Ureshii Ogawa

Geninkorom kezdete

Kohan, egy volt akadémiai barátom ellógott otthonról, ami nem baj, hisz eleve csibész az a gyerek. A probléma ott kezdődött, hogy senki sem tudta merre ment, egyszerűen köddé vált. A szüleinek tűnt fel ez a tény, és rögtön kerestetni kezdték, mondhatni nem sok sikerrel. Újdonsült senseiünk ezért hozzánk fordult, hogy keressük meg a srácot, hátha több sikerrel tudjuk le. Hisz azért jobban ismerjük, mint azok, akik épp keresik.
Épp otthon gyakoroltam, mikor Shinji és Baku megkerestek, hogy feladatot kaptunk. Nem tűntek olyan nagyon lelkesnek, de azért vállalták, hisz az ő barátjuk is volt. Mivel nem szólhattunk a családban hogy hova megyünk, azt füllentettük hogy kicsit elmegyünk valamerre. Nálam semmi gond nem volt, nem kérdezgettek, csak meghagyták, hogy lehetőleg estére menjek haza. Ezek után aztán nekivágtunk az újdonsült csapattársaimmal az erdőnek. Mivel a faluban nem találta senki, gondolhattuk, hogy akkor csak kedvenc kis játszóhelyén lehet. Sokan nem ismerték, én azonban igen. És csapattársaim is jobb ötlet híján jöttek velem az erdő mélyére.
Tulajdonképpen nem volt semmi konkrét ötletünk sem, hogy merre kezdjük el a keresést, egyelőre csak a fákon, ágról ágra szökellve haladtunk és próbáltunk valami jót kiagyalni. Ekkor észrevettünk egy férfit az egyik fa tövében. Feküdt, lehet elájult, az is lehet meghalt. De mintha mocorgott volna. Mímelődni kezdtem, hogy mit kéne tenni, hisz nem az a feladatunk, hogy ezt az alakot pátyolgassuk, de a ninja kötelesség pedig arra szólított, ne hagyjuk itt, főleg ha sérült. A fiúk hezitáltak, ők mindenképp tovább akartak menni, még azt is felhozták, hogy váljunk szét, én visszaviszem ezt az alakot, ők meg továbbmennek. De azt nem akartam, hiszen mi van, ha pont akkor támad meg valaki? Szétválva a legrosszabb egy esteledős napon.
Megbeszéltük mi legyen, majd nagy levegőt véve, bátorságot erőltetve magamra elindultam az alak felé. Nem tűnt ninjának, de közelebbről még sérültnek sem. Ám mielőtt rájöhettem volna, hogy egy csapda felé igyekszek, már késő volt. Az alak hátulról lefogott, és egy kést szorongatott a nyakamhoz. Úgy éreztem, az ereimben meghűlik a vér. Az agyam erősen lüktetett valami feladatot keresve, de nem nagyon tudtam ésszerű dolgot kieszelni, hisz vagy kézjel kell hozzá, ami esélytelen, hisz ha megmoccanok, megöl, máskülönben meg egy egyszerű kezdő genin voltam kevés tapasztalattal.
Az alak fenyegetőzni kezdett, hogy megöl, ha nem adunk neki pénzt. Persze, egy geninekből álló csoportban csak az van. Eleve esélytelennek tűnt az egész. Láttam, hogy csapattársaim is próbálnak valamit kitalálni, de csak tehetetlenül ácsorogtak, ahogy én a támadóm szorításában. Teljesen reménytelennek tűnt az, hogy egyhamar kiszabaduljak, mikor felbukkant egy lány. Vagyis inkább már nő. A támadóm mögött tűnt fel, szó szerint a semmiből. Egy jutsut használhatott, mert a pasas keze furcsán mozgott, biztos az is a nő volt, csak épp láthatatlanul tette. Aztán mikor már teljesen láthatóvá vált, ordibálni kezdett az alakkal, hogy ha nem enged el, akkor megöli. Én csak néztem, elsőre nem is tudtam volna reagálni ép ésszel, de amint enyhült a szorítás, azonnal kitörtem a fogságból, a lehető legmesszebb tőle.
Ami ez után jött, az kicsit sokkoló volt. A nő, aki jobban megfigyelve eső kunoichi volt, szabályosan kínozni kezdte a férfit. Míg vallatta, hogy nem látta-e Kohant, kunait döfködött át a tenyerén és fenyegetőzött, hogy ha nem az igazat mondja, akkor kegyetlenül lemészárolja. Ez aztán hatott. Igaz a fickó már összecsuklott állapotban volt, remegett, mint a nyárfalevél, és a hangjából is kihallatszott, hogy fél tőlünk, de elmondta, amit tudott. A nő ekkor békén hagyta, és hozzánk fordult. Bemutatkozott, ami minket is arra sarkallt, hogy viszonozzuk. Legalább már van egy új ismerősünk.
A kis rövid csevej után elindultunk a mondott irányba, hisz sürgetett az idő. Lassan kezdett beesteledni, ráadásul elkezdett esni a hó is, és ki tudja Kohannal mi történt.
Feltűnt, hogy míg haladtunk Hariko lemaradt tőlünk kicsit. Nem sejtettem akkor még, de visszament megölni azt a férfit. De sokat nem agyaltam azon, merre ment, mert lassan megérkeztünk egy tisztásos részhez, ahol a folyó is eredt. Pontosabban vízesésben torkollott. Elsőre nem tudtuk merre menjünk, de egy segélykérő hangot hallottunk, ami meglehetősen megkönnyítette a dolgunkat. Kohan kiabált, egyenesen a mélyből, a vízesés felől. Azonnal oda rohantunk és láttuk, hogy valamivel alattunk kapaszkodik egy kiálló ágban. de inkább csak lógott ott szerencsétlen. Látszott rajta, hogy már alig van benne élet, nem sokáig fogja húzni. Ezért rögtön cselekednünk kellett. Előszedtem egy kötelet, amiért áldottam a napot, hogy ha véletlenül is, de elpakoltam. Shinjivel együtt leeresztettük, ám láttuk, hogy sokra nem megyünk vele, mert Kohan meg sem moccant. Így Baku alkalmazta a vízostorát, amivel végül segített a kimerült fiúnak megmozdulni és megfogni a kötelet. Innéttől már csak annyi volt a dolgunk, hogy felhúzzuk. Mikor végre felkerült, akkor láttuk meg igazán, mennyire is sérült meg igazán. Tele volt sebekkel, amik a hideg víztől keletkeztek a bőrén, és teljesen kihűlt. Nagyon közel volt a hipotermiához, kétségessé vált, hogy haza tudjuk még élve vinni. Pedig neki most azonnal kéne segítség, a kórház pedig a faluban van, az erdő másik végén. Épp tanakodni kezdtünk, hogy mit csináljunk, mikor feltűnt, hogy Hariko is itt van már. Ő odajött hozzánk, parancsot adott, hogy vetkőztessük le Kohant, majd kicsit arrébb álltunk, hogy ne legyünk útban és csak figyeltük, hogy mit csinál. Nem nagyon értettem még az ilyen jutsukhoz, de volt egy tippem, hogy épp gyógyított rajta. Bár elmondása szerint nem tudott sokat segíteni, az elég lesz, hogy kibírja az utat. Épp nekikészültünk volna, hogy valaki a hátára veszi és majd úgy cipeljük vissza, mikor ezt a feladatot is Hariko vállalta magára. Ledobott néhány súlyt a lábáról, amin csodálkoztam, majd a hátára kapta Kohant és pár pillanaton belül el is tűnt a látószögünkből. Nekünk már csak annyi dolgunk volt, hogy visszamenjünk. És valószínűleg addigra már megnézhetjük Kohant is a kórházban. Visszafelé annyira nem kellett sietnünk, bár azért nem is sétáltunk, hisz mire végeztünk az egész feladattal, teljesen beesteledett és a hó is egyre szaporán szitált az égből alá. Jónak láttuk, ha minél előbb fedezéket találunk. És megkeressük lábadozó barátunkat a kórházban.
Nos így telt el az első közös küldetésünk, immár geninként egy alakuló, jó csapatban.


Eső országa- Erdőségek

/Légyszi rakjátok a chsz-emhez még azt a 8 chsz-t is amit a játékért kaptam. /