Kumogakure Kapuja

//Jiraiya//
Évek teltek el, mióta elhagytam a falumat és Kumogakure szolgálatába áltam. Akkor még nem gondoltam bele, hogy talán életem legnagyobb őrültségébe fogtam bele, de az ember sosem ismerheti a döntéseinek a következményeit. Az évek viszont megváltoztattak. Rá kellett jönnöm, hogy életem talán legrosszabb döntése volt, hiszen Tsukikon és a kislányon, aki azóta már serdülővé érett, nincs senkim itt és a falu sem bízik meg bennem teljes mértékben. Mindenhol öröm és bánat, engem meg nem vár senki, egyedül Moon van velem és otthon még a két lány. ~Mi értelme a háborúnak? Mindenhol halál és szenvedés, ugyan vannak győztesei a háborúnak, mégis a legnagyobb vesztesei nem a falu vagy az ország, hanem az emberek.~ Halál és szenvedés mindenhol, az emberek rettegnek, hogy mikor éri el őket is a háború. Sebesültek, halottak és lerombolt épületek mindenhol. Néha öröm is vegyül a mérhetetlen szomorúságba és fájdalomba, hiszen sokan hazatértek élve a frontról. A családok nagyrésze darabokra szakadt, de vannak, akiket nem ért utol ez a vég, valahogy hazaért, ahogy én is. Esetem különleges, hiszen a megpróbáltatások és fájdalmak nem csak meglátszanak rajtam, de sok mindenre ráébresztettek, nekem nem itt van az otthonom. Valszínűleg sok társam ébredt rá dolgokra, ami valamit megváltoztatott benne. A háború egyetlen pozitív hatása, hogy az emberek ilyenkor átgondolják az életet, olyan, mint a vihar, ami felfrissíti a világot egy hosszú, meleg időszak után. A faluba érve sem jobb a helyzet, nem tudom, hogy mi történt itt, de ez egy nagyobb erő nyoma. A levegőben még érzem, hogy itt valami nagobb, természetfeletti dolog tevékenykedett, talán még egy ismerős szagot is hoz a szél, de nem tudom azonosítani, hogy mikor éreztem utoljára és kinek vag minek a szaga lehet. Moon fájdalmas nyűszítéssel simult a kezemhez. gondolkodás nélkül simogattam meg a fejét.
- Tudom haver, nekem sem tetszik a helyzet, de már nem tart sokáig.
Valószínűleg érzi, hogy valami változott, de nem tudom, hogy mi játszódhat le a fejében és azt sem, hogy mit tudhat.

Ahogy haladok át a falun, a szolgálatban lévő shinobi társaimat figyelem, ahogy segítenek a falu lakóin, amit kellett és tudtak.  Pakoltak, informáltak, jelentettek és terelték össze a rémült embereket. Mivel sérült és elcsigázott voltam, ami látszott is rajtam, kiadták a parancsot, hogy térjek hazta, hogy megnézzem, hogy a családommal mi van és utána térjek be a kórháznak kijelölt épületbe, ahol kivizsgálnak. A családom egyedül jelenleg Tsukiko és a kislány volt, a többi tagja jó messzire volt innen, szinte a világ másik felén. Nem valószínű, hogy olyan állapotba lennék, hogy befoghassanak, hiszen most éltem túl egy igen erőteljes genjutsut, majd ebben az állapotban futottam haza. Remélem nem várják el, hogy ezek után még szolgálatot is teljesítsek. Elindultam, szinte futva a lakásom felé, ahol remélhetőleg Tsuki és a kislány vár rám épen és egészségesen, bár mivel egyikük semhivatalos ninjája a falunak remélhetőleg őket is a civil lakossággal együtt sikerült evakuálni, már ha ezt megtették. A térdem minduntalan be akarta adni az unalmast, de minden erőmet és kitartásomat összeszedve siettem a házhoz. A valamikori ház most porrá lett, nem mintha valaha az én házam lett volna, hiszen a falu csak használatra adta volna, nem is nagyon érdekelt az állapota, sokkal inkább érdekelt a két lány élete. Jobban szerettem őket, mint ezt a nyavalyás falut. Már tudtam, hogy mi a teendőm. Moon egyből keresni kezdett a törmelékek alatt, majd én is aktiváltam a négy láb jutsut, hogy segítsem a felderítést, próbálva nem figyelni a zavaró szagokra, csak a két lány illatára koncentrálni.

Hiába erősítettem meg a szaglásom, mintha a házzal együtt minden szag eltünt volna. Nem volt semmi nyoma, hogy a lányok itt lennének, ami valamennyire megnyugtatott, de ha nem itt vannak, akkor hol? Ekkor valamit megéreztem, de Moon megint megelőzött. Édes illat, pont mint Tsuki parfümje. Moon már futott az illat irányába, deén sem voltam sokkal lemaradva tőle. Éppen akkor fordult be a két lány a sarkon, amikor Moon odaért. Láttam, ahogy szeretteimnek szinte egyszerre csordul ki a szemük, mert Moon már ott volt és egyből letámadta azzal a szeretettel, amire csak egy kutya, illetve farkas képes. Moon, mint egy kölyök vetette magát hanyat, hogy érezze gazdáinak szeretetét. Hallottam Tsuki örömét, hogy újra látja a farkast, majd épp feltenné a kérdést, hogy én hol vagyok, de ekkor meglát. Amíg Keiko a farkassal van elfoglalva, addig Tsuki, mint egy kecses pillangó szökell hozzám, majd egy medve ölelését meghazudtoló erővel szorít magához. Nem bánom, mégha fájnak is a sérüléseim, az öröm szinte teljesen elnyomja ezeket az érzéseket, amíg szinte már addig fajul a helyzet, hogy levegőt sem kapok, de nem bánom, hiszen akiket szeretek és akik miatt még élek, élnek és meg vannak. Tudom, hogy Tsuki nem az a tipikus lányos lány és sosem szeretett nyílvánosan sírni, de legszívesebben én is sírnék az örömtől, mégis talán annyi erőm még maradt, hogy visszafolytsam ezt az érzést.
- Tudod, hogy nem olyan könnyű engem megölni! Ti adtatok erőt és akaratot, hogy sose adjam fel, ha ti nem lennétek, már én sem élnék.
Nyelem le a fájdalmat, amit Tsuki okoz az amúgy is meglévőkön kívül. Inkább ezerszer ez a fájdalom, mint mégegyszer a fronton átélt borzalmak.

Laza vagyok és vicces, vagyis valamikor az voltam. Ez a próbálkozásom inkább szánalmas, mint bármelyik a korábbi jellemzők közül. Végig tudtam, hogy ezen két ember miatt éltem túl a háború borzalmait és tudtam, hogy ők viszont sokkal erősebbek nálam. Hiába mondják, hogy a nők a gyengébbik nem, mégis a bajban mutatkozik meg egy nő ereje. Sokkal többre képesek, mint bármelyik férfi, legyen az bármilyen erős fizikailag. Én is képes vagyok poáár törni egy sziklát, mégis a háború megtört. Hónapok óta motoszkál a fejembe, hogy nem ez az otthonom, mégis Tsuki hozta fel a témát, amit én nem mertem. ~Kikészít ez a nő, mindig tudja, hogy mi jár a fejembe.~ A mondata után másodpercekig nem tudtam szóhoz jutni. Körülbelül annyira nem értettem semmit, mint a két másik társam, akik még ott voltak. Aztán összeszedtem minden erőmet és sikerült valamit kinyögnöm.
- Minden rendben lesz!
Ezzel megcsókoltam Tsuki taknyos, könnyes arcát, majd egy puszit nyomtam a szájára, épp csak 1 másodpercig, hogy tudja, itt vagyok és nem érdekel, hogy mennyire undorító az, hogy taknya, nyála összefolyik az örömtől, mert én is boldog vagyok, még ha sírni nem is tudok, a háború szörnyűségei után csak örülök, hogy élek és élnek ők is. Érzem a remegését, de nem számít, mert tudom, hogy az örömtől remeg.
- Keressünk valami szállást, mert megfázunk.
Csillan meg valami a régi énemből, valami utolsó pajkosság. Lassan elindulunk a falu által közös szállásnak kinevezett épület felé. Közös szobát kapunk, mint egy család. Néhány falat vacsora után a szobánkba térünk vissza, ahol miután Keiko lefeküdt aludni, Tsukival beszélgetünk. Miután elmondtam az átélt szörnyűségeket és azt, hogy nélkülük már én sem élnék, belekezdünk a hazajutás megtervezésébe.
- Mi lenne, ha kihasználnánk a Kami no Yugent, hogy írjunk a klánnak és utána a faluval is elfogadtatjuk a dolgot? Holnap reggel 8 órára mennem kell segíteni, talán lesz alkalmam valamit intézni.

Végre együtt megint a csapat és örülhetünk egymásnak, viszont egy kicsit viharosra fordul az idő az újra egyesülésben, amikor Tsuki kimondja azt, amit én is gondolok már hónapok óta. Mivel konkrétan nincs lakásunk, így mondhatjuk, hogy otthonunk sincs, bár ez igaz Getsura is, hiszen én magam robbantottam fel a házat, ami talán most még jól is jöhet, hiszen akkor pont az volt a cél, hogy azt higgyék, hogy támadás ért minket és elraboltak. Talán ez lehet az egyetlen lehetőségünk a Kami no yugenen kívül.
- Nem tudhatják pontosan, hogy elszöktünk, hiszen felrobbantottam a lakásom, így talán hihetik, hogy elraboltak minket. Talán ezen a nyomon elindulhatunk a hazatérés irányába.
Válaszolok, majd hallgatok. Tsuki olyat mond, ami nagyon is meglep. ~Mit keresett itt és hogyan jutott ide Kodomo? Tehát a menyétek szervezkednek vagy a Holdnak van valami terve.-~
- Meg kell tudnunk, hogy Kodomo milyen céllal és kinek a megbízásából jött Kumoba. Szükségünk lesz egy menyétre.
Ha Tsuki egyetért velem, akkor pecséteket formálok és megharapom az ujjam, amit aztán a földre teszek, hogy a következő pillanatban remélhetőleg megjelenjen Yukino a kis fehér menyét, aki már számos küldetés során volt velem, még ha nagyon hasznát nem vettem komoly harcban, bár mégis sokszor mentette meg az életem.

Mindig erősnek láttam Tsukit, talán kettőnk közül ő az erősebb, nem fizikailag, inkább lelkileg, mégis most aggódik. Bennem is pont ugyanezek a gondolatok játszódnak le, mint benne, de hát nem véletlenül vagyunk házasok, szinte mindig egy rugóra jár az agyunk. Nem tudok megnyugtató választ adni neki, hiszen én sem tudok többet nála.
- Minden rendben lesz! 
Ennél többet nem tudok ígérni, miután végrehajtom az idézést!
- Szia Yukino! Sajnálom, hogy ilyen későn zavartalak meg, de az ügy nem várathat. Úgy tudom Kodomo járt Kumoban és harcolt az elszabadult byuuval. Tudsz-e erről valamit valamint a Kami no Yugennek van-e bármi köze ahhoz, hogy Kodomo itt volt!
Egyelőre ennyi, majd Tsukihoz fordulok, hogy neki van-e bármi kérdése. Leginkább tőle is szeretném megkérdezni, hogy ő mit tud, amit én esetleg nem és mi az, ami miatt még jobban aggódik, mint ahogy a helyzet kívánná.

A kis menyét mindig meg tudott lepni, ahogy most is. Bár miért csodálkozom azon, hogy az éjszaka közepén alszik? Tsuki szeme csillogott a könyektől, mert hát megnyugtatni nem tudtam, de hogyan is tudnám, hiszen egy olyan dologba akarunk belvágni, ami elég bizonytalan és gyakorlatilag, ha megválaszolunk is egy kérdést, 8 másik jön elő. Yuki csak tovább mélyítette a kérdéseinket, mert nem tudtunk meg tőle semmit és még meg is kapom a magamét, hogy csak ezért rángattam ide. Ha tudná, hogy mire készülünk, akkor lehet kevésbé venne minket félválról. El is határozom, hogy amint lehetőségem lesz rá elmondom neki. Ha nem most, akkor majd valamikor, talán már a végrehajtás közepén. Ekkor viszont Tsuki megjegyzése mégis felkelti a figyelmét a kis menyétnek.
- Hány éve hagytam el Getsut Yukino? Hónapok alatt rájöttem, hogy nem ez az én otthonom, egyedül Tsuki és a kislány jelenléte adta az erőt, hogy ne szökjek el a faluból, de a háború mind a kettőnket megerősítette, hogy haza kell térni. Tisztában vagyok a tetteimmel és a következményekkel, de még mindig jobb, mint ami itt van. Jelenleg nincs otthonunk és nem is érzem magam biztonságban itt. Ezért döntöttünk úgy, hogy hazatérünk és ezért idéztelek meg ide és most, hátha tudsz valamit segíteni, anélkül, hogy valaki, akinek nem kéne, hallaná.
Mondok el mindent Yukinonak, hátha előrébb jutok.

Yukino felébredt a szavaimtól, mintha érdekelné a dolog. Szinte vártam, hogy feltegye a kérdést, ami nem is sokat váratott magára.
- Miután Kodomo kitett a klánból nem éreztem magam biztonságban, úgy éreztem valamit elvettek tőlem valamit. Úgy éreztem, hogy nincs többé maradásom. Most viszont tudom, hogy akkor máshogy kellett volna cselekednem. Éppen azért is idéztelek meg, mert a szervezetet szeretnénk többek között megkérni, hogy ha el is törölni nem tudja a bűnömet, mert Tsuki és a kislány nem bűnösek, csak követtek engem, legalább enyhítsék a büntetést. Nem gondoltam, hogy a menyéteknél telepedjek le, mert az sem lenne jobb, talán békésebb, de jobb nem.
Elgondolkodom egy kicsit, amíg Tsuki válaszol.
- Nekem is hiányzik a családom és hiányzik az a környezet.

Máris többet tettem, amit eddig gondoltam, hogy tehetek a családomért. Amikor eljöttünk, akkor is azt tettem, amit a legjobbnak gondoltam és most is azt teszem. Tudom, hogy nehéz, de nem mindig a legkönyebb megoldás a legjobb. Yukino elmondja, hogy mit tud tenni, de nem ígér semmit, amit természetesen megértem, hogy ezt át kell gondolni.
- Megértjük, jó pihenést és sok sikert!
A következő pillanatban Yukino egy kis füst és pukkanás keretében eltünt. A beszélgetés elültével csend ülte meg a szobát, néhány pillanatnyi olyan csend, amikor senki nem tudja, hogy mit mondjon. Nem kínos csend, Tsuki és én közöttem már régen nem volt ilyen, mert ha nem szavakkal, akkor gondolatokkal kommunikálunk. Most is ez volt. Néhány tized másodperc csend után megszólalt.
- Egyelőre nem tudom, holnap tudok többet mondani, amikor már tudok valamit.
Még egy csókot nyomtam Tsuki szájára, majd átöltöztem és lefeküdtem aludni. Másnap nem éppen kipihenve ébredtem, reggeli után elindultam a találkozóra. A terv már meg van a fejembe. Szeretném tudni, hogy milyen állapotok vannak a faluba, az emberek mit gondolnak az egész háborúról, milyen a jelenlegi attitűd a többi országhoz és a vezetőség mit lát jelenleg a legfontosabb feladatának, illetve van-e terv arra nézve, hogy miképpen akarják lezárni a háborút.

Várhatóan nem adtak komoly munkát, egész nap a helyreállításokban  segítettem. Leginkább fizikai munka, ami nem volt igazán nagy kihívás, lévén tai jutsuban elég fejlett vagyok és az erőnlétem sem rossz. Egyetlen előnye volt az egésznek, mégpedig hogy könnyen kerültem kapcsolatban az emberekkel és így könnyen jutottam információkhoz, bár leginkább olyanokhoz, amit bárki, akinek szeme van, elég gyorsan megszerez. Az emberek félnek és szomorúak, még azok a családok sem látják fényesen a jövőt, akik amúgy nem vesztettek el senkit a tagjai közül. A kazekage meghalt és még nem jelölték ki az utódját. Lehet, hogy annyi előnyöm van, hogy amíg nincs valódi vezetősége a falunak, addig valódi döntéseket sem tudnak hozni. Talán előnyömre fordíthatom, hogy még nincs kage a falu élén. Sunagakure felszabadult, bár ez csak pletyka, viszont a legtöbbeket nem igazán érdekel, hiszen a saját falujuk is romokban hever.Kirigakure visszavonult, így a háborúnak vége szakadt, de a Víz szövetsége iránti gyűlölet hangjai eléggé felerősödtek. Konohai segítő haderő fele haza indult, míg a másik fele itt maradt segíteni. Civil áldozat alig akadt, ami jó, mert jelzi, hogy a falu szervezett és gyorsan reagál. Sajnos a vezetőség hozzáállását az egész háborúhoz nem sikerült kiderítenem, de ezt mindenképp meg kell tudnom. Vajon honnan tudnám ezt megtudni? Amikor délután végzek a munkával egy gyorat eszek, majd visszatérek a lányokhoz, hogy együtt ebédeljünk, aztán neki indulok a flaunak, hogy további, most már talán értékesebb információt is beszerezzek.

Gyors ebéd után vissza kellett térnem a munkálatokhoz, ugyanis a feladat még nem ért véget. Sajnos sokkal okosabb a délután folyamán sem lettem, mivel hozzám hasonlóakkal találkoztam, akikkel szintén nem osztottak meg semmi fontosat a kinevezett vezető, jounin vagy chuunin pedig nem igazán mondott semmit, ha tudott is volna valamit. Este  körül estem vissza a táborba, ami jelenlegi otthonunk volt a szűk családnak. Sajnos sokkal kevesebb hely és lehetőség volt privát időt eltölteni, ugyanis a lyuk, amit a szobánkként kaptunk nem volt alkalmas 3 ember elszállásolására, de úgy gondolták, hogy egy családként megoldjuk ezt is, hiszen főznünk nem kell, a közös fürdő pedig van oldva a folyosón, de legalább ott nem koedukálva kellett fürödnünk. Estenyolckór értem haza, hulla fáradtan, viszont tudtam, hogy tennem kell valamit és még nincs túl késő sem, így gyors zuhanyzás és két falat vacsora elfogyasztása után el is indulok a raikage palotájához, hogy kiderítsek valamit. Ugyan megfordult a fejembe, hogy ismét elszökhetnénk, de ezt gyorsan ki is vertem. Az csak a legvégső megoldás, ugyanis szerettem volna lehető leglegálisabb megoldást találni a dologra. A raikage palotája előtt még egyszer átgondolom, hogy kitől és milyen okból kérdezhetnék bármit is, de sajnos ötletem sincs. Magabiztosan megindulok és remélem, hogy bejutok az épületbe, hogy valakivel beszélhessek. Remélem nem nagyon kell meggyőznöm senkit, hogy fontos ügyben jöttem és beszélnem kell egy vezetővel, aki releváns információval tud ellátni a dolgok jelenlegi helyzetével, ha kell talán még a Kami no Yugent is bevonom a dologba.

Sejtettem, hogy sokan őrzik a kage palotát, hiszen a raikage halála után mindenki gyanús, aki be akar jutni és a falu vezetősége, már ami maradt belőle, annál elfoglaltabb, hogy egyéni problémámmal foglalkozzanak, de megér egy próbát. A kapuban gyorsan meg is találom az őröket, akik fel is tartóztatnak és egyből jön a kérdés, hogy miért vagyok itt és mindent tudok, amit mondani tudnának. Elgondolkodom rajta, ugyan megpróbálom meggyőzni az őröket, de ha nem sikerül egyből, akkor megköszönöm az információt és lelépek.
- Egész nap a falu helyreállításában segédkeztem és nem volt időm idejönni, csak most. Fontos dolog és csak egy vezetővel vagyok hajlandó megbeszélni.
Amennyiben tovább problémáznak és egyáltalán nem akarnak engedni, akkor elnézést kérek a zavarásért és lelépek.