Tsihidoro Tatsuta

Név: Tsihidoro Tatsuta
Ország: Szél Országa - Sunagakure no Sato (Homokban rejtőző Falu)
Rang: Genin
Kor: 14
Nem: Nő

Felszerelések:
2 Kunai
10 Senbon
1 Tanto (20 cm-es)

Kinézet:
Korához képest magas, de nagyon törékeny csontozatú. A bőre sápadt, amit csak még különösebbé tesz izzó vérvörös haja. A szeme egészen halovány jégkékek szinte olyan világosak, mint a bőre
Többnyire narancs-kék felsőt hord, kesztyűt és rövidnadrágot.

Jellem:
Elég annyit mondani róla, hogy illúzióvilágban él, legalábbis mások szívesen jellemzik így, azonban ők sem szeretnek belenézni a halovány szempárba. Egészen lehetetlen jellem. Néha hideg, akár a jég, míg máskor egészen sértődékeny, vagy éppen barátságos. A legtöbb embert elüldözi maga körül, főleg az olyanokat, akik valamivel megsértik, de az olyanokat is, akik képtelenek elviselni a hangulatváltozásait. Az is megesik, hogy hetekig vidám, aztán a következő héten már ha hozzá szólnak, akkor is leharapja az emberek fejét.

Előtörténet:
Gyermekkor:
Véleményem szerint vannak emberek, akiket nem erre a világra szántak a szeszélyes istenek... nos ha megbocsátanak nekem ilyen szentségtörő gondolatfoszlányt, akkor van merszem tovább vinni ezt a gondolatot, én nem tartozom ehhez a világhoz. Hogy miért nem? Nos ha nem lenne elég, amit a pletykás szájú vénasszonyok kikotyognak, esetleg ha nem akarsz hallgatni a buta feltételezésre, amiért mellesleg hálás vagyok nagy valóságtartalmuk ellenére, nos akkor had meséljem el életem eddigi röpke éveit, amik minden egyes percükkel azt támasztják alá, amit az előbb mondtam.

Egy szinte hétköznapinak mondható család második gyermekeként jöttem a világra 14 évvel ezelőtt. Apám a falu hű ninjája volt, és az én bátyám is a nyomdokaiba akart lépni. Anyám is ninjának számított, habár ő kizárólag gyógyított, életet soha nem vett el. A családom tehát tökéletesen működött, egészen addig, amíg meg nem születtem én.
A különös az, hogy a kezdetekre is jól emlékszem. Az egész múltam úgy összeáll a fejembe, mintha egy könyv lenne, amibe kedvem szerint belapozhatok és bármikor kiolvashatok belőle bármit. A szüleim nem hittek nekem. Nem hitték el, amikor erről meséltem nekik, pedig jól emlékszem mindenre.

Minden három éves korom környékén kezdődött el, akkor találkoztam először Shijunnal. Éjszaka volt, a forróság bekúszott az ablakon én pedig képtelen voltam elaludni. Ha aludtam lázálmok gyötörtek, vörös anyag borított be, puhább, mint bármilyen ruha és vörös, akár a vér. Úgy kezdődött, mintha magához akarna ölelni, de a szorítása egyre erősebb lett, én pedig a végén már nem menekülhettem. Tehát azon az éjszakán is féltem lehunyni a szemeimet. Felkuporodtam az ágyban és csak bámultam magam elé a sötétben. Aztán a sötétség szép lassan mintha testet öltött volna. Az egyetlen amire nem emlékszem, hogy pontosan mikor tudatosult bennem, hogy nem vagyok egyedül.
- Van itt valaki? - kérdeztem. Valamiért egyáltalán nem féltem.
- Hát, ha te itt vagy, már akkor is van itt valaki. - vágta rá a hang. Nos, ez volt az első alkalom. Shijunnal egészen 5 éves koromig semmi probléma nem volt. A szüleim ritkán voltak otthon a bátyám pedig már ninjának tanult, tehát vele se érintkeztem sokat. Gyakran csak napokig a sivatagban mászkáltam és Shijunnal vitatkoztam. Az apró sivatagi rókának meglepő elképzelése volt a világról, és mindig arra csábított, hogy valami rosszat tegyek. Nem voltak borzalmas dolgok, inkább csak furcsák. Legalábbis nekem soha nem tűntek nagy bajnak. Akkoriban kezdtem el festeni is. Shijun imádta nézni amikor festek, azt mondta a műveim egy másik világra emlékeztetik. Nem sokkal az ötödik születésnapom után, amikor hosszas vita árán eldőlt, hogy belőlem is ninja lesz, habár valószínűleg csak orvosi, valami szörnyű betegséget kaptam el. Egyre csak fogytam és folytonos láz kínzott. Azok az idők is homályba burkolóznak, az egyetlen, ami megmaradt, hogy Shijun és Shian a bátyám végig velem voltak. Igazából akkor kezdtem szinte istenként tekinteti Shianra. A kicsi róka még féltékeny is volt a bátyámra, de a jeges lávaként bennem hömpölygő láz áradatával beborítva csak nevettem mind a kettejükön.

Valami csoda folytán alig két hét alatt felépültem, de akkor, amikor szinte már a szüleim is lemondtak rólam. Azonban a betegség maradandó nyomokat hagyott, gyengébb voltam, mint valaha. Eleinte járnom is újra kellett tanulni, de nem voltam hajlandó föladni. Shian csodálatos eredményei ellenére fölfüggesztette a tanulmányait, hogy velem lehessen és segíthessen felépülni.
Minden fizikális dolog nehezebben ment, mint gondoltam volna, így rövid idő után az elméleti kérdésekre és játékokra tértünk át. Emlékszem a bátyám meglepődött először, de később még bosszankodott is, amikor miután beletanultam valamibe, verhetetlen lettem. Jól esett, amikor megdicsértek, így egyre többet és többet tanultam. A hatodik születésnapom előtt, amikor vészesen közeledett akadémiai tanulmányaim kezdete, akkor jöttem rá, milyen aránytalanul is fejlődtem. Még mindig gyenge voltam, de stratégiákban és játékokban már a szüleimen is túltettem néha. Ezt igazán ne vegye senki dicsekedésnek, ez egyszerű tény volt, amiről én egy kis gyorsaságért vagy erőért szívesen lemondtam volna.
Shijunnal egy idő után kezdtem ismét folyton együtt lenni, mert amíg Shian a közelben volt, a kis róka tüntetően elkerült engem. Akkor kimentünk a sivatagba, ahogy régen mindig. Emlékszem nagyon féltem, aggódtam, hogy a gyengeségem miatt kibukok az Akadémiáról, a család szégyenére. Shijun azt mondta fessek, azt mondta alkossak magamnak saját világot, egy olyan helyet, ahol erős vagyok és legyőzhetetlen. Amikor megkérdeztem mivel fessek, ő azt mondta vérrel. Fogalmam sincs, miért tettem. Talán, mert minden értelmetlennek tűnt. Egy ellopott kunaijal megvágtam az alkarom és a vérrel rajzoltam. Talán még soha olyan szépet nem alkottam. Büszke voltam rá, amikor kimerülten lecsúsztam a fal mellett. Bámultam a sárgás sziklafalon az szinte izzó skarlát képet, és reméltem abba a világba fogok kerülni. Shijun az ölembe gömbölyödött, én pedig elájultam....

Amikor magamhoz tértem, otthon voltam, és a szüleim egymással vitatkoztak. Shian szomorúan ücsörgött az ágyam mellett, láttam a barna szempárban a szomorúságot. Annyira nem hasonlított rám, hogy néha, főleg régen, azt sem akartam elhinni, hogy valóban a testvérem.
- Miért tetted ezt Tats? - Még kicsit kába voltam, így akaratlanul csúszott ki a számon.
- Shijun mondta.... - És akkor mindent kiszedtem belőle. A róka ott ült a sarokban és végighallgatta, amint a szüleim zokognak és azt hiszik megőrültem. Hiába mutattam nekik a rókát, ők egyszerűen nem vették észre, még Shian sem....
Ezek után már valóban el akartam menni az Akadémiára, nem bírtam, ahogy a szüleim néznek rám. Shijun az első egy hónapban mintha eltűnt volna, aztán szerencsére visszatért.
Az Akadémia vele kissé kellemesebb lett, habár még így sem ez volt életem legjobb időszaka. Az elméleti dolgokkal semmi problémám nem volt, pillanatok alatt magamba szívtam bármilyen tudást, de mintha ezért kellett volna vezekelnem, ami fizikai erőt igényelt, ott én voltam a legrosszabb, ahogy elméletben a legjobb. Bármi, amihez erő, vagy kitartás kellett nehezemre esett. Akkoriban kezdtek érdekelni a genjutsuk. Az alapjaikkal megismertettek minket, de engem több érdekelt, mindent tudni akartam róluk. Folyamatosan tanultam és olvastam, gyakran olyan dolgokról is, amikről a korombeliek soha nem is hallottak. Emiatt a többi gyerektől is eltávolodtam, egyedül Shijunnal beszélgettem és vele is csak titokban, mert az emberek így is furcsán néztek rám. Én lettem az „őrült” vagy a „furcsa” de igazából nem érdekelt. Amikor úgy hozta kedvem könnyedén elbeszélgettem bárkivel, hamar beilleszkedtem a közösségekbe, de csak addig, amíg el nem romlott a kedvem, mert olyankor senki nem bírt elviselni. De a többi tanuló megszokta a hangulatváltozásaim, és akkor hamar eltűntek, ha az én kedvem is elkomorodott.
Az egyik nagy probléma akkor volt, amikor az egyik magát hősszerelmesnek tartó fiú szerelmet vallott nekem. Éppen nem igazán voltam jókedvű, nem tudtam rájönni a genjutsuk nyitjára és úgy összességében semmi nem akart sikerülni... tehát nem éppen kedvesen elküldtem egy messzi-messzi égtájra.
A bosszú hamar jött és kegyetlen volt. A fiú elterjesztette, hogy Shianba vagyok szerelmes, ezért nem érdekel egy fiú sem. Engem igazán nem zavart mit gondolnak az emberek, de ez nagyon rosszul érintett, talán mert furcsa kicsúfolásának éreztem a bátyám iránti szeretetemnek. Minden esetre attól kezdve bizonyos emberekkel egyáltalán nem találkoztam és még megszállottabban tanulni kezdtem. Sőt, hogy anyám kedvére tegyek valamivel, az orvosi ismeretek alapjaiba is beleástam magam, de a genjutsuk művészete még mindig sokkal jobban vonzott bárminél, amivel eddig találkoztam.
Aztán eljött a geninvizsga ideje is. A gyakorlati résztől nagyon féltem, de szerencsére egy alapjutsut kaptam, így átjutottam, az elméleti résszel pedig abszolút semmi problémám nem volt, még ezer olyat is tudtam, amit nem kérdeztek, pedig nem volt valami könnyű.
Amikor megkaptam a fejpántot, ugyan úgy folytattam tovább mindent, még mindig nem adtam föl, hogy olyan dolgokat tanuljak, amiknek minden gyengeségem ellenére a mestere lehetek. Előre félek attól, hogy beosztanak egy csoportba, ahol el kell viselnem a társaimat, esetleg egy mestert. De addig is Shijunnal dolgozom és igyekszem minél többet tanulni, mert ez az egyetlen hatalom, ami a kezemben van... és be fogom bizonyítani, hogy nem vagyok őrült és hogy minden gyengeségem ellenére tehetségesebb vagyok bármelyiküknél... kerül, amibe kerül....


Kiegészítés:

Shijun:


(Jah és ha lehet majd genjutsukra szeretnék specializálódni.)

Köszönöm szépen, az adatlap is elkészült elvileg.