Földalatti Laboratóriumok

A chunninban dühöngő metamorfózis ugyan csillapodott, de az a megmagyarázhatatlan dobogás, mely erőt és elszántságot ígért a számára, még most sem hagyta pihenni fáradt testét. A kórházban átélt érzések után mind fizikálisan mind pedig mentálisan is megszenvedett. Meghalt, hogy feltámadhasson. Kétszer is. Harmadjára nem fog ilyet hibázni. S ha hibázna, vajon képes lesz harmadjára is leküzdeni a halált és visszatérni?
Kabuto szavai épp beillettek a chunnin gondolatmenetébe. Ahogy Aiza hallgatta az Otokage szavait, időnként a háta mögötti ketrecek zörgésére, s a vadállatias acsargásokat hallgatta. A szörnyetegek alig várták, hogy kijuthassanak. Aiza ismerte az átokpecsét által megfertőzött személyek vad és kiszámíthatatlan erejét. Néhány osztagban szolgált olyan, aki a billogot viselte. Ám irányítani, nem mindegyikük volt képes. Emlékszik, mikor egy rajtaütés közben az éjjel a billogviselő átalakult, s megvadult. Az egész tábort felégett, mire képesek voltak likvidálni. Vagy ott voltak az ikrek. A két különös testvér, akiket az ő csapata kísért a frontvonalig, hogy aztán megbomlaszthassák a vonalaikat. Ott tanult meg lélegezni a víz alatt. Mikor az ikrek elérték a tábort...a látvány egy életre beleégette magát a fiú emlékezetébe....
Nem! Nem válhat ő is olyanná. Képtelenség. Vagy mégsem? Aiza még talán sohasem volt ennyire bizonytalan. A neveléséből adódóan nem tudta mi az a bizonytalanság. A Disutori no Satoban történt harc volt az első, amikor bizalma egy pillanatra ugyan, de megremegett a saját hitében. Csak most érti meg, hogy nem maga a pecsét az ajándék. Hanem annak az irányítása. A pecsét csupán a kitüntetés, melynek viszont ára van. Aki nem szolgál rá a jutalomra, annak a halálnál sokkal szörnyűbb sors vár. Lelketlen szörnyetegként élni tovább, ha még lehet életnek nevezni mindazt, ami a dühödt hörgések mögött haldokol. 
Az Otokage kettős feladatot tűzött ki a chunnin számára. Bizonyítás saját maga, Kabuto és egész Otogakure felé. Azok, akik odalenn vannak, már nem a társai. Lelküket már nem mentheti meg senki. itt az idő, hogy végleg meghalhassanak. Nem élet már az, amit őt képviselnek. A nagy hatalom, nagy felelősséggel jár. Akin túltesz a hatalma, az nem lesz többé önmaga. Aiza nagyot nyelt, majd oldalsó kardjának markolatára támasztva jobbját letérdelt, s fejet hajtott Kabuto előtt.
- Ahogy kívánja, Otokage-sama. Megtisztel a bizalmával. 
Aiza felkelne a tisztelgésből, majd kihúzott háttal, katonás léptekkel indulna a verem külső pereme felé. Csupán néhány lépésre van, fejében mégis órányi idő telhet talán el, ahogyan az iménti beszéd közben is. Egy biztos. Aiza, ha félt is, immáron hitt abban, hogy azért őt választotta Kabuto, mert tudja, hogy nem fog elbukni. Aiza pedig tudja, hogy nem bukhat el. Nem válhat olyan szörnyeteggé egy életre, mint azok. Amik odalenn várják, már nem a társai. Csupán hasznavehetetlen eszközök, melyeket meg kell semmisíteni. Haszontalan, felesleges. Csupán néhány rossz csavar Otogakure tökéletes gépezetében. 
Aiza felemeli fejét, mikor meglépi az utolsót, majd két kezével ráfogna egy tantora, a hátán sorakozókból. Léptei alatt megkezdené már a chakraáramoltatását, hogy a lehető leghamarabb aktiválhassa a technikáit. 
Elsősorban a védekezésre fog építeni. Kiismeri a szörnyek mozgását. S ha megtalálja a gyenge pontjukat, akkor fog csupán lecsapni. Miután leérkezne a Köd állásában helyezkedne el, s lassú léptekkel, tantoját maga elé tartva várná, hogy megkezdődjön a harc.

Ahogy kilépek a folyosóra, az ajtó hatalmas hanggal csapódik be mögöttem. Kissé összerezzenek, majd óvatosan hátra fordulok. A szívem hevesen ver, kissé megijedtem. Ezután megnézem a férfit, aki az előbb segített nekem. A hangja alapján másra számítottam, de az összkép azért így sem rossz.
- Jól vagyok! - válaszolok a kérdésére. - Most már tényleg indulhatunk!
Erre már nem is mondanak semmit, egyszerűen csak megindul a fickó. Persze azonnal követem őt, illetve Yuuko sem tétlenkedik. Sajnos a lány végig a nyakamban liheg. Azonban sikerült megtudnom, hol van most a helyem. Így nem mondok semmit, egyszerűen csak eltűröm a hülyeségét. Eléggé bizarr helyek mellett haladunk el. Néhány ajtóból sikítások és ordítások hallatszanak. Engem kissé megijeszt a dolog, de Yuuko az néhol még be is kopog.
~ Szedd össze magad! Igaz, hogy művésznek neveltek, de azért lehetne egy kis vér a pucádban! ~
Ahogy elhaladunk egy ajtó mellett, nyelek egy nagyot, majd én is kopogok az ajtón. Ezt követően elmosolyodom, mintha valami nagy buli lenne. Alkalmazkodnom kell, ha életben akarok maradni! Majd a férfi megáll előttünk. Majdnem belesétálok, annyira elmerülök a gondolataimban. A szavai hallatán viszont kissé összerezdülök.
- A felszínre?
A kérdésemre nem is igazán várok választ, egyszerűen csak lerázom magamról Yuuko-t, majd boldogan, kissé gyorsabb tempóban megindulok a fickó után. Vajon milyen lesz odakint? Sokat tanultam a különböző növényekről, de eddig leginkább csak képen láttam őket. Izgatottan várom a felszíni világ csodáit!

Csendben fekszem a fűben és bámulom a felhőket. Körülöttem minden olyan békés: süt a nap, csicseregnek a madarak és lágy szellő fújdogál. Nagyon kellemes, talán már túlságosan is. Hirtelen, mintha valaki lépdelne tőlem balra, majd a madarak elhallgatnak. Azonnal felülök, mire megszédülök. A felhők, a fák és minden növény hirtelen elrohan mellettem, majd egyszer csak egy ismerős épületben vagyok. Ezúttal egy széken ülök, körülöttem nincs semmi, csak a falak, illetve velem szemben egy ajtó. Egyszerű, barna faajtó, ami pillanatokon belül kinyílik és három alak lép be rajta. Három árny csupán, se arcuk, se ruhájuk, se különösebb megkülönböztető jel. Három árnyalak, fehéren világító szájjal és szemekkel. Olyan, mintha mondanának valamit, de valahogy nem értem. Az egyikük elővesz valamit, mire a másik kettő összenéz, majd bólintanak. Ekkor mindannyiuk árnykezében fekete kés jelenik meg, majd felém jönnek. Hatalmas vigyor van az arcukon, de már nem érnek el...

Hevesen ver a szívem, ahogy felébredek az álomból. Próbálok körülnézni, de ahogy megmozdítom a fejem, érzem hogy szövet ér a homlokomhoz. Azt hiszem le van takarva az arcom. Pislogok párat, majd mély levegőt veszek és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Nem emlékszem hogy kerültem ide. Az meg van, hogy sikerült a genin vizsga, meg hogy küldetésre indultam, de más semmi. Próbálok felülni, de nem megy. A mozgásom meglehetősen nehézkes, alig tudom lehúzni az arcomról a lepedőt. Miután ez sikerül, oldalra fordítom a fejem és körbenézek. Nem abban a teremben vagyok, mint amiről álmodtam, de amit látok az annyira nem megnyugtató. Úgy tűnik egy boncteremben vagyok, de a rossz "oldalon". Még élek, nem haltam meg, tehát nem értem mit akarnak velem csinálni. Esetleg megsérültem volna? Hallottam már olyat, hogy egy sérültet ilyen helyen láttak el, mert ez volt kéznél. Ha szerencsém van tényleg csak erről van szó.
- Hahó! - szólalok meg. - Van itt valaki? - kérdezem.
Nem próbálok felállni, inkább maradok a helyemen, ki tudja mi történt velem. Ha nem válaszol senki, akkor még fekszem pár percig, hátha visszatér az élet a tagjaimba.

A kérdésemre nem érkezik azonnal válasz, helyette kattan egy zár, majd hallom hogy valaki bejön. Az illető nem mond jót rólam, úgy tűnik ránézésre is ramaty állapotban vagyok. Hallom hogy beszéd közben ír valamit, valószínűleg a rólam szerzett adatokat. Ezután fölém hajol, így láthatom hogy teljesen orvosi öltözetben van és egyedül a szeme árulkodik arról, hogy nő lehet. A szavai nyugtatólag hatnak rám, így megpróbálok felülni.
Az első mozdulatra azonnal megszédülök, így abbahagyom a próbálkozást. Szusszanok kettőt, majd hirtelen felülök. Azonnal forogni kezd velem a szoba, majd öklendezni kezdek. A számhoz kapom a kezem, de szerencsére nem jön ki semmi. A keserű epét azért még így is érzem. Újabb pillanatok telnek el, mire jobban érzem magam.
- Nem is tudom mi történt velem mostanság... - szólalok meg nyöszörögve. - Átestem a genin vizsgán, majd ideiglenesen beosztottak egy csapatba. A tagok nevét nem tudom, mindannyian egy számot kaptunk. A feladat... mit is kellett csinálnunk? - ekkor köhintek egyet, amitől újra azt a rossz ízt érzem a számban.
- Áh igen, futárkodtunk. Üzeneteket vittünk ide-oda. Ezután másik csapatba kerültem. Az egyik társam elég alaposan helyben hagyott... Azt hiszem utált engem. A csapat vezetője mentett meg tőle, majd vitt ápolni. Ezután elindultunk a küldetésre, amiről semmit sem tudok. Az utolsó emlékem az, hogy felmentünk a felszínre. Emlékszem, hogy láttam néhány fát és bokrokat. Ezután viszont filmszakadás... 
Ahogy csörömpöl a szekrényben megsajdul a fejem. Megtapogatom a halántékomat, mintha az segítene, közben körbenézek. Nem tűnik ismerősnek a hely, bár ritkán voltam gyengélkedőn.
- Elárulja hogy ki maga, illetve hol vagyok? Nem rémlik, hogy találkoztunk volna.

A kérdésre gyengén bólintok. Természetesen a nevemre még emlékszem.
- Kageyama Yuriko vagyok - válaszolok neki, majd oda nyújtom a kezem.
Lehet butaságot csinálok azzal, hogy így megbízok benne, de hagyom, hogy beadja a szurit. Ha meg akarna ölni, akkor már rég megtehette volna. Ezután elmondja, hogy a szer amit beadott majd helyre hoz. Ennek nagyon örülök, jó lenne hamar helyrejönni, utána pedig menni, amerre kell. Vajon mi történhetett velem? Amikor bemutatkozik elgondolkodom, hallottam-e róla. Kevés emberről hallottam eddigi életem során. Eddig be voltam zárva a többiekkel, alig tudok bármit is.
- Nem, még nem hallottam ezt a nevet. Az az igazság, hogy alig tudok bármit is. 

Kezdem egyre jobban érezni magam. Úgy tűnik hatásos az a valami, amit beadott nekem. Amikor újabb kérdést tesz fel nekem, újra elgondolkodom. Úgy tudom, hogy én otogakureinek születtem. Akikkel össze voltam zárva, volt aki szintén ide született, de volt olyan is, akit úgy gyűjtöttek össze.
- Hm, nem igazán tudom mire gondol. Úgy tudom a szüleim otogakureiek, tehát én már ide születtem. Akikkel össze voltam zára, azok között volt számos árva is. Ezek alapján azt tudnám mondani, hogy olyanokat szednek össze, akik reménytelen helyzetben vannak. Felszedik az utcáról, kap ellátást, szállást, ráadásul ha szerencséje van, akkor túléli a kiképzést, ami után talán még egy kis jólétet is tud biztosítani magának.
Miközben beszélek, alaposan körbenézek, hátha meglátok valamit, amit eddig még nem vettem észre. A rosszullétem már a múlté így kezdek kicsit elevenebb lenni.
- Egyébként hogy kerültem ide? Honnan hoztak ide? Esetleg a vizsgálatok kiderítettek valamit, hogy mi történt velem? - kérdezem érdeklődve, hátha kapok némi választ.

//Oh ezt benéztem. Nem tudtam hogy te vagy Jiraiya.//

Csendben hallgatom a dokit, így számos új információhoz jutok hozzá. Az Edo Tensei-ről viszont még nem hallottam. Ahogy a tükörbe nézek feltűnik, hogy megváltozott a szemem. Azonnal megérintem az arcom, majd a szemem körülötti részt kezdem tapogatni.
- Mi történt velem? - kérdezem. - Mi van a szememmel és mi az az Edo Tensei? Van köze a kettőnek egymáshoz?
Van egy olyan érzésem, valami nagyon rossz dolog történhetett velem. Esetleg valamilyen illúzió alatt állnék? Újra a tükörbe nézek, csak hogy lássam a szemem. Szeretném tudni, hogy mi folyik itt, de van egy olyan érzésem, hogy ezt nem fogják velem megosztani.
- Most hogyan tovább? Ébren vagyok, azt hiszem jól is érzem magam. Mehetek újabb küldetésre?

//Erre most nem tudtam mit írni. Elnézést!//

Kissé megnyugszom amikor a kunoichi közli, hogy továbbra is mehetek küldetésre. Azonban még mindig szeretném tudni, hogy mi a helyzet velem. Szerencsére a nő azonnal rá is tér a lényegre. Kérdésére azonnal bólogatni kezdek, majd meg is erősítem a döntésemben.
- Igen, szeretném tudni mit történt velem!
Nem tudom, hogy jól érzem-e, vagy csak a megszokás miatt van, de mintha a szívem hevesen verne. Majd a kunoichi végre belekezd a meséjébe. Ahogy hallgatom, egyre több új információt tudok meg. Ilyen például a háború is. Annyira el voltunk zárva a külvilágtól, hogy azt sem tudtam, háborúban álltunk. A története alapján kezdek egyre jobban összezavarodni. Azonban nem vágok közbe, hagyom hogy befejezze a mondandóját. Amikor felteszi a kérdését szusszanok egyet és megpróbálom összeszedni a gondolataimat.
- Ami azt illeti, eléggé zavaros most minden... - szólalok meg. - Eléggé el voltunk zárva, így egészen mostanáig azt sem tudtam, hogy háborúban álltunk. A falu vezetője pedig... lássuk csak. A legtöbben csak Főnöknek nevezték azt, akinek szántak minket. Néha hallottam, hogy egy Kabuto és egy Orochimaru nevű alakról beszélnek. Orochimaru-val kapcsolatban gyakran emlegették, hogy visszatért. Ha az ő nevét emlegették, akkor mintha félelmet hallottam volna a hangjukból. Ő lenne az igazi vezető? - zárom mondandómat egy kérdéssel.

Elég rendesen összerezdülök, amikor felhördül a kunoichi. Igaz, hogy tiszteletlen voltam, de ugyan mit mondhattam volna? El voltunk zárva és csak hallottuk azt a két nevet. Azt hiszem, ha innen élve kijutok, kénytelen leszek alaposan utánanézni a falu dolgainak. Jó lenne kideríteni, hogy kik a fontosabb személyek, akikkel érdemes jóban lenni, illetve az sem ártana, ha felismerném őket. Úgy vettem észre, könnyedén elveszítheti az életét az ember, ha nem vigyáz.
Ezután viszont visszatérünk a lényegre. Új küldetést kapok, amihez első körben átad a kunoichi egy térképet. Már épp megtekinteném, amikor rám szól, hogy Otogakurén kívül nézzem meg. Bólintok egyet, majd elteszem a tekercset a ruhám egyik zsebébe. Majd folytatódik a küldetésem bemutatása. Megjegyzem az Aiza nevet, bár ez így nem sok. Egy kép se lenne rossz, hogy tudjam tényleg vele találkozom-e. Bár az is lehet, hogy egyértelmű lesz a kiléte. Majd meglátjuk. 
- Megértettem mindent! - válaszolok a kérdésre.
Ekkor kapok egy újabb eszközt, amit fel kell húznom a karomra. Természetesen azonnal engedelmeskedem és felveszem. Ezután a hallottak alapján meg akarom pöccinteni, de amikor kiderül, hogy megállíthatok vele másokat, azonnal úgy döntök, nem most próbálkozom. Még a végén a nő itt helyben elintéz. Igazán ciki lenne az első komoly küldetésemet így elrontani. Ezután viszont fura dolog történik. Majo megváltozik és visszatér a tipikus medikus szerepébe. Körbenézek, mire feltűnik hogy nincs meg a pecsét. Elzárta volna a szobát? Kicsit zavarodottan nézek rá, de ahogy visszanéz, teljesen egyértelmű, hogy mit kell tennem.
- Akkor holnap jelentkezem küldetésre. Addig pihenek még! - válaszolom.
Amikor Majo távozik, megpaskolom az arcomat, sóhajtok egy nagyot, majd teszem a dolgomat. Elhagyom a termet, majd elkezdek mászkálni a folyosókon. Úgy teszek, mint aki nem tudja mit akar. Ha esetleg valaki figyelne, nem hiszem, hogy rájönne mit tervezek. Ezután pedig teljesen nyugodtan elindulok a kijárat felé. Néha hátrapillantok, hátha követ valaki. Ha észre veszek valakit, akkor lassan folytatom az utat, de ha nem, akkor sietős léptekre váltok. 
Ha akadály nélkül sikerül elhagynom a bázist, akkor bevetem magam az erdő fái közé és keresek egy olyat, amin van akkora üreg, hogy elbújjak benne. Ott veszem csak elő a térképet. Amint sikerül magam betájolni, elindulok hogy megkeressem Aizát. Út közben pedig kipróbálom majd a karvédőt. Jó lenne megtudni hogyan működik.