Ogawa Ruru

Július-Augusztus

//Igaz, hogy túl sok minden még nem történt kis karakteremmel, viszont mivel egész nyáron úgy voltam mint a magyar népmese, egyszer volt, hol nem volt... úgy gondoltam, hogy leírom azt ami eddig történt drága kis karakteremmel... //


Újabb napsütéses nap drága kis falumban... Mivel apa megint valami küldetés miatt van távol, ezért nem nagyon volt kedvem otthon ücsörögni egész nap... Felkerekedtem hát, hogy nekilássak a mai edzésemnek. A senbonokkal való célzás még mindig nem megy túl jól, így azt gyakoroltám, egészen addig, amíg apa egyik ismerőse meg nem jelent. Nekem nem volt ismerős, de apámat elég sokan ismerik, szóval... ha Ő mondja, én hiszek neki. Azt is elmondta, hogy ő lesz az edzőm egy darabig, legalábbis segít fejleszteni a chakrakontrollomat és a védekezési technikámat. Még azt is megtudtam, hogy hamarosan bekerülök az egyik csapatba, viszont azt nem sikerült kiszednem belőle, hogy kik-mik lesznek az új csapattársak. Nem baj, úgy is szeretem a meglepetéseket
Hamar neki is láttunk az edzésnek, pontosabban Jogumi-san kényelembe helyezte magát az egyik fa alatt, aztán várta, hogy csináljam a feladatot. Ja igen, chakrakontroll, vagyis felsétálni a fa törzsén. De még véletlenül se mondott volna egy szót se, hogy mégis hogyan kezdjek neki, szóval elbénáztam egy darabig, mire egyáltalán sikerült elkezdenem. Jópár esés után megtanultam, hogy hogyan értette a megfelelő chakrakontrollt... Ha túl kevés a lábamba koncentrált chakra, akkor lecsúszok a törzsről, ha viszont túl sok, akkor azzal kárt teszek a fa törzsében és azért esek... Vagy fejelem le a fatörzset, egyik jobb mint a másik . Ja igen, és kicsit sem volt idegesítő drága senseiem hortyogása, áh, dehogy... legalább adott valami monoton alapritmust az edzéshez... Amúgy nem tudom, hogy csinálta, de miután sikerült felsétálnom a fára, szinte azon nyomban felpattantak a szemei és kijelentette, hogy irány a kajálda.
Egyből el is indultunk a rameneshez, ahol befaltunk egy-egy nagy adaggal... Viszont ami utána jött, az kissé furcsa volt. Jogumi-san kijelentette, hogy van egy kis elintézni valója, addig várjam meg a kiképzőterepen... De mi az az elintézni való? Nem én lettem volna, hogy ha nem osonok utána... Néhányszor majdnem elvesztettem szem elől, de végül eljutottam egy házhoz, aminek az ajtaján belépett. Sőt, azt hiszem az édesanyját is hallottam... Viszont az ajtón már nem mertem benézni... Utána meg mielőtt feleszméltem volna, már a hátam mögött volt, és ahogy beszélt, szinte rá se lehetett ismerni... Furcsa volt, de tényleg.
Utána persze visszamentünk a terepre, hogy "tanuljak" egy kis önvédelmet is. Na, ez meg abból állt, hogy hozott a "főnök" négy genin srácot, akikkel utána jól megveretett... Lehet, hogy igaz a mondás, hallgatni arany? Na igen, valószínű, hogy nem kellett volna sem a srácokat, se Jogumi-sant felhergelnem előtte, és akkor az orromat se törik be... Így viszont jó gyorsan lezavartuk az egészet, megkockáztatom, hogy 2 percig se tartott az egész, habár passzolok, a végére elvesztettem az eszméletemet, és mire magamhoz tértem, ki tudja mennyi idő után, én már a kórházban voltam. Mindenem sajgott, fájt a fejem, homályos volt a látásom, kissé szédültem, és végül de nem utolsó sorban kaptam egy szép nagy kötést az orromra is...
Aztán észrevettem, hogy Jogumi-san is ott volt a szobában, úgy tűnik, aggódott értem... Azonban ahogy magamhoz tértem, szinte azonnal távozott, még utólag kaptam egy kis dícséretet, meg egy kis kritikát is, aminek a lényegére azóta sem sikerült rájönnöm... És mielőtt elfelejtem, a nővérkéket se haggyam ki, tőlük meg kaptam vagy 4 doboz gyógyszert, hogy fogyasszam egészséggel, mehetek haza... Így kissé letörten, de elindultam hazafelé a kórházból, hogy eltöltsem a két napos pihenőmet, amit senseiemtől kaptam...
Azt hiszem, egyelőre ennyi lenne.

Sokszor nem, viszont nagyon is aktívan és kiváló minőségben voltál, amíg tudtál lenni.

+20 chakraszint

Összesen 120 chakraszint

Szeptember-Október

//Túl sok minden igaz, most se történt, de 3 hónapig halogatni a bővítményt egy kissé gáznak érezném, úgyhogy íme, ami a legutóbbi bejegyzés óta történt...
És igen, terveztem, hogy készítek néhány kis skiccet is a bővítményhez, időhiány miatt most egyre futotta... majd a következőhöz remélhetően több lesz //


Mivel az elmúlt néhány napban egyedül voltam otthon, így miután kiengedtek a kórházból, nem mondhatnám, hogy sietősen hazafelé indultam... Helyette szépen, komótosan battyogtam, a gondolataimba merülve... Mint mondtam, nem siettem, így hát tettem egy szép "kis" kitérőt a faluban. Jó érzés volt elvegyülni az utcák nyüzsgő forgatagában, nézni, hogyan élik a falu lakói a mindennapjaikat. Olyan üdítő érzés volt, azt hiszem, sikerült is egy kissé elszakadnom a gondolatoktól, amik Jogumi-sensei szavai óta nem hagynak nyugodni...
Ám ahogy lassan sötétedni kezdett, s a lámpák felgyúltak az üzletek előtt, a nyüzsgés is kezdett alábbmaradni... Azt hiszem, most már tényleg ideje hazamennem. Bár itthon lenne apu, most annyira de annyira nem akarok egyedül gubbasztani otthon... Olyankor jut eszembe, milyen jó is lenne, ha legalább valami kis háziállatunk lenne, egy macska, vagy kutya... esetleg egy tengerimalac, vagy akármi... De neeem. Apu szerint egy orvos házában nincs hely ilyeneknek, legalábbis az övében nincs, hiszem nem tudná megfelelően végezni a munkáját. Oké, igaza van, de akkor is...
Magamban már épp azon tanakodtam, hogy mivel fogom semmittevéssel elütni a következő két napot, amikor feltűnt, hogy a házunk ablakában ég a villany. Nagyokat pislogva néztem az apró fényfoltot, miközben azon tanakodtam, hogy ez most valami betörés, vagy esetleg apu jött haza? Habár... a betörés amúgy se jellemző a faluban, na meg pont ilyen díszkivilágítás mellett rámolnák ki a lakást, mi? Kizárásos alapon apu lesz az, így hát gyorsan sietősebbre fogtam a lépteimet, és vidáman hazakocogtam.
Ahogy beléptem az ajtót, egyből valami kellemes, ismerős illat csapta meg az orromat... Csak nem?
De igen! Apu vacsorát készít, ráadásul az egyik kedvencemet! Sietve lekaptam a cipőmet, a cuccomat, ledobtam az előszobában, majd egy lelkes köszönés kíséretében a konyhába igyekeztem. A válasz a szokásos szigorú és kimért hangnemben érkezett, ahogyan arra számítottam... Több napos küldetések után mindig így szokott viselkedni... Leültem a konyhapulthoz, és szinte elvarázsoltan figyeltem, ahogy készül a vacsora, sül a hús, fő a tészta, bugyogva forr a sűrű, sötét szósz az egyik edényben. Nem sokkal később már arra eszméltem fel, hogy el is készült az étel, majd neki is láttam gyorsan, nehogy kihűljön.

Spoiler:

Nagy beleéléssel tömtem magamba a forró kaját, miközben beszélgetni kezdtünk, akarom mondani apu szólt kb. 3 mondatot, mire én egy negyed órán át fecsegtem neki válaszul arról, hogy hogyan telt az előző napi edzésem újdonsült senseiemmel, Jogumi-sannal... Mint kiderült, ismerik egymást apával - vajon ezen miért lepődök meg, már azon csodálkoznék, ha valakit nem ismerne, valaki nem ismerné. Ám hiába próbáltam faggatni, eredménytelen volt a dolog, így inkább a maradék vacsorára koncentráltam. Miután végeztem, kiderült, hogy egy levelet is kaptam, apai nagyszüleimtől... Csak a szokásos, régen voltam, mikor megyek? Túl sok kedvem nem volt hozzá, mivel vagy fél napi gyalogtúra az oda vezető út, ám drága jó apám megoldotta a menni-vagy-nem-menni? dilemmámat, ugyanis másnap reggel egy üzenet és egy csomag várt, hogy kézbesítsem nagyapámnak...
Oké... Ha menni kell, hát menni kell. Összepakoltam, majd útnak is láttam, ám úgy tűnt, nem jól emlékeztem az útvonalra, hiszen amikor az erdőn keltem át, sikerült úgy eltévednem, hogy csak órákkal később keveredtem ki újra az erdőből, és tudtam folytatni ténylegesen az utamat a sziklák között lévő kis északi faluba. De! Épen és egészségesen, egy darabban megérkeztem, lelkes fogadtatás várt, sőt, mint kiderült, a nemrégiben született legifjabb kis lurkó tiszteletére kb. a fél rokonság jelen volt a nagyszüleim házában... Azt hiszem, jó ötlet volt eljönni, már hiányzott a sok barát, ismerős... Igaz, hogy vagy két óra volt csak az, mire mindenkinek köszönni tudtam, de jó volt a hangulat, tetszett ez a nagy nyüzsi. Olyan jól éreztem magam, hogy csak úgy repült az idő... délután érkeztem meg, s mire észbe kaptam, hogy miért szállingóznak hazafelé az emberek, kiderült, hogy már lassan a nap is felkel... De még nem éreztem magam fáradtnak, így a nappaliban beszélgettünk egy kicsit nagyapámmal... akarom mondani én szóltam kb. 3 mondatot, ő meg egy fél órán át mesélt nekem válaszul... Egyre inkább úgy éreztem, hogy örülök, hogy eljöttem, hiszen ezzel a kis beszélgetéssel nagyapámnak több kételyemet is sikerült eloszlatni... Rávilágított arra, hogy néha nagyon is túlbonyolítom a dolgokat, nem kell mindent túlreagálni...
Lehet, hogy nem éreztem fáradtnak magamat, viszont valójában eléggé kimerült voltam, hiszen sikerült nagyapa mesélését hallgatva elszundítanom, amiből reggel a kakaskukorákolás, illetve nagymamám ébresztése keltett... Alig néhány óra alvás után nem nagyon akaródzott felkelni, viszont ekkor éreztem meg a készülő reggeli illatát, amit bűn lett volna hagyni kihűlni... Miután pedig megreggeliztem, hamarosan ki is tuszkoltak a házból, hogy ideje útnak indulnom...
Először nem akartam jönni, most meg nem akarok hazamenni... Én már csak ilyen vagyok... Majd jövök máskor is! Az úton hazafelé nem sok említésre méltó történt, ezúttal nem tévedtem el, így még délután hazaértem, és besegíthettem apunak a munkába egy kicsit...

Azok a küldetések, amikben a fejed fejlődik, ugyanolyan fontosak lehetnek, ugyebár

+15 chakraszint

Összesen 135 chakraszint