit a múltjáról és éppen ezért nem ítélkezhetek felette. A lány egy erőltetett mosollyal lezárta a témát én azonban nem zártam le semmit. Pontosan tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek akármennyire is kellemetlen téma, még lesz folytatása ha együtt szeretnénk maradni. Ez inkább csak amolyan vihar előtti csend... Azonban megadtam magam, mert most teljesen másra kell koncentrálnom ezért én is erőltettem egy mosolyt az arcomra.
Köszönöm Nibi, hogy lehetővé tetted ezt.
Egy pillanatra ismét a lelkem legmélyén állok a rácsok előtt és próbálom kifürkészni a bijuut, de most már talán a csodálat szikráját is felfedezi a szememben. Sosem kerüli el a pillantásomat, sőt szemei mágnesként vonzzák tekintetemet, hogy elsüllyedjek benne. Soha nem láttam még ilyen gyönyörű szemeket és őszintén szólva egy pillanatra a mocsárban úgy éreztem enyém a látása...
Chakrát koncentráltam a lábamba és futottam a lány után. Egy kicsit talán megkönnyebbülve, mintha nagy kő esett volna le a szívemről. Pontosan tudom, hogy ami most jön azt viszont annyira nem fogom kedvelni. A pecsétemet bántani veszélyes, én azonban már elsajátítottam egy viszonylag biztonságosnak mondható módját annak, hogy miként tudom meglékelni azt.
Miközben zuhanok lefelé a szikla titánok között a vízesés hangja szinte mindent elnyom, de még a józan észt is. Chakrát irányítok a lábamba, hogy tompítsam a zuhanást, de így is ahelyett, hogy a víz tetején maradnék inkább engedem, hogy a gravitáció lehúzzon. Nagyon rég élveztem már egy kicsit az életet. Itt van a szerelmem és őszintén szólva a Nibit is egy kicsit közelebb érzem most magamhoz mint azelőtt. Kimászok a víz felszínére, tetőtől talpig átázva, de nem érdekel. Megkeresem a lányt aztán nevetve odasétálok. talán meg egy csók is belefér...
- Szóval arra gondoltam, hogy mivel már meg tudom lékelni a pecsétet viszonylag biztonságosan, ezért most felhasználhatóvá akarom tenni a bijuu chakráját. Mivel ez egy vad és veszélyes chakra ezért a mennyiségen van a hangsúly. Meg kell tanulnom pontosan annyi chakrát kivonni a pecsétből amennyit még tudok kezelni anélkül, hogy a Nibi átvegye felettem a hatalmat, mert akkor vége a dalnak. Tudom, hogy ez így furcsán hangzik, de én így látom a megoldást. Ha esetleg van valami hozzáfűzni valód akkor nyugodtan mond csupa fül vagyok. Igazság szerint ez nekem egy ismeretlen terület de éppen ezért még inkább kíváncsi vagyok. Imádom feszegetni a határokat a sajátjaimat meg még inkább, mert úgy éreztem még közel sem értem el őket. És ha arra az érzésre gondolok ami átjárt amikor felszabadítottam a Nibi chakráját... Hát az valami utánozhatatlanul jó érzés volt. Mint amikor az adrenalin szétárad az ereidben. Úgy éreztem, hogy bármit megtehetek abban a rövidke pillanatban. illetve volt még más is, de azt majd inkább miután elkezdtük a gyakorlást.
Azzal letérdeltem a víz felszínére és becsuktam a szemem. Elsőként a pecsétből kezdtem el felszabadítani a Nibi chakráját. Remélem nem megyek túl messzire de érzem amint a pecsét szelíden megadja magát és mintha a sziklából feltörő hegyi csermely. Remélem nem esek túlzásba de figyelnem kell, hogy a pecséten megfelelő legyen a rés. Ha nem figyelek oda akkor talán túlságosan is megnyithatom, remélem Chizune készen áll ha baj lenne...

Hidan Kedd Ápr. 05 2016, 03:42

A rövid lelkifröccs után a két ninja minden félelemre fittyet hányva veti magát a hívogató mélységbe. A vízpermettől terhes menetszél vadul kap a shinobi csontfehér hajába, és a fenyegetőn közeledő víztükör ellenére is olybá tetszik, hogy csak a halál árnyékában lehet az életet életnek nevezni. A kristálytiszta, távolról majdhogynem égkéknek tetsző habok már-már acélkeménynek tűnnek a tóba csobbanó Karu csizmás talpai alatt, de egy pillanattal később a végtelen víztömeg már hűs, enyhet adó ölelésbe zárja a Kenshiro testét. Ahogy felkapaszkodok a víztükörre, látja hogy Chizune tőle pár méterrel éppen szórakozott arccal facsarja ki a vizet hószín tincseiből. Tekintete titokzatos smaragdja éberen pásztázza a felé lépő férfit, egészen addig míg félárbocra nem ereszti pilláit, hogy viszonozza a csókot. A lány ismét türelmesen hallgat, csak akkor szolgál válasszal, amikor másik láthatóan befejezte mondandóját:
- Azért csak óvatosan azzal a chakrával. Nem csak a nem, hanem a nagyon akarásnak is nyögés a vége, és ha türelmetlenség feszít belülről, akkor könnyebben kicsúszhat a kezedből a gyeplő, mint álmaidban gondolnád. Bár a bijuu chakrája nem testidegen, a Démonmacska energiahálózata mégis különálló egészt alkot a testeden belül, tehát ne is számíts arra, hogy úgy fog működni, mintha a sajátod lenne. Én az égiek kegyelméből soha nem tapasztaltam, milyen lehet, de mindig is olyannak képzeltem el a bijuu chakra irányítását, mint szőrén megülni egy betöretlen vadlovat. Szóval próbáld nem nyakad szegni!
Egy pillanatig sem vesztegetve az idejét, Karu azonnal a tettek mezejére lép. A rajta elhelyezett pecsét minimális gyengítésére koncentrál, mintha nagyon óvatosan próbálna megnyitni egy csapot. Bár érez bizonyos változásokat - testhője drasztikusan nő, szívverése és légzése szaporább - az előtörő chakra mennyisége meg sem közelíti a korábban tapasztaltat. A Nibi a lényéhez kapcsolódó szimbólumból bár szivárog némi energia, ez valószínűleg leginkább a rajta elhelyezett pecsét hiányosságainak tudható be. Akárhogy is, ezzel a mennyiséggel lehetetlen lenne ninjutsut létrehozni. Mintha a mostani nyugodt körülmények valahogy egyszerűen nem kedveznének próbálkozásának. Ezúttal nem múlik a sikerén semmi... Talán ez lenne a gond?
A férfi koncentrációját társa gúnytól csepegő kacagása zavarja meg pár perc után. Chizune tőle idegen módon, kárörvendőn, szinte már lenézően kéri számon szerelmét a sikertelen próbálkozásért:
- Hah! Ez lenne a nagy Kenshiro Karu? Ha még felszabadítani sem tudod azt a chakrát, hogy fogod irányítani? Nem baj Édesem... Nem lehet mindenkiből igazi jinchuuriki. Sajtreszelő való a kezedbe, nem kunai. Gyere, menjünk haza és csinálj nekem valami finom vacsorát, a konyhában talán valami hasznod veszem...
A démonhordozó legnagyobb meglepetésére azt veszi észre, hogy a mélyen sértő szavak hallatán az eddig épp hogy csak szivárgó chakra valamivel erősebben kezd felszabadulni. Még mindig nem a korábban tapasztalt érzés önti el, de a különbség a pár perccel ezelőtti állapothoz képest szinte tapintható...

//Egy hosszabb posztot szeretnék kérni tőled a próbálkozásról, és némileg pontosabb leírást arról, hogy milyen chakrairányítási műveletekkel próbálod gyengíteni a pecsétet.//

**Kenshiro Karu** Szer. Ápr. 06 2016, 21:14

Első próbálkozásra nem nagyon akart sikerülni a Nibi chakrájának megszerzése, de talán nem is csoda hiszen a nagy sietségben és elszántságban elfelejtettem, hogy ez nem ilyen egyszerű. Annak ellenére, hogy képes voltam a pecsétet megnyitni anélkül, hogy szabadjára engedjem a démonmacska tomboló erejét, most mégsem akart sikerülni. Tudtam, hogy Chizune csak engem félt de már egy kicsit elegem volt abból, hogy nem tudok úgy teljesíteni mint régen. Árnyéka vagyok önmagamnak már azóta hogy... Hiába van velem a Nibi, ha ő csak börtönként tekint rám akárcsak egy porhüvely. Mások szemében pedig csak egy eszköz lennék pont a Nibi miatt. Ez azonban nem mehet így tovább én Kenshiro Karu vagyok, a magam ura!
Második próbálkozásra becsuktam a szemem és elszántabban estem neki a pecsétnek. Pontosan tudtam, hogy nem szabad sokáig feszegetnem, mert a végén még ha feltöröm akkor leszek aztán csak igazi bajban, de ezúttal nem kegyelmeztem és keményen neki estem a Nibit tőlem elválasztó pecsétnek, ám az mintha mi sem történt volna. A franc valamit elrontottam. Nyilván amikor a Nibi magától adta nekem az erejét...
Ekkor hallottam meg, hogy Chizune miket mondott nekem. Mi van? Ezt most teljesen nem értettem.
- Miről beszélsz Chizune? - Azonban minél jobban sértett meg annál jobban éreztem, hogy a Nibi chakrája intenzívebben szivárog a pecsétből. Értem már, hát persze az érzelmek a kulcs. Amikor fent a dombon tomboltam a dühtől akkor is éreztem amint a Nibi megérzi és nekifeszült a pecsétnek de szerencsére nem szabadult ki, viszont sokkal több chakrája szivárgott ki a pecséten.
A chakra irányítás alapjaiban kell keresnem a megoldást. Hiszen a lényeg, hogy mekkora mennyiségű chakrát tudok kinyerni a pecsétből, ám ha ezt a chakrát nem tárolom el valahol akkor bizony elveszik és elpárolog mint annak idején amikor csak egyszer tudtam létrehozni a bijuu chakrájából az Itamit. Ahogy Chizune is említette a bijuu chakrája nem test idegen és valahogy a hasznomra kell fordítanom, tehát a megoldás az lesz, hogy a saját chakra hálózatomban keringtetem és annak segítségével fogom majd később létrehozni a technikákat ám amíg nem használom el addig a saját chakra hálózatomba fogom irányítani és így nem hagyom, hogy eltűnjön.
Chizune megjegyzéseit szinte végig hallottam, de mire végzett már behunytam a szememet és egy teljesen másik helyen voltam. Száműztem magam tudatom legvégső határára.
Egy hatalmas teremben állok, a falakból csövek és különböző fém szerkezetek lógnak ki, előttem pedig egy hatalmas ketrec melynek a közepén ott a Nibitől elválasztó pecsét. Rég jártam itt utoljára szóval már éppen ideje volt újra találkoznunk. Sok minden történt mióta utoljára beszéltünk a Nibivel. Most azonban ismét csak hallgatott, de én magabiztosan léptem a rácsos kapu felé. Tudtam, legalábbis reménykedtem benne, hogy a pecsét kitart és nem porlaszt el a kétfarkú azonnal.
Rég beszéltünk Nibi. Kissé már kezdtél is hiányozni... Tudom, hogy mostanában nem vagy beszédes kedvedben, de ettől függetlenül nekem szükségem van rád, már mint nem az erődre, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy nem csak arra. Szükségem van rád mint hmmm bajtárs. Bár ez lehet egy kicsit erős kifejezés, de szeretném ha megértenéd, hogy hosszútávon még lehet azonosak is a céljaink. Én annyit köszönhetek neked, hogy megígérem segíteni fogok, illetve hallgatok rád. Ez persze nem tartalmazza azt, hogy átadom a testem feletti uralmat, mert nem szeretném még elhagyni az élők sorát de azonkívül bármit kérhetsz tőlem. Megígérem, hogy nem fogok cserébe semmit sem kérni tőled. Nem áll szándékomban szívességet tenni neked, csupán szeretném ha tudnád, hogy tisztában vagyok vele, hogy mennyit köszönhetek neked. Többszörösen is az életemet... Szóval csak annyit szerettem volna mondani, hogy köszönöm.
Azzal odalépek a falhoz nem túl messze a rácstól és megérintem a falat. A chakrám beszivárog a falba és apró repedéseken keresztül megnyitja utat a démonmacska chalrájának, de vigyázok, hogy ne menjek túl messzire. A rács közelébe sem akarok lépni egyenlőre. Érzem, hogy egy nagyon picit megnövekszik a kiáramló chakra mennyisége, de még mindig nem elég. Most jön a nagyágyú, a titkos fegyver amit eddig hagytam pihenni. Életem egyik legrosszabb emléke, amint Ao rám rakja a pecsétet és megfoszt a savtól... Csupán elég erősebben koncentrálnom az emlékre és a Nibi chakrájának kiáramlása legalább megkétszereződik. Az összes kiáramlott chakrát, amit sikerül összegyűjtenem egyszerűen a chakra hálózatomba terelem. Valamit érzek magamon mintha... Nem az képtelenség biztosan hallucinálok, de mintha ülés közben a tartásom kezdene meggörnyedni. Nem foglalkozom vele tovább halmozom fel a chakrát... Eddig még sosem mentem ennyire messzire, de nem szabad megállnom, most nem. Meg fogom mutatni Chizunénak, hogy mire vagyok képes. Amióta elsajátítottam a Shinranbanshout azóta nem éreztem magam ilyen elevennek. Tudtam, hogy képes vagyok rá és nem szabad feladnom. Nem vallhatok ismét kudarcot. Az utóbbi egy évben csak veszteséget halmoztam veszteségre most ennek vége. Éreztem, hogy a Nibi örvénylő chakrája az én chakra hálózatomba áramlik. Valami megváltozott a külvilágban amíg én idebent próbálkoztam, de vajon mi? Kinyitom a szemem, de mintha teljesen másképp érzékelném a valóságot, áh ez biztosan csak az erőlködéstől van, azt érzem minden esetre, hogy egy izzadtság csepp fut végig a homlokomon, vajon mennyit visel el a testem, hát a pecsét?

//Igyekeztem úgy írni, hogy nem keverem a szart, remélem ez így megfelel, ha valamit kell akkor szívesen átírok benne, de igyekeztem nyitva hagyni a post végét!//

**Matatabi** Csüt. Ápr. 14 2016, 21:11

Bár a Nibi eddig csendes volt, jól tudtad: figyelt. Tekintetében tűz kavargott, és várt. Talán arra, hogy megjelenj előtte, vagy megtedd azt az utolsó lépést… És itt voltál… és ő is itt volt, s figyelmét teljes egészében neked szentelte.
Hallott és látott mindent. Érzelmei pedig már régen túlsugároztak a ketrecen, hiszen mi más módon érezhettél volna undort valaki iránt, aki kezdett egyre többet s többet jelenteni neked? Most viszont, belépve e helyre, meglepően üresnek érezted a fejed, a macska mintha elhalkult volna…
Fenségesnek tűnt, ahogy ült a rács mögött, és figyelte, ahogy közeledsz, majd megmozdult, s örökkön izzó teste egész a rács elé ért. Fentről nézett le rád, míg beszéltél, majd csak hajszálnyit eresztette lejjebb a fejét, hogy jobban lásd örvénylő szemeit.
-Kenshiro Karu… -most először nevezett a neveden, de hangjában nem volt kedvesség vagy elismerés. A vád tette súlyossá és fakóvá. Szinte kongott a köztetek lévő térben.
- te hazudtál.- jelentette ki, és súlyos szívdobbanásnyi időt hagyott, mielőtt folytatta volna.
-Ékesen beszéltél arról, hogy nem az erőmet akarod, s most eljöttél, hogy elcsald tőlem. Ezúttal még csak nem is szükségből kéred és még itt, előttem állva is úgy teszel, mintha nem akarnád. Kenshiro Karu, te hazudtál. – s mintha ingerültségének adna hangsúlyt, lángjai fellobogtak. A Nibi készen állt, hogy amint megnyitod a pecsétet, kitörjön.
Amint utat nyitsz, meg fog próbálni elborítani azzal az izzó chakrával mely lényét alkotja. Megpróbálja a lehető legtöbb chakrát kipréselni rajta, hogy megingasson, és összetörje a pecsét maradék védelmét, s ezzel magához ragadja az irányítást és talán a hazug szavak utolsó maradékát is kiégeti a testedből. Ha így alakul, ha elborít téged, s átveszi az irányítást törékeny emberi tested fölött, az első dolga lesz, hogy tüzét a lány ellen fordítsa, s míg az az életéért küzd, megszökjön ebből az átkozottul nedves környezetből.

Hidan Kedd Ápr. 26 2016, 02:13

- Arról, hogy ne vágd olyasmibe a fejszéd, amit nincs erőd véghezvinni! Hé, te most komolyan elaludtál?!
Feleli epésen Chizune válaszát a neki szegezett kérdésre, de Karu gondolatban már teljesen máshol jár. A tér és idő megszűnni látszik, ahogy a férfi alámerül önvalójának legmélyebb, legintimebb zugaiba, tudatának sötétkamrájába, ahova a benne élő szörnyeteg – vagy szörnyetegek..? - van börtönözve. Itt, ebben a fénytelen, cseppfolyós illúzióban az a fura érzése támad az embernek, hogy ez a délibábszerű, magányos világ sokkal igazibb, mint amelyikből érkezett, bármennyire is tudja sejtelme hamis mivoltát. A nyirkos kőfalak kövér cseppeket izzadnak, hogy azok lusták pottyanjanak a térdet ölelő víztükörre. Visszhangjuk az egyetlen zaj a teremben, egyébként ordít a csend.
A barátságtalan környezet ellenére Karu magabiztosan, szinte már fesztelenül lép a Démonmacska tömlöcéhez. Kék-fekete lángbundája – az egyetlen valamirevaló fényforrás – hasonló színű lidércfénybe vonja a félhomályt. Tisztességes távolban megállva a rácsoktól, a jincuuriki a fal repedéseit próbálja csatornaként használni ahhoz a csaknem végtelen energiaforráshoz, amely a testébe van pecsételve. Ahogy akarata utat nyit a töménytelen chakrának a túloldalon, az előbb lassacskán, majd amikor "tágít" valamennyit a törésvonalon, mohón kezd szivárogni a legkisebb ellenállás irányába: Karu chakrakeringésébe.
Miközben a shinobi a bijuu energiáit csapolja, nem felejti el megszólítani magát a Nibit sem. Az ősi teremtmény morajló hangja bár egészen halk, mégis ostorcsapásként harsan a férfi monológját követő csendben. A zafír lánggal égő macska hangja csöpög a vádtól és a csalódott dühtől. Mint egy kitörésre készülő vadállat, melynek résnyire nyitották ketrecének ajtaját, úgy kap a Nibi az alkalmon, ahogy a jinchuriki gyengít a pecséten. Fenséges kék-fekete sörénye földöntúli máglyaként izzik fel, ahogy saját lényének esszenciáját hihetetlen akarattal kezdi keresztülpréselni a szűk kis csatornán, amit a Kenshiro nyitott. A démoni chakra hihetetlen erővel és gyorsasággal fut keresztül a férfi falnak támasztott kezén. A démonhordozó ajkai néma kiáltást formáznak, ahogy az idegen erő valósággal folyékony tűzzé változtatja a vért ereiben... S ha mindez nem lenne elég, a Kétfarkút elzáró rácsok egyikén hangos reccsenéssel egy hajszálrepedés tűnik fel... A démon féktelen dühe és a gyengített pecsét együttese elégnek bizonyult, hogy a férfi csaknem teljesen elveszítse irányítását a saját teste felett.

- Na mi van? Elvitte a cica a... Neked mégis mi történt a szemeddel?!
Ennyit van ideje kinyögni a fehér hajú lánynak, mielőtt a férfi karjának egyetlen suhintásával embertelen erejű csapást mérne rá. Keze körül mancs alakban kék-fekete lángok vibrálnak, tekintetében az írisz helyett ugyanilyen színű lidércfény vet kísérteties lobot. Chizune teste magatehetetlen rongybabaként kacsazáik a víztükrön, egészen addig míg a parton található sziklafal útját nem állja. A lány nem mozdul, azonnal elveszítette eszméletét. Remélhetőleg csak azt... A shinobi farán egy chakrafarok bontakozik ki a semmiből. Meg tudja vajon akadályozni, hogy egy második is kövesse?

//A következőekben a Nibi börtönére korlátozzuk a posztokat, ott kell valamilyen módon visszaszerezned az irányítását a bijuutól. Karu nem érzékeli a külvilágot, tehát nem tudja odakint mi történik, de tudja hogy elveszítette az irányítást a teste felett. Hogy mit csinál Karu teste a következő körben, arról a Nibi dönthet.//

**Kenshiro Karu** Kedd Ápr. 26 2016, 22:04

A Nibi szavai szépen lassan marják át magukat azon a vékonyka kis pajzson amit a világ ellen emeltem az utóbbi pár hétben. Itt már nincs mit beszélni... Azt hittem, hogy nem kell szembesülnöm ezzel a szörnyű igazsággal, de bárhonnan is nézem a bijuunak igaza van. Belém hasított a felismerés, hogy valóban hazudtam neki. Ékesszólója voltam annak, hogy nem fogom elvenni az erejét én nem az a fajta vagyok, de aztán most mégis itt vagyok. Nem kellett volna semmit sem mondanom, csöndben kellett volna maradnom. Azt hittem, hogy a Nibi érzései megváltoztak valamennyire és talán azért van csöndben én meg nem akartam igazság szerint hazudni azzal kapcsolatban miért jöttem most, de már rég hazudtam neki és ennek a terhével később szerettem volna megbirkózni. Elfeledtem, hogy a Nibinek egyetlen célja, hogy ismét szabad legyen. Így ha azt vesszük soha nem fogunk kibékülni vagy olyan viszonyba kerülni, hogy akár egy jót beszélgessünk, vagy őszinték legyünk egymáshoz. Ő mindig a szabadságot fogja kívánni, én pedig nem engedhetem ezt neki, mert ha elhagyja a testem akkor meghalok. Azonban egy dolog miatt tévedtem a Nibivel kapcsolatban. Eddig tiszteltem őket, mert végtelen tudást tulajdonítottam nekik, azonban a Nibi szemszögéből nézve ő már számtalan generációt láthatott felnőni és meghalni, feltehetőleg több ezer éves ha nem idősebb. Azonban mégsem tanulta meg, hogy az embereket pont az teszi emberré, hogy tévednek. Az én szememben pedig pont azért csökkent most a bijuu, mert pont ezután a kijelentés után adta át az erejét azért, hogy egy olyan teremtményt legyőzzek, amihez egyedül kevés lettem volna. Azt gondoltam, hogya Nibinek nyilvánvaló lesz, hogy nem fogok egyedül boldogulni sötét chakra használók és különböző démonok között a segítsége nélkül éppen ezért nem is tulajdonítottam ennek akkora jelentőséget.
Aztán a Nibi teljes erejével nekifeszült ismét a pecsétnek ám ezúttal a meglékelt pecsét nem bírta úgy mint legutóbb és éreztem amint a démon macska kipréseli rajta chakrájának olyan erős és nagy részét amivel nem fogok elbírni. Éreztem amint a jobb karomat teljesen átjárja a bijuu nyers chakrája és majdnem leolvadt a jobb karomról a bőröm. Azonnal elrántottam a repedéstől ám addigra már késő volt és a bijuut fogva tartó egyik rács egy fülsüketítő reccsenéssel repedt meg. Lehet, hogy ezúttal túl messzire mentem? Hiszen Chizune is megmondta. Túl sok chakrát vettem át a Nibitől ennyivel nem bírok el. Valami azt súgta, hogy most azonnal le kell lépnem innen, de nem tudtam. Éreztem, hogy a külvilágban eközben zajlanak az események, de mintha nem lennék ura a saját testemnek. A Nibivel vívott harcom egy sarkalatos pontjához érkeztünk. Ő egy harcos aki sosem pihen és nem is nyugszik amíg meg nem kapja amit akar, a szabadságát ez azonban egyenlő az én halálommal is, de számít ez már? Elbuktam ismét, azóta a nap óta elbukok folyamatosan, egyszerűen nincs kiút...
Háború... Gyűlölet... Fájdalom... Egyedüllét... Félelem... Féktelenül tomboló düh...
Egy pillanatra megéreztem a Nibi legmélyebb érzelmeit hiszen a lelkének és érzelmeinek egy részét is sikerült kipréselnie azon a rácson és most talán ismét rászabadítom őt világra. Lehet, hogy pontosan ezt kéne tennem. Kit érdekel már egyáltalán, hogy mi van velem? Számítana egyáltalán valakinek ha megszűnnék létezni?
Emberek... Pusztítás... Halál... Veszteség...
Minden egyes pillanattal érzem ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajtam a Nibi tudata és szépen lassan felmorzsolja az utolsó gátat is az én elmém és az övé között. Ezeket a fedezékeket az utóbbi évben húztam fel közénk és talán a pecsétnek is és saját akaratomnak is köszönhetően de el tudtam rejtőzni előle. Most akár csak a gátat átszaggató féktelen hullám úgy töri át minden védelmem, odabent pedig találkozik mindennel és mindenkivel aki valaha voltam. Az ijedt kirigakurei kisfiúval aki elveszti az anyukáját aztán szépen lassan az egész családját, a menekülő fejvadásszal akinek egyetlen célja az életben maradás. A győztessel aki megnyeri a chuunin vizsgát, a harcossal aki életeket olt ki a harcmezőn, a klánvezetővel aki megpróbálja feltámasztani klánját a porból, a sebzett vad aki elveszti lényének egy darabját, majd a vesztes aki már semmit sem tud és mindenben elbukik...
Eközben érzem, valamennyire, hogy kint valami nagyon rossz dolog történik, de számít ez már? Csak tombolni akarok, nem akarok mást csak rombolni és elpusztítani az egész világot. A perzselő düh és gyűlölet teljesen magával ragadt és közben megrészegít a hatalom amit érzek. Elsodort a chakra áradat akárcsak egy megállíthatatlan hullám, és maga alá temetett olyan erővel, hogy soha többé ne tudjak felül kerekedni. Teszek pár bizonytalan lépést a rács felé, de nem én irányítom a saját testemet, már a tudatomat is a Nibi irányítja?! Megadom magam a bijuunak?
Sokszor jutottam már ilyen közel a szakadékhoz, de ezúttal úgy érzem át is léptem a peremen és már zuhanok. Körülöttem a Nibi örökké izzó szempárja amely már teljesen átlát rajtam hiszen felperzselte minden védelmemet, és keresztül lát a húsomon és csontomon egyenesen bele a lelkembe... Azonban valami kis apró zajt, egy szösszenetet elkapok a külvilágból. Még két lépést teszek a ketrec felé és talán saját magam fogom kiengedni a Nibit, de valami akár egy lágy szellőként eljut tudatomig. "...elvitte a cica..." csupán ennyit hallok meg.
Egyedül vagyok a sötétben, ismét egyedül, talán már megszoktam ezt a magányt, de most érzem magamban a Nibi tomboló erejét azonban most már nem irányít. Úgy érzem, hogy legalább saját tudatom felett talán visszanyertem az irányítást egy részt. A hang amit imént elkaptam lehetett csupán a képzeletem játéka is de valamit elindított bennem. Nem teszek több lépést a rács felé. Egyszerűen csak megállok és nézek magam elé. A gigantikus repedés és az örökké égő macska tekintetében elveszek és egy pillanatra talán teljesen is egyé válunk. Ismét érzem tudatának rettentő súlyát, most azonban nem roppant már össze. Bár a tudatomat örző gátakat felmorzsolta, de a védelmet újjá lehet építeni, de van egy olyan érzésem, hogy amit a külvilágban tenni készülök azt nem lehet visszafordítani. Mivel a Nibinek nem támadhatok neki, mert akkor előbb a pecsétet kéne elpusztítanom ezért egyszerűen leülök a földre és már nem szólok a macskához, hiszen pontosan ismeri a gondolataimat és a véleményemet arról amit az előbb mondott. Én viszont az egyik legalapvetőbb chakra irányítási módszert kezdem el alkalmazni és felszabadítva a saját chakrámat egyszerűen elkezdem a Nibi erejét keringtetni a sahát chakra hálózatomban. Úgy érzem, hogy mindjárt felrobbanok ettől a hatalmas chakra lökettől, de nem szabad kiengednem, bent kell tartanom és meg kell tanulnom kontrollálni. Hiszen ezt akartam... a Nibi erejét amit most meg is kaptam. Ajtóstul rontottam a házba de nem bírok el azzal amit bent találok? Nem ez nem én vagyok. Sok mindennek lehet nevezni de soha nem futamodtam meg semmitől, főleg az ilyen kihívásoktól nem. Érzem a hatalmat a chakrámban az ereimben a sejtjeimben, de nem hagyom tombolni. Van még akinek számítok és van még ahol számítanak rám. NEM ADHATOM FEL.
- HALLOD? SOHA NEM ADOM FEL!

**Matatabi** Csüt. Május 05 2016, 22:11

A Nibi, kezdett alakot ölteni, ám még ha mélységesen meg is vetette, nem ment a lány után. Nem érdekelte hogy él-e vagy hal, számára sokkal értékesebb volt, hogy ha még csak ilyen módon is, ismét belekóstolhatott a szabadságba.
A teremtmény, Karu teste, s az a chakra tömeg, mely már a külvilágra ért, felvetette fejét, mintha bele akarna szagolni a levegőbe, miközben a legszárazabb helyet kereste ebben a rettentően nedves környezetben. Lassan mozgott. Nem volt miért sietnie. Végre megnyílt előtte a kapu.
Érezte hogy a halandó és gyenge, számtalan korlátot rejtő test pillanatról pillanatra romlik körülötte bár ez most még talán csak számára volt egyértelmű, és tudta, hogy lángjai csakhamar képesek ezt az utolsó gátat is elemészteni, ha Karu valóban feladja.
Amint talált egy helyet, ahol kényelmesen letelepedhetett, megállt. A rég hiányolt szabadság érzése szinte részegítő élmény volt, még így is hogya férfi saját pusztításra vágyó érzései is ott rezegtek abban a kettős teremtményben, amivé váltak, s ezzel az érzéssel nézett végig a környéken. Valami hiányzott erről a helyről… talán a tűz.
Úgy döntött megízleli újra hatalmát, s erejével kicsit átformálja a környéket.
A fontos dolgok azonban máshol zajlottak.

A lángoló tekintet Kenshiro Karut figyelte. Kettejük közt már korábban is zajlott játék, de soha eddig nem volt ennyire egyszerű a dolga és Karu soha eddig nem volt ilyen arcátlan mint ezen a napon.
A Nibi eleddig könnyedén tuszkolta át erejét az elzáró pecséten, mely tovább gyengült. Mégis várt még valamit ettől a férfitől.
Ha valamit, egy dolgot biztosan értékelt benne: akármi is történt, bármennyi kétellyel és sötét emlékkel is gyötörte magát küzdelmeik során, ha az utolsó pillanatban is, de a férfi nem adta fel, és erejének maradékát is felszínre hozva megpróbálta megfordítani az események kimenetelét.
Épp ezért a Nibi most sem várt mást tőle, minthogy harcoshoz méltón vívja meg a küzdelmét, ami akár az utolsó is lehet, ha könnyűnek találtatik.
Karu pedig e veszedelmes, végzetes pillanatok során feltárta minden egyes arcát, mindent ami valaha volt, minden lehetőséget ami az elmúlt énekben rejlett, a Nibi pedig sorról sorra végignézte őket, alaposan, mintha csak kutatott volna valami után most, hogy szabadon hozzáférhetett bármihez, miközben ők ketten, Karu és a Nibi valójában egymással szemben álltak.

Végül Karu úgy tűnt, tesz valamit. A Nibi dobbantott a mellső mancsával ahogy a lehető legközelebb került a rácshoz.
-Az erőm nem lophatod el tőlem. Kérheted, s talán megadom. De el nem lophatod. – koppantak keményen a szavai, majd folytatta.
- Megannyi arcodra láthattam most rá. Ha nem adod fel, ideje eldöntened ki akarsz lenni.- s ezzel újabb adag chakrát próbált kituszkolni a pecséten át. Kész volt rá, hogy fogadja Karu támadását, vagy megbolygassa az ellenállását.

**Kenshiro Karu** Csüt. Május 05 2016, 23:33

Ott voltam a Nibivel szemben. Óriási termete ellenére pontosan jól láttam a benne lakozó tüzet amely meghatározza egyéniségét. Tudta, hogy válaszúthoz értem, megérezte, hogy itt az időm dönteni. Vagy most feladom és hagyom őt tombolni vagy megpróbálok tenni ellene valamit. Ahol most voltunk az már nem is a megszokott pecséttel elzárt terület volt. Most valahol sokkal messzebb voltunk egy olyan helyen, ahova talán a jinchuurikik közül is csak nagyon kevesen jutnak el. A részleges összeolvadásból azonban hamar domináns szerepbe került a bijuu és én ezt éreztem egyre jobban. Tudtam, hogy minél tovább vagyunk ebben a helyzetben ő annál jobban megízleli a hőn áhított szabadságot. A rész melyet a pecséten ütöttem túl soknak bizonyult. Nem tudom, hogy ezt valaha helyre lehet-e hozni, de nincs még minden veszve ha a Nibi nem tört ki és nem témadt rám azonnal. Érzékeltem ahogy a tudata szépen lassan elnyomja az enyémet. Furcsa volt mintha az elmémben is egy külső szemlélőként lennék jelen. Aztán megszólalt ismét a hang amit feltehetőleg csak a halál közeli állapotban halucináltam már egyszer... "Sosem leszel egyedül."
Érdekes mint egy üzenet a múltból a jövőbe. Legutóbb anyám képzelt hangján szólalt meg, most azonban más tónusa volt. A testemen éreztem amint lassan kezdi megadni magát, még így is, hogy a Nibi teljesen átvette az irányítást tőlem. A tudatom, a szívem és a lelkem azonban nem adta fel. Egy harcos mentalitásával gondolkoztam mindig is, ezért nem lettem volna jó vezetőnek sem. Egyszerűen ez van ez vagyok én. Azóta nem éreztem magamban ekkora elszántságot amióta Itanashival együtt rohantunk neki az Iwagakurei túlerőnek. Most azonban nem a klánom vagy mások élete volt a tét hanem a sajátom. Féltem, hogy már a tudatom sem vagyok képes irányítani. Éreztem magamban a Nibi erejét amint elnyomja a chakrámat. A chakrám, hiszen szinte érintetlen! Semmit nem használtam fel belőle... A tartalékaim tele voltak és csupán kitörésre vártak. Ha a Nibiének nem is, saját chakrámnak azonban én parancslok. Elveheti tőlem a Nibi a testem, a mozdulataim talán még az életem is, de a küzdeni akarásomat soha, lehet akár isten akár halhatatlan démon. Mióta nem éreztem magamban a harcost? Amióta elvette tőlem Kiri a kekkei genkaiomat, vagy amióta elvették a "családomat"? Most azonban a hátrányból előnyt kell kovácsolnom. Visszakerültem egy pillanat alatt a rács elé ahol még mindig utolsó erőmből felvett ülő pozícióban voltam.
Fölálltam miközben a Nibi chakrája tovább ömlött ki a pecséten keletkezett résen, én azonban most felszabadítottam a sajátomat, becsukott szemmel kezdtem el koncentrálni és a chakra testen kívüli irányítás alapműveletét alkalmaztam. Emberi mércével nézve én is nagy mennyiségű chakrával rendelkeztem és mivel ezúttal nem használtam fel másra, ezért most mindet rászabadíthattam a pecsétre!
- Én egy harcos vagyok... - Közben kinyitottam a szemem.
Azzal fel emelkedtem a földről és kinyújtottam a jobb karom a repedés irányába nagyjából pár centire attól. Minden chakrámat amihez hozzáfértem elkezdtem belepumpálni a résbe és ezzel megpróbálni elállni a Nibi kiömlő chakrájának útját és visszaszorítani őt a pecsét mögé, mint amikor megpróbálunk befoltozni egy lyukat a dézsán. Esélyem van mivel a bijuut még mindig Köti a pecsét és nem tud teljes erejével kitörni ezért remélhetőleg vissza tudom szorítani, így talán vissza nyerhetem saját testem felett is az uralmat.

**Matatabi** Szer. Május 18 2016, 22:31

A szabadság már szinte fájó gyönyörrel töltötte el a Lényt, s ez csak fokozta a mohóságot, amivel a világra törve meg akarta tapasztalni ismét annak minden ízét és illatát. Odakinn hát a teremtmény továbbra is megpróbálta átalakítani a környezetüket, s ha a tűz már kellően lobogott, a hátsó lábaira telepedett, és kezdte összegyűjteni a már kiszabadult energiát, hogy a tűznél egy sokkal veszedelmesebb és hatékonyabb eszköze legyen.

Matatabi tűzzel izzó tekintete figyelte az előtte állót. Légzése erőteljes és kissé szaggatott volt, ahogy saját ereje a külvilág felé vonzotta lassacskán a tudatát is. Erejét próbálta folyamatosan szivárogtatni kifelé a pecséten, mely nem csupán a külvilág felé tört, de lassan körbeölelte Karut. Már nem sietett azzal, hogy a lehető legtöbb chakrát préselje ki. Az áramlás már elindult és zajlott ahogyan annak kellett. Figyelme azonban most sokkal inkább az előtte lévőre terelődött. Tudatában volt, hogy ezek a pillanatok valami más, végzetes fontosságú esemény felé vezethetnek...
-Harcos.- a kék tűz lobogott, s a tűzfátylon át a macska fogait kivillantva elmosolyodott. Ez volt az, amire várt. Ennek érezte az előszelét már akkor, mikor a férfi megjelent, hogy elorozza az erejét. De még korántsem értek a végére.

-Mondd hát Harcos, mi a te célod?

**Kenshiro Karu** Csüt. Május 19 2016, 23:18

A tombolás és pusztítás járt a fejében mégis egy érzés annyira átjárta a Nibi lényét, hogy még a pecsét sem volt képes visszafogni illetve annak maradéka. A szabadság olyan örömmel töltötte el a bijuut, hogy egyszerűen úgy éreztem én is mindjárt mosolygok. Kőkemény harcot vívtam a bijuuval és annak a repedésen kiszivárgó chakrájával. tudtam, hogy ha nem állítom meg akkor teljesen mind egy, hogy mit is terveztem holnapra. Csak reménykedtem, hogy nem esett baja a Chizunénak. Az imént még teljesen reménytelenül majdnem magamtól oldottam fel a pecsétet, lehet, hogy nem is én voltam hanem csak a Nibi pecséten kiáramlott hatalmas chakramennyisége kényszeríti rám annak akaratát. Most azonban, hogy elkezdtem felszabadítani a saját chakrámat kezdett visszatérni kezembe az irányítás. Eddig csupán szavakkal küzdöttem a Nibi ellen most azonban én is nekiálltam megmutatni, hogy mit tudok és megpróbálom befoltozni a pecséten kelettkezett repedést ahol a bijuu chakra szivárog ki. Bár a testem fölött még mindig nem szereztem vissza az irányítást, már ismét elkezdtem felhúzni a tudatom köré egy gátat, ami elrejti a Nibi elől a gondolataimat és közben mindent beleadtam a pecsétnél és próbáltam minél jobban elállni a bijuu kiszabaduló chakrájának útját. Tudtam, hogy az az egyetlen esélyem ha először a szivárgást szüntetem meg. tulajdonképpen most nem csak Chizune életéért küzdök hanem a sajátomért is ugyan is ha a Nibi kiszabadul és elkezd tombolni akkor esélyem sem lesz visszanyerni az irányítást a testem felett.
Eközben egy pillanatra mintha megéreztem volna, hogy a Nibi támadás és nyomás gyakorlás helyett rám figyelt volna. Iszonyatos harcot vívtunk mi ketten, olyan harcot aminek senki sem lehet fül és szemtanúja csak ő és én. Amíg belülről folyamatosan próbálta kipréselni magát a kis résen és minden erőmet beleadtam, hogy bent tartsam őt és ennek az lett a következménye, hogy már lassan magam körül is megjelent a saját chakrám az erőlködéstől. Ugye az akadémiában azt tanítják, hogy a chakra láthatatlan, néhány technika ezt meghazudtolja és a nyers chakrát is láthatóvá teszi, a mi esetünkben ezt a szintet már rég elhagytuk. Minden rendelkezésemre álló erőforrást felhasználva küzdöttem a démon macska ellen. Homlokomon kidagadtak az erek és nyakamon egy izzadtság csepp jelent meg. Ne kérdezd hogyan lehet ez, de én mondom éreztem.
Aztán a Nibi egyszer csak feltette a kérdést, azt a kérdést amire a választ már nagyon régóta űztem és hajtottam és mégsem leltem. Aztán végül a saját démonommal szembenézve megválaszoljam azt neki és talán rajta keresztül magamnak, amitől a legjobban féltem.
- Az én célom, hogy éljek, hogy visszafizessem a tartozásomat azoknak akik elvettek tőlem mindent, hogy megtapasztaljam az élet minden oldalát és, hogy az utam végén elmondhassam magamról, hogy mindent megtettem és teljes életem volt. Nem szolgálok semmilyen istent és semmilyen nemzetet, a vérem örökre kötni fog, de úgy érzem, hogy én valami másra vagyok hivatott. Azt kérdezed, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel? Legyőzni a démonaimat és szembenézni a legnagyobb kihívásokkal. Bár sokáig azt hittem, hogy mi ketten semmiben sem egyezünk, de tévedtem... a szabadságért küzdök, azért amit tőled elvettem, de a segítségeddel megóvhatnám.
Nem volt mi mást mondanom a Nibinek. Nem használtam ellene semmilyen technikát, tudtam, hogy most válaszúthoz értünk. Én készen álltam és a végsőkig küzdeni fogok, ezt a bijuu is láthatja és a szememben valami olyan lángot vélhet felfedezni, amely lelkem legmélyebb zugaiból jön és számára ismerős lehet hiszen őt is ez az örök izzás élteti...

Hidan Hétf. Május 23 2016, 18:30

Karu, mintha csak egy léket kapott tartály szivárgásának akarna gátat szabni, a saját chakrájával próbálja betömni a Nibi eleven tüzének csatornául szolgáló, repedt pecsétet. Csakhogy a dézsákat nem akkor szokták foltozni, amikor ömlik belőlük a víz. A másik oldalról jövő nyomás ugyanis - mind a kád, mint a pecsét esetében - közel lehetetlen vállalkozássá teszi a dolgot. Már az is kisebb csodának számít, hogy sikerül ellentartania a rácsok túlfeléről áramló féktelen erő jelentős részét... Ha nem keveredett volna saját chakrája a Kétfarkúéval, talán erre sem lenne képes. Az erőlködés közben szinte észre sem veszi, hogy testének minden porcikájából halványkék lángok szivárognak, ahogy Démonmacska erejét használja, hogy megfékezze azt, akitől hatalmát kölcsönözte. Azonban attól, hogy chakrája immár olyan, mint a Nibié, attól még nem egylényegű vele... Az egész olyan, mint amikor valaki a tenyerével próbálja betömni a teli hordón levő lyukat. A szökő folyadék ömlését könnyen enyhe szivárgássá enyhíteni, azonban amint elvesszük a tenyerünket, az áramlás tovább folytatódik.
Bár az ifjú Kenshiro nem szakavatott tudója a fuuinjutsu tudományának - próbálkozásával akár többet is árthatott volna, mint használt, ha kevésbé szerencsés -, teljes erőbedobással mégis képes arra, hogy kis híján megtörje az energiaözön lendületét. Szíve helyén mintha izzó parázs zakatolna, úgy érzi bensője menten lángra kap az akarva-akaratlan elorzott hatalomtól. Sikerült hát! A kérész diadalt aratott a szélvihar felett. Akkor vajon mégis miért környékezi egy pillanatról pillanatra baljósabbá váló megérzés az elveszett shinobit..?
A repedést talán sikerült bevakolnia. De nem csupán a saját erejéből... Abban a minutumban, amikor szabad akaratából utat nyitott a bijuu erejének, az behálózta nem csupán fizikai testét is, hanem egész lényét is. Nem véletlenül érzi magáénak most is bizonyos szinten a belébörtönzött teremtmény hangulatait. Foltozás ide vagy oda, a Kétfarkú saját esszenciájának már így is jelentős mennyiségét préselte át a lyukon, ami csaknem mind a jinchuuriki testében - jelen esetben projekciójában - kötött ki. Ahogy a felemás, tüzes szempárba pillant a férfi egy másodperc alatt tudatosul benne, hogy a démon a kezdetektől fogva erre játszott. A lángoló ajkak kissé kárörvendő mosolyba szaladnak, ahogy Karu lábai akaratától függetlenül tesznek egy-egy bizonytalan lépést előre. A kétségbeesés hullámai összecsapnak az albínó feje felett, ahogy rájön, nem ura többé mozdulatainak. Mintha tétlenségre kárhoztatott rab lenne képzelt porhüvelyében. A kölcsönvett hatalom, melyet használt súlyos vámot szedett rajta, a testében áramló bijuuchakra erőnek erejével kényszeríti izmait, hogy egyre közelebb merészkedjen a roppant vasrácsokhoz. Látja saját kezét emelkedni, ahogy egészen közelről vet lobot rajta az ősi entitásból áradó, kékes lidércfény. Kitartott jobbjával egyre közelebb lép a gigászi ajtó közepén látható papírlaphoz, s már csak pár méter választja el tőle...

**Kenshiro Karu** Szer. Május 25 2016, 00:09

Üvöltenék, ha hallaná valaki, sikoltanék ha figyelné valaki... azonban egyedül voltam magamban küzdöttem démonommal és nagyon úgy tűnt vesztésre állok. Egyre jobban erőlködtem elzárni a Nibi pecsétjét és ehhez már nem csak a saját chakrámat használtam fel. Éreztem amint körbevesz valamilyen furcsa aura, de nem rajzolódott ki teljesen csupán csak megjelent itt ott a testem körül. Nem volt időm ezzel foglalkozni, mert be kellett tömnöm a rést és elzárni a Nibi chakrájának szivárgását különben nagyon nagy bajban leszek. Azonban időközben elkezdtem használni a kétfarkú chakráját és bár ettől úgy éreztem, hogy mintha mögöttem még egy hadseregnyi Karu állna és koncentrálna ugyan arra a feladatra amit én is csinálok, de a démonmacska chakráját visszaszorítani nagyon nehéz feladat volt. Észre sem vettem, de miközben küzdöttem vele, annyira átjárta testemet az ő chakrája, hogy már az asztrális testemnek sem vagyok teljesen ura. Végül sikerült nagy nehezen eltorlaszolni a lyukat és bár úgy éreztem az elején nem fog sikerülni, most mégis sikerült betömni a rést és gátat vetni a Nibi chakrájának.
Megpróbáltam elengedni az izmaimat és egyszerűen csak összerogyni a kimerültségtől, azonban az végtagjaim nem engedelmeskedtek nekem. A Nibi csúnyán rászedett és még úgy is a saját malmára hajtotta a vizet, hogy hagyta, hogy megtanuljam használni a chakráját. A célom végül is elértem mert sikeresen használtam a bijuu chakrát, azonban a mennyiség amivel kezdtem egy egész hadseregnek elég lett volna. A testem magától mozgott, pontosabban a Nibi mozgatta azt. Tudatának egy része kiszabadult a chakrájával együtt és most ezt kihasználva terelget engem pontosan abba az irányba amit a leginkább el akartam kerülni.. a pecsét felé.
Tudtam, hogyha elérem a pecsétet és leveszem a rácsról akkor mindennek vége. Esélyem sem lenne jelen helyzetben a Nibi ellen, arra még nem állok készen, hogy megküzdjek vele. Ostoba voltam, ostoba voltam, hogy nem hallgattam Chizunéra aki most valahol eszméletlenül és remélhetőleg nem halottan fekszik, de ha szerencséje volt akkor még időben elmenekült és nincs olyan közelben, hogy kárt tudjak tenni benne. Borzasztóan röstellem a hibámat de már nem tudok rajta változtatni, fejjel rohantam a falnak az új kihívás miatt, pedig nem szoktam ilyen meggondolatlan lenni. Egyik láb a másik után és a távolság köztem és a pecsét között egyre csökkent. Egyszerűen nem maradt erőm rá, hogy megküzdjek a Nibivel. A bijuu szája halvány mosolyba fordult át és eközben én pedig kezdtem egyre jobban kétségbe esni. Bizonygattam a Nibinek, hogy harcolni fogok a végsőkig ő pedig röhögött a markában és pontosan tudta, hogy az a harc végül ide fog vezetni. Maradt még némi chakrám, de arra semmiképpen sem elég, hogy a Nibi ellen fel tudjam venni a harcot. Azonban valamit még tehetek. Bár a jobb kezem magától emelkedik, a bal kezembe pumpálom az összes megamaradt chakrámat és az utolsó szó amit kimondok mielőtt teljesen elborítana a vörös köd:
- Kongo Fuusha!
Ha sikerül létrehozni a láncokat akkor három chakra lánc csapódik ki a bal karomból és a földhöz láncolnak mielőtt el tudnám érni pecsétet. Nem tudom, hogy meddig fogom tudni így bírni, de ha elájulnék a chakra veszteségtől akkor talán lenne esélyem, hogy a Nibit végre kizárjam. A láncok a földbe csapódnak és nem hagynak tovább menni a pecsét felé, igaz már csak pár méter van hátra. Közben folyamatosan próbálom keringtetni és vegyíteni a Nibi chakráját a sajátommal hátha sikerül visszanyernem az irányítást a testem felett. Akár sikerül akár nem valóban a végkimerülésig próbálom és már érzem amint a bijuu chakrája kezdi széttépni a testem, vagy ez valami más ami belülről akar darabokra szaggatni?

Hidan Csüt. Jún. 02 2016, 07:13

A jinchuuriki gépies, vontatott léptekkel menetel a végzete felé. A testében dolgozó démoni chakra könyörtelenül átvette ugyan az irányítást az izmai felett, de a shinobi a kétségbeesés ellenére is - vagy pont amiatt... - felismer egy nagyon fontos tényezőt... Hogy a lelke és chakrája felett nem. Rendíthetetlen akarata utolsó esélye, melyet pajzsként tarthat maga elé a fenyegetően közeledő bukás ellenében. Érzi, amint végső tartalékai makacsul törnek utat a Nibi sokkalta sűrűbb chakrájában, valahogy úgy, mint amikor a túlbuggyanó karsztvíz próbálja megtalálni a felszínre vezető utat: a legkisebb ellenállás irányába. Elvégre maga a Kétfarkú is hasonló módon vette át az irányítást teste felett, visszafelé miért ne működhetne, még ha részlegesen is?
A súlyos láncok mennydörgésszerű robajjal vágódnak a kemény padlózatba, egy pillanatra sűrű vízpermetbe borítva a Démonmacska börtönét. A Matatabi blazírt tekintettel figyeli a rá záporozó cseppeket. Bár nevében macska, teste pedig maga az eleven tűz, meg sem rezzen: az összes folyadék sűrű gőzzé párolog lángbundája hőjétől, mielőtt egyáltalán a közelébe érnének. Karu lábai mintha tudomást sem vettek volna a történtekről, egyik lépést teszik a másik után, olyan erővel, hogy a férfi válla majd kiugrik a helyéről, amikor elérik azt a pontot, ahol nekifeszülnek az ellentartó erőnek, nevezetesen a Kongo Fusha kötelékeinek.
A patthelyzet egyértelmű. A bijuu ugyan megtehetné, hogy tovább rángattatja a shinobi bábbá silányított testével amúgy is sajgó vállát, valamiért mégsem teszi. Lejjebb hajtja fejét, hogy nagyjából az elveszett ninja magasságában legyen, s delejes zafír-topáz tekintetét kérdőn a Kenshiro szempárjába fúrja. Mintha azt várná, hogy Karu megszólaljon. S valóban, ha jobban megfigyeli érzi, hogy összes izmai közül egyedül a beszédhez szükségeseket nem járja át az a furcsa, bizsergető érzés, ami az utóbbi pár percben gyötörte. Amit a démonhordozó az imént tett, az elodázta a végzetetét, de meg nem mentette tőle. Óráknak tűnő percekig állnak egymásra meredve, s valószínű mindketten tudják, melyikük élvezi az abszolút előnyt ebben a helyzetben. A Kétfarkú az örökkévalóság keserédes ajándékát tudhatja magáénak, ami a megpecsételt fiúról a legkevésbé sem mondható el.

**Kenshiro Karu** Pént. Jún. 03 2016, 00:00

Egyik láb a másik után, mint élő szövet a fém vázon, egy beprogramozott gép úgy lépdeltem előre egyre vészjóslóbban a pecsét felé. Tudtam, hogy nincs esélyem, de egyszerűen nem adhattam fel. A legvégsőkig küzdök és nem is hazudtoltam meg magamat amikor sikeresen létrehoztam a tekintélyes méretű chakra láncokat. Mint egy horgony a kősziklába úgy csapódott bele a három lánc a vízen keresztül a padlóba és még én is vizes lettem tőle. Amint az arcomhoz ért mintha egy óriási súly zuhanna le az egész testemről, úgy érzem mintha egy tonnával kevesebb lennék. Bár a Nibi még mindig a markában tart, de legalább a menetelés iszonyatos fájdalmak árán, de megállt. A bal vállam csupán egy reccsenéssel jelezte, hogy itt komoly gondok lesznek ha tovább erőltetem. A kétfarkú chakrája a maximumot kipréselte a testemből és nem hagyott nyugtot. Azonban a macska egy pillanatra mintha meg is döbben volna. Aztán közelebb hajolt a rácsokhoz és olyan másfél méterre közelítette meg a gigantikus ketrecet. A szorítása egy picit enyhült, de éppen csak annyira, hogy meg tudjak szólalni ő pedig kérdően nézett rám. Éreztem, hogy valamit vár tőlem, talán csak azt akarja, hogy elismerjem túl járt a eszemen és itt a halál árnyékában törjek össze, vagy egyszerűen csak megadja az utolsó szó jogát.
Bárhonnan is nézem ez egy vert helyzet. A bijuunak sokkal több chakrája van és ha össze is esnék feltehetőleg akkor is megoldaná, hogy elmásszak a pecsétig ha fel kell törölnie velem a földet. Mattot kaptam és őszintén szólva ezt nagyon nehezen tudom feldolgozni. Arra vártam, hogy ebben a helyzetben fogom elveszteni az eszemet és a tehetetlenségtől tombolni kezdek, hogy most megmutatkozik majd az igazi sötétség ami a lelkem mélyén lakozik. Egész eddig abban a hitben voltam, hogy engem a pusztító oldal teremtett és erre kárhoztatott a sors életem végéig. Minden egyes elhatározásomban egész kicsi korom óta ott bujkált a kétely, hogy mindegy mit döntök, mit választok a végén úgy is csak rossz dolog sül ki belőle. Talán amióta elvesztettem őt. A Nibi számomra valahol ezt jelentette, egy pótlékot egy olyan erőt amelyet a gyerekeknek az anyjuk jelent, akire mindig lehet támaszkodni és lehet, hogy nem töltöttünk annyi időt együtt ő azonban ismét feltöltött engem tűzzel és élettel. A saját tüzét nekem adta és színt vitt a szürke napjaimba. Roppant kínosnak tartom így a végén, ezt a Nibi láthatta mert ezt az érzést talán a legjobban akartam távol tartani tőle, de most már úgy is mind egy.
Óriásit tévedtem, mert a várt dühöngés elmaradt. Egyszerűen lehunyt szemmel gondolkoztam azon, hogy bedobjam-e a törülközőt és letépve a pecsétet a világra szabadítsam a bestia haragját, azonban valamiért nem ment. Ahogy néha a sötétség tör felszínre bennem, most valami sokkal fényesebb, mintha beragyogta volna az egész termet. Nem, én nem vagyok pusztító, bennem ott van a jóság és nem csak egy szikrája... Azonban jó sem vagyok, úgy is túl egyszerű lenne definiálni. A világ sem fekete és fehér, vannak átmenetek és jelen helyzetben én magam képezem ezt az átmenetet a setét és fény erői között. A szürke harcos, a vándor akiben örökké dúl a jó és a rossz véget nem érő harca mely nem csak őt de az egész világot is mozgatja.
Az egyik lánc engedett a szorításon, mintha a chakrám kezdené megadni magát. Behunytam a szemem és vártam a végzetet amely felemás tekintettel figyel a rács túloldaláról. A kegyetlen játék a végéhez közeledik, azonban még egy utolsó dobásom talán lehet. A Nibi azon chakra készletének maradékát használom fel amelyet sikerült igába hajtanom és amellyel be tudtam foltozni a repedést is. A láncok kiszakadnak a földből és a Nibi már talán azt hiszi, hogy övé a győzelem és feladtam... ám ekkor még mielőtt a törmelék leérkezne a vízbe, chakra láncaim iszonyatos erővel vágódnak a rácshoz és kötnek stabilan hozzá. Már majdnem átbillenek és elkapom a pecsétet, de a láncok nagyot rántanak testemen, mintha a másik oldalról ezer ember húzná... Vállam egy reccsenéssel eltörik, vagy kiugrik ezt már megmondani sem tudom csupán csak felüvöltök a fájdalomtól amint a rácsnak passzírozódik az egész testem. Azonban a láncok stabilan fognak és át is kötözik még a lábamat is, hogy ne legyen esélyem sem elmozdulni ismét a pecsét irányába. A színek megélénkülnek mint akkor a mocsárban. Egy pillanatra teljesen másképp látok és így nézek vissza a Nibire a saját szemén keresztül.
Megtörheted a testemet, átveheted az uralmat a tetteim és izmaim felett, de a lelkemet és az akaratomat soha nem fogod megtörni!
Lihegem a bijuunak fájdalommal teli hangon és egy pillanatra a két ugyan olyan izzó szempár eggyé olvad, aztán pislognom kell és a színek ismét vissza változnak...

**Matatabi** Szomb. Jún. 04 2016, 00:00

Ez a kicsiny ember... ez a halandó. Aki kimondta, hogy harcos.
Nem is egészen így.. hanem úgy, mint aki tisztában van, mit jelent az, hogy HARCOS.
Egy kicsiny ember, sok hibával... sok erénnyel. Aki eleddig egyszer sem adta fel, még ha kis híján rajta is vesztett... Most ott állt az örvénylő tekintet előtt, aki lelkének minden egyes rezdülését látta, s chakrájával immár olyannyira körülfonta, hogy bármire kényszeríthetné.. még azokat az ostoba láncokat is semmivé porlaszthatná....
Matatabi mégis vár.
Karu pedig a kimondatlan kérdéseire próbál választ keresni.

A Nibi figyelte a férfit, ahogy ismét ahhoz a sötétséghez nyúl, amiben saját teremtését, és életét látta. Nem először tért vissza Kenshiro Karu ehhez az önemésztő, pusztító gondolathoz, de most talán még mélyebben és intenzívebben idézte elő mint eddig.
Valóban ez lenne lényének valódi magva?
A rácsok előtt álló férfi érezhette a Nibi légzését. Azt a forró levegőt, mely erőteljesebbé vált, mikor a férfi gondolatai e sötétségbe merültek alá. Kenshiro Karu arcát nem égette ez a forró levegő, szívének sötétbe burkolt mélyén azonban nagyon is érezhette a maró és pusztító hő fuvallatait. A kék tűzben izzó macska erőteljesebbé váló izzó fújtatása talán ezt a sötétséget próbálná kiűzni onnan? Ez a láng lenne, ami kisöpörheti, vagy felemésztheti az ő sötétségét?
Megteheti ezt egyáltalán valaki más, mint Karu maga?
Az is lehet, hogy mindez csupán az, ami, és a Nibi a szívét kívánja elemészteni.
Talán ezért vár olyan angyali türelemmel, miközben a láncok engednek, majd a rácsnak csapódsz. Talán ezért marad tétlen arcán azzal a furcsa vigyorral, mikor a vállad megsérül.
Majd, ahogy ki nem mondott szavaid hozzá címzed, a vigyor eltűnik, és valami furcsa, derűs nyugalomnak ad helyet. A macska nem osztozik a te kínjaidban úgy, ahogy várnád...
Volt ő már bezárva. Volt ő már szabad. Sok tapasztalatot élt meg olyan dolgokban, aminek te még mindig csak a felszínét kapargatod. De a külvilág most is, miközben veled törődött, vonzotta... Na ez, neki fájt.
Mégis válaszolt.

- Össze kell törnöd.

Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, úgy mondta ki, de ezzel nem hagyta abba.
-Össze kell törnöd és ki kell vetned magadból azt, ami nem te vagy.

**Kenshiro Karu** Kedd Jún. 07 2016, 19:02

- Ne bántsd a lányt kérlek!
Csak álltam ott kifeszítve a rácsokon és csodálkoztam a Nibin és magamon. Milyen képtelen duo vagyunk mi így ketten és én mégis még mindig azzal próbálkozom, hogy megismerjem a bijuut és rajta keresztül önmagamat is. A kétfarkú tűzforró lehelete izzította fel a levegőt. Mintha egy megsütésre váró húsdarab lennék. A tervem, nos a tervem, már rég nem volt semmiféle tervem csupán ösztönből cselekedtem. Tudtam, hogy a Nibi összeroppanthatna és felőrölhetné individualitásom utolsó morzsáját is ha úgy akarná, de valamiért nem tette meg. Csak ott állt és figyelt miként próbálok kezdeni magammal valamit. Nem tudtam eldönteni, hogy pontosan most kivár, vagy mire készülhet, de amikor a mosolya lehervadt akkor éreztem magamban egy kis sikerélményt. Ezt is kevés ember mondhatja el magáról, hogy letörölte a mosolyt egy bijuu arcáról.
Aztán valami olyasmi történt amit az utóbbi időben nem tapasztaltam. Bár szenvedésemet végig nézte a démon macska, nem is számítottam tőle együttérzésre ám amikor a végszóként szánt szavakat elmondtam neki, úgy éreztem mintha valami megváltozott volna benne. Bár még mindig éreztem vágyát a szabadság iránt aminek most minimális tapasztalata felvillanyozta lényét, most mégis teljesen máshol járt.
- Össze kell törnöd.
Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, úgy mondta ki, de ezzel nem hagyta abba.
-Össze kell törnöd és ki kell vetned magadból azt, ami nem te vagy.

Ahogy én megéreztem a benne fortyogó érzelmeket úgy a pecsét gyengülésével a Nibi is megérezte a bennem zajló vívódást. Először nem tudtam hova tenni azt amit mondott nekem, arra gondoltam, hogy őt magát kéne kivetnem magamból, de aztán rájöttem, hogy mire gondolt. A sötétségre amivel eddig mindig takaróztam, vagyis hittem, hogy takarózom. Az én chakrám nem alakult át mint Mirubié vagy Itanashié és ezt a bijuu is érezte.
- Törjek össze? Hiszen azóta össze vagyok amióta elvettek tőlem mindent. Én inkább úgy gondolom, hogy fel kéne építenem végre valamit ami működik, de esélyem sincs, most már ezekre. Hiszen nyertél... - Azzal éreztem, hogy a chakra bár még mindig körbe vesz de nem mozdítja izmaimat. A furcsa bizsergés sem olyan erős mint volt amikor a két tudat egymásnak feszült. Egy csöndes harmóniában most inkább csak vizsgáltuk egymást vagy inkább csak engem. A bijuu is nyugodtabbnak tűnt. - Viszont ahogy érzem most valami történik. Kérlek ne bántsd a lányt, tudom, hogy nem vagyok abban a helyzetben, hogy alkudozzak de ne bántsd őt. Előbb vedd el az életemet... - Vajon erre mondták, hogy bennem megvan a fény is? - Az a helyzet, hogy az utóbbi években tényleg csak egyetlen egy dologgal lettem gazdagabb... veled...
Komolyan gondoltam minden szót amit mondtam. Tudtam, hogy itt most minden a bijuun áll vagy bukik, de azt is éreztem, hogy valami megváltozott benne. Valamit sikerült bizonyítanom neki és függetlenül az iszonyatos fájdalomtól a vállamban, büszkeség töltött el.

**Matatabi** Vas. Jún. 12 2016, 22:05

Milyen érzés ilyen közel a lángokhoz?
Milyen érzés hogy két perzselő szempár mered rád?
Mennyit lehet képes elviselni az ember... a halálig?

A vállad feszül, a csontjaid ropognak. Arcodon érzed a perzselő forróságot.
És érzed a Nibi elégedetlenségét és haragját, mikor a lányt említed. Tekintete élesen és veszedelmesen villan. Tudod nagyon jól, miféle engesztelhetetlen érzés fűzi hozzá. Hangot most mégsem ad gondolatainak. Valami sokkal fontosabb dolgot talált, mint az az ember...
Így aztán erejéből telve ránt rajtad egyet, hogy tested keményen ütődjön s nyomódjon még inkább a rácsnak. Nem a kezed irányítja majd a jel felé, hanem olyan érzés lehet ez, mintha téged próbálna a rácson át magához húzni.
A rácsok közötti túl keskeny résen át...
- Nyertem? - A Nibi hangja színtelen, tekintete egy ragadozóé, melyben tisztán láthattad, mennyire pőrén álltál előtte testileg és lelkileg.. A hő mintha ezúttal jóval perzselőbb lenne...
- És mondd csak Kenshiro Karu... itt és most... - Chakrája e mondatnál bizonyára szabadon kúszik felfelé a testeden, egyre szorosabban fogva, s húzva önmaga felé.
-Mit jelent nyerni? - Talán ez az utolsó mondat ami a világból marad neked, mielőtt valóban összetör?

#mindennibilakjonjól

**Kenshiro Karu** Hétf. Jún. 13 2016, 00:32

Éreztem ismét a Nibi leheletét a bőrömön. A bijuu úgy tűnt, hogy nem adja magát, bár nem is számítottam tőle másra. Elismerte, hogy nyert, erre pedig csak növekvő kíváncsisággal teli haragot éreztem. A haragot nyilván Chizune szóba hozása váltotta ki, a kíváncsiságot pedig az, hogy elismertem a Nibinek, hogy nyert. De hát nem értem, hogy ezen mit lehet tovább ragozni. Kezdtem elég kényelmetlenül érezni magam. Elmondtam neki mindent amit akartam, de a démon macska tovább kérdez. Mintha szórakoztatná a helyzetem, ebből viszont talán még előnyt is kovácsolhatnék magamnak. A Nibi inteligens és nagyon úgy tűnik, hogy egy intellektuális személyiség. Kezdem őt egyre jobban megismerni, de vajon számít ez? Éreztem amint a vörös chakra egyre jobban kúszik fel a testemen és présel közelebb a rácsokhoz. Éreztem magamban, hogy egy részem már szinte kívánja, hogy egyé váljak vele, vagy talán ezek azok az érzelmek amik a Nibi lényéből áramlanak és a célpontjuk én vagyok? Már szinte meg sem tudom különböztetni, hogy külön entitás vagyok-e vagy mi ketten egyé váltunk.
- Tudod azért mondtam, mert azt gondolom, hogy vert helyzetben vagyok. Azt gondolom, hogy ez ritka alkalmak egyike mert soha senkinek nem mondtam még ezt így a szemébe, vagy ha mondtam is most gondoltam először teljesen komolyan. Legyőztél, pedig én vagyok elméletileg hazai terepen.
Eközben minél több chakrát próbálok ellopni a Nibitől és igába hajtani úgy mint azt az előbb tettem. Talán ez lesz az a technika amit annyira kerestem, melynek segítségével tudnám irányítani a démon erejét. A rést már bezártam és a Nibi chakrája nem áramlik ki rajta, viszont a probléma az, hogy olyan mennyiség szabadult ki amennyivel eddig nem tudtam mit kezdeni, azonban ha feladom akkor tényleg mindennek vége és talán Chizune is meghal. Meg kell próbálnom egyszerűen nincs más út.
- Az egészben az a legviccesebb, hogy gondolhattam volna erre miközben önző módon próbáltam kicsikarni az erődet és elvenni tőled.
Miközben beszélek a Nibihez azzal a módszerrel próbálom meg uralni a chakráját ami körbe vesz engem amit az előbb a pecsét bezárásánál is alkalmaztam. A chakrát és gazdáját a pecsét beforrasztásával elméletileg elvágtam egymástól így talán matematikai esélyem lehet rá, hogy felülkerekedhessek.
Égető és egyben bizsergető érzést éreztem a nyakamon amint a Nibi chakrája kúszott felfelé rajtam és miközben a bijuu kérdően tekintett rám, valamit megpillantottam a szemében, egy érzést, egy rég elfeledett érzést. Ugyan az van a tekintetében ami az enyémben, a veszteség szikrája. Ezer közül is megismerném hiszen egész életemet meghatározta és amikor osztoztunk az érzelmeken akkor én is bele láttam az ő lelkébe nem csak ő az enyémbe. Ez a kapcsolat két irányú.
- Neked hiányzik valaki! Hát ezért akarsz annyira szabad lenni, hogy megtaláld azt vagy azokat aki vagy akik hiányoznak?
A chakrája már a tarkómon kúszott fölfelé. Ha beborít akkor minden bizonnyal átveszi felettem az irányítást. Megint szóra akartam nyitni a számat, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy nem szólalok meg. Éppen eleget beszéltem. Egyszerűen csak becsuktam a szemem és reménykedtem benne, hogy be fog válni amit tervezek.
A láva szerű chakra teljesen körbevettem az egész testemet. Irdatlanul kellett küzdenem, hogy el tudjam nyomni magamban a Nibi érzéseit és lényét, közben pedig egy pillanatra úgy éreztem mintha a víz alatt lennék és fuldokolnék. Beszélni akartam de nem tudtam kinyitni a szám. NYUGALOM! Karuz nyugalom meg tudod csinálni.
És akkor ha sikerül a megpróbálom ismét magamtól megmozdítani a kezemet. Elméletileg elég időm volt, hogy visszanyerjem az irányítást, remélem sikerült és nem a halálom pillanata ez.

Hidan Szer. Jún. 22 2016, 02:36

Égető fájdalom lesz úrrá a shinobi minden porcikáján, ahogy a Kétfarkú dühe perzselő chakrává materializálódva kígyózik fel előbb a rácsokon, majd a férfi lábain, hogy aztán idegőrlő lassúsággal igyák be magukat a Kongō Fūsa kötelékeibe, ezáltal a roppant béklyók felett is átvéve az irányítást. A Nibi azonban nem oldja el a köteléket, csupán hogy Karu közelebb léphessen a pecséthez... Nem. Inkább a saját fegyverét fordítja ellene, egyre-egyre szorosabbra véve az amúgy is csontropogtató láncokat minden alkalommal, amikor a jinchuuriki kitérő választ ad kérdéseire.
A megfeszített harcos saját kötelékeinek fullasztó ölelésébe zárva kezdi úgy érezni, hogy az összetörni nem valamiféle elvont hasonlat volt, hanem nagyon is szó szerint értette a lelkébe zárt démon. A Kenshiro egyáltalán nem számolt azzal, hogy amikor a gigászi börtön rácsaihoz kötözte magát, hogy a bestiának elég lenne csupán a mancsát kinyújtania, hogy elérje és magával rántsa a túloldalra. Az egyetlen szerencséje, hogy a bijuu mégsem tesz így. Bár minden jel arra mutat, hogy csak játszik vele, mint macska az egérrel, valamiért mégis percről percre újabb esélyt kap arra hogy tisztázza magát. Karu számot vetett a Sorsával és felkészült a legrosszabbra. A halállal farkasszemet nézők őszinteségével szól, oly őszintén, ahogy talán sosem tette, nem csupán porhüvelyének társbérlőjével, talán magával sem volt soha olyan igazmondó, mint amennyire most az.
Ezekben katartikus pillanatokban, amikor a hordozó és a démon lényét elválasztó fátyol a legvékonyabb, önáltatás is lenne bármiféle megtévesztés. Ez a bensőséges, áldott-átkos kapcsolat azonban kétélű kard... A jinchuuriki az őrült ihletettség egy pillanatában mintha magáénak érezné a Nibi fájdalmát... Szikra ez csupán a kín és csalódottság görögtüzéről, melyet számtalan emberöltő üldöztetéstől és gyűlölettől terhes históriája táplált gyertyalángból vészjósló máglyává. Csepp a keserűség tengeréből, íze azonban épp elég a felismeréshez: hogy a két lélek sebei talán nem is annyira különbözőek mint bármelyikük hitte volna.
Az utolsó kijelentést követő csendben a férfi szívének kamráit oly hangosan hallja összehúzódni, mintha csak az istenek kalapácsa zúdulna egy roppant üllőre. Döbbenet érez. Döbbenetet, amiért volt mersze mindezt kimondani és döbbenetet, mely csak részben a sajátja, sokkal inkább mintha árnyképe lenne egy idegen érzésnek. A súlyos csendben szinte harsog a finom nesz, ahogy a Lepecsételés Láncai halk sercegéssel porladnak apró szemű hamuvá. A shinobi immár ismét ura mozdulatainak, de hiúság lenne azt gondolni, hogy győzött. Csupán egy esélyt kapott, de hogy mihez kezd vele, az már csak rajta múlik...

**Kenshiro Karu** Szer. Jún. 22 2016, 23:56

Elporladnak a láncok és velük együtt az egész múltba vetett hitem. Jelképes számomra ez az egész jelenet és ami a szívemen az a számon. A döbbenet amit a Nibi felől érzek teljesen átjárja bensőmet mert én magam is meglepődöm azon, hogy mennyire nem is különbözünk mi ketten egymástól. Mindketten keresünk valakit aki annak idején közel állt hozzánk, én is egész életemben ezért küzdöttem de most már feladtam mindent. Összetörtem a múltat és apró szilánkjaiból próbálok most építkezni de nem megy, egyedül képtelen vagyok rá. Nem mozdulok meg. Annak ellenére, hogy már magamtól engedem le a karomat ugyan úgy állok ott és nézek bele a sárga lélektükrökbe. Bár a Nibi szemei a távolból úgy festenek mint két óriási sárga lámpás, én most mégis látom íriszét. Az a bizonyos pecsét most olyan vékony lett, hogy vasfal helyett csupán csak egy apró hártya inkább közöttünk. Két lélek ennél közelebb talán nem is lehet egymáshoz, nem kell mondanom semmit. Érzem a veszteséget és teljesen lényegtelen melyikünk dominál, jelent pillanatban közelebb vagyunk egymáshoz mint talán a Nibi valaha is bármelyik hordozójához. Ekkor értettem meg, hogy most már ő is a családom, az életem része halálomig. Csinálhatok akármit a mi szívünk egy ritmusra dobban és talán ez mostantól így is van rendjén.
Talán félnem kéne a kék lángoktól azonban minden félelem elpárolgott belőlem és csak bámulok magam elé. Könnyedén összeroppanthatna de nem teszi. Futnom kéne hátrálnom és visszakecmeregni a valóságba a "saját világomba" de valamiért nem akarok most elmenni innen. Itt tart egy érzés, egy gondolat mely soha nem fog szavakat formálni mert tudom, hogy ő is érzi. Minden perc akárcsak egy óra lenne és a végén már teljesen elvesztem az időérzékemet. Minden ami voltam, minden amit éreztem darabokban van de valahol legbelül most érzem magam csak igazán egésznek, mintha egész életemben erre vártam volna az ő halála óta.
Nem bírok hátat fordítani neki és csak úgy elmenni innen. A lábaim már nem bírják lassan, de ahelyett, hogy összeesnék egyszerűen csak megtámasztom a gigantikus rács egyik oszlopát és neki vetem a hátam. Szépen lassan lecsúszok és közben a tekintetem a Nibiről a semmibe vándorol. Számtalan alkalma adódott volna, hogy végezzen velem, de aztán mégis elengedett, nem félek tőle. Ha eljön az ideje úgy is ő fog nyerni hiszen örökké él. Nem versenyezhetek egy entitással, nem húzhatom fel a kesztyűt egy istennő ellen amikor neki ott az halhatatlanság örök szeretőnek. Most már inkább csak a köztünk lévő kapcsolaton gondolkozom. Abban pillanatban amint kimondtam az utolsó mondatot éreztem, hogy egyedül van és kínok kínját éli át. Azonban volt ott más is egy érzés melyet nem tudok szavakba önteni.
Egy szó jönne a számra, de nem akarom elrontani a pillanat varázsát. Megértettem végre. Nem ellene kell küzdenem, nem ellene kell építkeznem... Viszont egy kérdés is formálódik bennem amire már inkább magamtól keresem a választ. Hogyan tovább?
Minden összetört, a létezés is értelmét veszti így. Egyedül nem fogom tudni felépíteni, képtelen vagyok rá. Mindig is rettegtem a magánytól, hogy egyedül maradok ezért kerestem olyan megszállottan egy családot egy nemzetet, hogy érezzem tartozom valahova és van akinek fontos vagyok. Most azonban már nem számítok senkinek és talán tényleg örökre egyedül maradok, nem testben... lélekben!
Nem várok választ, sem együttérzést. Csupán csak szavakba öntöm a félelmeimet. A legbelső legnagyobb félelmemet...

**Matatabi** Vas. Jún. 26 2016, 23:45

A lángoló tekintet most csak lassú, tompa izzással figyel, s tüze sem éget, csupán kellemesen melegnek érzik. Sokat tett azért, hogy lebontsa a köztetek feszülő áltatást. Átbillentett a saját határaidon... De a kínoknak vége. A vihar elült.
Egy sóhaj még a külvilág, az édes szabadság felé. Olyan vágy ez, amire nem e pillanatban vágyik. Korábban ígéretet tett a türelmes várakozásra, és nem szegte meg a szavát... de nem is csupán ez tartotta őt vissza. Most, valami sokkal fontosabb lépést tettetek.
Nyert? Nyert.. és nyertél te magad is.
A macska lassan megmozdul, majd közelebb lép. A orrát egy pillanatra a rácsnak nyomja. Alig feszül közöttetek most akadály, könnyen lehet hogy erre az egyszerű gesztusra is leomolhatna. Mégsem próbálja áttörni azt. Megmarad ott mélyen, ahová zártátok: benned.
- Érted már.- cirógat végig a meleg, mely belőle árad.
- Nincs mitől félned. Nem vagy egyedül. - húzódik vissza.
- De.. ideje visszatérned Harcos. A világ nem vár arra, hogy megund az ücsörgést.

#mindennibilakjonjól

Hidan Szomb. Júl. 02 2016, 06:08

A férfi szaladhatna, de nem teszi, mert tudássá érett benne a sejtelem, hogy a világ pereméig is futhatna, de önmaga elől akkor sem menekülhet. A végső kiszolgáltatottság pillanataiban egy megfacsart szív titkos szólamai dalolnak a két lelket végérvényesen egymásba fonó láthatatlan húrokon. Szó nem rebben, hang nem kiált, a keserű vallomás után azonban mégis olyasvalamire lel a démonhordozó vélt hóhérának felemás pillantásában, amire legmerészebb álmaiban sem gondolt volna: megértést, vigaszt. A kimondatlan, még gondolatban is suttogó szavak bár szelídek, nem csöpögnek többé görcsös akarástól, mégis egy orkán erejével söprik el a két lényt elválasztó falakat.
Üvegszerű reccsenés és a félhomályhoz szokott szemeknek vakító fényáradat tanúskodik arról, hogy ezek a bizonyos falak nem csupán képletesen roskadnak össze: ahogy a Kenshiro oldalra fordítja tekintetét, megütközve látja hogy az illuzórikus börtön falai szépen lassan, de egyre gyorsuló ütemben repednek szemkápráztató szilánkokká. Az embernyi repedéseken sziporkázó fényáradatként úszik be a nappali külvilág, az elöntött völgy látképe. A Nibiből áradó, mindeddig perzselő, most azonban kellemes hőségben fürödve szinte már nincs is kedve visszatérni a matéria és a hiábavaló küzdelem színterére, a való életbe. Az eddig fenyegető, sötét tükörvilág a börtöncellák csontfagyasztó hidege helyett immár anyaméhszerű melegével öleli körbe Karut.
Mert végre gyenge lenni. Fegyverforgatóból Harcossá lett. Míg előbbit már-már életunt vakmerőség jellemzi, addig az utóbbinak egy olyan erő a sajátja, mely keveseknek adatik meg e vesztébe rohanó világban. A bátorság, hogy szembenézzen önmagával, bármit is találjon a felszín alatt. Bár nehéz órákon van túl, ez a felemelő pillanat mégis igazolja, hogy a legnagyobb krízisek hordozzák magukban a legnemesebb katarzist, feloldozást. Erőért szállt alá lelkének elfeledett mélységeibe, de többel jött fel onnan annál: egy szövetségessel.
A Kétfarkú velős ígérete után útjára bocsájtja az erőtlenül támaszkodó shinobit, majd rejtélyes tekintettel visszahúzódik asztrális ketrecének sötét zugaiba, csak zafír parázslás sejteti közelségét. Bár pár pillanatra a jinchuuriki magára maradt, lelkébe nézve mégsem érez magányt: minden porcikájában érzi, hogy valaki vele lakik ebben a testben. Egy utolsó fülsiketítő robbanással miriádnyi apró üvegszilánkká esik sötét káprázatvilága, hogy aztán a Vég Völgye felett lustán függő lángóriás egy pengén tükröződő fényébe bámuljon. Szeme úgy sajog a verőfényes napsütésben, mintha csak először nyitná e sárból és sziklából emelt világra.

Ahogy a homályos sziluettek gyors cikázása végre éles képpé áll össze a ninja előtt, egy ismerős arcot pillant meg: Chizunét, amint utolsó elkeseredésében felé hasít a kezében tartott katanával. Csak egy pillanat választja el attól, hogy a kard célt érjen... De amikor a férfi szemeiben egyszer csak kialszik a mélykék parázslás, szerelme még épp időben állítja meg a kétségbeesetten felé suhintott pengét. A kunoichi égővörösre perzselődött ujjai megkönnyebbülten engednek a markolatot ölelő ujjak szorításán, s a fegyver megadva magát a gravitáció hívásának magatehetetlenül csobban a víztükör alá. A lány mindkét alkarját hólyagos égések borítják, felsőruházatán koromkeretekbe foglalva több helyen is élénken átüt bőrének természetellenes rózsássága, ahol megcsókolta a tűz. Jobb vállától a mellén keresztül a bal csípőjéig mély karmolásnyom, egy-egy ága olyan széles, hogy az ember ujja beleférne. Elgyötört arckifejezésén azonban megkönnyebbült mosoly süt át, amikor Karu pillantásában ismét Karut ismeri fel. Elcsukló hangon veti magát a shinobi karjaiba, mit sem törődve azzal, mennyire fájdalmas lehet ez most neki...
- Már azt hittem sosem látlak többet...
Ami a fájdalmat illeti, a Kenshironak is kijut belőle, talán még több is, mint szeretőjének. Testének egésze olyan érzékeny, mintha magát a bőrt húzták volna le róla, s ettől nem is áll olyan a távolság... Az ölelés mint ostorcsapás éri megperzselődött testét, és bal válla is úgy hasogat, mintha csak eltört volna. Súlyos áldozatok árán, de legalább elmondhatja, hogy ezt is megúszta. De vajon legközelebb is ilyen szerencsés lesz..?

**Kenshiro Karu** Hétf. Júl. 04 2016, 20:48

A szemem előtt tört szilánkokra a börtön és képzelt világ mely tudat alattim határán húzódó konfliktusainknak adott színteret. A repedéseken keresztül a napfény tört utat magának és vakított el miközben a démonmacska utolsó szavai víz hangoztak bennem és vésték bele magukat örökre elmémbe. Valóban azért szálltam alá saját poklomba, hogy annak erejét megregulázva térjek vissza a valóság talajára, de ehelyett a pokolból mennyország lett és már vissza se akartam térni nagyon oda ahonnan minden elkezdődött.
Az egészet úgy láttam mintha csak egy lassított felvétel lenne... amint kitisztult a látásom arra leszek figyelmes, hogy egy penge közelít felém villám sebesen, de olyan sebességgel, hogy elhúzódni vagy kitérni már nincs időm. Még azt sem fogtam fel, hogy ki támad rám, a harcos reflexeit kihasználva egyszerűen csak megpróbáltam magam elé emelni a kezem. Fogalmam sincs, hogy mi történt itt kint miközben én magammal és a démonommal küzdöttem. Aztán a penge egyszer csak megáll a levegőben és nem hasít ketté. Pedig aki ilyen sebességgel képes egy pengét meglendíteni abban van akkora harci potenciál, hogy még a menekülést is fontolóra venném, de jelen helyzetben a lábaim remegnek ez az első amit érzek... Chizune elcsukló hangon veti magát a karjaimban én pedig meg kell feszítsem magam, hogy elbírjam őt, de ez csupán azért van mert úgy érzem mintha kétszer körbefutottam volna a planétát. Az egyetlen dolog amit érzek magamban és ami még talpon tart az a chakra, hogy az pontosan az enyém-e vagy a Nibié azt pontosan nem tudom, de számít-e ez egyáltalán, nem hiszem. A lány tele van sebesülésekkel, de örülök neki, hogy egyáltalán életben van, küzdeni próbálok a felszínre törő érzelmekkel, de ez most nem az a pillanat ahol meg kell acéloznom magam. Egy könnycsepp gördül le az arcomon és közben ajkamat a lányéra tapasztom. Lehetne ezer szóval elmondani, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen figyelmetlen voltam és nem hallgattam rá, de ez csak azért fáj mert neki okoztam fájdalmat. Ha újra választanom kéne akkor a végső cél ismeretében feltehetőleg egyedül de megtenném újra. A fájdalom bebújva a bőröm alá megfeszíti a testemet de a szerelmem erősebb bármilyen fájdalomnál. Magamhoz szorítom a lányt de egy szót sem szólok csupán csak csókolom amíg ki nem fogyok a szuszból. Amit érzek azt most sokkal jobban ki tudom fejezni így mint szavakkal. Már rég megtanultam mikor nem kell beszélni és ez most pontosan egy olyan pillanat.
Egyszerűen csak hagyom, hogy miután könnyes szemmel megcsókolom a lányt egyszerűen csak megadva magunkat a víznek lesüllyedjünk a felszín alá. A víz ami körül vesz enyhíti a fájdalmaimat és közben akár még a kíváncsiskodó szempárok elől is megóvhat. Tudtam, hogy azonnal el kellett volna tűnnünk onnan, de talán a sors lesz oly kegyes hozzánk, hogy adjon pár percet. Miután a víz alatt befejeztük amit a felszínen elkezdtünk én egyszerűen csak kiúszok a partra. Nem tudom még mit fogok kezdeni Chizune és a Nibi között húzódó ellentéttel, de az biztos, hogy ezt a problémát nem most fogom megoldani, mert egyenlőre örülök, hogy élek.
- Tudod egyáltalán nem olyan volt mint képzeltem. Küzdöttünk, mert túl nagy rést hoztam létre a pecséten, van egy olyan érzésem, hogy ez a pecsét nem, hogy messze van a tökéletestől, de elég gyenge is. Szóval küzdöttünk aztán, aztán... - Nem is tudom, hogy mi történt közöttünk, legalábbis szavakba önteni nem tudtam. - egyszer csak a küzdelemből beszélgetés lett és azt hiszem közelebb kerültem hozzá mint előtte bárkihez életemben, persze ez a helyzetből adódóan érthető azt hiszem. Valami megváltozott...
Nem is nagyon akartam tovább húzni az egészet. Levettem vizes pólómat és ekkor éreztem meg, hogy a bőröm olyan mintha megperzselték volna parázson. Megremegtem a fájdalomtól, de előbb a lány sebeit akartam ellátni. Ledobtam a kenshiro kabátot a földre és a vízhez botorkáltam. Kimostam a pólómat, majd kicsavartam belőle a vizet aztán vissza sántikáltam a lányhoz és óvatosan lefejtem róla a felsőjét ha hagyja majd bekötözöm a sebét...
- Nem tudom elmondani mennyire sajnálom. Soha többet neked fájdalmat okozni!
A szégyen vörösbe öltözteti az arcomat miközben megpróbálom a saját sebesüléseimet is egyáltalán megnézni.
- Gyorsan el kell mennünk a közelből. Feltehetően ha a környéken vannak szenzorok már rég észrevettek. Jelenleg nincs annyi chakrám, hogy használjam a technikámat, szóval mondhatni távolra vak vagyok szerelmem...

Ajánlott tartalom