Sunagakure védősáncai

Hőség elviselhetetlen, mégis jó érzéssel tölt el. Azt jelenti, hazaértem. Végre, hosszú idő után, ugyan voltak kalandjaim az elmúlt időkben, amikor a falumért küzdöttem, mégis az nem ér fel azzal a boldogsággal, amit most érzek. Mert hiába próbáltam felhívni magamra a figyelmet vándorként, aki a hazájáért harcolt, sokkal kevesebb elismerést kaptam, mintha valóban a faluban maradok. Nem mintha bármelyik esetben is az elismerésért mentem volna, hanem bántott, hogy az utolsó előtti pillanatban hagytam el a süllyedő hajót. Nem így szándékoztam, mégis így sikerült. Gyerekkorom óta ezek között a dűnék között nevelkedtem, így tisztában voltam a kockázatokkal és a távolsággal. Megfelelő mennyiségű és minőségű étellel szerelkeztem fel. Az ételeknél igyekeztem olyan dolgokat választani, amik kevésbé romlandóak és könnyen elkészíthetőek a semmi közepén.
Ez az az ország, ahol még bármiféle háború nélkül is a túlélés folyamatos, napi szintű harc. A víz, az élelmiszer és szinte semmi nincs ingyen. Szerencsére az őseink egy olyan rendszert építettek fel, ahol kevésbé kell harcolnunk, mint nekik, mégis így sem egyszerű az élet. A legutolsó utcán élő árva, mint én is voltam egykoron, a legtehetősebb kereskedőig, ha mással nem, de a homokkal minden nap meg kell küzdeni. Akkor még nem is beszéltünk a közelmúltban lezajlott háborúról, ami pont a falu lerohanásával kezdődött. Nem is értem, hogy Iwagakure miért pont ezt a falut választotta. Ugyan a falut a támadás előtt kellett elhagynom, de átérzem a helyiek fájdalmát. Ugyan nekem sem harcolnom, sem menekülnöm kellett, mégis volt olyan helyzet, hogy Konohától kellett szállást kérnem, mert nem volt hova hazamennem. Nem szándékosan tettem, nem tudtam, hogy mi készül. De már nem változtathatom meg a múltat, de segíthetek egy új jövő felépítésében. Mert akármennyire is fájdalmas a múlt, tanulni kell belőle és elengedni, de sosem elfelejteni. Máig emlékszem szinte mindenre, amit gyerekként kellett átélnem, minden fájdalomra és megaláztatásra, amit át kellett élnem, mert a szüleimnek nem kellettem. De tanultam belőle és felemelkedtem. A múltad sosem a jövőd, de az egyetlen idő, amikor változtathatsz az utadon az mindig a most. Érzem, hogy a falunak fel kell dolgoznia a fájdalmakat, de segítek. Tudom, hogy milyen rossz, amikor valami fáj, de a saját példámmal kell megmutatni, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Ha nekem megy, akkor nálam jobb embereknek is mennie kell. Én csak egy shinobi vagyok a gépezetben, egy utolsó szög, mégis meg akarom mutatni az embereknek, hogy képesek változni és a háború után fejlődni, ahogy a falu is.
Már akkor eldöntöttem, hogy segítek a falu újjáépítésében, amikor eldöntöttem az erdők országi kalandom után, hogy hazatérek. Nem csak fizikailag akarok segíteni a falunak, hanem lélekben is. Hiszem, hinni akarom, hogy a holnap jobb lesz és ezt az embereknek is át kell adni. Tudom, hogy sokan túl optimistának és bolondnak fognak tartani, de nem hiába vagyunk az 5 nagy nemzet tagja. Erősek vagyunk, még ha jelenleg nem is hisszük el magunkról. Lassan feltűnik a falvam védősáncai, valahogy az út eddigi részében felgyülemlett fáradtság a látvány hatására mintha varázsütésre eltűnt volna. Nem tudom, talán az öröm keltette adrenalintól vagy valami mástól, de úgy éreztem, mintha új életre keltem volna. Mint a gyerek, aki egy hosszas betegség után végre gyógyultan kelhet ki az ágyból. Megszaporáztam a lépteimet és pár óra múlva már Sunagakure védősáncainak árnyékában találtam magam egy adminisztrátor és egy valamivel arrébb és feljebb lévő őrszem társaságában. Adataimat és a papírjaimat kérik. Átadom Gaara aláírását tartalmazó hivatalos engedélyt, majd a shinobi adatlapom többi részét is.
- Kajiwara Yusuke, bár mostanában inkább Yamato néven vagyok ismeretes, 18 éves vagyok, 14 évesen hagytam el a falut, sunagakurei shinob vagyok, regiszttrációs számom YGR0H643N.

A meleg nem zavar, sőt kimondottan megnyugtat, még ha izzadok is, mint a ló. A férfi, aki fogadott a felszólítására átadott adatokat átnézi, majd egy könyvet vesz elő és unottan vágja le az asztalra, mintha észre sem venné annak súlyát. Lassan rögzíti az adatokat, majd egy függönnyel elzárt részhez irányít. Gyorsan elmagyarázza, hogy mivel visszatérő vagyok készül egy új shinobi adatlap és ehhez kell a képet is elkészíteni. Két példány készül, az egyik a könyvbe kerül, míg a másikat a kezembe nyomta. Mivel itt végeztem, így elmagyarázza, hogy merre tovább. Megköszönöm az eddigieket és az útbaigazítást. Kilépve a sátorból nem találkozok lakóval, ami nem meglepő a nap ezen szakában. Az útbaigazítás alapján nem túl nehéz megtalálni a helyet, ahova mennem kell, meg a sátor amúgy is kiviláglik a környezetéből. A korábbihoz képest jüval nagyobb, így a belső berendezése is több, mint a korábbi sátornak. Egy idősebb kunoichi fogad, akinek a mondandóját követően átadom az iratokat, majd elveszem a formanyomtatványt és egy tollat, majd leülök egy asztalhoz és elkezdem kitölteni.
.........................................................................................................................
Név: Yamato
Nem: Férfi
Kor: 18

specializálódás, jártasság?
Báb használat, azon belül két báb irányítása, föld elem

Vándorság oka?
Szerettem volna világot látni, többet tapasztalni, megismerni más kultúrákat és embereket, valamint a képességeimet bővíteni

Visszatérés oka?
Idő lejárta, valamint a háború végének hírére szeretnék a falu javára lenni az újjáépítésben, valamint a chuunin vizsga híre is eljutott hozzám.

Rendelkezik megfelelő lakhellyel vagy kéri az állami, ideiglenes elhelyezést?
Igen, rendelkezem

Események, tapasztalatok, küldetések és egyéb nem hivatalos történések? Részletesen fejtse ki, valamint a sikerességet vagy sikertelenségét, valamint ennek okát!
.........................................................................................................................
Ekkor felállok és a nő által javasolt ételekhez és italokhoz megyek, majd elveszek néhány szendvicset és egy vizet. Elgondolkodok a történéseken, mert hát elég mozgalmas időszak volt. Közben megeszek két szendvicset meg egy üveg vizet is elfogyasztok, majd folytatom a kitöltést.
.........................................................................................................................
Vándorlás alatt történtek, tapasztalatok és egyéb ismeretek, amiket elsajátított?
Vándorolni pont a falu elfoglalása előtt kezdtem, így első utam Konohába vezetett, hogy megtaláljam ott élő bajtársaimat és informálódjak a helyzetről. Sajnos nem találtam senkit, így a hokagéhez fordultam, hogy szállást kérjek, valamint információt kapjak. Konohában egy öregasszonynak segítettem megkeresni a macskáját, majd a lányához elmenve kiderítettem, hogy az asszony önszántából adta át a macskát a lányának. Ezután eljutott hozzám az információ, hogy Sunagakureo egységek rajtaütést terveznek a Madarak országában, így oda rohantam és jelentkeztem az egységbe. Karrierem itt rövid volt, mert ugyan sikerült megölnöm egy kisebb csapat egyik tagját, kiderült, hogy jóval nagyobb csoportra kell számítani, mint amire először gondoltak a vezetők, így a hozzámhasonló gennineket és fiatal chuuninokat elküldték. A kaland után visszatértem Konohában, ahol feloldottam a föld elemet, mint elsődleges elemet. Ezután összefutottam Obake Kaitoval, akivel nem messze lévő faluban egy kislány kérésére megpróbáltunk megölni egy papot, aki megfertőzve a felnőtteket elüldözte a faluból az összes gyereket, de a küldetés sikertelenül zárult. A felépülés pár hetét hasznosan töltöttem, egy saját technikát is kifejlesztettem, amivel képes vagyok a bábokat chakrafonalak nélkül is tudom irányítani. Ezen idő alatt kaptam meg a meghívót az Erdő országába a Béke tárgyalásra, ahol a falu képviseletében résztvettem, bár eredménytelenül. Ez részben köszönhető a tárgyalást levezető ténykedésének, ami során megmérgezte a csapatot, valamint a vezetőm felém mutatott érdektelenségének. Koreko Rui, mint a falut képviselő jounin vezető meg sem kérdezte, hogy ki vagyok és mit akarok, arról nem is beszélve, hogy mint vándor, kevés információ jutott el hozzám, arra sem vette a fáradtságot, hogy elmagyarázzon dolgokat. Aztán az első adandó alkalommal kaptam egy jelentést, majd elhagytam a helyszínt. Nem sokkal a tárgyalás helyszínét elhagyva a kastély őrei ütöttek rajtam, de  egy helyi kisegített, cserébe én is segítettem neki, hogy megszabadítsák az országot a külső fenyegetéstől. Ezen kaland során megtanultam a Föld robbanás nevű technikát. Helyi társam és az ő társai segítségével végül felszabadítottuk az országot a külső betolakodóktól.
.........................................................................................................................
Írom le a tapasztalataimat, majd újra a sátor végéhez megyek és elveszek egy süteményt, amit egy pohár víz társaságában el is fogyasztottam. Ezzel végezvén odamentem az asztalhoz, ahol megkaptam a papírokat, majd átnyújtom az ügyintézőnek és a tollat is visszateszem a pohárba a többi közé.

Homok amerre csak a szem ellát... A Szél Országa méltán híres arról, hogy területe jelentős részét sivatag borítja, így az utazóknak alaposan fel kell készülnie egy hosszabb útra. Szerencsére a delegációnkban bőven akad idősebb és tapasztaltabb szerzetes, mint amilyen én vagyok. Alig végeztem el a Souryo vizsgát, máris elküldtek, hogy a többiekkel segítsek Sunagakure újjáépítésében, illetve a károsult lakók gondjának, bajának megoldásában. Amikor meghallottam mi lesz a feladat, azt sem tudtam, mit érezzek. Nem vagyok oda a ninjákért, de az utóbbi években megtanították nekem, hogy segítsek minden rászorulónak, ha tudok. Így hát vegyes érzelmekkel indultam el. A delegáció vezetője persze tartott egy eligazítást, amiben megtudtam mennyire összetett feladat megtervezni egy ilyen utat. 
A legtöbb országban nem kell akkora tervezés, mint a Szél Országában. A nappalok forrók, az éjszakák hidegek, meglehetősen szélsőséges az időjárás. A forróság ellenére csak nappal tudunk utazni. A hőség miatt meglehetősen kimerítő egész nap kutyagolni, de ha éjjel kerekedünk fel, akkor a hideg akadályoztat minket. Ráadásul éjjel számos olyan állat is előkerül, mellyel nem jó ujjat húzni. Ezenkívül a vezetőnk elővett egy térképet is, amelyen számos pont be volt jelölve. Ezek amolyan sivatagi pihenőhelyek, melyeket különböző utazók és karavánok alakítottak ki. A készleteinket ezeken a helyeken fel tudjuk tölteni, így nem kell annyi mindent magunkkal cipelnünk. Ezt nagyon fontos megjegyezni, hiszen sohasem tudhatom mikor kell egyedül átutaznom a sivatagot. Mindent összefoglalva rázós útra készültünk...

Homok amerre csak a szem ellát... Napok óta vagyunk már úton és kezdem egyre jobban unni. Nap közben folyamatosan gyalogolunk a perzselő nap alatt, míg éjjel táborozunk. Felváltva őrködünk és ha bármi gyanúsat észlelünk, jelezzük a többieknek. Eddig megúsztuk komolyabb probléma nélkül. Igaz, egyszer ránk támadt egy akkora skorpió, mint egy ház, de együttes erővel legyőztük. Természetesen amit csak lehetett begyűjtöttünk a tetemből. Tegnap már annyira untam magam, hogy megkérdeztem a vezetőnket, milyen távol vagyunk. Annyit felelt, hogy hamarosan oda érünk. Azonban még mindig nem látni semmit, csak a homokot. A távolban, a dűnéken túl, talán már ott van Sunagakure, de az is lehet, hogy továbbra is csak a homoktengert fogom látni.
- Ott vagyunk már? - jajongok kínomban. - Lassan már akkor is a homokot fogom látni, amikor lehunyom a szemem. Homok előttem... homok utánam... még jó hogy az égen van néhány felhő. Bár ha felnézek, akkor azoknak is dűne formájuk van. Sokára leszünk ott? - dünnyögöm.
Valószínű, hogy a delegációból senki sem fog válaszolni, de az is lehet, hogy csak dorgálást kapok a türelmetlenségem miatt...

Hitetlenkedve bámulom szerzetestársaimat. Ahhoz képest, hogy állandóan arról papoltak odahaza, hogy segítsük embertársainkat, simán itt hagynák a lányt. Alaposan felmérem a többieket, de sajnos csak a közöny és az elgyötörtség látszik rajtuk. Ezután tekintetem a földön fekvőre siklik, majd sóhajtok egy nagyot. Amióta levágták a szüleimet és a legtöbb ismerősömet, gyűlölöm a ninjákat. Viszont most itt fekszik egy, félig a halálán és nem tudom itt hagyni. Furcsa fintora ez a sorsnak.
- Hai? - kérdezem, amikor meghallom a nevem. A parancs hallatán azonnal engedelmeskedem és viszek a lánynak némi vizet. Eléggé a frászt hozza rám, amikor hozzám ér, de csakhamar a motyogására leszek figyelmes. 
- Jellemző... - szólalok meg mérgesen. - Ennyit a szent emberekről, meg a segítségről. Menjetek csak! Majd én megoldom a problémát!
A vizet nem teszem le a földre, inkább elrejtem a ruhámban. Ezután felnyalábolom szerencsétlent a földről és a vállamra veszem. Ez még edzésnek sem rossz! Ha bevárnak a többiek, akkor bevárnak, ha nem, hát nem. Amíg ilyen meleg van úgysem tudok mit kezdeni a lánnyal. Talán majd a hidegben... Ha a többiek lehagynak, akkor megpróbálom követni a nyomukat. Ha szerencsém van, akkor most nem jön homokvihar.

//Sai - Látni a halandók sikolyát//

A többiek nem állnak meg és meg sem próbálnak segíteni. Úgy tűnik kamu az egész, amiről mindig beszéltek. Szerzetesek... a francokat! Próbálom tartani velük a lépést, de ők csak egyre távolodnak, míg el nem tűnnek a láthatárról. Sóhajtok egyet, majd leteszem a lányt. Egy kicsit benedvesítem az ajkait, majd az enyémet is. Ha ez így megy tovább, akkor nem fog kitartani a készletem.
- Azok az átkozottak... csak kerüljenek a kezeim közé! - dünnyögöm, majd újra felnyalábolom a lányt és megyek tovább.
Estig csak kisebb pihenőket tartok, ilyenkor benedvesítem a lány ajkait, illetve az enyémet is. Próbálom tartalékolni a vízkészletemet. Este letáborozunk és próbálom kipihenni magam. A lány ekkor motyog valamit.
- Kiken kell segíteni?? - kérdezem tőle, majd gyengéden megpofozom, hátha magához tér. Ha sikerrel járok, akkor megpróbálok beszélni vele, ha nem, akkor hagyom pihenni.
Az éjszaka jelentős részét azzal töltöm, hogy őrködöm és csak minimálisan próbálok aludni. Egész idő alatt azon jár az agyam, hogyan folytassam tovább. Kora hajnalban újra megnedvesítem a lány ajkát, majd újra pofozgatni kezdem, hátha észhez tér. Addig nem megyek tovább, míg fel nem ébred.

A helyzetem, helyzetünk egyre rosszabb. Azok az átkozott szerzetesek hátrahagytak minket, a lány pedig továbbra sem ébred fel. Valamit tényleg tenni kell most már. Nappal a forróság elviselhetetlen, éjjel pedig a hideg kínoz. Talán a lánynak is az lenne a legjobb, ha itt érné a vég... Eltemethetném, utána pedig mehetnék a fejem után. Egyedül több esélyem lenne. Viszont merre menjek? Az sem biztos, hogy még mindig a szerzetesek nyomában vagyok, az is lehet, hogy már rég más irányba haladok.
A fáradtság is újabb ellenségem... Ahogy ránk esteledik, eljön a pihenés ideje. Persze alvásról szó sem lehet, valakinek őrködnie kell. Mindenfélén jár az agyam, hogy ne szundítsak el, de nem járok sikerrel. Néha arra riadok fel, ahogy lebukik a fejem. Ilyenkor persze alaposan beindul a szívem, de miután megállapítom, hogy nincs baj, lassan le is higgadok. 


Nem tudom mennyi lehet az idő, de újra elaludtam. Ezúttal viszont arra ébredek, hogy a lány megmozdult. Ahogy ránézek, azonnal visszanéz rám, mire pislogok két nagyot. Kissé elbambulok és még a számat is eltátom ahogy figyelem a mozdulatait. Úgy tűnik fájdalmai vannak, hisz eléggé összegömbölyödik köhögés közben. Tudom hogy butaságot csinálok, de oda nyújtom neki a kulacsomat.
- Tessék, nedvesítsd meg az ajkadat! - mondom. - Viszont nem sok vizünk van, szóval próbáld meg beosztani!
Ezután figyelem, nehogy tényleg túl sokat igyon. Amint befejezi, elteszem a kulacsot és válaszolok a kérdéseire.
- A nevem Kaito és épp a semmi közepén vagyunk... valahol a sivatag mélyén. Pár napja hagytunk el egy pihenőhelyet amit megtámadtak. Téged is ott találtunk meg. Téged hogy hívnak? - teszem fel végül én is a kérdést. - Esetleg azt is elárulod mi történt veled?
Azt hiszem innentől már sokkal egyszerűbb lesz a dolgom. Ha együttműködik velem, akkor együtt folytathatjuk az utunkat. Viszont ha elutasító, akkor reggel egyszerűen csak megindulok a fejem után. Ez az egész csak rajta áll.

A lány túl gyenge, valószínűleg ezért sem kezd el "pattogni", de a lényeg, hogy meghallgat utána pedig mérlegeli a dolgokat. Végül bemutatkozik és elmondja mi történt vele, velük. Csendben hallgatom, még akkor sem mondok semmit amikor elsírja magát. Tudom mennyire megrázó számára ez az egész. Én is sokáig magam alatt voltam amikor megtámadták az otthonom és végeztek a családommal. Hiába mondanék neki bármit is, most még nem segítene. A kérlelésére kissé elhúzom a számat, végül sóhajtok egyet.
- Nem tudom mi az a chuunin, nem igazán tudom hogy épül fel a ninják rang fája, de ha kettőt megöltek közületek, akkor nem biztos, hogy tudok neked segíteni. Jelenleg tíz ellenfélre lennénk ketten? - kérdezem. - Nem akarlak elkeseríteni, de nem vagyok még túl képzett harcos, ilyen túlerővel nem bírnék el. Ráadásul ha tényleg megölték a csapatod vezetőjét, akkor jobb lenne erősítést kérni.
Ekkor felállok és kicsit kinyújtóztatom a végtagjaimat. Hagyom, hogy a lány megeméssze amit mondok. Nem tudom mit tehetnék ebben az esetben, de ha az ellenség megölt két embert, akkor biztos nem haboznának velem is végezni. Ketten gyengék vagyunk, erősítés kell...
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de el kell mennünk a faludba. Erősítésre van szükségünk, ha meg akarjuk menteni a testvéredet. Mit gondolsz, el tudnál vinni a faludba? - kérdezem. - Nem sok vizünk maradt, nem tudom meddig fogjuk kihúzni, de ha van ennél jobb ötleted, akkor szívesen hallgatom!

Látom, hogy a lánynak nem tetszik az ötletem és egy világ roppan össze benne. Nem is tudom mit mondhatnék neki... sóhajtok egy nagyot, majd csendben hagyom, hogy kisírja magát. A szüleim halála után én is valahogy így viselkedtem, úgysem tudnám mivel megvigasztalni. Majd lassan világosodni kezd. Nem tudom mit kellene csinálni. Nem hagyhatom magára, erőszakkal pedig úgysem tudnám elvinni magammal. Végül a lány elárulja merre találom a faluját, mire bólintok egyet. Ezután viszont vizet fakaszt, amin alaposan eltátom a számat. Azonnal előveszem a kulacsomat és megtöltöm, ha pedig lehetséges, utána még a számat is oda tartom és nyelni kezdem a vizet. Jó lenne ha velem jönne a lány... Valahogy magammal kell rángatnom. A lány lassan feláll, bár látszik rajta, hogy nem bírja túl sokáig. Megköszöni a segítségemet, majd közli, hogy nem jön, megy a testvérei után. Egy jó nagy sóhaj tör fel belőlem... felállok, átkarolom, hogy a támasza legyek.
- Fene a jó szívemet! - mérgelődöm. - Na jól van, segítek valahogy. Mutasd merre menjünk... ha látom a tábort, akkor lehet hogy ki tudok találni valamit. A lényeg, hogy csendben bemenjünk és távozzunk is onnan.
Na persze... mondani könnyű. A megvalósítás meg ki tudja hogy fog sikerülni.

Nem tudom mi ütött belém, de beleegyezem, hogy megkeressük a banditákat. Az már csak hab a tortán, hogy azzal kezdi a tervét, menjünk vissza oda, ahol megtaláltam. Amikor ezt meghallom, egy enyhébb idegroham nyomai rajzolódnak ki az arcomra. Szívesen mondanék neki egy-két kedveset, de végül minden szitkot megtartok magamnak.
- Ám legyen - mondom kicsit se vidáman. - Indulhatunk!
Miközben elindulunk, megkérdezi mennyire vagyok képes gyorsan haladni. Ekkor újra kedves gondolatok jutnak az eszembe, melyeket újra megtartok magamnak. 
- Ha nem kell, hogy cipeljelek, akkor tartom veled a lépést - szúrom neki oda.
Ezután bevesz egy tablettát. Amikor felém nyújtja, érdeklődve elveszem tőle, majd megszaglászok. Közben elmondja, hogy mire való. Hümmögök egy párat, majd elrakom a tarisznyámba.
- Most nincs rá szükségem, de később lehet használni fogom.
Végül tényleg útra kelünk. A tablettának köszönhetően tényleg úgy néz ki, hogy valamelyest jobban van. Persze könnyedén tartom vele a lépést, nem okoz gondot. Szerencsére sikerül nagyjából ugyanazon az útvonalon visszahaladni, amelyen eddig hoztam őt. Út közben nem igazán van kedvem beszélgetni. Próbálom kitalálni, hogyan menekíthetnénk ki a lány testvérét a táborból. Az biztos, hogy nem lesz könnyű...
- Itt vagyunk hát - szólalok meg, amikor visszaérünk oda, ahonnan elindultam vele. - Hogyan tovább?