Kiképző terep

Itt folyik a ninja állomány gyakorlati kiképzése.

//Amikuja Oshiro//

Társaid várakozása közben jobban szemügyre veszed a holttestet, majd sóhajtva egyet csak várakozol tovább. Zavart téged, hogy késnek, mert ez nem lenne jellemző Kabuto embereire. Egyik pillanatban hirtelen zajt hallasz, előveszed kunaiod és védekező állásba állsz, majd körülnézel és látod, hogy a holttest mozogni kezdett. Lassan feltápászkodott és hirtelen eldőlt, miután a hörgő hangját nevető hang váltotta fel. Ezt követően az eldőlt hulla mögött egy korod béli gyermek állt aki rád mutatva röhögött. Ekkor előbukkant még valaki mögötte a semmiből, majd fejbe vágta ököllel, de nem túl erősen.
-Illik így bánni az új tagunkkal?-kérdezte a gyermektől majd rád nézett.
-Bocsánat sensei.-felelte a gyermek.
-Most még elnézem, de ezt majd később. A nevem Zakk ez a csibész pedig Kun, mi vagyunk akiket vársz Kabuto küldött, minket.
Ruhájuk átlagos mintha csak civilek lennének. Első benyomásra, a gyermek barátságos nagyszájú, míg a mestere komoly és halk típus.

Illedelmesen biccent egyet.
-Amikuja Oshiro vagyok.- Majd a tekercset mi az első küldetés részleteit tartotta oda dobta új oktatójának. -Ezt Kabut5o adta. Ebben van az első küldetésünk. Még nem olvastam el úgy láttam jónak ha megvárlak titeket is.- Ezt követően a vicces kölyökre nézet és most kovácsiságát elégítette ki.
-Mond csak Kun. Egy speciális jutsuval bírtad mozgásra a "húgomat"- mutat itt a holt testre- vagy csak egy szimpla báb mozgató jutsuval?- Érdeklődése nem csak udvarias álca volt. Komolyan érdekelte a csapattársa ereje. Ha megkapja kérdésére a válasz utána figyelmét mestere szavai fogják lekötni, hisz valószínűleg tájékoztatást fog kapnia küldetésről. Majd gondolatai kicsit elvándorolnak más irányokba. ~Ez a lány itt az én testvérem... furcsa, de most hogy megöltem semmit sem érzek máshogyan mint eddig. Lehet, hogy csak azért mert nem ismertem? Heghát nekem sose lehetett igazi családom. Amúgy sem hasonlít rám.~ Zárta is le magában a témát.

//Elnézést a késésért, erre nincs magyarázat//

Az újonnan érkezett két vendéged végighallgatott, majd elámultak.
-Kis naiv.-rázta meg a fejét új mestered.
-És ha nem is mi lennék akiket vársz hanem csak akik elakarják lopni a tekercset.
-Legközelebb figyelj oda.-mutogatott mutató újával, majd átvette a tekercset.
Még csak ki se nyitotta, de már mondta is, hogy mi az első teendő. El kell indulni egy jó barátjához még a küldetés elkezdése előtt. Ezt követően válaszolt kis barátod, hogy mit is csinált.
-Én csak egyszerű chakra fonalakkal mozgattam, ebből leszűrheted, hogy ez az egyik kedvenc technikám, imádok másokat irányítani.-mosolyodott el, majd felszökkentetek mind a legközelebbi fára és megkezdtétek utatok.

//Semmi gond.//

Habár magában igazat adott oktatójának, hogy talán túl naiv volt, mégis elengedte füle mellet a megjegyzést. Valamiért nem nagyon tudta elismerni a hibáit. Inkább a társa válaszát fontolgatta. ~Chakra fonalakkal irányítja a dolgokat... ha minden igaz ez alapvetően báb technika, de lehet, hogy másként alkalmazza. Remélem az én testemet nem tudja irányítani, ha nem engedem át neki, hisz egy kis chaklra manipulálással könnyen levethetem magamról a kötelékeit... van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezt még megtapasztalom.~
-No és hol van ez a kedves barátja és mi dolgunk van vele?- Érdeklődött az ifjú tanítvány.-

Miután felszökkentetek és útnak indultatok kérdésed nem maradt válasz nélkül.
-A barátom egy igen sok oldalú shinobi akivel megnézetjük a tekercset. Ha már Kabuto küldte lehetséges, hogy nem pont az aminek látszik vagy azt azt rejti magában amit mi szeretnénk.
Ezt követően a mester ágról ágra ugrás közben megszemlélte a kezéből a tekercset, majd felsóhajtott.
-Na tehát előbb le kell ereszkednünk az alagutakba, ugyanis azok hosszas kígyóként tekergő rejtett járataiban tanyázik.-gyorsított fel a mester, majd leugrott és egy alagút lezárt ajtajához érkeztetek.

/Következő post:Alagutak Otogakure alatt./

Nagyon korán ébredtem reggel, mert már vártak rám a kiképző terepen. Még tegnap este levelet kaptam az alapjaimat ismételő gyakorlat után, hogy valaki a vállára vesz, mint tanítómesterem. Nem tudom, hogy csak erre a napra, vagy időnkéntire, vagy állandóra, mert azt nem írták. Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit akar nekem az illető tanítani. Remélem, valami igazán kihívó dolgot fogunk elkezdeni gyakorolni. Ha már két évig depis szökött shinobiként tengődtem, talán ez többnyire meg se fog kottyanni. Na jól van, azért ne essünk túlzásokba... én csak egy Genin vagyok, és lenne még mit tanulnom.
Nagyon meleg van, úgyhogy az egyik olyan ruhámat vettem fel, amiben nem lesz annyira melegem, persze tuti, hogy az edzés jól meg fog izzasztani. Hol a dezodorom? Áh, itt van... egy magamfajta csinos lány azért mégse legyen az edzés után olyan büdös, mint egy borz. Jó benyomást kell tennem elsőre annak az embernek, aki a mesterem lesz.
Megérkeztem a már jól megismert kiképző terepre, és körülnéztem. Még sehol senki. Ennyire lusták lennének a velem egy szintű shinobik? Minimum hajnali ötkor, ha elkezdődik egy kötelező gyakorlat, már itt kellene lenniük... jah, hoppá, ez nem az istenverte Konoha.
Apropó Konoha. Furcsán érzem még mindig magam a gondolattól, hogy ennyi idő után megint egy közösségben vagyok, várva a feladataimra és tanításomra. Csak annyi a különbség, hogy nincs itt a családom, hogy pokollá tegye az életem, és a helyiek se utálnak körbe-körbe miattuk. Mert itt közös dolgok vannak bennünk: például kirekesztettek és különcök vagyunk, valamint vannak közös céljaink, amit tudatosan és tudat alatt el akarunk érni. A Tsubasa klán magának köszönheti, mert az ők ármánykodásaik miatt váltam azzá, ami.
~ Hol lehet már a jóember? Szeretnék végre elkezdeni tanulni! ~ gondoltam egy idő után, miközben egyelőre csak vártam ott a terepen, mint egy szót fogadó, jó kislány.

/Igen, ezt utólag észrevettem már, mármint a nevet, de mindegy most már, majd később módosítgatom. Bocsi, ha nem valami részletes a karim válasza a chakrákról, mert sajnos én nekem is kicsit nehéz volt felfogni az itteni leírásokból az alapokat, mert régebben nem néztem Narutot. ^^"/

Hirtelen felfigyeltem egy szemrehányó hangra, kijelentve, hogy elkéstem. Érdekes. Hajnal van, és én késtem? Ráadásul megbeszélt időpont sincs! Azért még Kabuto se várná el, hogy éjfélkor megjelenjenek előtte, ha csak nincs rá körülményesebb indokai.
Szóval itt volt a sensei, azaz egy srác, aki talán húsz körüli lehet. Nem tudom, hogy megbízhatok-e benne, de ha már őt rendelték ki mellém, akkor mindenképpen azt kell tennem, amit mond. Sose tudom meg, mit tudnak a tárgyak, amíg ki nem próbáltam. Ugyanez a szabály vonatkozik az emberekre is. Rögtön a lényegre tért, és már faggatott is a chakra alapjairól.
- Igen, én lennék az. - bólintottam. - Szóval a chakraelmélet. A chakra az egy energia, ami organikusan tárolódik minden élőlényben, legyen az ember, vagy állat. Általában jutsuk használatakor hasznosabb is, de attól függ a sikere, hogy mennyire erős a chakrára való koncentráció. Alapos fizikai és lelki gyakorlás, azaz edzések és meditálások segítik elő az aktiválását, és ahhoz, hogy testen kívül tudjuk használni, fontos megtanulnia azt irányítani előbb a testében, majd abból szépen lassan kifelé haladva. Igazából nem sok chakrahasználati fortályokkal rendelkezem, csak azokat tudom, amiket az alap-jutsuk kitanulásánál sajátítottam el. Elnézést, ha nem voltam túl nyitottabb a válaszommal, de régen volt már, hogy tanultam az elméleti dolgokat, és két évig ugye szökésben voltam.

Nos, azért megpróbáltam szellemesen válaszolni a kérdésre, de tulajdonképpen nem rossz. Még emlékszem az akadémiás évek némi elméleteire. De jogos, igaza van abban (bár nem is hangoztatta ezt), hogy még sokat kellene tanulnom. Nyitott leszek az új dolgokra, legalábbis igyekszem, hogy ne kelljen csalódást okoznom önmagamnak, valamint tegyem egy kicsit jobbá a napját a sensei-emnek azzal, hogy ne dohogjon a sok-sok hibán. Bár lehet, hogy az a típus, aki inkább szeret csesztetni mindenkit, de még a legjobbakat is. Ha ilyen is, nem hiszem, hogy nagyon meg fog vele bántani, hiszen születésem óta baszogattak mindenért a Tsubasa-klánban is, és az egykori rejtett falumban is, még akkor is, amikor jól csináltam valamit.
Na mindegy! Uccu a feladatnak!
Miközben a mester magyarázott, én meg végighallgattam türelmesen, elmentünk egy magas toronyhoz, ahol meg is álltunk. Szép kis vágások díszítik, bár magának a művésznek több lélekre lett volna szüksége ahhoz, hogy tökéletes műalkotást alkosson //OFF: a felhasználó ezen gúnyosan nevet egy sort//.
Néztem, ahogy a tanárom lenyomja a tigris pecsétet, majd felszaladt a falra egészen egy jó darabig, aztán leugrott mellém.
Feladat: összpontosítsam a chakrákat a talpamba, és legalább nem kevés és nem is sok legyen, de tartsam fenn, amíg feljutok a torony tetejére a zászlóért. Így világos. De a vicc, hogy ezt is olyan régen tanultam már, és kimentem a gyakorlatból, hogy el fogok még itt pepecselődni, amíg sikerül. De ha jól összpontosítok és igyekszem elég chakrát tartani a lábamban, akkor nem kell egész nap itt szórakoznunk. Végül is nem voltam valami rossz tanuló, még Konohában is elismerték a genin-akadémián.
Hát essünk neki!
Megtettem a fent említett teendőt, azaz a megfelelő helyre gyűjtöttem se túl kevés, se túl sok chakrát, már amennyit egyelőre csak tehettem, aztán szemben álltam a fallal, ahová fel kell mennem a zászlóért. Nekifutottam, és valóban, sikerült annyi chakrát a lábaimba gyűjtenem, hogy a falond maradhassak... öt másodpercig. Két métert zuhantam, és egy puffanással érkeztem hasra. Persze rosszabbul is járhattam volna, ha nincsenek ott a melleim, hogy felfogják a becsapódást. Hát igen, vannak okok, amiért olyan jó nőnek lenni.
Ilyenkor már azon nyavalyogna néhány lány, hogy miért nem sikerült neki az első próbálkozás. Én nem nyavalyogtam, mert az nem lenne shinobihoz illő szokás, hanem inkább tök komoran elgondolkoztam azon, hogy vajon hogy építhetném ki a megfelelő mennyiségű chakra szintjét, hogy kitartson, ameddig csak lehet/szeretném. Algebrai számításokban nem vagyok túlzottan kitünő, úgyhogy kis idő kellett nekem (legalábbis két perc), mire kiötleteltem a második próbálkozáshoz a chakra-elosztási taktikát.
Na jöjjön a második próbálkozás. Összegyűjtöttem a korábbinál kicsit több, de talán elegendő chakrát, lenyomtam a tigris pecsétet, és még egyszer nekifutottam a falnak. Nos, másodszorra sikerült is, legalábbis úgy láttam. Ahogy fel tudtam menni a falra, mentem is egyenest (illetve felfelé) a zászlóhoz. Gyors léptekkel mentem, ám mégsem kapkodva. Ám ennek az elővigyázatosságnak ellenére másodszorra is, ahogy már a torony felét megjártam, lezuhantam megint.

//Még folytatom!//

/következő reagodban: írd le a gondolatmenetet, hogy hogyan akarsz próbálkozni, és miért így. majd írd le a próbálkozásokat is.

Sikerül fejben remekül átgondolnod a technikát, még úgyis, hogy csupán egyszer láthattad mestered által és azelőtt nem ismerted a technikát. Mestered nem túl gyakran találkozik hozzád hasonló chunninal, aki ennyi idő alatt képes rájönni a titok nyitjára, főleg hogyha nem is egy kezdő jutsurol beszélünk. Azonban rólad pont hallott egy-két szót, így hát érdeklődve nézte végig ahogy egy gyors gondolatmenet levezetése után kiengeded magadból a chakrát.
Társaid nem gondolva arra, hogy máris elsajátítod a jutsut meglepve borulnak farpofáikra a hirtelen löket után, és kelletlenül kapnak a szemükhöz, hogy kidörzsöljék a belekerülő porszencséket.
A homok és por lassú felszállásával megjelenik köztetek mégegy személy.
- HÁT TE? Csak késve tudsz megérkezni a képzésre? - mennydörgi a férfi, majd rádpillant. - Aiza... Gratulálok. Még van mit gyakorolnod, de elsajátítottad a jutsut. Elengedlek, menj utadra.

// Írd fel a megtanult jutsut az adatlapodra, és plusz 5ch-t is a gyors játékért

// Jiraija - képzés // 

Igen komoly lehetőséghez jutottam, amikor közölték velem, hogy el kell menjek Otogakureba. A feladat nem volt más, mint részt venni egy ottani képzésen és megfejelték egy titkos küldetéssel is. történetesen meg kellett figyelnem a hangrejteki genineket. A küldetéshez tartozó instrukciók tiszták és egyértelműek voltak. Húzzam meg magamat, semmi feltűnés és nulla magánakció. Nos, tekintve, hogy hangrejtekbe fogok menni, semmi esetre sem állt szándékomban bármit is akciózni az ottaniakkal. Bár a Víz Szövetségéhez tartoztak, egyáltalán nem volt jó a hírük. Így aztán egyáltalán nem is csodálkoztam, hogy a geninjeikről kellett információt gyűjtenem. Egyszerű feltűnésmentes megfigyelés, semmi akció, semmi hirtelenkedés. Tiszta sor. Az odavezető út egyáltalán nem volt unalmas, tekintve, hogy pusztulat messze van egymástól a két falu. Ráadásul minimum két ellenséges ország mellett kell elhaladni vagy azokon keresztül, így izgalmas utazásnak álltam elébe. A kis kéjutazás során, nyitva tartottam szememet és fülemet, sosem lehetett tudni, hogy hol és mikor hall meg valami olyasmit az ember, amely használhatónak bizonyulhat. Arra persze nem számítottam, hogy hangrejtekről bármi is kiderülhet az utazásom során, hiszen annak tulajdonképpeni nulla volt az esélye. Viszont, annak megvolt az esélye, hogy  egyéb híreket is össze szedjen az ember. Persze azért félelem is volt bennem, elvégre mégis Otogakuréba kellet eljutni, ami nem jelent automatikusan kényelmes kéjutazást, csak azért, mert szövetséges országról van szó. Pontosabban, szövetséges rejtekfaluról, az ország mennyire szövetségese a Víz Országának, arról lövésem sincs. Én már azt se értem, hogy az országok földesurai, hogyan engedhetik, hogy a területükön keresztül a shinobik cseszekedjenek egymással. Elvégre a Kage, az mégis, csak Kage és semmi köze sincs egy ország, tényleges politikai vezetéséhez. Egy szó mint száz az utazás eltelt az elcsíphető információk összeszedésével, valamint a politikai helyzeten való elmélkedéssel. 


Amikor végül megleltem a hangok közt elveszett falut, mert hát nem nyomták a szemünk elé, hogy tessék itt van, arra a döntésre jutottam, hogy tiszteletteljesen fogok viselkedni. Már csak azért is, mert ezek a fickók, hírből sem ismerik a kedvességet. Legalábbis, amit lehetett hallani az első Otokagéról, az arra utalt, hogy az emberei sem lesznek sokkal finomabb úriemberek. A kedveskedés, tehát hasztalan. Bunkózni nem fogok, mert rövidebb lesz a pályafutásom, mint ahogyan azt szeretném. Így marad a tiszteletteljesség és az illedelmes viselkedés. Más lehetőséget nem adnak, ráadásul remekül lehet palástolni, hogy kíváncsi vagyok bármire is, amihez igazából semmi közöm. Meglepően normálisan fogadnak, elnézve, jó sok szövetségbeli genin érkezett. Ismeretlen arcok tömkelege, akikkel elszállásolnak. De legalább nem mondták, hogy kijárási tilalom lenne a szállásunkról, így a számunkra kijelölt körletet bejárom. Itt is alkalmazom a sosem lehet tudni, hogy mit hall az ember elvet, jobb ötletem nincs. Van egy olyan sejtésem, hogy a hallottakból és látottakból kell majd levonni a megfelelő következtetéseket és abból összeállítani a kémkedés eredményéről szóló jelentést. itt különösebb babér nem fog teremni. Mivel komolyabb kémkedésre kiképzést nem kapta, az instrukciókat követve nyitva tartom a szememet és semmi balhé. Amit hallok és látok, azt megjegyzem, akikkel lehet, azokkal beszédbe elegyedek. Bár, erre leginkább a ködrejtekiekkel van a legtöbb esélyem. Persze, végül takarodót fújnak, a végtelenségig nem lehet húzni az új élmények megvitatását. Visszavonulok tehát a szállásomra és lepihenek. 


A következő nap egyszerűen indul, fegyelmezett reggeli és mosdás után közlik, hogy hová kell menni. A kiképzőtér nem tűnik valami túlbonyolított teremnek. Úgy tűnik figyeltek arra, hogy a praktikum megelőzze a dekorációt. A nap meglepetése azonban, az az egyszerű tény, hogy egyetlen Otogakurei genin sem látható. Nocsak. Úgy tűnik a fagyi visszanyal és ahelyett, hogy mi szereznénk információt, Ők teszik ezt. Elvégre a szövetséges falvak beküldték geninjeiket a Kígyó fészkébe. Nem lennék meglepve, ha valahol valami kamera rendszer működne és a képzésről készült felvételt, végül megnézetnék a geninjeikkel. Habár ez különösebben semmit sem jelent, elvégre a rejtek falvak növendékeik töredékét küldték el a képzésre. Remélhetőleg. Nyitott füllel és szemmel járok egyet a kiképzőtéren és várom az instruktor felbukkanását. Ha a geninekről nem tudunk információt szerezni, akkor szerzünk a kiképzőről. Elvégre, az egyik minősége a másikból ered.

//Jiraiya villámképzés- Denpo Sekka // Távoli villám//

A háború egyelőre nem érte el Kirigakurét, ed már érződött, hogy valamire készül a falu. Egyre gyakoribbak lettek a jouninok és anbu jelenléte mindenhol. Egy képzetlen genninnek talán fel sem tünt volna a dolog, de aki egy kis harci tapasztalattal rendelkezik, annak ez feltünik. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan velem is történik valami, aminek talán köze van ahhoz, hogy a múltban közölték, hogy számon vagyok tartva, mint lehetséges oinin tag.
A számításaim hamarosan be is bizonyosodtak. Egy levelet kaptam. hogy haladéktalanul menjek a kikötőbe, ahol már várni fognak. Nem sok mindent viszek magammal, lévén ha nem is látszik, de a fegyvereim mindig kéznél vannak, ha nem is úgy, ahogy az ember gondolná. Ezúttal a zanbaton, 2 ninjaton és pár apróbb fegyveren kivül az övtáskámban nem viszek semmit. A kikötőben ugyan nem tudom, hogy kit kéne keresnem, de az illető néhány számomra ismeretlen kirigakureivel karöltve megtalált és a megfelelő hajóhoz vittek. A kikötőben nem mondtak semmit, csak mikor az egész csapat egybe volt, akkor mondták el a jövetelünk célját. Senki nem volt ismerős, de nem is baj, nem hiányzik Shinko nagyszájúsága, habár hasznos társ, de néha tényleg befoghatná azt a hatalmas száját. Összeülve elmondják az utazás célját. A hang országába tartunk, ahol egy titkos képzésen veszünk részt, de ezen kívül a feladatunk, hogy a hang genninek erejét felmérjük. Mint egy igazi oinin, nem kelt feltünést, nem okoz zűrzavart, de mindig éber.
Már kikötöttünk a Gőz országában, amin keresztül aztán eljutunk a Hang országába, végül Otogakuréba is. Megérkezvén szállást és ételt kapunk, majd mindenki megy a dolgára. Éjszaka folyamán a meiseigakure és a néma gyilkolás technikájának hála egy rövid, de csendes és láthatatlan sétát tettem a helyszínen, hátha valamit találok.
Másnap reggel már korán keltem, majd reggeli után előkészültem a képzéshez. Egy nagy kupolás terembe kísértek, amiket csak gyertyák fénye világított meg. Igazán nyomasztó hely, de valahogy a lelkivilágomhoz és az ország hírnevéhez is illik. Ahogy körbenézek nem igazán látok gennint, aki a hang fejpántját hordaná, csak kiképzőket. Lassan csapatokba osztanak, majd miután mindenki megkapta a mesterét és a csapatát lassan el is kezdtékz oktatást.

(Jiraiya-sama engedélyével irányíthattam a NJK-t.)

A sors néha igazán furcsa játékot játszik az emberrel. Néha éppen ott csapja be őt, ahol a legkevésbé sem számítana rá. Mint éppen azon a napon, Fujishima Hana-t.
Azon a hosszúra nyúlt éjjelen nem a néma sötétség vette őt körül, nem a múlt árnyai és nem a jövőtől való félelem burjánzott az álmaiban. Az Otogake mélyen duruzsoló hangja is szertefoszlott, melyet utoljára hallott. Akkor, egy rég elottfeledtnek hitt vágy ébredt fel benne, egy olyan világ után, melyet régen maga mögött hagyott.

A hófehér köntös rásimult a már gömbölyödő pocakjára, és lágyan védte a benne ficergő apró kis lényt a konyhában rá leselkedő veszélyektől. Hana halk dúdolása bezengte a konyhát és az arcára kiülő boldogság nyugalmat és elégedettségét sugallt. A kés ütemes hangzása, ahogyan a vágódeszkához ért, elnyomta a kint csicsergő madarak énekét. Néha ugyan megállt a zöldségek bonyolult szeletelése közben és nagyot fújva végigsimította a pocakját. Mindig érezte a benne növekedő élet lüktetését és jól tudta, hogy nincs semmi baj.
- Mit csinálsz? – a semmiből a nyakát érő meleg érzés, melyet Yoshi apró puszija okozott teljesen váratlanul érte őt.
- Auuu... – vér serkent apró ujjából -... Te tulok. – élvezte a hasára fonódó vaskos férfi kezeket, melyek néha ugyanolyan lágyan tudták lenni mind a sajátjaié.
- Bocsi. – temette Yoshi a lány vállára a fejét, miközben óvatosan magához húzta. – De pihened kéne. Hamarosan megszületik a kicsi és...
- És ugyanolyan okos lesz mind az apja. – nevetett fel boldogan a kunoichi. – Csak megakartalak lépni. – lehelt ő is egy apró csókot a férfi arcára.  Olyan elfoglalt vagy mostanában. Csak.. Aggódok érted. – a világ hirtelen forogni kezdett körülötte, éles, addig soha nem érzett fájdalom hasított a testébe.
- Szerelmem.. Hé.... Hana!

- Ébredj már te ri*anc! – a rúgás, mely abban a pillanatban a hasát érte, egy szempillantás alatt magához térítette. - Nem csicsikálunk ennyit hercegnő!- nevetett fura, leginkább röfögő akcentussal egy megtermett férfi.
~A kisbabám!~ kapta kezeit a hasához és megrökönyödve simította azt végig. Az értetlenség kiült az arcára. ~Csak álmodtam...~ keze ökölbe szorult és ahogyan meglendült a férfi lábba, a kunoichi szakavatott mozdulatokkal kapta el azt.
- Mi? - a férfi felszisszent, ahogy a rab kunoichi keze ráfeszült a lábfejére. - A láncaid... hol vannak...- hangjában félelem bujkált és ezt Hana is észrevette.
Ujjai megfeszültek és csak egy éles reccsenést lehetett hallani, melyet azon nyomban elfojtott a férfi artikulátlan üvöltése. A kunoichi ujjai elengedték a férfi groteszk mód kicsavarodott lábfejét, aki engedve a fájdalom egyre jobban eluralkodó érzésének, erőtlenül földre zuhant. Arcára a félelem utánozhatatlan érzése vetült, ahogyan felnézett immáron a nőre.
~Csak egy állom volt...~ ujjai újra és újra megfeszültek az idegességtől. Arcába lógó fekete haja eltakarta értetlen arcát, melyen egyre jobban úrrá lett a harag. ~... miért most álmodok ilyenről... én már … feladtam ezt az álmot...~ leguggolt a férfi el, aki minden áron próbált menekülni előle, de kevés esélye. A nő ujjai egy újabb villámgyors mozdulattal fonódtak a férfi arcára, és feszültek meg rajta.
- Kérlek... segíts! – visította, miközben megpróbált minden áron szabadulni a nő szorítósásából, de az minden mozzanatával egyre jobban rászorult a férfi arcára. - Kérlek...- eredtek el a könnyei.
A kunoichi megérezte a veszélyt, melyet az ajtóban álló maszkos idegen rejtett, de korántsem érezte azt, hogy rá veszélyes lenne.
- Ha végeztél gyere! - közölte vele nyugodtan, majd elfordult és lassú, kimért léptekkel magára hagyta Hana-t és a játszótársát.
- Nos akkor veled mit tegyek he?- nevetett fel gúnyosan, újai pedig még jobban megszorultak a férfi arcán. – Összezúzzam a bamba koponyád, vagy csak a szemedet vájjam ki a helyéről? - vigyora groteszk maszkká változtatta gyönyörű arcát-  NEM, NEM, Nem, inkább a nyelvedet tépem ki, mert ilyen szépen és erkölcsösen beszéltél egy hölgyről, hihihi... – szemében őrült fény villant, keze már siklott is volna, hogy szétfeszítse a férfi ajkait, de az utolsó pillanatban megrökönyödött. Kezei megremegtek és ha csak egy pillanatig is, de értetlenül bámult a férfiak. – Én... – dadogás -... Nekem... – engedte el a férfi arcát és egyenesedett ki -... mennem kell. – fordult az ajtó felé és magára hagyta, a maga alá vizet shinobi-t.
A teste lassan égni kezdett, a végtagjai elnehezültek, a légzése pedig egyre szaporábbá vált, nyoma sem volt már a korábbi hihetetlen erőnek, melyet érzett. Szemei előtt vad táncot lejtettek a csillagok, elhomályosítva néha az előtte sétáló, szűkre köpenyes alakot. Egy pillanatra meg kellett állnia, a világ forgott körülötte és tisztán érezte, hogyha nem pihen, kicsúszik a lába alól a talaj.
- Minden rendben? -állt meg a különös alak.
– Igen... – fájdalmas mosolyt erőltetett az arcára. – … csupán meggondolatlan voltam. -egyenesedett ki, majd vett egy mély levegőt. – Elszoktam tőle, hogy ilyen aktívan használjam fel a chakrámat. -az émelygő érzés lassan kezdett alábbhagyni, de ez korántsem nyugtatta meg őt. Egy rossz érzés kezdett gyökeret verni a gondolataiba.
– Ha készen állsz, indulhatnánk is. – indult el újfent a gyertyákkal megvilágított folyóson a köpenyes alak.
- Bátor vagy, hogy hátat mersz nekem fordítani...– Hana kezei megfeszültek, mire a kísérője is megállt. Nem fordult vissza, nem volt rá szüksége.
– Engem nem tudsz megölni. -figyelmeztette őt kimért hangon.
- Talán teszek egy próbát. - fenyegető hanglejtése nyilvánvalóvá tette a szándékait.
~Csak ketten vagyunk. Ha őt legyőzöm, simán ki tudok jutni anélkül, hogy akárki észrevenne.~  ökölbe szorított kezeibe kezdte gyűjteni a chakrát. ~Ilyen közelről elég lesz egyetlen egy ütés. Ha fejére célzok... nem, elég a testére. Egyetlen egy csapással összetöröm az összes csontját.~ izmai megfeszültek. ~De mégis mi ez a baljóslatú érzés.~
- Nem érted. – fordult Hana felé. – Nem ölheted meg azt...- kezei a maszkhoz értek és kissé elemelve az arcától, láthatóvá váltak vörös tincsei és az egyik sokat sejtető szeme, melybe Hana egy pillanatra beleborzongott. - … ami már úgyis halott.
-  Azok a szemek. - ernyedtek el lassan az izmai. - Már láttam korábban. -sóhajtott fel halkan. - Nem tudom, miről beszélsz, de hiszek neked. Az ösztöneim azt súgják igazat beszélsz. – a furcsa érzés megszűnt, helyét pedig a kíváncsiság vette át. – És, kit tisztelhetek benned?
– Hogy ki vagyok, az már nem számít. - igazította vissza a maszkját a helyére. - Már rég meghaltam, ebben az egyben biztos vagyok. - kísérte végig a tekintetével Hana-t, aki lassú léptekkel odasétált mellé.
- Érdekes. - folytatták útjukat a folyóson- Egy technika, mely visszahozza a holtakat. Ez csakis Kabuto műve lehet. -vonta össze mellei előtt a kezeit és elmélyülten nézte a mellette haladó alakot. ~Nem magasabb nálam, hasonló a testalkata mind nekem és mozgása elárulja, hogy biztos egy nő. De vajon ki?~
- Kabuto?  Szóval így hívják aki irányít engem.- a fehér porcelánmaszk elrejtette az arcát, de a hangja elárulta az érzéseit.
- Irányít? - kérdezett vissza a kunoichi.
- Igen. Az elmém épp és mindenre tisztán emlékszem a múltamból, de a testem néha nem azt teszi amire vágyok. - válaszolt nyíltan Hana kérdésére. - Erre. - majd fordultak be a szűkös alagutak egyikébe. -
- Érdekes. -halk morajlásra lett figyelmes. Többen beszélgetek az alagút végén, ez egyértelmű volt. – Roppant kíváncsivá tettél. – vigyorodott el- Ha létezik egy ilyen technika, sokkal könnyebbé válnak a terveim. – az alagút szája váratlanul kitárult és hatalmas boltíves terembe torkollott.
A sötét és kísérteties helyen egy kisebb csoport fiatal shinobi várakozott. Egy helyre törölve hangosan beszélgettek és néha egy-egy nevetést is lehetett hallani. De a lépések zaja felkeltette a figyelmüket, majd a kunoichi felé sandítva, hamar elnémultak. Feszülten figyelték őt, és a maszkos alakot, aki korántsem feléjük terelte a Kunoichi-t, hanem tőlük kellő távolságra, az egyik vaskosabb tartóoszlop elé kísérte. ~Elég tiszta a levegő ahhoz képest, hogy a föld alatt vagyunk.~ állapította meg Hana-,t majd érdeklődve nézte a fiatalokat. Mindegyikőjük Otogakure jelét viselte és megpróbáltak rájuk sem nézni. Bár volt pár bátrabb gyerkőc, aki lopva pillantott csak rá, miközben a halk sugdolózás vette kezdetét. ~Gyerekek.~ vetett egy pillantást lapos hasára és ha egy pillanatra is, de néma ürességet érzett.
- Miért hoztál ide? -kérdezte kísérőjétől.
- Nem tudom. De úgyis hamarosan kiderül...

//Jiraiya: Képzés kívánságműsor//

Egy helyre gyűltünk, viszont a feladatomat sem felejthetem el. Meg kéne figyelnem az otoi genninek képességeit és erejét, de itt egyetlen sincs, csak a kiképzők és a tanárok, mind chuunin és jounin. ~A faluban nincsenek genninek? Bár miért is lennének genninek? A falu eleve a tehetségeket keresi, nem hagyományos falu.~ Ahogy elhangzik a megnyitó beszéd, velem együtt hármunkat egy maszkos alak vitt arrébb egy másik szobába, ahol már sokkal világosabb volt. Fura érzésem van a tanárral kapcsolatban, valami nem stimmel vele, de ha tud hasznos technikát tanítani, akkor nem számít. Elmondja, hogy mit fog tanítani, majd be is mutatja. Ahogy figyelem a férfit eszembe jut, hogy Eisuke ezt a technikát adta nekem tekercsbe leírva egyszer, az elsajátításával egyszer már próbálkoztam, de akkor félbe maradt és nem sikerült.* Talán most újra próbálkozással lesz esélyem. A bemutató és a magyarázat elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, hogy utolsó alkalommal mi volt a hiba, ha ez nem is jelenti, hogy meg fogom tudni oldani ezúttal. Átgondolom a jutsu listámat, hátha ismerek hasonlót, majd a kézpecséteket, amik a jutsuhoz kellenek és lassan összeáll a kép. A kézpecsétek sorrendjének fontosságát nem ismerem, de a pecsétek jelentését külön- külön tisztában vagyok. A nyúl a mértékletességért, kiegyensúlyozottságért felel, a patkány a yin- yang chakráért felel, a ló a kezelhetőségért, stabilitásért és a chakra sebességéért felel, míg az ökör a nagy erőt és nagy tömeget képviselő jutsuk tipikus kézpecsétje. Ha valaki csak a kézpecsétek sorrendjét és a minőségét látja, akkor arra következtethet, hogy a technika egy közepes mennyiségű chakrát gyorsan és kis vonalon engedi ki a testéből, ami igaz is. A sebesség viszont adott, hiszen egy villám elemű jutsuról van szó, vagyis a technika igen gyorsan éri el az áldozatot. Átgondolom a technikát, majd elkezdem gyűjteni a chakrámat tenyerembe, majd a földre teszem. Tisztában vagyok, hogy pecsét nélkül akarom létrehozni a technikát, ami így eleve sokkal pocséklóbb, de nem is az a cél, hogy finomkodja k a chakrámmal. Amire viszont nem számítok, hogy a chakrám kisül és egy kicsit meg is égeti a villám a tenyeremet, bár épp csak látszik. Ezt betudom az első próbálkozásnak, bár ki tudja. Ezúttal elmutogatom a pecséteket, de ezúttal csak annyi, hogy nem a tenyerem alatt, hanem körülötte sül ki a chakrám. Gyorsan átlátom, hogy irányítani is kéne a chakrát, nem csak létrehozni, mert ez így kevés és sosem jön létre a technika. Közben körbenézek, de a társaim sem haladnak jobban, az egyikük még komolyabban is megégette magát, mint én. Végig gondolom újra a technikáimat és több jutsu is az eszembe jut, ami hasonló elven működik, a víz ostor, a kirigakure no jutsu, a hien, a drótcsévélő technika, a robbanó jegyzet technika. Sajnos ezek elemtelen vagy víz elemű jutsuk, bár a működésük hasonló elven működik, de amíg a sima chakrámat már az akadémia eleje óta tanulom használni, a víz chakrámat is körülbelül 10 éves korom óta ismerem, addig a villám chakrám nem elég, hogy másodlagos elemem, de maximum egy hónapja ismertem meg és egyetlen technikám van, ami segíthet az elsajátításban. Újra a kézpecséteket mutatom és ezúttal el is indul a chakrám, de körülbelül 20 centi után el is fogy. Míg az elején pont arról beszéltem, hogy nem akarok finomkodni a chakrámmal, most éppen az ellenkezőjét tettem, vagyis túl kevés volt a chakra. Az elv így harmadik próbálkozásra már meg volt, de további kettő kellett, míg rájöttem, hogy mennyi chakra kell és milyen mélyre kell küldenem ahhoz, hogy el is érjen a bábuig. Ekkor még annyira elég volt a chakrám, hogy elérje a bábot, de kárt nem tett benne. Ekkor a mellettem lévő srác bábja felgyúlladt, de a mester nem volt teljesen elégedett, ugyanis az elmonása alapján a srác a villám helyett a másodlagos tűz elemét használta, még ha nem is teljesen szándékosan. Hoztak egy újabb bábot és a srác tovább próbálkozott. Már lassan egy és negyed órája próbálkoztam, de nem sokkal haladtam. Újra és újra átgondolom az eddig tapasztaltakat és az általam ismert technikák működését, hogy végre sikerrel járjak. Ismét elmutogatom a pecsétek majd a földre teszem a tenyerem. Most sikerül létrehozni technikát, viszont ahogy a mester mondta, csak egy nagyon vékony csíkban és a villám chakrámat sem küldtem elég mélyre, hogy felgyulladjon a báb, ugyanis csak a madárijesztő felületén futott végig a szabad szemmel látható villámkisülés. Egy újabb próbálkozás, ezúttal sikerül kisebb pontokba már mélyebbre jutnom, majd a következő próbálkozás során végül sikerült felgyújtanom szinte egyszerre a harmadik sráccal, akire eddig nem figyeltem.

//* Szerk
Volt egy élményem, amit elutasítottak, játéktéren úgy játszottam ki, hogy félbeszakadt a tanulás.//

A halk pusmogás olyan volt, mint a szél lány szavai egy viharos éjszakán. Zavaró és jelentéktelen egyben. Hiszen ki figyel a hangokra, mikor látja az égen a villámokat és a mindent eltakaró sötét fellegeket.
Mégis, abban a pillanatban nem tudta türtőztetni magát, ami meglepte őt. Jobb keze ismét megremegett és tisztán érezte, ahogy forrni kezd a vére. Egy újabb mély levegőt vett, hogy lehűtse egyre sebesebben zakatoló szívét, de már nem volt képes türtőztetni magát. A mindig nyugodt és rideg álarc ha csak egy pillanatra is lehullt róla és az arcára kiülő széles vigyor megdermesztette mindenkiben a vért, ki rá mert nézni.
Ahogyan a gyerekek arcát nézte, a próbálkozást, hogy még véletlenül se találkozhasson a tekintetük az övével és a félelem mámoros illata melyet árasztottak túl sok volt a számára. Olyan ősi és egyszerű ösztön vett rajta erőt, melyet mindig képes volt elnyomni, de most elbukót az ellene folyó harcban.
Ajkai összeszorultak, ahogyan elsétált a gyerekek mellett, megpróbálva türtőztetni az egyre jobban rátörő vágyat. Halvány és elégedett mosoly ült ki az arcára, ahogyan rájuk nézett, teljesen figyelmen kívül hagyva egy pillanatig az előttük álló jouninok díszes sorfalát. De ahogy a kísérője megszólalt, a figyelme egy pillanata alatt új célpontot talált.
A maszkos alak, akivel a kunoichi beszélgetett éppolyan veszélyesnek tűnt, mint jó maga, ha nem veszélyesebbnek. Bár a maszk elrejtette az arcát, a szemének egy villanása elég volt ahhoz, hogy a Hana megremegjen. A furcsa érzés, mely az elmúlt hónapokban újra és újra maga alá gyűrte egy pillanatra szertefoszlatta minden erejét és újra azzá a kislánnyá változott, aki a zárkája mélyén nem vágyott másra, csak a csendre és az apró kis gyertyára, melynek fényében saját arcát láthatta. Szemei tágra nyíltak és még levegőt is elfelejtett venni, a világ megszédült körülötte és ha nem csattan fel mérgesen a vörös hajú nő, lehet térdre is rogyott volna a félelemtől. De magához tért és nem érzett mást csak haragot. Nem irántuk, sokkal inkább saját maga iránt, hogy még mindig képesek az érzései ennyire maga alá temetni őt.
~Milyen szánalmas vagyok...~ mosolyodott el, ahogy árnyékként követe kísérőjét, de ahogyan a férfi mellé ért és tekintettük találkozott, nem látott mást benne csak a gyűlölet és határtalan vágy fekete fényét. ~Majdnem olyan mint én!~ döbbent rá, ahogy keze megemelkedett és lágyan megérintette a férfi mellkasát.
A dermedt és feszült némaság, mely azon nyomban úrrá lett mindenkin újra felszínre hozta Hana vágyait. Mosolya éppolyan barátságos, mint félelmetes volt, de korántsem éreztette a férfival, hogy veszélyben lenne.
-  Milyen nagy szavak, egy erős és délceg férfitól. - nézett egyenesen a férfi szemeibe, szinte olvasva annak gondolataiban. -  Talán meglátogathatnál a zárkámban, ha gyerekek elmentek aludni. - lassú léptekkel indult meg újra, ujjai lágyan kúsztak le a férfiról, miközben le sem vette róla a tekintettét. -  Már ha lesz bátorságod hozzá! Hahahahahah... - vidám és boldog nevetése elfelejtette vele, hogy mit is érzett mikor a gyerekekre nézett. Boldogságot és örömet, hogy még egy ilyen helyen is, pontosan ugyanúgy élik az életüket a fiatal shinobik mint bárhol máshol ezen a világon.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, még mindig boldog volt. Annyi idő után, végre nem úgy gondolt magára, mint akinek a hatalmas céljai eléréséhez mindenkin át kell verekednie magát. Ha csak egy pillanat erejéig is, de megnyugtatta a tény, hogy végre valahára békére lelt. De milyen apró kis béke ez. A jövő lehetőségeinek kibontakozása és újfent szárnyalása.
~Milyen nosztalgikus...~ nézett az előtte sétáló nőre.  ~Utoljára Kirigakure-ban éreztem ezt. Ők ketten...~a nő megállt és lassan szembefordult vele ~... biztos rendben vannak és már rendkívüli shinobikká váltak. Jobbakká mint amilyenné én tehettem volna őket.~
- Válassz! - jelentette ki a kunoichi, miközben lassan kivonta kardjait - ...Azt mondták … -kezdett bele a szavak cséplésébe, miközben Hana a terem végében árválkodó asztalhoz sétált. - Hajdanán úgy ismertek, mint Kirigakure no Kyuubora. - Hana egy pillanatra ledermedt. Alig fél lépésnyire állt csak az asztaltól, de úgy érezte, hogy nem lesz képes elérni azt. ~Ringo Ameyuri!~ mondta ki ugyanabban a pillanatban a nő nevét, ahogy az végre bemutatkozott neki. ~Szóval igazat mondott.~ egy fél lépést tett az asztal felé, miközben megtámaszkodott a szélében. ~Létezik olyan technika mely képes visszahozni a holtakat..~ keze lassan a Kuroikama fekete markolatára siklott. ~Ha ez igaz, akkor még...~ a villámok abban a pillanatban csapottak a szalmabábuba, egyikből a másikba járva, míg el nem érte az utolsót is. - A technika lényege, … - a szavak olyan természetesen peregtek le a nő nyelvéről, hogy az mosolyt csalt az arcára. ~A Köd Hét Kardforgatója közül az egyik, a Kiba volt birtokosa, Kirigakure valaha élt legerősebb villámmestere. Ezek a címek nem csak az ölébe hulltak. Megdolgozott értük. Most pedig engem tanít... mégis mire játszol ezzel te kígyó?~ lassan lehúzta az ikerkardokat az asztalról és szembefordult vele. - Kezdj neki!
-  Jó tanár vagy. - lassú és kimért léptei jelezték, hogy mennyire biztos magában. -  Érthetően magyaráztad el a technikát és semmit fontosat nem hagytál ki belőle. - egyenesen Ringo-hoz sétált. -  De vajon jó ez így? Ha mindent elmondasz róla, a tanítvány ölébe helyezett a megoldást, ezzel elveszed tőle győzelem ízét, hogy maga jöjjön rá az apró kis összefüggésekre. – megállt előtte, alig pár lépés távolságra.
- Ha megtanulod tökéletesen a jutsut, akkor az a győzelem. - a maszk még mindig eltakarta az arcát, mégis tudta, hogy a kunoichi mosolyog.
-  Nem egyezik a tanításról alkotott elképzelésünk, de... - érintette össze a kardokat. - … minden ember más. Lehet, hogy a te utad a helyes.
~Egyenlő mennyiséget kell összegyűjtenem...~ gondolta végig az elméletet egy pillanat alatt. ~ … majd célozva szabadjára engedni őket...~ fordult határozottan a bábuk felé ~ … a kardok találkozása a célkereszt, a célpont a bábu. Egyszerű elemi manipulációt használva kell eljuttatnom a  célba villámot. Én vagyok a vihar, a bábú a fa, a leggyorsabb út a kettő között az egyenes. ~engedte szabadjára a felhalmozott chakrát.
Villámok cikáztak a kard pengéje körül egy pillanat erejéig, majd beragyogva a sötét teret indultak halálos útjukra a bábuk felé. Hana azonban már abban a pillanatban tudta, hogy sikertelen lesz a technika. A villámnyaláb belevágódott a legközelebbi bábuba, majdnem kettészelve azt, majd ha csak egy pillanatra is, de úgy tűnt, hogy a másodikat is eléri, de helyebtette a nyaláb három felé vált. Az egyik erőtlenül csapódott a földbe, míg a másik bár eltalálta a bábút, még annyi hőt sem termelt, hogy az lángra lobbanjon. De a harmadik, a legerősebb, hangos recsegés közepette szántotta végig a terem falát, majd felkúszva rajta, a mennyezett egy részét karistolta meg, vastag rétegben lepergetve róla a termet borító kőrétegét.
~Ez nem jött be...~ próbált mosolyogni, de nem tudott. Éles fájdalmat érzett az arcán, majd a vér utánozhatatlan illatát. ~Mi?~ törölte le az arcáról a még meleg vért, mire ráeszmélt mi is történt. ~Amikor szabadjára engedtem a chakrám, ha egy pillanatra is, de a villám egy része visszaverődött rám. Hogy ilyen történjen velem...~
- Ez aztán veszélyes volt. - jegyezte meg rögtönzött mestere a próbálkozást látva. - Túlságosan túltöltötted a kardokat. Én ennek csupán az egy ¼ részét használom fel a technika során. De mégis, jelentős mennyiségű chakrával rendelkezhetsz, ha ennyit felhasználtál és csak meg sem inogtál.
- Ne mond ezt. - fordult feléje Hana, ahogyan zavarában megvakarta a tarkóját – Csupán izgultam, hogy te tanítasz engem. Apám rengeteget beszélt rólad, mikor még fiatal voltam.- mosolygott rá barátságosan. - Mindig mondta, hogy te vagy az egyedüli, aki képes Kirigakure létére felvenni a versenyt egy Kumogakure raiton használóval.
- Szóval mégis Kumogakure-i kunoichi vagy. - jegyezte meg szárazon.
- Mondhatjuk .
Nem látta a nő arcát és teljesen bizonytalan volt abban is, hogy vajon mit gondolhat róla, vajon csupán kötelességnek tekinti amit csinál, vagy megeshet az is, hogy ha egy picit is, de úgy élvezi ezeket a perceket mind ő maga?
- Az... - szólalt meg váratlanul Ringo és a Hana kezében lévő kardra mutatott.
- Ó, hogy ez? - emelte fel maga elé a páros egyik tagját. - Furcsa alakja vagy és forgatni sem éppen egyszerű, de...
-Nem erről van szó. - jegyezte meg nyersen, talán túlságosan is ridegen, mint szerette volna. - Az a kard, a Kuroikama? - kérdezett ismét, miközben egy lépést tett a kunoichi felé.
- Úgy van. - mosolyodott el Hana, miközben egy lopott pillantást tett a kezében tartott fegyverre. - Egy családi ereklye, mely évszázadok óta a családom birtokában van. Régen ugyan rettegtem tőle, de...- arcára kiült egy pillanatra a boldogság apró kis jegye- … mára a részemmé vált. Mióta a mesterre lettem. …
- Értem. - egy újabb lépést tette Hana felé. ~Túl közel van.~ döbbent rá, hogy mennyire is leengedte a védelmét. - A Fujishima klán tagja vagy, ezért is hívtak odakint jutsetsu-nak. - keze megfeszült a kardja markolatán. - A titokzatos kláné, mely elárulta a falut és majdnem megölte Yagura-samat. A kláné, mely elragadta a hét penge egyikét és az ellenségeinktől kért segítséget! - a katana szikrázva akadt meg a fekete pengén – Ti átkozott árulók, mindig is a prédáim voltato... -váratlanul némult el. A teste megfeszült és Hana nem érezte már az irdatlan nyomást a pengéjén. - He. Úgy látszik nem engedi, hogy megöljelek. - engedte le a fegyvert. - Milyen megalázó. Azoknak kell segítenem, akiket a legjobban gyűlölök.
- Ne mond ilyent. - nézett a nő fekete szemeibe. - Apán mindig elismerően beszélt rólatok és bár megpróbálta leplezni, mindig éreztem a szégyent a hangjában. Megvetette az őseit azért amit Kirigakure ellen elkövettek. De már megértem őket. -  egy pillanatra hallgatott csak el. Nem tudta, hogy elmondja-e neki mindazt amire rájött. - Az árnyak közt mindig voltak, akik megpróbálták kihasználni az olyan lehetőségeket. Ott voltál, mégsem láttál át semmit. Shoami...
- Őt ne említsd nekem. -hangja már nyugodt volt- Yagura-sama száműzte őt, pedig hősként kellet volna tisztelni mindenkinek. Nem értettem egyet a döntésével. Neki is a hét kardforgató között lett volna a helye. – hangjából ha csak egy pillanatra is, de harag szűrődött ki.
– Látszik, hogy nem ismerted az öreget. -fordult, újra a bábuk felé. – Ha lenne időm, elmesélnék mindent a nagyapámról, de... talán majd máskor. – újra összeérintette lassan a kardjait.
~Kevesebb chakrát kell összegyűjtenem és jobban kell elosztanom őket.~ csukta be a szemeit ~Mintha csak két darab üveget tartanák a kezemben. Egyszerre kell teletöltenem őket és nem engedhetem, hogy akár egyetlen egy csepp is a földre hulljon.~ gondolatai lényege sokkal inkább volt földhözragadt és maradi, de a kunoichi ehhez szokott. ~Jó!~ a teste előtt keresztbe lévő fekete pengék metszéspontja egyenesen a szalmabábura szegeződött.
Apró kis elektromos kisülések cikáztak a pengék körül, mely jó jelnek számított. ~Most.~ a villám kisebb robaj kíséretében vágódott a szalmabábuba, korántsem okozva akkora pusztítást benne mind korában. ~Ne alakítsam át az egész chakrát elemi hatásúvá... könnyű mondani.~ egy apró izzadságcsepp zuhant le Hana homlokáról, ahogyan a villám újra és újra utat talált magának a bábuk között. ~Nem elég!~ foszlott semmivé az utolsó bábú előtt a tömény energia.
- Majdnem, de...- szólalt meg Ringo.
- Csendet! - rivallt rá Hana- Koncentrálnom kell. - érintette újra össze a pengéket és a tekintetében különös fény gyúlt.

~Újra... újra és újra!~ismételgette magában minden egyes kudarc után. Az első tucat próbálkozás után pedig már nem is számolta tovább hányszor akasztotta össze újra és újra a pengéit. ~Még mindig.. nem tökéletes.~ légzése egyre szaporábbá vált, a teste pedig kezdett elnehezedni. Jól tudta, hogy túlságosan is túleröltette magát, de mégis megpróbálkozott egy ujjabb technikával.
Ahogy felemelte a kardjait, kezei megremegtek és észre sem vette, mikor hagyták cserben. A Kuroikama fémes csengéssel zuhant a földre.~Mi?~ tekintette megremegett, miközben lenézett a földön heverő kardra. ~Mikor ejtettem el?~ kérdezte magától, ahogyan éles fájdalom hasított a testébe.
- Ááááá! - a fájdalom élesen hasított a nyakába. Az egész teste égett és remegett,mégis úgy érezte, hogy a fájdalom mögött, hihetetlen erő kezdi átjárni a testét.
- Az meg? -kérdezte Kirigakure Ragadozóhala.
- Semmiség. - próbálta legyűrni a fájdalmat, de az csak nagyon lassan kezdett alábbhagyni. Hosszú percekig állt mozdulatlanul, mire képes volt kiegyenesedni és nyugodt szívvel venni egy mély levegőt. ~Mégis mi az ördög volt ez a fájdalom?~ érintette meg újra és újra kíváncsian a nyakát. - Pihenjünk egy kicsit. -tanácsolta a mesterének, ahogy egy közeli oszlophoz sétált és a világ legtermészetesebb módján leheveredett a tövébe.
- Mi volt az a jel a nyakadon? -sétált elé a kunoichi.
- Nem tudom miről beszélsz. - nézett fel rá fájdalmas arccal Hana.
- A jelről a nyakadon. - mutatott Hana nyakára egyértelműen. - Láttam, ahogy felizzik egy pillanatra és bár nem vagyok érzékelő típus, mégis tisztán éreztem a chakrád. - hangjában talán kíváncsiság bujkált. - Ha nem akarsz beszélni róla, akkor jó. - nézett az ajtó felé. - De beszélhetnél erről a Kabutorol...
- Érdekel, hogy ki irányít? -nevetett fel.
- Nem szeretem, ha valaki az oromnál fogva vezet, de a mostani állapotomban nem tudok tenni ellene semmit. Talán ha megtudok róla pár dolgot, talán könnyeben elfogadom a helyzetem. - szavai azonban korántsem voltak összhangban a szavai közt bujkáló haraggal.
- Nem sokat tudok segíteni neked. -hajtotta le a fejét. - Kabuto-san-ról vajnyi keveset tudok. Otogakure no sato vezetője. De nem tudom, hogy ő alapította-e a rejteket, vagy csak átvette valakitől. Az biztos, hogy hihetetlen chakrája van. - nézett fel a sötét plafonra.  - Amikor elfogott, megpróbáltam kiszabadulni és felmérni az erejét. De nem éreztem mást, csak a végtelen erőt. Ő sokkal erősebb nálam, még ha ezt fáj is beismernem. De egy nap. - kezei ökölbe szorultak. - Visszafizetem neki azt a kedvességet, amit tőle kaptam és elátkozza a napot, hogy az utamba mert állni. -vigyora olyan magabiztos volt, hogy bárkit képes lett volna meggyőzni róla, hogy amit mond, abban teljes mértékben igaz is.
- Az erő nem minden. -Ringo továbbra is az ajtót nézte – Néz rám. Valaha félték a nevemet és ahol megjelentem, egyből tudták, hogy a Kirigakure no Kyuubora zsákmányai lesznek. Most pedig... - lassan a maszkjához ért- ...akár egy bábú. Úgy játszadoznak velem. - a porcelánmaszk alól, egy hófehér bőrű, fiatal nő arca bukkant elő. ~Nem sokkal lehet idősebb nálam.~ döbbent rá Hana.- Oda a tekintélyem és célok nélkül valóban csak egy egyszerű kis bábú vagyok a számára.
- Ahogy mindenki.- barátságos mosollyal nézett a nőre. - De egy nap ez változni fog. Csupán elhatározás kérdése az egész.
- Igazad lehet. - ejtette a földre a maszkot, mely éles hanggal tört darabokra. - Segítek neked elérni ezt a célod. -vigyorodott el. - Ha ezzel elérem, hogy ez a Kabuto megfizessen a cselekedeteiért, támogatlak mindennel amivel tudlak. - Hana lassan feltápászkodott a földről, hogy egyenlőként állhasson a kunoichi előtt. - Furcsa egy alak vagy. - nézett Hana szemeibe – De valamiért hiszek benned.
- Ne tedd. -ahogy a Kuroikama-t újra a kezében érezte, ismét felforrt a vére. - Sok embernek okoztam már csalódást.
- Már halott vagyok. - nevetett fel- Akármit is teszel a jövőben, csakis a másvilágon tudod majd elmondani nekem.
- Hát... ez igaz! - vigyorodott el a kunoichi – Remélem az a nap még messze van.

A villámok úgy lejtették a táncukat, mit két szerelmes a csillagok alatt. Egyik báburól a másikba csapódott, lángra lobbantva őket egytől egyig, de mégsem okozva kárt a környezetében. Se Hana-ban, se az őket körülvevő kövekben. Ez pedig tetszett a halott Ringo Ameyuri-nak.
- Nem is rossz. -vigyorgott a már remegő lábbakkal álló kunoichire.
- Haha.. - nevetett halkan a jutsetsu. - Beletelet pár órába, hogy képes legyek elérni ezt a használható szintet, de elég messze van attól, amire vágyok.- hangja erőtlen és fáradt volt.
- Mire is vágysz pontosan? - halk léptei elárulták neki a nő mozgását.
- Ha képes lennék egy karddal is létrehozni a technikát, akkor lennék teljesen elégedett. - lábai megremegtek, ahogy a fáradságtól képtelen volt a lábbán maradni. Erőtlenül zuhant a földre elterülve a kemény és hideg kőpadlón.
- Akkor gyakorold tovább. - Ringo apró teste hatalmas árnyéka vetült rá. - Nem lehetetlen, de az biztos, hogy sokkal nehezebb.
- Rendben … - hunyta le a szemeit. - Sensei...

(Bocsánat, hogy a magát a technika gyakorlását nem részleteztem hosszan, de úgy véltem, hogy ily módon is kiérződik, hogy mennyit is gyakorolt Hana. Ha esetleg tévedtem, nyugodtan szólj és innen folytatom. )