Itanashi

Későre járt már az idő. A hideg szél, mint vaj a kenyéren, úgy vágott át a szűk utcákon. Az ég is elég felhős volt. Nyomasztó hangulat volt. De mégis az ilyen időket szeretem. A sötétséget, a változás szelét. A Nap szinte eltűnt a horizonton, már csak pár fénysugár világította be az eget. Elérkezett a csillagok, és a hold ideje. Telihold volt. Gyönyörű látvány. Egyszerűen leírhatatlanul megbűvölt, volt benne valami furcsa érzés. Ilyen körülmények között sétáltam a falu utcáin keresztül, célom egy kis túra volt egy közeli ismerősömhöz, Sara felé. Sara velem volt egykorú. Fiatal volt, ám idősebbnek látszott, mint valójában. Gyönyörű hófehér arca volt. Nemrég ismertem meg, egy nap együtt gyakoroltunk a kiképzőterepen, és segítettem neki egy edzésben, innen a barátságunk eredete. Nem beszéltünk sokat azóta, de meg szeretném közelebbről is ismerni. Ezért igyekeztem felé. A hidegebb éjszaka miatt a hosszú kabátom is rajtam volt, alárejtve a kardom, sose lehet tudni, valamint egy kunai lógott még az övemről. De ezen a pár felszerelésen kívül nem volt nálam semmi, csak egy virág. Egy idő múlva elérkeztem a háza elé.
- Szia Sara – mosolyogva néztem a lányt, ám kissé féltem. Nem nagyon éreztem ehhez hasonlót ezelőtt. Furcsa érzés volt, de jó is egyben.
- Szia, Sendo – válaszolt a lány. Kijött az ajtón. – Akkor, merre megyünk? Van kedved a partra sétálni? – kérdezte a választ meg se várva. Nem is tudtam volna egyből válaszolni. A virágot odaadtam, majd elindultunk a part felé. Az utcákon a házak folyamatosan fogytak, míg nem teljesen elfogytak. Az utat is felváltotta a kavicsos út, majd sima földes úttá vált. Elértünk az erdőbe. Sötét és ijesztő volt. Sara-n látszott, hogy fél kissé, de ahogy közelebb mentem hozzá, láttam, kissé megkönnyebbült. A fák lombjai között besütött a Hold sárga fénye, megvilágítva utunkat. Az út elején csendben mentünk egymás mellet, egy két kósza mondatot leszámítva nem volt hosszú beszélgetésünk. Az erdőben kissé, mintha beletörődtünk volna, hogy meg kell törni a csendet, elkezdtünk többet mesélni egymásról, próbáltuk megismerni egymást. Sara csöndes lány volt, az elején egy két szavas válaszokkal próbálta tartani a beszélgetésünket, de egyre jobban megnyílt.
- Mesélj az álmaidról. Mi az, amit célodnak tűztél ki? – kérdeztem azzal a gondolattal, erről mesélni fog talán, és megtörjük a csendet. De tévedtem. A lány lehajtotta fejét, majd így válaszolt.
- Az álmaim…az álmom az, hogy… - ekkor kezei összeszorultak, szeméből könnycsepp hullott a földre. Ezzel a kérdéssel nagyon melléfogtam. Nem tudtam, mi a története, de láttam, mellényúltam ezzel.
- Kérlek, bocsáss meg…én nem akartam… - de itt közbe vágott – Ugyan, nem tudhattad. Kevesen ismerik ezt a történetet. Csak bizonyos embereknek mesélem el, akik kiérdemlik, hogy megtudják rólam. – fejezte be a mondatát, majd csendben sétált tovább. A földet néztem, majd az égbe. Sóhajtottam egy nagyot, majd én is sétáltam a kitaposott ösvényen, némám, szótlanul. Kiértünk az erdőből. Sara látta rajtam, szemeim elvesztek, belül nyomott a lelkiismeret, talán ez volt az utolsó, amit kérdezhettem tőle.
- Ne haragudj, Sendo, nem akartam elrontani a hangulatot. Mesélj magadról. Neked mik az álmaid? – kérdezte a lány.
- Nekem az álmom…a célom, hogy…megtaláljam apám gyilkosait. – válaszoltam, sötét tekintettel. A lány arckifejezése megváltozott. Csodálkozva nézett, mikor kimondtam „Gyilkosai”. Félt ettől a szótól, nem néztem egyenesen a szemébe, de a reakcióiból kiderült számomra, az ő titkos múltja is ezzel hozható egybe. Eközben elértünk a partra. Egy mólóra ültünk, lábunk a vízben lógott, néztük a hullámzó tengert.
- Akarsz róla mesélni? – kérdezte a lány. Látszott rajta, próbál engedni a nyomott hangulatból.
- Igazából képek maradtak csak. Megpróbáltam kitörölni a fejemből, de még mindig visszatérnek néha a régi emlékek. Már ha az ilyet lehet emléknek hívni. Inkább rémálom. – mondtam a lánynak, miközben előredőlve a habzó tengert néztem. Hajamba belekapott a szél, csönd volt, a hold egyre erőteljesebben sugárzott. Nosztalgikus idő volt, mégse volt kedvem erről beszélni. Majd egy simítást éreztem a hátamon. Sara keze volt, ahogy a hátamat, ahogy próbált vigasztalni. Pedig nem is mondott semmi sértőt. Sara hátradőlt kissé, megszagolta a virágot.
- Nagyon édes illata van, köszönöm szépen. – mondta, majd kissé közelebb húzódva a holdra nézett. – gyönyörű ma este a hold, nem gondolod? – kérdezte, miközben szemei eltévedtek a holdban. Felültem én is, közelebb ültem én is.- Tényleg gyönyörű. – válaszoltam. Majd fejét vállamra hajtotta, én a fejére, úgy néztük tovább a teliholdas éjszaka csodáit. Nem is lehetett volna szebb estém. Mintha egy álom vált volna valóra. Minden tökéletes volt. Az elején féltem, de most már büszkén, boldogságtól mosolyogva ültem a dokkon. Így teltek az órák.
- hamarosan haza kell mennem. – szakította félbe a csodálatos idillt Sara.
- Rendben, akkor menjünk, nehogy elkéss otthonról – válaszoltam. Felkeltünk, majd elindultunk szépen, lassan visszafelé. Kezeim megtalálták Sara kezét, majd úgy sétáltunk tovább. Egy árnyékot láttam az erdőből, biztos egy állat. Elindultunk be az erdőbe. Világosabbnak tűnt, mint amikor idefele jövet láttuk. Kiértünk egy szélesebb mezőre, melyen keresztül a már ismert ösvény vezetett tovább. Lépéseket hallottam, Sara-t közelebb húztam magamhoz. Majd egy bokorból egy ismeretlen személy ugrott elő, kezében egy késsel.
- Jó estét, gyerekek – szólalt meg az idegen. Remélem van valamitek, amivel kiválthatjátok az életeteket. Például pénz. – mondta, majd Sara mögött is megjelent egy férfi. Sara felsikított. A férfi magához húzta, perverz hangon nevetett. – hova ilyen sietősen, kislány? – kérdezte tőle, egyik kezével a lány nyakát átkarolva, a másikkal egy kést tartott felé.
- Most pedig tedd le a késed, kis fiam – mondta nekem a szemben álló bandita.
- Előbb a lányt engedjétek el, utána megkapjátok, amit kértek. De őt engedjétek el.
- Rendben – azzal intett a társának, Sara pedig arrébb futott, nem hagyott ott, csak arrébb állt.
- Most pedig ide a pénzed. - Zsebembe nyúltam, előkaptam egy kis zsákot, majd a banditának dobtam. Nevetett. Kinyitotta a zsákot. Élete legrosszabb döntése volt. A zsákból hatalmas füst jött elő. Egy könnygáz volt lepecsételve benne. A bandita könnyezve ledobta a zsákot, majd vörös szemekkel rám üvöltött – Most meghalsz. – Nekem futott. Az első ütésétől sikerült kitérnem, de a második más eltalált. A gyomromba ütött egy nagyot. Kissé megrogytam. Hátulról is kaptam egyet. A földre térdeltem – Tudod mit, te kis szaros. A kis játékod miatt a lány fog bűnhődni. Apró darabokra vágjuk, és te, végig fogod nézni. Társa hátulról elkapott. Ő pedig lassú léptekkel a lány felé indult. Sara lesokkolt, mozdulni nem tudott.
- ne csináld ezt, mert megbánod. Ne csináld. NE CSINÁLD. – üvöltöttem. A bandita egy méterre volt a lánytól. Hirtelen, mintha minden megváltozott volna. Megállt az idő. A szívem egyre hevesebben lüktetett. Valahogy sikerült elkapnom fogva tartóm csuklóját, majd kifordulva felpattantam a földről, és gyomron rúgtam. Összerogyott. Mikor felállt egy késsel támadt rám. Társa is meglátta, nem lesz ez így jó, ezért Sara-tól távolodva közeledett, hogy beavatkozzon a harcba. Kettő bandita egy genin ellen. Nem valami tisztességes. De szerintem ezt a szót nem ismerik. Kardom hihetetlen sebességel kaptam elő tokjából, jobb kezembe, a balba pedig a kunai-t tartottam. – Most végetek van – jelentettem ki. Először a fogva tartó, alacsonyabb támadott rám. Kunai-mal védve a támadást, elhárítottam, de egybl jött a másik kés vágása. Karomat vágta meg, melyben a kunai volt. Vérzett. Nem láttam, de éreztem. A hold beragyogta az egész mezőt. A kunai-t leejtve már csak a kardomban bízhattam. Jött az újabb támadás is. Megint az alacsony támadott meg először. A másik valószínűleg a főneök, az a gyáva ott hátrébb. A karddal védtem a támadást, ellentámadásként egy vágást is sikerült a lábába intéznem. Ekkor hátulról támadt rám a főnök. Hatalmas csattanás. Sara volt a hátam mögött, elejtett kunai-mal védve a talán halálos támadást. Nem volt időm megköszönni. Újra támadtak. Mindketten hárítottuk, és mindketten találatot is mértünk az ellenfélre. Majd egy kettős támadással, Sara-t megütve a földre kényszeríttette a banditavezér. Én elhajoltam a támadástól, sara-t megfogva hátrébb ugrottam. Lefektettem a földre, majd egy tekercset elkapva zsebemből a földre dobtam. Két tenyerem hatalmas csattanással összeértek, majd a tekercsből több száz lepecsételt virág jött elő. – Virág shuriken – szóró virágok. – üvöltöttem, majd a virágok megkeményedve a banditákat vették célba. A két ellenfél a virághalmok között eltűnt. Mikor az utolsó virág el lehullott a földre, ott állt a két bűnöző, több sebből is vérezve. A justu hatásos volt. Először az alacsony esett össze, elvérzett. Majd a vezér is térde esett. Eléálltam – Nem akarlak meglátni még egyszer, mert nem fogom visszafogni magam. – a férfi összeesett. zsebéből egy apró zsák esett ki, csörrent benne valami. talán pénz. Eltettem. Nem halt meg, csak elájult. Eltettem a tekercsem, kunai-om és a kardom, majd Sara-hoz rohantam.
– Ugye, nem esett semmi bajod? – futottam hozzá.
- nem semmi bajom, hála neked. A lábam fáj kicsit. Megvizsgáltam, egy vágás volt rajta, nem vészes, de azért csúnya. Bekötöttem ott helyben a lábát, majd mondtam – Menjük haza – azzal két kezemmel felemeltem a lányt, és elindultam a háza felé. Mentünk így csöndben egy ideig, majd Sara megtörte a csendet.
- Szerintem, elmondhatom most már a történetet. Kiérdemelted. A történet az álmaimról ott kezdődtek, mikor az akadémiára jelentkeztem. Volt egy társam, Kasa, aki mindig jobb volt nálam, és ezt folyamatosan bizonyítani is akarta. Kasa egy kiállhatatlan lány volt. Egyik nap, mikor a bátyám nagyon beteg volt, gyógyszerért indultam a boltba. Kasa megállított pár közös ismerősünkkel az útón, majd kihívott egy párbajra. Nem fogadtam el először, de mikor elvette a gyógyszert tőlem, és azt mondta, csak akkor kapom vissza, ha legyőzöm. Így kénytelen voltam ellene kiállni. Nem tartott sokáig, felülkerekedtem rajta, ám csalt, így vesztettem. A gyógyszereket pedig a folyóba dobta. Nem volt pénzem újat venni, egy idős hölgy adott kölcsön pénzt. De mire hazaértem már késő volt. Anyám sírt az ágy mellett, ahol a bátyám feküdt. Halottam. Kasa ölte meg. Megfogadtam az ágya mellett, hogy még megbosszulom neki azt a napot. Ezért járok rendszeresen edzeni magam, hogy erős legyek. Ezért találkoztunk a kiképzőterepen. És örülök, hogy aznap találkoztunk. Különben most nem együtt mennénk haza. – mosolygott, majd a vállamon elaludt. Hazafele csönd volt. Végig gondolkodtam, szegény lány is miket élhetett át az életében. A kapujukban felkelt, leszállt, majd átölelt. – Az a nap volt számomra a legcsodálatosabb nap. A nap, mikor megismertelek. – mondta, utána szemei könnybe lábadtak. - Aludj jól – majd egy puszit arcomra nyomva bement az ajtón. – Aludj jól te is – válaszoltam. Hazafelé menet nem érdekelt a sebem, csak Sara járt a fejemben. Mégis van értelme erősödnöm. Újabb célom van az életben. Ez volt az a nap, mikor megismertem Sara-t.

- Kelj fel, Sendo – szólt egy ismerős hang. Szemeimet kinyitottam. Anyám állt az ajtóban. – Kész a reggeli – szólt és behajtotta az ajtót. Felültem az ágy szélére, fejem megfogtam, fáradt voltam nagyon, előző nap késő estig edzettem. Felvettem egy köntöst, majd lesétáltam a konyhába. Leültem az asztalhoz és megreggeliztem. Anyám mosogatott
- Át kellene menjél a nagypapához, valamiben segíteni kellene neki. – mondta, miközben újabb tányért tett a tiszták közé
- Rendben – befejeztem a reggelimet, egy övtáskába tettem 2 kunai-t, egy robbanó jegyzetet, a drótokat és a virágokat tartalmazó tekercsem, soha se tudtatom. Majd elindultam nagyapa házához. Sétálás közben madarak repültek el felettem, az erdő felől. Szép nap volt. Nem volt kánikula, se hideg, kellemesen meleg nap volt. A maszkom nem volt rajtam, csupán egy kötés, ami takarta a sebhelyem a számon. Nagyapa háza 4 utcányira volt a házunktól. Szerettem hozzá járni, mindig volt valami izgalmas dolog, amiről tudott mesélni. Hamar meg is érkeztem hozzá. Nagyapa a kapuban várt. 60-as évein túl volt már, szakálla is megnőtt, de még mindig egészséges volt, és nem szerette ha idősnek tekintették.
- Szia, nagyapa – köszöntem neki a távolból
- Szia, Sendo, örülök, hogy látlak. Kerülj beljebb. Besétáltunk a házba, két kutyája lihegve a nyakamba akartak ugrani. Nagyon barátságos kutyák voltak. És nagyon jó házőrzők is egyben. De a barátokat egyből megismerték. Nagyapa kínálgatott itallal, étellel, de mivel reggeli után indultam, nem kértem.
- Ülj le, mindjárt elmondom, miben is kellene segítened. – azzal bement a szobájába. Később egy tekerccsel tért vissza. Ezt a tekercset kellene elvinned a vezetőséghez, ott pedig kapsz majd egy gyógyszert tartalmazó tekercset amit a kórházba kellene elvinned. Egy jó barátom igen beteg és ez a tekercs kell a felépüléséhez. De vigyázz magadra, mert van egy fickó, aki miatt kórházba került. Valami pénzes dologba keveredett, nem szeretném, ha összefutnál vele kezedben a gyógyszerrel. Köszönöm szépen a segítségedet - majd az asztalához sétált. Egy könyvet emelt fel. Majd hirtelen letette. – Majdnem elfelejtettem mondani, itt van egy tekercs, amit neked pecsételtem tele virágokkal. Remélem hasznát veszed majd. – azzal leült, kezébe vette a könyvet és olvasni kezdte. Egy sötétvörös borítón volt egy kör benne egy háromszöggel. Kisétáltam a kapun, majd végiggondoltam, hogy lenne a leggyorsabb. *Legegyszerűbb, ha átvágok a mezőn, ott a vezetőség, onnan pedig az erdőn keresztül a kórházig. * Elindultam. Végigsétáltam az egyre jobban szűkülő utcákon. A mezőre érve a házak eltűntek, csupán két faház jelezte, van itt is élet. Sétám alatt nem sok érdekes dolog történt, ami furcsa volt, hogy a madarak állandóan repültek a közeli fák lombjai közül, ezt leszámítva nem volt semmi különös. Majd egy alakot láttam a távolban. Szembe jött velem. Egy perc kellet, hogy előttem legyen. Egy magas, ám vékony férfi volt, barna hajjal. 35 körül lehetett. Egy pillantást vettetem rá.
- Szia, merre mész? – kérdezte az ismeretlen. Mosolygott. Nem tűnt rendes fickónak, láttam van valami célja, és nem az, hogy kettőnk közt. Valószínű, hogy a tekercsre fáj a foga.
- Mi köze van hozzá? – válaszoltam, elég bunkó stílusban. Tovább akartam sétálni, de megfogta a vállam. – Ha most azonnal nem veszi le a kezét rólam, akkor… - de ekkor a szavamba vágott – Nem illik így válaszolni egy idősebb embernek. Főleg ha nem ismered. Ezért most megkapod a magadét. – majd a gyomromba akart ütni egy nagyot, ha nem fogom meg a kezét. Válaszul oldalba térdeltem, amitől hátrébb állt. Egy hosszabb ökölharc kezdődött. Egyenlő esélyekkel küzdtünk, majd egy kunai segítségével sikerült megvágnom, ekkor pukkanásban eltűnt. Csak egy árnyék klón volt. Haladtam tovább, most már kunai-al a kezemben. Nem tudtam ki volt ez a fickó, de biztosra veszem, hogy a tekercs kell neki. Sétám során most már minden egyes bokrot és fát megvizsgáltam. Hamarosan elérkeztem a vezetőség házához. Ott találkoztam egy emberrel, akit nagyapa leírt külsőre.
- Sendo, ha nem tévedek.
- Én vagyok. Jó napot, Kazashi. Itt a tekercs. – és átnyújtottam neki.
- Köszönöm neked, hogy elhoztad, itt van a gyógyszer – és átadott egy kis dobozt, amiben pirulák voltak. Kisétáltam az épületből. Most el kellett vinnem a gyógyszereket a kórházba. Úgy terveztem, hogy az erdőn átvágva gyors lesz, de elég kockázatos, hisz a támadó nem mutatkozott eddig. De nem volt más út, végig kellett mennem. Én hülye nem hoztam magammal a kardomat se. Ha ezt befejezem, a boltba is karddal fogom menni. Gondoltam magamban kicsit mosolyogva. Beérve az erdőbe csend volt. Nézegettem a dobozt „Kígyóméreg ellenanyag” ez volt ráírva. Valószínű, hogy kígyómarás miatt került kórházba. Eltettem a dobozt a belső zsebembe, biztonságosabb helynek éreztem, és egy kunai-t foga sétáltam. Az erdőnek ez a része nem volt olyan sűrű, a fák ritkásan álltak a szélesebb ösvény két oldalán. A madarakat se hallottam, különös csend volt. Szemeim állandó felügyelet alatt tartották a fákat, bokrokat, nem akartam csapdába sétálni. De nem volt semmi gyanús. Majd levelek tördelésére lettem figyelmes. A bokrokból előugrott egy nyúl és elfutott előlem. Kissé megnyugodtam. Majd sziszegést hallottam a hátam mögül. Megfordultam. Ott állt a férfi, aki a mezőn támadt rám. Kezeit előrenyújtva kígyók jöttek elő a ruhája alól. A kunai-al levágtam az egyik fejét, viszont egy másik úgy meglökött, hogy hátrébb csúsztam a földes talajon.
- Ki vagy te és mit akarsz? – kérdeztem tőle. Kezemben a kunai-al próbáltam tartani egy távot.
- Te nem érdekelsz, csak ami nálad van. Add ide a gyógyszert és békén hagylak. – mondta a férfi.
- Elfelejtheted, nem ezért utaztam ennyit, hogy odaadjam egy idegennek a gyógyszert. – mondtam kissé üvöltve. Ekkor a férfi kezéből újabb kígyó jött elő. Fejét levágtam, de éreztem ezt így sokáig nem tudom csinálni. Hátrálni kezdtem, majd egy tekercset elővettem a földre dobtam, kezeimet összetettem. Az előjövő virágok sorozni kezdték ellenfelem, aki nem tűnt el a találatok után, most már tudtam, ő az igazi. Újabb virágok találtak be, de az előtörő kígyók sok virágot hárítottak. Látszott azért, a találatok őt is megsebezték, így hátrálni kezdett. Térdre rogyott a lábát eltaláló virág shuriken következtében. Fejét lehajtotta egy pukkanásra hajtotta fel a fejét. Felé futottam. Felpattant, majd az egyik kígyója átszúrta a mellkasom. Eltűntem. Kihasználtam a pillanatot, hogy nem figyelt, és csak elterelésnek használtam egy klónt. Hátulról támadtam rá. Megfordult, ugyanúgy, mint az előbb egy kígyóval támadt rám. De ez a Sendo is egy klón volt. Igazából a távolból figyeltem, elemeztem a technikáját. Ezek a kígyók nagyon idegesítettek, de tetszett ez a technika. Úgy tűnt, kiszúrt engem a klónok között. Elkezdett felém futni
- Most meghalsz te kis hülyegyerek. – majd felém futott. Pár méter választott el. Ekkor mosolyogtam. Az ellenfelem arccal a földre esett. Lehet, magasabb szinten volt, mint én, hisz a kígyókat nem használhatja genin, de egyben nem figyelt a környezetére. Így átesett a csapdámon, és mikor földet ért, egy kupac levéllel eltakart robbanó jegyzetet aktiválta. Az berobbant, igaz, ki tudott térni a halálos támadástól, de így is hatalmas sebeket szerzett és a földre esett.
- Rohadj meg. – üvöltözte. Nyakából valami kilógott, a nap sugarai csillogtak. Egy fém nyaklánc volt, azzal a jelzéssel, ami nagyapa könyvén is volt. Otthagytam az embert, tudtam, nem fog egyhamar utánam futni. De megérdemelte, hogy ne kapjon segítséget. Valami azt súgta belül, hagyjam ott az erdőben meghalni. Majd mikor hátat fordítottam neki, egy utolsó próbálkozással egy kígyóval akart megmarni. De kikerültem és a hátába állítottam egy kunai-t. kihúztam belőle, majd megnéztem, nem volt pulzusa. Meghalt. Most már biztos nem fog utánam jönni. Hirtelen elkapott az az érzés, hogy nagyon rosszat tettem, nem érdemelte ezt. Bárki is volt. A nyakláncát eltettem. Kíváncsivá tett. Kiértem az erdőből, elérkeztem a nagy fehér épülethez, melyen a „Kórház” szöveg volt a bejárat felett. Bementem, egy nővér jött hozzám. Elmondtam neki, hogy a gyógyszert hoztam el a betegnek. A beteg megköszönte, majd egy kis zacskót adott át nekem, valamint hálás köszönetét a segítségért. Ha én nem lettem volna, hogy a gyógyszert elvigyem, talán meghalt volna. Visszasétáltam nagyapa házához, elmeséltem neki, mi történt velem.
- Nagyapa, milyen könyvet olvastál, mikor elindultam innen? – kérdeztem a zsebembe nyúlva.
- Egy gonosz démon és szörnyű technikák története van benne leírva, de miért kérdezed? – kérdezte nagyapa kissé rémült fejjel.
- Csak úgy, eszembe jutott. Kölcsön tudnád adni nekem azt a könyvet? – folytattam a kérdezgetést, de nem akartam nagyon gyanús lenni.
- Hát, igazából nem tudom, mit szólna hozzá édesanyád, ha megtudná, miket olvasol, de ha nagyon szeretnéd. – és átadta a könyvet. A bordó borításon a jel alatt ez volt írva „Jashin”. Nem volt vastag könyv, inkább valami jegyzetfüzethez volt hasonló. Elköszöntem, és hazamentem. Anyának köszöntem és felrohantam a szobámba. A zsebembe elrejtett könyvet elővettem, miután bezártam az ajtómat, majd ágyamra dőlve el kezdtem olvasni. Zsebemből elővettem a nyakláncot, a szimbólum megegyezett a könyvön találhatóéval. Tarthatott egy másfél órába, mikor letettem. Egyre jobban belemélyültem. Nem olvastam végig, de szinte a hatalmába kerített az eddig elolvasott oldalak varázsereje. Már egyáltalán nem bántam, hogy megöltem azt az embert az erdőben. Sőt. Egyre jobban azt éreztem, hogy megérdemelte a halált. A könyvet elrejtettem egy fiókba, és bezártam. A nyakláncot a zsebembe tartottam. Azóta két hét telt el. Valami megváltozott, éreztem. De még nem tudtam mi. De valami más lett.

Egy esős nap volt, mikor a faluban sétáltam. Nem volt semmi ötletem, mit tegyek, nem volt semmi tervem. Unatkoztam. Gondoltam, elmegyek a fegyverboltba, és körülnézek, hátha van valami, ami megtetszik. El is indultam a bolt felé. A szűk utcákon át sétáltam. Sokat utaztam, mire elértem. A bolt ablakában sok szép és fényes fegyver volt. Benyitottam. Az ajtó feletti csengő szólt, majd egy idősödő férfi fordult felém a pult mögül.
- Szép jó napot, Sendo – köszönt rám.
- Még hogy szép, üdvözlöm Saru úr. – válaszoltam, miközben az egyre jobban szakadó esőt figyeltem az ablakon keresztül.
- Miben segíthetek? Mit szólsz a Naginata-hoz, amit a múltkor vettél? – kérdezgetett tovább az eladó.
- Csupán nézelődök. Amúgy nagyszerűen bevált. Rendkívül jó hasznát veszem a küldetéseim során. – válaszoltam neki. Nézegettem még egy ideig a fegyvereket, majd elköszöntem és kimentem az üzletből. Igazából nem volt kedvem kimenni az utcára, az eső hihetetlenül intenzívan szakadt. Gyorsan haza akartam érni. Kapucnimat a fejemre húztam és gyors léptekben elindultam haza. Az eső csak zuhogott és zuhogott, egyre jobban, egyre erősebben. Az utcákon át mentem, mikor is egy alak belém futott, majd egy késsel fenyegetve el vett tőlem egy kis zsákot, amiben úgy 150 ryu lehetett. Mivel nem volt nálam semmi fegyver, amivel tudtam volna védekezni, így nem tehettem mást. A férfi eztán gyomron vágott ököllel, és elfutott. Mikor megfordultam, már sehol se volt. Így a napom még jobban el lett szúrva. Nagyon ideges lettem ettől, hogy képes valaki ilyen ítéletidőben is lopni. Az ilyen embereket ki kellene végezni- gondoltam magamban. És az idegesített a legjobban, hogy képtelen vagyok megvédeni magam. Egy egyszerű kis piti tolvaj ellen. De ezen változtatni fogok. Hazaérve ruhát cseréltem, az eső még mindig esett. Elterveztem, elmegyek otthonról egy pár napra. Még az éjjel összepakoltam minden felszerelésemet, ruhát, élelmet, és amire szükségem lehet egy hét erejéig. Reggel pedig elindultam az erdőbe. Egy kis barlangot is találtam, ahol az éjszakákat fogom eltölteni. Az ötlet jól indult. Erősödni akarok, így edzeni is fogok. Ezért kijöttem az erdőbe, hogy edzek. Először is lepakoltam a felszereléseimet a barlangba. Majd kijövet egy egyszerű drót csapdát tettem fel, ha bármi be akar menni, tudjak róla. Majd a barlang előtti tisztásra mentem. A tisztás lehetett úgy 60 méter átmérőjű, kör alakú mező, körbe végig hatalmas fák. Majd nekiálltam az edzésnek. Az első órákban csak fizikai gyakorlatokat, futást, fekvőtámaszokat, egyéb dolgokat végeztem. Próbáltam fejleszteni a fizikai terhelési határomat. Órákon át futottam, próbáltam minél kevesebbszer megállni. Az első napom szinte csak ezzel ment el. Estére nagyon éhes lettem. De nem ettem sokat, tartalékoltam vele, és nem azért jöttem, hogy egyek. Majd aludtam. Minden reggel napkeltekkor keltem, elmentem futni pár kört a mezőn. Izomlázam volt a tegnapi hajtás miatt, de ez jót jelentett. Futás után reggeliztem, majd egy kis pihenés után újra nekiálltam, és újra futottam a köröket, nyomtam a fekvőket. Egy, a mezőre belógó fa ága pont úgy nőtt ki, hogy húzódzkodni is tudtam. Így egy újabb nap telt el kemény edzéssel. Délutánra már olyan fáradt voltam, hogy azt hittem, ott helyben elájulok. Mivel ez volt a második napom, nem akartam, hogy túlhajszoljam magam annyira, hogy ne tudjak edzeni másnap, így aznapra befejeztem. Elterveztem, hogy a következő napokban a virág technikákat fogom gyakorolni. Majd aludtam. Másnap a reggeli futást kicsit hanyagoltam, csupán 3 kört futottam, majd elmentem, hogy szedjek valamiféle célpontot a gyakorláshoz. A nagy viharnak köszönhetően sok fa, melynek a törzse nem volt elég vastag és erős, eltört, és kidőlt, ezeket használtam fel bábuknak. Kicsit nehézkes munka volt, mire sikerült kb ember nagyságúra vágni, de egy-két óra elteltével összeszedtem 8-10 darab ilyen tönköt. Fel is állítottam 3-at különböző távokra egymástól. Az első lehetett úgy 15 méterre, utána pedig a következő 5, majd a harmadik úgy a másodiktól még 5 méterre helyeztem el. Majd egy, a földbe húzott vonal mögé álltam. Majd a tekercsemet a földre téve, sorra idéztem meg a virágokat, és a Virág shuriken jutsu-t használva sorra dobáltam a bábukat. Mindegyik bábunak egy céltáblát is rajzoltam a „testére”, hogy ne csak az legyen a célom, hogy el tudjam találni őket, hanem hogy minél halálosabb helyekre tudjam dobni. Az első próbálkozásaim legtöbbje a hasi részt találták el, egy kettő ment lábra, az első bábunak pár virág a fejébe is állt. Viszont a hátsónak szinte a lábi részt találtam el, a többi a földre ment. Nem akartam feladni, de megpróbáltam csak az első bábura koncentrálni, hogy azzal képes legyek közelről gyilkos támadásokat bevinni. Minden este szedtem virágokat, így sokat tudtam elhasználni. A virágok egyre jobban repültek a mellkasi részre és a feji részre. Mikor meguntam, vagy már kiismerhetetlen volt egy bábu a sok shurikentől, egy utolsó dobással fejbe dobtam és az Ezernyi Nyíló Virág jutsu-t használva felrobbantottam. A bábu pedig csak repült, és a levegőből lángoló, füstölő fadarabok repültek a földre. Ez a technika adott egy jó ötletet, ami talán be is válhat. A napom csak virágdobálás és robbantásra ment. Jó érzés volt, ahogy a bábukat felrobbanthattam. Estére azért rendesen elfáradtam. Egy jól eső vacsora után aludtam is. Majd kezdődött megint minden elölről. A reggeli futás után a bábuk mellé létrehoztam pár füst klónt is, melyeket túszmentő ötlettel hoztam létre. A célom az volt, hogy egy fabábut egy, esetleg két klón mögé teszem, és megpróbálom egy bizonyos távból úgy kidobni a fa darabot, hogy a klónoknak ne essen bajuk. Az első próbálkozások során sok klón semmisült meg, de ebbe is belejöttem. Ezzel telhetett a fél napom, mikor is megtörtént az, amire még vártam volna, elfogytak a bábuk. Most legalább kipróbálhatom azt, amin tegnap annyit agyaltam. A lényege, hogy a virágokba minél több chakra-t fektetek bele, azok annál nagyobbat fognak robbanni. Így akár irányítani is tudom a robbantásokat. De hogy ötletem be bizonyítsam, kerestem egy magas fát, majd beledobtam 2 virágot, úgy, hogy azokat felrobbantom, a fa a mezőre dőljön. Az ötletem bejött, bár először nem pumpáltam bele annyi chakra-t, hogy a fa kidőljön, de aztán újabb virágokkal sikerült úgy berobbantani a fa törzsét, hogy az a mezőre dőljön. Még egy pár fával elpróbáltam és lassan ráéreztem, hogy milyen vastagságú fához mennyi chakra-t kell pumpálni, hogy elérjem a kívánt eredményt. Majd újabb bábukat készítettem, de aznap már nem tudtam gyakorolni, mert besötétedett. Másnap a szokásos futás után egyből neki is álltam, hogy dobáljak, de most már a leghátsó bábura koncentráltam, az elsőkkel eleget gyakoroltam, hogy menjen. A hátsóba is szép lassan belejöttem. Ekkor következett be az a pillanat, mikor azt hittem az egész edzésnek vége, és haza kell menjek. Elfogytak a virágok. Csupán pár darab maradt. A mezőn nem volt, csupán egy pár, így keresnem kellett. El is indultam. Volt egy pár virág, amiket levágtam és a tekercsembe tettem, de nem volt elég ahhoz, hogy több napot még gyakoroljak. ekkor láttam meg azt, amit kerestem. Egy mező, tele virágokkal, melyek tökéletesen megfelelnek a célnak, leginkább a méretükben. És a mennyiségükben. A bökkenő, hogy az egy kisebb folyó túlpartján volt. át kellett jutnom valahogy. Még szerencse, hogy előző nap annyit gyakoroltam, felhasználva a maradék virágaimat a tapasztalt helyre lőttem, majd egy robbanással a fa reccsent, kidőlt, és egyfajta hidat képzett a folyón. Át is keltem rajta, majd Katana-al lekaszaboltam annyi virágot, amennyit csak bele tudtam zárni a tekercsbe. Örültem, nem is azért, mert újabb adag virágot szedtem, hanem mert eszembe jutott egy olyan ötlet, amit ilyen jól tudtam hasznosítani. Visszatértem, de úgy döntöttem, a nap második felében nem ninjutsut gyakorlom tovább, hanem visszatérek másfél napig a fizikai edzésre. Tényleg mást se csináltam, csak futottam, húzódzkodtam, és fekvőtámaszoztam. De így, hogy eltelt az elmúlt pár nap, sokkal jobban bírtam a futást és a többit. Jó érzés volt. ezt követő nap ismét virágshuriken jutsu-t gyakoroltam.
Hát, véget ért a kitűzött edzési időszak. Sokkal frissebbnek éreztem magam, több ideig tudtam magam terhelni fizikailag. Hazaértem, lefürödtem és egy nagyot aludtam. Elterveztem, ilyen edzést gyakrabban fogok csinálni, ha nem akarok gyenge maradni.

Út a sötétségbe - A változás szele


- Megtettem. Igen. Megtettem – és abban a pillanatban, a szakadó esőben felnézve az égre röhögtem, ahogy csak bírtam. Sátáni röhögés volt. ott álltam véres kézzel, és szájjal. Az eső menthetetlenül szakadt, arcomon folytak a cseppek, melyek lemosták a vért. Ekkor térdre rogyva elejtettem a kést, melyet eddig kezem tartott és újra felnevettem. Még ördögibben, mint az előbb. Hallottam, ahogy a fémből készült lemezeken, melyek a kezemre voltak erősítve, koppant, ahogy a vízcseppek ráestek. A telihold bevilágított mindent. Térdelve a halott test felett nevettem, majd hirtelen abbahagytam a nevetést, és oldalra dőltem. Eldőltem a tócsába, melyet az eső, és az áldozatból kifolyó vér hozott létre. Utolsó pillantásaimban láttam pár sötét foltot, ahogy közelítenek felém, valamit mondanak, majd felemelnek.

*** egy nappal ezelőtt***

Szobám ablakán a redőny rései között besütött napfény szemembe világított, majd beragyogta az egész szobát. Az ágy szélére ültem, szemeimet dörzsöltem. Majd egy nagyot ásítottam. Lesétáltam a konyhába, ahol a reggeli illata megcsapott. Anya újra kitett magáért. Finom reggelit készített. Éppen leültem volna enni, mikor berohant a konyhába, és rám szólt, az nem az enyém. Hirtelen nem értettem, miről beszél, majd mikor elég ugrott, és elvette előlem a tányért értettem meg, mire is gondolt.
- Miért, várunk valakit? – kérdeztem még mindig csodálkozva.
- Igen, egy nagyon fontos személy jön ma látogatóba, egy régi ismerősöm, akivel szeretnék beszélgetni egy igazán fontos dologról. Úgyhogy ha nem baj, elmennél ma csinálni valamit? – kérdezte anya. Igazából azt se tudtam, most melyiken akadjak ki. Azon, hogy nincs reggeli itthon, vagy hogy emellett még a házból is ki lettem dobva. Nem értettem, de nem akartam idegeskedni, inkább viccesnek találtam a dolgot. Gyorsan ettem valamit, majd egy tekerccsel a hátamon elindultam a fegyverboltba, szétnézek, hátha van valami, ami jól jönne. El is indultam, kabátomat felvettem, mivel eléggé hideg reggel volt. itt volt a rossz idő, a felhők is gyülekeztek, vihar lesz. Mostanában egyre gyakoribbak a viharok, de most valamiért más érzés fogott el. Valami megfoghatatlan, akár a szél, mely kabátomba kapva lökött kissé meg. A változás szele. Elgondolkodva sétáltam az üzlet felé, melynek teteje kimagaslott a többi épület között. Az épület maga fehéres volt, barna ablakokkal. Kirakatában néhány fegyver volt kitéve, melyeknek szerintem már látványa is vonzza az oda tévedők szemét. Legalábbis aki szereti a fegyvereket, mint például jómagam. A boltba benyitva kis csengő szólalt meg az ajtó felett. Beléptem, majd a csengőt újra megszólaltatva becsuktam az ajtót, mely kissé nyekergő hangon kattanással becsukódott.
- Szép reggelt, fiam – szólalt meg kedves hangon az eladó. A kissé pocakos férfi mindig jókedvű volt. és mindig segítőkész volt, bármikor jöttem hozzá. – Miben segíthetek? – kérdezte.
- Szép napot, még nem tudom, csupán nézelődöm. – válaszoltam, majd elindultam az üzlet egyik sarka felé. Valamiért úgy éreztem, arra megtalálom azt, amit keresek. Ez az érzés egyre erősödött, majd mikor egy fapult fölé álltam, megértettem, mi vonzott ide. A pulton egy üveglap alatt voltak sorban a különböző alkarvédők. Volt hosszú, vékony, mintás, és volt egy, mely igen tetszett. Színében sötétebb volt a többinél.
- Áh, a mechanikus taktikai alkarvédő. Igen hasznos felszerelés – áradozott a kis öreg. Órákon át képes beszélni egy kunai-ról is, hogy készült, ki csinálta. De mindig oylan szenvedélyesen és hitelesen mesélt, hogy öröm volt hallgatni. Miközben az alkarvédőt néztem, hallottam egy-két szót, de nem értettem…Od…bálni… ezt hallottam. Majd megrázva fejem kiestem a bambaságból, és meghallottam, hogy az eladó kérdezte – Fel akarod próbálni? – kissé zavarba jöttem, valamiért elbambultam.
- Igen, felpróbálnám. – válaszoltam a férfinak. Az eladó kivettem a két alkarvédőt, majd az asztalra helyezte őket. Elvettem, majd magamra erősítettem, először csak a jobb karomra. A két szíjat meghúztam, majd nézegettem. Hihetetlen könnyű volt, viszont igen erős, és strapabíró anyagból készült. Jó érzés volt, mintha rajtam se lenne, mégis igen nagy előnyt jelentett. Az eladó elmondta, egy sima katana-t is képes megállítani. Majd elmondta a titkos erejét is a védő fémdarabnak. Található az elején egy kicsi gomb, melyet megmutatott, majd óvatosan megközelítve benyomott. Ekkor a lemezből három darab penge jött elő, inkább oldalra ugrott ki. A pengét úgy 5 cm hosszúságúak lehettek, és látszott rajtuk, borotvaélesek. Ezek a pengék képesek megakasztani egy katana-t, valamint támadásra is használható. És előny,e hogy mikor úgymond kikapcsolt állapotban van egy sima alkarvédőnek tűnik. Levettem a lemezt, mondtam, hogy ezt mindenképp kell nekem. Majd nézegettem tovább. Más annyira nem kötött le, újra elbambultam a nézelődés alatt. Így megvettem a két alkarvédőt, mely összesen 850 Ryo volt. kisétáltam a boltból, a két alkarvédőt pedig kabátom alá rejtve felcsatoltam magamnak. Gondoltam hazafelé gyakorlok az erdőben. Ám tervem füstbe ment. Egész úton éreztem, valami nincs rendben. Mintha valaki figyelne. De próbáltam rejteni felfedezésem. Sétáltam az erdő felé, egyre lassabban. Néha néha csak úgy megálltam, körbenéztem, szimatoltam, aztán sétáltam tovább, be az erdőbe. Majd mikor egy szűkebb ösvényre tértem, áthaladtam egy kis levélkupac felett. Hallottam, ahogy hátam mögött recsegett a levélkupac, egy kunai-t csúsztatva kezembe hirtelen megfordultam. De legnagyobb megdöbbenésemre senki se volt az ösvényen. Kissé ideges lettem, majd mikor megfordultam, egy férfiba ütköztem, pontosabban fejeltem meg, amitől hátrébb ugrottam. Egy igen magas férfi állt velem szemben, hosszú, fekete hajjal, egy fekete kabátban, ami szét volt gombolva, alatta pedig csupán felsőteste látszódott. A férfi arcán egy nagyobb vágás volt, valamint több heg a testén.
- Nyugi van kölyök, beszélni akarok veled. – mondta laza stílusban. Nem tudtam ki ő, így kunai-mat védekező állásba emeltem.
- Ki vagy te? – kérdeztem kissé erőteljesebb hangon. Ekkor a férfi zsebébe nyúlt, és elővett egy láncot. Majd párszor a keze köré tekerte, és ekkor megláttam a szimbólumot. A szimbólumot, mely az én nyakamban is ott lóg most. A kunai-t leengedtem.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem kissé lazábbra véve most már a dolgot.
- Csupán megbizonyosodni arról, hogy valóban méltó vagy-e a címre. – mosolygott a fickó. – Éjfélkor legyél a hídnál, ha ellenkezel, akkor szörnyű sorsod lesz - mondta a férfi, majd eltűnt. A szél újra befújt a fák közé, és újra elfogott az a furcsa, megfoghatatlan érzés. Haza indultam, hogy aludjak valamennyit, hogy el ne késsek a találkozózol. Hazaérve az eső is esni kezdett, így az utolsó métereket futva tettem meg. Beérve hallottam, ahogy anya a konyhában beszélget egy férfival, nem is köszöntem be, felmentem a szobámba, hogy elkészüljek, és aludjak, felkészüljek mindenre az éjszaka. Előre kitettem virágos tekercsemet, valamint egy másikba tettem kunai-t, shurekieneket, valamint a naginata-mat, melyet Zaro-nak neveztem el. Majd mikor elkészültem, ágyamba dőlve próbáltam aludni pár róát. De nem sikerült. Szemeim nem akartak lecsukódni, végig gondolkodtam. Egyszer azon a megfoghatatlan dolgom, máskor a férfin, hogy honnan tudta, ki vagyok, és vajon mi lesz a próbám, amelyre elhívott. Ezekkel a gondolatokkal feküdtem órákon át az ágyamon. Sötétedett. Majd egyre sötétebb lett, míg végül a nap is lenyugodott és beállt a teljes sötétség. Majdnem. A hold fényesen világította be az esős éjszakát. Felkeltem ágyamból, kezeimre húztam frissen vásárolt alkarvédőimet, rávettem a kabátot, melynek hátulján ott volt a két tekercs. Majd lesétáltam a lépcsőn, anya már aludt. Halkan kisétáltam az ajtón, majd magam mögött hagyva a házat elindultam a Tenchi-híd felé. Az út alatt semmi különös nem történt, az eső lecsillapodott, apró szemekben esett, és néha elkapott az a furcsa érzés, mikor a szél belefújt kabátomba. Nem tudtam még mindig, hogy mi ez az érzés, de éreztem, ez az éjszaka emlékezetes lesz számomra. És nagy változások fognak történni. Hamarosan elértem a híd romjaihoz, hallottam, ahogy a folyó, melyen egykor a híd átkelőt jelentett, vadul zúgva folyik. A híd lábánál egy nagy szikla volt. egy fickó állt ott, inkább dőlt a sziklának. A férfi volt, aki megkeresett engem. Odasétáltam elé.
- Szerencséd, hogy idejöttél, kölyök. – mondta a fickó. Ekkor hirtelen pár férfi termett a hátam mögött. Nevettek, halkan, de nevettek.
- És mégis mi lesz a feladatom? – kérdeztem a férfi felé fordulva. Mosolygott.
- Induljunk. – mondta, azzal lelökve magát a szikláról elindult, le a híd alá. A két férfi lökdösve indultak, toltak engem is a híd felé. Értettem elsőre is, mit akarnak. Elindultam a férfi után. Egy apró, kitaposott mélyedéseken kellett szinte a víz szintjéig mászni, mikor láttam, hova mászunk. Egy nagyobb szikla dőlt ki a falból. Megérintette a sziklát, ami elmozdult helyéről, és a helyén pedig egy barlang lett. Bemásztunk a barlangba, majd a szikla visszacsúszott a barlang bejárata elé, elzárva a külvilágtól. Majd fáklyákat gyújtva egy hosszú folyosón sétáltunk. Sétánk alatt néma csend volt. majd egy nagyobb teremszerű mélyedéshez jutottunk. Mikor a fáklyafényben körvonalazódott a kép, rájöttem, hol vagyunk. Ugyanabban a barlangban, ahol az egyik tag beavatott. Ott volt a nagy asztal is, mely mellett pár szék is volt most. Mindenki egy székre ült, engem pedig az asztalfőre ültettek, szemben a fekete hajú férfival.
- Nos, most, hogy összegyűltünk, kezdjünk is neki. – kezdett neki a férfi. – Csupán kíváncsiak vagyunk, biztosan jól választott-e a Nagyúr, ezt kell kiderítenünk. Egy kis teszten kell átessél, hogy bizonyíts. – ekkor tapsolt egyet, és a sötétből egy másik férfi jelent meg, és magával hozott egy megkötözött, vérző férfit.
- Ez a férfi le akarta buktatni ülésünket, és tagjainkat. A Nagyúr bűnösnek találta. Halál jár neki. – és ekkor egy kunai-t tett az asztalra. – Öld meg – mondta lágy hangon, miközben hátradőlt székében. – Ez lesz a próbád első szakasza. Ki kell derítenünk, mennyire vagy szívtelen. – mondta. Úgy éreztem, ez volt az utolsó szava. Felálltam, majd a kunai felé indultam. Megfogtam, és a férfi felé indultam. A férfi remegett, szemei hatalmasra nyíltak. Próbált valamit mondani, de a szája be volt kötve, nem értettem semmit. Tudtam, ha most habozok, ellenszegülök, a férfival együtt ölnek meg engem is. Így meg kellett tennem. A kés elindult, majd hirtelen megállt. Megállt valamiben. A férfi gyomra volt. mikor a kezemre néztem, láttam, hogy a kés a férfi gyomrába szúródott. Hirtelen lesokkoltam, ahogy láttam a férfi hasából kifolyó vért. Úgy éreztem, rosszat tettem. De muszáj volt. különben engem is megöltek volna. A férfi, hasában a késsel nekem dőlt. Elnémult, majd összerogyott, és a földre hullott. Hümmögést hallottam hátulról
- Nem is rossz, szinte nem is haboztál. Ez tetszik. – mondta a férfi. De ő védtelen volt. most jön a második próbád. Egy férfit kell, hogy megkeress, és kiiktatnod, bármilyen eszközzel. – mondta, majd körülírta a férfit. Majd megmutatták a kivezető utat. Mikor kiértem, már igen késő volt. elindultam ahhoz a helyhez, ahol a férfival lesz egy „tárgyalási megbeszélés” helyszínem. Az erdőben lesz. Az eső erősebben esett, de most valamiért jól esett. Szemeim égtek, dühöt éreztem belül. És megint azt a furcsa változás szelét. Céltudatosan sétáltam a helyszín felé. A férfi állítólag egy besúgó kémje, akit likvidálni kell, mert ha kiderül, hogy titokban a Nagyúr követei szervezkednek, minden tagot kiirtanának. A tisztás felé vettem utam, majd mikor lassan elérkeztem a kijelölt ponthoz, láttam 5 férfit. 4 testőr volt az, naginata-val felfegyverezve, valamint egy 4. férfi egy katana-val a hátán.
- Szép estét. – köszöntem a férfiaknak.
- Ki vagy te kis taknyos? Te lennél a titkos ember, akivel találkozóm lenne? – csodálkozott a férfi. – na de nem baj, te is megteszed. – Azzal tapsolt egyet és a négy férfi felém fordult, majd elindult lassan. – kapjátok el őt. Elvisszük a vezetőhöz vallatásra. – majd a férfiak egyre gyorsabb tempóval jöttek felém. Nem volt nagy távolság közöttünk. Mosolyogtam. Hátamról tekercsemet lekapva a földre dobtam, majd kezeimet összetettem. Ekkor 4 virág jelent meg a tekercsből és lebegni kezdett előttem. Majd tenyereim újra összecsaptam, mikor a 4 virág a két közelebbi férfi felé indult. A két férfiba 2-2 virág állt bele, a fájdalomtól üvölteni kezdtek. De ez még csak a kezdet volt. most jött az igazi játék.
- Hana Ninpuo: Hyakkasaihouu – üvöltöttem. Ekkor a két férfi mellkasa világítani kezdett, ami egy éles fénnyé alakult át, és a két férfi darabokra robbant. A másik kettő, akik mögöttük voltak, egy pillanatra megálltak. Lesokkolta őket a látvány, hogy két társuk darabokra robbant. De nem álltam meg. Újabb 4 virágot kezdtem lebegtetni magam előtt, melyek a két férfit vették ismét célba. A két férfi próbálta a naginata-val védeni a támadást, de nem volt rá szükség. A virágokat még előttük robbantottam, melytől megcsonkultak, és hátravetődtek. Az egyiknek a két karja, valamint a mellkasának egy része, a másiknak a fél teste lerobbant. Ahogy elrepültek, szemeim vérben kezdtek úszni, elkapott a vágy. A vágy, hogy öljek. Már csak a férfi maradt. Ő felállt velem szemben, katana-ját maga elé szegezve. Úgy tűnt, képes megküzdeni velem. Pedig az előző kettőt azért végeztem úgy ki, hogy megrémüljön. De ezek szerint nem sikerült.
- Te jössz. – mondtam, de ahelyett, hogy újabb virágokat idézzek elő, tekercsemet eltettem. Majd kézpecséteket kezdtem csinálni, és hirtelen megjelent mellettem a földből kettő hasonmásom. Tsuchi Bunshin-ok voltak. Egyből a férfira küldtem őket. Azok nekirohantak, majd támadni készültek. A férfi az első klónomat könnyedén kettévágta, ám a második csapását már hárítani kellett. Én hátul álltam, és élveztem. Ekkor készültem újabb klónok létrehozására. A klónok nekiindultak. A férfi egyre nehezebben tudta hárítani, majd végül a két klón megállt, és darabokra hullva összeestek. A férfi állt, körülnézett, de nem találta a célpontját. Engem. Majd a föld megmozdult alatta. Két kezem kinyújtva elkaptam lábait, és nyakig rántottam a földbe. A férfi feje üvöltött. Melléálltam, majd odaguggoltam mellé.
- Most pedig, meg fogsz halni. - Mondtam neki, majd egy kunai-t vettem elő. *Öld meg* szólt a belső hang. Én pedig engedelmeskedtem. Megfogtam a férfi haját, és a kunai-al elvágtam a nyakát. A férfi feje a földre esett. Ekkor hallottam, hogy tapsol valaki mögöttem.
- Megtettem. Igen. Megtettem – és abban a pillanatban, a szakadó esőben felnézve az égre röhögtem, ahogy csak bírtam. Sátáni röhögés volt. ott álltam véres kézzel, és szájjal. Az eső menthetetlenül szakadt, arcomon folytak a cseppek, melyek lemosták a vért. Ekkor térdre rogyva elejtettem a kést, melyet eddig kezem tartott és újra felnevettem. Még ördögibben, mint az előbb. Hallottam, ahogy a fémből készült lemezeken, melyek a kezemre voltak erősítve, koppant, ahogy a vízcseppek ráestek. A telihold bevilágított mindent. Térdelve a halott test felett nevettem, majd hirtelen abbahagytam a nevetést, és oldalra dőltem. Eldőltem a tócsába, melyet az eső, és az áldozatból kifolyó vér hozott létre. Utolsó pillantásaimban láttam pár sötét foltot, ahogy közelítenek felém, valamit mondanak, majd felemelnek.
- Szép munka – ennyit hallottam, majd elájultam. Otthon az ágyamban keltem fel, nem tudom mennyit aludhattam, majd mikor oldalra néztem, a nyakláncom volt az asztalon.

Következő rész: Út a sötétség felé
//Csinálnék egy hosszabb történetet a teljes átalakulásról:)//

Az edzés, és következményei

- Sendo, ebéd. Gyere be. – szólt anya az ajtóból. Épp a kertben edzettem pár klónnal. Jókor szólt, már elég éhes voltam.
- Rendben, fél perc és megyek. – szóltam, majd egy utolsót ütöttem az utolsó klónra, amely az ütés következtében meg is semmisült. Majd besétáltam a házba, a súlyokat levettem a kezemről, majd miután megmostam a kezem, leültem anyával ebédelni.
- Mik a terveid a hétre? – kérdezte, miközben fújta az ételét. Majd a megfújt ételt megette.
- Nem is tudom, a mesterem keresett, lassan itt is kellene lennie. – mondtam, miközben megfújtam az ételt. Csendben ebédeltünk, majd mikor befejeztem, kicsit pihentettem, és rá egy fél órára újra felkaptam a súlyokat, és kisétáltam a kertbe, hogy folytassam az edzést. A földklónokkal rendkívül jól lehetett edzeni. Főleg fizikai edzésre, de másra is tökéletesek. Ezalatt a pár hét edzés alatt is látható változáson mentem már keresztül. De nem tartott sokáig az edzés. Épp egy földklónnal verekedtem, mikor valaki megfogta a vállam. Megfordultam, majd láttam, hogy Kashi áll mögöttem. Régóta ismerem, jó barátom volt.
- Szia Sendo. Gyere, vár a mester. Kapsz 5percet. Azt mondta, készülj, mert hosszú napok várnak ránk – mondta mosolyogva. Bementem a házba, fel a szobába, majd összeszedtem a felszerelésem. Két tekercs, a kardom, valamint a Naginata-m. Kashi a kapuban várt. Anyától elköszöntem, mondtam, hogy az elkövetkezendő pár napban nem leszek. De csak bólintott, Kashi már elmondta neki. nem szerettem, ha anya többet tud, mint én. Gondoltam magamban kisé elmosolyodva. De hát ilyenek az anyák. Majd a kapun kilépve indultunk el.
- Pontosan hova is megyünk? – kérdeztem társamtól.
- Az erdőbe, de hogy miért, azt én se tudom. A mester annyit mondott, készüljünk fel mindennel 4 napra. – mondta, kissé zavartan. Látszott rajta, ő se tud szinte semmiről. Sétáltunk egy ideje már, mikor Kashi intett.
- Még be kell menjünk Zaro-ért. – azzal elindult a házuk felé. Vele tartottam. A srácnak beszólva elkészült, majd már hárman folytattuk utunkat. Ahogy sétáltunk, próbáltuk kideríteni, miért hívott minket a mester, és miért nem küldött semmi értesítőt. De senki se tudott semmiről. Annyi információnk van, hogy az erdőbe kell menni, napot leszünk távol. Elérkeztünk hamarosan az erdőhöz. Az idő szép volt még mindig, meleg is volt. a megadott ponthoz érve találtuk a mestert, ahogy egy kidőlt fán ül.
- Üdvözletünk, sensei – köszöntöttük mindhárman.
- Sziasztok. Sajnálom, hogy így ki kellett titeket rángatnom otthonról, csak az idő sürget minket,és épp itt az ideje, hogy edzünk egy kicsit. Ahogy hallottátok, 4 napot fogunk az erdőben tölteni, edzeni fogunk. Ezért se tudtam elmenni értetek egyesével, mert idáig terveztem, építettem a pályát. – mondta, majd fogpiszkálóját megforgatva felállt a fáról, zsebre tett kézzel elindult. – Gyertek utánam. –majd elindult az erdő közepe felé. Utána mentünk. Sétáltunk, sétáltunk, a mester mindvégig előttünk járt, nem szólt egy szót se. Mindig ilyen volt. Csendes, titokzatos, ám igazán nagyszerű mester. Magas volt, vékony, ám erős testalkata volt, fejpántját ő is a karján hordta, mint én. Mármint én hordtam úgy, mint ő. Tetszett a stílusa, mindig magához hasonlított engem. Lázadó gyerek volt ő is, laza stílussal. És igen csak határozott. Nem azért, hogy saját magam fényezzem, de úgy éreztem, én vagyok a legkedveltebb diákja hármunk közül. Talán pont ez a titokzatosság, ami mindkettőnkre jellemző, hozott minket közelebb. Igaz, az hogy talán jobban kedvel, módszereiben nem nyilvánul meg, sőt, velem talán még szigorúbb is, mint másik két társammal, de érzem, hogy törődik velem. Jó érzés volt, örültem, hogy ő a mesterem. Hamarosan elérkeztünk egy hatalmas tisztásra. A tisztást fák, céltáblák, próbabábuk, és egyéb dolgok díszítették. Ahogy végignéztem, tényleg sok dolga volt a mesternek.
- Nos, megérkeztünk, azon a helyen állítsátok fel a sátratokat, az elkövetkezendő napokban itt fogunk szállásolni. – szólt hozzánk, majd megfordult, szívott egy mélyet a levegőbe, kezeit hátul megfogta, majd folytatta… - Kaptok 10 percet, hogy elkészüljetek. – majd egy doboz cigarettát vett elő a zsebéből, és rágyújtott. Nem volt sok időnk, 10 perc alatt kellett felszerelni a sátrat, és minden felszerelésünket lepakolni. És nála a késés igen csak szigorú büntetéssel járt. Futottunk a kijelölt helyre, hogy elkészüljünk, majd mikor odaértünk, mindannyian elővettük a szükséges felszerelést. 6db karót, kötelet, magát a sátrat, és egy tárgyat, amivel a karókat be tudjuk ütni. Mindenki kapkodott, hogy ne késsünk el. Repültek a sátrak, csattantak a tárgyak, ahogy a karót beütöttük. Én egy vastag fa törzsébe építettem fel a sátram, a nyugati oldalára, mert ha a nap felkell, akkor ne legyen olyan meleg kora reggel a sátramban. Én voltam az első, aki kész volt, szerencsére a felszerelésem a két tekercs jelentette, így futottam vissza a mesterhez, hogy én elkészültem. Zaro jött utánam, majd igaz az utolsó pillanatban, de még épp időben Kashi is megérkezett.
- Egész jó, hát akkor, kezdjünk is bele az edzésbe. – szólt újra a mester, majd ránk nézett. – Látjátok azokat a fákat a távolban? Azok jelentik a mező határait. Igazából el sem lehet tévedni, hisz körbe végig fák vannak. – mutatott egy távoli pontba. A fák igen csak aprók voltak. – 5 kör. – mondta, majd tapsolt egyet. Szemeink nagyra nőttek, 1 is soknak tűnt, nem hogy 5. tudtuk, hogy a sensei kemény, na de ennyire? De nem lehetett ellenkezni, én elindultam, használva a Shusin no jutsu-t hirtelen el is tűntem, és már a távolban futottam. Társaim hamar követtek, nem akartak ők se a sensei-től fejmosást kapni. A nap tűzően sütött, 3 óra környékén lehetett. Futottunk, futottunk, amivel még nem is volt baj. Az igazi probléma a nap volt. az utolsó kör jött végre. Nem éreztük magunkat fáradtnak, csak iszonyatosan melegünk volt. végre megvolt az utolsó kör. Pár lépésre voltam a mestertől, majd beértem, lefutottam az 5 kört. Ő csak bólintott.
- Jól van fiúk, van bennetek azért erő. Gyerünk le a földre és itt helyben nyomjatok le 50 fekvőt. – mutatott a földre. Ahogy beértünk, ugrottunk is, és elkezdtük nyomni. Azért ez már nem volt olyan kellemes érzés, sőt…elég fárasztó volt. szenvedve bár, de nagy nehezen megcsináltuk ezt is. Mosolygott. – Rendben, akkor a bemelegítést letudtuk, gyertek velem. – majd elindult a rét közepére. Már futás közben is kiszúrtuk a bábukat, dobozokat.
- A mai napon shurikendobást fogunk gyakorolni. – szólt, majd a dobozra mutatott. – Kashi, Zaro, vegyetek magatokhoz 20-20db-ot, Sendo, te pedig használd a virágaid. – mondta, majd megmutatta, hova kell állnunk. A táblák kissé messze voltak, de ezt sokszor gyakoroltunk, nem okozott gondot. Én álltam középen, tekercsemet a földre tettem, majd sorra hoztam elő a shurikeneket, melyeket egyenesen a táblába állítottam. Miután eldobáltuk a 20 shurikent fejenként, inkább nagyobb sikerekkel, újabb kör következett. A második fokon. Most még távolabb álltunk. Legalább 6-7 méterrel hátrébb. Újra repkedtek a shurikenek, melyek sorra álltak bele a táblákba. Volt 1-2, ami mellé szállt, de úgy éreztük, ez igen csak jó eredmény volt. Nekem összesen 5 ment mellé a 40-ből, bár az is a fáradság miatt. Ekkor következett a harmadik szint, melynél irányított célpontokra kellett dobálni. Klónok voltak. Nem kevés klónra. A shuriken eső után sorra tűntek el füst formájában. Majd mikor megvoltunk ezzel, lehetett vagy 6 óra. Kezdett sötétedni. Ekkor a mester a tőlünk balra levő fákra mutatott.
- Nah srácok, fussatok fel a fákra 3-szor, és mára befejeztük. Neki is indultunk a fáknak, talpunkba koncentrálva a chakra-t. a kék sáv megjelent a talpunkban, majd nekiiramodtunk. Talpunk úgy tapadt a fa oldalára, mint ha be lenne ragasztva. Egymás mellett futottunk fel a fa tetejére. Majd le, és újra neki. mikor leértünk, igen csak fáradtak voltunk már. Majd a táborba visszaérve a mester ült, és mondta, az első vacsorát ő állja, csak hozzunk fát.
- Gyertek, van egy ötletem – mondtam, majd két társam az erdő szélére vezényeltem. Kikerestünk egy kisebb méretű fát, melynek törzsének alsó részébe hajítottam 3 db virágot, majd használva az ezernyi nyíló virág technikát kirobbantottam a fa törzsét, majd az eldőlt. Ekkor beledobtam még 3 virágot a fa három külön pontjába, és kisebb részekre robbantottam, hogy el tudjuk vinni, de így is kellett pár földklónt csinálnunk Zaro-val, hogy elvigyük őket a táborba. Ott szétvágtuk őket, majd tüzet raktunk. Szerencsére nem kellett sokat szerencsétlenkednünk, a mester tűz elemű volt, így segített benne, majd elővett 4 db nyársat, rajta volt már rendesen, sütéshez előkészítve 4 db kisállat. Megsütöttük, majd a mester rágyújtott, és közben beszéltünk.
- Fiúk, örülök, hogy ez a nap ilyen pörgős volt, remélem a holnapi napon is ilyen aktívan részt fogtok venni. – mondta, miközben forgatta a vacsorát.
- Mi lesz a holnapi feladat? – kérdezte Kashi.
- Majd meglátjátok, de vacsora után menjetek aludni, mert hosszú nap lesz, az biztos. – válaszolt mosolyogva. Még egy kicsit beszélgettünk, majd a sütögetés után megvacsoráztunk, és elmentünk aludni. Az éjjel kicsit felerősödött a szél, de nem volt túlságosan komoly.

Másnap reggel egy belső hang szólt, hogy fel kell kelni. Nem tudom, miért, de a többiekkel együtt éreztük, itt az idő a keléshez. Mikor kisétáltunk, egy levelet találtunk a tábor közepén.
„Jó reggelt. Bemelegítésként 5 kör futás, majd a középen található fánál találjátok a további utasításokat…” olvastam hangosan.
- Minek fussunk, úgy sincs itt. – mondta Zaro. – Én nem fogom lefutni, eleget futottunk tegnap. Kashi-val futni kezdtünk, Zaro maradt, de aztán a legnagyobb meglepetésére egy kunai repült felé az erdőből, rajta egy cetlivel „7 kör”. Valószínűleg a mester a közelben figyel minket. Zaro megijedt, majd majdnem behozott minket, olyan gyorsan futott. Mikor befejeztük kashi-val az 5 kört, a középső fához mentünk, majd megláttuk a második levelet. „Most, hogy mindneki megcsinálta tisztességesen a feladatot egyetlen feladatotok lesz a mai napra. Nálam van 2db kis, vörös színű kendő. Aki elveszi tőlem jutalmat kap, aki nem, az kimarad a mai ebédből, és futni fog.” A levelet eldobtam, majd az erdő felé indultam, ahol a futás elején a kunai jött. Nekem kel elkapnom a mestert legelőször, mert akkor már be van biztosítva a mai napom. Ez a –vegyük el a mestertől- régi edzésmódszer volt, de igen hasznos, és igen csak megpróbáltató feladat volt. Sokan alkalmazzák ezt edzésük során. Az erdőhöz értem. Hol lehet? Egy pillanatra megálltam, hátha hallok valamit. Ekkor szúrtam ki egy kunai-t egy fában, ami biztos valamiféle nyom volt, hogy segítsen a nyomára akadni, hisz mégis csak egy hatalmas erdőről beszéltünk. A kunai-hoz futottam, majd egy ösvényt találtam, melyet friss lábnyomok tapostak. A lábnyomokat követtem, ám egy bizonyos ponton eltűntek. Majd hirtelen a levélkupacból, melyen álltam egy drót jött elő, elkapva lábam fejjel lefelé fellógatott egy fára. Csapda. Szóval erre is volt ideje, amíg mi futottunk. Nem vesztegethettem az időmet, egy kunai-al elvágtam a drótot, majd futottam tovább, ám most már egy fára futottam fel, és onnan próbáltam üldözni a láthatatlan prédát. Lépteket hallottam, de nem előről, hanem a hátam mögül. Zaro volt az.
- Vigy..- próbáltam szólni neki, de beleesett egy ugyanolyan csapdába, melyből az imént szabadultam ki. Két csapda egymás mellett, nem rossz ötlet. Társam ott hagytam, gondoltam, ki tud szabadulni, ám ő ahogy elvágta a drótot a földre esett, háttal. Zaro az a tipikusan kapkodó, meggondolatlan típus volt, aki nem tanul soha a hibáiból, így méterekkel arrébb ismét csapdába esett. Talán két órája mászhattam a fákon, mikor végre találtam valamit. Pontosabban éreztem. Cigifüst. Jó helyen vagyok. Az eddiginél még halkabban osontam majd egy fa tövébe kúsztam. Megláttam a mestert, ahogy egy törzsön ül és cigizik. Pihenne? Esetleg egy csapda. Ezt csak akkor tudhatom meg, ha rátámadok. Mivel az üldözés tartott már vagy 3 órája, így lehetséges, hogy ad egy kis esélyt nekünk, végül is két kendő van nála. Egy esélyem volt, idióta társaim sem zavarhatnak meg most. Legalábbis reménykedtem benne. Ekkor egy újabb reccsenést hallottam.
- Nem hiszem el, hogy az összes ilyenbe beleesek – hallatszott messziről, majd egy puffanást hallottam. Zaro volt az. Nem értettem miért van velünk egy csapatban, semmire se jó, nem vesszük hasznát. A mester fejét a hang irányába fordította – Hm, Zaro újabb csapdába esett bele. Kezd unalmas lenni ez az üldözés. – mondta magának, halkan. Egy földklónt hoztam létre, hogy támadjon rá, én pedig a lefejező jutsu-val próbáltam csapdába ejteni. Egy robbanó jegyzetet dobtam felé. A klón elindult. A mester felugrott, majd a cetli robbant. Kikerültem, ám a klónnal úgy tűnt, felveszi a harcot. – Sendo, közelharc sosem volt a te stílusod, meglepő tőled – mondta a klónnak. Ekkor úgy érzem rájött a csapdára, hisz a klónt megdobta, majd lenézett. De késő volt. Szerencsére tudtam használni a technikám, igaz, csak a jobb lábát tudtam elkapni és bokáig húzni, de pont elég volt, hogy felugorva elvegyem tőle az egyik kendőt. A mester kihúzta a lábát, majd mosolygott.
- Szép munka volt Sendo. Nem számítottam erre, pedig ismerlek titeket eléggé. Menj vissza a táborba. – szólt, majd újra megállt. Két társamat hallottam a távolban. A tábor helyett egy közeli fa mögé mentem, hogy szemmel kísérjem a következőket, kíváncsi voltam, ki fogja elvenni tőle a másikat. Majd a kendőre néztem, és egyfajta boldogság töltött el. Két társam összefogva indult neki a mesternek. Alig voltak pár méterre tőle, mikor a mester kicsit elmosolyodott. Csapda. De nem olyan, mint eddig. Két társam a másik oldalról jöttek, így én se tudtam, hogy ott van csapda. Lábuk alatt hirtelen eltűntek a levelek, majd a föld, és egy nagy gödörbe estek. Zaro egyből üvöltözni kezdett, Kashi viszont gondolkodott, majd talpába koncentrálva a chakra-ját felfutott és ugrásból támadott a mesterre. Kikerülte a támadást, ekkor Kashu egy jutsut használva hirtelen a mester előtt termett, gyomron ütötte, majd kikapta kezéből a második kendőt. Ekkor mászott ki Zaro is, majd a mester felé futott.
- Hé, hol van a másik? – kérdezte felháborodva.
- Hát, arról már lekéstél. – válaszolta a sensei. Erre csak még jobban felhúzta magát. Visszatértünk a táborba. A mester elővett 3 adag élelmet, majd Zaro-ra nézett, és kezével mutatott egy 5-öst. Mindenki tudta, mit jelent ez. 5 kört. Zaro nekikezdett, mi pedig leültünk ebédelni. Zaro megérkezett, majd leült, hogy egyen, de a mester megtiltotta, hogy kapjon. Még nekünk is megtiltotta, hogy adjunk, különben mi is futunk. Ebéd után fél órát pihentünk, majd a mester előállt az újabb feladattal. Meg kell egymással küzdenünk. A győztes dupla vacsorát kap, valamint egy extra meglepetést. Bármit felhasználhattunk, de életveszélyes helyzetbe nem lehetett a másikat sebezni. A mester mellém állt, majd a fülembe súgta, hogy nyugtassuk le egy jó kis harccal Zaro-t.
- Zaro, Sendo, ti kezditek. – mondta. - Sportszerű csatát akarok. – fejezte be, majd intett, hogy kezdhetjük. Zaro egyből nekem rontott üvöltve, de kitérve a lábát kigáncsoltam, amitől majdnem elesett. Egy elhúzódó ökölharc vette kezdetét. Egymás ökleit lefogva próbáltunk a másikon felül kerekedni.
- Mivan kis kedvenc? – kérdezte tőlem gúnyosan. – Mindig csak te, te vagy az első nála. – mondta szemrehányóan.
- Miért, inkább egy ilyen szerencsétlent kedveljen mint te? Csak hátráltatsz minket. – mondtam neki, miközben kezdtem én is dühös lenni.
- Ezt most megbánod. – üvöltötte, majd egy kunai-al, melyet a hátsó zsebéből kapott elő, akart leteríteni, a kezét az utolsó pillanatban hárítani tudtam, ám megvágta a jobb felkaromat, majd bevittem az ütést, amivel befejeztem a meccset. Egy Sorozást//Hajuifuri-t mértem a mellkasára, majd kicsit oldalra hajoltam, és még egyet soroztam a jobb oldalára a bordáira. A srác összeesett, üvöltött.
- Ezért megöllek – üvöltötte, de fel se tudott állni. Lehet, hogy egy bordája meg is repedt. Én csak álltam felette és néztem ahogy szenved
- Most már megérted, miért vagy gyenge? Soha se leszel azon a szinten, ahol mi. Egy senki vagy. Ekkor nagy nehezen felállt, egy füstbombát hajított a földre, majd szólt
- Ezt még megbánjátok. – A füstben valószínűleg valami kábító anyag, talán altató lehetett, mert a mester és Kashi elájult. Szerencsére rajtam volt maszk. Zaro elfutott az erdőbe. Eldöntöttem, hogy utána megyek, csak a mestert és Kashi-t a táborba viszem. Odahúztam őket, majd két klónt hoztam létre, hogy ha visszatérne, ne tudjon nekik ártani. Én pedig elindultam, hogy megkeressem és megbüntessem a vágásért. A karom vérzett. Megfogtam, ujjaim közé folyt a vér. Ekkor bekövetkezett az, amit nem akartam. Pupilláim összehúzódtak, én pedig egy teljesen más arccal nekiindultam az erdőbe, hogy felkutassam Zaro-t, hogy elégtételt vegyek. Kabátom ujjait feltűrtem, megcsillant az alkarvédőm, fegyvereim, tekercseim a megfelelő helyen, én pedig felugrottam az első fára, majd szélsebesen a fákon futva üldözőbe vettem.

Folyt köv: Az üldözés //Ha mesélő engedi//

//Shino engedélyével a kaland második fele//

Eldöntöttem, hogy utána megyek, csak a mestert és Kashi-t a táborba viszem. Odahúztam őket, majd két klónt hoztam létre, hogy ha visszatérne, ne tudjon nekik ártani. Én pedig elindultam, hogy megkeressem és megbüntessem a vágásért. A karom vérzett. Megfogtam, ujjaim közé folyt a vér. Ekkor bekövetkezett az, amit nem akartam. Pupilláim összehúzódtak, én pedig egy teljesen más arccal nekiindultam az erdőbe, hogy felkutassam Zaro-t, hogy elégtételt vegyek. Kabátom ujjába belekapott a szél, melynek következtében kissé felcsúszott, a nap sugarai ráragyogtak az alkarvédőmre, megcsillant a fémen. Süvítettem a fák lombjai között, bár Zaro kihasználta a füstöt és gyorsan lelépett, nem járhat messze. Amennyire ismerem, most keres valamiféle fedezéket, ahova eltud bújni, és szorongani a bajain, de engem nem hat meg, miféle belső gondokkal küszködik. Ha megtalálom, megemlegeti, hogy meg akart ölni. Katanam-ra ráfogtam, majd ugráltam tovább a fákon. Ekkor láttam egy letaposott, kettétört ágat, megálltam, a földre ugrottam, ahol az ág volt. a földre érve kissé poros lett a föld, a kettétört ághoz sétáltam. Tisztán lehetett látni, hogy futás közben valaki rálépett és úgy tört ketté. Sok ilyen nyomfelismerést tanított a mester nekem, felismertem egy egyszerű taposást. Elnézve a törését erre futhatott tovább. Gondoltam magamban, majd jobb oldalra néztem, ahol egy kis ösvény volt. Az ösvényre több bokor is behajolt, melyeknek ágai szintén le voltak törve. Biztos, hogy erre ment. Még menekülni se tud úgy, hogy ne vegyék észre. Szánalmas egy ninja lesz belőle. Az ágak között lépkedtem tovább, mikor az eltört ágak nyomai eltűntek, visszatértem a tisztásra, viszont a másik végére.
- Ó, ne – mondtam hangosan, majd ekkor döbbentem rá, mire ment ki az egész. Visszafutottam oda, ahol a mestert és Kashi-t hagytam, de hűlt helyüket találtam csak. Egy levél volt egy kunai-al felerősítve a kidőlt fára, amelyre fektettem őket. Olvasni kezdtem a levelet, mikor hirtelen valamit hallottam a hátam mögül, de már késő volt. mikor megfordultam egy ütés érte a fejem, én pedig a földre zuhantam.
- Hozzátok ezt is – hallottam, ahogy pár láb elém állt. Majd minden elsötétült.
Furcsa kép fogadott. A fejem hasogatott. Láttam egy bokrot, de fejjel lefelé, szinte a levegőben lógott. Majd újra sötétségbe borult szemem világa. Mikor kinyitottam, újra a lógó bokrot láttam, valamint két alakot, akik egy kidőlt fatörzsön ültek és tanácskoztak valamiről. Nem hallottam, miről, a fülem sípolt, a fejem iszonyúan fájt. Ekkor nyitottam ki véglegesen szemeim, és észrevettem, fejjel lefelé lógok egy fáról. Lábaim a vastag ágra voltak kötve. A két alak egy kis zsákot nézegettek, nyitogatták. Pénz volt benne. Az én pénzem. Tolvajok. Ekkor szólalt meg egy ismerős hang Zaro hangja volt az.
- Jó reggelt, végre felkeltél? – kérdezte tőlem, kérkedő hangon, miközben felém sétált. – Pedig reménykedtem, hogy attól az ütéstől tovább fogsz majd aludni. Ekkor intett a két fickónak, az egyik felállt, majd egy kunai-al a kezében felém közelített. A lábam szabadította ki, én pedig a földre estem.
- Tudod, Sendo, mi ketten egyformák vagyunk. Mindkettőnket a győzelem hajt. Csak mint minden ember is más, mi is más-más eszközökkel győzedelmeskedünk. – beszélt hozzám, majd gyomron rúgott. – Engem a mester sohasem szeretett, te voltál mindig az, akit megdicsért, akire számított. Engem észre se vett. És ez engem nagyon feldühített. – folytatta, majd újra gyomron rúgott. A földön fekve szenvedtem. – De most ennek vége lesz. A mester elfog engem fogadni egyetlen tanítványának, akitől félni fog, és megbecsülni. Állj fel – parancsolt rám. Ekkor a két fickó megfogta a vállam, majd elé állítottak. – Most pedig kiderül, ki lesz az erősebb, mire mész a fegyvereid nélkül – mondta nevetve, majd egy kunai-t vett elő. – Gyere, támadj. Most véged lesz. – majd hadonászni kezdett a kunai-al. Felém vágott, majd jobb kézfejem megvágta. Vér csöppent a földre. Pupilláim újra kitágultak. Nevetni kezdtem. Majd egyre hangosabban és hangosabban, míg nem kifakadva magamból röhögni kezdtem.
- Te akarsz engem megölni? Egy senki vagy hozzám képest. Még a kunai-t is rosszul tartod. De mivel mindenképp harcolni akarsz ellenem, megkapod. – mondtam, majd hirtelen előtte termettem, és három határozott ütéssel egy sorozást vittem be neki a mellkasára. Olyan hirtelen érte őt, hogy a kést elejtette, ő pedig a torkához kapott, hogy levegőt kapjon. Egy újabb sorozást vittem be, ezúttal a gyomrába. Ettől térdre rogyott. Majd a kunai-t felvettem, és felé álltam.
- Most pedig megkapod méltó büntetésed. – mondtam, miközben a kést magasra tartottam. Ekkor valaki hátulról megfogta a kezem. A mester volt az.
- Sendo, nyugodj le. Nézz rá. Ő nem az, akit ismertél. A szemei elárulják, teljesen elkábították. – ekkor láttam, hogy szemei teljesen máshogy néztek ki, mint eddig. Valamiféle kábítószerrel vehették rá, hogy tegye ezt. Csupán egy báb volt valaki kezében. A két fickó, akik eddig oldalt álltak futni kezdtek. Elvitték a pénzem, és a naginatam, valamint a katana-m.
- menj utánuk, én megpróbálom Zaro-ból kiszedni, amit tud. – de ahogy ezt mondta a mester, egy senbon repült a nyakába, melytől meghalt. A menekülő banditák lőtték, majd elindultak az erdőbe. Zaro teste elernyedt, a mester karjai között halt meg. A senbon, melyet nyakába lőttek feltehetőleg mérgező volt, ezzel letudták az egyetlen embert, aki ismerhette a banditákat.
- Sendo, bízom benned kapd el őket, Kashi, segíts neki. – szólt a mester, majd Zaro teste fölé helyezte kezeit, és tenyerei zöldes színnel kezdtek világítani. – Menjetek már. – parancsolt ránk. Kashi utánam futott, majd üldözőbe vettük a két banditát. Az erdőbe futottunk utánuk. Nem hétköznapi banditákról lehet szó, ha mérgezett senbonokkal lőttek ilyen pontosan. Vigyáznunk kell, nehogy minket is megöljenek. A legjobb lenne, ha az egyiket élve elkaphatnánk. A shusin-t használva hamarosan meg is láttuk a két banditát, ahogy a földön futnak. Ezek szerint nem olyan fejlettek, ha a földön futnak. Kashival két-két kunai-t hajítottunk eléjük, hogy megálljanak. A kunai-k a földbe csapódtak, a két bandita előtt, akik megálltak. A földre ugrottunk. Az egyiknél volt a naginata-m, a másiknál a katana-m, valamint egy szerkezet a karján. Valószínűleg ezzel lőhette ki a senbon-t. érdekes szerkezetnek tűnik, és igen veszélyesnek, ha ilyen halálos pontossággal képes tüzelni. Reméltem, közelharcban nem tudja használni.
- Kik vagytok, és miért öltétek meg a társunkat? – kérdezte tőlük Kashi. A két bandita nevetett.
- Azt a kis szaros, hogy miért öltük meg? Használhatatlan volt. csupán annyi lett volna a feladata, hogy kapjon el titeket, hogy kirabolhassunk, de erre sem volt képes, hogy mindhámotokat elkapjon, hisz te – mutatva rám – elmenekültél. Valamint az információkkal nem lehetett életben hagyni. Ahogyan titeket se. – mondta nevetve, majd jobb karját felénk szegezte. – Ég veletek – célzott felém, majd kilőtt egy senbont. Alkarvédőmmel éppen hogy védeni tudtam. A senbon lepattant a fémlemezről. Ekkor a másik fickó fütyült egyet, mire két másik alak jelent meg mögöttünk, az egyiknél egy lánc, a másiknál pedig egy Bo.
- Most pedig, végetek van. Az előttünk levő két fickó 6méterre lehettek tőlünk, míg a mögöttünk levőek 4-5méterre. Hátamhoz nyúltam, ahol megtaláltam a tekercsem, szerencsére Zaro ezt nem vette le rólam. Tényleg használhatatlan, de ebben az esetben lehet, hogy az életem köszönhetem ennek. A tekercsem előkapva sorra jelentek meg a virágok, melyekkel az előttünk levő fickókat lőttem, míg Kashi a hátunk mögöttieket próbálta feltartóztatni két kunai-al. A virágok a katanas fickóról lepattantak, védte a kardommal. Azonban közel sem volt ilyen szerencsés a naginata-m fogó bandita. Jobb karjába, valamit bal lábába is álltak vele virágok, melyek nem hagytak más választást, az Ezernyi nyíló virág technikát használva felrobbantottam őt. A virágok nagyot robbantak, a mellette álló fickó is arrébb repült pár métert, kardomat elejtve. Majd felpattant és futni kezdett.
- Kashi, elbírsz ezekkel? – kérdeztem tőle, miközben az egyikkel harcolt. A láncos fickó egy nagy pofontól kissé megszédült, majd a kunai-al a gyomrában dőlt el, halottan.
- Szerintem menni fog – mondta mosolyogva. Bíztam benne, ügyes srác volt. Hát akkor, ismét csak üldöznöm kell, remélhetőleg most már utoljára. Indulás előtt létrehoztam két földklónt, hogy segítség Kashi-t, én pedig nekiindultam. Menet közben felkaptam katana-m és naginata-m, majd a fickó nyomába indultam. Újabb kétföldklónt létrehozva üldöztem őt. A fickó menet közben tüzelt néha a kezén levő szerkezettel. Az egyik senbon a klónomba állva megállásra kényszeríttette, majd meg is semmisült. A másik klónommal futottunk tovább a fák lombjai között. Menet közben én a földre ugrottam, majd oldalról vágva a virágokat hajítottam felé, mikor végre egy virág a közelébe ért, újra használva az ezernyi nyíló virág technikát a fickót nekirepítettem egy mellette lévő fának. Klónom nekiindítottam, én pedig a föld alá mentem a lefejező jutsuval. A klónt meglőtte, melytől darabokra esett, és megsemmisült, ekkor jöttem elő. A fickót a mellkasáig rántottam le. Mikor kijöttem, láttam, hogy nem akar meglőni, hanem próbálja magát kihúzni. Ekkor katana-m fogva levágtam jobb karját, melyen a fegyver volt. a férfi felüvöltött.
- Most pedig áruld el, ki vagy, és ki küldött, miért kellett nektek Zaro? – mondtam neki igen csak dühödt hangon. A férfi szájába harapott, hogy elszorítsa valamennyire fájdalmait.
- A nevem…a nevem Garo. Egy öttagú banditacsoport vezetője vagyok. – érezhető volt a hangján, hogy megijedt, rájött, ha nem beszél, meghal. – a srácot akartuk felhasználni, hogy kiraboljunk titeket, figyeltünk titeket, miközben edzettetek, láttuk ajta, a legszívesebben elszökne, mi csak segíteni akartuk. – mondta. Ekkor egy kunai-t forgattam a levegőbe,majd a férfi bal kézfejébe szúrtam, beledöfve a földbe. A férfi az eddiginél hangosabban üvöltött fel.
- Folytasd, és ha hazudni mersz… - mondtam neki. – Hol az ötödik tag?
- Az ötödik tag volt a srác, de mivel túl sokat tudott, likvidálni kellett. Semmire való volt. – mondta kissé nevető. – a barátod úgyse él már, és a másik társad se fog sokáig. Az a két ember, akivel otthagytad, meg fog…….ekkor megforgattam kezében a kést. Felordított. – Hiába kínzol engem, akkor is meg fog halni. – vért köhögött fel.
- Tudod, miért küldött minket kettőnket a mester? Mert mi vagyunk a legjobb tanítványai. – ekkor a férfi arcon köpött, arcomra rátapadt a vére. Újra a belső hang szólt hozzám. *Bűnhődjön* ekkor felálltam, majd így szóltam – Most pedig megkapod a rád kiszabott büntetést. Az úr – ekkor felnéztem – bűnösnek talált. Halállal lakolsz. – majd a férfi szemei tágra nyíltak. Odasétáltam levágott kezéhez, majd levettem róla a szerkezetet. Tetszett nekem, és neki már úgyse kell. Majd elindultam, vissza a társam felé.
- Hé, te kis szaros, engem itt hagysz? Ha kimászok, megkereslek és… - de itt elakadt a szó, fejébe egy virág szállt. Egy utolsót köhögött, majd az egész teste, mely a földből kilógott, felrobbant. A büntetése halál volt. az úr parancsolta ezt. Bal kezemen levő karvédőm levetten, majd kunai-mal egy vonalat húztam. Ezen kívül 5 db vonal volt a karomon. Majd kicsöppenő vérem megnyalva letérdeltem, és megköszöntem az úrnak, a hatalmas jashin-nak, hogy kegyei közé fogadott, és a jó útra terelt engem. A karvédőm visszavettem, majd társamhoz indultam. Ő legyőzte a másik banditát is.
- jól vagy, Sendo. – kérdezte. Bólintottam, majd a mesterhez tértünk vissza. Mindketten visszaiettünk a mesterhez, akinek nem sikerült megmentenie Zaro-t.
A felszereléseket összepakolva hazatértünk. Zaro temetése két nappal később volt. Nem voltak sokan. Nem volt sok ismerőse, barátai annál is kevesebb. Csupán a szülei, közeli hozzátartozói, a mester, Kashi, és én. Gyászolt mindneki. Elvesztettünk egy csapattagot, ám nem bánkódtam annyira mint mások. Csupán egy bábu volt, aki feláldozhatónak bizonyult, hogy én erősebbé váljak. A temetésnek vége lett, a mestert kereste meg kashi, de ő inkább egyedül maradt. Mégis csak egy diákját vesztette el. Hazatértem, majd az ágyamra dőlve gondolkodtam ezen a pár napon. Oldalra néztem, ahol újonnan beszerzett fegyverem volt. letisztítottam, csillogott, gyönyörű látvány volt. el is felejtettem, hogy épp egy társam temetésén voltam.
Felkeltem ágyamból, majd a kertbe mentem edzeni. Be kellett fejeznem, mivel a kalandunk, a tragikusnak vélt véggel véget ért. Gondolataim sokfelé jártak, miközben a klónokkal birkóztam.

A kertben edzettem, miután az előző küldetésem tragikus véget ért. Egy társam elvesztettem, így Kashi maradt a csapatban, és természetesen a mester. Egy levél jött, miszerint vár minket a vezető, hogy egy küldetésre küldjön minket hármunkat. Az épület előtti boltnál várakoztunk a mesterre, aki hamarosan meg is érkezett. Enraku irodájába lépve a vezető egy dokumentumot nyújtott át a mesterünknek, Ita-samanak. Ita-sama elolvasta a dokumentumot, majd bólintott.
- remélem, megoldható, a maga csapata igen csak nagy fejlődési szintet mutat, így remélhetőleg nem fog történni semmi komolyabb fennakadás. – mondta Enraku.
- Majd elfelejtettem. – tette még hozzá, majd az ablakhoz sétált, és kinézett, kezeit hátrafogta.
- Kapnak egy segítőt is, aki nagy hasznukra válhat a küldetésük során. – majd ránk nézett, ekkor kinyílt az ajtó és egy lány lépett be. Vékony lány volt, rövid, barna hajjal.
- Ő Ao. Ő lesz az új tagja a csapatnak. Medikus ninjának tanul. – folytatta mosolyogva. – Most már készen áll a 9-es csapat, hogy nekiinduljon a küldetésnek. – fejezte be Enrako, majd utunkra bocsátott minket. Ita-saman láttam, nem örül annak, hogy máris egy új tagot kaptunk, és a vezető már a csapatot is összetette. Én személy szerint örültem, hogy más tag van, Zaro-t ki nem állhattam.
- Mi lesz a küldetésünk célja, sensei? – kérdezte Kashi.
- Egy karavánt kell megvédeni, pontosabban a rakományt kell elszállítanunk Amegakure-ba. A küldetés B szintű csoportosítást kapott, csak a többi csapat le van foglalva, Enraku ránk bízta a feladatot. – mondta a sensei, miközben sétáltunk a város utcáin. Kashi berohant a fegyverboltba, hogy a felszerelését feltöltse, én megtettem még tegnap, úgyhogy én rendben vagyok, és ahogy elnézem, Ao-nak is megvan mindene. A lány hátán egy fumma shuriken volt, valamint két táskája a lábaira erősítve. Kahsi hamar kijött az üzletből és folytathattuk az utunkat. A leírás szerint egy Hara nevű fickóval kell, hogy találkozzunk a bányánál, onnan kell elkísérnünk a kocsiját Amegakure-ba. A szűk, zsúfolt utcákon keresztül sétáltunk, a sok ember miatt nehezen haladtunk. Nem értettem, miért vannak ilyen sokan, amikor az idő se úgy festett, hogy ragyogó idő vár ránk, inkább borús, felhős, kissé szeles idő volt. Nyomasztó hangulatot keltett. De ennek ellenére rengetegen voltak, járták a boltokat, virágosokat, üzleteket. Az egyik virágüzlet mellett haladtunk el, mikor a kirakatban megláttam valamit.
- Egy fél pillanatot kérek mester – mondtam, majd berohantam az üzletbe. Az üzletvezető nő köszönt, majd kérdezte, miben segíthet.
- Jó napot, az lenne a kérdésem, hogy az a növény, a kirakatban…az milyen növény? – kérdeztem, miközben az ablakban levő fekete színű növényre mutattam.
- Áh, az? Az csak dísz, de hogy válaszoljak a kérdésedre az a Barakoi, a fekete rózsa. Igen csak ritka virág. Amegakure déli részén őshonos. Valószínűleg a sok eső miatt, mivel igen csak vízigényes növény. Egy ott élő férfi többet tud neked mondani, sajnos ezt a növényt nem ismerem igazán. Ha érdekel, keresd fel Musaki-t. ő biztos tud neked válaszolni, bármiféle növényről kérdezed. – mondta mosolyogva a nő. Megköszöntem a segítségét, majd kimentem az üzletből.
- Nos, mit találtál, Sendo –kérdezte Ita-sama.
- Mester, ha vége a küldetésnek, el kellene mennünk Amegakure déli részébe, egy bizonyos Musaki-hoz. – válaszoltam.
- Hm, Musaki. – gondolkodott a mester.
- Talán ismeri őt? – kérdeztem tőle.
- Régen egy csapatban voltunk, csak a háború miatt elköltözött. Ha jól emlékszem imádta a növényeket. – emlékezett vissza Ita-sama. – Rendben, a küldetés után ellátogatunk hozzá. Most viszont indulás. – mondta, majd elindultunk. A városból kiérve az erdőbe mentünk. A sűrű fák valamilyen szinten felfogták a szelet, de hűvösebb volt az idő. Kabátom ujját lehúztam, mert kezdtem fázni. Az égbolt még jobban beborult, egyre szürkébb felhők közeledtek. Vihar lesz, sietnünk kellene. A leveleken halottuk, esik az eső, a fák lombjai azonban felfogták a kisebb cseppeket, de mikor hevesen kezdett el esni, már igen csak szedtük a lábunkat, meg ne ázzunk. A eső nagy cseppekben szakadt, mi pedig az ösvényen futottunk, taposva a saras földön. Megláttuk az erdő végét, ahol a fák egyre ritkábban nőttek már, majd hamarosan látótérbe került a domb is, melynek oldalán található a bánya. Siettünk, tudtuk, ahogy kiérünk az erdőből, szét fogunk ázni, mivel nem takar minket semmi. A tócsákon átvágva szaladtunk a szikla alá, ahol újra menedéket találunk. A barlang bejárata előtt állt egy férfi, kettő szekér volt mögötte, mely két ló volt kötve. A szekerek nagyobb méretűek voltak az átlagnál, és szerencsére ponyva is volt rajta, így nem fogunk megázni út közben.
- Szép napot, ön minden bizonnyal Hara. – köszönt a mester.
- Hát ha szép napunk lenne. Üdvözletem, igen én vagyok. Ezek szerint maguk a kísérő csapat. – válaszolt a fickó, majd egy ferde tekintettel az égre nézett. – Induljunk is, ne időzzünk tovább itt. – mondta a fickó, majd felszállt az első kocsi elejébe, kezébe vette a kötelet, mely a két állatra volt kötve. A mester mögé szállt fel az első kocsiba.
- Sendo, te és Ao a második kocsiba szálljatok. Kashi velem jön az elsőbe. –mondta, miközben kapaszkodott a szekér oldalára. A ponyvát elhúztam, majd felszálltunk a hátsó kocsiba. A kocsink tele volt ládákkal.
- Megtudhatnánk, pontosan mit is szállít? – kérdezte Ita-sama Haratól.
- Uram, kereskedő vagyok. Minden található nálam. Egy nagyobb összegben rendeltek tőlem földet, zsákok vannak a ládákban, azt szállítom most. Valamiféle növényüzletbe kell mennem. – ezt a szót meghallottam én is hátulról. Talán Musato-hoz megyünk, így két leget ütnénk egy csapásra. Ennek nagyon megörültem. A férfi megrántotta a kötelet, a szekér elindult. Ahogy kimentünk a szikla alól, a ponyván hirtelen erősen és intenzíven hallatszott az eső kopácsolása.
- Mesélj magadról valamit – szóltam Ao-nak. A lány kicsit odébb húzódott, majd elkezdte mesélni. Szinte az egész életét elmesélte, mikor befejezte, az arca még mindig vörös volt. kiderült, elvesztette az édesapját, úgy mint én, ő is az anyukájával él együtt. 2 éve él itt, Kusagakureban, eddig Konohában éltek. Az anyja tanítja őt medikus ninjutsura. A két év alatt nem szerzett sok barátot, annak ellenére, hogy kedves lánynak tűnik. Küldetésen nem volt még, csak kettőször, de akkor is egy kórházba ment, a betegeken segíteni, úgyhogy komoly, veszélyes feladatot nem kapott még.
- És hogy érzed most magad? Úgy értem, mit gondolsz most, hogy egy kocsit kell megvédeni? – kérdeztem tőle kíváncsiságból.
- Igazából ez az első feladatom, amiben szállítani kell és védeni egy célpontot, míg el nem jutunk a célig, így izgulok. – mondta még vörösebb arccal, majd kicsit odébb húzódott.
- Nyugalom, itt vagyunk, megvédünk téged. Ha bármi történne, maradj hátul, a te feladatod, hogy nekünk segíts. – nyugtattam őt, miközben kezemmel közelebb húztam kicsivel. – Nem lesz semmi baj. – mosolyogtam rá. Egy órája utazhattunk. Kihalt mezőn mentünk. Az eső még mindig szakadt, az idő még jobban lehűlt. A kocsi ugrált a tócsák és a földes út kombinációja miatt, így igen csak rázós utunk volt. egy fél órával később megérkeztünk egy kis településhez, melynél megálltunk enni. Egy kis fogadóba mentünk, ahol lámpások világítottak, mivel a napot teljesen eltakarták a sötét felhők. Egy tál Tonkatsu-t ettünk mely igen csak laktató volt. A mester egy pohár szakéra is meghívott minket. Kicsit pihentünk, majd újra útnak indultunk. A fogadóban egy órát tölthettünk el. A kocsikba felszállva a ládákra ültünk Ao-val, majd néztünk kifelé. A hátsó ponyva fel volt húzva, így tökéletesen láttuk, ha valaki követi a kocsit. Az út emelkedett, egy domboldalon indultunk felfelé.
- És miket szeretsz? – kérdeztem Ao-tól.
- Szeretem a virágokat, főleg a rózsát. És ez lehet, hogy kissé furcsán hangzik, de odavagyok a fegyverekért is. Imádok, főleg a kardokat. – mondta most már nyíltabban a lány.
- Hmm, szóval a virágokat – gondolkodtam – Akkor ezt nézd. – a tekercsem elővettem a hátamról, majd egy virágot hoztam létre.
- Ismersz virágtechnikákat? – kérdezte a lány.
- Igen, de csak keveset – válaszoltam. A lány tovább érdeklődött, hogy miket, ekkor a virágot megfogtam, mely hirtelen éles lett, megkeményedett, majd elhajítottam. – Most figyelj – majd kezeimet összetettem, és a virág felrobbant. A lány nagy szemekkel nézett. – Ez nagyon tetszik. Én is virág technikákat akartam tanulni. – folytatta. – és van valami terved a virágokkal kapcsolatban? – kérdezte tőlem újra.
- Amit láttam ma a boltba, azután akarok érdeklődni a férfinél, akihez tartunk. Hátha tud mutatni valami újdonságot, vagy egy különlegességet talán. – válaszoltam.
Talán két órája indultuk el a fogadóból, azóta az idő semmit se változott, talán csak hidegebb lett, az ég is kezdett sötétedni, nem a felhők miatt, hanem mert beesteledett.
- Ott fogunk éjszakázni. – intett Hara, mutatva egy kis facsoport mellé. Mikor a szekér odaért, azt a feladatot kaptuk, hogy hozzunk fát, csináljuk tábortüzet. Elindultunk hárman, hogy szedjük. Mikor találtam eg vékonyabb fát, mely alkalmas lehet tűzifának, három virágot hajítottam bele. Egyet az aljába, a közepébe és az utolsó a lomkorona alá. A virágok felrobbantak, a fa három részre tört, és kidőlt. Ezt összesen 3 fával csináltam meg, majd feldaraboltuk őket a táborban. A tűz mellé ültünk, majd mikor aludni mentünk Ita-sama arra kért, hogy Kahsi-val maradjuk a kocsikban, ha történne valami, ő pedig a tűznél fog őrködni. Ao-chan az első kocsiban aludt, mi a másodikban őrködtünk felváltva. Az őrködést én kezdtem, majd egy óra múlva váltott Kashi. Mikor másodszorra jöttem, láttam, hogy a mester pihent egy fa törzsében, mindenki aludt. Ekkor hallottam valamit a bokrok közül, ahonnan a fákat hoztuk. Tekercsem kikészítettem, majd hallgatóztam. Pár lépést hallottam, de mást nem. Majd Kashi felkelt, szóltam neki, hogy figyeljen, mert hallottam valamit.
Másnap reggel felkelve társam megnyugtatott, hogy bizonyára csak fáradt voltam, és csak képzeltem a hangokat. A kocsi újból útnak indult, már közel voltunk a határhoz. Ahogy közeledtünk, az út két szélén ismét megjelentek a fák, már sűrűbben, hamarosan egy erdőbe megyünk ismét. Az eső elállt, de az ég még mindig szürke volt. a fák azt mutatták, lassan átlépjük a határt. A kocsi szépen, gyorsan haladt az ösvényen. Pár bukkanót leszámítva sima utunk volt. Ao-val megint tudtunk beszélgetni egy csomó dologról, ám tekintetem most inkább a természetet, a fákat és bokrokat figyelte, mint a lányt. Egy fekete árnyék szaladt el a fák között, ekkor félbeszakítottam a lány gondolatmenetét, majd tekercsem elővettem. Csend volt. feltűnően nagy csend. A madarak is elrepültek.
- Mester, valaki figyel minket. – súgtam halkan előre a másik kocsiba.
- Igen, én is észrevettem, hogy már egy ideje követnek. Maradjatok nyugodtak, és figyeljetek. – válaszolta. Szemeim állandó ellenőrzés alatt tartották a fákat. Majd hirtelen két fickó, fekete ruhában, előugrott és követni kezdte a kocsit. Egyre közelebb értek, amit viszont nem vártam meg. Tekercsemből 4 virágot vettem elő, majd feléjük dobtam. Az egyik virág megvágta a bal oldali személy karját. Ahogy a közelükbe értek, a virágok felrobbantak, az úton füst jött létre. Felkészültem a további támadásra, ám úgy tűnt a két fickó eltűnt. Nem hinném, hogy a robbanástól. Az út további részén a beszélgetés felébe maradt, mindenki a környezetet figyelte. Fél órával később a szekér hirtelen lassított, majd megállt.
- Jó napot, merre lesz az út? – kérdezte elölről egy ismeretlen hang.
- Amegakure-ba szállítok földet, megrendelésre viszem.
- Nem bánja, ha megvizsgáljuk, ugye? – kérdezte a hang ismét. Majd lépéseket hallottunk. Két ficó jött a hátsó kocsihoz, hogy megnézze a ládákat. Két áltagos, amegakurei fejpántot viselő férfi. Ám volt valami furcsa bennük. Az egyik tagnak a bal karja meg volt vágva. A ládákhoz mentek, majd felnyitották. Az egyik ládában azonban nem földes zsák, hanem tekercsek voltak.
- Hohó, ez itt micsoda? Kérdezte ismét a férfi.
- Azok…azokat szntén a megrendelő kérte. Uram, én csak elszállítom, nem is tudom gyakran, hogy mi van igazából benne.
- Ezt a ládát lefoglaljuk. – válaszolta a vágott karú férfi. Ám, mikor a ládához nyúlt, a kezét megfogtam.
- Ez friss sebnek tűnik, hogy szerezte? – faggattam.
- Semmi közöd te kis taknyos. A láda a miénk. – mondta, majd ellökött. Ám a karjára felfigyelt a mesterünk is, és hátrajött.
- Ez jó kérdés, tudtommal nincsenek ellenőrök az ország határai között, főleg, hogy papírunk is van. Tudnak mutatni valamiféle igazolványt? – kérdezte a mester.
- Persze, itt van – válaszolt a fickó, majd egy katana-t rántott elő. Tudtam, ők támadtak a kocsira is. A férfi igen intenzíven csapkodni kezdett a kardjával a sensei felé. A sensei egy gyors kitéréssel máris kijött a sarokból, mely a fickó és a kocsi között volt. A férfi kardja beleállt a kocsi fából készült oldalába. A mester kihasználva az alkalmat egy erős rúgást intézett felé, melynek következtében elengedte kardját és hátrarepült, neki egy fának. A másik fickó az enyém volt. az egy kést kapott elő, majd felém bökdösött. A kabátom ujja alatt megbúvó alkarvédőmmel kitértem a támadást, majd bal kezemmel ütni készültem a gyomrába. Bár az ütés elől kitért, nem számolt azzal, hogy a védőlemez más funkcióra is képes. A hirtelen előugró, borotvaéles pengék a férfi gyomrába álltak, melytől megrogyott, köhögött, majd holtan összeesett. A másik fickó, aki a mesterre támadt, elfutott.
- Menjen tovább a szekér, én utána megyek. Sendo, Kashi, Ao. Védjétek meg a kocsit. – szólt a mester, majd utánament. A kocsis elindult, próbált a lehető leggyorsabb tempóban menni, mi hárman pedig állandóan figyeltük a területet, ha esetleg társakkal visszatérnének a banditák. A kocsi száguldott, ugrált a rossz úton. Hamarosan be is ért minket a nem várt erősítés. 4 fickó loholt hirtelen a kocsi mögött. 3 virágot hajítottam a földbe, majd mikor odaértek, felrobbantottam. 2 fickó a fák közé repült, viszont a másik kettő még mindig követett minket. Újabb virágot dobtam feléjük, ám számítottak már a robbanásra, így kikerülték. Az egyik elindult oldalirányba, hogy a kocsi mellett leállítsa, vagy a kerekeket tönkre tegye. Két földklónt hoztam létre, melyet kihasználva a fickó belefutott, majd a nagy lendülete miatt, egy hatalmasat esett. A kocsi még mindig száguldott, az égen megjelentek megint a szürke felhők. Ahogy a határtól beljebb kerültünk, újra eleredt az eső. Szakadt és szakadt. A kocsi hátán ülve még egy virágot ledobtam a két üldöző elé, majd mikor robban, egy hatalmas adag sár robbant, hátradobva mind a két üldözőt.
- remélem most már elég volt nekik ez. A kocsi robogott tovább, miközben azon gondolkodtunk, hol lehet a mesterünk. A kocsi lelassított, átlag tempóban haladtunk tovább már. Bár figyeltünk a kocsi körüli területet, támadókat nem láttunk már. A szekér egyszer csak túlságosan is lelassított, majd leállt. Sziszegést hallottunk. Egy hatalmas pocsolyában kitört a hátsó kerék. Ekkor jött elő egy újabb férfi a bokrokból, kapucniban. A sziszegés felerősödött. Kashi a fickóra szólt
- Kik maguk? Mit akarnak től…öh…öh… - de Kashi hangja elakadt. A férfi kezét felemelte, majd egy jó pár kígyó tekeredett Kashi nyaka körül, majd lába elhagyta a talajt. Ekkor a férfi rám nézett, majd másik kezét felém nyújtotta. A kabátujjából kígyó jöttek elő, egyenesen felém, ekkor hirtelen megjelent Ita-senpai, és egy kunai-al levágta a kígyókat. Ita-sama ezután a fickóra ment, én pedig Kashi megmentésére. Alkarvédőmmel levágtam a kígyókat, melyek majdnem megfojtották Kashi-t. Így már hárman voltunk egy ellen. Ita-sama támadott rá egy kunai-al. Rövid párharcuk után a fickó felismerte a helyzetet, és hátrafele kezdett futni. Mármint csak akart, de ahogy megfordult, egyenesen a földbe csúszott, csupán a feje maradt kinn, melyet most az eső mosott a sárral együtt. Míg a mesterrel volt lefoglalva, én használtam a lefejező jutsu-t, és sikeresen alkalmaztam. A férfit elfogtuk, a kocsiba tettük. A további út már szerencsére röviden, és nyugalmasan zajlott. Megérkezve a célhoz egy idősebb korú férfi jött ki az ajtón. Hara-nak segítettünk a ládákat lepakolni, majd Musaki úrral beszélt.
- Mester, hadd maradjak még egy kicsit. – kérleltem a sensei-t.
- Rendben, addig is az elfogott banditát elvisszük, hogy a helyi őrség kiszabja a büntetését. – válaszolt, majd a szekérre felszállva elindultak. Ao-val ott maradtunk, majd megbeszéltük, hogy Musaro belevezet minket a botanika világába. Miután meghallotta a fekete rózsa nevét, hirtelen elfutott, majd szólt, kövessük. Egy nagy kertbe indultunk, ahol egy hatalmas bokor volt, fekete levelekkel, sötétlilás ágakkal és szárral.
- Ez a Barakoi. – mondta elégedetten Musaki úr.
Sok mindent mesélt a különleges növényekről, arról, hogy mikre képesek, lelőhelyüket, majd a végén ajándékba kaptam egy Barakoi magot, hogy otthon ültessem el. Összesen kettő és fél hónapot töltöttem Musaki úrnál, az idő alatt sokat tanultam.

//Folytatás - Bee engedélyével írtam meg a kígyókkal való szövetséget, ő mondta, itt leírhatom.//

Épp a kertben mutatta Musaki úr a Barakoi-t, mikor egy férfi jött be az üvegházba.
- Szép reggelt, testvérem. – köszönt Musaki úr. A fickó is köszönt.
- Szóval te vagy Sendo. – mondta, miközben felém fordult. A férfi csak köszönni jött, és szólt, hogy kész az ebéd.
- Köszönöm, mindjárt megyünk mi is. – válaszolt mosolyogva. Musaki úr felkelt a virág mellől, kiropogtatta hátát, majd elindult a ház felé. Magas volt, talán még nálam is magasabb, vékony testalkata volt. Rövid, fekete szakálla volt. egy igazi művész. Imádta a növényeket, legfőképp, amelyeket saját maga fedezett fel, vagy készített. A fél világot bejárta 3 szem spóráért. Ezt ő mesélte. A barakoi spórájáért utazta át a kontinenst.
- Musaki-senpai, ki volt a férfi az imént? – kérdeztem udvariasan.
- Ő a testvérem volt. neki is be akarlak mutatni, a virágok mellett, amíg itt vagy edzhetsz vele. – mondta, miközben a házba léptünk be.
Reggelire riszt ettünk Tonkacu-val. Ebéd után kicsit lepihentünk, majd a két testvér, Musaki és Karuma beszélgetni kezdtek. Mégpedig rólam. A beszélgetésük témája az én fejlődésem volt. Karuma azt mondta, edzeni fog engem, amíg itt vagyok, Musaki-úr pedig a növény technikáim fejlesztésére fog koncentrálni. Így is lett. A kis pihenő után Karuma kivitt a hatalmas kertbe, melyben nem voltak virágok. Edzőpálya volt. egymással szemben felálltunk, majd mondta, támadjam meg, próbáljam meg lefegyverezni. Ha sikerül, akkor lehetek csak igazi tanítványa. Bármit felhasználhattam. Először is két klónt hoztam létre, melyekkel együtt támadtam rá. A klónok két oldalt csaptak felé, én középen próbáltam, miközben szemléltem, megfigyeltem a stílusát, felmértem ellenfelem. Egy hirtelen rúgással hátrébb küldött engem, de a klónoknak sikerül oldalba csapniuk. Két kunai-t előkapva a kabátujjából a két klónt megsemmisítette, azok pedig szikladarabokban szétestek.
- Hm, ezek szerint ezek nem sima bunshinok. – mondta, miközben megmozgatta oldalát. – talán még jól ki is sülhet a harc. Na gyere, most támadj. – mutatta kezével, benne a kunai-al. A harcunkat kiegyenlítettnek nem mondanám, inkább felmérés jellege volt. voltak támadások, melyeket hárított könnyű szerrel, de volt egy kettő, ami még őt is meglepte. Ilyen volt például, mikor ismét a távolból támadtam, két füstklónnal. A tekercsem eközben lábam alá helyeztem. A klónok nekiindultak az ellenfelem felé, melyeket könnyűszerrel megsemmisített. Azonban a feltörő füst meglephette, ezt kihasználva 3 virágshurikent hajítottam bele a füstbe. Egy kevés chakra-t vittem bele a technikába, így az felrobbant, ami talán még jobban meglepte, hátraugrott még időben de a robbanás hulláma elkapta, így nem talpra, hanem bukfencben ért földet.
- Na, ez szép volt, lássuk mit tudsz még. – mondta, miközben leporolta magát. Megsérült, így kihasználtam az alkalmat, és felé futottam. Mikor ütni készült, elhajoltam, majd egy sorozást vittem be neki a bal oldalába. Ezt igen csak megérezhette, hisz megrendült az egész teste. A második ütésem viszont nem talált célba. De mi lehet az? Valami sziszegést hallottam. Megnéztem jobban, mi történhetett a kezemmel, hiz én a férfi mellkasát figyeltem, ahova az ütést akartam bevinni. A kezemre volt tekeredve egy csomó kígyó, melyek Karuma köpenyéből bújtak elő. Már megint ez a kígyó technika. Nagyon érdekelt, miféle technika lehet ez. De ezt későbbre. Most ott vagyok, hogy a kezemre tekeredett kígyók miatt igen csak korlátozott lett a mozgásterem. Szerencsére az alkarvédőm rajtam volt, így az előugró pengék, melyet aktiváltam, lefejezve a kígyókat elengedte a kezem. Hátrébb ugrottam, nehogy elkapjon még egyszer ezzel a technikával. A harc végére kifáradtam, de legalább le tudtam győzni. Egy füstklónt küldtem rá, majd miután eltűnt a füstben, a lefejező jutsu-t használva nyakig húztam a földbe. Miután kimászott, leporolta a ruháját.
- rendben, most már elfogadlak, mint tanítványt. – mondta, majd meghajolt. Viszonoztam a tisztességet. – Bár a stílusodon van mit csiszolni, nem harcolsz rosszul. – tette még hozzá.
- Mester. Az a kígyó technika, amit alkalmazott ellenem, az miféle technika? Egyszer, régebben egy ellenfelem használta ugyanezt a technikát, és már akkor tetszett. – faggattam befelé a házba menet.
- Az a technika az úgynevezett rejtett árnyékkígyó kezek technika. Egy kígyó technika, melyet akkor tanulhatsz, ha szövetségben állsz a fajjal.
- Szövetség a fajjal? – kérdeztem.
- Igen. Vannak világok, melyek hasonlóan a miénkhez van felépítve, de ott egy adott faj a domináns. Vannak kígyók, békák, varjak és még sok egyéb. Ha szövetséget kötsz egy fajjal, akkor képes leszel az idézésre. Az idézéssel képes vagy a szövetségben álló faj egyik tagját megidézni, hogy segítsen a harcban. De várj, inkább megmutatom. Gyere, kövess. – azzal visszamentünk a kertbe.
- Most figyelj – szólt, azzal kabátujját feltűrte, ujjait megharapta, melyből vér jött. A földre nyomta tenyerét – Kuchiyose no jutsu – szólt, majd egy kör jött létre a földön, melyből füst jött elő hirtelen. Majd a füst elszállt, és egy vagy 10 méteres kígyó termett ott. Döbbenten álltam előtte, nézve a hatalma lényt, ahogy a semmiből jött elő.
- Ő Mazora, a nőstény. – mondta, majd közelebb lépett. – Ezek a kígyók egy igen csak különleges erőt képviselhetnek, ha harcról van szó. – majd a technikát feloldva a kígyó eltűnt. – Akkor mesélek neked a kígyókról. – és azzal elkezdte mesélni. A rejtekhelyüket, elmesélte, ő hogyan jutott el a szövetségig. Elmesélte a kígyók helyét, hogyan kell elképzelni. Megkértem, hogy vezessen bele még jobban, ez jobban érdekelt, mint a növények, így Musaki úr pihenhetett. Persze a napi edzéseket a virágokkal megcsináltuk, de szinte egész nap Karuma történetét hallgattam. Egy nap, épp vacsora közben szakítottam meg a néma csendet.
- El akarok menni Kezurashi hegyére, a kígyók otthonába. – erre Kuzami leejtette a pálcáját.
- Hogy mi? Hisz az nagyon veszélyes. – válaszolt. – De hisz ön is eljutott már, miért ne sikerülne nekem is? – próbáltam rábeszélni. A vacsora további része csendben telt el. Majd mikor befejeztük, mondta, elmegy, meggondolja. A szobámba mentem, hogy lefeküdjek aludni. Ágyamba dőlve próbáltam elaludni. Ekkor valaki megbökött.
- Kelj fel, indulunk. – Karuma-senpai volt az. – Fél perc, és indulunk. – szóval meggondolta magát. Felpattantam az ágyból, majd felöltöztem. Mikor mindent eltettem, kisétáltam a házból, a birtok kapujába. A kapuban várt a mesterem.
- Ne kérdezz, így döntöttem – kezdte a beszélgetést Karuma, de ezzel be is fejezte a további mondanivalóját. Tudtam, hova megyünk. Iwagakureba. Egy karaván állomásra mentünk, ahol a karavánok egészen iwagakure-ig visz minket, onnantól pedig sétálunk. A kocsiba beszállva elindultunk, hogy elérjük a célpontig. Sötét volt, éjfél környékén járhatott az idő. Csak mi, valamint még két személy volt a karavánon. Ilyenkor nem járnak az emberek. Karuma engedélyt is szerzett már a vezetőnél, hogy rövid időre elhagyjuk a falut. A karavánon utazva karuma felvilágosított olyan dolgokról, melyekről jobb lett volna, ha előbb tudok. A fészek bejáratáig nehéz eljutni, ha odaérünk, akkor egy kérdésre kell majd, hogy válaszoljak, melyben ő nem segíthet. Ha ez is megvan, csak akkor léphetünk be a fészekbe, hogy szövetséget kössek. De a fészekben sem lehet akármerre menni. Ha tiltott helyre megyek, azonnal megölnek. Úgyhogy követnem kell az utasításokat, hisz az életem függhet tőle. Kicsit féltem, de ha már elindultunk, akkor nem hátrálhatok meg. Elterveztem, és meg is fogom csinálni.
A nap már felkelt, mikor átléptük az országhatárt. Iwagakure sík volt, sziklás, és forró. A karaván még ment egy órát, majd elérkeztünk a megállóhoz, ahol le kell szállnunk. Innen gyalog folytatjuk az utunkat. Leszállva a kocsiról neki is indultunk.
- Látod azt a hatalmas, lapos sziklát ott a távolban? – kérdezte tőlem.
- Igen, látom. – válaszoltam, miközben a hegyre néztem, melyre ujjával mutatott.
- Oda kell eljutnunk. – válaszolta. Kicsit megtorpantam, de aztán erőt vettem magamon, és elszánt arccal nekiindultunk. Egy órája már, hogy sétálunk, mikor beszélgetni kezdtünk.
- Önt ki hozta ide? Mármint a szövetség megkötése érdekében? – kérdeztem.
- Én egyedül jöttem ide. – válaszolta. Egyedül ide eljutni, megtalálni a helyet nem lehetett kis dolog. Lassan megláttam, mekkora valójában ez a szikla, egy hatalmas, széles szikláról volt szó. Talán 8 km-re lehetett már csak tőlünk, mikor a föld mozogni kezdett. Hirtelen hangos sziszegést hallottunk.
- Maradj nyugodt, ez már a területük. – nyugtatott Karuma. Nem tudtam, mire kell számítani, aztán mikor a földből kígyók százai bukkantak elő, megértettem. Fő a higgadtság. Sétálunk szépen, nem fenyegetően. Így haladtunk előre, a szikla felé. A kígyók sziszegtek a lábunk alatt. Higgadtság. Higgadtság. Majd egyre nagyobb kígyók jelentek meg a föld alatti üregekből.
A sziklához érve két igen csak nagy méretű kígyó kúszott elő.
- Kik vagytok? – kérdezte. – És mit akartok? – tette hozzá a nagy, zöld kígyó. Karuma a vállam megveregette.
- A nevem…a nevem Sendo, a Djuka klánból. Azért jöttem, hogy vérszerződést kössek. – válaszoltam. Hangomon érződött az aggódás, a félelem, ilyet még nem éreztem ezelőtt. Bár nem is találkoztam ezelőtt ekkora kígyókkal, akik velem beszéltek. Egy dologtól féltem. Vajon miféle kérdés lehet majd, amin az életem múlhat? Ez foglalkoztatott, amióta elindultunk.
- Egy kérdést teszek fel neked. Ha tudod a választ, mond, de ha hazudsz, akkor utad itt véget ért. – jelentette ki a kígyó. Karuma felém hajolt.
- Nem tudsz hazudni, ezek a kígyók olyan érzékelők, melyek a föld segítségével érzik, ha hazudsz. Jól figyelj. – súgta a fülembe. Bólintottam, jelezve azt, hogy készen állok.
- Mi a célod? – kérdezte a kígyó. Először nem is tűnhet olyan nehéz kérdésnek, de visszagondolva eddigi életemre megfogott. Nem mondhatom el, hogy jashinista vagyok, mivel Karuma elpártolna mellőlem, de nem is hazudhatok, mert akkor a kígyók ölnek meg. Ez a kérdés megfogott. Fél percig gondolkodtam, majd összeszedtem magam, és válaszoltam.
- A célom, hogy elérjem a tökéletes boldogságom, a belső nyugalmam, mely a múltam sötét titkai miatt nem hagynak aludni engem. Ezt a sötétséget akarom elűzni, megtalálva a belső nyugalmam, legyen az bármi áron. – válaszoltam. A kígyó megremegett. Sziszegett, majd újra felém fordult.
- Igazat mondasz, valóban sötétséget látok benned, ez nyugtalanít. Rendben, bemehettek. De csak az úton. Ha letértek, elhagyjátok az élők sorát. – válaszolt a kígyó, majd odébb csúszott. Apró kígyók jelentek meg a lábunk alatt kúszva befelé a hegy belsejébe, mutatva az utat. A barlangba érve fáklyák fényénél mentünk egy folyosón. Ahogy mentünk egyre beljebb, a falak egyre jobban szűkültek. Majd egy luk volt az út közben.
- Menj be oda. – mondta a belső hangom. Ne most. Csak most ne. De a hang csak az mondta, menjek be oda. Majd Karuma megfogta a vállam.
- Erre kell menni. – mondta. – Oda, nekünk tilos a belépés. – haladjunk tovább. Egy nagy terembe értünk, ahol a sima sziklafalat felváltotta a mintás, kidolgozott boltív, díszes fal, és még több fény. Egy nagy tekercs volt egy még nagyobb kígyó előtt.
- A neved kell beleírnod a véreddel, ezzel megkötheted a szövetséget. – mondta Karuma. A tekercs elé álltam, egy kunai-t vettem elő. Ujjam megvágtam, majd leírtam a nevem. Ahogy beleírtam, egy kígyó kúszott oda, majd lenyelte a tekercset.
- Ezennel vérszerződést kötöttél, melyet nem rúghatsz fel soha. Ez halálodig szól, így mi készen állnuk, ha meg akarsz idézni minket, ám ezt fordítva is elvárjuk. A barlangból kisétáltunk, a kígyók még mindig sziszegtek, sőt, most mintha a föld összes kígyója ott lett volna. De nem bántottak. Utat képeztek, úgy mentünk el. Hihetetlen érzés volt. fel se tudom szinte fogni, hogy ennyit kellett megtennem, és eközben ennyi mindent kellett kiállnom. Stresszes voltam, de nagyon. A lábam még mindig remegett. Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogok így félni.
- Iwagakure-ban szállásolunk a mai nap. Ha megérkeztünk, aludj, mert holnap igen, csak nehéz napunk lesz. – szólt Karuma. Nem tudtam, mit tervezett még. De már nagyon vártam. Még most se akartam elhinni, hogy szerződést kötöttem úgy, hogy pár napja nem is tudtam, mit jelent ez. Iwagakure-ba érve egy kis fogadót találtunk, ahol ettünk, majd elmentünk aludni. Egy kis szobát kaptunk. Mikor lefeküdtünk, Karuma ennyi mondott.
- Jól csináltad ma. – majd megfordult és elaludt.

//Folytatás: Pályázatban a Kuchiyose no jutsu megtanulása, szintén Killer Bee engedélyével//

Okés szép volt!
Habár úgy szerintem könnyebb, hogy egyszerre írod le az idézést és a szerződés kötést, de így is jó.
Mostantól a karaktered, Szerződésben áll a kígyókkal, valamint +10 ch-val gazdagodtál, mivel mégis csak egy kaland.

II. fejezet
Itanashi, a kiválasztott

Forgolódtam az éjjel. Kivert a víz, nem bírtam aludni. Képeket láttam álmomban. Szörnyű képeket. Egy szobát. Egy sötét szobát, ahova alig szűrődött be fény. Egy ember feküdt az ágyban. A fal véres volt. majd felkeltem.
- Mi volt ez? – kérdeztem magamban, miközben lihegő arcom megfogtam az ágy szélén ülve. Szuszogtam még egy kis időt, talán 5 percet, majd visszafeküdtem. De nem bírtam elaludni. Forgolódtam, izzadtam. Nagyon rosszul voltam. Kimentem, hogy megmossam az arcom, ám mikor belenéztem, a szemeim vörösen világítottak, és egy hihetetlenül gyilkos szempár tekintett vissza. Az én arcom volt az, de a tekintetében düh, és gyilkolási vágy volt. Ijesztő látvány volt. Viszketett a mellkasom. Megvakartam, ekkor láttam, hogy van valami rajta. Egy halván karika volt rárajzolva. Letöröltem. Elmosódott, majd lefolyt. Úgy éreztem, ki kell menjek a friss levegőre egy kicsit, hogy kiszellőzzön a fejem. Ki is sétáltam, csak a virágos tekercset vittem magammal. Úgy gondoltam, elmegyek arra a helyre, ahol gondolkodni szoktam. A Tenchi-hídhoz. Az a hely mindig ad választ kérdéseimre. El is indultam. Út közben a szél fújt, de jól esett. Mindaddig, míg a szél suhogásából sikolyt nem hallottam. Mi lehet ez? Biztos csak képzelődöm. A szél egyre hangosabb volt, egyre erőteljesebb volt a hang, majd hirtelen elmúlt. A végén már futottam. A hídhoz érve leültem a partra. A szél újra fújni kezdett. A víz felszínére néztem. Izzadtam újra. A víz felszínére nézve azonban valami sokkal komolyabb dolog nézett vissza. A szemem újra vörös volt, az arcomon fekete foltok voltak, és a mellkasomon újra ott volt a kör. A patakba nyúltam, hogy lemossam, az arcomon eltűnt a folt, de a mellkasomon a kör egyre erősebb volt, nem jött le a víztől. Mi lehet ez?
- Hódolj! – fújta a szél a hangot. Ez a hang ismerős volt. ez a hang vett rá eddigi tetteimre is. Ez a hang…az Ő hangja.
- Hódolj be! – nyilallt bele a fejembe a fájdalom.
- Áhhhh – üvöltöttem fel. A fejem majd szétrobbant. Miért történik ez velem? Újra a vízre néztem. Ott ültem a víz fölött, láttam magam, ám volt még valami ott. Köd keletkezett. Körbenéztem, hátha valaki meg akar támadni, de tévedtem. Senki se volt ott. Felálltam, ekkor egy alak körvonala jelent meg előttem. Egyre csak közeledett, nem tudtam mozogni, lesokkoltam. A lábaim remegtek, a földre estem.
- Sendo – szólt a hang. – Nem hátrálhatsz meg a sorsod elől. Te vagy a kiválasztott. Meg vagy jelölve, ez ellen nem tehetsz semmit. Arra születtél, hogy engem szolgálj. – mondta az ijesztő alak.
- Nem akarom. Nem akarom folytatni. Hagyjál békén. – szinte már sírtam. – Miért pont én? Annyi ember közül miért engem választottál? – kérdezte elkeseredve.
- Azért, mert benned láttam azt, amit már régóta keresek. Megláttam benned azt, ami újra felemelhet. Szolgálj engem, cserébe megkapod az erőt, mellyel megbosszulhatod édesapádat. – erre a szóra figyeltem fel. Összeestem,a földet karmoltam. A hang a fejemből szólt, nem a ködből. – szolgálj. SzoLGÁLJ. SZOLGÁLJ. – parancsolt.
- Neeeem. – üvöltöttem. Nem akartam tovább hallgatni. - Én nem vagyok ilyen. Elegem volt ebből. Én nem is akartam. – mondtad a vizet csapkodva.
- Ez nem akarat kérdése. Kiválasztott vagy. Most elmegyek. De visszatérek még. – szólt a hang, majd egy szélfúvással az egész rideg hangulat. A víz is tiszta lett, nem remegett már a felszíne. Bárhogy is történt, kiválasztott engem. Nem tehettem mást. Erről még nem tudtam azonban.

Másnap jobb volt a hangulatom, ám az éjjel történt események nem mentek ki a fejemből.
- Apa. – mindvégig ő járt a fejemben. Vajon tényleg…áh nem, csupán képzelődtem. De mi van, ha mégis…menjen már ki a fejemből. – a gondolat, hogy talán apát megmenthetem nem akart kimászni a fejemből, így nagyon is gondolkodtam. Gondolkodtam azon, mitévő lehetek. A hang vissza fog térni, akár akarom, akár nem. Úgy éreztem, majd egy kis edzés lenyugtat. De most az átlag kerti edzés helyett úgy éreztem, a kiképzőterepre megyek, hátha van kinn valaki, akivel összemérhetném tudásom. Összepakoltam pár kelléket, majd elindultam. Út közben egyre jobban a harcra koncentráltam, az este történtek kezdtek kiszállni a fejemből. Mikor odaértem, láttam, hogy pár srác verekszik egymás ellen. Hárman voltak, mindenki mindenki ellen harcolt. Gondoltam, beszállok.
Üdv – köszöntem. – Beszállhatok a harcba? – kérdeztem tőlük. A fiúk megálltak.
- Te? – kérdezte az egyik gúnyosan. – Ki vagy te, hogy velünk harcolj, - folytatta. Kicsit idegesített ez a hangnem.
- tehát azt mondod, nem vagyok méltó arra, hogy ellenetek harcoljak, mert te egyedül is megversz? – válaszoltam vissza, azonos hangnemben.
- Höh, na lássuk, mit tudsz. – mondta, azzal felállt. Látszott rajta, nagyon félvállról vett engem. Majd meglátja. A srác lerázta a karjait, majd szólt, jöjjek. De megálltam, majd én hívtam. A srác felém ütött. Elhajoltam, majd egy sorozást szúrtban be a bordáira. A srác összerezzent.
- Ezt még megbánod. – szólt, ekkor két társa a hátam mögé került, majd lefogott. Ekkor a fiú gyomron vágott, majd még egyszer.
- Most megtanulod, kivel szórakozz. – mondta majd még egyszer, utoljára gyomron vágott.
- Gyertek fiúk, menjünk. – szólt, majd két társával elindultak.
Felálltam, majd elindultam utánuk. Szemeim égtek a vágytól. A vérontás vágyától.
- Ölj – szólt valami. Hirtelen felhők jelentek meg az égen. Bólintottam. Az erdő felé mentek. A fák már sűrűn álltak egymás mellett, mikor megláttam őket. Az eső esni kezdett.
- Mi van kisrigó, szeretnél méé… - szólt az egyik embere, de abban a pillanatban a fejébe állt egy virág, melytől a feje kettérobbant. A másik kettő megállt, megdöbbenve nézték.
- Velem kezdtetek ki? Földklón technika – mondtam, majd a földből előjött 4 db klón, melyek a másik emberére támadott. Köszönhetően, hogy sziklából épültek fel, egyszerűen agyon verték a fickót. Majd a technikát feloldottam. A klónok szétestek.
- Most pedig… meghalsz. – szóltam felé. A virágokat eltettem, a két kezemmel akartam megölni. A shusin-t használva hirtelen előtte termettem, majd egy sorozást adtam be az oldalába. Ettől megrogyott. Még egyet soroztam a mellkasára, egyenesen a tüdejére. Ettől nehezen vette a levegőt. Ekkor hátraugrottam, rácéloztam a tűvetőmmel. A tű a vállába állt, az altató tű következtében eldőlt, mint egy élettelen test.
Mikor kinyitotta szemeit egy szobában volt. Asztalon feküdt, meg volt kötözve.
- Hol vagyok, Mit csinálsz velem? – kérdezte.
- Sokáig tűrtem az ilyen férgeket, mint te. Meguntam a várakozást. Most pedig, én, Sendo, a Djuka klánból bűnösnek ítéllek. Bűnöd a kiválasztott megvetése. A bűnöd. Halál. – ezek a szavak hangzottak a számból, majd egy kunai-t fogtam, és mellkasára rajzoltam egy kört, bele egy háromszöget. Ennek közepébe szúrtam a kunai-t, mely a végső ütést adta. A fiú meghalt. Két társa ott feküst mellette.
A testeket elégettem, elrejtettem a föld alá, a híd közelében, ahova szoktam menni. Itt nem találják meg.
- Jól van – mondta a hang. – Ezzel elfogadtad sorsod. Most pedig járd a neked szabott utat, cselekedj helyesen, cselekedj aszerint, ahogy ítéleteid érzik. A bűnösöknek lakolniuk kell. – ezzel kezdődve sötét sorsom, melynek elfogadása megtörtént, innentől kezdve én vagyok Itanashi, a kiválasztott.


//Ha az ellenőrző Admin engedi, a folytatásban a sötétségbe való borulás végső fázisát írnám le, melynek következtében...majd kiderül:D//

//Kicsit megkésve, de itt a folytatás//


Kaland folytatása

A barlang előtt álltam, a hullákat eltemettem egy helyre a barlang mélyén. Kezeim véresek voltak. Itanashi. Ezentúl ez a nevem. A kiválasztott. Köd volt. Az alak még mindig beszélt hozzám.
- Járjam a nekem szabott utam. – ezt mondta. Ekkor azonban még nem tudtam, mire is gondolt. De nem is izgatott abban a pillanatban annyira, azt hittem ez csupán valamiféle sablonszöveg, melyet a mesterek szoktak támogatásul mondani a tanítványoknak. A sűrű ködben sétáltam, úgy éreztem, hazamegyek a felszereléseimért, és egy pár napig itt fogok élni a barlangban. Éjszaka volt, azonban meleg volt. A köd fátylai között sétáltam, hazafelé, reméltem, anya már alszik, és nem fog felkelni. Nem volt kedvem magyarázkodni, hova megyek. De ilyen állapotban nem maradhattam otthon. kellett egy pár nap, hogy elfogadtassam magammal is azt a változást, mely belül történt, bennem. Beletelhetett egy él órába, akár 1be is, mire a városba értem. Az utcák elhagyatottak, sötétek voltak, csupán a lámpák világítottak a ködben. Szél fújt át az utcákon, de még most is meleg volt. Járjak tisztán, cselekedjek jól. Tudtam, mit jelent ez. Az eddigi életem teljesen megváltozott, melyet elfogadtam. Mostantól amit belül érzek, az lesz a helyes. Ennek így kell lennie. Az utcákon egyszer csak egy árnyékot láttam elsuhanni magam előtt, betért egy másik utcába. Utána mentem, megnézni, ki lehet az ilyenkor. Azonban ahogy a szűk után befordultam, egy késsel találkoztam. Egy fickó volt az, kést szorított felém.
- Szevasz, kisfiú. Ugye van nálad pénz, vagy egyéb értékes? – kérdezte a fickó, mosolyogva, cigivel a szájában.
- Természetesen, van – mondtam, majd zsebembe nyúltam. Majd kiszedtem a kezem, üres volt, természetesen.
- most szórakozol velem, te taknyos? – kérdezte, majd felém szúrt. legnagyobb meglepetésére azonban a kés nem talált célt, megakadt valamiben. A tenyeremben, pontosabban az azt körülvevő sziklában. Mióta csak megtanultam a technikát, állandóan a kezemen van egy réteg szikla, hogy bármikor tudjam használni. nem volt máshogy most se. A kést kiütve a férfi két kezét megfogtam, majd a sziklakézzel összebilincseltem. A férfi két keze összeszorult, mely a vállát is húzta. A férfi fogait összeszorította.
- Van számomra egy cigarettája? – kérdeztem tőle.
- Ki a franc vagy te? – kérdezte, ekkor egy nagyot rúgtam a lábába, olyat, hogy térdre rogyott.
- Azt kérdeztem, van egy…áh, hagyjuk, úgyis megtudom. – mondtam mosolyogva. Bűnös lélek volt. Hisz rám támadott. Lakolnia kell. De most az egyszer megbocsátok neki. Jár mindenkinek egy esély. Kezein érezhette, ahogy a szikladarab ereszteni kezdett, majd porként a földre hullott. A férfi lihegve ült a földön.
- Nos, van egy cigarettája? – kérdeztem újra. Ekkor kivette a zsebéből a tálcáját, és nekem dobta.
- Itt van, vigye – majd elfutott. A maradék úton nem volt már semmiféle ok, amiért meg kellett volna állnom. Nem akartam a bejáraton keresztül a szobámba felmenni, mivel az nagy zajjal járt volna, ezért a falon felmászva, ablakomat kinyitottam, úgy osontam be a szobába. Mindig nyitva hagyja az ablakom anya, amikor nem vagyok itthon. Még éjszaka is. De most pont kapóra jött. Összeszedtem a tekercseim, benne felszereléseim, ruháim, meg egyéb dolgaim, majd ugyanott, ahol bejöttem, az ablakon keresztül távoztam. Nem tudtam, mikor fogok hazajönni, úgyhogy hoztam magammal mindent, ami kellhet. Komplett felszerelésemmel sétáltam vissza a városban. Nézegettem a házakat, az utakat, szinte fejből tudtam, mi hol van. Reggel még visszajövök, vásárolok pár dolgot, aztán a várost is itt hagyom egy kis időre.

Másnap miután felkeltem a barlangban elindultam, hogy vásároljak magamnak pár kelléket a boltokban. Élelmet, valamint fegyvert kellett vennem. Vizem, ruhám volt, másra nem volt szükségem az elkövetkezendő napokban. Nem is akármilyen boltba kellett mennem. Egy szűk sikátor utolsó ajtajába nyitottam be, ahol szinte maszk nélkül lehetetlen lenne a légzés, olyan szintű levegő kering ott. A sikátorban levő ajtó nem volt más, mint egy botanikus, növényszakértő üzlet.
- ’Reggelt – köszöntem.
- Jó reggelt, miben segíthetek? – kérdezte egy öregedő férfi a pult mögül. Elmondtam neki, mire lenne szükségem, majd egy kis gondolkodás után hátrament, majd egy kis kapszulát hozott elő.
- Erre lesz szüksége, ha jól értelmeztem a kívánságát. – mondta a pirulát forgatva a kezében
- Mennyi ideig képes hatni? – kérdeztem ismét.
- Attól függ. A minimum ideje 8-10 perc, de eltarthat fél óráig akár, attól függ, hogy használja. – mondta a férfi. A kis pirulát átvettem, megnéztem, majd visszanéztem a fickóra.
- 10-et kérek belőle. – fejeztem be. A férfi szemei a számra tágra nyíltak, de mikor látta arcomon a komolyságot, inkább megtartotta magának a véleményét, és hozott nekem 10 pirulát.
- És természetesen az ellenszerből is szeretnék kérni 5 fiolát. – tettem hozzá. kissé megnyugodott a férfi.
- Kér e még valamit? – kérdezte álszent mosollyal? Láttam rajta, veszélyesnek tart, fél tőlem, és annak örülne legjobban, ha már kimentem volna a hátam mögött levő ajtón. Bár el is hiszem, hogy ezt képzelte rólam. Hisz nem minden nap vásárolnak altatógázt. Főleg nem 10-et. Mivel az üzlet illegálisan árulja ezeket a mérgeket, ezért inkább nem kérdeznek, csak adnak, és mindenki boldog. valamint ezen a környéken sok a Füst országbeli, akik a technikáikhoz is használnak különböző mérgeket.
A fegyverbolt volt a következő állomásom. Miután bementem egy tekercset tettem az asztalra, melyből egy chigiriki-t idéztem elő.
- Mennyiért tudják nekem beszámítani ezt? – kérdeztem a pultost.
- 500 ryu megteszi? – kérdezte mosolyogva. Ez jobb ár, min amire számítottam. Majd elvette tőlem, leellenőrizni, hibás-e, de nem talált rajta semmit.
- Adhatok még valamit? – kérdezte.
- Szeretnék egy Shirasaya-katana-t, valamint 20 senbon tű-t is. A férfi kikészítette a kívánt árut, én pedig kifizettem.
Megvolt mindenem, vettem némi élelmet magamnak, majd visszasétáltam a haranghoz.
Úgy terveztem, a következő napokat edzéssel fogom eltölteni. Két Shirasaya katana-m elővettem, gyakorolva a dupla kezes kardforgatást, valamint esténként az altatót kevertem össze némi füsttel. Úgy terveztem, hogy egy kis tárolóban lesz, a maszkomban, mely chakra behatására kifújom, és a füstklónjaim kées leszek altató füsttel létrehozni.

Egyik nap épp kinn az erdőben gyakoroltam, mikor egy fickó jött hozzám.
- Látom, jó úton haladsz. – mondta. – mit szólnál, ha rendes ember ellen gyakorolnál, nem csak a fák törzsei ellen? – kérdezte. Szinte már régi ismerősöm volt, ki még belevezetett a Nagyúr szolgálataiba.
- ki lenne az, aki egy igazi párharcban kiállna, számolva a következményekkel? – kérdeztem tőle. – Ilyen hülyét úgyse találok, csak ha belém kötnek. – folytattam.
- Akkor hát, tegyél úgy, hogy beléd kössenek. – mondta. nem tetszett ez nekem, nem szerettem, de lehet, igaza van. Elterveztem, hogy éjszaka elmegyek a városba, és szerzek pár balhés fickót.
Ahogy a nap nyugovóra tért, eljött a sötétség ideje, elindultam hát a városba. Egy szűk utcán sétáltam, mikor egy 4 tagú csapat jött velem szembe.
- Hé, fiúk, akartok egy kis pénzt szerezni, - kérdeztem tőlük.
- És mégis te honnan tudnál adni nekünk annyi pénzt? – kérdezték lenézően.
- Akkor, nem,rendben, keresek mást majd. – mondtam, majd továbbsétáltam, kifelé, az erdő felé.
- Hé, várj csak. Miről lenne szó, - kérdezte az egyik tag, miután mellém futott.
- El kéne intézni valakit. Ha sikerül, kaptok 5000 Ryu-t. – válaszoltam, majd intettem, jöjjenek velem. Mikor már rendesen az erdőben voltunk, megálltam.
- Itt lennénk.
- És mégis hol van az, akit el kell intéznünk? – kérdezték értetlenül. Majd mind rám figyelt, mikor nyakam kiropogtattam
- Én vagyok. Ha megvertek, kaptok 5000 Ryu-t. – szóltam, majd elővettem egy zacskót, és letettem magam mögé.
- Hm, téged elintézünk, és miénk a pénzed? Ch, halljátok fiúk? Kapjuk el. – szólt a főnök, majd felém közeledett. De ahogy felém ütött egyet, hirtelen kitértem odlalra, majd sziklából épült kezeimmel egy sorozást adtam le a jobb oldali bordáira, melyek valószínűleg el is törtek. A férfi nagy fájdalmakban összeesett.
- Ennyi? – kérdeztem. Ekkor ketten nekem rontottak, késsel a kezükben. Egyiküknek fegyverét megakasztottam a kezemben, majd hátra rúgtam, a másik nem járt ilyen szerencsésen. Ugyanis neki a vállát megfogva elkerültem a vágást, mögé kerültem, majd két kezét hátra fogtam, és lebilincseltem, majd a hátára rúgtam a földre. A fickó hatalmasat esett.
- Ki vagy te, Nem baj, kell a pénz, úgyhogy készülj – figyelmeztetett a 4. majd egy kést kapott elő ő is. Itt az idő, hogy leteszteljem, hogy sikerült a mérget a füsttel összekombinálnom. Létrehoztam e füstklónt, melyet a fickó könnyedén átszelt. A felszálló füsttől köhögni kezdett, majd a földre hullott, másodpercek alatt, a kést kiejtve a kezéből.
- Jól van, csupán ennyire voltam kíváncsi. Most már nyugodtan meghallhattok. – mondtam mosolyogva, szememben a vér tüze égett. Majd ahogy befejeztem, tekercsem vettem elő, ledobva a földre, majd virágokat zúdítottam a fegyvertelen fickóba. A férfi több sebből vérezve a földre hullott. ketten maradtak. egyikük aludt, a másik pedig megkötözve feküdt a földön.
- Kérlek, engedj el, segítek neked, amiben csak akarsz, csak engedj el. – könyörgött, de ezt már nem hallottam meg. belül nevettem, gonoszan, hangosan. A férfi kezét szorosan összefogta a sziklakéz, úgyhogy mozogni nem tudott. Virágokat hajítottam felé. Azonban a virágok a földbe repültek. Látszódott a férfin, ahogy kicsit megnyugodott. Azonban mikor kezeimet összenyomtam, szemei tágra nyíltak, majd egy éles fényben eltűnt. A virágok felrobbantották őt. Az alvó férfi maradt. kíváncsi voltam, mennyi ideig hat az altató, úgyhogy megkötöztem, majd magammal vittem a barlangba. A férfi összesen 1 óra és 10percen keresztül aludt. Ez az idő szinte tökéletes volt. Mikor felkelt, első dolga az lett volna, hogy kiáltson, mi történt vele, azonban ez nem adatott meg neki. Száját bekötöttem, majd mikor kalimpálni kezdett, elvettem az ő életét is. A másik 3 holttesttel együtt a barlang földjébe ástam el. Kiültem egy kisebb szikára, rágyújtottam egy cigarettára, majd a tiszta eget néztem. boldogságot éreztem belül. Úgy éreztem, jól cselekedtem, és éreztem, hogy a Nagyúr velem van. Igazából az újdonsült mérgemnek örültem, hogy sikerült megtalálnom a megfelelő keverési adagot. beletelt pár napba, de sikerült. A senbonokat pedig a tűvetőbe töltöttem, melyben szintén altató hatású méreg volt, melyet még korábban loptam egy embertől. A füst szállt fel, a szél nem fújt, úgyhogy egész sokáig láttam a füstöt. Eltöprengtem azon, vajon képes vagyok annyi füstöt beszívni, hogy az elegendő legyen egy klón létrehozásához? Ez a kérdés még váratott magára. Fáradt voltam, így bementem, majd lefeküdtem aludni. Mikor lefeküdtem, szemeim becsuktam, majd egy hangot hallottam.
- Jól cselekedtél, Itanashi. hamarosan eléred a következő nagy átlépést, melyre fel kell készülnöd. – majd elhallgatott a hang.

//Kicsit lebutított lett a harcos rész, infóérttségi után vagyok:S//
Vásárlás:
1000 Ryu- 20 Senbon,
2500 – Shirasaya katana
2000 – méreg, ellenméreg /altató, remélem engedélyezhető a vásárlás. A Füstklónok miatt lenne rá szükségem/

A napom teljesen mást hozott, mint vártam. Talán nagy fába vágtam a fejszémet, talán nem tettem mindent úgy, ahogy annak lennie kellett volna. Lehet, hogy nem követtem az utat, melyre annyian próbáltak rátéríteni. De pont ezek a dolgok segítettek, hogy teljesítettem a következő feladatom, ezek segítettek, hogy megtaláljam az utamat, a saját utamat. Ezek a dolgok…vezettek el, hogy kiérdemeltem az Itanashi, a fájdalom nevét.
Minden három napja kezdődött, mikor a városban jártam, az utcák között sétáltam, keresve az izgalmat, kalandot, vagy legalább egy kis csetepatét. Még egy kis verekedésben is benne lettem volna, annyira untam már magam. Napok óta otthon voltam, edzettem, de nem történt semmi izgalmas. A hangok eltűntek, tudtam, nem végleg, de most a fejemben is csend volt, és emellett semmi ötletem se volt, mit csináljak. Úgy éreztem, egy városban tett séta majd segít, kiszellőzteti a fejem, esetleg találok egy bolt ablakában valamit, ami felkeltheti az érdeklődésem. Így kerültem a városba, ahol a szűk utcák között sétálva hirtelen belebotlottam egy férfiba. Úgy tűnt, mintha valaki ütötte volna, ezért futottam hozzá, segítségnyújtásként Mikor odaértem, egy férfi ütött valakit a földön. A támadó kezében egy fakard volt, mellyel igen csak nagyokat mért a földön fekvőre.
- Esküszöm, hogy megadom. Kifizetem, ahogy hazaért. –sírt a földön fekvő.
- Sajnos ezzel elkéstél – mondta a támadó. Ám a következő csapása megakadt. Mikor hátralendítette a kardot, megfogtam, majd kivettem a kezéből.
- Hát te meg ki a franc vagy? Te is ennek a tetűnek az embere? Akkor megkapod a magadét. – szólt, majd egy kunai-t kapott elő. Felém bökdösött, ám mikor vágni készült, csupán megfogtam a tőrt, melytől nézett. Mivel sötét volt, nem láthatta, hogy kezemen vékony rétegű szikla borítja, mely megakasztotta a támadását. Majd a férfi tarkójára ütöttem bal kezemmel, egy egyszerű kalapácsütéssel, erre rátett a sziklakezem, melytől a fickó letérdelt. Ruhájánál fogva felemeltem, majd a falra nyomtam a fejét. Kezeit összebilincseltem, majd ott térdelt a férfi és az életéért könyörgött.
- Ki ez? – kérdeztem a földön fekvőtől.
- Egy kis csapat embere. Felbérelték, hogy pénzt lopjon tőlem, amit már egyszer megfizettem. – kezdett bele.
- megmondtam, hogy a pénz duplája kell – szólt a megkötözött férfi, ekkor pofán csaptam, hogy csöndbe maradjon. A férfi elmesélte a történetet, és arra a döntésre jutottam, hogy elengedem a férfit, menjen el, és tudassa a főnökével, ha nem szálnak le róla, nagyon megbánják. A férfi elfutott, ahogy csak tudott.
- Köszönöm neked, hogy megmentettél. Ez az átkozott csapat…mindig kifizetem nekik a tartozásom, de mindig csak többet akarnak. Állandóan fenyegetnek.
- Segíthetek valamiben? – kérdeztem. Aznap kellően nyugodt állapotomban voltam, segítőkésznek éreztem magam.
- Igazából nem tudsz. – válaszolt, lehangoló tekintettel. – Bárcsak valaki megtanítaná ezeknek a tiszteletet. Ekkor valami igen csak különös dolog kezdett agyamban keringeni. Ördögi terv foszlányai rajzolódtak.
- Mi lenne, ha…segítenék magának? – kérdeztem egy szinte teljesen más, hideg hangon.
- Mégis hogyan? – kérdezte vonakodóan. – Bár az a technika, amit alkalmaztál, igen csak hatásos volt. – kezdett a férfi szemében is tervem szálai megcsillanni.
- Ki maga? – kérdeztem tőle.
- Egy üzletember, aki örülne, ha velem jönnél, hogy segíthessek neked. Mi ketten sok mindenre képesek lehetünk. – a hangja is hideg volt már, pont úgy, mint az enyém.
A férfi nem árulta el a nevét, csupán egy álnevet adott meg: Zao. Zao magas férfi volt, és meglehetősen gazdag. Sok pénzt ígért nekem, ha segítek neki. A beszélgetésünk végén még egy dolgot kérdeztem
- Pontosan mit kellene tennem?
- 3 nap múlva gyere a híd romjaihoz. Ott megbeszélünk mindent. Napnyugtakor legyél a hídnál, Itanashi.
3 napon át edzettem otthon, naponta jártam futni, a súlyok méretét is emeltem, valamint ami a legszebb dolog volt, továbbfejlesztettem a technikám. Rájöttem, ha a virágokat képes vagyok röptetni, akkor a földkezem is képes lehetek röptetni, persze egy kiszemelt cél felé. Mikor kezemre felvittem a földet, egy hirtelen lökéssel képes vagyok kilőni szinte a kézfejem, így ütésre is alkalmas, valamint távolabbi személyek elfogására is alkalmas már. Rengeteget gyakoroltam erdőben kis állatokon. Legfőképp mókusokat kaptam el. Dicső érzés volt.
A 3. nap korán keltem, megreggeliztem, majd elköszöntem anyától, azt mondtam egy barátomnál leszek, majd elindultam, minden felszerelésem pecsétekbe zárva. Alkarvédőm csillogott a napfényben, ám nagy részét kabátom ujja takarta. Hátamon a kettő helyett most három tekercs volt, egy a virágos, egy felszerelést tartalmazó, valamint a fegyvereim, köztük a Naginata-m és a kardom. Nem tudtam, mit kell tennem, de tudtam, harcolni fogok, ezért mindenre felkészültem.
A híd romjainál állt már Zao. Mikor odaértem, már a hold fénye világított.
- Üdvözöllek, Itanashi. Készen állsz a feladatodra? – kérdezte, majd hátrakulcsolt kézzel sétálni kezdett a víz mellett. – A küldetésed során egyetlen embert kell elfogjál – mondta, majd egy fényképet adott a személyről. Szakállas, sebhelyes férfi volt rajta.
- Ő kicsoda? – kérdeztem. Annak a csapatnak a vezetője? – erre csak bólintott.
- A többi emberrel nem érdekel mit csinálsz, de nem hagyhatsz nyomokat. Legjobb lenne lopakodva elkapnod a férfit. Nem kell a nagy feltűnés. Hisz nem erről híres egy fejvadász. – mondta. Fejvadász. Ez a szó megragadt bennem. Úgy éreztem, ezzel a feladattal sokkal másabb leszek, mint eddig voltam. Fejvadász leszek. Zao pontos leírást adott a férfiról, hol találhatom meg, valamint, hogy mik általában a napi teendői. Kusagakure déli részén él egy birtokon, általában nem mozdul ki onnan.

A birtokot megtalálva úgy terveztem, megfigyelem a személyt, valamint az ott élő embereket. A férfi, akit meg kellett figyelnem egy egyszerű bűnöző volt, kicsit gazdagabb egy átlag tolvajnál. Összesen 3 napig figyeltem őt, majd rájöttem, mikor a legérdemesebb lecsapni rá. Este 9 órakor teázni megy a kertbe, ekkor senki sem zavarhatja meg, viszont az 5 embere, akik a birtokot védik, köztük a sikátorban elkapott fickóval a kapuban, illetve a ház bejáratánál állnak. Teázás közben kell lecsapni rá. Tervem már volt is arra, miként hatolok be, és hozom ki feltűnésmentesen. A kert teljesen üres, úgyhogy ott nem lesz gond. Az odáig való bejutás, ami nehezebb, de ami a legnagyobb gondot jelenti a személy kihozása a kertből. Úgy éreztem, elég ha bejutok, onnan pedig improvizálva kihozom. Akkor lássuk a bejutást. Úgy gondoltam, hogy a kapun lehetetlenség átjutni, így megpróbálkozom a föld alól. A lefejező technika első fázisát alkalmazva be is surrantam a ház falához, hisz nem tudom sokáig használni ilyen szinten a technikát, ezért rövid távot lehetett megtennem. A ház falánál voltam. Sötét volt már, ezért valamivel könnyebb is volt. A következő lépés, hogy az őrt, aki az udvart figyeli, eltérítsem, és szabad utam van a kertig. Gyorsan és csendben kellett végeznem vele. A házfal szélénél leguggoltam, majd céloztam. A férfi szerencsére egy fáklya mellett állt, jó megvilágításban. Kezemmel céloztam, majd a tűvetővel pontosan a nyakába lőttem egy altató senbon-t. A férfi azonnal kidőlt, halkan esett le a fűre. Ez kész. A fickó 40 percig fog itt aludni, ennyi időm van a főnököt kihoznom innen. A kert felé osontam, mikor hangokat hallottam. Két férfi jött a kert felől, beszélgettek. Pont ez kellett. Nem tudok hova bújni, el kell őket kapnom. Nem használhattam el több senbont, mert még szükségem volt rájuk. Saját magamnak kell elhallgattatnom őket. A fal tövében térdeltem, vártam a pillanatot. Reméltem, az egyik fickó meglátja majd a bokorban levő férfit és odasiet hozzá. Így is lett.
- Te jó ég. Ez elaludt? – kérdezte felháborító hangon. A fickót úgy tettem le, mintha leült volna aludni. – Ha ezt a főnök megtudja. – mondta. De a főnök nem fog megtudni semmit. Míg ő a kábult férfi arcát ütögette, hátulról elkaptam a társa nyakát, és egy határozott mozdulattal elvágtam. Ő se kell fel többet. A férfi megfordult, hallva társának puffanását. Kiáltani akart, de nem tudott. Földkezem szinte ránövesztettem a szájára, melytől levegőt alig kapott, majd egy kunai-t helyeztem a gyomrába. A férfi próbált mondani valamit, de a kéz a száján letompította. Szemei becsukódtak és elaludt. 3 férfi kilőve. Most már tényleg a főnökhöz megyek. A férfi egy székben ült, teát szürcsölt, lámpás világította be az egész udvart. Egyedül volt. Kiváló, most pedig, elkapom. Már épp indultam volna, mikor egy férfi futott be a kertbe a másik oldalról.
- Uram. Az őrök. Meghaltak. – szólt letérdelve előtte. A francba, lebuktam. Akkor hát. Nincs más választásom. Egy füstklónt küldtem be a kertbe.
- Uram, ott a behatoló. - Majd egy kardot kapott elő, és egyenesen felém indult. Ám mikor kettévágta derekam, a test eltűnt és hatalmas füst szállt fel.
- Mi ez? Kérdezte, majd a füst ellepte a fickót. Nem akartam vele sokat szenvedni, egy kunai-t hajítva a hátába végeztem vele. A férfi a földre esett.
A teázó férfi remegő testtel felkelt székéből, majd lassan lépni kezdett hátrafele.
- Ki-ki…ki van ott? – kérdezte, hangja elcsuklott, remegett. Majd megfordult, és futni kezdett. Ám megbotlott. A technikám sikeresen bevált. A lefejező technika sikeresen bevált nála is.
- Ki vagy te? – kérdezte, mikor fölé álltam. De nem válaszoltam. Száját befogtam, kezeit összebilincseltem, majd hátamra vettem, felkaptam és elindultam vele. A hullákat földklónok segítségével vittem magammal. A megbeszélt helyre mentem, a hídhoz. A hullákat elástam, a főnököt pedig leadtam Zao-nak.
- Szép munka, Itanashi. Teljesítetted a feladatod. Egy kis zacskót adott át.
- Ha nekem dolgozol, ennél sokkal több pénz ütheti a markod. – fejezte be mondanivalóját, majd elvitte a férfit. Büszkének éreztem magam. Teljesítettem első fejvadászatom, és szerintem jól teljesítettem. Furcsa érzés kezdett elfogni engem. Nem tudtam, mi volt, de valami más volt, mikor hangokat hallottam, mikor Jashin hívott. Más érzés volt, de azt éreztem, mégis ismerős. Gonosz dolgok keringtek a fejemben.

Időbeli elhelyezés: A chunnin vizsgára való visszatérés előtt pár nappal.

Három nappal történt, még mielőtt elindultam volna Kumogakure-ba, hogy befejezzem a vizsgát. Felszerelésem már rendben össze volt pakolva, még elterveztem, elmegyek vásárolni néhány felszerelést a fegyverboltban. Mióta sikeresen a hátam mögött tudhattam az első fordulót, rendkívül jó kedvemben voltam, sőt talán túl jól. Ekkor még nem tudtam, mi fog történni. Még Őt is elfelejtettem. Semmi sem zavarhatta meg a lelki nyugalmam.
De tévedtem.
Mikor felkeltem másnap reggel, az égen felhők gyülekeztek. Viharfelhők voltak. A hangulatom igen csak lelombozta, mivel ma éjjel hajóra kell szállnom, hogy elindulhassak Kumogakure-ba. Azért választottam a hajós utazást, mivel a karavánok igen csak veszélyessé váltak, több emberölés is történt pár hét alatt. A pénz hajt mindenkit. És a hatalom. Úgyhogy maradt a hajózás. A vízesés országán átvágva szállok hajóra majd, hogy eljussak célomhoz. Utam azonban a fegyverboltban kezdődött, ahol 5 új shuriken és kunai bővítette fegyvertáramat. Majd otthon végleg összekészülve, fegyvereimmel, tekercseimmel együtt nekiindultam, hogy egy biztonságosabbnak tűnő karavánnal átjussak a Vízesés országán, eljutva a kikötőig. A felhők egyre jobban gyülekeztek. A karavánhoz érve 200 Ryu-t fizettem az útért, majd beültem a harmadik, utolsó kocsiba. A kocsi üres volt, az előttem levőkben is összesen 3-an foglaltak helyet. Egy nő, karjában egy csecsemővel, valamint a férje. Szegények voltak, szakadt ruhájukról látszott, valamint a karavánra való pénzt is nagy nehezen tudták kifizetni.
A karaván elindult, a tetejére fel voltak húzva a ponyvák, ha elkezdene esni az eső. Oldalról szemléltem a tájat, figyelve az esetleges támadókat. Nem lehet tudni. Kicsit ki is készített az állandó megfigyelés, paranormális jellemem nem tetszett az előttem levőknek. De nem érdekelt. Ha ránk támadnak, úgy is én fogom megmenteni ezt a „kocsit”. Egy szakadt, fából összerakott, nyikorgó, kényelmetlen kocsi volt. Mégis drága.
Meg kellett volna fenyegetni. Dehogy, hogy juthat ilyen az eszembe. Vagy mégis? Mi van velem? Nem…az nem lehet, elüldöztem magamból Őt. Nem térhetett vissza. Szemem kicsit pihentettem, lehunytam, majd próbáltam élvezni és a háttérbe zárni a nyikorgó zajokat. Ekkor felsírt a csecsemő. Ordított, mint akit vágnak. Fogja már be. Szétmegy a fejem. Ekkor dörgött egy hatalmasat az ég, amire még jobban rákezdett. Tényleg mindjárt oda mászom és elhallgattatom.
Meg kéne ölni. Dehogy. Szállj ki a fejemből. Megint ez az idegesítő gondolat, ez a rémisztő hang a fejemben. De valahogy máshogy hangzott, mint korábban. Nem tudtam, mi lehet ez, de nem ugyanaz, aki régen beszélt hozzám. Elkezdett csöpögni az eső. Hurrá, már csak ez hiányzott. Még csak csöpögött, de éreztem, nagy vihar lesz ebből. De belül is gyülekeztek már a felhők. Ezekről a felhőkről azonban próbáltam megfeledkezni. Csak ültem, néztem a tájat, ahogy a földet egyre jobban ellepik az eső cseppjei, akár a hangyák. A karaván lassan átlépte Kusagakure határát.
- Legalább halad ez a szar. – mondtam halkan. A cigarettám égett a számban, kicsit megnyugtatott, valamint az eső is megnyugtatta kis utastársam, nem üvöltött már. Az út további része csendben telt, csupán a kocsi nyikorgása és az eső keltett némi zajt. Megláttam az út végén a kikötőt, melyhez jöttem. Végre itt vagyok. Most már csak hajóra kell szállnom, és be kell sétálnom a vizsga helyszínére.
Ezt gondoltam. Nem tudhattam előre sorsom. Leszálltam a kocsiról, majd elindultam, hogy megkeressem a hajót, ami átvisz engem. Egy nem nagynak, de mégis méretesnek mondható méretű hajó volt az. 2 árboca magasba emelkedett, ám legénységét alig tette ki 10 fő. A hajóra szállva a kapitány parancsára elindultunk. Nem vittem semmit sem le a kabinba, jobban szerettem, ha nálam van minden. Nem volt sok. 2 tekercs, egy naginata, egy katana. Mindenem tekercsekben tároltam. A hajón összesen 11 utas volt, plusz a legénység, és jómagam. A hajó orrába álltam be, nézelődve. Élveztem a hullámokat bámulni, arcomba fújta a sós tenger illatát a szél. Megnyugtatott.
- Uram, nem akarja levinni a felszerelését a kabinjába? – kérdezte egy férfi.
- Eltalálta – válaszoltam neki, majd visszafordultam. El is sétált, valamit motyogva az orra alatt. De nem is érdekelt.
A hajó már egy órája úton lehetett, mikor a békés utazás félbeszakadt. A vihar olyan erőssé vált, hogy a hajót nehezen tudták kormányozni. Minden utast a kabinba tereltek, ez ellen nem lehetett tenni semmit. A kabinba sétálva leültem egy ágyra, majd hátradőltem, kezem fejem alá tettem, majd elgondolkodtam. A hajó ugrálása megszűnt, a vihar tovább állt, a hullámok lecsendesedtek. Ekkor üvöltözést hallottam. Mi lehet az? Felrohantam, miután felvettem felszerelésem. Nem akartam hinni a szememnek. Kiérve a kabinból felfutottam a lépcsőre, majd a fedélzeten egy igen csak sokkoló látvány fogadott.
Egy hatalmas csáp ragadt meg egy férfit, aki a kötelekbe kapaszkodott, nehogy elrántsa őt az a valami. A csáp ráncigálta, majd a férfi feladta a küzdelmet, izmai elgyengültek, őt pedig lerántotta a tengerbe.
- Mi a franc volt ez? – néztem körbe. Újabb csáp tört elő a vízből, ismét egy férfit a legénységből szemelt ki magának. Nem hagyhattam, a végén legénység nélkül marad a hajó. Tekercsem lehajítottam a földre, majd kezem összecsaptam. 4 virág szállt ki belőle, egyenesen a karba. A virágok sorra robbantak, a csáp pedig leszakadt. A szétszaggatott maradvány a víz alá bújt. Hogy kerülhet ide egy ilyen szörnyeteg? Nem volt időm gondolkodni. Újabb két csáp jött elő, most azonban nem a legénységet, hanem a hajót támadva. Az egyik kapálózó csáp letörte az első árbocrudat, mely beledőlt a vízbe. A hajó kezdett irányíthatatlanná válni. Újabb csápok jelentek meg. Nem volt értelme a virágok további használatának. 3 csápot roncsoltam összesen össze, de helyettük még több jött. Nem úgy tűnt, hogy el fog fogyni. Ekkor körbenéztem, hátha találok valamit, ami segíthet. Ám segítség helyett valami másra bukkantam. A távolban egy hajót pillantottam meg. Velünk egy vonalban mozgott, mikor először láttam, korábban, azt hittem az is egy sima hajó. De ez követ minket. És közelített is. A csápok letörték a másik árbocrudat is. Mikor a hajót mozgásképtelenné tették, hisz árbocok nélkül egy vitorlást aligha tud rendes irányba vinni a hullám a csápok a mélybe buktak. Mindenki remegve bújt elő rejtekhelyéről.
A hajó pedig közeledett. Kellő távba ért, mikor egy kisebb tűzgolyó találta el a mi hajónkat. A kormányt találta el. A hajón valószínűleg shinobik vannak. Már csak ez kellett. A hajó egyre közelebb jött, mikor még egy tűgolyó találta el a hajót. Majd mellénk állt, és köteleket dobtak át. Kalózok? Nem tudtam. A hajónkat elhúzták, majd egy lécet átdobva átmászott 4 férfi. Nevettek. Kard volt a kezükben. Mindenkit kiráncigáltak a hajóról. Sorba állítottak minket. Majd még 3 férfi sétált át. Egy előrébb jött, ő lehet a vezető. Végigmért minden utast, eközben hümmögött. Majd egy gazdagabb férfi előtt megállt, a nyakában levő medált megfogta, elmosolyodott. Letépte, majd a vízbe hajítatta a férfit. A többi utas megremegett. A kapitány végigjárt mindenkit, és elvette az ékszereiket.
- Te féreg, hagyd őket. – szóltam felé. A kapitány meghallotta ezt, majd felém sétált. Mélyen a szemembe nézett, majd le. Meglátta nyakamban a láncot. Kiemelte, majd meglátta a szimbólumot. Jashin szimbóluma volt. Szemei tágra nyíltak. A láncom letépte.
- Ezt a fiút vigyétek a hajóra, majd megtanulja a leckét. – mondta, ekkor két férfi megfogott, és elkezdtek vinni. Nem ellenkeztem. Mikor átcipeltek, kihasználtam, hogy nincsenek már túlerőben. Ki fogta kezem, az Iwate // Sziklakéz technikám felhasználva összefogtam kezeit. A szorítása elgyengült, majd teljesen összezúzta kezét a ráépített kődarabok. A férfi felüvöltött, melyre társa megfordult. Ám nem volt sok ideje kapcsolni. Egyenesen a mellkasára, kicsit lejjebb a nyakától hajtottam végre egy sorozást. A férfi levegő után kapkodva esett össze. Valószínűleg meghallották az üvöltést, mikor két újabb férfi indult meg felém. Ekkor maszkomból füstöt fújva létrehoztam egy füstklónt, aki ellenfelem felé futott. A kalóz kezében egy kés volt. Átvágta a klónom gyomrát, mely egyből eltűnt, belepve ezzel ellenfelét. A férfi a füstben köhögni kezdett, majd kezével legyezni. Szemei előtt a kép összemosódott, majd elájult. Még egy maradt. Ám látva társát, ki az altató méreggel felerősített füstklóntól elájult, remegő lábaival inkább a kapitánya után sietett. Utána siettem.
- Öld meg, mind. – szólt egy hang. Nem lehet igaz. Hát mégis csak visszatért. Azonban hangja most sokkal gyilkosabb és hidegebb volt, mind régebben. De miért most? És eddig miért lappangott bennem?
Átfutottam a hajónkra, ahol a kapitány állt velem szemben, mellette emberei, pontosabban 3 ember. A kapitány volt az egyetlen, ki nem félt. A tengeri patkányok visszafutottak a saját hajójukra.
- Nem tudom, ki vagy, de most meghalsz. – szólt. Kézpecsételni kezdett.
- Katon: Endan – mondta, majd egy előzőleg látott tűzgolyó közelített felém. – Ha nem rabolhatom ki, legalább veled együtt fogom elsüllyeszteni ezt a hajót. – mormogta dühében. A tűzgolyó előttem ért földet, belecsapódva a fedélzet fagerendáiba. A csapódás hátrasodort engem is, elestem. A kapitány elfutott, átugrott hajójára, majd elindultak. Ám nem támadta tovább a hajót. Mit akarhat? Ez a tűzgolyó nem tudja elsüllyeszteni a hajót. Ekkor láttam, mire készül. Ismét kézpecsételni kezdett. Tenyereit lenyomta. Valami nagy feketeség jelent meg a hajónk alatt. A hajójuk már kellő távba ért, mikor a feketeség kiemelkedett a vízből. Ismét csápok lepték el a hajót, összesen 7. Most már nem szórakozik, le fogja rántani a hajót. Tehát ő idézte meg ezt a lényt. A hajóba belekapaszkodva tépte darabokra a fedélzetet. El kell hagyni a hajót. Az oldalán lefutva a vízre ugrottam. Chakram a talpamba koncentráltam. Nehéz volt megtartani magam, hisz hullámzott a tenger, ha nem is annyira. Elindultam a hajó felé. Szerencsére nem mentek messze, csupán kellő távra. Átértem, majd falán felfutottam. Felugrottam. Egy bandita állt velem szemben. Mivel hajón voltam, nem tudtam használni a föld technikáim, így kénytelen voltam fegyvereimre támaszkodva harcolni. Naginata-m elővéve felvettem a harcot. A férfi kardcsapásait hárítva lefejeztem őt. Nem is jött több ellenfél, egyedül a kapitány.
- Ki vagy te? – üvöltött felém. Látszott rajta, ideges.
- Megtudod, de előbb add vissza, amit elvettél tőlem – mondtam. A kapitány remegő kézzel nyúlt bele zsebébe, majd elhúzta láncom.
- Ez kell? Itt van, csak menj innen. Túl sok emberem veszett oda. – mondta. Valószínűleg nem akarja a tűz technikáját a saját hajóján alkalmazni. Ezzel sakkban tudtam tartani. Ám mikor léptem előre egyet, hirtelen Egy kardot húzott elő, melyet felém szegezett.
- Azt hitted, csak úgy átadom a zsákmányt? Ostoba. – nevetett. Kardom én is előhúztam, majd felé indultam. Ám támadásom szinte könnyűszerrel hárította, megvágta a bal karom. Rettentően fájt. Térdre rogytam, miközben karomba markoltam.
- Hm, ennyit tudsz? – nevetett, majd kardját a magasba emelte. Itt a vég? Kezemen éreztem valamit. Megnéztem. Vérzett. Kezemre folyt saját vérem. Ne.
Pupillám kitágult, a levegőt egyre hangosabban vettem. Ekkor sújtott le kardjával. Ám a penge megakadt. A jobb kezemen levő szikla megfogta az ütést. Egyenesen beleakadt a penge. Kardját fogva felkeltem a földről. Arcom teljesen megváltozott. A nagy szemű srácból egy önmagából kifordult, véreres szemű, halkan nevető állat lett.
-Azt…mondtam…az az…enyém. – mondtam neki, lihegve. Majd kardját elrántva bal kezemmel felé ütöttem. Egyenesen az arcába. Ám öklöm nem ért el fejéig. Nem is akartam. Kabátujjamból 3 kígyó tört elő, melyek sziszegve egyenesen fejét vették célba. Beleharapva fejébe szinte átlyukasztották azt. A férfi vérző fejjel dőlt a földre.
- Haha. Hahaha. Hahahahaha – nevettem széttárt kezekkel. – Ki a következő? – kérdeztem a rémült legénységtől. A polip már lerántotta a másik hajót, nem is érdekelt, ám a pukkanást, ahogy eltűnt a víz alatt, hallottam. A kapitány meghalt. Majd lenyugodtam. Az egyik férfi elém futott, és térdre rogyott.
- Kérlek, ne bánts minket. Sajnáljuk. – azzal átnyújtotta remegő kezével a nyakláncom. Felvettem.
- Vigyetek el Kumogakure-ba. Vagy meghaltok – parancsoltam rájuk. A megmaradt legénység szó nélkül teljesítette utasításom, és sebesen elindultak az ország felé. Nem jártunk nagyon messze Kumogakure partjaitól. Furcsa volt, én parancsolhattam ennek a pár rablónak, és jó érzés volt, ahogy teljesítették parancsomat. Hamar elértük a partot. Addigra kipihentem magam, a vízre ugrottam, majd chakrammal a talpamba a partra futottam. Onnan gyalog folytattam utam. Fáradt voltam, de az út segített valamennyit. Egy arra járó lovas segített, és adta át szó nélkül lovát, mellyel elindulhattam a városba. Nem is nagyon ellenkezhetett, hisz fej nélkül az ember igen csak nehezen beszédképes. A lóval hamar be is értem a városba, onnan pedig egyből az arénába mentem. Az arénába belépve hangos ujjongás fogadott, a nézőtéren foglaltam helyet, közel az ajtóhoz. A harcok igen csak felpezsdítők és látványosak voltak. Már alig vártam, hogy sorra kerülhessek.
Visszatért a belső hang, ki utamon segített, és erőt adott nekem. Bár féltem visszatérésétől, most úgy éreztem, mintha egy társam lenne velem, bennem. Cigarettával a számban, harcra éhezve vártam, hogy meglássam a táblán a nevem.

//Vásároltam:
5 db Kunai
5 db Shuriken//

Írás célja:
Kusagakure elhagyása

A hazatérés

- Hamarosan megérkezünk Kusagakure határához - szólt elölről a kocsit vezető férfi. 3 részből álló kocsi közeledett a határhoz. A háború miatt sokkal nagyobb ellenőrzésen kellett a határokat figyelni, így minket is megállított két férfi. A két shinobi gyorsan átkutatták a kocsikat, meggyőződtek, hogy nem szökött ninjákat csempésznek be az országba.
- Rendben, továbbmehet. – intett, azzal a kocsi elindult. Az út sima és lassú volt. Már alig vártam, hogy kiszálljak ebből az összeszögelt ketrecből. Megfogadtam, ha egyszer hazaérek, nem megyek többet karavánnal. Ez a vizsga nagyon hosszú volt, de sikerült megszereznem a Chunnin címet, még ha nem is nyújtottam olyan teljesítményt, amilyen kitelik tőlem. Ez bosszantani fog még egy darabig. A kocsi lassan megállt. Egy férfi a két gyerekével szállt le róla. Most már csak a kocsis és én maradtunk a szekereken. A kocsi döcögött tovább egy nagy, kihalt puszta közepén haladtunk, mikor az ég beborult és esni kezdett. Az első esőcseppek megjelentek a földön, majd egy óriási villanás következtében zuhogni kezdett. Nem volt ponyva a tetőn, így beázott a kocsi. Még eltűrtem volna, ha nem szól hátra a vezető.
- Bocs fiú, de más irányba kell, hogy menjek, innen hazatalálsz már te is, ugye. – mondta, azzal megállt. Ki akar itt tenni engem? Ilyen időben? Ez feldühített, de nagyon.
*Öld meg* szólt hozzám a belső hang. Félelmetes volt, nem is az a rideg hang, mely folyton gyilkolásra akar sarkallni, nem. Ezt már megszoktam. Ennél még ijesztőbb volt, hogy egyre gondolunk. Leugrottam egy tócsába, majd előre sétáltam. Kapucni volt a fejemen.
- 35 ryo lesz az út. – jelentette ki. Hát persze, ezek után még ki is fizessem az egész utat.
- Tartsa meg a többit – mondtam, majd kezem felé nyújtottam. Mikor odahajolt, hogy kezemhez nyúljon, kabátujjam alól 5 fekete színű kígyó jelent meg, melyek a közelre hajoló férfira támadott. A férfi karjába martak, majd közelebb ugrottam, és a fejét célozták meg. A rejtett árnyék kígyó kéz technikával nem sok maradt a szekeres emberből, legalábbis nem fognak egy hamar ráismerni. A férfi oldalra dőlt, majd leesett a földre. Gyorsan elhagytam a kocsit, majd a férfi zsebeit kipakolva elsétáltam. Messze volt még a házunk, és az idő sem akart csillapodni. A határtól nem messze, a kocsitól fél óra sétára volt egy kisebb erdő, egy barlanggal. Ott szálltam meg, átvészelve a vihart. Majd elaludtam.
Másnap felkeltem, be volt borulva még, de már nem esett, én pedig hazaindultam.

A városba értem, ahol alig voltak, az utcák üresek voltak, gondoltam, az idő miatt. A vizsgán elkopott fegyvereim ki akartam cserélni újakkal, így benéztem a fegyverboltba. Egy idegen volt épp a pult mögött, nem az általam megismert öregember.
- ’Napot – köszöntem, de a férfi, mintha nem is látna, nem szólt vissza. Egy gondolat suhant végig az agyamon, mely egy polc felé irányított, melyen rövidebb fegyverek voltak felsorakoztatva. Ekkor szemem megakadt valamin. Egy kis fémcső volt, úgy 20-30 cm hosszú, oldalából pedig egy kis penge lógott ki.
- Ez micsoda? – kérdeztem. A férfi megfogta, majd mondta
- Egy sarló, melyet itt lehet kinyitni – mutatta ujjával az oldalán levő gombot. benyomta, ekkor a penge kiugrott, derékszögbe, Így már jobban hasonlított egy sarlóhoz.
- Ezt megvenném, és annyit kérdeznék, mennyiért venné meg ezt? – kérdeztem, majd katana-m az asztalra tettem. Ekkor a férfi egy kis szobába sétált, majd letett az asztalra egy dobozt.
- Ezzel meg lehet oldani akár a cserét is. – mondta, már nagyobb kedvvel. A dobozt kinyitottam. Egy nagyobb sarló volt benne, 1 méter hosszú lehetett, pengéje ugyanúgy rá volt hajolva, és ezt is ki lehetett nyitni, ám ez már a kasza funkcióját végezte, méretéből adódóan.
- Megegyeztünk. – mondtam, majd átadtam a kardot, elvettem a dobozt. Még az üzletben elővettem egy tekercset és belé pecsételtem a kaszát. Majd kisétáltam az üzletből. Hazafelé indultam, most már végleg.
A kapun beléptem, anya már az ajtóban várt.
- Sendo, fiam. El se hiszem, hogy hazaértél – mosolygott.
- Szia, anya – köszöntem neki, majd elsétáltam mellette.
- Alig láttalak, most pedig csak úgy elmész? – csodálkozott. Igazából én sem értettem, csupán úgy éreztem, most nincs kedvem beszélgetni vele. A szobámba mentem, ahol az ágyamra feküdtem. Aludni akartam, nagyon kifárasztott az elmúlt időszak és a barlangban nem tudtam igazán jól aludni. Álmomban sokat forgolódtam, izzadtam. Vér olt mindenhol. A mi házunk volt, anya pedig feküdt a földön. Felriadtam.
- Mi volt ez? – kérdeztem magamtól.
*A jövő* mondta a hang. Rémisztő volt. Csupán képek maradtak meg az álomból, valamint azt a sok vér és kavargás. Más nem. Reggel volt. Sokat aludhattam. Lesétáltam a konyhába, anya épp csinált reggelit.
- Rosszat álmodtál, hallottam, ahogy mondtál szavakat álmodban.
- Igen – válaszoltam. Féltettem őt, nem tudtam, vajon igaz-e, amit a hang mondott. ha igaz, akkor anya és én is bajban vagyunk. Mintha kitisztult volna a fejem. Az elmúlt hetekben, hónapokban mintha nem is én irányítottam volna a testem, de most, hogy visszatértem igen csak megijedtem. Csendben telt el a reggeli ideje. Miután megettem mindent, visszamentem a szobámba. Felszereléseim összepakoltam, minden fontos dolgot. Úgy terveztem, elmegyek pár napig itthonról, hogy végleg kitisztuljon a fejem.
*Meg kell halnia* szólt a hang. Szinte fájdalomként szúrt bele a fejembe. Letérdeltem, fejem fogva. Fájt, hasogatott.
*Meg kell halnia* ismételte.
- Nem. Ezt nem tehetem. – mondtam, de a hang csak ismételte önmagát. Gyorsan pakoltam, de sikertelenül. Sok mindent levertem, amit anya is meghallott.
- jól vagy, Sendo? – kérdezte. Egy határozatlan igen-t ki tudtam csikarni, de aztán a földre estem, úgy szúrt a fejem. Mintha ki akart volna törni belőle valami. Majd a hang egyre erőteljesebben utasított most már. Aztán hirtelen eltűnt. Eltűnt, csend lett, minden elhalkult. A fejfájásom is abbamaradt. Nem éreztem semmit, csupán egy dolgot. El kell hagynom az otthonom. És meg kell ölnöm őt.

A hang felülkerekedett rajtam, átvette testem felett az irányítást. Lesétáltam, majd kimentem a kapun. Dél körül lehetett. Fejemben egy igen gonosz és aljas terv formázódott. Szemeim bevörösödtek, ellepték az erek fehér szemgolyóm. A közeli fák közé sétáltam be. Egy kidőlt fára ültem le. Gondolkodtam. A cigi a számba füstölt, ekkor jött oda hozzám egy férfi.
- Hé te, mit csinálsz itt? – kérdezte. – Ez az én helyem. – jelentette ki. De nem foglalkoztam vele. Ekkor közelebb jött.
- Süket va…aghh – halt el a hangja. A fáról felpattanva szúrtam le a férfit. A férfi holtan esett a földre. Nem maradhat itt. Még a végén megtalálják. Kezembe haraptam, majd lenyomtam tenyerem a földre. Egy kis füst jelent meg, majd sziszegés törte meg a természet csendjét.
A kígyó, melyet megidéztem egyből ráugrott a férfira és lenyelte. Nem tartott sokáig lenyelni egybe a halott férfit. Egész nap kinn voltam.

Egy új ember születése

Este volt, mikor besétáltam a házba. Szobámból összeszedtem most már minden felszerelésem, végleg, tekercsekbe zárva. Amit kinn hagytam, az a ruhám volt, valamint 5 db robbanó jegyzet. Ruháim levetve magamról szétvágtam, széttéptem nagyobb darabokra, majd elszórtam. Azzal egy robbanó jegyzetet tapasztottam szobám falára. Következett a konyha, majd a fürdő. A nappaliba is tettem egyet és legvégül…anya szobájába. Csendben benyitottam.
- Mi az, megint rosszat álmodtál, - kérdezte félálomban anya.
- Nem, aludj csak – mondtam, majd feltűnésmentesen a falra tapasztottam az utolsó jegyzetet. Egy köpenyt vettem fel, mely eltakarta tekercseim, és nyakláncom. Kisétáltam a házból. A kertben álltam, mikor visszafordultam.
- Viszlát. – mondtam, majd hátul elindultam az erdőbe. A fák között voltam, mikor hallottam a hatalmas robbanást. De nem remegtem meg. Futottam tovább. testem nem én uraltam, és a gondolataim is zavarosak voltak. Csupán egy pillantást vetettem hátra, meglátva a füstöt és a lángokat, majd továbbmentem. A fák között futottam, mikor fényt láttam. Egy kis faházból jött, mélyen az erdő közepén. Bekopogtam, hátha megszállhatok. Egy férfi sétált ki.
- Ki a franc maga? – kérdezte.
- Szállást szeretnék estére. meg tudom fizetni. – mondtam, majd kezembe csúsztatott kis erszényt csengettem. A férfi beengedett. Egy kis szobába vezetett, ahol egy ágy volt. Erre volt szükségem. Miközben a házban sétáltam, észrevettem, ahogy még két másik kinn kártyázik és iszik. Hamar elaludtam.

Szemem kinyitottam valami zajra. Benn osont két férfi a szobában, köpenyem kutatva. Ekkor kiesett belőle egy kunai. Nagyot koppant a földön.
- maguk meg mit csinálnak? – kérdeztem
- Hát…ö, izé – dadogott. felkeltem az ágból, majd feléjük sétáltam. Az egyik felkapta a kunai-t.
- Ki akartak rabolni? Értem – mondtam, majd a késes férfi felé ütöttem. ismét használtam a Rejtett Árnyék kígyó kezek technikát, melynek következtében a férfi kezére tekeredtek a kígyók és eltörték a kezét. A férfi felüvöltött. A kígyók még szorították, mikor a leeső kést elkaptam másik kezemmel és elvágtam a torkát. A másik férfi megijedt, ki akart futni. Utána hajítottam kunai-om, mely beleállt a fejébe. lefejelte az ajtót, majd végigcsúszva eldőlt.
- Mi ez a hangzavar? – jött a hang kívülről. Kinyitottam az ajtót. Egyik kezemben a véres kunai-al, melyet épp az előbb húztam ki a másik fejéből.
- Oh, a francba. meg tudom magyarázni. – nyugtatott a férfi.
- nem kell semmit se megmagyarázni. – feleltem.
*Add nekem* suttogta a hang.
- Ahogy akarod, Mester. – válaszoltam a hangnak. Kezem összetettem, majd a földből előtört 3 földklón. A férfihoz futottak, majd pár nagyobb csapással a földre küldték. Lefogták a kezét, és felemelték. A férfit lefogták, én pedig besétáltam a szobába. A felszerelésem kerestem. majd visszatértem, 3 kunai-al a kezemben. Az első két kunai-al a falra szögeztem a férfi két kezét. Miután minkét kezét átszúrva a falhoz volt rögzítve, a klónok eltűntek.
Egy kört rajzoltam a harmadik kunai-al a mellkasára. A férfi üvöltött, nem fogtam be a száját, még élveztem is. Mikor a kört végigrajzoltam, belerajzoltam egy háromszöget is.
- Jashin-sama. Ezt a tested nekem ajándékozom. - Mondtam, és a szimbólum közepébe döftem a kunai-t. Forgattam, majd a férfi egy utolsót üvöltött, elhalkult, fejét előrebólintva meghalt. A házat átkutatva kisétáltam. még javában este volt, sötét és hideg este volt. De leginkább vérrel teli. felöltöztem, majd kisétáltam a szerzett zsákmánnyal és elindultam a határ menti barlang felé. Amíg nem jut eszembe más, addig ott fogok élni egy-két napig, és ha elterveztem, merre vigyen tovább a sorsom, akkor fogok más országokba menni. Nem hinném, hogy visszatérek még valaha is ide, hisz már nem köt semmi se ehhez az országhoz.

A tragédia, mely a Djuka házban történt balesetnek könyvelték el, melynek két szörnyű áldozata lett. Egy 35 évei körül járó nő, hosszú, barna hajjal, valamint egy 16 éves fiú, aki épp a napokban érdemelte ki a chunnin rangot. A robbanás hatalmas károkat okozott, az anya testét megtalálták, azonban a fiúnak csupán ruháinak maradványaira bukkantak, testét teljesen elpusztította a robbanás és a tűz. Még aznap este találtak rá 3 holtestre egy közeli épületben, ahol a férfiakat durva módon szabályosan kivégezték. Keresik a merénylőket.
Ezek a hírek terjengtek a városban. Sikerült feltűnés mentesen elmenekülnöm. Bár a hírek igazak. A nő és a fiú is meghalt. Az eddig Djuka Sendo-ként ismert chunnin eltűnt. Ám egy új ember született halálával. A neve:

Itanashi, a lidérc. Jashin-sama hűséges tanítványa.


//Ha lehetséges, Sendo végleg elhagyja Kusagakure no sato-t, belépve a megalakuló szervezetbe /ami még nincs kijátszva/. Nevet változatott, mivel a hírek szerint Djuka Sendo meghalt.
Fegyverek vásárlása:
Elcseréltem 1 Shirasaya-katana-t
1 kaszára, melynek pengéje kiugrik

Az ország elhagyását Kakashi engedélyezte élményen belül a vizsga után