Djuka Kodomo

Történetbe való beillesztés:

Kiérés a chunnin vizsgáról, a Föld országában. A vizsga után 5 napot töltöttünk ott. A Tábor küldetés üldözése előtt.
Szereplők:
Suki, Kodomo barátnője
Katoto, a varjúspecialista, Kodomo tanára

Hollók ünnepe – A csonttemető

- El se hiszem, hogy sikerült – mosolyogott Suki az ágyán
- Én is örülök neki, nagyon. Annak végképp, hogy jobban vagy– válaszoltam, majd átöleltem a lányt. A vizsga igen csak kimerített mindkettőnket úgy éreztem, elmegyünk vacsorázni valamerre. A kórházban voltunk, ahol Suki-t 3 napja benn tartják. Estére kiengedték, ám másnap vissza kell mennie, sajnos.

A város tömött utcáit sorra jártuk, lenyűgözött a látvány, egy, a mi országunktól teljesen más helyen voltunk, az emberek is mások voltak, az egésznek az atmoszférája megfogott, megával ragadt. Egy kedves kis étterembe ültünk be, majd két nagy adag ételt rendeltünk magunknak, illetve egy kis szakét, megünnepelve a vizsga sikerét. Az esténk csodálatos volt, nem is lehetett volna jobb. Egy finom vacsora, egy kellemes séta a városban, Sukival. Egy kis fogadóban húztuk meg magunkat az éjjel. A szállás nem volt a legmodernebb, még talán elegánsnak sem mondható, de családias berendezésű, takaros kis szobát kaptunk.
Másnap reggel, miután felkeltünk megreggeliztünk a fogadó éttermében, utána kisétáltunk. Mivel még 4 napot itt fogunk tölteni, elég a végén fizetni a fogadónak.
Az utcán sétálva Shiro hirtelen károgni kezdett, szárnyaival csapkodott, mikor egy férfi sétált felénk.
- Katoto-senpai? – kérdeztem csodálkozva.
- Szia Kodomo – mosolygott. – Üdvözletem Suki-chan – majd a vállamon ugráló madárra nézett. A fejét simogatta. – Én is örülök neked Shiro.
- Hogy-hogy erre jár, mester? – kérdeztem még mindig csodálkozva. Bár a Holdból még előttem indult el, nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni. Talán a sors, vagy esetleg…
- Téged kerestelek. – válaszolta. Volt egy ilyen érzésem. A sors nem hozhatott volna itt össze minket. Ennyire csak nem kicsi a világ. – Namizuo-val való levelezésem után engedélyt kaptam rá, hogy elvigyelek téged egy kis kirándulásra.
- Nekem amúgy is be kell mennem még a kórházba, bár kiengedtek a gyengélkedőről, az orvos azt mondta, hogy a mai nap menjek be hozzá vizsgálatokra. – mondta Suki.
- Igen, épp oda indultunk, mester. – tettem hozzá.
- Akkor nem bánnátok, ha csatlakoznék? – mosolygott Katoto.
Hárman elindultunk a kórházba melyben Suki-nak sajnos az itt töltött napok mindegyikén meg kell jelennie és csak este engedik ki. Bár a tudat elszomorított, hogy ma se látom, csak este, úgy éreztem, inkább vizsgálják, nehogy valami baja legyen, igen komoly sérüléseket kapott a vizsgán.
Suki-tól elbúcsúzva fordultam mesterem felé. Ám mielőtt kérdezni tudtam volna, megelőzött.
- Gondolom, érdekel, miért vagyok itt. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy bevezesselek a varjak ismeretébe, most már véglegesen. – válaszolta. Ne tudtam, mire gondol, talán egy újabb technikát akar mutatni nekem? – Elmagyarázok mindent út közben, de indulnunk kell az Erdők országába. – fejezte be és elindult.
- Az Erdők országába? Mit csinálunk mi ott? – akartam kérdezni, de láttam, eléggé siet a mester. Így a kérdésem csupán egy halk gondolatmenet lett. Követtem hát mesterem, aki egy szélesebb utcára kanyarodott be. Egy kocsi állt ott.
- Még épp időben – köszönt a kocsis. Katoto mellé sétált, majd egy kis zacskót adott át.
- Köszönöm a türelmét- mosolyogta.
- Én köszönöm – válaszolt a kocsis. Felszálltunk a kocsi végére, majd egy csattanást hallottunk és elindultunk. Mikor leültünk és kényelembe helyeztük magunkat, Katoto felém fordult.
- A kérdésedre a válaszom, az erdő országába megyünk, hogy végleg megerősítsd a varjútechnikáid iránti igyekezeted. A mai napon szerződést fogsz kötni a varjakkal. – jelentette ki mosolyogva. Ám még mielőtt bármit is mondtam volna, folytatta – Azonban nem lesz olyan egyszerű, a varjak igen kegyetlenek tudnak lenni, ha nem fogadnak el, talán ott maradsz a táplálékukként. Ne mutass félelmet, lássák a szemedben azt az elszántságot, amit én láttam, mikor először tanítottalak. – tanácsolta, jobban mondva parancsolta. Hangja nem tűnt valami boldognak, gyorsan rá kellett jönnöm, a helyzet igen komoly. A kocsi gyors tempót diktált, hamar kiértünk a városból, és a sziklás utakat járva haladtunk dél felé az ország határához.
- Az út bár nem hosszú, eltart egy ideig. Mesélj addig, mi volt a vizsgán? – kérdezte.
- Hát…a vizsga első szakaszában Suki-val egy csapatban kellett végigjutnunk a pályán. 5 óránk volt rá. Azonban a pálya felszíne, az időjárás, a természeti elemek fél óránként cserélődtek. Egy sivatagban kezdtük, amelyben meg is küzdtünk két Hang faluból származó párossal, majd hirtelen egy sűrű, fákkal és indákkal zsúfolt dzsungel közepén találtuk magunkat. Ezt követte egy igen hideg, jeges, havas táj, majd egy esős, szeles pályán jutottunk ki. – Katoto csodálkozva figyelte a történetet. – A vizsga második felében pedig meg kellett küzdenem egy másik fiúval, aki igen magas szinten volt, képes volt a haját méteres hosszúságúra megnöveszteni, lefogni vele, de végül győztesként kerültem ki. Sajnos Suki igen csak erős ellenfelet kapott ki, és a fejét beverte egy szikla falába, így ki kellett vinni az arénából. 3 napon át feküdt az ágyában, minden nap mellette ültem, a tegnap este volt, hogy kiengedték éjszakára. Az orvos azt mondta, rendbe jön, csupán pihennie kell még.
- Akkor jó. örülök, hogy jól teljesítettél a vizsgán, Namizuo büszke rád. Ilyen próbatételek után nem csodálkozom, ha fáradt vagy. – nevetett.
Az út maradék idejében elmesélte, ő hogyan vált chunninná, későbbi jouninná. Majd mikor a határ közelében jártunk kicsit mesélt a helyről is, ahova tartottunk.
- A hatalmas erdőségben egy hegyként kiemelkedő fához megyünk. – majd kezével mutatott előre. – Pontosan ahhoz a fához. – szemem követte ujjának irányát, majd hirtelen szemet szúrt az óriási fa. Lombkoronája egy kisebb falut be tudott volna takarni, kis túlzással. – Azonban ez a hely nem egy leányálom, készülj fel. A hely neve, Csonttemető. – a beszélgetés félbe szakadt, a kocsi megállt. Idáig volt az utunk fizetve.

A kocsiról leugorva, sétálva folytattuk utunkat. A fák sűrű lombjai eltakarták a napot, csupán néhány helyen volt képes áttörni egy-egy vékony sugár. Sötét volt. Madarak ezrei hangját hallottuk út közben.
- Hol is fejeztem be? Ja igen, a csonttemető. Nos. A hely a fa tövében található emberi csontok ezreiről kapta a nevét. mint ahogy mondta, a varjak igen csak válogatósak, kivel kötnek szövetséget és ki kerül fel az étlapjukra, vacsorára. A fa legtetején található a varjak vezetője. – csodálkoztam. Olyan magasra kell elmásznunk? Nem szóltam közbe – Ha ő elfogad téged, akkor szövetséget köthetsz a varjak fajával, ezzel tökéletesen fogod tudni alkalmazni a varjútechnikáid, és talán még Shiro-val is jobban megértitek majd egymást. Bár ahogy elnézem – mosolygott a hollóra – ti már így is jó párost alkottok. – majd megsimogatta a holló fehér, tollas fejét. Ahogy haladtunk befelé, mintha egyre sötétebb lett volna, valamint az itt élő állatok hangja is elhalkult volna. Hamarosan elérkezünk a fához. Valami hideg és ijesztő érzés fogott el. Majd megértettem, miről beszélt eddig a mester. A fák közti út kiszélesedett, elértük a fa törzsét. A törzs körül méteres szinten csoportosultak csontok, koponyák. Rémisztő látvány volt. Károgást hallottam. megijedtem, ahogy a fa ágairól fekete varjak kezdtek körkörözni.
- Ahogy mondta, ne mutass félelmet, ne érezzék rajtad, hogy félsz, mert akkor biztos meghalsz. Légy erős és bátor, nézz a szemükbe. – tanácsolta halkan, majd elindult a fa törzse felé. Chakra-ját lábába koncentrálva elindult felfelé. Nem maradhattam le, utána mentem. A csontokat kerülgetve, ráléptem egy-két koponyára is, melyek eltörtek, recsegtek, de végül lábam elérte a fakérges részét és megtapadt rajta. Lépkedni kezdtem felfelé. Shiro-t magamhoz fogtam, féltem,a végén rátámadnak és csak követtem Katoto-t. Ahogy lépkedtem fel, néhány varjú szállt felém, rekedtek körülöttem, próbáltak kibillenteni az egyensúlyomból. De nem adta fel egy könnyen. Egyre erősebben tapostam a fa kérgét, ám tempóm ugyanolyan egyenletes maradt, nem siettem, ahogy Katoto sem. A károgás olyan erős volt, nem hallottam szinte a saját hangomat sem. Oldalra nézve a széles faágakon kis méretű fészkek voltak, melyekben a varjak mind engem néztek, szemeikkel meg tudtak volna ölni. De én csak mentem. Ahogy egyre magasabbra értünk, a varjak egyre erőszakosabban repültek, egyre élesebb hangokat adtak ki, egyre ijesztőbb volt. Kiértünk az erdő lombszintjéből, a nap így sem sütött a szemünkbe, hisz az óriás fa koronája teljesen eltakarta. A vajak egyre jobban gyülekeztek, ám azt vettem észre, már nem is felénk repültek, hanem a korona tetejére, a fészekbe. Így könnyebben tudtunk végre haladni, egy-két körülöttünk repkedő feketeségen kívül az összes a koronában várt már ránk.

Felértünk végre, az óriási ágak szétágaztak, levelei eltakarták teljesen a napot, még sötétebb volt, mint lenn az erdőben. Átlépve a sok-sok faágat és csontot, hisz itt is volt egy pár, elértük a fészket. A fészekben ült a vezető, az összes többi az ágakon ült már, és gyilkos tekintettel figyeltek engem.
- Menj oda, ne mutasd ki ha félsz. – súgta a fülembe. Majd előreléptem. A távolság, melyet le kellet küzdenem alig 10-15 méter volt, mégis, mintha órákon keresztül meneteltem volna. Arcomon semmiféle érzelem nem mutatkozott, lilán világító szemeim nyugodtságot tükröztek. Lassú léptekkel mentem, miközben előttem néha átrepült egy fekete árnyék. De nem álltam meg, nem mutathattam ki félelmem, mert nem hagyom el ezt a fát élve. Shiro-t Katoto-ra bíztam, aki szintén nyugodtan ült a mester karján. A fészek elé értem. A madár mélyen a szemembe nézett, én pedig letérdeltem, majd meghajoltam. Fejem visszahajtottam, arcomon még mindig a szinte már unott arckifejezés mutatkozott. A varjú engem nézett, nem mozdult. Majd szárnyait kitárva, csőrét kinyitva károgott. Bár rémisztő volt, nem mutattam ki semmit. A szárnyait, miután felemelte, láttam, a tekercs ott van a lába alatt.
A holló látta rajtam, hogy nem félek, így szárnyait ismét teste mellé szorította, és hátrébb ugrott. A tekercs ott volt, kinyitva. Tudtam, mit kell tennem. Lassan ujjam szám elé akartam emelni, de ekkor eszembe jutott Katoto utolsó tanácsa.
*Hogy hogyan kötöttem velük szövetséget – mosolyodott el a kocsiban. – A varjak igen csak különleges lények, erősek, és makacsok. ám ha az ember képes bebizonyítani nekik, hogy nem rémisztheti meg semmi, akkor olyan kedvességgel fognak a segítségére lenni, mint semelyik más faj az állatok világában. – mondta.
- Ezt a bátorságot, hogyan érted el? – kérdeztem. Elmosolyodott.
- Csupán hagytam, hogy maga a vezető csípje meg az ujjam, hogy aláírjam a vérszerződést. * csak most értettem meg, milyen bátor ember is Katoto, ezért nem félt egy csöppet sem felfelé, és Shiro-t is oly nyugodtsággal fogja. Így ujjam arcomtól elvettem és lassan a holló felé nyújtottam, miközben szemeink végig egymás útját fürkészik. A holló hatalmasra nyitott szeme kissé összébb húzódott, majd csőrét ráhelyezve ujjamra megcsípett. Az ujjamból kibuggyanó vérrel pedig a tekercsre írtam, Djuka Kodomo. Amint befejeztem, a tekercset megmarkolta éles karmaival a holló, majd felkárogott. A fán lévő összes holló egyszerre károgni kezdett. Én pedig felálltam és visszasétáltam Katoto-hoz.
- megmutattad nekik, befogadtak. Most már hivatalosan is a hollók szövetségese vagy – közölte örömmel. Shiro-t ismét magamhoz vettem, majd szép lassan lesétáltunk a fáról. A hollók már nem akartak lelökni, csupán repkedtek a fa körül.

Kisétálva az erdőből a kocsishoz mentünk, aki azóta ott állt. Kissé rémültem ült.
- Szerencsére, élnek mindketten. Veszélyes egy hely ez, jobb, ha indulunk is. – mondta, miközben a károgást hallgatta.
- Jól mondja, indulhatunk is. – mosolygott rá Katoto. A férfi rácsapott a kocsit húzó lóra, ami mintha gyorsabb tempóban húzta volna a kocsit, mint idefelé.
- Büszke vagyok rád, Kodomo – veregette meg a vállam. – Amit ma tettél, az igazán nagy tett. – dicsért. Az úton hazafelé mesélt még nekem a hollókról, mi az, amivel Shiro-t könnyen tudom tanítani.

Visszatértünk a városba, ahol már sötét volt, a kórházba rohantam, miután elbúcsúztam mesteremtől, aki megnyugtatott, látni fogjuk még egymást. A kórházban megkerestem Suki szobáját és halkan beléptem. Suki épp aludt. Csendben leültem mellé, és csak néztem őt, mosolyogva.

Találtam benne sok zavaró elírást, de ennek ellenére is érthető volt a történet. Mivel újult a Jutalmazási rendszer, így ez egy D szintű kalandnak felelt meg. (Legközelebb majd írd fel, hogy milyen kategória stb)

Jutalmazás:
- Szerződést kötöttél a Varjakkal
- + 5 ch (Habár nem volt benne sok chakrahasználat, de a történet meg így is érdemel chakrát)

A bűvész

- Kodo, gyere, ezt nézd – szólt Suki, kezével valamiféle plakátra mutatva. Közelebb sétáltam. A papíron egy felhívás szerepelt. 2 nap múlva egy bűvész jön a városba, különleges állataival fog fellépni a Holdban.
- Mit szólnál hozzá, ha megnéznénk? – mosolygott a lány. Bólintottam, jelezve, benne vagyok, ám szemeim még mindig a képen ragadtak. A férfi, ki arcát rejtegette kalapja mögött, ismerősnek tűnt. Nem tudtam azonban, honnan.
Sukival együtt vacsoráztunk egy kedves kis Ramenesnél, majd hazakísértem.

Másnap a napom korán kezdődött. Kora reggel indultam a tengerpartra, hogy teljesítsem a Daimyou által megadott képzést. Mivel háború van, a daimyou elrendelte az országon belüli shinobik számára elérhető központi képzéseket. Meg is indultam, hogy még időben odaérjek. Bár nagyon meleg nap volt, tűrnöm kellett.
A tengerparthoz érve azonban szomorúan vettem észre, nem jelentek meg sokan. Alig voltunk 15-en. Vártunk, a homokban égett a talpunk, a nagy melegben izzadtunk, mikor hirtelen egy árny suhant keresztül rajtunk, fejbe találva egyik társunkat, aki a homokban hosszú csíkot húzott maga után. A fiú megtörölve száját, a homokban fekve felnézett, mikor meglátta támadóját. Egy idős férfi volt, ki most ott állt, mosolygott.
- Üdvözletem, a vezetőség engem kért fel, hogy tanítsalak titeket. Azt a feladatot kaptam, hogy képezzelek ki titeket egy alap technikára, mellyel könnyen meglephetitek ellenfeletek, és ugyanazzal a mozdulattal el is tudtok tűnni a veszélyes helyzetekből. A technika neve, Dinamikuu Entorii. A férfi lábával egy hosszú vonalat húzott a vonalban, lehetett vagy 10 méter hosszú. A feladat egyszerű volt. Át kell ugrani a vonalat. Ehhez mindenkinek a chakraját kellett a lábába vezetnie úgy, hogy megfelelően el tudjon rugaszkodni, maga mögött hagyva a távot. A harmadik próbálkozásra sikerült. A második fordulóban azonban sokkal nehezebb tréning várt a bennmaradtakra. Bábukat állított fel a sensei, majd egy kunai-t elhajítva kellett a földbe passzírozni a bábukat. A feladat nem tűnt nehéznek. Azonban mikor az első személy talpa a bábot épp a homokba akarta döngölni, az nemes egyszerűséggel nem mozdult, a fiú pedig hátraesett. A bábok meg voltak erősítve, így igen nehezen lehetett elérni a sikert. Egyre többeket ütött ki a napsütés és meleg, sokak adták fel. A végére sikerült a bábut a homokba küldeni, ezzel kiérdemelve a technikát, a mester elégedettségét. A gyakorlás után a bennmaradtakkal a hideg tengerbe ugrottunk, pihentünk, hűsöltünk.
Este korán feküdtem le, nem is tudtam nagyon ellenkezni, testem minden apró porcikája zsibbadt a fáradtságtól.

Reggel Suki ébresztett fel, 11 óra lehetett.
- Sajnálom, úgy érzem kissé elaludtam. – keltem fel, miközben fájlaltam lábaim.
- Hát csak egy kicsit. – mosolygott. A lány mellém ült, végigsimította fejem, majd megcsókolt. Reggelit is készített nekem, miközben aludtam.
Kellemes napnak indult. Egy kis mászkálás a városban, délután pedig egy kikapcsoló előadás. Mindez Suki társaságában. A város kezdett megtelni élettel, gyorsan kellett találnunk egy helyet, ahol kellemesen megebédelhetünk. Egy kedves kis vendéglőbe térünk be, amelyet illatáról találtunk meg. Az étel isteni volt, a húsos-csípős ramennél nincs is jobb. Befejezve az étkezést úgy terveztük, sétálunk egyet a városban, míg el nem kezdődik. A szűk utcákon egyre több ember lett, egyre többen indultak a Nagytér felé, hogy jó helyet kapjanak az előadáson. Sohasem értettem ezt, miért jó órákkal előbb odaérni, hogy 2 sorral közelebb láthassanak valamit.
Sötétedett. A Nagytér megtelt már emberekkel, mikor közelebb kerültünk. Az óriási teret körbepakolták székekkel, különböző mozgatható elemekkel, hogy minél többen odaférjenek. Mikor már mindenki elfoglalta a helyét, a városban csend lett, csupán halk suttogások hallatszódtak. Majd a nézőtér közepére egy férfi sétált be, hatalmas kalappal, sötét ruhában. Mélyen meghajolt, majd köszöntötte a nézőket. A hatalmas sátor már fel volt állítva, mely az elkövetkezendő produkciókat takarta. A férfi sípjába fújt, mire egy félig kenguru, félig oroszlán lépett elő. Testének alsó része ugrált, míg sörényes feje óriásit üvöltött. A titokzatos lény tett egy kört, majd eltűnt a sátorban. A nézők tapsa a várost felkeltve harsogott. A férfi ekkor egy korbácsot vett elő, majd a sátorból egy hatalmas üvöltés hallatszódott. A nézőtérre egy óriási lény ugrott be. Medve feje egy ló testében végződött. A lény vadul csaholt, melyet csupán a korbács hangja hallgatott el. Bár nem csapta meg, hangja elrettentette az állatot. Az állat a harmadik ütés után leült, fejét a földre fektette. A férfi közelebb sétált, majd látszólag végigsimította fején a kezét. Mindenki felállt, tapsolt. Az állat kisétált. Valami furcsa érzés fogott el ekkor. Nem tudtam pontosan, micsoda. A férfi ekkor az első sorból két nagyobb méretű, látszólag pénzesebb fickót kért fel a következő feladathoz. A két önkéntes kiállt a színpad szélére. A két férfi hirtelen lebegni kezdett, először ruhájukba kapott a szél, majd ők maguk is elhagyták a talajt. A mester csupán kezeit használta hozzá. talán fél percig lehettek a levegőben, mikor ismét szilárd talajra kerültek. Vastaps fogadta a mestert, a két férfi pedig visszaült a helyére. A különös érzés azonban nem múlt el.
Szemem kezdtem dörzsölni. Azt hittem, a szemem káprázik csak, mikor hulló tollak ezrei jelentek meg a levegőben, lassan hullani kezdtek. Hirtelen Suki fejét rám hajtotta, mély álomba zuhant. Mi lehet ez, Csak nem…Kezem összetettem.
- Kai. – igen, beigazolódott az, amitől féltem. Genjutsu volt az egész. Két férfi kezdte az embereket a helyükre visszaültetni, kik már szinte a földön feküdtek. Az alsó sorban pedig két fickó kezdte az emberek zsebeit üríteni.
- Hé, mi folyik itt? – kiáltottam fel. A kér férfi felkapta fejét, majd kezüket zsebre vágva futni akartak. A sátorba rohantak. Követtem őket. A sátorban azonban már két Hold fejpántos férfi szorításai között találkoztam a tolvajokkal.
- Siess, a vezetőjük megszökik. – szólt az egyik, fejével intve az irányt, amerre indult. A sátor hátsó kijáratán kifutottam, majd láttam, ahogy egy sötét árny eltűnik az utca végén. Futni kezdtem utána, mikor hirtelen megálltam. Egy körözési plakát volt az. *Tudtam, hogy ismerős nekem az az arc* Valóban, a cirkuszi igazgatónak öltözött férfi valóban körözött bűnöző volt. Futottam tovább. Az utca végén befordultam, majd hirtelen hátravetettem magam. Shiro károgása, ki a ház tetején ült, megmentette az életem. A madár jelezte a veszélyt, ám nem gondoltam volna, hogy közvetlenül a sarkon fog érni a csapás. Ahogy befordultam, a férfi egy karddal fej magasságában vágott, melyet elkerültem, a penge pedig beleállt a ház oldalába. A férfi elengedte kardját, futni kezdett. Ám én nem futottam utána. Kézpecsételéseimből hirtelen a férfi körül 100 és 100 varjú kezdett el repülni. A férfi kezével zavarta el őket, m egyre többen vették körbe. A férfi hirtelen megállt. Kezei, melyek az imént még kapálóztak, ernyedten lengtek teste mellett. Szemei tágra voltak nyitva, szája tátva maradt. Most már megismertem az arcát. A varjak amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek. Elvégre csak a genjutsu létrehozásához kellettek most. A károgás-t felhasználva ejtettem csapdába ellenfelem, ki most Babszárak által le van kötve. A genjutsum sikeresnek bizonyult. Vagy talán mégsem? A férfi keze megmozdult, majd hirtelen tudatához ébredve hátraugrott.
- Azt hittem, ha több száz embert el tudtam kapni a genjutsummal, esélyed van legyőzni engem. bár bevallom, a technikád meglepett, a hang alapú genjutsuból valóban nehéz kitörni. – nevetett fel.
- Ezek szerint harcunkat nem az illúziók döntik el, hanem a tettek. – nyúltam hátsó zsebembe. Elővettem néhány robbanójegyzetet. A férfi egy shuirkent hajított felém, melytől elhajoltam, látszólag elejtve a jegyzeteket. Pont kapóra jött ez a támadása. A jegyzetek a földbe olvadtak, eltűntek. Kezeim gyors pecséteket formáztak, majd számat lángoló shurikenek hagyták el. A férfi elhajolt tőlük, ám egynek sikerült megvágnia a vállát. A férfi a falat támasztotta meg, nehogy elbukjon.
- Adja fel, nem menekülhet. Az ANBU mindjárt ideér, és akkor úgy is vége. A férfi nevetni kezdett.
- Az ANBU? Mire azok ideérnek, én már sehol sem leszek. – arca komollyá vált – És te sem. – majd kezei szikrázni kezdtek.
- Raiton: Raiken – felemelte kezeit – Most pedig, fejezzük be. – A férfi egy ugrással letudta a köztünk levő táv felét, és már emelte lábát a következő ugráshoz. Kardom emeltem. Hogy a csapását eltérítsem. Ám a férfi kellően ostoba volt, hogy puszta kezével a pengére csapjon. Megfogta a pengét, melynek következtében rázni kezdett a villám. Erőt kellett magamon vennem, majd egy húzással megvágtam kezét. tenyeréből ömleni kezdett a vér, egy ujja a földre hullott. Kezébe szorított másik karjával, üvölteni kezdett a férfi.
- Mit műveltél te? MIT KÉPZELSZ? - üvöltötte. Egy kés vett elő rejtett zsebéből. Tekintete aggódó volt, szemei a földre hullott ujjat bámulták. Majd felnézett. Szemében valami megcsillant. Ekkor egy sötét fény suhant át. A kard fekete pengéje megcsillant a napfényben, majd lesújtottak a kunait tartó kezére. A kéz pedig a szó szoros értelmében átcsúszott a kezén, levágva jobb karját. A vér ömlött belőle. A férfi sokkos állapotba esett, a földre dőlt, majd remegni kezdett. Ekkor ugrott mellém két álarcos férfi. A Holdbéli ANBU tagjai voltak azok.
- Szép munka volt. Segítettél elkapni ezt a tolvajt, aki nem egy ország lakosságát rabolta már ki a trükkjeivel. – kardom eltettem, majd visszasiettem a nézőtérre. Az ANBU és egyéb országbeli shinobik a genjutsuba esetteken segítettek, pénzüket adták vissza a kiraboltaknak.
Mint ahogy kiderült, az egész műsor illúzió volt, a hihetetlen és különleges állatok pedig henge-t alkalmazó férfiak voltak. Az egész a rablásra épült. Az ANBU elfogta az összes személyt, visszaszolgáltatva az elrabolt pénzt és egyéb értékeket.
Az egyik álarcos mellém állt, majd egy kis zacskót adott át, segítségem hálájául.
Bár az előadás elmaradt, Sukival egy csodás éjszakát töltöttünk a városban, valamint a tengerparton. A hold fénye tükröződött a víz tiszta felszínén, egymásnak dőlve néztük, majd hazamentünk.


//A történet elején lévő tanulás egy korábbi képzés leírása, ám mivel bővítmény jelenleg nem tudok írni, ide tettem be, úgy tudom, lehetséges. A képzést megtalálja az ellenőrző staff a Holdon belül a tengarpatron itt //