Djuka birtok

A Djuka klán székhelye, kik a Hold alapításában is részt vettek, azóta dolgoznak együtt az ország vezetőségével.

A fűben fekve remegő testem lassan megnyugodott. Namizuo mellém állt, majd gratulált. habár a technikát alap szinten tudtam elsajátítani, de ez pillanatnyilag nem számított. Csupán az, hogy sikerült. Soha sem hittem magamban még ilyen erősen, mint most a fűben. Felültem, majd kifújtam magam. Namizuo elmondta, a technika tökéletes elsajátításához magamnak kell megtanulnom, ám amit az elmúlt két napban véghezvittem, éreztem, sikerülni fog.
namizuo elsétált, azonban én még kinn maradtam. Este volt már, az ég tiszta volt, a csillagok beragyogták az eget. Széttárt kezekkel feküdtem a fűben, még most is lihegtem.
- Vérbeli Djuka - lihegtem halkan. Mosolyogtam. Szemeim behunytam, majd elaludtam kinn a kertben.

Másnap reggel a nap a szemembe sütött, erre keltem. Mosolyogva keltem. Felkeltem a fűből, majd hazamentem fürdeni és elkészülni. A délutánomat Sukival fogom tölteni. Elviszem ebédelni, majd a partra kiülünk. Csodás nap lesz. Egy edzés tökéletes befejezése. Ennél jobb sorsom már nem is lehetne.

//Köszönöm a mesélést //

A padon ülve a fájdalom ismételten visszajött a kezembe. Ismételten felkavarognak bennem az érzések és egyre erősebben átjött az-az érzés, hogy nekem itt valóban semmi keresnivalóm nincs. Nem akarok szánalmat kelteni az emberekben, és nem is akarom betölteni a vesztes harcos szerepét. Egyre jobban hiányzik a kolostor és a családom. Nem érzem magam itt jól, nincsenek barátaim, és mivel nem vagyok Djuka teljesen máshogy is kezelnek a többiek, én nem vagyok sem testvér, sem pedig rokon, én egy egyszerű shinobi vagyok, akit befogadtak és ettek éveken keresztül. De lényegébe igazuk is van, én csak egy ingyenélő vagyok. El kell valahogy tűnnöm innen, elegem van az egészből.
 
Miután felállok és elkezdtek járni a birtok térkövén egy nagyobb lapot fúj elém az erős szél .A lapon egy újságcikk volt megjelenítve a háborúról kapcsolatba. Miután felvettem neki is álltam az olvasásának."Öt ismeretlen személy tört be a fagy falvába, megölve a vezető kisfiát és elpusztítva a falu nagy részét. A tetteseket keresik". A lap hátoldalán pedig az emberek, vagyis a tettesek voltak leírva egy szemtanú elmondása alapján. Eleinte nem nagyon foglalkozom a cikkel, volt nekem más bajom is. Mit érdekel engem a fagy országa, őszintén szólva azt se tudom, hol van. Sokkal jobban érdekel az, hogy végre elmenekülhessek ebből a kócerájból. Abba biztos lehetek, hogy a főnökség nem fog elengedni, főleg úgy, hogy sebesült vagyok. Hisz már annyiszor próbálkoztam azzal, hogy visszamehessek a szigetre, de hát a kezem miatt egyértelműen megtiltották. Amint visszafele sétáltam a szobámba, hogy egy kicsit megpihenjek egész végig azon törtem az agyam, mégis hogyan tudnék megszökni.
Habár volt meleg ágyam és ellátást is kaptam, túlságosan is féltettem a kolostorban élő barátaimat, ahhoz, hogy én itt üljek a babérjaimon. Amint befeküdtem az ágyba erős gondolkodásba kezdtem, hogyan is tudnék innen megszökni.
A kezem gyenge így az erős jutsukat kénytelen leszek hanyagolni. A legjobb ötlet talán az lenne, ha éjjel a ”földben rejtőzködő jutsuval egyszerűen elmenekülnék”.
 
Amint leszállt az éj, vagyis besötétedett, neki is kezdtem a szökésnek. Mivel biztos voltam, hogy elmegyek a cuccaimat összepakoltam. Illetve beraktam még hidegélelmet, vizet és persze azokat a gyógyszereket, amiket az orvos írt fel. Nyugtatókat, fájdalomcsillapítót, illetve a gyógyulást elősegítő kapszulákat. Mivel nem akartam lelepleződni az ágyamat úgy vettemet be mintha még ott aludnék illetve fekete ruhát vettem magamra és egy fekete sállal takartam el az arcomat. Szép lassan kimentem a folyosóra ügyelve, hogy senki ne vegyen észre, onnan egyenesen tovább a kertbe és már csak a kijárat maradt, amit az örök védtek.
Mindvégig szinte guggolva közlekedtem, figyelve a járkáló emberekre. A kertben a földben rejtőzködő jutsu segítségével lemerültem a talajba majd amint elhagytam a főbejáratott olyan 20 méternyire visszajöttem a talajra, majd a kikötő felé rohantam. Remélem, hogy nem vettek észre és hogy el tudom még érni az éjféli a hajót, ami a föld országába megy.
A szívem nagyon erősen, soha nem éreztem még ilyen érzés. Szabadbak éreztem magam és most már biztos vagyok, hogy jól döntöttem.
 

Miután Kodomo felkelt a földről és meghajolt a Három férfi előtt, mindhárman bólintottak. Namizou mosolygott és a szemében a büszkeség fénye csillogott. A Daimyou csak mosolygott, elvégre számára ez csak egy kisebb örömteli pillanat, leginkább a Jounin kinevezés által okozott örömök miatt mosolyog Ő is. Gengetsu pedig komolyan és komoran tekingetett a kertre, csodálva annak szépségét, elvégre is, Ő nem ide tartozik. A csendet a Daimyou-sama törte meg.
- Örülök neki, hogy ilyen tehetséges Shinobik állnak a Hold Országának oldalán. Most pedig, ha megbocsájtasz, lenne egy kis dolgunk Namizou-donoval.
Mondta, majd megfordult és távozott Gengetsuval és a testőreivel az oldalán. Namizou is sietősre vette, de előtte még szólt pár szót a fiúhoz.
- Jól teljesítettél Fiam. Mostantól, azonban ahogy Te is mondtad, még keményebben kell edzened, ha méltó akarsz maradni a Jounin Rangra. Ezért, melléd rendeltem segítségül Hiarit. - Ekkor a hatalmas termetű és szigorú tekintetű férfi, Namizou mellé sétált - Ő fog téged tanítani egy ideig. Nagy tudású Shinobi, éppen ezért áll mellettem. Most viszont mennem kell. Viszlát Fiam.
Mondta, majd megfordult és magatokra hagyott ezzel a bizonyos Hiarival, aki még mindig szúrós, már-már megvető tekintettel meredt az Ifjú Djukára, majd Ő is megfordult és hatalmas kezével intett Kodomonak, hogy kövesse. Egyre gyorsuló tempóban haladt, egészen ki a Djukák birtokáról, majd be az erdőbe. Hamarosan megérkeztetek a Hold Országának legelhagyatottabb Tengerparti területére, ahol maximum csak kisebb számban fordulhattak elő emberek. Itt pedig Hiari egyenesen a Tenger Vizére futott fel, Kodomo pedig követte. Nagyjából 4-5 kilométerre a parttól megálltak, majd a tanító szembe fordult Kodomoval.


// Ide írj: http://narutohun.niceboard.org/t240-tengerpart  //

- Nem kell aggódnod Kodomo, Kabiharu-samát személyesen én sem ismerem. Érkezésedkor úgyis bemutatják neked, pontosabban, téged mutatnak be neki. A szemle az érkezésed után kezdődik, néhány órával később. Pontos részleteket még én sem tudok, csak annyit, hogy Kabiharu-sama kíséretével fogsz tartani a szemlén. Látom meglepődtél, hogy elköltözünk a szigetre. 
Namizou egy pillanatra összeérinti az ujjait és megtámasztja összefont kezével az állát, majd kis idő múlva folytatja. 
- Amint az neked is feltűnt, az Újhold kihagyásával, ellenségeink kockázatot vállalnak, ha megakarják támadni országunkat. A Nazo-sziget, tulajdonképpen a Hold kapuja lett, ha elesne, az végzetes körülményeket vonna magával. Éppen ezért költözünk oda, de ez csak az egyik ok. A miérteket, majd egy gyűlés során szeretném megbeszélni veled és a többiekkel. Most koncentrálj a feladatra. Jut eszembe, a hajód hamarost indul. A hajó neve; Mia. Ha befejezted ezt a küldetést, mindent megbeszélünk idehaza, Kabiharu-sama biztosított bennünket arról, hogy bármikor költözhetünk. Ennek ellenére, úgy döntöttem, hogy az itteni ügyeinket még lezárjuk. A költözés időpontja tehát még nincs kijelölve. Most pedig indulj és légy résen.
Zárja le a beszélgetést Namizou s kezének egy intésével, jelzi a Jounin számára, hogy itt az idő elindulni a küldetésre.



A Mia, legénysége az előző heti dorbézolásból indul vissza a hajóra. Többségük már józan, hiszen a kapitány nem tűri a kihágásokat. Márpedig a Mia fedélzetén, ittas matróznak nincsen helye. A kazánfűtő, egy hatalmas tagbaszakadt férfi, akit Mitsuyaki Leenak hívnak, lassan lépked a sikátorokon keresztül. Mindig betartja a szabályzatot, annak ellenére, hogy kicsit butácska és viszonylag szeret a pohár fenekére nézni. Megszokott útvonalat használ, egy piszkos sikátoron kell keresztülvágnia, hogy eljusson a Miára és elkezdhesse napi rutinját, konkrétan a hajó lapátkerekeit hajtó hatalmas kazán gyomrában lobogó tűz táplálását. Azt viszont koránt sem sejtette, hogy a mai napon, valami megfogja akadályozni ebben. A szeme sarkából, mindössze egy villanást láthatott. A következő pillanatban érezte, amint elhagyta hatalmas lábait az erő és lassan a piszkos kövezetre csúszott. Az éltető nedv, gyorsan szivárgott elő testéből, hogy a sikátort borító mocsok mohón felnyalhassa azt. A kazánfűtő élete véget ért, pedig alig élt huszonhárom esztendőt. 


/ Következő postodat a kikötőbe írd kérlek addig, hogy megérkezel a Miához és elkezded a felszállást. /