Földalatti Laboratóriumok

Egy lépcső vezett le ebbe a titokzatos épületbe, ahol kísérleteket végeznek; legtöbbször embereken

Szabadon tengetted a napod, egészen addig, amíg egy shinobi társad fel nem keresett. Látszott rajta, hogy nagyon meg van rémülve és már jó ideje kereshet, mivel nagyon liheg, nem is tud azonnal megszólalni sem. Pár pillanatig eltart, míg helyre rázódik, de utána a lényegre tér.
- Üdvözletem! - köszönt téged. - Ryujin sama küldött, hogy keresselek meg. Egy nagyon fontos küldetést kell teljesítened, ami nem tűr halasztást! A részleteket majd a Sensei elárulja!
Alig hogy befejezi a mondandóját, megragadja a kezed és ellentmondást nem tűrően ráncigál magával. Ha ellenkezni próbálnál, akkor szimplán csak megpöccinti a homlokodat, amitől nem tudsz neki ellenállni és kénytelen vagy követni. Akárhogy is, de nem bízták a véletlenre a dolgot, menned KELL!!!
Hamarosan pedig egy jól ismert és rettegett helyhez értek, a laboratóriumhoz. Köztudott, hogy ezeken a helyeken számos mocskos kísérlet zajlik, épp úgy az embereken, mint az állatokon. Azonnal lementek a lépcsőn, majd egy hosszú folyosóra értek, amelynek két oldalán ajtók vannak. A fiú oda vezet téged az egyikhez, ajtót nyit, majd belök rajta. Ezt követően bezáródik mögötted az "út" és már csak a labor marad. Nagyon sötét van, csak pár fényforrás található, éppen ezért alig látsz valamit.
- Csak hogy megérkeztél! - szólal meg hirtelen egy hang, majd az árnyakból előlép egy férfi.

A tekintetében látszik, hogy nem teljesen épp elméjű. A hangja halk és nyugtalanító, az ábrázata pedig rémisztő. Pár pillanatig csendben van, utána viszont egy lyukra mutat, ami az egyik falon tátong.
- Az egyik kis kedvencem megszökött... - mondja. - Menj utána és hozd vissza! Eléggé bedühödött az egyik szertől, amit kapott. Itt az ellenszer, ezt kell befecskendezni neki. Ha lehiggadt, akkor nem lesz gond, vissza jön veled. Addig viszont... eléggé gyilkos hangulatban van. Ha nagyon nagy bajban vagy, jelezd, akkor keresek egy alkalmasabb személyt. Mire ide ér, addigra valószínűleg már jól lakik a drága.
Ekkor egy fecskendőt nyom a kezedbe, amiben valamilyen zöld folyadék van. Mielőtt elindulnál, még kérdezhetsz a férfitól, bár az nem biztos hogy válaszol is.

Mivel nem kérdeztél semmit, előre rohantál. Egy sötét járatba vezetett az utad, amit mesterségesen hoztak létre. Valószínűleg egy titkos folyosó lehetett valamikor, vagy még most is. A kérdés már csak az, hová vezet? Nincs megvilágítva, de szerencsédre nem neked kell gondoskodnod a világításról, ugyanis valamilyen furcsa kristályok lágy derengést biztosítanak. Ha elindulsz végre, akkor a folyosó eléggé kacskaringós, de állatnak még nyomát sem látod. Később pedig egy elágazáshoz érsz, amelynek bal oldala be van omolva, így csak jobbra mehetsz. Abból az irányból pedig furcsa morgásokat hallasz. Valószínűleg nem egy kedves kis házi kedvenc lesz az, ami ott vár téged. Ha megnézed mi az, akkor egy nagyobb járatban kötsz ki, ahonnan már nincs hova menni. A minimális fényt kihasználhatod a rejtőzködésre, főleg hogy a hatalmas bestia éppen háttal áll a folyosónak és éppen valakit majszol. Úgy néz ki, nem te vagy az első, aki megpróbálja megfékezni a bestiát.
Mit teszel?

Kusza gondolatokkal haladsz végig a "kikövezett" úton, majd lassacskán eléred a járatot, ahol a kis kedvenc van. Bár kicsinek túlzás lenne mondani, mivel nagyjából olyan magas, mint te. Most már a kunai mellé előveszed a fecskendőt is az ellenszerrel. Majd a kígyód elkezd sziszegni. A hatalmas farkas-szerű lény eddig nem vett észre, vagy ha mégis, nem igazán törődött veled, veletek. A sziszegésre viszont feléd fordítja vértől maszatos képét, majd vicsorogni kezd. A testén azonnal meredezni kezd a szőr. Azonban még nem mozdul csak bámul téged, titeket. Ha nem mozdulsz, akkor pár pillanatig csak áll, majd vonyít egyet, mire a bundája apró tűkké változik, melyeket kilő az irányodba. Könnyen el tudod kerülni ezt a támadást, ráadásul még ellentámadásba is kezdhetsz, ugyanis a bestia nem mozdul.
Ha azonnal támadásba lendülsz, akkor egyből kilövi rád a töviseit. Ha nem talál el, akkor elugrik a támadásod elől, de az irányodba továbbra sem indul meg.

//Ez rövid és gyenge lett, elnézést. Kezdődjék a harc! //

Ez volt az egyik legrosszabb éjszakám... A múlt éjszaka nagyon kemény volt, nem is hittem volna, hogy megölöm Shinrit. Tudtam, hogy mire számítsak, ezért nem is aludtam el, próbáltam ébren maradni. Majd amikor már majdnem elbóbiskoltam, Shinri bevetette magát. A fiú megpróbált a magáévá tenni, de hála a kiképzésemnek, a srác nagyon megbánta. Ráadásul ez volt a végső teszt, ahol tényleg csak az erős juthatott tovább. Miután végeztem az ellenfelemmel, lehunytam ugyan a szemem, de igazán pihentető alvásról nem beszélnék. Eléggé felzaklattak az események, ráadásul egy halottal tölteni az éjszakát... Na mindegy, a lényeg hogy túléltem! Ráadásul egy fejpánt lett az eredménye, ami a genin rangra emelkedésemet jelzi!

Büszkén állok a föld alatti bunker egyik szobájában. Miután megkaptam a fejpántot, ide vezettek és azt mondták, hogy itt várjak. Így hát megállok a szoba közepén és várok. Néhány berendezési tárgy van itt csupán: egy asztal, néhány szék és egy üres könyvespolc. Ahogy állok, a fejpántomat feltűzöm az övemre. Ott szívesebben hordom, mint a fejemen. Ha ezzel megvagyok, akkor összefonom a mellkasom előtt a karomat és várok tovább.
- Vajon mivel folytatódik a kiképzésem? - dünnyögöm magam elé. - Esetleg most már küldetéseket is fogok kapni?
Számos gondolat motoszkál a fejemben. Viszont arra vagyok leginkább kíváncsi, hogy a többiek közül kik élték túl! Vajon fogom még látni őket? Tudom, hogy ez még a jövő zenéje, de nagyon remélem, hogy hamar kiderül!

//Egy kép a karakterem teljes kinézetéről: katt  //

Türelmesen várok a teremben, pedig meglehetősen nehezemre esik. Ráadásul még magamban is beszélek, ami nem jellemző rám. Viszont hamarosan nyílik az ajtó, így egy hatalmas mosollyal az arcomon, izgatottan fordulok oda. SEMMI! A mosoly azonnal lehervad az arcomról, de azért érdeklődve várok, hátha történik valami. Viszont tényleg nem látok senkit sem bejönni. Ennek ellenére nem moccanok meg, hogy bezárjam az ajtót. Ha már kinyílt magától, akkor maradjon is úgy.
Erre pár pillanat múlva az ajtó bezáródik magától! A jobb szemöldököm azonnal magasabbra kúszik, mint a másik. A szívem kicsit hevesebben kezd verni és próbálom kitalálni mi folyik itt. Ekkor egy fura hangra leszek figyelmes. Nem tudom mi lehet az, éppen ezért megpróbálok jobban odafigyelni. Végül meghallom egy csengő hangját, ami úgy szól, mintha valamivel le lenne takarva. Halkan hümmögök egyet, majd valami megérinti a nyakamat. Azonnal hátra ugrok ijedtemben, majd védekező állást veszek fel.
- Mi a fene volt ez? - kérdezem.
A szívem most már a torkomban lüktet, az adrenalin kezdi felfokozni a testem működését. Félve tekintek körbe, de még mindig nem látok senkit és semmit, ami eddig ne lett volna a szobában! Majd hirtelen valaki kimondja a nevem. Egyenesen a fülembe! Természetesen ugrok egyet előre, miközben a levegőben átpördülök. Ekkor már a hang irányába nézek, dem ég mindig nem látok senkit!
- Ki vagy? - kérdezem. - Mi a fittyfene folyik itt és mit akarsz tőlem?!
A hangom meglehetősen ingerült, de hát ki ne lenne az egy ilyen helyzetben. Ezután várok, hátha történik valami. Viszont ha megint hozzám ér valami, akkor kegyetlenül neki esek a levegőnek és elkezdem csépelni. Ha nem is látom ezt a valamit, vagy valakit, azért hátha el tudom találni!

A helyzet kezd nagyon para lenni! Nem látom ki van még idebent, ráadásul azt sem tudom mivel állok szemben. Ez most egy élő ember, vagy valami szellem? Szerencsémre hamarosan fény derül a kilétére, hiszen lassacskán kibontakozik előttem egy női alak. Na így már mindjárt más!
- Ismernem kellene téged? - nézek rá, de az arcomon most már flegmára változik a kifejezés.
Elsőre nem igazán tudom, hogy ki lehet ő, de amint elárulja, hogy ő is részt vett a futóversenyeken, kezd kibontakozni előttem egy arc. A neve nem ugrik be, de lassacskán felismerem benne az egyik lányt, akivel néhány évet eltöltöttem. Így kicsinosítva még egész jól is néz ki, főleg hogy azt a hatalmas mennyiségű koszt róla is levakarták.
- Jobban tennéd, ha odafigyelnél mit mondasz és kinek! - szólalok meg, majd megfeszítem az izmaimat, hogy bármelyik pillanatban készen álljak egy támadásra.
Ha már eddig eljutottam, nem itt fogom feldobni a pacskert! Kezdek egyre mérgesebb lenni, amin a lány nem igazán segít. Végül feltesz nekem egy kérdést, ami kicsit meglep.
- Az őszinte választ szeretnéd? - kérdezem. - Akkor ott nem éreztem semmit. Nem érdekelt, hogy kivel mi történik! Egyedül az számított, hogy akkor kiemelkedőt nyújtottam. Ráadásul a leleményességemért még egy kis pihenőben is részem volt. Az már nem az én bajom, hogy annyira béna voltál, hogy nem neked jutott ez az eszedbe.
A szavaim után próbálok felkészülni a legrosszabbra. Nagyon zavaró, hogy nem látom az ellenfelem, de ha szerencsém van, akkor még időben ki tudok térni a csapása elől. Behunyom a szemem és a környezetemre kezdek koncentrálni. Ha a futásnál sikerül beazonosítanom a vetélytársaim helyzetét, akkor most sem lehet nehezebb dolgom! Veszek egy mély levegőt, de úgy, hogy lassan szívom be. Megpróbálok valamilyen illatot is elcsípni, hátha hagy maga után valamilyen árulkodó nyomot.

Csendben hallgatom a kunoichi beszédét. Úgy tűnik, nem sikerült megnyernem a válaszommal. Ennek ellenére hidegen hagy a dolog. Most már tudom, hogy egy hús-vér emberrel van dolgom, aki gyáva módon elrejti magát. Viszont most már biztos vagyok benne, hogy van ellene esélyem. Ha parányi is, de van! Ráadásul velem egy idős, így nem valószínű, hogy olyan kemény ellenfél lenne.
- Na ide figyelj te hulladék! - förmedek rá a lányra miután megjelenik. - Ne a szádat jártasd, hanem mutasd mire vagy képes! - teljesen belelovagolom magam az indulatokba, de a védekező állásból nem váltok át támadóra. Hagyom támadni.
A kunoichi eléggé elveszíti a fejét, majd egy technikát vet be: shunshinnal eltűnik, majd mögöttem jelenik meg. Azonnal elmosolyodom a cselekvésén, hisz a technika, amit használt könnyen elárulhatja. A második pukkanást követően előre bukfencezek, így a kardja csak a levegőt szántja. Miután kiegyenesedem, felkapok egy széket és felé hajítom. Ezt követően felveszek egy másikat is, majd azzal a kezemben indulok meg felé. Az ülőalkalmatosság csupán azért kell, hogy hárítsam a kardcsapásait. Ha már eléggé közel vagyok, akkor a székkel próbálom a falhoz nyomni.
Ha az első szék elől újabb shunshint használ, akkor a másodikkal próbálom megütni(már ha mögém kerül). Komolyabb támadást egyenlőre nem kezdek el kivitelezni, helyette más taktikát használok:
- Gyerünk már te szerencsétlen! - szólalok meg. - Ennél sokkal komolyabb ellenfelem is volt már!
Ha minden jól jön össze, akkor a kunoichi eléggé mérges lesz és akkor meggondolatlan dolgokat is csinálhat. A lényeg, hogy ne tudjon rendesen a harcra koncentrálni.

//Próbálok karakterhű maradni. Azt pedig lekicsinylésnek szántam A szék elvileg a szobában volt. Azt mégse írhattam, ha van szék akkor ezt meg ezt csinálom. Magát a cselekvést viszont szerintem feltételesben írtam.//

Úgy néz ki, a tervem nem sikerül. Hiába próbálok hátra bukfencezni, az ellenfelem hirtelen oldalról lendül támadásba és megrúg. Sajnálatos módon nem áll le ennyivel, ugyanis pár pillanat múlva újabb rúgások érnek. Próbálok összegömbölyödni, de nem járok túl sok sikerrel. Helyette érzem, hogy a másik lány a magasba emel, majd a következő pillanatban a szekrényhez vág. Majd a kardja követ engem és a bútorhoz szegez.
- A jó édes... - üvöltök fel fájdalmamban. - Annyi a szerencséd, hogy nem látlak, te szipirtyó!
Ezt követően kapok pár pofont is. A vállamban lüktető fájdalom egyre erősebb, ráadásul valószínű hogy elég jó helyen talált el a kunoichi, mert már hányingerem is van. Majd hirtelen újabb csapást kapok az arcomba, amit valószínűleg egy fegyverrel segítettek meg. A szipirtyó hangja alig-alig jut el a fülembe. Bár az is lehet, hogy nem a szemétláda az? Lassan jut el a tudatomig, hogy ezúttal másik hang szólalt meg. Nem igazán vagyok magamnál, így csak annyit érzékelek, hogy lecsúszom a földre.
- Úgy nézek én ki, mint aki jól van? - mondom recsegő, elhaló hangon. 
Ezután hagyom, had történjen az, aminek történnie kell. Meg sem próbálok felállni, csak fekszem és várom a fejleményeket.

//Ez nagyon gyenge lett... mostanában nincsenek jó napjaim, ezért sem írtam még. Most is csak azért próbálkoztam, hogy nehogy eltűntnek nyilvánítsatok.
Yuuko felfedte menet közben az álcáját, vagy végig láthatatlan volt? Ez nem igazán volt tiszta.//

//A késésért elnézést, nem fog előfordulni a közeljövőben ilyen hosszú kihagyás. A kérdésedre: Yuuko végig látható volt, egészen a beszélgetésig visszamenőleg, mivel nem látott okot arra, hogy elrejtse Yuriko elől magát. Ne aggódj, jó volt a posztod.//

Úgy tűnik kedvenc rebellis kunoichink még mindig formában van. Büszkeségét a fájdalom és a vereség érzése sem töri meg. Igazi ninja, nem igaz? Felkészülhetett már a hősi halálra és a kivégzésre de... Mindezek helyett csak éles fájdalmat kap. Nem volt már elég? Úgy tűnik az itteniek nem szeretik a félmunkát. Ha fáj, nagyon fájjon, ha már véres, legyen véresebb. A vállában olyan érzés magja csírázik ki amitől a legedzettebb harcosnak is könny szökhet a szemébe. Mintha belülről trancsíroznák szét az izmait, hogy minél nagyobb rést fúrhassanak beléjük. Jogosan gondolhatjuk, hogy most épp beleszúrnak valamit a lány porhanyós húsába. De éppen ellenkezőleg: a kardot húzzák ki a vállából, szinte sebészi pontossággal. Amikor a fém eltűnik, Yuriko teste egyszerűen a padlóra omlik. Mást nagyon most úgysem tud tenni, nem igaz? Egy kéz megragadja a felkarját és emelni kezdi. Vigyázva és igen lassan húzzák fel, hiszen a segítője nem akarja kockáztatni, hogy a hirtelen mozdulatra elpattanjon valami a sebesült lányban. Amennyiben nem áll ellen meg is tartják egyik karjánál fogva. A lábait így álló helyzetben már kezdi érezni, néhány perc elteltével mozgatni is tudja a végtagjait. Nem kapott annyit, így hamar rendbe jöhet. Egy bökkenő van csupán: mindent homályosan lát. A világ ködös foltokba olvad össze fiatal szemei előtt. Valószínűleg a sokk hatása, vagy csak rossz helyen érte egy rúgás. Ki tudja. A férfi egészen addig vár, amíg Yuriko kellően össze nem szedi magát.
- Nos? Tudsz már járni? - kérdezi. 
A szavak jelentése olyannyira elüt a hangszíntől, hogy azt már bizarrnak is találhatjuk. A férfi ugyanis, kedves szavai ellenére, teljes közönnyel beszél a kuniochihez. Szuper. Úgy tűnik, hogy egy halom kiszámíthatatlan elmebajossal zárták össze.
Amennyiben jelez, hogy jól van, a mellette álló férfi el is indul. Elég lassan haladnak, hiszen oldalról továbbra is a lányt támogatja. Kilépnek a szobából, a fénybe. A sötétség után taszítóan hathat ez a vakító ragyogás. Jobbra fordulnak, majd egyenesen kezdenek haladni. A világosság hatására Yuriko látása is javulni látszik. Hamarosan már felismer és észrevesz mindent ami körülötte helyezkedik el. A csipet csapat csendben halad a folyosón (miután visszanyerte a szeme világát, észrevehette, hogy egy folyosón haladnak). Yuuko kissé lemaradva tőlük, bandukol. Nem nagyon figyel arra, hogy az előtte lévő kettő mit is csinál. Inkább azzal van elfoglalva, hogy a vért törölgesse a pengéjéről. 
- Egy cseppecske és még egy cseppecske. - mondja mosolygós hangon. 
Yuriko nem tudja hova mennek. Ismeri ezt a helyet, hiszen itt nőtt fel, de ezekben az alagutakban, ezeken a folyosókon még sosem járt. A mellette álló csendesen halad, úgy tűnik nem kezdeményez beszélgetést. Yuuko, aki problémaforrás lehet, most nem figyel rá. Itt az ideje kérdezni. Ha jobban megnézi ezt az alakot (nem nagyon látja az arcát, hiszen a fény még mindig felülről jön), megállapíthatja, hogy nem egy erőlegény. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg tudna válaszolni néhány suttogva feltett kérdésre. Persze ez - mint minden - rajta áll. Ha nem szólal meg, az út végéig halotti csendben haladnak. 

Úgy tűnik itt a vég. Nem maradt számomra más, csupán a fájdalom, illetve a sötétség, melybe a kín taszít. Azt hittem, hogy sokkal hosszabb pályafutást fogok futni, erre már az első napomon elvérzem. Ráadásul szó szerint... Érzem a hideg fémet, ahogy mocorog a húsomban, majd hirtelen elhagy az erőm és a földre rogyom. Azt hiszem belenyugodhatok a dologba, eljött értem a kaszás.
Valaki megfogja a karom, majd a magasba emel. Úgy néz ki, az az átkozott még kiélvezi az utolsó pillanataimat. Azonban hirtelen azt érzem, hogy kezdek jobban lenni. Lassan rá tudok nehezedni a lábamra és úgy tűnik, visszatér belém az élet. A következő pillanatban egy kérdésre leszek figyelmes. Nem merek megszólalni, mert félek, hogy elhánynám magam. Éppen ezért csak bólintok egyet.
Így hát hamarosan elindulunk valamerre. A fény teljesen elvakít, ami nem igazán könnyíti meg a tájékozódást. Ráadásul a férfit sem látom, aki segít rajtam.
- Ki vagy? - kérdezem rekedten. - És hová viszel?
Nem igazán próbálok ellenállni, hagyom hogy oda vigyen ahol akar. Ha szerencsém van, akkor minden rendben lesz. Bár felénk az is megszokott, hogy elteszik láb alól azokat, akik túl gyengének bizonyultak...

//Elnézést a kimaradásért Lu!//

Telnek-múlnak a percek, miközben lassan haladunk előre, a számomra ismeretlenbe. A szavakat nehezen sikerül kipréselnem magamból, de szerencsére kapok választ a kérdésemre. Azt mondjuk nem tudom, hogy mire gondol protokoll vizsgálat alatt, de remélem semmi olyat, amibe belehalok. Bár a szégyen, amit most érzek... lehet hogy nem lenne rossz beletörődni a végbe.
Érzem, hogy a kunoichi mögöttem van és engem bámul. Biztos nem túl vidám, hogy nem ölhetett meg. Viszont attól nem kell tartania, hogy megbüntetik, hisz nálunk ez annyira nem szokás. Ölj, vagy téged ölnek meg! Csak tudnám, hogy lett ennyire erős? Hiába való lett volna az az időszak, amit a külön képzéssel töltöttem? Yuuko egy igazán erős gyilkos lett. És én? Egy harcos művész, egy igazi "harc-művész".
Majd hamarosan egy ajtóhoz érünk. Yuuko kinyitja azt, majd a férfi betessékel. Szerencsémre a kunoichi kint marad. Már attól kiráz a hideg, hogy a közelemben van... Odabent egy nő vár. Lesütött szemmel battyogom a székre, majd foglalok rajta helyet. A kérdésével nem foglalkozok, egyszerűen csak játszom a némát. Ennek ellenére a nő és a fickó beszélgetésbe elegyednek. Miközben hallgatom őket, körülnézek, hogy milyen eszközökkel akarhatnak végezni velem. Azonban semmit sem látok, sehol egy szike, kötszer, vagy más orvosi eszköz. A keze azonban zöldes színben ragyog. Ekkor pedig megérzem a nő technikájának a jótékony hatását: kezdek helyre rázódni, ráadásul a sérüléseim is kezdenek fakulni. Ezen eltátom egy picit a számat, de hamarosan arra kell felocsúdnom, hogy ezúttal hozzám beszél a kunoichi.
- Nem ismerem a vércsoportomat. Nem rémlik, hogy bárki is mondott volna ilyesmit... korábban csak megvizsgáltak minket, majd mentünk a cellánkba.
Immár sokkal könnyebben megy a beszéd, sokkal jobban érzem magam. A kérdései csak kicsit lepnek meg, de azért a magam módján, kissé motyogva válaszolok.
- Ájulás? - kérdezem. - Most volt az első. A vér pedig nem idegen számomra.
Próbálok erősnek tűnni, de azt hiszem az előbbi incidens miatt egy kisebb törést szenvedett a lelkem. Az utolsó kérdésére csak kisebb szünet után válaszolok. Ekkor már sokkal ridegebb a hangom, az arcomon pedig elszántságot lehet felfedezni.
- Igen - először csak motyogom, de utána már sokkal eltökéltebb vagyok. - Igen, tudok ölni!
Még szép, hogy tudok! Amit Yuuko művelt velem, az nagyon szerencsétlen dolog volt. Arra viszont rájöttem, hogy nem vagyok annyira erős, mint hittem. Éppen ezért, a jövőben megerősödöm és én leszek az egyik legjobb és legerősebb gyilkosa Otogakurének. Amint elég erős leszek Yuuko is meg fogja bánni azt, amit velem tett. Fog még ő könyörögni a kegyelemért!

//Elnézést az újabb késésért!//

Csendben várakozom miután válaszolok az utolsó kérdésre. A kunoichi alaposan megvizslat, de végül kapok egy adag dokumentumot, amit alá kell írnom. Nem kérdezek semmit, egyszerűen csak átveszem a papírokat, majd nagyjából átfutom őket a szememmel. Ha nem látok semmi olyat a szövegben, ami arra utalna hogy épp eladom valamelyik szervemet, vagy beleegyezek abba hogy kísérletezzenek rajtam, akkor egyszerűen csak aláírom a papírt.
- Remélem azért még így ennyire korán nem kapok nagyon nehéz feladatot - szólalok meg. - Szeretnék még élni egy darabig.
Ezután összekapom magam és elindulok az ajtó irányába. Mielőtt még kilépnék a szobából, visszafordulok a nő irányába, majd egy halovány mosollyal az arcomon búcsúzom tőle:
- Köszönöm a segítségét, viszont látásra!
Ezután elhagyom a termet és kilépek a többiekhez. Gyors, futó pillantást vetek rájuk, majd hamarosan megszólalok.
- Készen állok az indulásra! Ha gondoljátok, mehetünk is...
A lelkesedésem kissé megcsappant ugyan, de továbbra is szeretném folytatni a ninja életet. Addig nem nyugszom, amíg bosszút nem állok!