Naoki-hegy

Döntésem egyértelmű és határozott volt, nem szabad nyomokat hagynom, így kénytelen vagyok mind a négy emberre egyszerre és egy időben végezni. Nem volt sok időm, így mindent egyetlen egy technikába fektettem bele. A barlang adottságait kihasználva, indítottam el a cseresznyevirág vihar technikát, melynek következtébe a barlang szája teljesen beomlott, maguk után hagyva az immáron négy halott férfit.
Nem akartam megölni, őket hisz szükségem volt rájuk mind a rabra aki talán képes lett volna nekem megtanítani azt a fura kígyós technikát, mind pedig a kutatóra, aki információkkal rendelkezik Itanashi hollétéről, de ha más kezekbe kerülnek ezek az információk akkor talán még nagyobb bajba kerülök.
A robbanás következtében a barlang szája teljesen beomlott így egy másik utat kellett választanom.
A nagy sötétség miatt látási viszonyaim korlátozódva voltak, így minél előbb kelet találnom egy kiutat.
A földben rejtőzködő technika segítségével megpróbáltam elhagyni a barlangrendszert minél gyorsabban, így magam mögött hagyva a négy halottat. A technika nagyon megkönnyebbítette a menekülésemet, és nemsokára már láttam is a fényt.
Amint kijutotta a barlangból rákellet döbbennem, hogy valami új állomást kell keresnem, hisz itt nem maradhatok. Tudtam jól, hogy nincs innen messze az a templom ahol felnőttem, ahova menekülnöm kelet a zord világ fájdalmai elöl, és ahol azt a rengeteg mindent tanultam és kaptam.
Talán még emlékeznek rám, hisz megígértem nekik, hogy úgy is vissza fogok térni ide, csak már sokkalta erősebben. Úgy érzem, most van az a pillanat, hogy újra ellátogassak a szerzetesekhez.
Így amit kicsit összeszedtem a gondolataimat, újból útnak indultam a Szerzetes templom felé. Az utat jól ismertem, hisz ami fontos neki azt nem felejteni el csak úgy az ember. Nagyon izgatott voltam, de féltem is egyben. Nem tudom, hogy mit fognak szólni hozzám, hisz ezeket az emberek könnyedén átlátnak az emberen, látják bűneit, érzik vétkeiket, és a személyiségüket. Talán az új erőm választ fog nekik adni, hogy miért is tértem le a normális útról, és miért kelet Itanashihoz csatlakoznom. De vajon az új énem megfogja érdemelni, hogy tőlük tanuljak? Ezek a mesterek nagyon ritka képességekre tettek szert az elmúlt évek alatt, és a föld technikájuk csodálatos és kifinomult, talán még egy homokhasználó is lesz közöttük.  
Amint egyre többet gondolkodtam azon, hogy mi fog engem ott várni, annál közelebb értem a célomhoz.
Szerencsére az innen kapott övemet nem dobtam még el, mai napig hordom, így talán könnyebben rám fognak majd ismerni. Rengeteg kérdés motoszkál az agyamba, és egyre több emlék és kép ugrik be előttem. Vajon Lee a legjobb barátom még mindig itt él? És mi lehet a régi mestereimmel, élhetnek még?
És az a rengetek állat, a madarak az a gyönyörű kert, még mindig ugyan olyan csodálatos? És vajon a szobám még mindig üres?

A sok kérdés közepette észre sem vettem, hogy lassan meg is érkeztem. Amint megláttam a hatalmas kaput és falakat, szívem még erősebben elkezdett verni. Pár lépés után megálltam az kapu előtt, és a kopogtató segítségével háromszor beledöngettem az ajtóba.

Hát újra itt vagyok. Valamiért nagyon furcsának és kellemetlenül éreztem magam. Valóban jól döntöttem. Egyáltalán mit keresek én itt? De már késő, hogy visszaforduljak, szembe kell néznem velük és ezzel együtt a múltammal.
A kapukopogásomra kinyílt, majd azon besétálva úgy hagytam magam mögött a külvilágot, a háborút, és egy ideig Itanashit is. Ekkor két szerzetes lépet elő a hatalmas kapuk mögött, akik illedelmesen köszöntöttek engem:
-        Üdvözlünk itthon, Rikuno-kun. Vártuk már, hogy visszatérj. A fiú, ki elindult, felnőtt férfiként jött vissza hozzánk. Kerülj beljebb     
Szívélyes fogadtatásukra, csak egy bólintással jeleztem, hisz nagyon meg voltam lepve és szeppenve. Ismertem az összes szerzetest, aki körülöttem mászkált, régi emlékek merültek fel bennem.
Ez a hely annyira más. Itt mindenki nyugodt, kedves és tisztelettudó. Látszik, hogy ide nem ért el a háború semmilyen formában sem. Ez egy zárt világ.
Minden ugyan olyan, ahogy elhagytam. A fű, a fák a kövek, itt valóban semmi sem változott.
Amint besétáltam a két pap felajánlotta a pihenést, hisz jól látták, hogy nagyon ki voltam merülve.
Így egy újabb bólintással és egy köszönömmel jeleztem, hogy igen szeretnék aludni egy jót.
Amint beléptem a régi épületbe, pontosan tudtam, hogy mi merre van. Attól még, hogy rég jártam itt, pontosan emlékszem minden egyes szobára, szoborra, festményre és az egyéb díszekre.
Ahogy újra beléptem a szobámba egy nagyot szippantottam és úgy érzetem, hogy újra itthon vagyok.
Az ágyam a polcom, teljesen úgy volt, ahogy itt hagytam. Nagyon fáradt voltam, így amint befeküdtem a puha paplanba, máris elaludtam.
Nem igazán emlékszem, hogy mit álmodtam, csak egy erős csattanásra lettem figyelmes, mire fel is ébredtem. Amint kinéztem az ablakon láttam, hogy a nap kezd lenni, és lassan jön a vacsora ideje, amit a nagyterembe szokta megtartani.
Azonban még vacsora előtt egy forró fürdőt vettem, ahol tényleg minden végtagomat és izmomat, kiáztattam. Szükségem volt már az alvásra, és a kis kényeztetésre is, hisz ez a hosszú út teljesen lefárasztott.
Annak ellenére, hogy még nem tudom, hogy mit és mennyit tálaljak ki magamból, és a múltamból úgy érzem, hogy nem mondok el mindent. Megmutatom az erőm valódi erejét, és elmondom, hogy a háború miatt kénytelem voltam menekülni. Megpróbálom újra felvenni a kapcsolatot a régi mestereimmel, barátaimmal, akik talán tudnak nekem segíteni a tanulásba.
Valószínűleg egy pár hétig letelepedhetek ide, de aztán tovább kell hisz Itanashi vár rám.

Mivel éhes voltam, így amint összeszedtem magam, a felszerelésemet kipakoltam a szobámba elindultam vacsorázni a többiekkel.

A megfáradt a testem és elmém a forró fürdő, és a jó pár óra alvás után újult erőre tett szert, és kisimulva, kipihenten mentem az étkező felé. Lassan kezdett besötétedni, de mégis jól tudtam az utat.
Annak ellenére, hogy több mint négy éve nem jártam itt, jól emlékszem a mi, merre található.
Beérve az étkezőbe, szerzetesek tucatjai már javában étkeztek. Némelyik fel-fel emelte a fejét, hogy szemügyre vehessen, de aztán, mintha semmi nem történt volna, folytatta a vacsoráját.
Több tucat szerzetes volt az étkezőben, és annak ellenére, hogy rég láttam őket, az arcukat megismertem.
A szerzeteseknél is fellelhető egy bizonyos rendfokozat, mi alapján rendszerbe lehet őket foglalni.
És általában ilyen rendben ülnek az asztaloknál is. Valamiért furán éreztem magam, mintha valami megváltozott, mintha valami fura dolog történt volna itt.  
Hamarosan egy kis asztalnál foglalok, helyet, ahol valóban bőséges és ízletes ételeket kínálnak fel nekem, mikkel jól meg is szedem a tányéromat.
- Mesélj fiam, merre vitt utad? Érzem, hogy igen csak megerősödtél, beváltottad az ígéreted- kérdezte tőlem az egyik..
Én meg hát illedelmesen válaszoltam is persze teljesen elhomályosítva a történetemet, azzal a mesével, hogy a háború miatt kénytelen voltam elmenekülni. Az asztalomnál üllő szerzetesek rendre hallgatták, szinte tátott számmal az én kis kitalált mesémet. Miközben nagyokat falatozgattam a meleg vacsorából.
Az idő hamar elszállt, és jól éreztem magam. Vacsora után végre teli gyomorral mentem vissza a szobámba, hogy ismét álomra hajtsam a fejem.
Különös érzés kapott el, mikor az étkezőből tértem vissza. Enyhe szédülés, és az egyensúlyvesztés.
 Aztán hirtelen elsötétül minden, és már nem emlékszem semmire. Pár óra vagy pár perc elteltével…nem tudom, egy sötét cellába ülök, hátrakötözött kézzel.
-  Sajnálom, Rikuno, de nem tehettem mást. A határőrök jelezték, hogy visszatértél, sejtették, hogy ide fogsz indulni, mivel nincs más olyan hely az országban, ahova mehetnél. Hamarosan megérkeznek, és akkor át kell téged adnunk. Mivel a kolostor nem marad fenn a saját költségéből, ezért az ország vezetője pénzeli a fenntartását. Így nem rejtegethetünk el egy Bingo könyvezett szökött shinobit. Hamarosan ideér az ANBU osztag.
-       Rohadt áruló banda! Mit képzeltek magatokról, kik vagytok ki!? Szánalmasak vagytok egytől egyig… azt hisztitek, ha átadtok az ANBU-nak nem jövök vissza és nem pusztítok el mindent….- lehet, hogy szavaimat már nem hallotta meg a vezető, de nagyon dühös voltam, és ha nem is gondoltam teljesen komolyan, elképesztően mérges voltam rájuk.
 
Egy börtönbe voltam bezárva, valami barlangrendszer mélyében, ahol rácsok vettek körbe. Hatalmas ez a barlangrendszer és nagy a csönd, de mégis a valahonnan mocorgást hallok.
De mindenek előtt a kötéltől kell valahogy megszabadulnom, amivel hátra van kötve a kezem.
Nem valami erős kötés, és egy kis Doton chakrával képes vagyok annyira megerősíteni a kezeimet, hogy el tudjam szakítani. Ezt követően a hangok után megyek és megnézem, hogy ki lapul hátul a sötétben, és megpróbálok valahogy szóba keveredni vele, ha esetleg rossz az állapota megpróbálok rajta segíteni.